Nyitott koordinációs módszer

A nyitott koordinációs módszert (a továbbiakban: OMC-t) az Európai Unióban az úgynevezett „puha jog” kifejezéssel jellemezhetjük. A kormányközi döntéshozatal egyik formája, amely nem eredményez kötelező erejű uniós jogalkotási intézkedéseket, és amely nem kötelezi az uniós országokat jogszabályok bevezetésére vagy módosítására.

Eredetileg az 1990-es években - a foglalkoztatáspolitika és a luxemburgi folyamat részeként - létrehozott OMC-t a Lisszaboni stratégia (2000) eszközeként határozták meg. Ebben az időszakban az EU gazdasági integrációja felettébb gyorsan haladt, az uniós országok azonban tartózkodtak az európai intézmények további hatáskörökkel történő felruházásától.

Az OMC az uniós országok közötti együttműködés új keretrendszerét biztosította; az uniós országok nemzeti politikái ily módon irányíthatóvá váltak bizonyos közös célkitűzések felé. Az uniós országokat e kormányközi együttműködés keretében egy másik uniós ország értékeli (kölcsönös nyomásgyakorlás), a Bizottság feladatköre a felügyeleti szerepre korlátozódik. Az Európai Parlament és a Bíróság lényegében nem vesz részt az OMC folyamatában.

Az OMC az uniós országok hatáskörébe tartozó - a foglalkoztatáshoz, szociális védelemhez, oktatáshoz, ifjúsághoz és szakképzéshez hasonló - területeken jöhet létre.

Az OMC alapját elsősorban a következők képezik:

• az elérendő célkitűzések közös azonosítása és pontos meghatározása (a Tanács által elfogadva);
• közösen megállapított mérési eszközök (statisztikák, mutatók, iránymutatások);
• teljesítményértékelés, azaz az uniós országok teljesítményének összehasonlítása és bevált gyakorlatainak megosztása (a Bizottság által felügyelve).