a)

A Törvényszék anélkül támaszkodott arra, hogy „a Bizottságra […] az ESM-Szerződésben ruházott feladatok nem foglalnak magukban saját döntéshozatali jogkört, [és] […] az e két intézmény által ugyanezen szerződés keretében végzett tevékenységek […] csak az ESM-et kötelezik” (1), hogy bármiféleképpen értékelte volna annak a jogi javaslatnak a hatását, amelynek a végzés 48. pontjában szereplő érvekésében helyt adott, és amely szerint a Bizottság „az eljárásban nem ruházta át a döntéshozatali eljárásban az EUMSZ 136. cikk (3) bekezdés szerint betöltött szerepének hatékony ellenőrzését az EUSZ 17. cikk szerint ráruházott azon hatáskörök szerint, hogy [uniós] intézményként biztosítsa az [ESM-Szerződés szerint kötött aktusoknak] az uniós joggal való összeegyeztethetőségét”.

b)

A Törvényszék végzésében alapul vett (2) Pringle-ítéletben (3) a Bíróság megállapította, hogy – noha a Bizottság és az EKB mindössze végrehajtja az ESM-et (4), többek között (5) az említett ítélet 164. pontjában a Bíróság megjegyezte, hogy „a Bizottságra az ESM-Szerződés által ruházott feladatok lehetővé teszik számára – amint azt az ESM-Szerződés 13. cikkének (3) és (4) bekezdése előírja –, hogy biztosítsa az ESM által kötött egyetértési megállapodásoknak az uniós joggal való összeegyeztethetőségét”, a 174. pontban pedig azt, hogy „[az ESM-]szerződés 13. cikkének (3) bekezdése értelmében ugyanis azon egyetértési megállapodásnak, amelyről a stabilitási támogatást kérő tagállammal tárgyalnak, teljes mértékben összhangban kell lennie az uniós joggal”.

c)

A Törvényszék azt a megállapítást, amely szerint „az Unióval szemben benyújtott és valamely nem uniós intézmény vagy alkalmazottai által elfogadott aktus vagy magatartás egyszerű jogellenességére alapított kártérítési kérelmet mint elfogadhatatlant el kell utasítani” (6), a felperes válaszában szereplő azon érv értékelése nélkül alkalmazta, amelynek értelmében „[…] az EKB [minden bizonnyal] [uniós intézményként] járt el, mivel az uniós jog értelmében az ESM nem tudta a kényszerítő jogkör hatékony ellenőrzését hatékonyan ellátni ahhoz, hogy lehetővé váljon a »fenyegetéssel« kapcsolatos eljárás. Az említett kényszerítő jogkörrel kizárólag az EKB rendelkezik, […] amelynek hatékony ellenőrzése az uniós jog alapján nem ruházható át.”

d)

„[A]z a magatartás, amely állítólag a hivatkozott kárt okozza, az egyetértési megállapodás aláírásakor a Bizottság cselekvéstől való tartózkodása. Mindazonáltal az egyetértési megállapodás aláírására a felperes […] betétjei értékcsökkenését követően került sor. Ugyanis e csökkenésre a [2013. március 29-i intézkedések] hatálybalépésekor került sor. Ennélfogva nem állapítható meg, hogy a felperes a szükséges bizonyossággal bizonyítani tudta, hogy az általa állítólagosan elszenvedett kárt a Bizottságnak felrótt cselekvéstől való tartózkodás okozta” (7). Ez a vélekedés figyelmen kívül hagyja a fellebbezőknek a végzés 41. pontjában ismertetett érvelését, amely szerint „[a] [Ciprusi Köztársaságnak] a [PSE]-vel kapcsolatban 2013. április 26-án előírt feltételek, és azok Bizottság és EKB általi megkövetelésének módja okozta azt a kárt a felperesnek, amely okán ő kártérítést kér az [EUMSZ] 268. cikk és az EUMSZ 340. cikk alapján”. Az említett feltételek megkövetelésének módja magában foglalta, hogy a Bizottság elmulasztotta biztosítani, hogy a feltételrendszer megfelel az uniós jognak, magában foglalta továbbá az EKB azon fenyegetését, hogy Ciprus esetében megszünteti az euró biztosítását, amelyek – 2013. március 15-től kezdve a feltételrendszernek 2013. március 29-én való megfelelésig – folyamatos fellépéseket, illetve mulasztásokat képeztek.

e)

Az egyetértési megállapodás tartalmát azon az alapon kifogásolták, hogy az a feltételrendszer előzetes tiszteletben tartására hivatkozott, amelyre vélhetően a fellebbezők betétjei értékének csökkenését megelőzősen került sor, amit a Törvényszék nem minősített a magatartás elválaszthatatlan részének.

f)

„[A]mikor az a magatartás, amely állítólag a hivatkozott kárt okozza, a cselekvéstől való tartózkodásban nyilvánul meg, különösen szükséges megbizonyosodni arról, hogy az említett kárt valójában a felrótt tétlenséggel okozták-e, és nem válthatták-e ki az alperes intézményeknek felróttaktól eltérő magatartások” (a Portela kontra Bizottság ügyben hozott végzés) (8). Más szóval: „még akkor is, ha” (9) a Bizottság az annak biztosítására irányuló kötelezettségével összhangban járt el, hogy a feltételek megfelelnek az uniós jognak, ez nem változtatott volna semmin, mivel „az egyetértési megállapodás aláírására a felperesnek a BoC-nél fennálló betétjei értékcsökkenését követően került sor” (10). A Törvényszék ezúttal sem értékelte a fellebbezők által hivatkozott érveket: lásd – többek között – a fenti d) és e) pontot.

g)

Ezen túlmenően és másodlagosan a Törvényszék tévedett a tényállást illetően, annak megállapítása során, hogy az egyetértési megállapodást minden esetben a betétek értékének csökkenését követően írták alá. A BoC esetében az érték végső csökkentésére csak az egyetértési megállapodás 2013. április 26-i aláírása után, 2013. június végén került sor.