1. 

Az uniós jogban az életbiztosítás biztosítottja számára a szerződése létrejöttéről való értesítéstől számított 14 és 30 nap közötti határidőt kell biztosítani (a továbbiakban: elállási határidő) ( 2 ), amelyen belül a szerződéstől elállhat, és a szerződés megkötése előtt tájékoztatni kell ezen elállási jog gyakorlásának módjáról. Mi történik, ha biztosítottat erről nem tájékoztatták? Elállhat‑e a szerződéstől? Ha igen, ellentétes‑e az uniós joggal az a nemzeti intézkedés, amely szerint ez a jog megszűnik az első díj megfizetésétől számított egy év elteltét követően, függetlenül attól, hogy a biztosított rendelkezésére bocsátották‑e az elállási jogra vonatkozó kötelező információkat?

2. 

Ezek azok a főbb pontok, amelyeket a jelen ügyben előterjesztett kérdésben meg kell vizsgálni.

3.

A 90/619/EGK tanácsi irányelv (a továbbiakban: második életbiztosítási irányelv) ( 3 ) módosította és kiegészítette a 79/267/EGK tanácsi irányelvet (a továbbiakban: első életbiztosítási irányelv) ( 4 ), amely a következőképpen meghatározott „életbiztosításra” vonatkozott: „az a biztosítási ágazat, amely különösen a kizárólag egy meghatározott életkor elérésére szóló biztosítás, a kizárólag halál esetére szóló biztosítás, a meghatározott életkor elérésére vagy az azt megelőző elhalálozás esetére szóló biztosítás, a díj‑visszatérítéses életbiztosítás, a házasságkötésre szóló biztosítás, a születésre szóló biztosítás”. ( 5 )

4.

A második és a harmadik életbiztosítási irányelv elsősorban az életbiztosítás belső piacának megteremtésére irányult, beleértve az életbiztosítási szolgáltatások szabad mozgását. ( 6 )

5.

A második életbiztosítási irányelv 4. cikkének (1) bekezdése alapján az alkalmazandó jog főszabály szerint a kötelezettségvállalás szerinti tagállam joga, azonban amennyiben ezen állam jogszabályai megengedik, a felek egy másik ország jogát is választhatják. A „kötelezettségvállalás szerinti tagállam” ezen irányelv 2. cikke e) pontjának meghatározása szerint „az a tagállam, amelyben a biztosított szokásos tartózkodási helye [volt], vagy ha a biztosított jogi személy [volt], az a tagállam, amelyben ez utóbbinak a szerződéssel érintett telephelye található [volt]”.

6.

A harmadik életbiztosítási irányelv 30. cikkével módosított második életbiztosítási irányelv 15. cikke az alábbiak szerint fogalmazott:

„(1)   Minden tagállam köteles előírni, hogy az a biztosított, aki egyéni életbiztosítási szerződést köt, a szerződés megkötéséről szóló tájékoztatás kézhezvételétől számított 14. és 30. nap közötti határidőt kapjon a szerződéstől való elállásra.

Ha a biztosított az elállásról értesítést küld, az azzal a jogkövetkezménnyel jár, hogy mentesül a szerződésből származó minden jövőbeni kötelezettség alól.

Az elállás egyéb jogkövetkezményeit és feltételeit, különös tekintettel arra a módra, ahogyan a biztosítottat a szerződés megkötéséről értesítik, a 4. cikkben meghatározott szerződésre alkalmazandó jog írja elő.

(2)   A tagállamoknak nem kell alkalmazniuk az (1) bekezdést a hat hónapos vagy rövidebb lejáratú szerződésekre, sem pedig akkor, ha a biztosított jogállása vagy a szerződés megkötésének körülményei miatt a biztosítottnak erre a különleges védelemre nincs szüksége. A tagállamok saját szabályaikban meghatározzák, hogy mikor nem alkalmazzák az (1) bekezdést.” [nem hivatalos fordítás]

7.

A harmadik életbiztosítási irányelv (23) preambulumbekezdése szerint:

„az egységes életbiztosítási piacon a fogyasztónak lehetősége lesz szélesebb és változatosabb körből szerződést választani; […] ahhoz, hogy ennek a sokszínűségnek és növekvő versenynek az előnyeit teljes mértékben kihasználhassa, meg kell kapnia mindazt az információt, ami szükséges ahhoz, hogy az igényeinek leginkább megfelelő szerződést választhassa ki; […] ez a tájékoztatási követelmény annál is fontosabb, mivel a kockázatvállalások tartama igen hosszú lehet; […] ezért össze kell hangolni a minimális rendelkezéseket, hogy a fogyasztó világos és pontos tájékoztatást kapjon a neki ajánlott termékek alapvető jellemzőiről, valamint azon testületek adatairól, amelyekhez a szerződő felek, a biztosított személyek vagy a szerződések kedvezményezettjei panaszaikkal fordulhatnak”. [nem hivatalos fordítás]

8.

A 31. cikk tartalmazta azt a kötelezettséget, amely szerint a szerződés megkötése előtt bizonyos információkat a biztosítottal közölni kell:

„(1)   A biztosítási szerződés megkötése előtt legalább a II. melléklet A. pontjában felsorolt információkat közölni kell a biztosítottal.

(2)   A biztosítottat a szerződés teljes időtartama alatt tájékoztatni kell minden, a II. melléklet B. pontjában felsorolt információt érintő változásról.

(3)   A kötelezettségvállalás szerinti tagállam csak akkor követelheti meg, hogy a biztosítóintézetek a II. mellékletben felsoroltakon kívüli tájékoztatást adjanak, ha az szükséges ahhoz, hogy a biztosított megértse a kötelezettségvállalás lényegi elemeit.

(4)   A kötelezettségvállalás szerinti tagállam határozza meg az e cikk és a II. melléklet végrehajtásának részletes szabályait.” [nem hivatalos fordítás]

9.

A II. melléklet sorolta fel „azokat az információkat, amelyeket a biztosítottal a szerződés megkötése előtt (A) vagy a szerződés futamideje alatt (B) kell[ett] közölni”. Ezeket az információkat „világosan és pontosan, írásban, a kötelezettségvállalás szerinti tagállam hivatalos nyelvén kell[ett] megadni”. Az A pont egy táblázatot foglalt magában: a bal oldali oszlop sorolta fel a biztosítóintézetre vonatkozó információkat, míg a jobb oldali oszlop magára kötelezettségvállalásra vonatkozó információkat tartalmazta. Az utóbbi oszlop 13. pontjában a francia nyelvű változatban a „[m]odalités d’exercice du droit de renonciation”), az angol nyelvű változatban pedig az „[a]rrangements for application of the cooling‑off period”,szerepelt, amely azt a határidőt jelenti, amelynek során az elállási jog gyakorolható. ( 7 ) A német nyelvű változat, amely az „Ausübung des Widerrufs[‑] und Rücktritt[s]rechtsről” szólt, az elállási jog más vonatkozásaira utalt.

10.

A Versicherungsvertragsgesetz (a biztosítási szerződésekről szóló törvény, a továbbiakban: VVG) 5a. §‑ának az alapeljárás tényállásának idején alkalmazandó változata (a továbbiakban: a VVG 5a. §‑ának eredeti változata) az alábbiak szerint rendelkezett:

„(1)   Amennyiben a biztosító a kérelem benyújtásának időpontjában nem adta át a biztosított részére a biztosítási feltételeket, vagy elmulasztotta a Versicherungsaufsichtsgesetz ( 8 ) [a biztosításfelügyeletről szóló német törvény] 10a. §‑a szerinti fogyasztói tájékoztatást, úgy a szerződés a biztosítási kötvény, a biztosítási feltételek és a szerződés tartalma szempontjából irányadó további fogyasztói tájékoztatás alapján létrejöttnek tekintendő, ha a biztosított a dokumentumok átadását követő tizennégy napon belül nem tiltakozik írásban a szerződés megkötése ellen […]

(2)   A határidő csak akkor kezdődik, amikor a biztosítási kötvény és az (1) bekezdés szerinti dokumentumok teljes mértékben a biztosított rendelkezésére állnak, és a biztosítottat a biztosítási kötvény kiadásakor írásban, nyomdatechnikai szempontból egyértelmű formában tájékoztatták a tiltakozási jogról, a határidő kezdetéről és tartamáról. A dokumentumok kézbesítését a biztosítónak kell bizonyítania. A határidő betartásához elegendő a tiltakozási jog gyakorlására vonatkozó levél határidőn belüli feladása. Az első mondattól eltérően megszűnik azonban a tiltakozási jog az első díj megfizetését követő egy év elteltével.”

11.

Noha a VVG 5a. §‑ának eredeti változatát 2007. december 31‑i hatállyal módosították úgy tűnik, hogy az még mindig alkalmazandó az ezen időpont előtt megkötött számos életbiztosítási szerződésre.

12.

A VVG 5a. §‑ának eredeti változata a „widerspricht”, „Widerspruchsrecht” és a „Widerspruch” német kifejezéseket használta. Ezek a kifejezések eltérnek a második életbiztosítási irányelv 15. cikkében (amely a „zurückzutreten”, „zurücktritt” és „Rücktritts” kifejezéseket használta) és a harmadik életbiztosítási irányelv II. mellékletében az „Ausübung des Widerrufs[‑] und Rücktritt[s]rechts” fordulatban használt kifejezésektől.

13.

A jelen indítvány keretében nem a „widerspricht”, „Widerspruchsrecht” és „Widerspruch” kifejezések német jog szerinti lehetséges jelentésárnyalataira, hanem inkább arra fogok koncentrálni, hogy hogyan értelmezték ezekben az eljárásokban a VVG 5a. §‑a eredeti változatának alkalmazását. ( 9 )

14.

W. Endress 1998. december 1‑jei hatállyal életbiztosítási szerződést kívánt kötni az Allianz Lebensversicherungs‑AG‑val (a továbbiakban: Allianz).

15.

W. Endress csak akkor kapta meg az általános szerződési feltételeket és a háttérfeljegyzést, amikor az Allianz elküldte részére a biztosítási kötvényt. A fellebbviteli bíróságnak a Bundesgerichtshofra (a kérdést előterjesztő bíróság) kötelező megállapításai szerint, az Allianz – még ha ily módon el is fogadta W. Endress ajánlatát – nem tájékoztatta őt megfelelően a VVG 5a. §‑ának eredeti változata alapján neki biztosított jogokról. ( 10 )

16.

Ennek következtében a kérdést előterjesztő bíróság megállapította, hogy nem kezdődött el a VVG 5a. §‑ának eredeti változatában megjelölt 14 napos határidő.

17.

A szerződés szerint az éves díjat ötéves időszakra kellett megfizetni. A szerződésre alkalmazandó általános feltételek szerint megszüntetés esetén a visszavásárlási érték a halál esetén járó biztosítási összeg értékére korlátozódott.

18.

W. Endress 1998 decemberétől 2002 decemberéig fizetett biztosítási díjat. Úgy tűnik, hogy 2004‑ben kiegészítő díjat fizetett.

19.

2007. június 1‑jén W. Endress 2007. szeptember 1‑jei hatállyal felmondta a szerződést. 2007 szeptemberében a biztosítási társaság kifizette számára a visszavásárlási értéket, amely alacsonyabb volt, mint a díjaknak és azok kamatainak az összege.

20.

A 2008. március 31‑i levéllel (tehát több mint egy évvel az első díj megfizetése után) W. Endress gyakorolta a VVG 5a. §‑ának eredeti változata szerinti jogait. Azt állította, hogy a szerződés nem jött létre érvényesen, és kérte a biztosítótól valamennyi díjnak és kamatainak visszafizetését (a visszavásárlási érték beszámítását követően). Nem egyértelmű, hogy W. Endress hogyan és mikor ismerte meg, illetve hogyan és mikor ismertették meg vele a VVG 5a. §‑ának eredeti változata alapján fennálló jogát és ezen jog gyakorlásának módját.

21.

Az elsőfokú bíróság elutasította W. Endress keresetét, amelyben további összeget igényelt a biztosítótól. A felperes e határozattal szembeni fellebbezését a fellebbviteli bíróság elutasította.

22.

W. Endress ezt követően jogkérdésre vonatkozó felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Bundesgerichtshofhoz, amelynek az az álláspontja, hogy a felülvizsgálat kimenetele attól függ, hogy ellentétes‑e a második és a harmadik életbiztosítási irányelvvel az a szabály, amely szerint a biztosítottnak a VVG 5a. §‑a (2) bekezdésének eredeti változata alapján fennálló joga megszűnt az első díj megfizetését követő egy év eltelte után (a továbbiakban: egyéves szabály). Ebben az összefüggésben ez a bíróság felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdést terjesztette a Bíróság elé:

„Úgy kell‑e értelmezni a [második életbiztosítási irányelv] 15. cikke (1) bekezdésének első mondatát a [harmadik életbiztosítási irányelv] 31. cikkének (1) bekezdésére figyelemmel, hogy azzal ellentétes az olyan szabályozás, mint amilyen a [VVG] 5a. cikke (2) bekezdése negyedik mondatának az alapeljárás tényállásának idején alkalmazandó változata, amely szerint az elállási jog vagy a tiltakozási jog legkésőbb az első biztosítási díj megfizetését követő egy év eltelte után akkor is megszűnik, ha az elállási jogról vagy a tiltakozási jogról a biztosítottat nem tájékoztatták?”

23.

W. Endress, az Allianz, a német kormány és a Bizottság írásbeli észrevételeket nyújtott be, és a 2013. január 24‑én tartott tárgyaláson szóbeli észrevételeket terjesztett elő.

24.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból az tűnik ki, hogy W. Endress úgy érvelt a német bíróságok előtt, hogy az egyéves szabály ellentétes a második és harmadik életbiztosítási irányelvvel.

25.

Meg fogom tehát vizsgálni, hogy vajon az olyan rendelkezés, mint a VVG 5a. §‑ának eredeti változata, amely az egyéves szabályt tartalmazta, ellentétes‑e a második és harmadik életbiztosítási irányelvvel, és amennyiben nem, akkor e megállapításnak a jelen ügyre gyakorolt következményeivel fogok foglalkozni.

26.

Míg a VVG 5a. §‑ának eredeti változata már nincs hatályban, ( 11 ) jelentős számú életbiztosítási szerződésre továbbra is ez a rendelkezés alkalmazandó. A Bíróság jelen ügyre vonatkozó ítélete tehát W. Endressen kívül valószínűleg más biztosítottakat is érint majd. ( 12 ) Az ítéletnek azon biztosítottak számára is jelentősége lehet, akik a VVG 5a. §‑ának eredeti változatától eltérő rendelkezésen alapuló életbiztosítási szerződést írtak alá, amennyiben az e szerződésektől való elállási jogra ugyanazon (vagy hasonló) egyéves szabály alkalmazandó.

27.

A jelen ügybeli előterjesztések csak részlegesen ismertetik a német életbiztosítási jogot, továbbá a VVG 5a. §‑ának eredeti változata szerinti típusú életbiztosítási szerződés megkötésének és megszüntetésének sajátos vonásait.

28.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint ez a rendelkezés azokra a szerződésekre vonatkozott, amelyeket az általam a továbbiakban „kötvénymodellként” hivatkozott modell alapján jöttek létre. Ebben a megközelítésben a felperes életbiztosítás megkötésére vonatkozó kérése szerződési ajánlatnak minősült, és ezen ajánlat biztosító általi elfogadása a biztosítási kötvény, az általános biztosítási feltételek és a háttérfeljegyzés felperesnek való elküldése útján vált hatályossá. Úgy tűnik, hogy a szerződés csak az ezen dokumentumok közlését követő 14 napos határidő eltelte után jött létre, feltéve hogy ezen határidő alatt a felperes nem tiltakozott a szerződés megkötése ellen. Ezen határidő során tehát a szerződés a német jog szerint átmenetileg hatálytalan volt. Ha a felperes ezen határidőn belül nem válaszolt, a szerződés azon a napon jött létre, amikor a felperes megkapta a biztosítási kötvényt, az általános szerződési feltételeket és a háttérfeljegyzést. Ha a biztosító nem szolgáltatta megfelelően ezeket a dokumentumokat a leendő biztosított számára, akkor nem kezdődött el a 14 napos határidő. Mindazonáltal a felperes az első díj megfizetésétől számított egy év eltelte után már nem tiltakozhatott a szerződés megkötése ellen.

29.

A kérdést előterjesztő bíróság kérdése különösen a VVG 5a. §‑a (2) bekezdése negyedik mondatának eredeti változatára vonatkozik, amely szerint a felperes az első díj megfizetésétől számított egy év eltelte után már nem tiltakozhatott a szerződés megkötése ellen, még akkor sem – amint arra a kérdést előterjesztő bíróság rámutat –, ha a biztosító egyáltalán nem közölte vele a releváns információkat (köztük a felperes azon jogára vonatkozó információkat, hogy tiltakozzon a szerződés megkötése ellen), tehát a 14 napos határidő nem kezdődött el.

30.

A kérdést előterjesztő bíróság az egyéves szabályt a második és harmadik életbiztosítási irányelv rendelkezéseire tekintettel vizsgálja, amelyek a szerződés létrejöttéről való értesítést követően az elállási jogra, illetőleg a szerződés létrejötte előtt bizonyos információknak a felperessel (azaz a leendő biztosítottal) való közlésének kötelezettségére vonatkoztak.

31.

Nem egyértelmű számomra, hogy úgy kell‑e értelmezni a releváns nemzeti jogot, hogy az a második életbiztosítási irányelv 15. cikkének értelmében vett elállási jogra vonatkozik, vagy valamely ettől eltérő – az életbiztosítási szerződés létrejöttét elkerülni szándékozó felperes rendelkezésére álló – olyan jogra, amelyről ez a rendelkezés nem szól.

32.

A VVG 5a. §‑a eredeti változatának szövege azt sugallja, hogy e rendelkezésnek a „Widerspruchsrecht” volt a tárgya, míg a második életbiztosítási irányelv 15. cikkének német változata azokat a körülményeket ismerteti, amelyek esetén a biztosított „zurücktritt” (visszalép), továbbá a harmadik életbiztosítási irányelv II. melléklete német változatának meghatározása szerint a szerződés létrejötte előtt kötelezően közlendő információk között szerepel az „Ausübung des Widerrufs[‑] und Rücktritt[s]rechts”. Ezzel szemben a kérdést előterjesztő bíróság a kérdésében a Bíróságtól a „Rücktritts‑ oder Widerspruchsrecht” megvizsgálását kéri, amely úgy tűnik, hogy mind a második és harmadik életbiztosítási irányelv szerinti jogra (annak egy részére), mind a VVG 5a. §‑a eredeti változatának hatálya alá tartozó jogra vonatkozik.

33.

A kérdést előterjesztő bíróságnak való segítségnyújtás érdekében – elkerülve a német jogszabály értelmezésére vonatkozó határozott állásfoglalást – ennélfogva külön fogok foglalkozni a következő két kérdéssel: i. ellentétes volt‑e a második és harmadik életbiztosítási irányelvvel az a szabály, amely szerint az elállási jogot már nem lehet gyakorolni az első díj megfizetését követő több mint egy év eltelte után, függetlenül attól, hogy a biztosított rendelkezésére bocsátották‑e az elállási jogra vonatkozó kötelező információkat; és ii. figyelmen kívül hagyva a második életbiztosítási irányelv 15. cikke értelmében vett elállási jogot, ellentétes volt‑e a második és harmadik életbiztosítási irányelvvel az életbiztosítási szerződések megkötése a VVG 5a. §‑ának eredeti változatához hasonló rendelkezésekben szereplő feltételek alapján? Az első kérdés azon az előfeltételezésen alapul, hogy a nemzeti jog ezen rendelkezése a második és harmadik életbiztosítási irányelv értelmében vett elállási jogra vonatkozik; a második kérdés abból indul ki, hogy ez nincs így.

34.

A második életbiztosítási irányelv 15. cikkének (1) bekezdése szerint az elállási határidő akkor kezdődött, amikor a biztosítottal közölték, hogy a szerződés létrejött. Ez a kezdő időpont két előfeltételezésen alapult: először is, csak a már létrejött szerződéstől lehet elállni, másodszor a biztosított csak akkor gyakorolhatja az elállási jogát, ha arról megfelelően és időben tájékoztatták. A harmadik életbiztosítási irányelv 31. cikke ily módon előírta, hogy az ezen irányelv II. mellékletében meghatározott releváns információkat a szerződés létrejötte előtt közöljék a felperessel.

35.

Mindazonáltal a második életbiztosítási irányelv 15. cikke nem rendelkezett ezen információk közlése elmaradásának következményeiről, amelyek még a szerződés létrejötte előtt magukban foglalták az elállási jogra vonatkozó megfelelő intézkedéseket

36.

A harmadik életbiztosítási irányelv 31. cikkének (1) bekezdése hasonlóképpen nem határozta meg ezeket a következményeket, illetve nem rendelkezett arról, hogy azokat a joghatósággal rendelkező tagállam jogával összhangban kell‑e meghatározni. A 31. cikk (4) bekezdése csak azt mondta ki, hogy a kötelezettségvállalás szerinti tagállam határozza meg az e cikk és a II. melléklet végrehajtásának részletes szabályait.

37.

Ebben az összefüggésben: ellentétes volt‑e a második és harmadik életbiztosítási irányelvvel, hogy egy tagállam azt írja elő, hogy olyan körülmények között, amikor a releváns információkat – beleértve az elállási jogra vonatkozó információkat is – nem közölték (megfelelően) a biztosítottal, az elállási jog csak az első díj megfizetését követő egy évig gyakorolható?

38.

Nem gondolom, hogy a Bíróság feladata volna annak kimerítő meghatározása, hogy milyen következményekkel jár a kötelező információ közlésének elmaradása. Inkább a tagállamoknak kellene oly módon végrehajtani a harmadik életbiztosítási irányelvet (különösen a 31. cikket), amely összhangban áll az uniós joggal, és különösen a jogbiztonság, az arányosság és a hatékonyság elvével.

39.

Álláspontom szerint a tagállamok nem tehetik meg, hogy egyszerűen semmilyen következményt ne fűzzenek az információk közlésének elmaradásához. Ennek következtében a biztosítók nem lennének arra ösztönözve, hogy eleget tegyenek az információ közlésére vonatkozó kötelezettségnek, és a lehetséges életbiztosítási ügyfelek sem részesülnének védelemben. Ugyanakkor nem gondolom úgy, hogy a második és harmadik életbiztosítási irányelv annak előírására kötelezte volna a tagállamokat, hogy a szerződés érvénytelenné váljon, amennyiben nem tartják be az információknak a szerződés megkötése előtti közlésére vonatkozó kötelezettséget. Az ilyen szankció nem lehet minden esetben arányos és hatékony megoldás.

40.

Így például a biztosító esetleg egészben vagy jelentős részben elmulasztja közölni a harmadik életbiztosítási irányelv II. mellékletének A. pontjában felsorolt információkat. Ebben az esetben nemigen lehet elképzelni, hogy hogyan jön létre a szerződés: az egyik félnek egyáltalán nem vagy nagyrészt nem állnak rendelkezésére az e szerződésre vonatkozó lényeges információk.

41.

Olyan eset is előfordulhat, hogy csak az elállási jogra és annak gyakorlásának módjára vonatkozó információkat nem közölték; más tekintetben megfelelően tájékoztatták a lehetséges ügyfelet. Ilyen körülmények között az ügyfél csak azon szélesebb körű védelemről nem tud, amelyre ezen elállási jog feljogosította. Valószínűtlennek tűnik, hogy azt a személyt, aki úgy döntött, hogy életbiztosítási szerződést köt, visszatartotta volna e szerződés megkötésétől, ha megtudja, hogy az elállási jog szélesebb körű védelmet biztosít számára. A tagállam dönthet úgy, hogy e körülmények között az a megfelelő megoldás, hogy az elállási jogára vonatkozó megfelelő tájékoztatást követően a biztosított számára határidőt biztosít e joga gyakorlására. Másfelől, a tagállam úgy is dönthet, hogy nagyobb védelmet nyújt a biztosított számára, vagy figyelembe veszi a biztosítottnak a szerződés érvénytelenítésére vonatkozó szándékát. ( 13 )

42.

Emlékeztetni kell arra, hogy a házaló kereskedelemről szóló irányelv szerinti elállási jog összefüggésében ( 14 ) a Bíróság a Heininger‑ügyben hozott ítéletében rámutatott, hogy „ha a fogyasztó nem szerzett tudomást az elállási jog fennállásáról, gyakorolni sem tudja ezt a jogot”. ( 15 ) Ez az ügy arra a német jogszabályra vonatkozott, amely szerint az a fogyasztó, akivel nem közölték a kötelező információkat, egészen addig gyakorolhatta az elállási jogát, amíg mindkét fél eleget nem tett a megállapodás szerinti kötelezettségeinek, azonban ezt az elállási jogát legfeljebb a szerződés megkötésére irányuló szándéka kinyilvánításának időpontjától számított egy évig gyakorolhatta. A Bíróság megállapította továbbá, hogy a jogbiztonsággal kapcsolatos okokkal nem lehet igazolni azon határidő korlátozását, amely alatt az elállási jog gyakorolható, mivel ez azon jogok korlátozását jelentené, amelyeket kifejezetten biztosítottak a fogyasztók számára az azon tényből eredő kockázatok elleni védelmük érdekében, hogy a hitelintézetek a szerződésnek az üzlethelyiségeiktől távoli helyen történő megkötését választották. ( 16 )

43.

A házaló kereskedelemről szóló irányelv és a második és harmadik életbiztosítási irányelvek között jelentős különbségek vannak. Ennélfogva a Bíróság Heininger‑ügyben hozott ítéletében kifejtett álláspontja szerintem azt jelenti, hogy a fogyasztói jogokat nem lehet csorbítani annak érdekében, hogy jogbiztonságot nyújtsanak egy olyan értékesítő számára, amely nem közölt – megfelelően és kellő időben – a fogyasztóval olyan információkat, amelyek lehetővé tették volna a fogyasztó számára, hogy az elállási jogát az uniós jogalkotó által megszabott határidőn belül gyakorolja. ( 17 )

44.

Véleményem szerint ugyanezeknek a megfontolásoknak kell vonatkozniuk a második és harmadik életbiztosítási irányelvre is.

45.

A házaló kereskedelmi megállapodásban szereplő fogyasztóhoz hasonlóan, a biztosítóval fennálló szerződéses viszonyban a biztosított a gyengébb fél. A biztosítottat tájékoztatni kell ezen szerződés következményeiről annak érdekében, hogy mind a biztosítót, mind a szerződést tájékozottan választhassa meg, mielőtt a szerződés útján jogi kötelezettséget vállal. A házaló kereskedelemről szóló irányelvhez hasonlóan a második és harmadik életbiztosítási irányelv a biztosítóra helyezte a szükséges információk közlésének terhét. ( 18 ) Ezen fél számára nem kellene lehetővé tenni, hogy a jogbiztonságra hivatkozhasson egy olyan helyzet helyreállítása érdekében, amelyet saját maga idézett elő azzal, hogy nem tett eleget az uniós jog szerinti, az információk meghatározott listájának közlésére vonatkozó kötelezettségének. ( 19 )

46.

Hozzá szeretném tenni, hogy az első díj megfizetése annak bizonyítékának is tekinthető, hogy a biztosított a szerződésre vonatkozóan az ebben az időpontban vagy azelőtt vele közölt információk alapján kívánta megkötni a szerződést. Mindazonáltal a biztosítottat a biztosító mulasztása miatt nem látták el a szerződés létrejöttéhez az uniós jog által relevánsnak tekintett összes információval.

47.

A biztosított, akit a biztosító nem tájékoztatott az elállási jogáról, e jogról más csatornán keresztül is értesülhet, ez azonban nem változtat azon, hogy a biztosító nem tett eleget a harmadik életbiztosítási irányelv által előírt és a nemzeti jogba átültetett kötelezettségének. A biztosítónak nem lehet megengedni, hogy erre a mulasztásra támaszkodjon (feltéve, hogy képes bizonyítani, hogy a biztosított mikor szerzett tudomást az elállási jogról) annak bizonyítása érdekében, hogy az elállási határidő lejárt. Kizárólag abban az esetben áll fenn megfelelő jogbiztonság ahhoz, hogy az elállási határidő elteljen és lejárjon, ha a biztosító bizonyítani tudja, hogy az összes szükséges információt közölte.

48.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a biztosított ? amennyiben más módon tudomást szerez az elállási jogáról – nem állhat el azelőtt, hogy a biztosító közölné vele az információkat. Ez úgyszintén azt jelentené, hogy a biztosító számára lehetővé tennék, hogy visszaéljen a tájékoztatás elmaradására vonatkozó saját mulasztásával annak érdekében, hogy a biztosítottat megfossza a jogától.

49.

Ezen okok alapján arra a megállapításra jutottam, hogy a második életbiztosítási irányelv 15. cikkével és a harmadik életbiztosítási irányelv 31. cikkével ellentétes volt az a tagállami rendelkezés, hogy az elállási jogot az első díj megfizetése után egy évvel már nem lehet gyakorolni tekintet nélkül arra, hogy a biztosító megfelelően és kellő időben tájékoztatta‑e erről a jogról a biztosítottat. E szabály értelmében az elállási határidő véget ér a szerződéses kötelezettségek biztosított általi teljesítésének következtében (az esedékes díj megfizetésével), és annak ellenére, hogy a biztosító nem teljesítette az információk biztosítottal való közlésére vonatkozó jogszabályi kötelezettségét. Mindez fonák eredményhez vezetne.

50.

Ez a következtetés elegendő lehet ahhoz, hogy a jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróságnak segítséget nyújtson. Mindamellett azt is meg fogom röviden vizsgálni, hogy a második életbiztosítási irányelv 15. cikkének (1) bekezdésével ellentétes volt‑e az, hogy a tagállam a szerződés létrejöttéről való értesítéstől számított 14–30 napnál hosszabb elállási határidőt írjon elő.

51.

Álláspontom szerint a második életbiztosítási irányelv 15. cikkének (1) bekezdése egyértelművé tette, hogy az elállási határidő nem lehet rövidebb a szerződés létrejöttéről való értesítéstől számított 14 napnál. Ez az határidő 14 és 30 nap közötti lehet. A 15. cikk (1) bekezdése tehát a tagállamok által a szabályozásukban meghatározható elállási határidőnek mind a felső, mind az alsó határát előírta. Az alsó határnak nyilvánvalóan az volt a célja, hogy biztosítsa a védelem minimális szintjét a biztosított számára. A felső határ esetében pedig az tűnt logikus célnak, hogy mind a biztosított, mind a biztosító számára jogbiztonságot biztosítson.

52.

Mi történik, ha az életbiztosítási szerződés nem a második és harmadik életbiztosítási irányelv előírásainak megfelelően jött létre? Így különösen, mi történik akkor, ha a harmadik életbiztosítási irányelv 31. cikkében foglalt információkat csak később közölték a biztosítottal?

53.

Ebben az esetben, az általam már kifejtett okok miatt, a biztosítottnak a releváns információk közlése után kezdődő határidő során jogosultnak kell lennie a szerződéstől való elállásra.

54.

A biztosított számára ilyenkor hosszabb elállási határidőt kellett volna biztosítani, mint a második életbiztosítási irányelv 15. cikkének (1) bekezdésében foglalt felső határ?

55.

Álláspontom szerint nem.

56.

Noha a második életbiztosítási irányelv 15. cikke az ilyen körülmények esetére ( 20 ) meghatározta az elállási határidő kezdő időpontját, nem gondolom, hogy a nemzeti jog rendelkezhetne akként, hogy a biztosított – az e rendelkezésben kifejezetten meghatározott felső határnál hosszabb határidő leteltét követően – jogosult volna a szerződésétől való elállásra.

57.

Ha a kérdést előterjesztő bíróság úgy döntene, hogy a VVG 5a. §‑ának eredeti változatában foglalt jog elkülönül a második életbiztosítási irányelv 15. cikkében foglalt elállási jogtól, akkor meg kell vizsgálni, hogy a második és harmadik életbiztosítási irányelvvel ellentétes‑e, hogy valamely tagállam az életbiztosítási szerződések létrejöttéhez a kötvénymodellhez hasonló modellt fogadjon el. Ha a válasz „nem”, akkor az előterjesztett kérdés valójában hipotetikus.

58.

Az életbiztosítási szerződés létrejöttére és megszüntetésére mindkét irányelv ( 21 ) vonatkozott. Az irányelvek releváns rendelkezései öt különböző szakaszra vonatkoztak: i. a szerződés létrejötte; ii. a szerződés megkötése; iii. a biztosított értesítése a szerződés megkötéséről; iv. ezen értesítést követően az elállási határidő kezdete; és v. ezen határidőn belül az esetleges elállás.

59.

Az i. szakasz vonatkozásában a harmadik életbiztosítási irányelv 31. cikkének (1) bekezdése előírta, hogy a szerződés megkötése előtt az ezen irányelv II. mellékletének A. pontjában felsorolt információkat közölni kell a lehetséges ügyféllel. Így különösen, annak érdekében, hogy lehetőséget biztosítsanak számára a tájékozott döntéshozatalra, álláspontom szerint a biztosítottat minderről azelőtt kell tájékoztatni, hogy egy meghatározott biztosítót és szerződést kiválasztana. Az információk közlésére vonatkozó kötelezettség célja, hogy lehetőséget biztosítson a lehetséges ügyfél számára, hogy az igényeinek leginkább megfelelő szerződést választhassa ki, továbbá hogy „világos és pontos tájékoztatást kapjon a neki ajánlott termékek alapvető jellemzőiről, valamint azon testületek adatairól, amelyekhez a szerződő felek, a biztosított személyek vagy a szerződések kedvezményezettjei panaszaikkal fordulhatnak”. ( 22 ) Ennek a közlésnek magában kell foglalnia a szerződéstől való elállás módjára vonatkozó információkat is. ( 23 )

60.

A ii–iv. szakasz vonatkozásában a második életbiztosítási irányelv 15. cikke úgy rendelkezett, hogy a szerződés megkötését és az arról való értesítést követően a biztosított egy korlátozott határidőn belül elállhat a szerződéstől. Magától értetődik, hogy nem lehet elállni a még létre sem jött szerződéstől, amelynél nem került sor az ajánlatételből és annak elfogadásából következő megállapodásra a felek között, akikre nézve kötelezők a szerződés különös rendelkezései.

61.

Ebből következik, hogy az együttesen értelmezett második és harmadik életbiztosítási irányelv előírta, hogy a (leendő) biztosítottal bizonyos információkat a szerződés megkötése előtt közöljenek, és hogy a szerződés megkötéséről való értesítés után álljon a rendelkezésére egy 14 és 30 nap közötti elállási határidő. Ezen irányelvekkel tehát ellentétesek azok a nemzeti rendelkezések, amelyek nem tartották tiszteletben ezeket az előírásokat.

62.

Úgy tűnik, hogy a harmadik életbiztosítási irányelvvel ellentétes volna, ha a nemzeti jog megengedné az oly módon kialakított életbiztosítási szerződések létrejöttét, amely kizárná a releváns információk megfelelő és kellő időben való közlését, amit a harmadik életbiztosítási irányelv 31. cikkének (1) bekezdése írt elő. Az információk közlésére vonatkozó kötelezettséget ásta volna alá, ha az információkat csak azt követően közlik, hogy a biztosított már ajánlatot tett, tehát kiválasztotta a biztosítót és a szerződést.

63.

Ha a tagállam joga olyan határidőről rendelkezett, amely alatt a felperes tiltakozhatott a szerződés megkötése ellen, és úgy rendelkezett, hogy ebben az határidőben a szerződés még nem jött létre, akkor ez a határidő nyilvánvalóan nem a második életbiztosítási irányelv 15. cikke (1) bekezdésének értelmében vett elállási határidő, és ez a tiltakozási jog az i. szakaszhoz (a szerződés létrejötte), nem pedig valamely későbbi szakaszhoz tartozott.

64.

E körülmények között a tagállami jognak úgy kellett volna rendelkeznie, hogy miután letelt az a határidő, amely alatt a felperes tiltakozhatott a szerződés létrejötte ellen (ii. szakasz), a biztosítottat értesíteni kellett a szerződés megkötéséről (iii. szakasz), és a biztosított a szerződés megkötése után egy ideig jogosult volt a szerződéstől elállni (iv. és v. szakasz), amely különbözött attól az időszaktól, amely alatt a szerződés megkötése ellen tiltakozhatott (ii. szakasz). Máskülönben úgy tűnhet, hogy a szerződés megkötésének idején az elállási határidő már lejárt.

65.

A W. Endress és az Allianz – mindketten magánfelek – közötti, alapeljárásbeli jogvitára a német jog alkalmazandó. A kérdést előterjesztő bíróságnak ezt a jogot úgy kell értelmezni, hogy az összhangban álljon az uniós joggal, és különösen a szerződés megkötése idején alkalmazandó második és harmadik életbiztosítási irányelvvel. Mindazonáltal két magánfél közötti jogvitában megszilárdult elv, hogy az irányelvek önmagukban nem írhatnak elő kötelezettségeket magánfelek számára, ennélfogva azokra nem lehet hivatkozni magánfelekkel szemben. ( 24 )

66.

Arra a következtetésre jutottam, hogy a második életbiztosítási irányelv 15. cikkét és a harmadik életbiztosítási irányelv 31. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azokkal i. ellentétes, hogy a tagállam úgy rendelkezzen, hogy az elállási jogot az első díj megfizetése után egy évvel már nem lehet gyakorolni tekintet nélkül arra, hogy a biztosító megfelelően és kellő időben tájékoztatta‑e erről a jogról a biztosítottat, ii. ellentétes, hogy a tagállam kizárja, hogy a (leendő) biztosítottal bizonyos kötelező információkat a szerződés megkötése előtt közöljenek, és hogy a szerződés megkötéséről való értesítés után álljon a rendelkezésére egy 14 és 30 nap közötti elállási határidő.

67.

Bármelyik következtetés jelentős hatással lehet W. Endress és a biztosító álláspontjára az alapeljárásban.

68.

Az, hogy melyek lesznek ezek a következmények, többek között attól függ, hogy a kérdést előterjesztő bíróság milyen mértékben képes a második és harmadik életbiztosítási irányelvvel összhangban értelmezni a német jogot. Ebben a tekintetben, a Bíróság ítélkezési gyakorlatával összhangban, a kérdést előterjesztő bíróság „a nemzeti jogrendszer egészét köteles figyelembe venni annak eldöntéséhez, hogy az nem vezet‑e az irányelvben meghatározottal ellentétes célokhoz”. ( 25 ) Ebből következően a kérdést előterjesztő bíróság köteles azokat a nemzeti jogban elfogadott értelmezési módszereket alkalmazni, amelyek bizonyos körülmények között lehetővé teszik számára a nemzeti jogi rendelkezés olyan értelmezését, amellyel elkerülhető egy másik nemzeti jogszabállyal való összeütközés, vagy a rendelkezés hatályának olyan korlátozását, hogy azt csak annyiban alkalmazzák, amennyiben az összeegyeztethető az érintett rendelkezéssel. ( 26 ) Ugyanakkor a nemzeti jog értelmezése és alkalmazása során az irányelvre való hivatkozás kötelezettségét „korlátozzák az általános jogelvek, különösen a jogbiztonság elve és a visszaható hatály tilalmának elve”, továbbá „e kötelezettség nem szolgálhat a nemzeti jog contra legem értelmezésének alapjául”. ( 27 )

69.

Ha a releváns irányelvek által előírt eredmény ilyen módon nem érhető el, úgyszintén megszilárdult elv, hogy adott esetben figyelmen kívül kell hagyni a nemzeti jogot ( 28 ), és amennyiben kár keletkezik, és ez a kár a tagállamra háruló kötelezettség általa történt megsértésének a következménye, a nemzeti bíróság feladata, hogy „a nemzeti jog felelősségi szabályainak keretei között biztosítsa a sérelmet szenvedett fogyasztók kártérítéshez való jogát”. ( 29 )

70.

Az Allianz azt kérte, hogy amennyiben a Bíróság azt állapítja meg, hogy a második és harmadik életbiztosítási irányelvvel ellentétes volt az olyan nemzeti jogszabály, mint az egyéves szabály, a Bíróságnak korlátoznia kell a határozatának időbeli hatályát. ( 30 ) Ebben az összefüggésben az Allianz azt állítja, hogy ez a határozat több mint 108 millió 1995 és 2007 között kötött szerződést érinthet, amelyek tekintetében összesen hozzávetőleg 400 milliárd eurót fizettek ki. ( 31 ) Az Allianz azt állítja, hogy ebben az időszakban ő maga hozzávetőleg 9 millió hasonló szerződést kötött, és hozzávetőleg 62 milliárd eurót kapott.

71.

A határozat időbeli hatályának korlátozása olyan kivételes intézkedés, amelyet a Bíróság csupán akkor alkalmazott, amikor i. „az érvényesen hatályban lévőnek tekintett jogi szabályozás alapján jóhiszeműen létrehozott jogviszonyok nagy száma miatt súlyos gazdasági következmények veszélye állt fenn”, és ii. „amikor úgy tűnt, hogy az uniós rendelkezések hatályára vonatkozó objektív és jelentős bizonytalanság miatt az uniós jogszabályoknak nem megfelelő magatartásra ösztönözték a magánszemélyeket és a nemzeti hatóságokat, és ehhez a bizonytalansághoz esetleg más tagállamok és az Európai Bizottság magatartása is hozzájárult”. ( 32 ) Ezt a különleges intézkedést pénzügyi következmények nem indokolhatják. ( 33 )

72.

A jelen esetben álláspontom szerint nincs elegendő indok a Bíróság ítélete időbeli hatálya korlátozásának igazolására. A Bíróság előtt nincs bizonyíték annak valószínűségére vonatkozóan, hogy a Bíróság határozata által érintett életbiztosítási szerződésektől el fognak állni, továbbá a biztosító(k) ebből eredő gazdasági költségeire vagy a súlyos gazdasági következmények veszélyének terjedelmére vonatkozóan. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy a szóban forgó uniós rendelkezésekre vonatkozó „objektív és jelentős bizonytalanság” miatt legalábbis a nemzeti hatóságoknak fenn kellett volna tartaniuk a kötvénymodellt, vagy az egyéves releváns határidő kiszámításánál az első díj megfizetését kellett volna kezdő időpontként használniuk.

73.

Következésképpen azt javaslom, hogy a Bíróság a következő választ adja a Bundesgerichtshof kérdésére:

A közvetlen életbiztosítási tevékenységre vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról és a 79/267/EGK, illetve a 90/619/EGK irányelv módosításáról szóló, 1992. november 10‑i 92/96/EGK tanácsi irányelv 31. cikkével együttesen értelmezett, a közvetlen életbiztosítási tevékenységekre vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról, a szolgáltatásnyújtás szabadságának tényleges gyakorlását elősegítő rendelkezések megállapításáról, valamint a 79/267/EGK irányelv módosításáról szóló, 1990. november 8‑i 90/619/EGK második tanácsi irányelv 15. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti rendelkezés, amely szerint az életbiztosítási szerződéstől való elállás joga legkésőbb egy évvel az első díj megfizetését követően megszűnik, tekintet nélkül arra, hogy a biztosítottat megfelelően és kellő időben tájékoztatták‑e erről a jogról.