1.

A jelen eljárásban a Bíróságnak egy (adózás alá tartozó és adóköteles) szolgáltatásért való fizetés és egy vagyoni kár miatti fizetés (ennélfogva adózás alá nem tartozó ügylet) elhatárolásával kell foglalkoznia hozzáadottértékadó‑jogi szempontból.

2.

Ennek hátterében az a tény áll, hogy a héajog nem minden, az adóalany számára kifizetett pénzt adóztat meg, hanem csak a termék vagy szolgáltatás ellenértékeként kifizetett pénzt. Miként kezelendő azonban a héajog szempontjából a szerződés szerinti kifizetés, ha az összes addig nyújtott szolgáltatás megszűnik, tehát további szolgáltatásokat már nem nyújtanak? Mire vonatkozik ilyen esetben a fizetés? Beszélhetünk‑e így még termék vagy szolgáltatás ellenértékéről?

3.

A valamely szolgáltatás igénybevételének elmaradása miatti kártérítéssel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatában egy hasonló kérdésfelvetést a Bíróság a Société thermale d’Eugénie‑les‑Bains ( 2 ) és az Air France‑KLM és Hop!Brit‑Air ( 3 ) ügyekben már megvitatott. A jelen előzetes döntéshozatali kérelem lehetőséget ad ezen ítélkezési gyakorlat továbbfejlesztésére.

4.

Az ügy uniós jogi hátterét a közös hozzáadottértékadó‑rendszerről szóló, 2006. november 28‑i 2006/112/EK tanácsi irányelv ( 4 ) (a továbbiakban: héairányelv) adja.

5.

Ezen irányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontja így rendelkezik:

„(1)   A héa hatálya alá a következő ügyletek tartoznak: […]

6.

A 73. cikk szövege a következő:

„A 74–77. cikkben foglaltaktól eltérő termékértékesítés és szolgáltatásnyújtás esetén az adóalap tartalmaz mindent, ami azon teljesítés ellenértékét képezi, amelyet ezért az ügyletért a vevőtől, a szolgáltatás megrendelőjétől vagy harmadik személytől az eladó vagy a szolgáltatás nyújtója kap, vagy amelyet e személyeknek kapniuk kell, beleértve az ezen értékesítés árát közvetlenül befolyásoló támogatásokat.”

7.

A héairányelv előírásait a Código do Imposto sobre o Valor Acrescentado (héatörvénykönyv) alkalmazandó szövegváltozatának 1. cikke (1) bekezdésének a) pontja és 16. cikkének (1) bekezdése ültette át portugál jogba.

8.

A MEO – Serviços de Comunicações e Multimédia SA (a továbbiakban: MEO) egy olyan részvénytársaság, amelynek tevékenységi köre távközlési hálózatok és infrastruktúrák létesítésére, tervezésére, kiépítésére, kezelésére és üzemeltetésére, valamint távközlési szolgáltatások nyújtására és telekommunikációs jelek továbbítására, illetve sugárzására irányul.

9.

A MEO szolgáltatásnyújtása (távközlési szolgáltatás, internethez, televíziós sugárzáshoz és multimédiás eszközökhöz való hozzáférés) bonyolult infrastruktúrát igényel, amelynek összeszerelése és karbantartása emberi és anyagi erőforrás szempontjából jelentős beruházást jelent. A MEO a szolgáltatásnyújtáshoz szükséges beruházás értékéből kiindulva határozza meg azon szerződések (minimális) számát, amelyeket az üzleti mutatók teljesítéséhez meg kell kötni.

10.

A MEO a tevékenysége keretében az ügyfeleivel az említett szolgáltatások nyújtására köt szerződéseket. A MEO által az ügyfeleivel kötött bizonyos szerződésekben előírásra került azon kötelezettség, hogy az ügyfelet a szerződés egy minimumidőszakon keresztül köti, és ezzel összefüggésben bizonyos olyan előnyös feltételeket ajánlanak számára, mint különösen az alacsonyabb havi díj előírása.

11.

E szerződések olyan rendelkezéseket tartalmaznak, amelyek az ügyfél számára azon kötelezettséget írják elő, hogy a hivatkozott időszak befejezéséhez hiányzó hónapok számával megszorzott havi díjnak megfelelő összeget fizessen (héa nélkül) (a továbbiakban: kártérítés), amennyiben az ügyfélnek felróhatóan – elsősorban a szerződés szerinti havidíj meg nem fizetése okán – a MEO kérésére a kikötött szerződéses viszony lejárta előtt kikapcsolnák a szolgáltatásokat.

12.

Az ügyfél szerződésszegése esetén a MEO először is tájékoztatja a fennálló összegek rendezésének szükségességéről, és felhívja az ügyfelet, hogy amennyiben tartozását nem rendezi, megszünteti a szerződés szerinti szolgáltatásokat, és a hűségidő megszegésének megfelelő összegű kártérítést számít fel a szerződésben foglaltak szerint.

13.

E közlést követően, ha az ügyfél nem rendezi a tartozás összegét, a MEO véglegesen megszünteti a szerződés szerinti szolgáltatások nyújtását. Ezt követően a MEO felszámítja azt az összeget, amelyet a szerződésben foglaltak alapján tartozásnak tekint, amely „az időszak befejezéséhez hiányzó hónapok számával megszorozott havi díjnak” megfelelő összeg.

14.

A MEO ügyfeleinek többsége a kártérítés felszámításának kockázata miatt inkább teljesíti a szerződéses feltételeket, fenntartva a szerződéses viszonyt a szerződés hatályának minimumidőszaka alatt. A szerződés teljesítése során az ügyfél által fizetett havi díjak esetén a MEO megállapította a héát, amelyet szabályszerűen megfizetett az államnak.

15.

A szolgáltatásnyújtás megszüntetése esetén viszont a MEO a szerződést megszegő ügyfeleinek a fennálló tartozás összegének megfelelő számlákat, héa felszámítása nélkül és a „héamentes” megjegyzés kifejezett feltüntetésével küldi meg. Szerződésszegés esetén a tartozás szerinti összegeknek csak csekély részét fizetik meg.

16.

Az Unidade dos Grandes Contribuintes (a kiemelt adózók részlege) adóellenőrzési eljárást indított a MEO‑val szemben. Ennek során kiderült, hogy a MEO az ügyfelektől 2012‑ben beszedett kártérítési összegek után nem állapított meg héát.

17.

A MEO ezt elsősorban azzal indokolta, hogy a vitatott kártérítési összegek – álláspontja szerint – héamentesek. Ezzel összefüggésben a MEO különösen az általa felkért Prof. Dr. Englisch (münsteri egyetem, Németország) szakvéleményre hivatkozik. A héamegállapítás szerinte továbbá hiábavaló, tekintettel a héatörvénykönyv 78. cikkében előírt, különböző adó‑visszaigénylési szabályozásokra, és az adóhatóság által megállapított adó helytelenül került számszerűsítésre; mert – megítélése szerint – a beszedett összeg már héát tartalmazott.

18.

Az adóhatóság nem fogadta el ezt az érvelést. Álláspontja szerint a szerződésszegés miatt teljesített kifizetéseket a szolgáltatás igénybevevőjét terhelő díj megfizetésére irányuló felelősség értelmében kell megállapítani, nem pedig a szolgáltatónak okozott kár megtérítéseként. Ezáltal szerinte e kártérítések az elmaradt haszon körébe tartoznak, és mint ilyenek, héaköteles bevételnek minősülnek. Az adóhatóság megállapította az adó összegét, és ennek alapján 1812195,35 euró összegű kiigazítást írt elő.

19.

A MEO ezzel szemben jogorvoslati kérelmet terjesztett elő. E jogorvoslati kérelmet határozattal elutasították. E határozattal szemben a felperes 2015. december 23‑án fellebbezést nyújtott be, amelyre vonatkozóan a törvényben előírt határidőn belül nem hoztak határozatot. Emiatt a MEO 2016. május 20‑án a Tribunal Arbitral Tributáriohoz (adóügyi választottbíróság, Portugália) fordult.

20.

2017. január 8‑án kelt, a Bírósághoz 2017. május 22‑én érkezett határozatával a Tribunal Arbitral Tributário (adóügyi választottbíróság) az EUMSZ 267. cikk alapján a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé előzetes döntéshozatal céljából:

21.

A Bíróság előtti eljárásban a MEO, a Portugál Köztársaság, az Ír Köztársaság és az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket, és vett részt – az Ír Köztársaságság kivételével – a 2018. április 26‑i tárgyaláson.

22.

Amint azt a Bíróság már megállapította, a Tribunal Arbitral Tributário (adóügyi választottbíróság) az EUMSZ 267. cikk szerinti tagállami bíróságnak tekintendő, és ezért jogosult előzetes döntéshozatal céljából a Bírósághoz fordulni. ( 5 )

23.

A Portugál Köztársaság azon érvelése nem fogadható el, miszerint az előzetes döntéshozatali kérelem elfogadhatatlan, mivel a kérdést előterjesztő bíróság fejtegetései spekulatívak. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem elbírálásának Bíróság általi megtagadása csak abban az esetben lehetséges, amennyiben nyilvánvaló, hogy az uniós jog értelmezése, amelyet a nemzeti bíróság kért, nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, illetve ha a szóban forgó probléma hipotetikus jellegű, vagy a Bíróság nem ismeri azon ténybeli és jogi elemeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdésekre hasznos választ adjon. ( 6 )

24.

Ezekről jelen esetben még részben sem beszélhetünk. A kérdést előterjesztő bíróság számára a kérdés éppen a héairányelv 2. cikke (1) bekezdése c) pontjának értelmezése és alkalmazása szerződéses kártérítés esetén. A kérdés kétségkívül elfogadható.

25.

Mindazonáltal célszerű az igen terjedelmes előzetes döntéshozatalra előerjesztett kérdés bizonyos fokú pontosítása. A kérdést előterjesztő bíróság alapvetően azt szeretné tisztázni, hogy a MEO‑nak kifizetett kártérítés egy (immáron korábbi) ügyfél részéről szolgáltatás ellenértékének minősül‑e a héairányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében.

26.

Ez azért kérdéses, mivel az eddig a szerződés szerint nyújtott szolgáltatások megszűntek, következésképpen a MEO már nem nyújt szolgáltatást. Másrészről a fizetendő kártérítés azonos összegű a szolgáltatásnyújtásért az eredeti megállapodás szerint fizetett nettó díjjal, abból a célból, hogy az az ügyfeleket visszatartsa a megállapodott szerződési időtartam megsértésétől.

27.

Ennélfogva azt kell tisztázni, hogy az ügyfél által fizetett kártérítés „pusztán” a MEO által elszenvedett anyagi kár ellentételezésére, vagy egy a MEO által az ügyfélnek nyújtott, adózás alá tartozó és adóköteles szolgáltatásra vonatkozik‑e.

28.

A héairányelv 2. cikkének (1) bekezdése szerint a héa hatálya alá csak bizonyos, kimerítő jelleggel felsorolt ügyletek tartoznak. Ebben a két fő adóztatandó tényállás a héairányelv 2. cikke (1) bekezdésének a) és c) pontjában található. Ezek alapján egy adóalanyként eljáró személy által teljesített termékértékesítés és szolgáltatásnyújtás akkor tartozik a héa hatálya alá, ha azokat ellenszolgáltatás fejében teljesítik. A héa mint általános fogyasztási adó célja a fogyasztó elfogyasztható haszon (termék vagy szolgáltatás) megszerzésére fordított vagyoni kiadásaiban megmutatkozó pénzügyi teljesítőképességének megadóztatása. ( 7 )

29.

Ezt megfordítva, már a héairányelv 2. cikke (1) bekezdése a) és c) pontjának szövegéből az következik, hogy a puszta kifizetés (azaz az ellenérték megfizetése) még nem váltja ki a kedvezményezett adókötelezettségét, akkor sem, ha adóalanyról van szó. A kifizetéssel szemben egy értékesített terméknek vagy nyújtott szolgáltatásnak kell állnia. ( 8 )

30.

A Bíróság ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy kizárólag abban az esetben lehet erre igennel válaszolni, ha a nyújtott szolgáltatás és a kapott ellenérték között közvetlen kapcsolat áll fenn, mivel a fizetett összeg egyedileg meghatározható szolgáltatás tényleges ellenértékét képezi, amely szolgáltatást olyan jogviszony keretében nyújtják, amelyben kölcsönös teljesítésekre kerül sor. ( 9 )

31.

Az ilyen – a héa általános fogyasztási adó jellegéből következően ugyan tágan értelmezendő – jogviszonyon kívüli fizetések nem vezetnek adóköteles ügylethez. Ezért nem beszélhetünk ellenérték fejében nyújtott szolgáltatásról, ha a vállalkozás javára ugyan fizetés érkezik, de ezt a pénzt a fizetést teljesítő nem elfogyasztható haszon (azaz egy termék vagy szolgáltatás) megszerzésére, hanem egyéb okból (például együttérzésből ( 10 )) teljesíti.

32.

Ugyanebben a szellemben kell megítélni, ha a fizetés pusztán a vállalkozás anyagi kárának ellentételezését szolgálja, mint például a késedelmi kamat esete (a késedelmes fizetésből adódó refinanszírozási kár formájában jelentkező vagyoni kár ( 11 )) vagy az elállás miatti elmaradt haszon ellentételezése. ( 12 ) Az összes ilyen esetben történik ugyan fizetés, de nem a vállalkozó általi értékesítésért vagy szolgáltatásáért, hanem az értékesítés vagy szolgáltatás hiánya pénzügyi következményeinek ellentételezéseként.

33.

Végeredményben az összes ilyen esetben anyagi kár (pénzben kifejezhető vagyoni kár) kiegyenlítésére fordítják a pénzt. A pénz kiadása pénz ellentételezéseként a teljesítés elmaradása esetén történő fizetés mintapéldánya ( 13 ) („a pénzt nem lehet megenni” ( 14 )). Ezzel egyenértékű a pénzbeli vagyoni kár megtérítése (mint például az elmaradt haszon vagy a késedelmi kamat megtérítése), mivel ez esetben sincs szó elfogyasztható haszon megszerzéséről, hanem pusztán egy meghiúsult pénzszerzési lehetőség megfelelő kompenzálása történik.

34.

Nincs jelentősége ezzel szemben annak, hogy a nemzeti jog a kártérítést miként kezeli. A héa szempontjából – amint azt a Bizottság és Portugália a tárgyaláson hangsúlyozta – nem releváns, hogy azt deliktuális kártérítési igénynek vagy büntetőrendelkezésnek tekintik, vagy kártérítésként, a kár megtérítéseként vagy díjként jelölik meg. Annak megítélése, hogy egy fizetést termék vagy szolgáltatás ellenértékeként teljesítenek‑e, az uniós jogba tartozó kérdés, amely a nemzeti jog szerinti megítéléstől függetlenül döntendő el. ( 15 )

35.

A kár ellentételezése, a kár megtérítése vagy kártérítés esetén ezért annak megítéléséhez, hogy a héairányelv 2. cikke (1) bekezdésének a) és c) pontja értelmében ellenszolgáltatás fejében teljesített termékértékesítésről vagy szolgáltatásnyújtásról beszélhetünk‑e, mindig azt szükséges tisztázni, hogy miért és mire történik ezek kifizetése.

36.

A Société thermale d’Eugénie‑les‑Bains ügyben hozott határozatában a Bíróság a hotel üzemeltetőjét a vendég elállása miatt ért kár megtérítéseként átalányösszegben meghatározott kártérítést (úgynevezett foglalót) ítélt meg. Az ilyen kártérítés nem minősül szolgáltatásért teljesített fizetésnek, és nem része a héa adóalapjának. ( 16 ) Mivel a foglaló egyfelől nem minősül a szállodai létesítmény üzemeltetője által a vendég számára nyújtott, önálló és egyedileg meghatározható szolgáltatás tényleges ellenértéke címén kapott fizetésnek, másfelől a foglalónak az e vendég elállását követő megtartása a szerződés nem teljesítése következményeinek orvoslását szolgálja, sem annak megtartása, sem a foglaló kétszeresének visszafizetése nem tartozik a héairányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontja alá. ( 17 )

37.

A Bíróság ezzel szemben az Air France‑KLM és Hop!Brit‑Air ügyben hozott határozatában azt állapította meg, hogy egy légitársaság nem hivatkozhat arra, hogy a meg nem jelenő utas által fizetett és a társaság által megtartott ár olyan, szerződésen alapuló kártérítés, amely nem tartozik a héa hatálya alá (nem adóztatható), mivel arra irányul, hogy a társaságot ért sérelmet orvosolja. ( 18 )

38.

A Bíróság ezt alapvetően azzal indokolta, hogy a meg nem jelenő utas által fizetett ár megegyezik a fizetendő ár egészével. Másrészt, amennyiben az utas megfizette a jegyárat, és a légitársaság megerősíti, hogy egy helyet lefoglalt számára, az adásvétel kötelező erejű és végleges. Ráadásul a légitársaságok fenntartják a jogot, hogy az igénybe nem vett szolgáltatást más utas számára értékesítsék, anélkül hogy annak árát vissza kellene téríteniük az eredeti utas részére. Ebből következik, hogy a kártérítés nyújtása – kár hiányában – nem lenne igazolható. ( 19 ) Meg kell tehát állapítani, hogy a légitársaságok által megtartott összeg nem arra irányul, hogy megtérítse azt a kárt, amely azért érte őket, mert nem jelent meg valamely utas, hanem valójában egy ellenértéket képez még abban az esetben is, ha az utas nem vette igénybe a szállítást. ( 20 )

39.

Mindkét határozat középpontját a jelen ügy alapjául szolgáló tényállás képezi. Egyrészt megállapítható, hogy a hozzáférés MEO részéről történő kikapcsolását követően a szerződést megszegő ügyfélnek már nem nyújtanak szolgáltatást. Ezt elsősorban a MEO hangsúlyozza. Másfelől ugyanakkor a fizetendő összeg éppen akkora, mint a szolgáltatások eredeti szerződéses nettó díja. Ezt elsősorban a Bizottság, Írország és Portugália emeli ki.

40.

A fentebb említett két határozattal ellentétben ugyanakkor jelen ügyben nyújtottak az ügyfél számára ellenszolgáltatás fejében szolgáltatást, ami mellett a szerződés felmondása további – szerződéses – költségekkel jár. E tekintetben – szemben a MEO álláspontjával – nincs jelentősége annak, hogy a szerződés már megszűnt. Egy szerződés megszűnését követő kifizetések is állhatnak összefüggésben a korábbi szerződéses szolgáltatásokkal.

41.

Ezenkívül egy vagyoni kár megtérítése elmaradt haszonként alapesetben alacsonyabb kellene, hogy legyen, mint a szerződés szerinti nettó díj, mivel a szerződéses (nettó) ellenszolgáltatás mértékének megfelelő haszonkulcsról aligha lehet szó. Főszabály szerint egy szolgáltatás nyújtásának bizonyos költségei vannak, amelyek a teljesítés hiányában kiesnek. Ennyiben például a „szerződést megszegő” ügyfél tekintetében megszűnik minden karbantartási és adminisztratív teher. Átalányösszegben meghatározott kártérítésről – amint azt a MEO a tárgyaláson vélte – aligha beszélhetünk. Ezért igencsak kérdéses – amint azt a tárgyaláson a Bizottság és Portugália is állította –, hogy miként fordulhat elő az, hogy egy olyan ügyfél, aki a szolgáltatást 24 hónapig használta, és egy olyan, aki a kikapcsolást következtében azt csak például 18 hónapig tudta használni, ugyanazt az összeget viseli, de a héa szempontjából más megítélés alá esik.

42.

Mindezek alapján véleményem szerint két lehetséges megoldás jöhet szóba. A kártérítés vagy ténylegesen a MEO elmaradt hasznához viszonyított, és egy pénzbeli vagyoni kár ellentételezése. Ez esetben ez adózás alá nem tartozó ügyletnek tekintendő.

43.

Vagy a kártérítés gazdaságilag a MEO által nyújtott egyedi szolgáltatásokért fizetendő teljes ár részének tekintendő, amely pusztán a fizetés módjaként havi részletekre lett bontva (mint egyfajta részletfizetés), és a fizetési kötelezettség megszegése esetén a még fennmaradó mértékben azonnal esedékessé válik.

44.

Utóbbit tartom helytállónak, egyetértve a Bizottsággal, Portugáliával és Írországgal. Egyrészt kérdéses marad, hogy ez milyen károkat térít meg átalány formájában, amennyiben az állítólagos kár mértéke ugyanakkora, mint a szolgáltatásnyújtás ára. Másrészt az ilyen szerződés megkötésével rögzítésre kerül az az összeg, amit a MEO a szerződés minimális időtartama alatt, függetlenül a szolgáltatásnyújtás tényleges időtartamától megkap. Így viszont – amint azt a Bizottság a tárgyaláson helytállóan hangsúlyozta – nem beszélhetünk kárról a szerződés idő előtti megszűnése okán. A MEO ugyanazt a (nettó) összeget kapja, mint a szerződés teljesítése esetén. Amint azt a Bíróság már korábban megállapította, „a kártérítés nyújtása – kár hiányában – nem lenne igazolható” ( 21 ).

45.

Ezt támasztják alá a MEO szerződési konstrukciói gazdasági nézőpontból is. A Bíróság maga is elismeri a gazdasági realitások jelentőségét a héajogban. ( 22 )

46.

Egy ilyen gazdasági nézőpontnál – egyetértve a Bizottság, Portugália és Írország álláspontjával – egyfajta rögzített árról van szó, szerződés szerinti minimális ellentételezés formájában. Ennyiben héajogi szempontból nincs különbség, hogy egy ügyfél egy internetkapcsolatért 24 hónapos minimális időtartam alatt minden hónapban 100 eurót fizet‑e, és a 100 eurót tovább köteles fizetni, amennyiben a szerződési időtartam letelte előtt kiköltözik (összesen: 2400 euró). Ugyanerre az eredményre jutnánk, ha azonnal 2400 eurót fizet, és joga van az internetkapcsolatot 24 hónapig használni, amennyiben nem költözik más lakásba. Mindkét esetben egy bizonyos szolgáltatásra (internetkapcsolatra) vonatkozik a szerződéses összeg (2400 euró), amelynek csupán nem biztos a terjedelme. Ez végeredményben minden átalánydíj esetében is így van.

47.

Jelen ügyben csupán a használat időbeli terjedelme nem biztos, nem a szolgáltatásokért járó ellenszolgáltatás. Végeredményben a MEO a minimális időtartamú szerződések keretében mindig legalább ugyanazt az összeget megkapja, függetlenül attól, hogy a szolgáltatásokat aztán ténylegesen milyen időtartamban nyújtották.

48.

Ennyiben az „ellentételezés” gazdasági nézőpontból csak az utolsó fizetésnek tekintendő az addigi havi fizetésekhez képest. A korábbi fizetésekhez hasonlóan ez is csak az addig nyújtott szolgáltatásokat fedezi.

49.

Ennek a gazdasági nézőpontnak a kikötés célja is megfelel, amely a kérdést előterjesztő bíróság szerint az, hogy az ügyfeleket visszatartsa a havi „részletek” fizetésének megszüntetésétől. Egy átalányár összes még fennmaradó „részlete” azonnali esedékességének is éppen ez a hatása. Végeredményben egyfajta büntetőrendelkezésről van szó, amely nem a (még esedékes) ár (a héairányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontja szerinti ellenszolgáltatás) összegével, hanem az esedékességével kapcsolatos. A „szerződés megszegése” okán az ügyfélnek a szolgáltatások eddigi használatáért a részletek helyett azonnal meg kell fizetni a még fennmaradó összeget. Amint azt azonban Portugália helytállóan hangsúlyozta, a fizetés módja (azonnali vagy több hónapra elnyújtott) nem változtathatja meg a szolgáltatás természetét.

50.

Ugyanez igaz a szerződés megkötését előmozdító személyek eltérő díjazására is. Az ügyfelek és a MEO közötti szolgáltatási jogviszony megítélése héajogi szempontból nem függhet a MEO harmadik személyekkel fennálló kapcsolatának szerződéses kialakításától. A magasabb jutalék csak azt mutatja, hogy a minimális időtartamú szerződéseknél a MEO nyeresége nagyobb, mivel ezáltal garantált a nyújtandó szolgáltatások bizonyos minimális ára, és ennyiben megerősíti a tényállás fent említett gazdasági nézőpontját.

51.

Következésképp a héairányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontja szerinti ellenszolgáltatás fejében nyújtott szolgáltatásról van szó.

52.

Mivel az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből az következik, hogy az esetek többségében az itt megítélendő kártérítési összeget nem fizetik meg, és az adóhatóság nyilvánvalóan felszámított héát a még esedékes összegek után, helyénvalónak tűnik még két hasznos útmutatást adni a kérdést előterjesztő bíróság számára.

53.

Egyrészt a fizetendő héát mindig a megállapodás szerinti vagy a megkapott összegből (jelen esetben a kártérítési összegből) kell kiszámítani. Ez a héairányelv 73. cikkének és 78. cikke a) pontjának egyértelmű szövegéből következik. Az adóalap, magának a héának a kivételével, az az összeg, amelyet a szolgáltatás nyújtója kap, vagy amelyet e személynek kapnia kell.

54.

Másrészt a Bíróság már többször megállapította, hogy az adóalany vállalkozás „csak” adóbeszedőként jár el az államkincstár érdekében, ( 23 ) mivel a héa a fogyasztásra felszámított közvetett adó, amely a végfogyasztót terheli. ( 24 ) Következésképpen a Bíróság már többször megállapította, hogy „az adóhatóság által beszedendő héa nem lehet magasabb a végfogyasztó által ténylegesen megfizetett és a végső soron általa viselt héa kiszámításának alapjául vett ellenértéknél” ( 25 ). Ezért ha a vállalkozásnak nem fizet a végfogyasztó, a vállalkozás anyagi jogi szempontból héát sem köteles fizetni.

55.

Ezért a vállalkozás által fizetendő adó a héairányelv 90. cikke alapján kötelezően korrigálandó, ( 26 ) ha kellő bizonyossággal megállapítható, hogy a szerződéses partnere részéről nem lesz már fizetés. Az, hogy mikor kell a kellő bizonyosságot feltételezni, olyan ténykérdés, amelyet a nemzeti bíróságnak egyrészt az adóalany alapvető jogainak és az arányosság elvének, másrészt az állam hatékony adóztatáshoz fűződő érdekeinek figyelembevételével kell megítélnie.

56.

A fenti megfontolások alapján azt javasolom, hogy a Bíróság a Tribunal Arbitral Tributário (Centro de Arbitragem Administrativa) (adóügyi választottbíróság [közigazgatási választottbírósági központ], Portugália) előzetes döntéshozatal iránti kérelmére a következőképpen válaszoljon: