1.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyát a 2002/20/EK irányelv (a továbbiakban: engedélyezési irányelv) ( 2 ) értelmezése képezi; ezen irányelv 1. cikkének (1) bekezdése értelmében az irányelv célja az engedélyezési szabályok és feltételek harmonizálása és egyszerűsítése az elektronikus hírközlő hálózatok és az elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásának az Európai Unió egészében való megkönnyítése érdekében. A jelen kérelem középpontjában az említett irányelv 12. és 13. cikkének értelmezése áll, amelyek lehetővé teszik a tagállamok számára, hogy díjat vessenek ki az általános felhatalmazási rendszer kezelése során felmerülő költségek fedezésére, valamint a rádiófrekvencia‑ vagy számhasználati jogokért, illetve az állami vagy magántulajdonú ingatlanokon, azok felett vagy alatt létesítmények telepítésére vonatkozó jogokért.

2.

E kérelmet a helyhez kötött telefon‑ és internethozzáférési szolgáltatásokat nyújtó Orange España SAU és az Ayuntamiento de Pamplona (pamplonai önkormányzat, Spanyolország) között az önkormányzati tulajdonú ingatlan elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtását lehetővé tevő infrastruktúra telepítése céljából történő használatáért kivetett díj tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.

3.

A kérdést előterjesztő bíróság, jelesül a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság, Spanyolország) azt kívánja megtudni, hogy e díj az engedélyezési irányelv hatálya alá tartozik‑e, és amennyiben igen, összeegyeztethető‑e az engedélyezési irányelv 12. és 13. cikkével az, hogy a szóban forgó díj összegét kizárólag a vállalkozás által nyújtott elektronikus hírközlési szolgáltatás után elért éves bruttó bevételre figyelemmel kell megállapítani. Megjegyzendő, hogy a kérdést előterjesztő bíróság e kérdéseket a 2012. július 12‑iVodafone España és France Telecom España ítélet (C‑55/11, C‑57/11 és C‑58/11, EU:C:2012:446) (a továbbiakban: Vodafone España és France Telecom España ítélet) tükrében veti fel, amely ítéletben a Bíróság megállapította, hogy az állami tulajdonú ingatlan ehhez hasonló használatáért beszedett díj nem tartozik az engedélyezési irányelv 13. cikkének hatálya alá, mivel az olyan szolgáltatókra vonatkozik, amelyek a szóban forgó ingatlanon emelt létesítményeket anélkül használták mobiltelefon‑szolgáltatás nyújtására, hogy e létesítmények tulajdonosai lettek volna, és amely ítéletben a Bíróság emiatt nem bírálta el érdemben az ügyet, vagyis azt a kérdést, hogy a díjszámítás módja összeegyeztethető‑e a szóban forgó rendelkezéssel.

4.

Az engedélyezési irányelv „Igazgatási díjak” címet viselő 12. cikke értelmében:

„(1)   Az általános felhatalmazás keretében szolgáltatást nyújtó vagy hálózatot szolgáltató vállalkozások számára, illetve a használati joggal rendelkező vállalkozások számára kivetett igazgatási díjnak olyannak kell lennie:

(2)   Ha a nemzeti szabályozó hatóságok igazgatási díjat vetnek ki, az igazgatási költségeiknek és a beszedett díjak teljes összegének áttekintését évente közzéteszik. A díjak teljes összegének és az igazgatási költségeknek a különbözetét figyelembe véve a megfelelő kiigazításokat el kell végezni.”

5.

Az engedélyezési irányelv „A használati jogok és a létesítménytelepítési jogok díjai” címet viselő 13. cikke a következőképpen szól:

„A tagállamok feljogosíthatják az illetékes hatóságot arra, hogy olyan díjakat vessen ki a rádiófrekvencia‑ vagy számhasználati jogokért, illetve az állami vagy magántulajdonú ingatlanokon, azok felett vagy alatt létesítmények telepítésére vonatkozó jogokért, amelyek tükrözik az ilyen erőforrások optimális felhasználásának biztosítására vonatkozó igényt. A tagállamok biztosítják, hogy az ilyen díjak tárgyilagos mérce szerint indokoltak, átláthatóak, megkülönböztetéstől mentesek [helyesen: hátrányos megkülönböztetéstől mentesek] és a céljukkal arányosak legyenek, és hogy megállapításuk a 2002/21/EK irányelv (»keretirányelv«) 8. cikkében szereplő célkitűzések figyelembevétele mellett történjen.”

6.

A 22/2014. sz. adórendelet ( 3 ) 2. cikkének első bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Az adóztatandó tényállás az önkormányzati tulajdonú ingatlan kizárólagos vagy különleges célú használata a felszínen, a légtérben vagy a felszín alatt […] a helyhez kötött telefon‑, mobiltelefon‑ és egyéb elektronikus hírközlési szolgáltatások hálózatához szükséges vezetékek, csövek és alagutak útján, ideértve a vezetékek tartóoszlopait, a kábeleket, tartóelemeket, rögzítő‑, elosztó‑ vagy mérőszekrényeket, transzformátorokat, síneket, mérőeszközöket, antennákat, értékesítő automatákat és más hasonló, a szolgáltatás nyújtásához kapcsolódó eszközöket.”

7.

A 22/2014. sz. adórendelet 4. cikkének (3) bekezdése értelmében:

„Az olyan mobiltelefon‑szolgáltatók, amelyek nem tulajdonosai annak a hálózatnak, amelyen keresztül e szolgáltatást nyújtják, annak ellenére sem kötelesek a díjat megfizetni, hogy a szóban forgó hálózat vonatkozásában használati, hozzáférési vagy összekapcsolási joggal rendelkeznek.

Más szolgáltatások nyújtása esetében adóalanyoknak minősülnek mind az igénybe vett hálózatok vagy infrastruktúra tulajdonosai, mind pedig az ilyen hálózatok vagy infrastruktúra vonatkozásában használati, hozzáférési vagy összekapcsolási joggal rendelkező személyek.”

8.

A 22/2014. sz. adórendelet 5. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A díjszámítás alapját az adóalanyoknak az önkormányzat területén elért számlázott éves bruttó bevétele képezi. Az adóalap meghatározásának kritériumai nem vonatkoznak a mobiltelefon‑szolgáltatókra.

(2)   A bruttó számlázott bevétel az egyes vállalkozásoknak az önkormányzat területén folytatott rendes tevékenysége keretében nyújtott szolgáltatásokért járó ellenértékként elért bevétele. Kizárólag a rendkívüli eseményekből vagy tevékenységből származó bevételt kell kizárni.

(3)   Ha az adóalany más személyek hálózatát különleges célra vette igénybe, az adóalap számításakor az önkormányzat területén elért éves bruttó bevételből le kell vonni a hálózattulajdonos számára a hálózatához való hozzáférésért vagy az azzal való összekapcsolásért fizetendő összegeket. Az utóbbi összegeket az ilyen hálózattulajdonosok kötelesek beleszámolni az éves bruttó bevételükbe.

[…]”

9.

A 22/2014. sz. adórendelet 6. cikke szerint a díj összegét az 1,5%‑os adókulcsnak az e rendelet 5. cikkében meghatározott adóalapra történő alkalmazásával kell meghatározni.

10.

Az Orange España – amely a fenti 2. pontban említettek szerint Pamplona (Spanyolország) önkormányzatának területén helyhez kötött telefon‑ és internethozzáférési szolgáltatást nyújt – bevallást (a továbbiakban: bevallás) nyújtott be a pamplonai önkormányzathoz az önkormányzati tulajdonú ingatlanok felszíne, valamint az azok feletti és alatti terület különleges célú használatáért fizetendő, a 22/2014. sz. adórendelet által előírt díjról (a továbbiakban: a 22/2014. sz. adórendelet szerinti díj), amely az Orange España által a pamplonai önkormányzat területén nyújtott, fent említett szolgáltatás folytán merült fel 2014 második negyedévére vonatkozóan. Bevallásában a 22/2014. sz. adórendelet 6. cikkében meghatározott 1,5%‑os adókulcsot alkalmazta 1188269,59 euró összegű bruttó bevételre, amelynek következtében az Orange Españának 7928,71 EUR összeget kellett megfizetnie a pamplonai önkormányzat részére.

11.

Mivel azonban egyrészt a szolgáltató nem tulajdonosa annak a hálózatnak, amelyen keresztül a pamplonai önkormányzat területén a szolgáltatásait nyújtja, ennélfogva nem minősül a 22/2014. sz. adórendelet értelmében vett adóalanynak, másrészt pedig az engedélyezési irányelv 12. és 13. cikkével ellentétes valamely díjnak kizárólag a társaság bruttó bevételének meghatározott százalékában történő megállapítása, az Orange España kérte a pamplonai önkormányzattól a bevallásának helyesbítését, és következésképpen a jogalap nélkül befizetett összeg visszatérítését (a továbbiakban: helyesbítési kérelem).

12.

A Directora de Hacienda del Ayuntamiento de Pamplona (a pamplonai önkormányzat pénzügyi igazgatója, Spanyolország) a 2014. szeptember 18‑án kelt határozatában elutasította a helyesbítési kérelmet, mivel értelmezése szerint a szóban forgó bevallás nem tartalmazott ténybeli vagy jogi hibát, és összhangban állt a 22/2014. sz. adórendelettel, mivel az adórendelet „csak annyit állapít meg, hogy ki kell zárni a díjfizetésre kötelezettek alanyi köréből azon mobiltelefon‑szolgáltatókat, amelyek nem infrastruktúra‑tulajdonosok, mivel idegen hálózatra vonatkozó használati, hozzáférési vagy összekapcsolási joggal rendelkeznek”.

13.

A Juez de lo Contencioso‑Administrativo n.o 1 de Pamplona (pamplonai 1. sz. közigazgatási bíróság, Spanyolország) a 2015. december 4‑i ítéletével elutasította a Directora de Hacienda del Ayuntamiento de Pamplona (a pamplonai önkormányzat pénzügyi igazgatója) határozata ellen előterjesztett keresetet amiatt, hogy egyrészt az Orange España tulajdonát képezte az a hálózat, amelyen keresztül szolgáltatásokat nyújtott, ennélfogva nem mentesülhetett a 22/2014. sz. adórendeletben előírt díj megfizetése alól, másrészt pedig amiatt, hogy a díjszámítási rendszer összhangban állt a Ley Foral 2/1995, de 10 de marzo, de Haciendas Locales de Navarra (Navarra helyi pénzügyeiről szóló, 1995. március 10‑i 2/1995. sz. törvény) 105. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdésével.

14.

Az említett ítélettel szembeni fellebbezést elbíráló Tribunal Superior de Justicia de Navarra (a navarrai autonóm közösség felsőbírósága, Spanyolország) a 2016. november 15‑i ítéletével részben helyt adott a jogorvoslati kérelemnek. Ezen ítéletben megállapította, hogy a helyhez kötött telefon‑ és internethozzáférési szolgáltatások az engedélyezési irányelv hatálya alá tartoznak, mivel azokat elektronikus hírközlési szolgáltatásoknak kell tekinteni. Azt is megállapította, hogy az említett irányelv 12. és 13. cikkével nem ellentétes valamely díjnak a helyhez kötött telefon‑, mobiltelefon‑ és internethozzáférési szolgáltatások nyújtásához használt hálózatok tulajdonosaival szemben történő kiszabása, ugyanakkor e cikkekkel ellentétes az, ha a szóban forgó díj összegét a társaság bruttó bevétele vagy forgalma alapulvételével állapítják meg, mivel e számítási módszer nem tárgyilagos és nem is arányos. A Tribunal Superior de Justicia de Navarra (a navarrai autonóm közösség felsőbírósága) ezért megállapította a 22/2014. sz. adórendelet 5. cikke (1) bekezdése második albekezdésének második mondatában („az adóalap meghatározásának kritériumai nem vonatkoznak a mobiltelefon‑szolgáltatókra”) szereplő „mobil” kifejezés alkalmazásának jogellenességét, és megsemmisítette azt. Következésképpen úgy határozott, hogy az Orange España jogosult a bevallásában megjelölt összeg visszatéríttetésére.

15.

A pamplonai önkormányzat a Tribunal Superior de Justicia de Navarra (a navarrai autonóm közösség felsőbírósága, Spanyolország) által hozott ítélettel szemben felülvizsgálati kérelmet terjesztett a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság) elé.

16.

A Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság) úgy ítélte meg, hogy bár a jelen ügyhöz hasonlóan a Vodafone España és France Telecom España ügyben hozott ítélet tárgyát is az állami tulajdonú ingatlanok különleges célú használatáért kivetett díj képezte, az említett ítéletben a szóban forgó díjat a mobiltelefon‑szolgáltatókra, míg a jelen ügyben a helyhez kötött telefon‑ és internethozzáférési szolgáltatást nyújtó Orange Españára vetették ki. A Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság) továbbá úgy ítélte meg, hogy a Bíróság még nem határozott abban a kérdésben, hogy összeegyeztethető‑e az engedélyezési irányelv 12. és 13. cikkével, ha a díjat a szolgáltató által az elektronikus hírközlési szolgáltatások adott területen történő nyújtása után elért éves bruttó bevétel meghatározott százalékában állapítják meg.

17.

Ennélfogva a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság, Spanyolország) az eljárást felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

18.

Írásbeli észrevételt Pamplona önkormányzata, az Orange España, a spanyol kormány és az Európai Bizottság nyújtott be. Ezek a felek a 2019. december 18‑i tárgyaláson szóbeli észrevételt terjesztettek elő.

19.

A kérdést előterjesztő bíróság az első kérdésével lényegében arra kíván választ kapni, hogy az engedélyezési irányelv, ezen belül annak 12. és 13. cikke értelmében vett elektronikus hírközlési szolgáltatásoknak tekintendők‑e a helyhez kötött telefon‑ és internethozzáférési szolgáltatások.

20.

A pamplonai önkormányzat, az Orange España és a Bizottság előadja, hogy az engedélyezési irányelv hatálya kiterjed a helyhez kötött telefon‑ és internethozzáférési szolgáltatások nyújtására. A spanyol kormány támogatja ezt az álláspontot. ( 4 )

21.

Az alábbiakban ismertetett okokból nincs kétségem afelől, hogy a helyhez kötött telefon‑ és internethozzáférési szolgáltatásokat az engedélyezési irányelv, ezen belül annak 12. és 13. cikke értelmében vett elektronikus hírközlési szolgáltatásoknak kell tekinteni.

22.

Az engedélyezési irányelv 1. cikkének (2) bekezdése úgy szól, hogy az irányelvet „az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtására vonatkozó engedélyekre” kell alkalmazni.

23.

Az engedélyezési irányelv 2. cikkének (1) bekezdése értelmében a 2002/21/EK irányelv („keretirányelv”) ( 5 ) 2. cikkében szereplő fogalommeghatározásokat kell alkalmazni.

24.

A keretirányelv 2. cikkének c) pontja szerint az „elektronikus hírközlési szolgáltatás”„olyan, általában díjazás ellenében nyújtott szolgáltatás, amely teljes egészében vagy nagyrészt elektronikus hírközlő hálózaton történő jelátvitelből áll, beleértve a műsorterjesztő hálózatokon nyújtott távközlési szolgáltatásokat és átviteli szolgáltatásokat”.

25.

A keretirányelv 2. cikkének a) pontja szerint az „elektronikus hírközlő hálózat” olyan átviteli rendszer és eszköz, „amely lehetővé teszi a vezetéken, rádióhullámon, optikai vagy egyéb elektromágneses úton történő jelátvitelt, beleértve a műholdas hálózatokat, a helyhez kötött (vonal‑ és csomagkapcsolt, beleértve az Internetet) és mobil földi hálózatokat, az elektromos vezetékrendszereket”.

26.

Először is, ami a helyhez kötött telefonszolgáltatásokat illeti, úgy tűnik számomra, hogy azok a keretirányelv 2. cikkének a) pontjában hivatkozott módon történő jelátvitelt foglalják magukban. ( 6 ) E tekintetben rámutatok arra, hogy ugyanezen irányelv (10) preambulumbekezdése – amely rögzíti, hogy a beszédalapú telefonszolgáltatások az irányelv hatálya alá tartoznak – nem tesz különbséget helyhez kötött telefon‑ és a mobiltelefon‑szolgáltatások között. Megjegyzem továbbá, hogy a keretirányelv (5) preambulumbekezdése és az engedélyezési irányelv (2) preambulumbekezdése szerint a különböző elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások, valamint technológiájuk konvergenciája megköveteli, hogy e hálózatok, szolgáltatások és technológiák azonos szabályok hatálya alá tartozzanak. Következésképpen a helyhez kötött telefon‑ és a mobiltelefon‑szolgáltatásokat egyaránt a keretirányelv, és így az engedélyezési irányelv értelmében vett elektronikus hírközlési szolgáltatásoknak kell tekinteni.

27.

Másodszor, ami az internethozzáférési szolgáltatásokat illeti, azokat szintén a keretirányelv 2. cikkének c) pontja értelmében vett elektronikus hírközlési szolgáltatásoknak kell tekinteni. Ennek oka, hogy a keretirányelv 2. cikkének a) bekezdése akként rendelkezik, hogy a jelátvitelt lehetővé tevő, helyhez kötött földi hálózatokat (beleértve az internetet) az irányelv értelmében vett elektronikus hírközlő hálózatoknak kell tekinteni. A keretirányelv (10) preambulumbekezdésének utolsó mondata szerint továbbá az internet‑hozzáférés elektronikus hírközlési szolgáltatásnak minősül. Ezenfelül az (EU) 2015/2120 rendelet ( 7 ) 2. cikke második bekezdésének 2. pontjában szereplő fogalommeghatározás szerint az „internethozzáférési szolgáltatás”„nyilvánosan elérhető elektronikus hírközlési szolgáltatás, amely internetcsatlakozást […] biztosít” ( 8 ), azzal, hogy a 2015/2120 rendelet alkalmazásában az elektronikus hírközlési szolgáltatásoknak a keretirányelv 2. cikke c) pontjában meghatározott fogalma az irányadó. ( 9 ) Végezetül, az (EU) 2018/1972 irányelv ( 10 ) – amely hatályon kívül helyezte és felváltotta többek között a keretirányelvet és az engedélyezési irányelvet – egyértelművé teszi, hogy az elektronikus hírközlési szolgáltatások „mag[uk]ban foglalj[ák]” különösen „[a 2015/2120] rendelet 2. cikkének (2) bekezdésében [helyesen: 2. cikke második bekezdésének 2. pontjában] meghatározott »internethozzáférési szolgáltatás[oka]t«”.

28.

Következésképpen az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a helyhez kötött telefon‑ és internethozzáférési szolgáltatásokat a keretirányelv 2. cikkének c) pontja értelmében vett elektronikus hírközlési szolgáltatásoknak, következésképpen az engedélyezési irányelv, ezen belül az engedélyezési irányelv 12. és 13. cikkének értelmében vett elektronikus hírközlési szolgáltatásoknak kell tekinteni.

29.

A kérdést előterjesztő bíróság a második kérdésével – amelyet kizárólag abban az esetben kell megválaszolni, ha a Bíróság az engedélyezési irányelv helyhez kötött telefon‑ és internethozzáférési szolgáltatókra való alkalmazhatóságát állapítja meg – arra kíván választ kapni, hogy az engedélyezési irányelv 12. és 13. cikke lehetővé teszi‑e a tagállamok számára, hogy olyan díjat vessenek ki, amelynek összegét kizárólag az említett szolgáltatásoknak a vállalkozás által az adott területen történő nyújtása után elért éves bruttó bevételre figyelemmel kell megállapítani.

30.

Az alábbiakban először is azt vizsgálom meg, hogy az engedélyezési irányelv 12. vagy 13. cikkének hatálya alá tartozik‑e a 22/2014. sz. adórendelet által előírthoz hasonló díj, másodszor pedig azt, hogy az említett rendelkezések bármelyikének alkalmazhatósága esetén ellentétes‑e az irányelvvel az, ha e díj összegét kizárólag a vállalkozás által az adott területen nyújtott, helyhez kötött telefon‑ és internethozzáférési szolgáltatás után elért éves bruttó bevételre figyelemmel kell megállapítani.

31.

A pamplonai önkormányzat a tárgyaláson előadta, hogy a 22/2014. sz. adórendeletben meghatározott díj az engedélyezési irányelv hatályán kívül esik, mivel azt nem csak az elektronikus hírközlési szolgáltatókkal, hanem a közérdekű szolgáltatásokat nyújtó valamennyi hálózatüzemeltetővel szemben kivetik. ( 11 )

32.

A spanyol kormány egyetért a pamplonai önkormányzat azon álláspontjával, amely szerint az engedélyezési irányelv nem alkalmazandó a 22/2014. sz. adórendeletben meghatározott díjra. Hangsúlyozza, hogy az engedélyezési irányelvnek nem célja az adóharmonizáció. A spanyol kormány álláspontja szerint ezért nem kell megválaszolni a feltett kérdéseket.

33.

Az Orange España és a Bizottság arra az álláspontra helyezkedik, hogy a 22/2014. sz. adórendeletben meghatározott díj az engedélyezési irányelv 13. cikkének hatálya alá tartozik.

34.

Mielőtt megvizsgálnám, hogy a 22/2014. sz. adórendeletben meghatározotthoz hasonló díj az engedélyezési irányelv 12. vagy 13. cikkének hatálya alá tartozik‑e, abban a kérdésben foglalok állást, hogy ellentétes‑e az engedélyezési irányelvvel, ha a tagállamok az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásáért az irányelv 12. és 13. cikkében meghatározottaktól eltérő díjat vetnek ki.

35.

Álláspontom szerint nem ellentétes az engedélyezési irányelvvel a 12. és 13. cikkben meghatározottaktól eltérő olyan díj, amelyet az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásáért vetnek ki, feltéve hogy az nem ássa alá az engedélyezési irányelv tényleges érvényesülését.

36.

Igaz, hogy a 2003. szeptember 18‑iAlbacom és Infostrada ítéletben (C‑292/01 és C‑293/01, EU:C:2003:480; a továbbiakban: Albacom ítélet) a Bíróság megállapította, hogy a tagállamok nem vethetnek ki a 97/13/EK irányelv ( 12 ) 6. és 11. cikkében kifejezetten említett esetek körébe tartozó díjaktól „eltérő vagy azokat kiegészítő” díjakat „a távközlési szolgáltatások területén egyedi engedéllyel rendelkező társaságokra kizárólag azért, mert ezen engedélyekkel rendelkeznek” ( 13 ). A Bíróság álláspontja szerint ezt az indokolta, hogy a 97/13 irányelv célja, jelesül a távközlési piac liberalizációja veszélybe kerülne, ha a tagállamok szabadon állapíthatnának meg az ágazaton belüli vállalkozások által viselendő pénzügyi terheket, ezáltal akadályozva a távközlési szolgáltatások nyújtásának szabadságát. ( 14 ) Ahogyan azt Léger főtanácsnok megjegyezte, az Albacom ítéletből az következik, hogy „a tagállamok által az engedélyezési eljárások során, illetve az engedélyekkel kapcsolatban a távközlési vállalkozásokra kiszabható pénzügyi terhek listája kimerítő jellegű: a szóban forgó teher tiltott, ha az a 97/13 irányelvben meghatározott esetek egyikének sem felel meg” ( 15 ).

37.

A Bíróság hasonló álláspontra helyezkedett a Vodafone España és France Telecom España ítéletben, amely a mobiltelefon‑szolgáltatóktól az állami tulajdonú ingatlan használatáért a spanyol jog alapján beszedett díjra vonatkozott. A Bíróság ez utóbbi ítéletben megállapította, hogy először is e díj nem tartozik az engedélyezési irányelv 13. cikkének hatálya alá, mivel azt olyan szolgáltatóktól szedik be, amelyek nem tulajdonosai az önkormányzat tulajdonában lévő területen lévő létesítményeknek, hanem csupán a mobiltelefon‑szolgáltatások nyújtásához használják azokat, másodszor pedig e rendelkezéssel ellentétes a szóban forgó díj említett szolgáltatók terhére történő kivetése. ( 16 ) A Bíróság által tett megállapítás – amely szerint az engedélyezési irányelv 13. cikkével ellentétes az ilyen díj – indoka az ítélet 28. pontjában található, amelyben a Bíróság megállapította, hogy „az engedélyezési irányelv szerint a tagállamok az irányelvben említetteken kívül nem vethetnek ki az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások biztosításáért egyéb díjakat és illetékeket”.

38.

A Bíróság azonban az Albacom ítéletet és a Vodafone España és France Telecom España ítéletet követő ítéleteiben megállapította, hogy mivel a vizsgált díj nem tartozott az engedélyezési irányelv 12. vagy 13. cikkének hatálya alá, e díj kivetése nem volt ellentétes a szóban forgó rendelkezésekkel. ( 17 ) A Bíróság ezen ítéletekben nem vette figyelembe az engedélyezési irányelv tárgyát vagy keretét, amelyet viszont alapul vett az Albacom ítéletben és a Vodafone España és France Telecom España ítéletben annak megállapításánál, hogy az engedélyezési irányelvvel ellentétes, ha a tagállamok a hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásával összefüggésben az irányelv 12. és 13. cikkének hatálya alá nem tartozó díjat vetnek ki. Ahogyan azt Wahl főtanácsnok megjegyezte, ezen ítéletekből az következik, hogy „az engedélyezési irányelv 13. cikke nem kimerítően rögzíti az elektronikus hírközlő szolgáltatókra kivethető díjak és illetékek felsorolását” ( 18 ).

39.

Kétségtelenül azzal lehet érvelni, hogy az Albacom ítéletet és a Vodafone España és France Telecom España ítélet összeegyeztethető a fenti 17. lábjegyzetben említett ítéletekkel annak figyelembevétele esetén, hogy a tagállamok csak „az engedélyezési irányelv keretében” ( 19 ) nem szedhetnek be az irányelv 12. és 13. cikkében meghatározottaktól eltérő díjat. E megközelítés alkalmazása esetén az engedélyezési irányelvet úgy kellene értelmezni, hogy azzal ellentétes az irányelv 12. és 13. cikkében meghatározottaktól eltérő díj kivetése, amennyiben e díj elektronikus hírközlő hálózatok vagy elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásához kapcsolódik, ( 20 ) viszont nem ellentétes az említett irányelvvel az olyan díj kivetése, amely nem kapcsolódik elektronikus hírközlő hálózatok vagy elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásához. ( 21 )

40.

Számomra azonban úgy tűnik, hogy az előző pontban bemutatott megközelítés nem lenne összeegyeztethető a Bíróság által a 2015. október 6‑iBase Company ítéletben (C‑346/13, EU:C:2015:649; a továbbiakban: Base Company ítélet) és a 2015. december 17‑iProximus ítéletben (C‑517/13, EU:C:2015:820; a továbbiakban: Proximus ítélet) tett azon megállapítással, amely szerint az engedélyezési irányelvvel nem ellentétes, ha a mobiltelefon‑hálózat átviteli tartóoszlopainak vagy rúdjainak tulajdonosaival szemben adót vetnek ki, ( 22 ) illetve ha a mobiltelefon‑hálózat tartóoszlopait, valamint adó‑ és vevőegységeit üzemeltető valamennyi természetes vagy jogi személlyel szemben díjat vetnek ki, ( 23 )habár e díjak egyike sem tartozik az engedélyezési irányelv 13. cikkének hatálya alá. Álláspontom szerint, mivel a mobiltelefon‑hálózat átviteli tartóoszlopai, rúdjai, valamint adó‑ és vevőegységei elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtását teszik lehetővé, kizárólag úgy lehet tekinteni, hogy az említett két ítéletben vizsgált díj az ilyen hálózatok és szolgáltatások nyújtásához kapcsolódik, ennélfogva azt „az engedélyezési irányelv keretében” vetették ki. Az előző pontban bemutatott megközelítés alkalmazása esetén tehát arra a következtetésre lehet jutni, hogy a szóban forgó díjak ellentétesek az engedélyezési irányelvvel. A Bíróság azonban ennek ellenkezőjét állapította meg.

41.

Álláspontom szerint ebből az következik, hogy a Bíróságnak a fenti 17. lábjegyzetben említett ítéletekben tett megállapítását – amely szerint az engedélyezési irányelvvel nem ellentétes, ha annak 12. és 13. cikkében meghatározottaktól eltérő díjat vetnek ki – úgy kell tekinteni, hogy az felülírja a korábbi ítélkezési gyakorlatot, különösen a Vodafone España és France Telecom España ítéletet. ( 24 ) E tekintetben megjegyzem, hogy a Bíróság a 2014. január 30‑iFrance Telecom España végzésben (C‑25/13, nem tették közzé, EU:C:2014:58; a továbbiakban: France Telecom España végzés) – amelynek tárgyát a Vodafone España és France Telecom España ítéletben vizsgálttal „azonos jellegű” díj képezte ( 25 ) – az említett ítéletben alkalmazottól némileg eltérő megközelítést alkalmazott. A Bíróság az említett ítéletben és az említett végzésben egyaránt azt állapította meg, hogy az engedélyezési irányelv 13. cikkével ellentétes e díj kivetése. Az említett ítéletben azonban úgy ítélte meg, hogy a díj az engedélyezési irányelv 13. cikkének hatályán kívül esik, míg az említett végzésben azt e rendelkezés hatálya alá tartozónak tekintette. ( 26 ) Ezenfelül megjegyzem, hogy a Base Company ítéletben és a Proximus ítéletben tett megállapítás – amely szerint „az engedélyezési irányelv 13. cikke nem vonatkozik minden olyan díjra, amelynek az elektronikus hírközlő hálózatok és az elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtását lehetővé tevő infrastruktúra alávethető” ( 27 ) – a Bíróságot annak megállapítására késztette, hogy a tagállamok számára még akkor sem tilos a díjaknak az ilyen hálózatok és szolgáltatások nyújtását lehetővé tevő infrastruktúrára történő kivetése, ha e díjak nem tartoznak az engedélyezési irányelv 13. cikkének hatálya alá. ( 28 )

42.

Számomra tehát úgy tűnik, hogy az engedélyezési irányelvvel nem ellentétes, ha az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásáért az irányelv 12. és 13. cikkében meghatározottaktól eltérő díjat vetnek ki, feltéve hogy az ilyen díj nem ássa alá az irányelv tényleges érvényesülését, azaz a tagállamok nem akadályozzák az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásának szabadságát vagy az ilyen hálózatok és szolgáltatások nyújtása terén fennálló verseny előmozdítását. ( 29 )

43.

Most megvizsgálom, hogy az engedélyezési irányelv 12. vagy 13. cikkének hatálya alá tartozik‑e a 22/2014. sz. adótörvényben meghatározotthoz hasonló díj.

44.

Először is, kétségtelen, hogy az ilyen díj nem tartozik az engedélyezési irányelv 12. cikkének hatálya alá.

45.

Az ítélkezési gyakorlat szerint azok az igazgatási díjak, amelyeket a tagállamok az engedélyezési irányelv 12. cikke alapján az általános felhatalmazás keretében szolgáltatást nyújtó vagy hálózatot szolgáltató vállalkozásokra, illetve a használati joggal rendelkező vállalkozásokra e cikk alapján – a nemzeti szabályozó hatóság tevékenységeinek finanszírozása céljából – kivethetnek, kizárólag arra szolgálhatnak, hogy fedezzék az ezen irányelv 12. cikke (1) bekezdésének a) pontjában említett tevékenységekhez kötődő igazgatási költségek összességét. ( 30 ) A Bíróság rendelkezésére álló dokumentumokban azonban semmi nem utal arra, hogy a 22/2014. sz. adórendeletben meghatározott díj célja az lenne, hogy fedezze az egy vagy több ilyen tevékenységhez kötődő igazgatási költségek összességét. Emellett egyik fél sem hivatkozik ilyen helyzet fennállására, mivel a Bíróság kérdésére adott válaszában minden fél egyetértett abban, hogy a szóban forgó díj nem tartozik az engedélyezési irányelv 12. cikkének hatálya alá.

46.

Másodszor, számomra úgy tűnik, hogy a 22/2014. sz. adórendeletben meghatározotthoz hasonló díj nem tartozik az engedélyezési irányelv 13. cikkének hatálya alá.

47.

A fenti 41. pontban foglaltaknak megfelelően az engedélyezési irányelv 13. cikke nem vonatkozik minden olyan díjra, amelynek az elektronikus hírközlő hálózatok és az elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtását lehetővé tevő infrastruktúra alávethető. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint az engedélyezési irányelv 13. cikkének hatálya alá tartozik az olyan díj, amelynek kivetése az állami vagy magántulajdonú ingatlanokon, azok felett vagy alatt létesítmények telepítésére vonatkozó jogok biztosításához kapcsolódik. ( 31 )

48.

Kétségtelen, hogy a Bíróság a France Telecom España végzésben azt állapította meg, hogy az engedélyezési irányelv 13. cikkének hatálya alá tartozik az olyan díj, amelynek kivetése nem az állami tulajdonú ingatlanokon, azok felett vagy alatt létesítmények telepítésére vonatkozó jogok biztosításához, hanem az ilyen létesítmények használatához kapcsolódik. Ez a kritérium – amelyet tudomásom szerint a Bíróság más ítéletben vagy végzésben nem alkalmazott – azonban nem egyeztethető össze az engedélyezési irányelv 13. cikkének szövegével, amely kifejezetten az állami vagy magántulajdonú ingatlanokon, azok felett vagy alatt létesítmények telepítésére vonatkozó jogokra utal.

49.

Az engedélyezési irányelv 13. cikkében használt „létesítmények” szó az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtását lehetővé tévő tárgyi infrastruktúrára utalhat, a „telepítés” szó pedig azoknak az érintett köz‑ vagy magántulajdonú ingatlanon történő fizikai elhelyezésére. ( 32 )

50.

A jelen ügyben a 22/2014. sz. adórendelet 2. cikkének első bekezdése akként rendelkezik, hogy „az adóztatandó tényállás az önkormányzati tulajdonú területek kizárólagos vagy különleges célú használata a felszínen, a légtérben vagy a felszín alatt […] a helyhez kötött telefon, mobiltelefon és egyéb elektronikus hírközlési szolgáltatások hálózatához szükséges vezetékek, csövek és alagutak útján […]” ( 33 ). A 22/2014. sz. adórendelet 4. cikkének (3) bekezdése szerint továbbá a mobiltelefon‑szolgáltatásoktól eltérő elektronikus hírközlési szolgáltatások esetében adóalanyoknak minősülnek mind az ilyen szolgáltatások nyújtását lehetővé tevő infrastruktúra tulajdonosai, mind pedig az ilyen infrastruktúra vonatkozásában használati vagy hozzáférési joggal rendelkező személyek.

51.

Következésképpen a 22/2014. sz. adórendeletben meghatározott díj megfizetésének kötelezettsége az önkormányzati tulajdonú ingatlanokon, azok felett vagy alatt lévő létesítmények, ezáltal az önkormányzati ingatlanok használatára vonatkozó jogok biztosításával kapcsolatban, nem pedig e létesítmények telepítésére vonatkozó jogok biztosításával kapcsolatban merül fel.

52.

A szóban forgó díj tehát nem hasonlít a 2018. január 30‑iX és Visser ítéletben (C‑360/15 és C‑31/16, EU:C:2018:44, 69. és 70. pont) szereplő díjra, amelyet a nyilvános elektronikus hírközlő hálózatok céljára szolgáló kábelek állami tulajdonú ingatlanokon történő telepítéséhez való jog ellenértékeként vetettek ki az elektronikus hírközlő hálózatok szolgáltatóival szemben, és amellyel kapcsolatban a Bíróság megállapította, hogy az az engedélyezési irányelv 13. cikkének hatálya alá tartozik.

53.

Következésképpen a 22/2014. sz. adórendeletben meghatározott díj az engedélyezési irányelv 13. cikkének hatályán kívül esik.

54.

A fenti 42. pontnak megfelelően az engedélyezési irányelvvel nem ellentétes, ha az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásáért az irányelv 12. és 13. cikkében meghatározottaktól eltérő díjat vetnek ki, feltéve hogy az ilyen díj nem ássa alá az irányelv tényleges érvényesülését. Számomra úgy tűnik – ahogyan azt az alábbi 76–79. pontban le fogom vezetni, a kérdést előterjesztő bíróság által folytatandó vizsgálat fenntartása mellett –, hogy a jelen ügyben nem indokolt úgy tekinteni, hogy a 22/2014. sz. adórendeletben meghatározott díj akadályozza az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtásának szabadságát vagy az ilyen hálózatok és szolgáltatások nyújtása terén fennálló verseny előmozdítását.

55.

Következésképpen az engedélyezési irányelv 12. és 13. cikkével nem ellentétes a 22/2014. sz. adórendeletben meghatározotthoz hasonló díj kivetése.

56.

Álláspontom szerint ezért nem szükséges megvizsgálni, hogy összeegyeztethető‑e az engedélyezési irányelv 13. cikkével az, ha a díj összegét kizárólag a vállalkozás által nyújtott, helyhez kötött telefon‑ és internethozzáférési szolgáltatás után elért éves bruttó bevételre figyelemmel kell megállapítani. Az alábbiakban mindazonáltal megvizsgálom e kérdést arra az esetre, ha a Bíróság úgy ítélné meg, hogy a 22/2014. sz. adórendeletben meghatározotthoz hasonló díj a szóban forgó rendelkezés hatálya alá tartozik.

57.

A 22/2014. sz. adórendeletben meghatározott díjat e rendelet 5. és 6. cikke értelmében a 1,5%‑os adókulcs azon éves bruttó bevételre történő alkalmazásával kell megállapítani, amelyet a vállalkozás a (jelen ügyben) a helyhez kötött telefon‑ és internethozzáférési szolgáltatás érintett önkormányzat területén történő nyújtása után ér el. A Tribunal Superior de Justicia de Navarra (a navarrai autonóm közösség felsőbírósága) az alapeljárás keretében megtámadott ítéletben megállapította, hogy az engedélyezési irányelv 12. és 13. cikkével ellentétes a díj ilyen módon történő megállapítása, mivel az nem tárgyilagos (a vállalkozás éves bruttó árbevételének alapulvétele miatt) és nem is arányos (az olyan számítási paraméterek miatt, amelyek a korlátozott erőforrások optimális felhasználásának biztosításához szükséges mértéket meghaladó összeget eredményeznek). ( 34 ) A kérdést előterjesztő bíróság tehát lényegében arra vár választ, hogy helyes‑e az engedélyezési irányelv 12. és 13. cikkének ilyen értelmezése.

58.

A pamplonai önkormányzat előadja, hogy az engedélyezési irányelv 13. cikkével nem ellentétes az, ha a díjat kizárólag a vállalkozás bruttó bevételének figyelembevételével kell megállapítani. Közelebbről, a pamplonai önkormányzat azzal érvel, hogy i. a Bíróság a Vodafone España és France Telecom España ítéletben nem nyilatkozott abban a kérdésben, hogy a díj megállapításának módszere összeegyeztethető‑e az engedélyezési irányelv 13. cikkével, ii. e rendelkezés nem szól a díj megállapításának módjáról, iii. a díjnak a vállalkozás által elért bruttó bevétel figyelembevételével történő megállapítása olyan tárgyilagos és hátrányos megkülönböztetést nem eredményező módszer, amelynek köszönhetően nem szükséges megbecsülni az állami tulajdonú ingatlan használatának értékét, és iv. e bevétel egy részét az állami tulajdonú ingatlan használatának piaci értéke képezi. A spanyol kormány támogatja a pamplonai önkormányzat álláspontját.

59.

Az Orange España előadja, hogy az engedélyezési irányelv 13. cikkével ellentétes az olyan díjszámítási módszer, amely kizárólag a vállalkozás bruttó bevételét veszi figyelembe. Közelebbről, az Orange España utal Sharpston főtanácsnok Vodafone España egyesített ügyekre vonatkozó indítványára (C‑55/11, C‑57/11 és C‑58/11, EU:C:2012:162, 77. pont), amely szerint a díjat a „szolgalmi jogok” optimális felhasználásának biztosítására vonatkozó igénynek megfelelő paraméterek – például az adott ingatlannak a vállalkozás által történő használatának intenzitása, időtartama és értéke – alapján kell megállapítani, valamint utal a 2011. március 10‑iTelefónica Móviles España ítéletre (C‑85/10, EU:C:2011:141, 28. pont) és a 2013. március 21‑iBelgacom és társai ítéletre (C‑375/11, EU:C:2013:185, 51. pont), amelyek értelmében e díj összegét megfelelő szinten kell meghatározni többek között az olyan szűkös erőforrások használati értékének kifejezéséhez, amelyekhez a szolgáltatók hozzáférnek. A Bizottság támogatja az Orange España álláspontját.

60.

Az alábbiakban kifejtett okokból úgy vélem, hogy az engedélyezési irányelv 13. cikkével ( 35 ) ellentétes az, ha a díjat kizárólag a vállalkozás által az elektronikus hírközlő hálózatok vagy elektronikus hírközlési szolgáltatások adott területen történő nyújtása után elért éves bruttó bevétel figyelembevételével kell megállapítani.

61.

Először is igaz, hogy az engedélyezési irányelv 13. cikke nem rögzíti az állami vagy magántulajdonú ingatlanokon, azok felett vagy alatt létesítmények telepítésére vonatkozó jogokért kivetett díj összege meghatározásának pontos módját. ( 36 )

62.

Az engedélyezési irányelv 13. cikke szerint azonban a tagállamoknak biztosítaniuk kell először is azt, hogy az állami vagy magántulajdonú ingatlanokon, azok felett vagy alatt létesítmények telepítésére vonatkozó jogokért kivetett díj ezen ingatlan optimális felhasználásának biztosítását szolgálja, másrészt pedig azt, hogy e díjak „tárgyilagos mérce szerint indokoltak, átláthatóak, [hátrányos] megkülönböztetéstől mentesek és a céljukkal arányosak legyenek, és hogy megállapításuk a [keretirányelv] 8. cikkében szereplő célkitűzések figyelembevétele mellett történjen. E feltételeknek együttesen kell teljesülniük. ( 37 )

63.

Ennélfogva a tagállamok csak az előző pontban említett – általam az alábbiakban vizsgált – feltételeknek való megfelelés esetén rendelkeznek mérlegelési mozgástérrel az állami vagy magántulajdonú ingatlanokon, azok felett vagy alatt létesítmények telepítésére vonatkozó jogokért kivetett díj megállapítása módjának meghatározását illetően.

64.

Másodszor, bár az engedélyezési irányelv 12. cikkének hatálya alá tartozó igazgatási díj megállapítására sor kerülhet a vállalkozás árbevételének vagy bruttó bevételének figyelembevételével, ebből nem következik, hogy ugyanez vonatkozik az engedélyezési irányelv 13. cikkének hatálya alá tartozó díjra is.

65.

Ennek oka, hogy miközben az engedélyezési irányelv (31) preambulumbekezdése kifejezetten úgy szól, hogy „a forgalomhoz kapcsolódó elosztási kulcs” az igazgatási díjak megállapításának „tisztességes, egyszerű és átlátható” módja, ( 38 ) az engedélyezési irányelv 13. cikkének értelmében vett díj vonatkozásában nem szerepel ezzel egyenértékű megállítás.

66.

Harmadszor, álláspontom szerint kétséges, hogy amennyiben a díjat kizárólag a vállalkozás által az elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtása után elért bruttó bevétel figyelembevételével állapítják meg, ez biztosítja‑e az említett szolgáltatások nyújtását lehetővé tevő létesítmények, ezáltal azon állami vagy magántulajdonú ingatlanok optimális használatát, amelyeken, amelyek felett vagy alatt a létesítményeket telepítik.

67.

A Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében az annak biztosítására irányuló cél, hogy a szolgáltatók a legelőnyösebb módon használják azon szűkös erőforrásokat, amelyekhez hozzáférnek, maga után vonja, hogy e díj összege megfelelő szinten legyen meghatározva többek között az ezen erőforrások használati értékének kifejezéséhez, ami megköveteli az érintett piac gazdasági és technológiai helyzetének figyelembevételét. ( 39 ) Ahogyan Sharpston főtanácsnok megjegyzi, a díj összege „kötődik a »szűkös« erőforrás használatának intenzitásához, valamint e használat jelenlegi és jövőbeli értékéhez”. ( 40 )

68.

Számomra úgy tűnik, hogy a vállalkozás elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtása után elért bruttó bevételén alapuló díj csak közvetetten kötődik az olyan állami vagy magántulajdonú ingatlanok használatának értékéhez, amelyeken, amelyek felett vagy alatt az ilyen szolgáltatások nyújtását lehetővé tevő infrastruktúrát telepítenek, ezért kétséges, hogy az így megállapított díj biztosíthatja‑e a szóban forgó, állami tulajdonú ingatlanok optimális felhasználását. Sharpston főtanácsnok szavaival élve, „a vállalkozások bruttó bevételén alapuló díj úgy tűnik, mintha elsősorban bevételi forrást jelentene” ( 41 ), így nem egyeztethető össze az engedélyezési irányelv 13. cikkével.

69.

A spanyol kormány e tekintetben előadja, hogy nehéz meghatározni az állami tulajdonú ingatlan használatának értékét, mivel fogalmilag nincs piaca az ilyen ingatlanoknak vagy azok használatának. A spanyol kormány álláspontja szerint az, hogy a díjat a vállalkozás elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtása után elért bruttó bevételének figyelembevételével kell megállapítani, lehetővé teszi az állami tulajdonú ingatlan használata értékének becslését, mivel e bevétel a szóban forgó ingatlan használata révén keletkezik. Hasonlóképpen, a pamplonai önkormányzat előadja, hogy a vállalkozás elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtása után elért bruttó bevételének egy hányada azon állami tulajdonú ingatlanok használatának értékét teszi ki, amelyeken, amelyek felett vagy alatt az ilyen szolgáltatások nyújtását lehetővé tevő létesítményeket telepítenek.

70.

Álláspontom szerint ez az érv nem fogadható el, mivel csak közvetett kapcsolat áll fenn az ilyen szolgáltatások nyújtása után elért bruttó bevétel és az állami tulajdonú ingatlan használatának értéke között. A vállalkozás bruttó bevételének összege nemcsak az állami tulajdonú ingatlanokon telepített létesítmények felhasználásának intenzitásától, hanem több más körülménytől, például a vállalkozás ármeghatározási döntéseitől is függ. Ezenfelül előfordulhat, hogy a vállalkozás bruttó bevétele pusztán indikatív jellegű az állami tulajdonú ingatlanok vállalkozás általi használatának értékére nézve. A Bizottság érvelése szerint e bevétel egyáltalán nem tükrözi az állami tulajdonú ingatlanok hatékony vagy „optimális” használatának értékét, amint azt az engedélyezési irányelv 13. cikke megköveteli.

71.

Negyedszer, amennyiben az állami tulajdonú ingatlanokon, azok felett vagy alatt telepített létesítmények használatáért kivetett díj megállapításának módszere eltérő a helyhez kötött telefon‑ és a mobiltelefon‑szolgáltatások nyújtói, illetve a szóban forgó létesítmények tulajdonosai és felhasználói esetében, és ha e vállalkozások helyzete nem különbözik egymástól, az engedélyezési irányelv 13. cikkével ellentétes hátrányosan megkülönböztető bánásmód valósul meg.

72.

E tekintetben megjegyzem, hogy a 22/2014. sz. adórendelet 5. cikkének (1) bekezdése alapján az e rendeletben meghatározott díjat a helyhez kötött telefonszolgáltatást nyújtók esetében a vállalkozás bruttó bevételének figyelembevételével kell megállapítani, a mobiltelefon‑szolgáltatók esetében azonban nem. ( 42 )

73.

A pamplonai önkormányzat nézete szerint ez nem valósít meg hátrányosan megkülönböztető bánásmódot. A pamplonai önkormányzat álláspontja szerint, míg a helyhez kötött telefon‑ és internethozzáférési szolgáltatások nyújtásához az állami tulajdonú ingatlan alatt kábeleket kell telepíteni, a mobiltelefon‑szolgáltatások nyújtásához (legtöbbször) nincs szükség föld alatti kábelekre, következésképpen az előbb említett szolgáltatások nyújtói az utóbb említett szolgáltatások nyújtóihoz képest eltérő bánásmódban részesülhetnek az állami tulajdonú ingatlan alatt telepített kábelek használatáért kivetett díj tekintetében.

74.

A kérdést előterjesztő bíróság feladata megvizsgálni, hogy a helyhez kötött telefon‑ és internethozzáférési szolgáltatást nyújtók a mobiltelefon‑szolgáltatókhoz képest eltérő helyzetben vannak‑e amiatt, hogy az állami tulajdonú ingatlanok alatt telepített létesítményeket intenzívebben használják. Amennyiben igen, ez igazolhatja az eltérő bánásmódot, például a szóban forgó létesítmények használatáért kivetett díj megállapításának eltérő módját. Ellenkező esetben azonban az ilyen eltérő bánásmód nem lenne indokolt, különös tekintettel arra, hogy az engedélyezési irányelv (2) preambulumbekezdése szerint meg kell előzni az alkalmazott technológián alapuló hátrányos megkülönböztetést. ( 43 )

75.

Mindenesetre megjegyzem, hogy amennyiben a kérdést előterjesztő bíróság úgy ítéli meg, hogy a 22/2014. sz. adórendeletben meghatározott díj nem hátrányosan megkülönböztető jellegű, az engedélyezési irányelv 13. cikkében meghatározott feltételek együttesen teljesítendő feltételeknek minősülnek. ( 44 ) Ahhoz tehát, hogy a díj ne legyen összeegyeztethető ez utóbbi rendelkezéssel, a fenti 66–70. pontban foglaltaknak megfelelően elegendő, ha e díj nem az állami tulajdonú ingatlanok alatt telepített létesítmények optimális használatát szolgálja, és nem szükséges megállapítani, hogy a szóban forgó díj emellett hátrányosan megkülönböztető jellegű is.

76.

Ötödször, amennyiben az állami tulajdonú ingatlanok alatt telepített létesítmények használatáért járó díj nem veszi figyelembe a keretirányelv 8. cikkében szereplő célkitűzéseket, különösen pedig az elektronikus hírközlési hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtása terén a verseny előmozdítását, valamint e hálózatok és szolgáltatások belső piacának fejlődését, a szóban forgó díj nem egyeztethető össze az engedélyezési irányelv 13. cikkével.

77.

Az ítélkezési gyakorlat szerint az e célkitűzések figyelembevételére vonatkozó kötelezettség magában foglalja azt, hogy a díj összege nem járhat azzal a hatással, hogy megakadályozza az új szolgáltatók piacra lépését, vagy hogy csökkentse a távközlési szolgáltatások nyújtóinak újító képességét. E kötelezettség ezenkívül maga után vonja, hogy ne torzuljon a verseny, ami csak akkor garantálható, ha biztosítják a különböző gazdasági szereplők közötti esélyegyenlőséget. ( 45 )

78.

A jelen ügyben a 22/2014. sz. adórendelet 5. cikkének (3) bekezdése úgy szól, hogy ha a szolgáltató egy másik vállalkozás tulajdonában álló hálózatot használ, az említett szolgáltató által fizetendő díj vonatkozásában az adóalap számításakor az elért bruttó bevételből le kell vonni a hálózattulajdonos számára a hálózatának használatáért fizetendő összegeket (ez utóbbi összegek a hálózattulajdonos bruttó bevételének részét képezik).

79.

Ennélfogva nem fogadható el az az érv – a kérdést előterjesztő bíróság által folytatandó vizsgálat fenntartása mellett –, amely szerint nem biztosított az esélyegyenlőség egyrészt az elektronikus hírközlési szolgáltatások nyújtására használt létesítmények tulajdonosainak minősülő szolgáltatók, másrészt az e létesítményeket használó szolgáltatók között, hiszen az utóbbiak a 22/2014. sz. adórendeletben meghatározott díj tekintetében levonhatják az adóalapból a létesítmények használatáért fizetett díjakat, így nem viselnek kettős anyagi terhet. ( 46 )

80.

Amennyiben a kérdést előterjesztő bíróság úgy ítéli meg, hogy az esélyegyenlőség valóban biztosított, ez mindazonáltal nem eredményezheti annak megállapítását, hogy a 22/2014. sz. adórendeletben meghatározotthoz hasonló díj összeegyeztethető az engedélyezési irányelv 13. cikkével, mivel a fenti 62. pontban foglaltaknak megfelelően az említett rendelkezésben rögzített feltételek mindegyikének teljesülnie kell.

81.

Azt a következtetést vonom le, hogy amennyiben a Bíróság úgy ítéli meg, hogy a 22/2014. sz. adórendeletben meghatározotthoz hasonló díj – amelyet nem a létesítmények állami tulajdonú ingatlanokon, azok felett vagy alatt való telepítése, hanem az ilyen létesítmények használata keletkeztet – az engedélyezési irányelv 13. cikkének hatálya alá tartozik, e rendelkezést úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha a szóban forgó díj összegét kizárólag a vállalkozás által a helyhez kötött telefon‑ és internetszolgáltatás érintett önkormányzat területén történő nyújtása után elért bruttó bevételre figyelemmel kell megállapítani.

82.

A fentiek tükrében azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság, Spanyolország) által feltett kérdésekre a következőképpen válaszoljon: