1.

A jelen ügy a szerződéses kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, 1980. június 19‑én Rómában aláírásra megnyitott egyezmény ( 2 ) (a továbbiakban: Római Egyezmény) 3. cikkének és 7. cikke (2) bekezdésének értelmezésére vonatkozik, összefüggésben a tagállamok önálló vállalkozóként működő kereskedelmi ügynökökre vonatkozó jogszabályainak összehangolásáról szóló, 1986. december 18‑i 86/653/EGK tanácsi irányelvvel ( 3 ).

2.

A jelen esetben a Hof van Cassatie által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem egy, a United Antwerp Maritime Agencies (Unamar) NV (a továbbiakban: Unamar), a belga jog hatálya alá tartozó társaság, és a Navigation Maritime Bulgare (a továbbiakban: NMB), a bolgár jog hatálya alá tartozó társaság, között különböző, az e két társaság között addig fennálló kereskedelmi ügynöki szerződés NMB általi felmondása következtében az Unamart állítólagosan megillető kártérítések megfizetése vonatkozásában folyamatban lévő jogvita keretében merült fel. Az ennek következtében indult bírósági eljárásban felmerült többek között az a kérdés, hogy lehetősége van‑e a belga bíróságnak a szerződésre az eljáró bíróság országa szerinti jog (a továbbiakban: lex fori) feltétlenül érvényesítendő rendelkezéseit alkalmazni annak ellenére, hogy létezik egy választottbírósági kikötés, amely a szófiai kereskedelmi és iparkamarát (Bulgária) jelölte ki és kifejezetten a bolgár jog alkalmazását írta elő a szerződésre.

3.

A Bíróságot különösen arra kérik, hogy határozza meg, milyen feltételek fennállása esetén mellőzheti a nemzeti bíróság a Római Egyezmény 7. cikkének (2) bekezdése alkalmazása esetén a szerződésre a felek választása szerint valamely tagállam alkalmazandó jogának (a továbbiakban: lex contractus) vonatkozó rendelkezéseit, a lex fori feltétlenül érvényesítendő rendelkezéseit alkalmazva helyettük. Pontosabban meghatározva, arra kérik a Bíróságot, hogy adjon iránymutatást arra vonatkozóan, hogy ha az Európai Unió valamely tagállamának egy jogszabálya, noha megfelelő átültetése egy európai irányelvnek, meghaladja az ez utóbbi által nyújtott védelmet, előírhatja‑e ezt az átfogóbb védelmet abban az esetben, ha a lex contractus az Unió valamely másik tagállamának a joga, amelyik szintén és megfelelően átültette ezt az irányelvet.

4.

Ezen egyezmény „A jogválasztás szabadsága” című 3. cikke értelmében:

„(1)   A szerződésre a felek által választott jog az irányadó. A jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie, vagy annak a szerződés rendelkezéseiből, illetve az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie. Választásukkal a felek a szerződés egészére vagy annak csak egy részére alkalmazandó jogot határozhatják meg.

[…]”

5.

Az említett egyezmény „Kötelező szabályok” című 7. cikkének (2) bekezdése értelmében „[e]zen egyezmény rendelkezései nem korlátozzák az eljáró bíróság országának joga szerint érvényesülő azon szabályok alkalmazását, amelyek kötelező jelleggel, a szerződésre egyébként alkalmazandó jog figyelmen kívül hagyásával szabályozzák a tényállást.”

6.

Második preambulumbekezdése szerint a 86/653 irányelvet annak figyelembevételével fogadták el, hogy „a kereskedelmi képviseletre vonatkozó nemzeti jogszabályok eltérései alapvetően befolyásolják a versenyfeltételeket, és e tevékenység folytatását a Közösségen belül, valamint mind a kereskedelmi ügynököket a megbízóikkal szemben megillető védelemre, mind a kereskedelmi ügyletek biztonságára nézve hátrányosak [...]”.

7.

Ugyanezen irányelv 1. cikkének (2) bekezdése a következő rendelkezést tartalmazza:

„Ezen irányelv alkalmazásában »kereskedelmi ügynök« az önálló vállalkozóként működő közvetítő, aki folyamatos felhatalmazással rendelkezik arra, hogy más javára (a továbbiakban: »megbízó«) áruk eladására vagy vételére tárgyalásokat folytasson, vagy arra, hogy a megbízó javára és annak nevében ilyen ügyletekre tárgyalásokat folytasson, és azokat megkösse.”

8.

Az említett irányelv 17. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok kötelesek megtenni a szükséges intézkedéseket annak biztosítása érdekében, hogy a kereskedelmi ügynök az ügynöki szerződés megszűnése után a (2) bekezdés rendelkezéseivel összhangban kártalanítást kapjon, vagy a (3) bekezdés rendelkezéseivel összhangban kárát megtérítsék.”

9.

A kereskedelmi képviseletről szóló, 1995. április 13‑i törvény (a továbbiakban: 1995. évi törvény) ( 4 ) 1. cikke különösen így rendelkezik: „A kereskedelmi ügynöki szerződés olyan szerződés, amellyel az egyik felet – a kereskedelmi ügynököt – a másik fél – a megbízó –állandó jelleggel és díjazás fejében megbízza ügyletek tárgyalásával és adott esetben megkötésével a megbízó nevében és javára, anélkül hogy az előbbi alá lenne rendelve az utóbbinak”.

10.

Az 1995. évi törvény 18. cikkének (1) és (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Amennyiben az ügynöki szerződést határozatlan időre vagy a szerződés idő előtti felmondásának lehetősége mellett határozott időre kötötték, úgy a felmondási időre figyelemmel bármelyik fél felmondhatja a szerződést.

[…]

(3)   Annak a félnek, aki a szerződést anélkül mondja fel, hogy hivatkozna a 19. cikk (1) bekezdésében felsorolt okok valamelyikére, vagy betartaná az 1. § (2) bekezdésében rögzített felmondási időt, a másik fél részére a felmondási időre vagy az ezen idő még hátralevő részére járó szokásos díjazásnak megfelelő mértékű kártérítést kell fizetnie.”

11.

Az 1995. évi törvény 20. cikke az alábbiak szerint rendelkezik:

„A szerződés megszűnését követően a kereskedelmi ügynök kiegyenlítésre jogosult, ha a megbízó számára új ügyfeleket szerzett, vagy a meglévő ügyfélkörrel fennálló üzleti kapcsolatokat jelentős mértékben bővítette, amennyiben ez a megbízót még jelentős előnyhöz juttathatja.”

12.

Az 1995. évi törvény 21. cikke kimondja:

„Amennyiben a kereskedelmi ügynök jogosult a 20. cikk szerinti kiegyenlítésre, és ez a kártalanítás nem fedezi teljes mértékben a ténylegesen elszenvedett károkat, a kereskedelmi ügynök e kártalanításon felül a ténylegesen elszenvedett kár összege és az említett kártalanítás összege közötti különbözetnek megfelelő mértékű további kártérítést kaphat, feltéve hogy bizonyítja a megjelölt kár tényleges mértékét.”

13.

Az 1995. évi törvény 27. cikke értelmében:

„Azon nemzetközi megállapodások alkalmazására is figyelemmel, amelyekben Belgium részes fél, az üzleti tevékenységének fő helyével Belgiumban rendelkező kereskedelmi ügynök valamennyi tevékenységére a belga jog irányadó, és valamennyi tevékenysége a belga bíróságok joghatósága alá tartozik.”

14.

Az Unamar és az NMB 2005‑ben az NMB‑hez tartozó konténerekkel történő vonalhajózási szolgálat működtetésére vonatkozó kereskedelmi ügynöki szerződést kötöttek. A szerződés a bolgár jog alkalmazását és a szerződéses jogvitáknak a szófiai bolgár kereskedelmi és iparkamara mellett működő választottbíróság általi rendezését írta elő.

15.

Ezt a kereskedelmi ügynöki szerződést egy 2008. december 22‑i szerződéssel legutóbb 2009. március 31‑ig hosszabbították meg. Az Unamar ekkor úgy vélte, hogy a szerződést jogellenesen szüntették meg, és 2009. február 25‑én keresetet indított a rechtbank van koophandel te Antwerpen előtt az 1995. évi törvény szerinti különböző kártérítések megfizetése iránt.

16.

2009. március 13‑án az NMB szintén keresetet indított az Unamar ellen a rechtbank van koophandel előtt 327207,87 euró összegű hátralékos fuvardíj megfizetése iránt.

17.

A két ügy egyesítését követően a rechtbank van koophandel te Antwerpen 2009. május 12‑i ítéletében úgy határozott, hogy az NMB által a választottbírósági kikötésre tekintettel emelt, a joghatóság hiányára alapított kifogás megalapozatlan. Ez a bíróság lényegében megállapította elsősorban azt, hogy az 1995. évi törvény 27. cikke közvetlenül alkalmazandó egyoldalú kollíziós rendelkezés, amely kizárja valamely külföldi jog választását; másodsorban azt, hogy ezt a törvényt, ugyan nem tartozik a kötelező belga nemzetközi jog körébe, alkalmazni kell; harmadsorban, hogy az e törvény hatálya alá tartozó jogviták ezért nem tartozhatnak választottbíráskodás alá, kivéve, ha a belga vagy valamely egyenértékű külföldi jogot a kereskedelmi ügynöki szerződés alkalmazandónak nyilvánít, és végül az NMB által emelt, a joghatóság hiányára alapított kifogások jogilag nem megalapozottak, mivel a jogvita tárgyát képező szerződésre a bolgár jog irányadó, és nem állapítható meg, hogy a 86/653 irányelv rendelkezései az e jog szerint szolgáltatásnyújtásra vonatkozó szerződéseket közvetítő kereskedelmi ügynökökre is vonatkoznának.

18.

Az NMB 2009. június 24‑én fellebbezést nyújtott be ez ellen a határozat ellen a hof van beroep te Antwerpen előtt. 2010. december 23‑i ítéletében ez a bíróság az Unamart késedelmi kamattal és költségekkel növelt, 77207,87 euró összegű fuvardíj‑hátralék megfizetésére kötelezte. Ezenfelül a hof van beroep te Antwerpen helyt adott az NMB által emelt, a joghatóság hiányára alapított kifogásnak, és az Unamar által indított kártérítési kereset tárgyában történő határozathozatal szempontjából megállapította joghatóságának hiányát. E bíróság szerint az 1995. évi törvény nem kötelező jog, és nem tartozik a kötelező belga nemzetközi jog körébe sem. Ez a bíróság ezenfelül úgy ítélte meg, hogy a Római Egyezmény 7. cikkének alkalmazása esetén egyáltalán nem kell figyelembe venni az említett törvény különös, feltétlenül érvényesítendő rendelkezéseit. Megítélése szerint a felek által választott bolgár jog biztosította az Unamarnak, mint az NMB tengeri kereskedelmi ügynökének a 86/653 irányelv szerinti minimális védelmet. Ilyen körülmények között a felek akaratszabadsága elsőbbséget kell, hogy élvezzen egy másik uniós tagállam ‑ jelen esetben a Belga Királyság ‑ jogához képest.

19.

2011. május 27‑én az Unamar felülvizsgálati kérelemmel élt ez ellen az ítélet ellen a Hof van Cassatie előtt, amely úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Arra [...] figyelemmel, hogy az [1995. évi] törvény szóban forgó 18., 20. és 21. cikke a belga jog szerint a Római Egyezmény 7. cikkének (2) bekezdése értelmében vett különös, kötelező rendelkezéseknek minősül, adott esetben a [86/653] irányelvvel összefüggésben úgy kell‑e értelmezni az említett egyezmény 3. cikkét és 7. cikkének (2) bekezdését, hogy azok még akkor is lehetővé teszik az eljáró bíróság országának joga szerinti, a [86/653] irányelv által előírt minimális védelemnél átfogóbb védelmet kínáló, különös, kötelező rendelkezéseknek a kereskedelmi ügynöki szerződésre történő alkalmazását, ha kiderül, hogy a szerződésre egy másik uniós tagállam joga alkalmazandó, amelybe szintén átültették a 86/653 irányelv minimális védelmét?”

20.

Az NMB, a belga kormány és az Európai Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket. Tárgyalás tartása iránti kérelmet senki nem terjesztett elő.

21.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés érdemi vizsgálatának megkezdése előtt szeretnék tisztázni néhány kérdést, amelyet szükségesnek látok a vita tárgyának behatárolása és a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem terjedelme kapcsán felmerülő esetleges kételyek eloszlatása érdekében.

22.

Megjegyzem ugyanis, hogy míg az alapeljárásban nemcsak a szerződésre alkalmazandó jogot vitatták, hanem azt is, hogy a belga bíróságok ténylegesen rendelkeznek‑e hatáskörrel az Unamar és NMB között fennálló jogvita tárgyalására, addig a Bíróságtól kizárólag a Római Egyezmény szerint alkalmazandó jog meghatározását kérték. A kérdés tárgyának efféle leszűkítése, akármennyire meglepőnek is tűnhet első ránézésre, ( 5 ) mégsem teszi irrelevánssá a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, ( 6 ) tekintve, hogy az alapeljárás központi kérdése az Unamar és az NMB által kötött kereskedelmi ügynöki szerződésre a Római Egyezmény szerint alkalmazandó jog meghatározásának problémája.

23.

A jelen esetben az alkalmazandó jog és a szófiai kereskedelmi és iparkamarát kijelölő választottbírósági kikötés érvényességének kérdése szorosan összefügg. A kérdést előterjesztő bíróság ekképpen a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 1958. június 10‑én New York‑ban aláírt egyezményre ( 7 ) hivatkozott, amely II. cikkének (3) bekezdésében így rendelkezik: „[a]z egyik fél kérelmére bármely Szerződő Állam bírósága választottbírósági eljárásra utasítja a feleket, ha olyan ügyben indítottak pert előtte, amelynek tárgyában a felek a jelen cikk értelmében megállapodást kötöttek, kivéve ha megállapítja, hogy az említett megállapodás semmis, hatálytalan vagy nem teljesíthető”. ( 8 ) Azt a következtetést vonta le belőle, hogy valamely külföldi jog szerint érvényes választottbírósági kikötés mellőzhető a lex fori valamely olyan jogszabálya alapján, amelyből az következik, hogy a jogvitát nem lehet választottbírósági úton rendezni. Márpedig, amint a kérdést előterjesztő bíróság rámutat, az 1995. évi törvény megszületéséből kitűnik, hogy az említett törvény 18., 20. és 21. cikkét feltétlenül érvényesítendő szabályoknak kell tekinteni. Az következik tehát a kérdést előterjesztő bíróság érveléséből, hogy szoros összefüggés áll fenn a szerződésre alkalmazandó jog meghatározása és a bíróság arra vonatkozó lehetősége között, hogy mellőzze a választottbírósági kikötést, és ekképpen megállapítsa hatáskörét.

24.

A Bíróságot lényegében arra kérik, hogy határozza meg, hogy valamely uniós tagállam azon jogszabálya, amely uniós irányelvet ültet át, de az irányelvben meghatározottnál átfogóbb védelem biztosítását is lehetővé teszi, nyújthatja‑e ezt az átfogóbb védelmet a Római Egyezmény 7. cikkének (2) bekezdése értelmében akkor is, ha a lex contractus az Unió egy másik tagállamának a joga, amelyik szintén és megfelelően átültette ezt az irányelvet.

25.

A jelen esetben a Bíróság elé terjesztett bizonyítékokból megállapítható, hogy mind a Belga Királyság, mind a Bolgár Köztársaság megfelelően átültette a 86/653 irányelvet. Az 1995. évi törvénnyel kapcsolatban előadottakhoz képest nagyon kevés információt szolgáltattak a Bulgáriában elfogadott átültető intézkedések tartalmát illetően. ( 9 ) Mindazonáltal úgy tűnik nekem, hogy a beavatkozó felek egyetértenek a tekintetben, hogy a belga szabályozás által nyújtott védelem átfogóbb az említett irányelv által biztosított védelemnél, nemcsak azért mert szélesebb az alkalmazási területe, hanem azért is, mert előírja, hogy a szerződés megszűnése esetén a kereskedelmi ügynöknek egyszerre van joga kártalanításra és az elszenvedett kár megtérítésére.

26.

Meg kell tehát határozni közelebbről azokat a feltételeket, amelyek teljesülése esetén a bolgár jog – a lex contractus – rendelkezéseit az alapeljárásban mellőzni lehet az 1995. évi törvény feltétlenül érvényesítendő szabályait alkalmazva azok helyett.

27.

Ennek érdekében úgy vélem, célszerű először jobban megvilágítani a Római Egyezmény 7. cikke (2) bekezdése hatályának kérdését, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából szerintem következő megállapítások fényében értelmezve azt. Másodszor azt fogom vizsgálni, hogy a másodlagos uniós jogból fakadóan olyan jellegű‑e – és amennyiben igen, milyen mértékben – a nemzeti jogszabályok harmonizációja, hogy hatással van ugyanezen rendelkezés átültetésére.

28.

Előzetesen szükséges emlékeztetni arra, hogy egy olyan esetben, mint amilyen az alapeljárásban fennáll, amikor a felek a Római Egyezmény 3. cikke (1) bekezdésében meghatározott feltételek szerint a szerződésre valamely meghatározott jog alkalmazását választották, főszabály szerint ezt a jogot kell alkalmazni, az ugyanezen cikkben található, a felek akaratszabadsága elvének megfelelően.

29.

A Római Egyezménynek az alkalmazandó jog meghatározására szolgáló mechanizmusa keretében azonban a felek akaratszabadságának elvébe kétféleképpen lehet beavatkozni: egyfelől úgy, hogy különös szabályokat alkotnak egyes szerződésekre, ahol szükségesnek bizonyul a gyengébbik fél védelme (fogyasztói szerződések vagy munkaszerződések) – ez a szóban forgó esetben nem jellemző –, valamint másfelől a nemzetközi magánjogban, illetve a tagállamok jogszabályaiban is hagyományosan elismert elveknek megfelelő, különös rendelkezések által. Ezek között szerepel ‑ a Római Egyezmény 7. cikke címének ( 10 ) megfelelően ‑ a kötelező szabályok alkalmazása. Ez utóbbiak alkalmazása eltérő attól függően, hogy ezek olyan külföldi jognak a kötelező szabályai‑e, amellyel a tényállás szoros kapcsolatban áll ((1) bekezdés), vagy mint jelen esetben, a lex fori feltétlenül érvényesítendő szabályairól ((2) bekezdés) van‑e szó.

30.

A lex fori kötelező szabályai kapcsán megjegyzem, hogy a Római Egyezmény 7. cikkének (2) bekezdése, bár funkcionális szempontból megköveteli, hogy a lex fori kötelező szabályai minden más rendelkezéshez képest elsőbbséget élvezzenek, ( 11 ) nem ad semmilyen fogalmi meghatározást arra vonatkozóan, hogy mit kell kötelező szabályok alatt érteni. Ez a rendelkezés egyéb feltételek támasztása nélkül csupán azt írja elő, hogy nem lehet korlátozni a lex fori olyan rendelkezéseinek alkalmazását, „amelyek kötelező jelleggel, a szerződésre egyébként alkalmazandó jog figyelmen kívül hagyásával szabályozzák a tényállást”. A Giuliano‑Lagard féle magyarázó jelentés nem ad sokkal több támpontot ehhez a kérdéshez. ( 12 )

31.

Megítélésem szerint a nemzetközi magánjog általánosan elfogadott jogelveinek megfelelően az következik ebből a néhány adatból, hogy a nemzeti hatóságok széles mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek annak meghatározásakor, hogy mely területeken és milyen okokból minősül a lex fori valamely rendelkezése feltétlenül érvényesítendőnek, igazolva a felek által választott jog kötelező rendelkezéseinek mellőzését. A Római Egyezmény 7. cikkének (2) bekezdése főszabály szerint kizárja, hogy a bíróság a lex fori kötelező szabályainak alkalmazására választása szerint legyen jogosult, amennyiben az előtte lévő szerződés – még ha az egy másik jognak is van alávetve – a kötelező szabályok által kijelölt hatály alá tartozik. ( 13 )

32.

Ezt a következtetést nem gyengíti a Bíróságnak az Arblade és társai egyesített ügyekben hozott ítéletében ( 14 ), vagy később a Bizottság kontra Luxemburg ügyben hozott ítéletében ( 15 ) a kötelező szabályokra elfogadott meghatározása, amely meghatározást a Bíróság nagyrészt a Róma I. rendelet „Imperatív rendelkezések” című, 9. cikkéből vett át, ( 16 ) azzal a pontosítással, hogy ez utóbbi rendelkezés lényegében megegyezik a Római Egyezmény 7. cikkével.

33.

Emlékeztetek arra, hogy az Arblade és társai egyesített ügyekben hozott ítéletében a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az „imperatív és közrendvédelmi rendelkezések” kifejezésnek „azokra a rendelkezésekre [kell vonatkoznia], amelyek betartását az érintett tagállam politikai, társadalmi, illetve gazdasági szervezetének védelme szempontjából annyira lényegesnek tartották, hogy annak betartását az e tagállam nemzeti területén élő bármely személyre vagy ott behatárolható bármely jogviszonyra vonatkozóan előírják”. ( 17 ) Ugyanebben a tekintetben megjegyzem, hogy a Bíróság a Bizottság kontra Luxemburg ügyben hozott ítéletében, a szolgáltatásnyújtás szabadságának alapelvétől való eltérést szolgáló közrendi kifogás vizsgálatának keretében fogadta el az imperatív és közrendvédelmi rendelkezéseknek az Arblade és társai egyesített ügyekben hozott ítéletben kidolgozott fogalmát. ( 18 )

34.

Feltéve, hogy a Bíróság a fent hivatkozott ítéleteiben a kötelező szabályoknak önálló, európai fogalmát kívánta kidolgozni – amit az e tekintetben felmerült kételyek ellenére ( 19 ) szerintem alátámaszt a Róma I. rendeletben a kötelező szabályokra azóta elfogadott meghatározás – mindazonáltal egy adott nemzeti szabálynak kötelező szabállyá minősítését esetről esetre kell elvégezni, az annak elfogadása alapjául szolgáló közérdekű indokok figyelembevételével.

35.

Véleményem szerint nagyrészt a nemzeti jogalkotóra kell bízni a nemzeti szabályok feltétlenül érvényesítendővé minősítését: az állam által fontosnak ítélt érdekek védelmének kifejezett vagy nem kifejezett céljával elfogadott szabályokról van szó. Másképpen megfogalmazva, a tagállamok hatáskörében marad annak meghatározása, hogy konkrétan mikor érintett a közérdek tág értelemben, ( 20 ) indokolva egyes normák feltétlenül érvényesítendővé minősítését. A nemzeti bíróságnak valamely nemzeti rendelkezés kötelező szabállyá történő minősítése céljából figyelembe kell majd vennie a vonatkozó jogi aktusnak mind a szövegét, mind a szabályozási összefüggéseit. ( 21 )

36.

Ugyanakkor, figyelemmel az uniós jog elsőbbsége elvéből következően a tagállamokra háruló kötelezettségekre, a nemzeti hatóságoknak nincsen korlátlan lehetőségük a lex contractus alkalmazásának a Római Egyezmény 7. cikke (2) bekezdésének megfelelően a lex fori javára való mellőzésére.

37.

Ugyanis feltétlenül szükségesnek bizonyul emlékeztetnem arra, hogy a Római Egyezmény 7. cikke (2) bekezdésének alkalmazása esetén a lex fori kötelező szabályaira történő hivatkozás nem mentesítheti a tagállamokat a Szerződéses rendelkezések tiszteletben tartásának biztosítására vonatkozó kötelezettségük alól, az uniós jog elsőbbsége és egységes alkalmazása megsértésének veszélye mellett. ( 22 ) Különösen nem képezhetik e szabályok a Szerződésből eredő jogok és szabadságok gyakorlásának indokolatlan akadályát.

38.

Ahogyan az előző szakaszban említettem, az uniós jog elsőbbségére vonatkozó elv tiszteletben tartásának feltételével a nemzeti hatóságok széles mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek annak meghatározásakor, hogy mely területeken és milyen okokból minősül a lex fori valamely rendelkezése feltétlenül érvényesítendőnek, úgy, hogy az a Római Egyezmény 7. cikkének (2) bekezdésének megfelelően igazolja az eljáró bíróság részéről annak alkalmazását, függetlenül a szerződésre egyébként alkalmazandó jogtól.

39.

Felmerül mindazonáltal a kérdés, hogy vajon a valamely uniós irányelv értelmében végrehajtott jogharmonizáció olyan jellegű‑e, hogy hatással van a lex fori kötelező szabályainak érvényesülésére más tagállam jogszabályaihoz képest, ha – mint a jelen esetben – az említett irányelvet átültető nemzeti jogszabályokról van szó.

40.

Az a véleményem, hogy az erre a kérdésre adandó válasz nem feltétlenül lesz ugyanaz attól függően, hogy a szóban forgó harmonizáció minimális szintű vagy teljes körű.

41.

Abban az esetben, ha a nemzeti jogszabályoknak az irányelvből következő összehangolása egy minimális védelmi szintet határoz meg, a tagállamoknak lehetőségük van a tárgyban szigorúbb rendelkezések fenntartására vagy elfogadására. ( 23 ) A nemzeti hatóságok tehát a nekik hagyott mérlegelési mozgástérre tekintettel az általuk fontosnak tartott érdekek védelmezése céljából kiterjeszthetik az említett irányelvnek mind a hatályát, mind a védelem szintjét. Ilyen helyzet esetén jelentős különbségek lehetnek az uniós irányelv átültetésére alkotott nemzeti jogszabályok között. Véleményem szerint nem szabadna kizárni azt, hogy az irányelvnek mind a hatályát, mind a minimális védelmi szintjét kiterjesztő nemzeti rendelkezéseket feltétlenül érvényesítendő szabályokká lehessen minősíteni, és ebből következőleg azok a Római Egyezmény 7. cikkének (2) bekezdése értelmében a felek által választott jog rendelkezéseinek helyébe léphessenek, még akkor sem, ha ez utóbbi jog valamely, az irányelvet megfelelően átültető tagállamnak a joga. Emlékeztetek arra ugyanis, hogy a Római Egyezmény a priori, és természetesen az uniós jog elsőbbségének tiszteletben tartása mellett, széles mérlegelési mozgásteret biztosít a tagállamoknak annak meghatározására, hogy saját joguk rendelkezési közül melyek minősülnek feltétlenül érvényesítendőnek.

42.

Abban az esetben viszont, ha az irányelv a nemzeti jogszabályok teljes harmonizációját valósítja meg, akkor annak olyan jogszabályok elfogadásához kell vezetnie, amelyek azonos, de legalábbis egyenértékű hatályt és védelmi szintet biztosítanak. Az ilyen harmonizáció természetéből következik, hogy a bíróság az előtte folyamatban lévő ügyek tényállását kizárólag az uniós jogalkotó által meghatározott kritériumok alapján vizsgálhatja. ( 24 ) Ilyen helyzetben tehát nem lenne szabad elismerni, hogy valamely tagállam kötelező szabályai a Római Egyezmény 7. cikkének (2) bekezdése értelmében valamely más tagállam törvényeinek rendelkezéseit kiszoríthatják.

43.

Egyébiránt a nemzetközi magánjogban elismert elveket figyelembe véve vélelmezhető, hogy a kötelező szabály védelmi célját végeredményben megvalósítja az uniós irányelvből következő teljes körű harmonizáció. Ugyanis, ahogy korábban hangsúlyoztam, az illetékes hatóságok azon lehetősége, hogy a fent hivatkozott Arblade és társai egyesített ügyekben és a Római I. rendelet 9. cikkének (1) bekezdésében elfogadott meghatározás fényében értelmezett Római Egyezmény 7. cikkének (2) bekezdése szerint alkalmazzák a lex fori szabályait nagymértékben függ a nemzeti jogalkotó által fontosnak tartott érdekek megóvásának szándékától. Márpedig valamely teljes körű harmonizációt megvalósító irányelvet átültető nemzeti jogszabályok esetében a védendő érdekeket valamelyest biztosítja az irányelvet átültető jogszabályok harmonizációja. Ilyen esetben tehát főszabály szerint a lex contractust nem lehetne mellőzni a lex fori javára.

44.

Márpedig, ahogyan a következőkben kifejtem, a 86/653 irányelv a tagállami jogszabályok minimális harmonizációját ( 25 ) valósítja meg, amelynek hatálya nem terjed ki különösen a szolgáltatásnyújtás területén önálló vállalkozóként működő kereskedelmi ügynökökre, és amely az ügynököknek csak egy minimális védelmet biztosít az ügynöki szerződés megszűnésének esetére (a). Ebből következően olyan esetben, amikor az irányelv átültetése érdekében a lex fori tagállama által elfogadott nemzeti rendelkezések túlmennek az irányelv hatályán és az általa előírt minimális védelmen – mint az alapeljárásban fennálló helyzetnek megfelelő esetben –, lehetséges, hogy ezeket alkalmazzák a szerződéses felek által választott, valamely másik tagállam joga helyett (b).

45.

Mind az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból, mind a Bírósághoz benyújtott észrevételekből kitűnik, hogy az alapeljárásban érintett kereskedelmi ügynöki szerződés egy, az Unamar és az NMB által kötött szerződés, amely az NMB‑hez tartozó konténerekkel történő vonalhajózási tevékenységekre, azaz szolgáltatásnyújtásra vonatkozott. Kitűnik ezenfelül az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból, hogy az alapeljárás az e két társaság közt fennálló szerződés felmondásából, és az Unamar által ezt követően, az 1995. évi törvény szerinti kártérítések érdekében indított keresetből eredt.

46.

Márpedig először is a kereskedelmi ügynököknek a 86/653 irányelv szerint nyújtott védelem által lefedett tevékenységi körök hatálya kapcsán megjegyzem, hogy a belga kormány, anélkül hogy formálisan vitatta volna az érintett irányelvnek a konkrét esetben történő alkalmazhatóságát – amely eset egy vonalhajózási szolgálat működtetésére vonatkozó kereskedelmi szerződést érint –, jelezte, hogy az 1995. évi törvénynek szélesebb hatálya van, mint a 86/653 irányelvnek, mivel ez utóbbi 1. cikkének (2) bekezdése csupán áruk eladásával vagy vételével kapcsolatos közvetítő tevékenységekre vonatkozik.

47.

Ugyanilyen értelemben a Bizottság megjegyezte, hogy a belga jogalkotó úgy döntött, hogy az említett irányelv által az önálló vállalkozóként működő kereskedelmi ügynökök részére biztosított védelmi rendszert nemcsak „az áruk eladásával vagy vételével” megbízott önálló vállalkozóként működő közvetítőkre (a 86/653 irányelv 1. cikkének (2) bekezdése) alkalmazza, hanem az ügyletek tárgyalásával és adott esetben megkötésével – ami szolgáltatások nyújtását is magában foglalhatja – megbízott önálló vállalkozóként működő kereskedelmi ügynökökre is (az 1995. évi törvény 1. cikke). Márpedig, pontosítja a Bizottság, a bolgár jog minden valószínűség szerint nem lenne a szolgáltatásnyújtásra alkalmazandó. Mindazonáltal a Bizottság azon a véleményen van, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból nem lehet végleges következtetést levonni az ügyben érintett szerződés jellegére vonatkozóan, és a Bizottság abból a feltevésből indult ki, hogy az alapvetően az áruk eladásával és vételével kapcsolatos tárgyalásokra vonatkozik.

48.

Nekem az a véleményem, hogy az 1995. évi törvény meghaladja a 86/653 irányelv átültetésének egyszerű keretét. Rendelkezéseik összehasonlító vizsgálatából véleményem szerint világosan kitűnik, hogy a belga jogalkotó ki kívánta terjeszteni az irányelv által nyújtott védelmet minden önálló vállalkozóként működő ügynökre, ideértve azokat is, akik szolgáltatásokkal kapcsolatos ügyleteknél működnek közre. ( 26 ) A 86/653 irányelv által biztosított védelem tárgyi hatályának kiterjesztésére irányuló szándékot valószínűleg az a tény magyarázza, hogy a belga jogalkotó, azonfelül hogy át kívánta ültetni az érintett irányelvet, az önálló vállalkozóként működő kereskedelmi ügynökök vonatkozásában egy viszonylagosan teljes szabályozást kívánt létrehozni, különösen a Benelux‑egyezmény és a kereskedelmi képviselőkre addig alkalmazandó szabályok alapján. ( 27 )

49.

Véleményem szerint nem kétséges, hogy a 86/653 irányelvet úgy kell értelmezni, hogy annak hatálya nem terjed ki a szolgáltatási szerződések tárgyalásával megbízott közvetítőkre. Ahogyan a Bíróság már korábban is megítélte, a 86/653 irányelv 1. cikkének (2) bekezdése pontosan körülírja a kereskedelmi ügynök fogalmát, jól meghatározható esetekre korlátozva azt. ( 28 ) Ez a rendelkezés ugyanis azt ismeri el kereskedelmi ügynökként, aki önálló vállalkozóként működő közvetítőként folyamatos felhatalmazással rendelkezik arra, hogy más javára áruk eladására vagy vételére tárgyalásokat folytasson, vagy arra, hogy a megbízó javára és annak nevében ilyen ügyletekre tárgyalásokat folytasson, és az ilyen ügyleteket megkösse. Az említett irányelv nem vonatkozik tehát a szolgáltatási szerződések megkötésével megbízott önálló vállalkozóként működő közvetítőkre. Egyébiránt – és ahogyan azt a Bíróság is megemlítette – ( 29 ) megjegyzem, hogy az ügynöki szerződések által érintett „árukra” utalás történik a 86/653 irányelv 4. cikke (2) bekezdésének a) pontjában, 6. cikkének (1) bekezdésében és 20. cikke (2) bekezdésének b) pontjában is.

50.

Ezt a 86/653 irányelv szövegezéséből következő értelmezést alátámasztja az irányelv előkészítő munkálatainak vizsgálata. A Bizottságnak az ezen a területen benyújtott első irányelvre irányuló javaslata ( 30 ) ugyanis minden „kereskedelmi ügyletet” lefedett, így az árukat és szolgáltatásokat (lásd ennek a javaslatnak a 2. cikkét, 7. cikkének (1) és (2) bekezdését, 8. cikkét és 10. cikkének (2) bekezdését). Világosan kitűnik az említett irányelvre irányuló javaslat és a 86/653 irányelv Tanács által végül elfogadott szövegének összehasonlításából, hogy lényeges módosítások történtek, amelyek az érintett ügynökök tevékenységét az áruk eladására és vételére korlátozták, törölve különösen minden szolgáltatásra vonatkozó utalást. ( 31 )

51.

Véleményem szerint fontos következménye van annak, hogy a 86/653 irányelv hatályát a nemzeti jogszabály – jelen esetben az 1995. évi törvény – kiterjeszti a szolgáltatásnyújtás területén működő ügynökökre. Mivel a nemzeti rendelkezés kiterjeszti az irányelv hatályát a szolgáltatások területére, nem tekinthető egy egyszerű átültető intézkedésnek, hanem kizárólagosan nemzeti szabállyá válik. ( 32 ) Kizárólag akkor lehet a nemzeti jogszabályt átültető intézkedésnek tekinteni, ha az irányelv hatálya egybeesik a nemzeti jogszabályéval.

52.

Másodsorban, ami a kereskedelmi ügynök részére a megbízóval fennálló szerződés megszűnése esetén biztosított védelem mértékét illeti, a 86/653 irányelv 17. cikke a tagállamok kötelezettségévé teszi többek között a kereskedelmi ügynöknek a szerződés megszűnése után történő kártalanítására vonatkozó mechanizmus kialakítását. Ez a rendelkezés választási lehetőséget biztosít a tagállamoknak az ügyfélkör miatti kártalanítás rendszere és a kár megtérítése között. Ez a mechanizmus csupán azt kívánja biztosítani, hogy a kereskedelmi ügynök minimális kártérítésben részesüljön, és nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a tagállamok jogszabályaikban kiegészítő kártérítésekről rendelkezzenek. Bár – hasonlóan a tagállamok többségéhez ( 33 ) –, a Belga Királyság a 86/653 irányelv átültetésekor az ügyfélkör miatti kártalanításnak a rendszere mellett döntött, amit az 1995. évi törvény 20–23. cikkében a „kiegyenlítés” kifejezés jelöl, e törvény 21. cikke nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az ügynök bizonyos feltételek fennállása esetén kártérítésben részesüljön, ha a kártalanítás nem fedi az elszenvedett kár egészét.

53.

Az olyan lex fori esetében, amely – amint az alapeljárásból is kitűnni látszik –, nemcsak a hatályt terjeszti ki, hanem a 86/653 irányelv alapján az ügynöknek nyújtott védelem szintjét is, úgy vélem, hogy az eljáró bíróság főszabály szerint alkalmazhatja ezt a szerződéses felek által kijelölt külföldi jog helyett, a Római Egyezmény 7. cikkének (2) bekezdését alkalmazva.

54.

Bár végül egyedül a lex fori bírája határozza meg, hogy jogának mely rendelkezései minősülnek feltétlenül érvényesítendőnek, figyelembe véve azon aktus szövegét és szabályozási összefüggéseit, amelyben a rendelkezések megtalálhatók, azon a véleményen vagyok, hogy a lex fori kötelező szabályainak alkalmazási feltételei teljesülnek egy olyan esetben, mint amilyen az alapeljárásban áll fenn.

55.

Először, valamely jogszabály feltétlenül érvényesítendő jellegének megítélése kapcsán emlékeztetek rá, hogy az annak a jogi aktusnak a szövege és szabályozási összefüggései alapján kell, hogy történjen, amely jogi aktusban a rendelkezés megtalálható. ( 34 ) A bíróság így elismerheti valamely rendelkezés feltétlenül érvényesítendő jellegét a jogalkotó szándéka alapján, ( 35 ) valamint a szóban forgó szöveg tartalma alapján. ( 36 )

56.

Márpedig, ahogyan az az 1995. évi törvény 27. cikkéből kitűnik, a belga jogalkotó a 86/653 irányelv rendelkezéseinek –amelyeknek, emlékeztetek rá, a Bíróság feltétlenül érvényesítendő jelleget tulajdonított– ( 37 ) átültetésének körén túl kifejezetten megemlítette, hogy „[a]zon nemzetközi megállapodások alkalmazására is figyelemmel, amelyekben Belgium részes fél, az üzleti tevékenységének fő helyével Belgiumban rendelkező kereskedelmi ügynök valamennyi tevékenységére a belga jog irányadó, és valamennyi tevékenysége a belga bíróságok joghatósága alá tartozik”. Ezenfelül az 1995. évi törvény rendelkezéseinek összességét a belga jogalkotó olyan megnyilvánulásaként lehet értelmezni, amellyel egy fontos érdeket kíván védelemben részesíteni.

57.

Másodszor, egy olyan esetben, mint amilyen az alapeljárásban fennáll, amikor a lex fori kiterjeszti a 86/653 irányelv hatályát és az önálló vállalkozóként működő kereskedelmi ügynököknek nyújtott védelem szintjét, nehéznek tűnik számomra a Szerződésekből eredő jogok és szabadságok olyan korlátozását vagy akadályozását kimutatni, amely a tagállamoknak a Szerződés rendelkezéseinek tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségének módosulását jelentené. Az ügynöki szerződés megszűnése esetén előírt kártalanítás kapcsán megjegyzem, hogy a Bíróság, hangsúlyozva, hogy a 86/653 irányelv 17. cikke által bevezetett rendszernek kötelező jellege van, jelezte, hogy az csupán egy minimális védelmi szintet biztosít. Következésképpen, bár a nemzeti jogalkotók nem vezethetnek be olyan szabályokat, amelyek eredményeképpen a kereskedelmi ügynökök az e cikk által biztosított kártalanításnál kevesebbre lesznek jogosultak, nem kellene, hogy tiltva legyen egy magasabb kártérítési szint biztosítása. ( 38 ) A nemzeti bíróság tehát főszabály szerint jogosult a lex fori feltétlenül érvényesítendő rendelkezéseit alkalmazni a szerződéses felek által kijelölt másik tagállam jogának rendelkezései helyett.

58.

Az következik értelmezésem szerint ezekből a megállapításokból, hogy egy olyan esetben – mint amilyen az alapeljárásból is kitűnni látszik –, amikor a tagállamok úgy határoznak, hogy olyan nemzeti jogszabályt alkotnak, amelynek hatálya és az általa nyújtott védelem szintje is meghaladja a 86/653 irányelvben biztosítottakat, a Római Egyezmény 7. cikke (2) bekezdésének megfelelően alkalmazhatók a lex fori kötelező szabályai a külföldi jog helyett.

59.

Egyébiránt úgy tűnik nekem, hogy ez a következtetés megfelel a fent hivatkozott Ingmar‑ügyben hozott ítéletben elfogadott megoldásnak. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az az ügy egy olyan jogvitára vonatkozott, amelyben a felek kifejezetten úgy rendelkeztek, hogy a közöttük fennálló kereskedelmi ügynöki szerződést inkább egy harmadik ország jogának vetik alá, mintsem a 86/653 irányelvet átültető nemzeti jogszabálynak. ( 39 ) Ilyen összefüggésben a felek akaratszabadságának elvétől – amelynek főszabály szerint szerződéses viszonyokban érvényesülnie kell – való eltérést az indokolta, hogy a szerződést az említett irányelvből következő, a kereskedelmi ügynöknek védelmet biztosító rendelkezéseknek kellett alávetni. A Bíróság ugyanis emlékeztetett rá, hogy lényeges „a közösségi jogrend számára, hogy egy harmadik országbeli megbízó, akinek a kereskedelmi ügynöke a Közösségen belül gyakorolja a tevékenységét, ne tudja megkerülni ezeket a rendelkezéseket egy egyszerű jogválasztási záradék segítségével. A rendelkezések szerepéből következően ugyanis szükséges azok alkalmazása, amennyiben a tényállás szoros összefüggésben áll a Közösséggel, különösen, ha a kereskedelmi ügynök valamely tagállam területén gyakorolja a tevékenységét, akármilyen jognak is kívánták a felek a szerződést alávetni.” ( 40 )

60.

Bár – ahogyan azt Bizottság és az NMB is megjegyzi az észrevételeiben – kétségtelen, hogy annak az ügynek az alapját képező tényállás egy jelentősen különböző helyzetre vonatkozott, amennyiben az abban szereplő ügynöki szerződést megkötő felek egy harmadik ország jogát választották, ahol a 86/653 irányelvből következő, kereskedelmi ügynököknek nyújtott védelmi rendszer természeténél fogva nem volt alkalmazandó, ugyanakkor a feltett kérdés jelentős különbséget mutatott arra vonatkozóan, hogy egy jogszabálynak milyen feltételeknek kell eleget tennie ahhoz, hogy a nemzetközi magánjog értelmében feltétlenül érvényesítendő rendelkezésnek minősüljön. ( 41 ) A válaszát a Bíróság a szóban forgó aktus céljának és szövegének vizsgálata keretében arra a megállapításra alapozta, hogy a vonatkozó rendelkezések szükségesnek bizonyultak a Szerződés céljainak eléréséhez, ( 42 ) de arra is, hogy az az ügynök védelmét is biztosítani kívánta. ( 43 ) Analógia útján arra következtethetünk ebből, hogy egy rendelkezés feltétlenül érvényesítendőnek minősítése érdekében figyelembe lehet venni egy adott szabály nemcsak szigorúan közérdekből, hanem személyek csoportjának különleges helyzete figyelembevételének szükségessége miatt is következő védelmező célját.

61.

A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javasolom a Bíróságnak, hogy a Hof van Cassatie által feltett kérdésre az alábbi módon válaszoljon:

A szerződéses kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, 1980. június 19‑én Rómában aláírásra megnyitott egyezmény 3. cikkét és 7. cikkének (2) bekezdését, összefüggésben a tagállamok önálló vállalkozóként működő kereskedelmi ügynökökre vonatkozó jogszabályainak összehangolásáról szóló, 1986. december 18‑i 86/653/EGK tanácsi irányelvvel, úgy kell értelmezni, mint amelyek megengedik, hogy a kereskedelmi ügynök számára ezen irányelvnél átfogóbb védelmet kínáló lex fori kötelező szabályait alkalmazzák a szerződésre, tekintettel arra a különös érdekre, amelyet a tagállam ezen rendelkezéseknek tulajdonít, még akkor is, ha kitűnik, hogy a szerződésre az Európai Unió valamely másik tagállamának jogát kell alkalmazni, amely tagállamban az említett irányelvből következő említett minimális védelem biztosítva van.