9.5.2013   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 133/16

1.1

Az EGSZB megállapítja, hogy a kiskereskedelmi láncok minden országban oligopóliumot alkotnak. A piaci részesedésről készült statisztikák szerint a piacok jelentős részét mindenhol csupán egy maroknyi kiskereskedő uralja. Az EGSZB szerint ez az oligopol helyzet az oligopólium tagvállalatai számára óriási tárgyalóerőt jelent a beszállítókkal szemben, aminek köszönhetően kiegyensúlyozottnak távolról sem nevezhető kereskedelmi feltételeket írhatnak elő a beszállítók számára.

1.2

Az EGSZB megállapítja, hogy az oligopóliumot alkotó cégek egymással csupán a vásárlókért versenyeznek, a beszállítókért alig. Ráadásul még a vásárlók kegyeiért folytatott verseny is elsősorban a fogyasztói ár terén zajlik a cégek között, és nem veszi megfelelő mértékben figyelembe a szociális és környezetvédelmi szempontokat, amelyek az átfogó minőség részét képezik (1).

1.3

Az EGSZB megállapítja, hogy az ár és az árrések különböző szereplők általi meghatározásának módja nagymértékben átláthatatlan. A kiskereskedelmi láncok által alkalmazott „back margin” (a beszállítóval szemben alkalmazott árrés) miatt a beszállítónak fizetett beszerzési ár nem tükrözi a beszállítónak a termékéhez kapcsolódó valós jövedelmét.

1.4

Az EGSZB meggyőződése, hogy egy olyan helyzetben, ahol az egyik szerződő fél képes a saját feltételeit ráerőltetni kereskedelmi partnereire, nem beszélhetünk szerződési szabadságról. Az EGSZB szerint a valódi szerződési szabadság hiánya abban nyilvánul meg, hogy a kiskereskedelmi láncok visszaéléseket követnek el és versenyellenes gyakorlatokat alkalmaznak élelmiszerbeszállítóikkal szemben. A visszaélések nemcsak a termelők, hanem a fogyasztók számára is sérelmesek (különösen hosszú távon). Általában szólva, a visszaélések jelenlegi mértéke ártalmas a közérdekre, pontosabban az államok gazdasági érdekére.

1.5

Az EGSZB szerint a különösen aggasztó visszaélésekre kizárólag a kiskereskedelmi láncok és az élelmiszerbeszállítók közötti kapcsolatokban kerül sor. Nem alkalmaznak ilyen gyakorlatokat sem az élelmiszeripari szereplők a termelőkkel szemben, sem a kiskereskedelmi láncok a nem élelmiszeripari beszállítóikkal szemben.

1.6

Az EGSZB megállapítja, hogy egyes tagállamokban a nemzeti versenyfelügyeleti hatóságok büntették a mezőgazdasági termelők és feldolgozók arra irányuló kísérleteit, hogy termelői csoportokat hozzanak létre, ugyanis az ilyen csoportosulások súlyának felmérésekor kizárólag a nemzeti termelést vették tekintetbe.

1.7

Az EGSZB szerint a piac kudarcáról beszélhetünk, hiszen a helyzet tovább romlik egy nem megfelelően szabályozott rendszerben.

1.8

Az EGSZB szerint az önszabályozás nem megfelelő megoldás a feltárt torzulásokra. Nem az „etikai kódexek” fogják visszaállítani az egyensúlyt ezekben a kereskedelmi kapcsolatokban. A visszaélések természete megköveteli és indokolja azt, hogy törvény rendelkezzen tilalmukról.

1.9

Az EGSZB felkéri az Európai Bizottságot, hogy kezdjen foglalkozni az oligopóliumok kérdéskörével, tanulmányozza valós súlyukat és befolyásukat, határozza meg, mennyiben hasonlítható össze hatásuk a monopóliumokéval, és ezt követően megfelelően módosítsa a versenyszabályok elveit.

1.10

Az EGSZB arra kéri az Európai Bizottságot, hogy szintén ismerje el a szerződési szabadság hiányát a kiskereskedelmi láncok és az élelmiszeripari beszállítók közötti kapcsolatokban.

1.11

Az EGSZB felkéri az Európai Bizottságot, hogy javasoljon megoldásokat a rendszer átláthatóbbá tételére. A legjobb az lenne, ha „előrehoznák” a kiskereskedelmi back margint, azaz ha a cégeket köteleznék arra, hogy a szállítóknak a különféle szolgáltatásokért felszámított árakat beépítsék a termék beszerzési árába. Ezáltal kiderülne, hogy a beszállító valójában mennyit kapott a termékéért.

1.12

Az EGSZB felkéri az Európai Bizottságot, hogy adjon egyértelmű utasításokat a nemzeti versenyhatóságoknak arra, hogy a termelői csoportosulások tárgyalóerejének felmérése során a releváns piaccal számoljanak, azaz az adott állam piacán elérhető ugyanolyan kategóriájú élelmiszertermékek összességével, és ne szorítkozzanak kizárólag az országon belül előállított termékekre.

1.13

Az EGSZB nyomatékosan kéri az Európai Bizottságot, hogy vesse el az önszabályozás ötletét, és javasoljon kötelező erejű jogalkotási dokumentumot annak érdekében, hogy a hamisítatlan verseny ösztönzése révén javuljon a helyzet az agrár-élelmiszeripari láncban. A szabályozás koncepciójának nem szabad a versenytől való védelmen alapulnia, azonban lehetővé kell tennie, hogy az a tagállam, amelynek gazdasági érdeke veszélyben van, adminisztratív és bírósági eljárás keretében felperesként lépjen fel.

1.14

Az EGSZB végezetül úgy véli, hogy a kereskedőlogikán túlmutató egyfajta „társadalmi választás” irányában kell jogszabályt alkotni, hogy megakasszuk a mind erősebb kiskereskedelmi láncok koncentrációs folyamatát, és más kereskedelmi formákat népszerűsítsünk, mint amilyenek a kisebb, független kiskereskedők, a helyi piacok vagy a termelő általi közvetlen értékesítés a fogyasztó felé. Erre tekintettel az EGSZB kéri az Európai Bizottságot, hogy az élelmiszerpazarlás elleni küzdelem tárgyában készülő dokumentumokban fordítson kiemelt figyelmet a rövidebb ellátási láncokra.

2.2.1

A kiskereskedelmi láncok alig harminc éve indultak gyors fejlődésnek, és ez a folyamat szorosan összefüggött a globalizációval. A kiskereskedelmi piacot jelenleg uraló nagy kereskedelmi vállalatok többsége multinacionális cég. Ezek a kis- és középvállalatoknál (a kkv-knál) sokkal jobban képesek kihasználni a globalizációból adódó új körülményeket.

2.2.2

A multinacionális vállalatok (köztük a kiskereskedelmi láncok) előretörése gyakran a kkv-k kárára történik. Számos téren mindössze egy maroknyi nemzetközi nagyvállalat ellenőrzi a releváns piac zömét. A kiskereskedelmen kívül beszélhetünk még például a gyógyszer- és az élelmiszeriparról, a vetőmagtermelőkről (4), a kőolaj-finomító vállalatokról, a bankszektorról stb. Ezek a multinacionális vállalatok nem monopóliumok. Az esetek többségében piacukon más multinacionális vállalatokkal vagy akár kkv-kkal versenyeznek, ezért aztán nem feltétlenül rendelkeznek erőfölénnyel (5).

2.2.3

A nagy európai kiskereskedelmi vállalatok aktívan részt vesznek a világpiac meghódításában. A brit Tesco, a francia Auchan és Carrefour, a német és osztrák Kaufland, Lidl, Metro és Billa, valamint a holland Ahold lánc számos országban jelen van.

2.2.4

Mindennek eredménye az, hogy maroknyi kiskereskedő hatékonyan uralja számos ország élelmiszer-kiskereskedelmi piacát. Németországban például négy cég tartja ellenőrzése alatt a piac 85 %-át; az Egyesült Királyságban ugyanígy négy cég ellenőrzi a piac 76 %-át, Ausztriában három kiskereskedőé a piac 82 %-a, Franciaországban, illetve Hollandiában pedig öt vállalat uralja a piac 65 %-át, és így tovább (6). Ez a helyzet azt eredményezi, hogy egyrészt egyetlen kiskereskedő esetében sem teljesül a hivatalos meghatározás szerinti erőfölény, másrészt viszont három–öt kereskedelmi vállalat oligopóliumot alkotva gyakorol ellenőrzést a piac lényegi része felett.

2.2.5

Az oligopólium tagjai vitathatatlanul versenyeznek egymással, azonban kizárólag a fogyasztók megnyerése terén. A beszállítókért ilyen verseny alig érzékelhető, különösen a kkv-k kapcsán. Ellentétben a beszállítókkal, akik sokkal többen vannak, a beszerzők bőséges választékkal szembesülnek. Másképpen szólva a beszállítóknak nagy erőfeszítéseket és számos engedményt kell tenniük ahhoz, hogy szállíthassanak, a beszerzők pedig kiválogathatják azokat, akik „a legrugalmasabban reagálnak” a feltételeikre.

2.2.5.1

Mindazonáltal a termelőknek az a jogos igénye, hogy a kereskedővel való egészséges és tisztességes kereskedelmi kapcsolatának keretében korrekt mértékben részesedjen a hozzáadott értékből, megköveteli azt is, hogy figyeljen a fogyasztók által az elvárásaikról felé közvetített jelzésekre. A tárgyalás során jobb pozícióban lesz akkor, ha terméke előállítása és bemutatása során képes az innovációra és a kereslethez való alkalmazkodásra.

2.3.1

Vevői erejüknek köszönhetően a kiskereskedelmi láncok tehát képesek diktálni a szerződéses feltételeket, amelyek jellege olyan, hogy gyakran a vevői erővel történő visszaélésről beszélhetünk. Ezeket a szerződéses feltételeket nevezzük „visszaéléseknek” vagy „tisztességtelen gyakorlatoknak” is, a teljesség igénye nélküli összeírásukra pedig már többször sor került. A beszerzési ár állandó leszorítása, a késedelmes fizetés vagy a különösen hosszú fizetési határidők alkalmazása mellett a kiskereskedelmi láncok a visszaélések segítségével teljes mértékben átalakították a beszállító és a beszerző közötti együttműködés klasszikus modelljét. Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy hagyományosan a szerződéses felek megállapodtak a szállítandó áru mennyiségéről és áráról, illetve más szükséges feltételekről, majd ezt követően a beszállító leszállította, a beszerző pedig kifizette az árut. A kiskereskedelmi láncok megjelenésével ez a modell teljesen átalakult. Manapság a beszállítók, akik áruikért egyre kevesebb pénzt kapnak, mind többet kényszerülnek fizetni (vagy más ellenszolgáltatást nyújtani) a beszerző által nyújtott szolgáltatásokért. Így annak számláznak, akinek a pénzt kellene kapnia. Meg kell jegyezni, hogy a kiskereskedelmi láncok sikeresen kényszerítették ki ezt a modellt, amely napjainkban általánosan elfogadott, és senki, még az illetékes hatóságok sem lepődnek meg rajta.

2.3.2

Általánosságban az mondható el, hogy a leggyakoribb visszaélések a beszállító és a beszerző közötti kapcsolatok két dimenziójára vonatkoznak (7). Az első esetben a kereskedelmi költségeknek (a reklám- és marketingköltségeknek, a boltok felszerelésével, az elosztással és az egyes boltok igazgatásával kapcsolatos költségeknek) a beszerzőről a beszállítóra való átterheléséről van szó. A kiskereskedők ezt úgy érik el, hogy különféle „díjakat” számolnak fel a beszállítók felé, például a listázásért (választékban tartásért) vagy a reklámújságokért. A második esetben a kereskedő a beszállítóra terheli üzletviteli kockázatának költségét. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a beszerzési árat utólag az érintett termék fogyasztói forgalmának függvényében módosítja úgy, hogy a várt forgalomtól való eltérés költségét a beszállító viselje. Ez utóbbi cél eléréséhez bonyolult rendszert használnak a végső nettó ár meghatározására (különféle visszárubónuszokkal). A két mechanizmus eltorzítja azt az egyszerű kereskedelmi formulát, amely szerint a termelési költségeket a termelő, a kereskedelmi költségeket pedig a kereskedő viseli.

2.3.3

A kereskedő és a beszállító közötti kapcsolatoknak ezt az új modelljét azzal az ürüggyel vezették be, hogy a kiskereskedelmi piaci verseny éleződésével szorosabb kereskedelmi együttműködés vált szükségessé. A cégek azzal érvelnek, hogy a szállítóknak érdekük, hogy növekedjen termékük forgalma, ezért pedig teljesen jogos, hogy pénzügyileg kivegyék a részüket a forgalmazásukkal kapcsolatos költségekből. Bár ezt a nézetet közel sem osztja mindenki, a beszállítók kénytelenek elfogadni. Eközben a kiskereskedelmi láncok nem elégszenek meg ennyivel, és a kibővített kereskedelmi együttműködés még botrányosabb visszaélések színterévé válik. Vagy egyértelműen túl magas árat számítanak fel a valóban nyújtott szolgáltatásokért, vagy teljesen fiktív szolgáltatásokat is kiszámláznak. Ez utóbbi gyakorlatot „indokolatlan számlázásnak” nevezzük, hiszen nyilvánvalóan semmiféle ellenszolgáltatás nincs mögötte. Elég, ha például az alábbiakat említjük: „a stabil együttműködés díja”, „számlázási díj”, „számlakiegyenlítési díj”, vagy akár „hozzájárulás a céges ünnepséghez”. Bármilyen hihetetlennek tűnik, valóban előfordult, hogy cégek ilyen címeken számlákat küldtek élelmiszerbeszállítóiknak.

2.3.3.1

A francia nemzetgyűlési képviselők több mint 500 olyan indokot gyűjtöttek össze, amit beszerzőközpontok használtak beszállítóikkal szemben további előnyök kierőszakolása érdekében (8).

2.3.3.2

Az Európai Élelmiszer- és Italgyártók Szövetsége (FoodDrinkEurope) és az Európai Márkaszövetség (AIM) szerint 2009-ben a kiskereskedelmi láncok európai beszállítóinak 84 %-a volt szerződésszegés áldozata. 77 %-ukat fenyegették meg azzal, hogy kilistázzák termékeiket, amennyiben nem fizetik meg a jogtalan díjakat a cégeknek; 63 %-uk szembesült azzal, hogy az általuk kiszámlázott összeget jogos kereskedelmi indok nélkül csökkentették; 60 %-uk pedig olyan díjak megfizetésére volt kénytelen, amelyek mögött semmiféle valós teljesítés nem állt.

2.3.4

A kiskereskedelmi láncok beszállítókkal szembeni, back margint tartalmazó számlázási rendje az árazási rendszert tökéletesen átláthatatlanná teszi. Ezáltal sem a beszállító, sem pedig egy külső megfigyelő számára nem derül ki a valós beszerzési ár. A „dupla haszonrés” technikáján alapuló kereskedelmi politikák súlyos problémákat okoznak a fogyasztóknak és a szállítóknak (9). Átláthatóbb rendszer bevezetését kell előírni.

2.4.1

A beszállítók azért fogadják el ezt a számukra erősen kedvezőtlen rendszert, mert nincs más választásuk. Ha el akarják adni a termékeiket, nem kerülhetik ki a kiskereskedelmi láncokat, ezért pedig mindaddig aláírják az értékesítési szerződéseket, amíg ez az együttműködés egy minimális haszonrést biztosít a számukra. A különböző cégek által alkalmazott visszaélések közel azonosak, ezért aztán nem lehet azt mondani, hogy az egyikkel jobb együttműködni, mint a másikkal. A kereskedelmi kapcsolatokat a (kilistázástól való) félelem légköre uralja, amit még hivatalos dokumentumok is elismernek (10).

2.4.2

A tisztességtelen szerződéses feltételek alkalmazását általában etikátlannak tartják. A fenti példákat tekintve azonban ez a jelző nem tűnik eléggé kifejezőnek. Egy olyan helyzetben, ahol a kereskedelmi feltételeket az erősebb fél diktálja, míg a másiknak nem igazán van lehetősége azok visszautasítására, helyesebb lenne zsarolásról vagy panamázásról beszélni. Ilyen körülmények között szintén nem szerencsés a szerződési szabadságot emlegetni, amint azt gyakran a kiskereskedők és az illetékes hatóságok teszik. Ahogyan nem tételezhető fel szerződési szabadság a természetes monopóliumok (pl. elektromosáram- vagy gázszolgáltatók) és a fogyasztók között, ugyanúgy illuzórikus erről beszélni a kiskereskedelmi láncok és az élelmiszerbeszállítók között.

2.5.1

A kiskereskedelmi láncok visszaélései negatív hatással vannak a beszállítókra, de ugyanígy a vásárlókra is. A beszállítók, különösen a kis- és közepes méretű termelők emiatt gyakran igen nehéz gazdasági helyzetbe kerülnek, és ez a vállalkozás felszámolásához vezethet, amire időnként valóban sor is kerül. A nagy élelmiszeripari társaságoknak sokkal jobbak az esélyeik, hiszen az alacsony fajlagos bevételt nagy mennyiségű szállításokkal képesek kompenzálni. Ráadásul ezek a multinacionális élelmiszeripari cégek elég jó tárgyalóerővel is rendelkeznek: a kiskereskedelmi láncok nem akarják kihagyni termékeiket, és emiatt nem bánhatnak velük ugyanúgy, mint a kkv-kkal. Ennek eredménye az, hogy Franciaországban például huszonegynéhány nagy multinacionális csoport beszállításaiból származik a nagy alapterületű kiskereskedelmi láncok forgalmának 70–80 %-a (11).

2.5.2

A fogyasztók – az illetékes hatóságok szerint a rendszer nagy nyertesei – számára sokkal kevésbé rózsás a helyzet, mint amit megpróbálnak elhitetni velük. Számos tényező utal arra, hogy a beszállítókkal szembeni visszaélések negatív következményekkel járnak a fogyasztók számára is. Egyrészt nem minden esetben élvezik az alacsony beszerzési ár előnyét (12), másrészt a választék összeszűkül, kevesebb az innováció, a minőség a felvásárlási ár által kifejtett állandó nyomás miatt számos élelmiszertermék esetében csökken, és összességében a kiskereskedelmi ár is emelkedik (13).

2.5.2.1

A kiskereskedelmi láncok elég jelentős társadalmi hatást is kifejtenek, működésük ugyanis ledöntött néhány tabut a társadalom életében. A vasárnap például nem olyan szent, mint korábban, hiszen a hiper- és szupermarketek a hét minden napján, akár napi 24 órában nyitva vannak, ennek minden, a munkakörülményekkel kapcsolatos következményével együtt.

2.5.3

A kiskereskedelmi láncok által alkalmazott ilyen gyakorlatok az élelmiszerágazaton kívül sok más területet is érintenek. A visszaélések áldozatai azonban elsősorban az élelmiszeripari termelők. Ennek valószínűleg számos oka van: az egyik közülük kétségtelenül az, hogy a nem élelmiszertermékeket termelők több csatorna közül választhatnak az értékesítéshez. A ruhák, háztartási gépek, könyvek vagy sportfelszerelések termelői a hipermarketek mellett szakboltokhoz is fordulhatnak. Jogos tehát, hogy külön kezeljük a kiskereskedelmi láncok és az élelmiszeripari beszállítók kapcsolatát.

2.5.4

A fent említett visszaélések egyértelműen ritkábban fordulnak elő a mezőgazdasági termelők és az élelmiszeripari ágazat szereplői között, ahol a szektor vállalatai szintén jelentős vevői erővel rendelkeznek. Bár a felvásárlási árral kapcsolatos tárgyalások gyakran igen kemények, a feldolgozók általában nem kérik nyersanyag-beszállítóiktól, hogy járuljanak hozzá egy új csomagológép beszerzési költségeihez. Ezzel szemben a kiskereskedelmi láncok rendszeresen megkövetelik beszállítóiktól, hogy vegyék ki részüket a bolt modernizációjának vagy új üzletek nyitásának a költségeiből.

2.5.5

Röviden: az ismertetett visszaélések túlnyomó többsége kizárólag a szupermarketek és élelmiszeripari beszállítóik közötti kapcsolatban létezik. Eközben azonban – az említett gyakorlatok következménye és alkalmazásuk elterjedtsége okán – egy harmadik áldozatuk is van: az állam gazdasági érdeke. Az ugyanis, hogy a beszállítók egy része nem képes a kiskereskedelmi láncok elvárásainak megfelelni, az ebből eredő gazdasági nehézségekkel együtt számos országban hozzájárul az agrár-élelmiszeripari ágazat egészének hanyatlásához. Egyes országok, amelyek korábban önellátók voltak élelmiszeripari termékekből, szintén elvesztették élelmezésbiztonságukat, ez pedig manapság különösen nagy veszélyt jelent.

2.6.1

A kiskereskedelmi láncok beszállítóikkal szembeni visszaéléseit az egyes tagállamok hatóságai és az európai intézmények egy ideje mind konkrétabb bírálatokkal illetik. Az első, komoly kritikát tartalmazó dokumentumot az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság fogadta el 2005-ben (14). A valódi vitát ebben a témában azonban az európai parlamenti képviselők többsége által 2008 januárjában aláírt írásbeli nyilatkozat (15) indította el, amelynek közzététele után az Európai Bizottság, az Európai Parlament és az EGSZB (16) számos dokumentumot és tanulmányt publikált.

2.6.1.1

Az Európai Bizottság és a 27 tagállam nemzeti versenyfelügyeleti hatóságai részvételével működő Európai Versenyhatóságok Hálózata (ECN) az élelmiszer-ellátási lánc működésének javításáról szóló európai bizottsági közleményt követően jelentést tett közzé. Az említett közlemény egységes megközelítés alkalmazását kérte a versenyhatóságoktól az ECN keretében, hogy jobban beazonosíthatóak legyenek az élelmiszerpiacok sajátos, állandósult problémái, valamint lehetővé váljon a jövőbeli fellépések gyors összehangolása. Az Európai Bizottság létrehozta az élelmiszer-ellátási lánc működésének javításával foglalkozó magas szintű fórumot, amely számos – például a vállalatok közötti (business to business) szerződési gyakorlatokat vizsgáló – szakértői csoport munkájára támaszkodik, feladata pedig az, hogy meghatározza a tisztességtelen gyakorlatok elkerülésének legmegfelelőbb módját. Miután az agrár-élelmiszeripari lánc összes szereplője megállapodott az alapelvekről, a fórum megbízást kapott arra, hogy érjen el konszenzust azok végrehajtásával kapcsolatosan. Mindeddig nem sikerült egy az összes felet kielégítő, önkéntes kódex keretén belül megoldást találni.

2.6.2

A helyzet politikai szempontból érzékennyé vált, és a hatóságoknak haladéktalanul cselekedniük kell. A kizárólag a piaci erőkre hagyatkozó szabályozás mindeközben nem járt sikerrel, és manapság csak ritkán tekintik azt ideális megoldásnak, hiszen az elmúlt, a kereskedelmi kapcsolatok rendszerének szabályozatlansága által jellemzett évtizedek során a problémák tovább súlyosbodtak. A lehetséges megoldások között a rendeleti vagy az önszabályozást támogatjuk, illetve olyan termelői és feldolgozói csoportosulások létrehozását, amelyek pozíciója ellensúlyozhatja a kiskereskedelmi láncok vevői erejét.

2.6.3

Az etikai kódexek „puha” megoldást jelentenek, amelynek keretében önkéntes kötelezettséget vállalnak az említett gyakorlatok mellőzésére. Az Egyesült Királyságban, Spanyolországban és Belgiumban önszabályozást alkalmaznak. Ezek eredményei se nem kielégítőek, se nem meggyőzőek. Amellett, hogy az önszabályozással kapcsolatban nem számolhatunk be pozitív tapasztalatokról, az etikai kódexek egy filozófiai jellegű kérdést is felvetnek. Ugyanis mely etika irányadó a multinacionális vállalatok esetében? A vezetőké, a részvényeseké vagy magáé a vállalaté? A multinacionális vállalatok valódi gazdái a részvényesek, akik gyakran névtelenek, és akik számára a részvénytulajdonlás gyakran mindössze tisztán pénzügyi befektetés. A vállalat magatartását és esetleges visszaéléseit illetően nem vetődik fel a részvényesek személyes felelőssége. Következésképpen a kiskereskedelmi láncok esetén nehéz lényeges hivatkozási alapként tekinteni az etikára.

2.6.4

Az Európai Bizottság és más szervek is élénken javasolják a mezőgazdasági termelőknek és a kis- és középméretű vállalkozásoknak, hogy alkossanak csoportosulásokat annak érdekében, hogy javítsák tárgyalási pozíciójukat a cégek beszerzőivel való üzleti találkozók során. Egyes tagállamokban azonban, ahol a vállalkozók ilyen csoportosulásokat alkottak, a kezdeményezést a nemzeti versenyfelügyeleti hatóságok büntették, éspedig azzal az indokkal, hogy „kartellmegállapodást” hoztak létre. A helyi hatóságok szerint ugyanis az ilyen termelői csoportok által ellenőrzött piaci rész túlságosan jelentős volt. E megállapítás során azonban kizárólag a hazai termelést vették figyelembe, a más országokból származó termékeket nem. Az említett hatóságok – nehezen érthető okból – az egyes szereplők piaci részesedésének meghatározásakor nem szoktak számolni az adott állam piacán elérhető összes termékkel.

2.6.5

A szabályozás terén többé-kevésbé merész próbálkozások számos tagállamban történtek. Egyes országok megtiltották bizonyos gyakorlatok alkalmazását (például a tagállamok felében tilos a beszerzési költség alatti értékesítés), mások – például Magyarország, Olaszország, a Cseh Köztársaság, Románia, Szlovákia és Lengyelország – specifikus ágazati jogszabályokat fogadtak el, vagy – Lettországhoz és Franciaországhoz hasonlóan – módosították szabályaikat. Az elmúlt évek során a kiskereskedelmi láncok visszaéléseinek visszaszorítására irányuló törvényeket fogadtak el többek között számos közép- és kelet-európai posztkommunista országban. Ennek oka valószínűleg az, hogy ebben a régióban a helyzet különösen aggasztó. Nyugat-Európával szemben például a kiskereskedelmi láncok szinte kizárólagosan külföldi vállalatok tulajdonában vannak, amelyek kiemelt kapcsolatokat ápolnak származási országuk vagy korábbi letelepedési országaik beszállítóival. Az eredmény pedig az, hogy a régió agrár-élelmiszeripari ágazata hanyatlik.

2.6.6

Igaz ugyan, hogy az említett törvények betartatása nem könnyű, többek között amiatt, hogy a visszaélések áldozatául esett beszállítók – egzisztenciális okokból – félnek panaszt tenni, ám a törvények mégiscsak megfelelőbb választ jelentenek, mint az etikai kódexek. Ennek oka egyrészt az, hogy a visszaélések nemcsak etikai problémákat vetnek fel, hanem az igazságosság alapelveivel is összeegyeztethetetlenek. A végrehajtással kapcsolatos problémáktól függetlenül ez az egy érv elegendő ahhoz, hogy törvény által tiltsuk az ilyen gyakorlatokat. Másik ok az, hogy a szisztematikus jogalkotói fellépés Franciaországban már hozott bizonyos eredményeket (17).

2.6.7

Az Európai Bizottság elismeri, hogy vannak problémák, azonban pillanatnyilag az önszabályozást részesíti előnyben, és bírálja az európai igazságügyi térség töredezettségét. Az egyes tagállamok által elfogadott törvények valóban nem igazán illeszthetőek össze egymással. A töredezettség és az összeegyeztethetetlenség megoldásának egyetlen módja mégis az lenne, ha kötelező erejű európai szabályozási eszközt fogadnának el. Az EGSZB határozottan javasolja, hogy az Európai Bizottság tegye meg az ehhez szükséges intézkedéseket. Gyakorlati okokból nem tűnik helyénvalónak az esetleges európai szabályozást a verseny elleni védelem koncepciójára alapozni, az ugyanis azt jelentené, hogy a beszállítóknak mint áldozatoknak a bíróságon kellene kiállniuk a kiskereskedelmi láncokkal szemben. A francia elképzelés példája nyomán az államnak – amelynek gazdasági érdekei szintén veszélyeztetve vannak – kellene a felperes szerepét betöltenie. Ezáltal elkerülhetőek lennének a közismert, a beszállítók panasztételtől való félelmével kapcsolatos problémák.

2.6.7.1

E szabályozásnak kötelezővé kellene tennie az írásbeli szerződést, amelyben – érvénytelenség terhe mellett – rögzíteni kell a szerződés időtartamát, az értékesített termék mennyiségét és jellemzőit, az árat, valamint a szállítási és a fizetési feltételeket. A jogszabályban meghatározott fizetési határidőnek 30 napnak kell lennie a romlandó, és 60 napnak az egyéb termékek esetén, késedelem esetén pedig bírság fizetendő. Az alábbiakat meg kellene tiltani: