16.2.2008   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 44/74

1.1

Mivel erre a területre vonatkozóan egyáltalán nem létezik közösségi útmutatás, az egyes tagállamok saját nemzeti jogrendszerük révén igyekeznek megakadályozni, hogy az egyének és a családok túlzottan eladósodjanak, foglalkozni azoknak az ügyével, akikkel ez mégis megtörténik, kisegíteni őket ebből a helyzetből, és támogatást nyújtani nekik.

1.2

A fenti jelenség utóbbi évtizedekben tapasztalható aggasztó növekedése miatt, az Európai Unió bővítését és a helyzet közelmúltbeli általános romlását nagymértékben figyelembe véve, az EGSZB – amely jó ideje szorosan nyomon követi az e téren bekövetkezett fejleményeket, továbbá a túlzott eladósodás társadalmi következményeit a kirekesztés, a társadalmi igazságosság, illetve a belső piac teljes megvalósulásának akadályai tekintetében – úgy határozott, hogy ismét nyilvános vitát nyit e kérdésben a civil társadalommal és a többi közösségi intézménnyel. Az EGSZB azon közösségi intézkedések azonosítására és végrehajtására törekszik, amelyek a probléma valamennyi különböző vetületének (társadalmi, gazdasági és jogi) pontos meghatározását, nyomon követését és kezelését célozzák.

1.3

Az, hogy az ezt bevezető (nem csupán európai, hanem a világ többi részén fekvő) országok által felállított rendszerek igen sokfélék, azzal együtt, hogy néhány országban egyáltalán nincs ilyen rendszer, elősegíti az „egyenlőtlen” lehetőségek kialakulását, ami egyrészt társadalmi igazságtalansághoz, másrészt pedig a belső piac teljes kiépítése felé tett lépések torzulásaihoz vezet. Mindez gyors, arányos fellépést igényel az Európai Unió részéről, amelynek szükséges jogi alapja létezik az elsődleges jogban.

1.4

Ez a vélemény áttekinti a túlzott eladósodás jelensége által felvetett fő kérdéseket, értékeli a nemzeti szinten talált megoldásokat, ismerteti a tapasztalt nehézségeket és a fellelt hibákat, felméri a probléma teljes nagyságrendjét, továbbá mérlegeli az ismeretek és az alkalmazott módszerek hiányosságait. A vélemény arra is törekszik, hogy megközelítési módokat azonosítson, és területeket jelöljön ki a lehetséges közösségi szintű fellépésre.

1.5

Ambiciózus javaslatot tesz az Eladósodás Európai Megfigyelőközpontjának felállítására, amelynek feladata a jelenség európai szintű alakulásának nyomon követése lenne, fórumként szolgálva az összes érintett fél közötti párbeszédhez, továbbá az, hogy javaslatot tegyen a jelenség megelőzését és korlátozását szolgáló intézkedésekre, hangolja össze őket, majd becsülje fel hatásaikat.

1.6

Az EGSZB ugyanakkor tudatában van annak, hogy az ilyen jellegű és körű összehangoló lépések csupán akkor tehetők meg, ha az Európai Bizottság, az Európai Parlament és a Tanács – a tárgyban érintettek (családok, munkavállalók, fogyasztók, pénzügyi intézmények stb.) nagy részét képviselő szervezett civil társadalommal folytatott intenzív párbeszéd alapján – úgy dönt, hogy ezt elsődleges cselekvési területté teszi.

1.7

Ezért üdvözlendő, hogy a jelek szerint az Európai Bizottság a közelmúltban már foglalkozott a tárggyal, és erősen ajánlott, hogy megtörténjen a szükséges utókövetés az alapkutatás, a konzultációk, továbbá a jogalkotási és egyéb kapcsolódó javaslatok tekintetében. Mindezt olyan zöld könyv kibocsátásával kellene kezdeni, amely meghatározza és azonosítja a tárgyalt fogalmakat, és széleskörű nyilvános konzultáció révén valamennyi érintett fél véleményének teret enged.

1.8

Ezenkívül az EGSZB felkéri az Európai Parlamentet és a Tanácsot, hogy foglalkozzon azon főbb problémákkal, amelyekre e vélemény kísérel meg választ adni a civil társadalom nevében, és hogy nyújtsanak e problémáknak elsőbbséget politikai menetrendjükben.

2.1

A hitel tagadhatatlanul elősegítette azt, hogy az európai polgárok javítsák életminőségüket, és hozzáférjenek azokhoz az alapvető árukhoz és szolgáltatásokhoz, amelyeket egyébként nem értek volna el, vagy csupán hosszú idő után engedhettek volna meg maguknak, mint például a saját otthon vagy személygépkocsi. Ugyanakkor a hitel túlzott eladósodáshoz vezethet, ha igénybevételének feltételei nem fenntarthatóak, vagyis ha az adósnál komoly foglalkoztatási problémák jelentkeznek, ha a havi törlesztőrészlet összege meghaladja a rendelkezésre álló havi jövedelem ésszerű hányadát, ha az adós túl sok kölcsönt vett fel, vagy ha nem rendelkezik megtakarítással, amely átsegítené őt a bevétel nélküli időszakokon.

2.2

A túlzott eladósodás és társadalmi következményeinek problémája valójában nem új. Eredetét akár már a klasszikus antik korban is felfedezhetjük, pontosabban a Görögországban a Krisztus előtti VI. században bekövetkezett agrárválságig és Szolón intézkedéseiig (i. e. 594/593.), aki elsőként engedte el a rabszolgasorba került és eladott mezőgazdasági kisbirtokosok adósságait, szabadította fel őket, és segítette elő az athéni társadalomba való újbóli beilleszkedésüket, valamint azt, hogy szabad polgárként ismét termékeny életet élhessenek (1).

2.3

Ugyanakkor kétségtelen, hogy e jelenség napjainkban egyre szélesebb körben terjed, és aggasztó méreteket ölt. Az emberek egyre inkább társadalmi problémaként érzékelik egy olyan társadalomban, amelyet éles ellentétek fémjeleznek, amelyben tovább nőnek a különbségek, a szolidaritás pedig egyre kevésbé nyilvánvaló.

2.4

A banki szolgáltatások igénybevevőinek köréből való kirekesztésre tehát e háttér ismeretében kell tekintenünk, utalva azok marginalizálódására, akik – különböző okokból – nem jutnak hozzá az alapvető pénzügyi szolgáltatásokhoz (2).

2.5

Ez a vélemény igyekszik rámutatni a probléma főbb okaira, nagyságrendjére, a leggyakrabban alkalmazott „gyógymódokra”, valamint a közösségi szintű megoldás keresésének indokaira.

3.1.1

A 2007. februári Eurobarométer-jelentés (3) szerint az európaiak mintegy 25 %-a érzi úgy, hogy ki van téve a szegénysorba süllyedés veszélyének, és 62 %-a véli azt, hogy ez bárkivel, életének bármely pillanatában megtörténhet.

3.1.2

Az Európai Bizottság 2007. évi, szociális védelemről és társadalmi összetartozásról szóló, közös jelentésében szereplő adatok szerint 2004-ben „a tizenötök” lakosságának 16 %-a élt a szegénységi küszöb alatt, amelyet az egyes országok átlagjövedelmének 60 %-ában határoztak meg (4).

3.1.3

Kvalitatív szempontból a szegénység az egyén létfontosságú szükségleteinek kielégítéséhez szükséges anyagi erőforrások hiányát vagy meg nem felelősségét jelenti; ez a társadalmi kirekesztés legláthatóbb vonatkozása, amely az egyént a társadalom peremére szorítja, az elutasítás érzését keltve, és önkirekesztést idézve elő.

3.1.4

A társadalmi kirekesztés mértéke és formája minden egyes országban számos olyan változótól függ, mint amilyen a társadalombiztosítási rendszer, a munkaerőpiac működési módja, az igazságszolgáltatási rendszer, vagy az informális szolidaritási hálózatok. A bevándorlók, az etnikai kisebbségek, az idősek, a 15 évesnél fiatalabb gyermekek, az alacsony jövedelmű és képzettségű személyek, a fogyatékkal élők, továbbá a munkanélküliek vannak a leginkább kitéve a szegénység és a társadalmi kirekesztés veszélyének.

3.1.5

A legtöbb európai országban a fogyasztási tendenciák viszonylagos visszaesést mutatnak az élelmiszerre, italra, dohánytermékre, ruházatra és cipőre fordított kiadásokban, és relatív emelkedést a lakásra, közlekedésre és kommunikációra, egészségügyi szolgáltatásokra, kultúrára, továbbá egyéb, olyan termékekre és szolgáltatásokra kiadott összegeket illetően, mint az egészségvédelem, a turizmus, valamint a szállodai és vendéglátó-ipari szolgáltatások (5).

3.1.5.1

A háztartási kiadások új megoszlása egyre inkább tükröződik a hitelek felhasználásában. A tág értelemben vett fogyasztási hitel – amely egyaránt magában foglalja fogyasztási cikkek megvásárlását és a lakhatással összefüggő kiadásokat – napjainkban szorosan kapcsolódik új fogyasztási mintákhoz, és erősen követi e minták alakulásának hullámzását. Így a közüzemi szolgáltatásoknak, valamint a közlekedésnek és az utazásnak szentelt, növekvő részarányú kiadások gyakran hitelből történnek (6).

3.1.5.2

Szintén a fogyasztásihitel-felvétel növekedéséhez járul hozzá az, hogy a) a fogyasztási hitelhez többé nem társítják a „szegénység” és a „vétkesség” negatív képzetét annak kapcsán, hogy az emberek hogyan élnek vagy hogyan irányítják vállalkozásaikat, főként azon országokban, ahol a lakosság túlnyomó részben katolikus neveltetésű (a protestáns neveltetésűekhez viszonyítva), és b) a fogyasztási hitel meglehetősen elterjedtté vált, különösen a nagyvárosokban. A pénzintézetek új ügyfél szerzésére irányuló, rendszeres, erőszakos hirdetései kölcsön felvételére ösztönzik az embereket. Ráadásul a fogyasztási hitel státust ad, és elősegíti az emberek társadalmi hátterének elrejtését, lehetővé téve a számukra, hogy a sajátjuknál magasabb társadalmi osztályra jellemző életstílust vegyenek át. Számos család számára a hitel még mindig a háztartási költségvetés kezelésének megszokott módja (elsősorban hitelkártyák használata révén), ennek kockázatait elismerik ugyan, de sem elegendő információ, sem eredményes megoldási mód nem áll rendelkezésre, és a kockázat mértéke sem számszerűsített még megfelelően.

3.1.6

E meghatározó társadalmi és kulturális tényezőket olyan egyéb gazdaság és társadalmi faktorok is alátámasztják, mint a kamatlábak nagymértékű csökkenése a legutóbbi évtizedben, az, hogy az emberek kisebb hajlandóságot mutatnak a megtakarításra, valamint a tartósan alacsony munkanélküliségi ráták, és mindez gazdasági növekedéssel párosulva (a kilencvenes évek végén zajlott válság ellenére, amely mindazonáltal nem öltött ugyanolyan arányokat, mint a korábbi krízisek). Mindennek tetejébe jött el a dereguláció, amely a hetvenes évek vége és a nyolcvanas évek eleje óta érinti a hitelpiac egészét (7), gyors növekedést hozva a hitelnyújtó szervezetek számában és méretében, elősegítve néhány olyan szervezet létrejöttét is, amelynek kapcsán nem történik monitoring vagy pénzügyi felügyelet, növelve továbbá a közöttük folyó versenyt, ami mind a bank és az ügyfél közötti kapcsolat elszemélytelenedéséhez vezetett.

3.1.7

E tényezők együttesen azt jelentik, hogy az európai társadalomban az emberek alapvető szükségleteinek kielégítése egyre inkább attól függ, hogy a hiteleket megadják-e a számukra. Az eladósodás mértékének a legtöbb tagállamban való növekedése egyértelműen alátámasztja e tényt (8).

3.1.8

Amennyiben a hitelt fenntartható alapon veszik fel – vagyis, ha a hitelfelvevőnek nincsen komoly foglalkoztatási problémája, ha a havi törlesztőrészlet nem képezi a rendelkezésre álló jövedelem túlzottan nagy részét, ha a felvett hitelek száma nem nagy, és ha a felvevő rendelkezik némi megtakarítással, amely átsegíti őt az esetleges, bevétel nélküli időszakokon – akkor a hitel segítheti az embereket életminőségük javításában, és lehetővé teheti a számukra az olyan alapvető fontosságú termékekhez és szolgáltatásokhoz való hozzájutást, amelyeket egyébként egyáltalán nem, vagy csak hosszú idő után engedhetnének meg maguknak (ilyen például a lakás vagy a saját személygépkocsi).

3.1.9

Ugyanakkor annak eshetősége, hogy valami rosszul alakul az egyén vagy a család életében, és ennek következtében adott pillanatban pénzügyi kötelezettségei nem teljesíthetők –, olyan kockázat, amely minden hitelszerződést aláírót veszélyeztet. Így a normális, szabályozott eladósodás számos okból szabályozatlan, túlzott eladósodássá válhat.

3.2.1

A túlzott eladósodás olyan helyzetet jelent, amelyben az adós hosszú távon képtelen valamennyi adósságát fizetni, vagy ahol jelentős annak a kockázata, hogy ez következik be, amikor az adósság visszafizetése esedékessé válik (9). A fogalomhoz kapcsolódó pontos kifejezések azonban számottevően változnak az EU egyes országaiban, európai szintű meghatározása pedig továbbra is hiányzik (10). Üdvözlendő tehát az Európai Bizottság által a közelmúltban arra irányulóan tett kezdeményezés, hogy tanulmányt készíttessen e tárgyban (11).

3.2.2

Nemcsak, hogy a fogalom maga homályos, és hogy a meghatározása nem egyértelmű, hanem a túlzott eladósodás mérésének is több különböző módja van. Ezért egy, az Európai Bizottság által készíttetett tanulmányban (12) három különböző, a túlságos eladósodás mérésére szolgáló formula vagy modell is szerepelt: az adminisztratív modell (13), a szubjektív modell (14) és az objektív modell (15).

3.2.3

A túlzott eladósodás európai mértéke felbecsülésének egyik nehézsége a megbízható statisztikák hiányára és arra vezethető vissza, hogy lehetetlen összehasonlításokat végezni a meglévő adatokkal, mivel az azok összegyűjtésekor alkalmazott módszerek, fogalmak és időszakok különböznek. Ez olyan terület, amelynek az Európai Bizottságnak több figyelmet kellene szentelnie, kidolgozva azokat a tanulmányokat amelyek a megbízható és összehasonlítható adatok nyeréséhez és feldolgozásához szükségesek.

4.1

A különböző tagállamokban végzett számos szociológiai tanulmány a túlzott eladósodás fő okaiként az alábbiakat azonosította:

A jelenség szociológiai elemzése tehát azt mutatja, hogy a passzív okok vannak túlsúlyban, bár rá kell mutatnunk arra is, hogy néhány országban a meg nem felelő pénzügyi kezelést is a probléma egyik okozójaként ismerik el (16). Ez arra enged következtetni, hogy egyesek számára nehézséget jelent költségvetésük gondos, fenntartható kezelése (17).

4.2

A pénzügyi kirekesztődés általában az alapvető pénzügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés nehézségében vagy lehetetlenségében tükröződik. Ilyen szolgáltatás többek között a számlanyitás, az elektronikus fizetőeszközök alkalmazása, a banki átutalás vagy a hitelbiztosítás.

4.3

A pénzügyi kirekesztődés azonban elsősorban annak nehézségét vagy lehetetlenségét jelenti, hogy valaki hozzájusson az alacsony költségű kölcsönökhöz, amelyek lehetővé teszik a családi háztartáshoz (lakás, háztartási készülékek, közlekedés és oktatás), az önfoglalkoztatás megkezdéséhez, vagy pedig a kis egyéni vagy családi vállalkozás működtetéséhez szükséges, alapvető áruk és szolgáltatások megvásárlását.

4.4

Napjainkban a kulcsfontosságú termékekhez és szolgáltatásokhoz való hozzájutásnak alapfeltétele a bankszámlával rendelkezés, továbbá bizonyos hitelformák és a számlák közötti elektronikus átutalások igénybevételének lehetősége. Ahhoz, hogy valakit foglalkoztathassanak, vagy kis vállalkozást működtethessen, lehessen felszerelt lakása, közlekedhessen, információhoz, vagy akár ételhez és ruházathoz juthasson, vagy szórakozhasson, mind hitelre és bankra van szükség. Ez utóbbi tehát különleges társadalmi felelősséggel bír abban, hogy elvégezze a fenti – közszolgáltatáshoz igen hasonló – tevékenységet.

4.5

Itt mosódik el a határ a növekvő számú és egyre szegényebb középosztály, valamint azok között, akik véglegesen kirekesztődtek: a hajléktalanok, a koldusok és a jótékonyságtól függőek. Pontosan e szegénységi küszöbön van értelme a túlzott eladósodás megelőzésére, valamint kezelésére és megszűntetésére irányuló intézkedéseknek, továbbá azon lépéseknek, amelyek célja azok segítése, akik szociálisan és gazdaságilag is túlélhetik a válságot, vagy megmenthetők attól, hogy végérvényesen bekerüljenek a szegénység és a társadalmi kirekesztés ördögi körébe.

a)

Teljesebb és széleskörűen elérhető tájékoztatás általában a pénzügyi szolgáltatásokról, azok költségéről és működési módjáról.

b)

Pénzügyi oktatás az iskolai oktatás korai szakaszától kezdve a tantervben, valamint az oktatás és képzés egyéb, olyan területein, mint például az egész életen át tartó tanulás, amely tükrözi a támogatni kívánt egyének szükségleteit és képességeit. Ez az érintettek életciklus-periódusának, kultúrájának, értékrendjének, társadalmi-demográfiai és gazdasági jellemzőinek, fogyasztói normáinak és eladósodottságának függvényében változhat. Érdemes kiemelni, hogy néhány tagállamban a média, és azon belül is különösen a televízió, közszolgáltatási feladatkörében, fogyasztóvédelmi szervezeteknek és maguknak a pénzintézeteknek az együttműködésével – gyakran fő műsoridőben – programokat sugároz a tájékozottság növelésére a hitel és az eladósodás témakörében. Ezenfelül a bizonyos országokban a családoktatási központok által szolgáltatott felnőttoktatás struktúráit is használni kellene.

c)

Pénzügyi tanácsadó hálózatok létrehozása vagy bővítése, amelyek segítik az embereket abban, hogy a) kiegyensúlyozottan kezeljék költségvetésüket; b) kiválasszák a legjobb lehetőségeket vásárlásaik finanszírozására, biztosítva, hogy információval való ellátottságuk tekintetében csökkenjen hátrányuk a pénzintézetekkel szemben, valamint c) szimuláció segítségével fenntartható törlesztési tervet dolgozzanak ki a hitel odaítélését megelőzően.

d)

Megtakarítási ösztönzők (például adókedvezmények, továbbá szociális és oktatási ösztönzők), amelyek a háztartások első védelmi vonalát jelentenék a pénzügyi nehézségekkel szemben. Az ilyen ösztönzők a hitelt népszerűsítő, agresszív hirdetések ellensúlyozására is szolgálhatnának.

e)

Hitelképesség-elbíráló rendszerek alkalmazása – legyen szó akár hitelintézetek saját rendszereiről, akár külső, szakosodott társaságok igénybevételéről – az ügyfelek hitelkockázatának felmérésére. Ez lehetővé teszi a hitelező számára a fizetésképtelenség kockázatának felbecsülését egy sor változó értékelése révén, valamint az egyéni és családi adósság ésszerű határainak kitűzésével (18).

f)

Azok számára, akik ki vannak zárva a munkaerőpiacról, megfelelő nyugdíj, előnyugdíj és egyéb szociális juttatások garantálásának beépítése az eredményes társadalombiztosítási rendszerekbe a hatóságok által, annak biztosítása érdekében, hogy ne rekesszék ki a társadalomból azokat, akik nem férnek hozzá a magánnyugdíj-alapokhoz (19).

g)

A hitelre irányuló alapvető biztosításhoz való hozzáférés a pénzügyi kockázat elleni védelemként (20).

h)

Szociális hitel, mikrohitel és „megfizethető” hitel

az olyan rendszerek igénybevétele, mint a mikrohitel, a hitelszövetkezet, a takarékbank, a német és holland szociális alapok, a postai bankszolgáltatások vagy a szociális hitel, továbbá egyéb, a tagállamokban beinduló rendszerek, előnyös a kirekesztés által fenyegetettek számára, akik megfizethető hitellehetőségeket keresnek. A mikrohitel például hozzájárult kisvállalkozások és önálló vállalkozások finanszírozásához, lehetővé téve, azt, hogy a munkanélküliek egy része visszatérjen a munkaerőpiacra, és újból gazdasági tevékenységbe kezdjen. Ajánlatos, hogy a pénzintézetek szakértői segítséget nyújtsanak (például a vezetés, a könyvelés, vagy a kereskedelem terén) a mikrohitelek kedvezményezettjeinek tevékenységük irányításában. E gyakorlatot már számos esetben alkalmazzák (21).

i)

Felelős hitelnyújtás, amely azt követeli meg a hitelintézetektől, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak az egyes ügyfeleik szükségleteire és helyzetére, hogy keressék meg a valamennyijük körülményeinek leginkább megfelelő pénzügyi eszközt, sőt, hogy tagadják meg a további hitel nyújtását, amennyiben fennáll a túlzott eladósodás közvetlen veszélye (22).

j)

Hiteltörténeti akták

Az olyan adatbázisok használata, amelyek vagy az ügyfelek teljes pénzügyi történetét tartalmazzák (pozitív hiteltörténeti akták), vagy csak azok törlesztési problémáit (negatív hiteltörténeti akták), segítik a hitelintézeteket abban, hogy megbizonyosodjanak ügyfeleik eladósodottságának szintjéről, és szilárdabb alapot kínáljanak a hitelnyújtásra. Ez annak ellenére van így, hogy ismertek a magánélet védelmével összefüggő kockázatok, különösen a pozitív hiteltörténeti akták vonatkozásában, és annak ellenére, hogy az ilyen akták nem nyújtanak segítséget a passzív eladósodottság esetében, mivel a) lehetetlen előre jelezni, hogy mi okozhat hasonló helyzeteteket a jövőben, és b) mert azok nem vesznek figyelembe más, nem pénzügyi jellegű adósságokat (például az alapvető szolgáltatásokkal kapcsolatos adósságokat, vagy az adók megfizetését).

k)

Az együttes és önszabályozás, amely magatartási kódexek pénzügyi szervek általi létrehozásához vezet, különösen fogyasztóvédelmi szervezetekkel együttműködésben, hozzájárulhat egyes visszaélési gyakorlatok megelőzéséhez, és a hitelintézetek szociálisan felelősebb hozzáállásának kialakulásához. Az e fajta intézkedés arra is használható, hogy javuljon az adósságbehajtó ügynökségek tevékenységeinek nyomon követése, aminek révén jobban szabályozható az adósok kezelésének módja, kiegészítve a szigorú és eredményesen végrehajtott jogszabályi keretet.

l)

A visszaélést eredményező hitelnyújtási gyakorlatok megelőzése

Egyes nemzeti hatóságok, fogyasztóvédelmi szervezetek, egyéb nem kormányzati szervezetek és maguk a hitelintézetek közösen szabályokat és eljárásokat állapítottak meg számos olyan „rabló” vagy „uzsoragyakorlat” megakadályozására, amely a társadalom leghátrányosabb helyzetű tagjait fenyegeti. E gyakorlatok között találunk például rendkívül magas kamatlábakat a vezetékes- vagy mobiltelefon-vásárlásra nyújtott hitelek esetében, olyan hitelszerződéseket, amelyek az ügyfél tudta nélkül kötődnek adott vásárlás szerződéséhez, szolgáltatások árusítását vagy nyújtását, tőzsdei részvények szerzésének céljával nyújtott hiteleket, amelyek esetében időnként a kölcsönt nyújtó bank maga által kibocsátott részvényekről is szó van, drákói szigorúságú büntetőklauzulákat, a hitelhez könnyű hozzáférést biztosító hitelkártyákat és kereskedői kártyákat, kezes megkövetelését (további) személyi garanciákkal egyszerre kis értékű fogyasztói hitelszerződéseknél, hiányos vagy nem teljesen pontos tájékoztatást, továbbá fiatalokat célzó hirdetéseket. A felelős hitelnyújtás előnyös vonatkozásai mellett, az ilyen jellegű intézkedések hozzájárulnak a piaci verseny torzulásainak csökkentéséhez, és a hitelintézetek társadalmi felelősségvállalásának ösztönzéséhez.

m)

A hitelekről szóló hirdetések ellenőrzése

Bár a hirdetés törvényes stratégia a pénzügyi termékek népszerűsítésére, a mód, ahogyan e termékeket reklámozzák, azt követeli meg, hogy a hatóságok szorosan nyomon kövessék azokat. A reklámok tartalmára, formáira és technikáira szigorú, összehangolt szabályozás kell, hogy vonatkozzon, amelynek révén a fogyasztók többé nem hiszik azt, hogy a hitel kockázat- és költségmentes és könnyen elérhető. Az együttes és önszabályozási rendszerek és a bevált üzleti gyakorlatok szintén támogatandók e téren. Ezeknek a kezdeményezéseknek a hitelfeltételek teljes átláthatóságát kell biztosítaniuk a hitelt felvevők számára, illetve kötelezniük kell a hitelnyújtókat arra, hogy vállaljanak speciális felelősséget azokért, akik mentális állapotuk miatt nem képesek rá, hogy felmérjék a hitelmegállapodás vállalásából adódó következményeket.

5.2.1

A „teljes újrakezdés” modellje, amely Észak-Amerikából származik, és amelyet egyes európai országok átvettek, azon az elven alapul, hogy az adós mentességet nem élvező vagyonát azonnal pénzzé teszik, törlesztetlen adósságát pedig – a törvényesen le nem írható rész kivételével – leírják. E modell az alábbiakon alapul: az adós korlátozott felelőssége, a hitelezőkkel megosztott kockázat, annak szükségessége, hogy az adós, amint csak lehet, kezdje újra gazdasági tevékenységét és a fogyasztást, valamint az, hogy egyáltalán ne bélyegezzék meg a csődbe ment egyént (23).

5.2.2

Az „átnevelési” modell, amelyet az európai államok egy részében alkalmaznak, azon az elgondolásul alapszik, hogy az adós kudarcot vallott, és támogatandó, azonban nem egyszerűen felmentendő kötelezettségeinek teljesítése alól („pacta sunt servanda”). E modell, amely függetlenül attól, hogy a kudarc az előrelátás hiányából, vagy nemtörődömségből eredt-e, a csődbe ment egyén vétkességén alapul, az adósság hitelezőkkel való újratárgyalására összpontosul, azzal a céllal, hogy a megállapodást általános törlesztési terv biztosítsa. E terv bírói vagy bírói eljáráson kívüli úton tárgyalható, ami lényeges, az az adósságügyi tanácsadó és közvetítő szolgálat szerepe (24).

6.1.1

Nem először foglalkoznak a túlzott eladósodás kérdésével közösségi szinten, vagy akár közösségi szempontból, az Unió intézményeiben. 1992. július 13-án tekintette először a Tanács (a fogyasztóvédelmi politika kialakításának jövőbeli prioritásairól szóló állásfoglalásában) a túlzott eladósodás tanulmányozását prioritásnak. Azóta azonban – jóllehet a túlzott eladósodás jelensége egyre komolyabbá válik a különböző tagállamokban, aminek következtében többségük egyedi jogalkotási és adminisztratív intézkedéseket fogad el a kezelésére – a közösségi szintű megközelítés kérdése szinte teljesen feledésbe merült.

1999 májusában az EGSZB úgy határozott, hogy ismét megnyitja a vitát a tárgyban, előbb tájékoztató jelentést dolgozva ki a háztartások túlzott eladósodásáról, majd saját kezdeményezésű véleményt jelentetve meg a témában 2002-ben. A felsorolt dokumentumokban szereplő megjegyzések és ajánlások további tájékoztatással szolgálnak a témában (25).

6.1.2

Valójában, míg az EGSZB e dokumentumokat készítette, a 2000. április 13-i luxemburgi fogyasztóvédelmi Tanács újból megvizsgálta a kérdést, és felhívta az Európai Bizottság, valamint a tagállamok figyelmét a tárgyban végzendő közösségi harmonizáció szükségességére. Ezt követően a Tanács állásfoglalást fogadott el a fogyasztási hitelről és az eladósodásról (26), amelyben – a jelenség gyors terjedését figyelembe véve – sürgette az Európai Bizottságot, hogy tegyen lépéseket az európai túlzott eladósodottság valós mértékéről szóló tájékoztatás hiányosságainak pótlására, valamint a túlzott eladósodási esetek megelőzésére és kezelésére irányuló intézkedések harmonizációs lehetőségeinek alapos vizsgálatára (27).

6.1.3

Hangsúlyozni kell, hogy az Európai Bizottság mostanáig nem teljesítette a Tanács által rábízott feladatot. Csak röviden megemlítette a felelősségteljes hitelnyújtás (28) kérdését a fogyasztói hitelről szóló irányelv (2002) (29) felülvizsgálatára irányuló első javaslatában. A német elnökség alatt jóváhagyott végső változatból (2005) (30) azonban ezek az utalások eltűntek (31). Ez arra enged következtetni, hogy a fogyasztói hitelek területén az Európai Bizottság nem áll szándékában új intézkedéseket elfogadni a túlzott eladósodás megelőzésére, az ilyen helyzetek kezeléséről nem is beszélve (32).

6.1.4

Mostanában azonban egyes bizottsági dokumentumokban – bár csak elvétve – és még az Európai Bizottság elnökének nyilatkozataiban is találunk olyan hivatkozásokat, amelyek a kérdés alaposabb vizsgálata irányában tett lehetséges elmozdulásról árulkodnak (33).

6.1.5

Jelentőségének fényében külön ki kell emelni az európai igazságügyi miniszterek által 2005. április 8-án elfogadott, Jogi megoldások keresése a hitelből élő társadalomban felmerülő eladósodási problémákra c. Európa tanácsi állásfoglalást (34), amely bár aggodalmat fejez ki amiatt, hogy könnyű hitelhez jutni, ami esetenként a háztartások túlzott eladósodását eredményezheti, ami pedig egyes személyek és családjaik társadalmi kirekesztéséhez vezethet, egyértelműen utat nyit egy jogalkotási és adminisztratív intézkedéseket meghatározó, gyakorlati megoldásokat javasló, megfelelő eszköz elkészítése előtt (35).

6.1.6

Ezenfelül úgy tűnik, a nemrégiben készült tudományos (36) és más, kifejezetten az Európai Bizottság kérésére készült tanulmányok (37) újfent tudatosították a problémát, mivel egyes államfők és miniszterek nyilvános felszólalásaikban megemlítették azt (38).

6.2.1

Az EGSZB már régóta érvel amellett – és most újfent kijelenti –, hogy e területen nemcsak lehetséges és kívánatos, hanem éppenséggel szükséges, sőt sürgős a közösségi fellépés.

6.2.2

Az EGSZB tisztában van azzal, hogy a Szerződés értelmében – és mivel az alkotmányszerződést nem fogadják el (39) – a társadalmi kirekesztést okozó túlzott eladósodás tisztán szociális szempontjai nem tartoznak az Unió konkrét hatáskörébe.

6.2.2.1

Az Európai Unióról szóló és az Európai Közösséget létrehozó szerződések számos rendelkezése azonban mind megosztott hatásköröket, mind fellépéseket és intézkedéseket előír az e területet érintő tagállami politikák támogatására és ösztönzésére (40), ezeket pedig az Európai Bizottságnak kell biztosítania és kidolgoznia.

6.2.2.2

Hozzá kell tenni, hogy a közösségi fellépés lehetséges területei közül néhány jelenleg a harmadik pillér alá, azaz az igazságügyi együttműködés kérdéskörébe tartozik (41).

6.2.2.3

Végül maga a belső piac – most már egyértelműen a nagyközönség és a fogyasztók igényeihez szabott (42) – teljes kiépítése az, amely megköveteli és indokolja a túlzott eladósodáshoz és társadalmi hatásaihoz, valamint a jelenség megelőzéséhez és közösségi szintű kezeléséhez kapcsolódó bizonyos szempontok harmonizálását, mivel ennek révén megelőzhető a verseny torzulása, és biztosítható a piac akadálytalan működése.

6.3.1.1

A harmonizáció megvalósítása irányába tett lépések között először is meg kell határozni a jelenség fogalmát, valamint minőségi és mennyiségi paramétereit annak érdekében, hogy biztosítva legyen a teljes körű információ és a jelenség mögött meghúzódó társadalmi körülmények megfelelő kivizsgálása, egész Európában – és ideális esetben világszerte – egységesen és összehasonlítható statisztikai adatok gyűjtése és feldolgozása alapján, ami segít meghatározni ezen adatok számszerűsítésének gazdasági keretét.

6.3.1.2

E fogalmi és módszertani meghatározás alapján az Európai Bizottságnak támogatnia kellene egy az egész Közösség területére kiterjedő tanulmány elkészítését, ezáltal hozzájárulva a túlzott eladósodás gazdasági és társadalmi aspektusainak felméréséhez (43).

6.3.2.1

Az Európai Bizottságnak emellett a jelenségre való felkészülést, annak megelőzését és hatásainak mérséklését célzó intézkedéseket tartalmazó, független és harmonizált jogszabályokat is létre kellene hoznia.

Különösen az alábbiakra vonatkozó jogszabályok szükségesek:

Továbbá hosszú távon jogszabályokat kell hozni az alábbiakat illetően:

6.3.2.2

Az Európai Bizottságnak ugyanakkor ösztönöznie kell a helyes gyakorlatokat e területen, európai eljárási kódexek elfogadásával, ön- vagy közös szabályozási rendszerben, egy egyértelműen meghatározott eredményesen érvényesített, kényszerítő erejű jogrendszer részeként.

6.3.2.3

Az Európai Bizottságnak saját kezdeményezésére vagy a tagállamokkal együttműködésben ezenfelül létre kellene hoznia a hitelfelhasználás gyakorlati vonatkozásairól szóló konkrét tájékoztatási programokat és oktatási intézkedéseket, valamint az e területre vonatkozó támogatást és tanácsadást biztosító projekteket, a más területeken igen kedvező eredményeket hozó „kísérleti projektek” felhasználásával (45).

6.3.2.4

Végül az EGSZB javasolja az Eladósodás Európai Megfigyelőközpontjának létrehozását, amely együttműködhetne a létező tagállami nemzeti és egyéb szervekkel, fórumot biztosítana az érdekelt felek számára, uniós szinten elemezné a jelenség fejleményeit, és támogatást nyújtana a legmegfelelőbb megelőzési kezdeményezések számára, majd utólag elbírálná ezek hatását. Az EGSZB ezennel felajánlja, hogy saját intézményi keretén belül működteti ezt a megfigyelőközpontot, legalábbis addig, amíg független szervvé nem válik.

6.3.3.1

Mivel a tagállamokban különféle, más és más eredetű, különböző elveket és módszereket alkalmazó rendszerek működnek (46), az Európai Bizottságnak elsősorban nem a harmonizáció biztosítására kell koncentrálnia, hanem egy referenciakeret és azon alapelvek meghatározására, amelyek követését a vissza nem fizetett adósságok miatti vádeljárásokkal és a magánszemélyektől történő adósságbehajtással foglalkozó minden eljárásjogi rendszernek garantálnia kell, valamint ezen alapelvek elfogadásának ösztönzésére és elismerésük érvényre juttatására.

6.3.3.2

Ezen alapelvek közül a legfontosabbak:

6.3.3.3

Mindezt azonban széles körű részvétellel kellene elvégezni, az érdekeltek és képviselőik bevonásával. Javasolt ezért, hogy előzetes, nyilvános konzultációra kerüljön sor a szóban forgó kérdés fogalmait meghatározó, a problémát uniós szinten számszerűsítő, a túlzott eladósodás megelőzését, megfigyelését és orvoslását célzó különféle eszközöket és rendszereket elemző zöld könyv kiadása révén, amely mindezek után felvázol egy olyan közösségi szintű, az illetékes főigazgatóságok által végzendő integrált fellépést, amelyben részt vesznek a tagállami és közösségi szintű hatóságok és civil szervezetek is (47).

7.1

Az EGSZB 2007. július 25-én nyilvános meghallgatást tartott e vélemény tárgyáról, amelyen számos meghívott szakértő vett részt.

7.2

Az egyik igen szépszámú résztvevővel megtartott ülésen kifejtett vélemények alapján – amely ülés nyomán számos hasznos dokumentum is született – e vélemény célkitűzései nyilvánvalóan jelentős támogatást élveznek. Véleményünk a rendezvényen tett számos javaslatot tükröz.