15.11.2012   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 351/36

1.1

A Cecchini-jelentés 1988-as közzététele után mintegy negyedszázaddal újra felvetődő kérdés, „az európai egység hiányából fakadó költségek” problémája relevánsnak és érdekesnek tűnik az európai integráció folytatásáról szóló vita előrevitele szempontjából. Míg azonban a Cecchini-jelentés kizárólag az egységes piac szemszögéből vizsgálta a kérdést, ma már elengedhetetlen, hogy ezen jóval túllépjünk, és a vitát kiterjesszük az európai gazdasági és politikai unió befejezetlenségéből fakadó költségekre. Ezek a költségek már most is rendkívül magasak, és csak tovább nőhetnek, ha nem lépünk a tettek mezejére.

1.2

A probléma egyre jelentősebb súllyal bír egy olyan kontextusban, amikor az államok – a pénzügyi piacok nyomásának hatására, illetve az új kötelező intézményi szabályozások értelmében is – kénytelenek lesznek fokozni az adósságuk felszámolására irányuló erőfeszítéseket. Miként cselekedjünk, hogy ne áldozzuk fel a növekedést, amit egyébiránt a pénzügyi piacok is elvárnak? Annak elkerülésére, hogy egyre inkább belekerüljünk egy negatív spirálba, illetve hogy szegénységbe és nyomorba taszítsuk Európa lakosságának jelentős részét, a legjobb mód az, hogy bizonyos kiadásokat kölcsönösen megosztunk európai szinten, valamint ambiciózusabb európai politikákat követünk. Ez lehetővé tenné az Unió számára, hogy kedvező növekedési körforgásba kerüljön, erőteljes gazdasági, ipari és technológiai identitást teremtsen magának, és megvédje szociális modellünket, melynek jelentős része volt napjaink Európájának megformálásában.

1.3

Az európai egység hiányából fakadó költségek kérdésének a jelen véleményben javasolt felvetési módja kétségtelenül rendelkezik néhány módszertani és technikai hátránnyal, azonban megvan az az alapvető előnye, hogy racionális síkon nehezen vitatható érveket fejt ki a jelenlegi válságból való kilábalás és egy valódi gazdasági és politikai unió létrejötte érdekében Európában. Alapjában véve arról van szó, hogy cáfolhatatlan bizonyítékokkal kellene meggyőzni a közvéleményt arról, hogyan lehet megoldást találni a problémákra, mégpedig úgy, hogy a szubszidiaritás iránytűje a több és jobb Európa irányába mutasson egy olyan időszakban, amikor egyes politikai erők bűnbakká próbálják tenni az utóbbit.

1.4

Ezzel kapcsolatban rendkívül érdekes elemeket tartalmaz az Európa 2020 stratégia. Üdvözlendő az a törekvés, mely a valódi konvergencia előmozdítását célozza, különösen a közös politikák és célok mentén, valamint a tagállamok közötti megerősített koordinációt szorgalmazza minden szinten és azokon a területeken, ahol az európai megközelítés nincs jelen vagy csak csírájában van meg. Mégis felmerül a kérdés, vajon meg tud-e felelni ez a stratégia annak a kihívásnak, amelyet egy valódi gazdasági és politikai unió megteremtése jelent, mely képes megerősíteni Európa helyzetét a globalizáció összefüggésében, és vajon – a jelenlegi feltételek mellett – jobb sorsra lesz-e érdemes, mint a Lisszaboni Szerződés.

1.5

Elengedhetetlennek tűnik, hogy messzebb menjünk és szót követeljünk a 17 tagú euróövezet, illetve a 27 tagállam vezetőinek félévente esedékes vitáiban, ráébresztve vezetőinket és a közvéleményt arra, hogy kopernikuszi forradalomra van szükség a tagállamok, Európa és a világ kapcsolataiban. A vita az európai egység hiányából fakadó – jelenleg ránk nehezedő és a jövőben várható – költségekről kiváló mozgatórugója lehet az ebbe az irányba történő elmozdulásnak. A gazdasági, politikai és stratégiai előnyök bemutatásával szembe kell szállnunk az euroszkeptikusokkal, és tanúul kell hívnunk a közvéleményt: Európa nem probléma, Európa a megoldás.

1.6

Egy ilyen megközelítésnek megvan az az előnye, hogy csökkenti a költségeket, optimalizálja a kiadásokat és maximalizálja a lehetőségeket, hogy megfelelő választ adhassunk a jelenleg előttünk álló kihívásokra és megtaláljuk a mindenki számára kedvező, felfelé vezető utat.

1.7

Mindezen elemek figyelembevétele mellett az európai egység hiányából fakadó költségeket jóval átfogóbb elemzésnek kell alávetni, mint azt az Európai Bizottság által megrendelt, „Az európai egység hiányából fakadó költségek: az egységes európai piac kiaknázatlan potenciálja” című tanulmány javasolja. Nincs szükségünk egy sokadik (egyébiránt valószínűleg nagyon jó minőségű) tanulmányra, mely a könyvtárban porosodik majd, és csak néhanapján lapoz bele egy-egy aprólékos szakértő.

1.8

Az EGSZB tehát arra kéri az Európai Bizottságot, hogy először is készítse el a lehető legpontosabb becslést az európai egység hiányának e véleményben tárgyalt összes költségéről, valamint azok foglalkoztatásra és növekedésre gyakorolt hatásáról. Ezt követően pedig javasoljuk, hogy építsék be e költségek csökkentésének számszerűsített célkitűzéseit az Európa 2020 stratégiába, egyértelmű cselekvési tervvel és rendszeres helyzetértékeléssel kiegészítve.

2.1

Az európai egység hiányából fakadó költségek kérdését több szempontból is vizsgálta az EGSZB az utóbbi években alkotott véleményeiben (1). 2010 végén az Európai Parlament és az Európai Bizottság újraindította az európai egység hiányáról szóló vitát. Az Európai Bizottság egyébiránt nagyívű tanulmányt rendelt a Cecchini-jelentés eredményeinek naprakésszé tétele érdekében (2)  (3).

2.2

Az Európai Bizottságnak és a Parlamentnek a tanulmány módszerével és tárgyával kapcsolatos választását nagymértékben befolyásolta a II. egységes piaci intézkedéscsomag (Single Market Act II) előkészítése, jóllehet mindkét intézmény közleményeiben szerepel a téma célzottabb vizsgálatának szükségessége, illetve az e módszerből fakadó „tudományos evidencia” (4) alapjának igénye. Ne felejtsük el, hogy a Cecchini-jelentés viszonylag összetett modellszámításai annak idején a közösségi GDP 4,5–7 %-ára becsülték az egységes piac előnyeit (a 12 tagállam esetében), 2–5 millió új munkahely megteremtését feltételezve az egységes térségben. Ezek a becslések azonban olyan módszertani megközelítésre és alapfeltételezésekre támaszkodtak, melyek nem óvják meg őket a kritikától és az esetleges vitáktól. Ezen túlmenően, a kommunikáció terén elért sikerük ellenére ezek az előrejelzések tudomásunk szerint sosem képezték alapos érvekkel alátámasztott jelentés tárgyát, mely lehetővé tenné pontosságuk utólagos értékelését (5).

2.3

Az EGSZB üdvözli, hogy a kérdés újra a figyelem középpontjába került, még ha meglepőnek is mondható, hogy erre a Cecchini-jelentés közzététele után mintegy negyed évszázaddal kerül sor. Mégis az a mód, ahogyan a kérdést megközelítik, vagyis ugyanannak a módszertannak az átvétele és az egységes piacon belüli kereskedelmi akadályok megszüntetése által gyakorolt lehetséges gazdasági hatás újbóli számszerűsítése a legjobb esetben is korlátozó, a legrosszabb esetben pedig egyszerűen nem adekvát legalább két, egymással összefüggő ok miatt.

2.4

Az első az a veszély, hogy megrekedünk egy tisztán technikai (hogy ne mondjuk: technokratikus) vitában az európai egység hiányából fakadó költségek kapcsán, miközben – az alkalmazható rendkívül összetett eszközök ellenére – a társadalomtudományokban a technikai aspektus sokszor csak látszat.

2.5

A második – és még alapvetőbb – ok az, hogy a jelenlegi időszak teljesen más. 1988-ban ugyanis a vita lényegében a közös piac helyzetéről szólt, melyet „egységes piacnak” kereszteltek át. Ebben az értelemben a Cecchini-jelentés nagyon hasznos volt, hiszen pontosan rámutatott az akadályokra és a késedelmekre, valamint számszerűsítette hatásaikat. Ezáltal igazolta egy fellendülést támogató program létjogosultságát, és tovább gazdagította a Delors-program és 1992-es célkitűzése által generált pozitív dinamikát.

2.6

2012-ben már nem az egységes piac helyzete áll a probléma középpontjában. Nemcsak, hogy erőteljesen előrehaladt az egységes piac kiépítése az elmúlt negyedszázadban, hanem elsősorban a kontextus változott jelentősen, és napjainkat legalább öt új kulcstényező jellemzi, melyek nem voltak jelen a 80-as évek végén: 1) jóval előrehaladottabb globalizáció, a feltörekvő országok, így Brazília, India és mindenekelőtt Kína betörésével a nemzetközi piacra, míg a 80-as években Európa versenytársai elsősorban a fejlett országok voltak; 2) 27 országból álló Európa, melyek fejlettségi szintje, gazdasági struktúrái és szociális rendszerei heterogénebbek, mint a 80-as években voltak; 3) az európai integráció lényegesen előrehaladottabb jellege, illetve bizonyos kulcsintézmények, így az euró és az EKB megjelenése; 4) a 30-as évek óta példátlan gazdasági válság, mely tovább pusztít, ma már „államadósság-válság” formájában; 5) végül annak sürgető szükségszerűsége, hogy az európai tagállamok az elkövetkezendő években csökkentsék adósságaikat.

2.7

Mindezen elemek ismeretében javasoljuk, hogy egészen másképpen közelítsük meg az európai egység hiányából fakadó költségekről szóló vitát. Az Európát sújtó hátrány jelenleg nem annyira az (egyébiránt mind a versenytársak, mind pedig maguk az európaiak számára is előnyös) egységes piac kiépítésével kapcsolatos késedelmekben mutatkozik meg, hanem inkább egy erős gazdasági, ipari és technológiai identitás megteremtésében a többpólusú globalizáció kontextusában, mely egyre keményebb versenyt kényszerít ránk főként az ún. feltörekvő hatalmak részéről, egy eddig példa nélkül álló rendszerszintű válság összefüggésében.

2.8

A vitáknak tehát az európai egység hiányának az európai integráció befejezetlen jellegéből eredő költségeire összességében kell vonatkozniuk. Ezek a költségek nem mérhetők azokhoz, amelyeket a közösségen belül esetleg megmaradt kereskedelmi akadályok miatt kell viselni. Az EGSZB tudatában van annak, hogy nem könnyű ilyen tág értelemben és alapvetően politikai szempontból megközelíteni a kérdést, azonban véleményünk szerint ez az egyetlen módszer, melynek létjogosultsága van a jelenlegi helyzetben (6).

3.1

60 évvel ezelőtt az európai polgárok azon vágya, hogy békében élhessenek, az első európai közösség, az ESZAK létrehozásával öltött konkrét formát. Az integráció felé vezető út lassú, de folyamatos volt 1992-ig. Az elmúlt 20 évben az Unió 27 tagállamra történő bővítése vitathatatlanul nagy előrelépés volt, azonban ez volt az egyetlen valóban végbement fejlődés. Az Unió már a 80-as évek elején bejelentett elmélyítése feledésbe merült. Az egységes pénznem, a belső piac, a kohéziós politikák vagy a KAP mindenképpen fontos vívmányok, azonban befejezetlenek és nem elegendőek egy valódi unió megteremtéséhez.

3.2

Magán a vita tárgyán túlmenően természetesen felmerül a megfelelő terminusok kérdése. Mit értünk költségek alatt? Mit jelent az európai egység hiánya? Sőt, mit jelent a hiány? Potenciálisan bármit lehet az európai egység részének vagy hiányának tekinteni. Objektíve nehéz kiválasztani az érintett eszközöket/politikákat/közjavakat, elkülöníteni azok hatását, meghatározni, melyik szinten alkalmazhatók a leghatékonyabban (európai/nemzeti/helyi), eldönteni, hogy milyen terminusokkal fejezzük ki a költségeket és a hasznot, vagy pedig milyen időkereten belül végezzük el az elemzésüket (és itt még nincs vége a nehézségek felsorolásának). Mindezen tényezőket figyelembe véve kijelenthetjük, hogy nem könnyű egyetértésre jutni egy szigorú módszertani megközelítéssel kapcsolatban, illetve meghaladni a konszenzuson alapuló általánosságokat. Az Európai Parlament közleménye módszertani szempontokról értékes pontosításokkal szolgál a tárggyal kapcsolatban, és tökéletesen illusztrálja annak rendkívüli összetettségét.

3.3

Mégis bármilyen is a megközelítés, a fogalmak – akár legszélesebb értelemben vett – meghatározása sem teszi lehetővé, hogy a vita kiterjedjen az alapvető közjavak egy részére (például a békére vagy a személyek szabad mozgására), melyeket az európai integráció alig félévszázados fennállása alatt megvalósított.

3.4

Anélkül, hogy megpróbálnánk számszerűsíteni az európai polgárok jólétéhez való hozzájárulásukat vagy pedig alternatív történelmet próbálnánk írni (mi lett volna, ha az európai integráció nem jött volna létre mai formájában?) – egy olyan időszakban, amikor egyre divatosabbá válik az elmélkedés az európai egység hiányának költségeiről –, nem hiábavaló emlékeztetni arra, hogy kontinensünk történelme nem mindig volt olyan, mint amilyennek 1945-től napjainkig megismertük. A béke, a jólét, az alapvető jogok (az EU Chartájában rögzítettek értelmében (7)), a személyek és az áruk szabad mozgása, az egyazon pénznem használatának lehetősége a határok átlépésével, az árstabilitás és a mindennapi életünk részét képező más előnyök sokunknak (főként az ifjú generáció számára) teljesen hétköznapinak, egyfajta természetes állapotnak tűnnek: a Franciaország és Németország közötti határellenőrzéseket bosszantó furcsaságként, míg egy európai országok közötti háború rémének emlegetését rosszízű tréfaként élnénk meg. Egészen bizonyos, hogy nehéz, ha nem lehetetlen biztonsággal megmondani, mi lenne ma a helyzet, ha a tisztán nemzeti keretek között maradtunk volna, de nem tűnik oktalanságnak kijelenteni, hogy az európai integráció legalábbis megkönnyítette e közjavak érvényre jutását, illetve evidenssé és természetessé tette azokat mindenki számára.

3.5

Ez azt jelenti vajon, hogy most már mindig is jelen lesznek? Nem biztos. A 80-as években egy jugoszláv állampolgár számára abszurdnak és valószínűtlennek tűnt volna egy gyilkos testvérháború, mégis az ország felbomlása után rendkívül véres háború vette kezdetét. A vívmányok, melyek elérése évtizedeket vett igénybe, kárba veszhetnek: a határellenőrzések bevezetése vagy az euróövezet megkérdőjelezése most már olyan kérdések, amelyeket az elemzők vagy euroszkeptikus és/vagy populista politikai pártok, sőt – egyre gyakrabban – a hagyományos politikai mozgalmak is aggályok nélkül felvetnek különböző helyzetekben.

3.6

Végezetül anélkül, hogy a legszélsőségesebb forgatókönyveket vázolnánk fel, az európai egység hiányából fakadó költségekkel kapcsolatos kérdés megkerülhetetlenné válna abban az esetben, ha bizonyos kulcsintézmények, például az egységes pénznem teljesen vagy részlegesen eltűnnének. Az UBS bank egyik nemrégiben készült – ugyan módszertani szempontból kritizálható – tanulmánya (8) egy „gyenge” ország esetében a GDP 40–50 %-ára teszi az euróövezetből való kilépés költségeit, csupán az első évet tekintve. Még egy „erős” ország (mint például Németország) esetében is ez a költség csak az első évben elérné a GDP 20–25 %-át, azaz lakosonként a 6–8 000 euró összeget. És ehhez még nem vettük hozzá a politikai destabilizáló hatást, a lehetséges pénznemek közötti háborút a sorozatos kompetitív értékcsökkenésekkel, a protekcionista politikák újjáéledését nemzeti szinten és a gazdasági szereplők várakozásaira gyakorolt – minden bizonnyal katasztrofális – hatást. Ezek a jelenségek több évig tartós recesszióba taszíthatnák Európát. Senki sem tudja megjósolni az ilyen események következményeit, de várhatóan jelentős mozgalmak ütnék fel a fejüket a geopolitikai átalakulás érdekében, új szövetségeket hozva létre, melyek potenciálisan destabilizálnák Európát mint egységesített politikai és gazdasági tömböt.

4.1

Ellentétben azokkal a demagóg elgondolásokkal, amelyeket bizonyos politikai mozgalmak az EU számos országában terjesztenek, különösen a válság 2008–2009-es kitörése és az azóta bekövetkezett számos járulékos probléma óta, a jelenlegi gazdasági nehézségek nem függenek össze semmiféle „brüsszeli eurokrata túlkapásokkal”, hanem éppen hogy az európai integráció alapvetően befejezetlen mivoltához kapcsolódnak. A pénzügyi unió kiépítésének meghirdetett célkitűzése a valóságban soha nem teljesült. A tagállamok és az európai intézmények kárhoztatható közönyössége, amely miatt örökösen későbbre halasztották a valódi gazdasági integráció megvalósításához szükséges munkálatokat, valamint a tagállamokban a jogszerű és demokratikus döntéshozatalhoz nélkülözhetetlen folyamatokat (melyek közül egyesek nagy médianyilvánosságot kaptak) végül – egy hallatlanul nagy erejű, aszimmetrikus külső sokkal szemben – a piacok bizalmatlanságának spirálját indították be. Ez a helyzet egyre többe kerül az Unió összes országának a versenyképesség, a növekedés, a foglalkoztatás, a társadalmi kohézió, de még a demokratikus legitimitás tekintetében is összeurópai szinten.

4.2

A valódi gazdasági unió nélkül létrehozott monetáris unió megmutatta korlátait, végső soron a konvergencia elősegítése helyett a divergenciát erősítve fel. Jelenleg Európa nincs abban a történelmi helyzetben, hogy ölbe tett kézzel várhassa, amíg „a dolgok maguktól, természetesen rendbe jönnek a távoli jövőben”. Két választási lehetőség van: vagy gyors léptekkel haladni előre a valódi európai gazdasági unió felé, mely hatékony mechanizmussal rendelkezik ahhoz, hogy kiállja az aszimmetrikus sokkokat, vagy vállalni a jövőben az unió megszűnésének potenciálisan igen súlyos költségeit.

4.3

Az euró jelenlegi nehézségei, mely lényege szerint egy „befejezetlen” valuta, pontosan ezt a helyzetet tükrözik. Az euróövezet egészét tekintve, sőt, akár a „kockázatosnak” tekintett európai országok többsége esetében is az államadósságok relatív szintje alacsonyabb számos más, „fejlettebbnek” mondott ország, például az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság vagy Japán eladósodottsági szintjénél. Ám miközben a dollárt, az angol fontot vagy a jent valódi, „beteljesült” nagyhatalmak valutájának szokás tekinteni, az euró alaposan megsínyli egy olyan pénznem imázsát, melynek szuverenitási határai nem teljesen világosak (9), valamint az Európai Központi Bank korlátozott jogköreit és a valódi, európai szintű gazdasági kormányzás hiányát. Mindezen okok miatt elengedhetetlen, hogy valóban megvalósítsunk egy európai gazdasági uniót, minden egyes szinten egyértelmű, főként jogilag érvényesíthető szabályokkal és felelősségi körökkel. Ez csupán mélyreható politikai reformok révén valósulhat meg, melyek megadhatják egy ilyen uniónak a szükséges legitimitást.

4.4

Nehéz felmérni, milyen összköltségekkel jár a piacok említett bizalomhiánya, ami egyébként részben okozója a jelenlegi recesszió körülményeinek. Ugyanakkor pusztán a jelenlegi időszakban egyes államokra kirótt kockázati felárak alapján meg lehet becsülni, hogy „az európai egység hiányából fakadó költségek” az állami költségvetések számára 2012-ben a GDP 0,4–1,5 %-át (azaz 9–36 milliárd eurót), 2013-ban pedig akár a GDP 1,8–2,4 %-át (azaz a 42–56 milliárd eurót) is elérhetik az euróövezet egészét tekintve, természetesen az egyes országok esetében igen jelentős eltérésekkel (10).

4.5

A kiteljesedett gazdasági felépítmény, mely elsősorban szigorú feltételek és ellenőrzések melletti szorosabb költségvetési és pénzügyi integrációt biztosít, kiküszöbölhette volna ezeket a kockázati felárakat, megfelelő európai szintű kölcsönös kockázatvállalási mechanizmusok (például eurókötvények és egyéb eszközök) révén, az ad hoc jellegű, improvizatív sürgősségi beavatkozások helyett, melyeket a helyzet tarthatatlansága miatt újabbakkal és újabbakkal kell megtoldani. Az európai államoknak venniük kell a bátorságot, hogy ne reaktív módon cselekedjenek, hanem koherens cselekvési tervet és intézményi reformokat vezessenek be, globális választ kínálva a jelenlegi válságra, és valóban hiteles perspektívát vázolva fel a jövőre nézve.

4.6

A közelmúltban történtek biztos lépések ebbe az irányba. Sajnos azonban ezek a jelek szerint nem érnek fel a kihívásokhoz.

5.1

A 2011. december 9-i brüsszeli csúcson tett legutóbbi kötelezettségvállalások – a maastrichti stabilitási paktum fegyelméhez visszanyúlva – az államok által felhalmozott államadósság drasztikus csökkentését is magukba foglalják, a jövőben automatikusan életbe lépő szankciókat irányozva elő az „aranyszabály” bizonyított megszegésének eseteire. Vagyis az államok – immár nem csak a pénzügyi piacok nyomásának hatására, hanem az új kötelező szabályozások értelmében is – kénytelenek lesznek fokozni az adósságuk felszámolására irányuló erőfeszítéseket.

5.2

Az alapvető kérdés, amellyel több európai állam politikai vezetői szembesülnek az államadósság-helyzet kapcsán, a „kör négyszögesítéséhez” hasonló: hogyan lehet kezelni a piacok bizalmatlanságát, akik mindent és mindennek az ellentétét egyszerre követelik, vagyis az állami deficit drasztikus csökkentése mellett – gyakorlatilag azzal egyidőben – fellendülést és növekedést várnak el? E megoldhatatlan egyenlet megoldásának egyik módja a tagállamok közötti felesleges átfedések megszűntetése volna, közösen érve el jelentős megtakarításokat, és rakva ugyanakkor le a jövő európai szintű pénzügyi fellendülésének alapjait. Ezzel az eljárással elkerülhetőek – de legalábbis kordában tarthatóak – lennének a kinek-kinek „saját háza táján” végzett megszorító politikák depresszív hatásai, a polgároknak kínált közszolgáltatások minőségének romlása nélkül, és egyúttal választ adhatnánk arra a problematikára, amit a 27 féle eltérő politika okozta pazarlás vet fel, melyek egy-egy területen gyakran koordinálatlanul működnek. Ezt az elgondolást nyilvánvalóan lehetetlen a GDP 1 %-ának megfelelő közösségi költségvetésből megvalósítani, és tökéletesen összeférhetetlen a költségvetési kiadások általános megnyirbálásának javaslatával, amely az európai szintet is érintené.

5.3

Így például az európai államok összesített védelmi költségvetései 2010-ben megközelítették a 200 milliárd eurót, ugyanakkor – számos szakértői vélemény szerint – a vonatkozó nemzeti politikák széttöredezettek és többnyire kevéssé eredményesek (11). A számos európai és nemzeti szintű kezdeményezés ellenére a védelmi felszerelések és K+F programok előirányzatai (a teljes költségvetés 20 %-a) jelentik gyakorlatilag az egyetlen olyan területet, ahol valódi költségmegosztásról beszélhetünk, ami 2010-ben még itt is csak a költségek 22 %-át érintette az EVÜ szerint (12). A témában készült tanulmányok 32 %-os, azaz 13 milliárd euró nagyságrendű megtakarítási potenciált jósolnak ezeknél a tételeknél a költségek megosztása esetén (13).

5.4

Ugyanezt a logikát lehetne alkalmazni számos egyéb, az állam hagyományos privilégiumai közé számító területre is, például a diplomáciai szolgálatokra, a vámügyőrségre, a határőr-szolgálatokra, a polgári védelemre, a csalás elleni küzdelemre stb. A költségcsökkentés ezeken a területeken – a pontos számadatokkal kapcsolatos esetleges nézeteltérések ellenére – pusztán politikai akarat kérdése.

5.5

Az európai egység hiányának adózási költségei olyan járulékos kérdést jelentenek, mely tovább súlyosbítja a költségvetési kiadásokat. A tagállamok közötti adóügyi versenyt nem sikerült a közös európai érdekek mentén kordába szorítani. Ez az áthelyezhető tevékenységek változó adóalapjának alulértékelését és az egyéb tevékenységek túladóztatását eredményezi, adóbevétel-kieséseket (vagyis többletköltséget) okozva Európa és a tagállamok számára. A fenti helyzet emellett egyensúlytalanságokat, igazságtalanságot és főként súlyos szociális költségeket okoz, amit a közvélemény igen negatívan él meg.

5.6

Ami a szociális területet illeti, „az európai egység hiányából fakadó költségekről” folytatott vita ezen a területen nem új keletű. Az európai projekt nem épülhet pusztán a szabadkereskedelem elvének alapjára, ahol a versenypolitikai kérdések és a fogyasztói jólét minden más kérdésnél előbbre való, és amely lefelé történő nivellálást indít el. Emlékeztetni kell rá, hogy az állítólagos „európai diktátumokkal” kapcsolatban sűrűn hangoztatott vádakkal ellentétben – ismét csak – Európa hiányáról és nem pedig elburjánzásáról van szó. Az átélt igazságtalanságokon és a rendkívül jelentős – a mostani kontextusban különösen súlyos – szociális következményeken túlmenően több tanulmány is arra a következtetésre jutott, hogy az európai egység hiánya ezen a területen is igen magas gazdasági veszteségeket okoz (14). Az empirikus adatok azt mutatják, hogy az igazságos és hatékony szociálpolitika hozzájárul a makrogazdasági stabilitáshoz, nevezetesen a ciklikus jelenségek súlyának csökkentése révén, elősegítve ugyanakkor a források jobb elosztását, valamint általában véve a polgárok jólétét is (15). Emellett a minőségi szociálpolitikák hajlamosak csökkenteni a „negatív szelekciós” jelenségeket, internalizálni bizonyos externáliákat, és megerősíteni a munkaerő és a tág értelemben vett „társadalmi tőke” minőségét. Az Európai Szociális Charta célja az volt, hogy e területen néhány alapszabályt állítson fel a tagállamok számára. A jelenlegi helyzetben úgy tűnik, messzebb kell menni ennél, és strukturált konvergenciakeretet kell előirányozni a szociálpolitikák terén a túl nagy különbségek csökkentése, illetve annak elkerülése érdekében, hogy súlyosbodjanak a szociális egyensúlytalanságok, valamint hogy a szegénység általánossá vált növekedése végül komolyan akadályozza a jelentős, kiegyensúlyozott és fenntartható gazdasági növekedést.

5.7

Egyébként az igen gyengén szabályozott adóügyi és szociális verseny az áruk, a szolgáltatások és a tőke mozgása előtt kevés akadályt támasztó gazdasági térségben rendkívül káros tendenciákat szül a globalizált gazdasági kontextusban. Az ipari háló fokozatos szétbomlása számos európai országban immár tagadhatatlan realitás, amely nem csupán erőteljes ellenkezést vált ki a polgárokból, hanem egyúttal stratégiai problémákat is okoz országaink számára, hiszen rendkívül nagy jelentőségű folyamatokról van szó, melyeket rövid-/középtávon igen nehezen lehet megfordítani, ennélfogva súlyos következményeket vonnak maguk után (16). A nemzeti irányvonalak előtérbe helyezése miatti egyre növekvő inkoherencia az iparpolitika területén nem az együttműködésen alapuló és így az optimálistól elmaradó – sőt, olykor egyenesen kontraproduktív – megoldásokat eredményez (17), miközben a feltörekvő országok egyre „felszabadultabb” iparpolitikát folytatnak, a gyenge valutákra és az aktív állami támogatásra alapozva sikerüket (18). Az erőforrások megosztása, vagy legalábbis az erőforrás-felhasználás koordinálása helyett, melyek révén felvehetnék a kesztyűt ezekkel a kihívásokkal, több nagy európai ország egyre inkább arra kényszerül, hogy egy „Európai Energiaközösség” (19) híján kétoldalú megállapodásokat kössön harmadik országokkal, mégpedig olyan kulcsterületeken is, mint az energia vagy a K+F (20). Egyértelmű, hogy egy európai politika vitathatatlanul jóval eredményesebbnek bizonyulna.

5.8

Az Unió 2014–2020-as időszakra vonatkozó K+F költségvetése az uniós GDP 0,08 %-ának felel meg, ami 20–30-szor elmarad a nemzeti költségvetések mögött. Ugyanakkor egy tanulmány szerint minden, az állam által elköltött euró, amit az európai dimenziójú K+F tevékenységekbe fektetnek, 0,93 euró magánforrást vonz be (21). A hetedik közösségi kutatási keretprogram (FP7, 2007–2013), melyhez 50,5 milliárd eurónyi forrást rendeltek hozzá, jól mutatja, hogy nem csupán kegyes óhajról van szó, és hogy a közös politika e területen igenis lehetséges. A programnak jelentős hatásai vannak: a becslések szerint a keretprogramban felhasznált minden egyes euró hosszú távon az ipari hozzáadott érték 7–14 euró közötti emelkedését vonja magával. A Kutatási és Innovációs Főigazgatóság által végzett makrogazdasági elemzések alapján hosszú távon a hetedik keretprogram 900 000 új munkahelyet teremthet 2030-ig, amiből 300 000 kutatói állás. A versenyképesség növelése révén a keretprogram ugyanakkor az EU exportjának közel 1,6 %-os növekedését teszi lehetővé, miközben az import mintegy 0,9 %-kal csökkenhet.

5.9

A közös iparpolitikának egyébként kötelezően számon kell tartania a környezeti téteket is, és e területet szorosan koordinálni kell az Unió energiapolitikájával. Az energiával kapcsolatos kérdések nemzeti szinten való kezelése rövid- vagy középtávon ugyan megadhatja a könnyebbség illúzióját, de ugyanakkor hosszútávon igen sokba kerülhet, erőteljes függést alakítva ki a szénhidrogén-kitermelő országokkal szemben, és erősen megnövelve az energiaszámlát. A választ az energetikai infrastruktúrák fejlesztésébe való befektetés kínálhatná, illetve az új energiaforrások elterjesztése, az európai dimenzióban zajló K+F tevékenységeknek köszönhetően (22). Az Accenture által az Energiaügyi Főigazgatóság számára elkészített tanulmány szerint a megújuló energiaforrások kiaknázása – például a szélenergia az Egyesült Királyságban, vagy a napenergia Spanyolországban – a nemzeti hálózatok összekötésével együtt 2020-ig mintegy 110 milliárd euróval csökkenthetné az európai fogyasztók energiaszámláját.

5.10

A jelenlegi válságidőszakban egyre fenyegetőbb a hosszú távú, potenciálisan állandó munkanélküliség veszélye. Ez megakadályozhatja az egyéneket a szakmai önmegvalósításban, illetve megfoszthatja potenciáljától az európai gazdaságot. Egy ilyen helyzet összeegyeztethetetlen az „inkluzív növekedés” célkitűzésével, és olyan, hosszú távra szóló megoldások utáni alapos kutatásra ösztönöz, melyeknek magukban kellene foglalniuk többek között a közpénzekből finanszírozott inkluzív munkahelyteremtést – szem előtt tartva a munkához kapcsolódó szokások megőrzését –, valamint az átképzési tevékenységek támogatását annak érdekében, hogy az emberek jobban tudjanak alkalmazkodni a munkaerőpiac jövőbeli igényeihez.