1.

Az EK 234. cikk szerinti előzetes döntéshozatal iránti kérelmével a Tribunale di Napoli (a továbbiakban: kérdést előterjesztő bíróság) három kérdést terjeszt az Európai Közösségek Bírósága elé a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1980. október 20-i 80/987/EGK tanácsi irányelv ( 2 ) értelmezésével kapcsolatban.

2.

E kérelem a Raffaello Visciano által (a továbbiakban: felperes) az Instituto Nazionale della Previdenza Soziale (Országos Társadalombiztosítási Intézet, a továbbiakban: INPS) ellen a munkaviszony utolsó három hónapjára vonatkozó, a munkáltatója fizetésképtelensége miatt ki nem fizetett jövedelem kifizetése iránt indított per keretében került előterjesztésre. A felek az alapeljárásban lényegében e követelés összegén vitáznak, de mindenekelőtt azon, hogy az INPS hivatkozhat-e az olasz jogban előírt egyéves elévülési határidőre. E tekintetben az INPS Olaszország legfelsőbb bíróságának ítélkezési gyakorlatára hivatkozik, amely e követelések jogi szempontból vett jellegét mint társadalombiztosítási szolgáltatások iránti követeléseket sorolja be, valamint arra, hogy nem alkalmazhatók azok a nemzeti rendelkezések, amelyek az elévülés nyugvását, illetve megszakadását eredményezhetnék.

3.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések a 80/987 irányelv szerint létrehozandó garanciaintézetekkel szemben fennálló munkavállalói követelések jogi szempontból vett jellegének, valamint az azok bíróság előtti érvényesíthetőségére vonatkozó közösségi jogi követelményeknek a tisztázására irányulnak.

4.

A 80/987 irányelvnek az alapügyre alkalmazandó változata a következő releváns rendelkezéseket tartalmazza.

5.

Az első preambulumbekezdése szerint „a munkáltató fizetésképtelensége esetén szükséges a munkavállalók védelme, különösen a fennálló követelések kifizetésének biztosítása érdekében […]”.

6.

Az irányelv 1. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőket írja elő:

„(1)   Ezen irányelvet a munkaszerződésből vagy munkaviszonyból származó, a 2. cikk (1) bekezdésének értelmében fizetésképtelen munkáltatókkal szembeni munkavállalói követelések esetén kell alkalmazni.

(2)   A tagállamok ezen irányelv hatályából kivételes esetekben kizárhatják a munkavállalók bizonyos kategóriáinak követeléseit a munkavállalók munkaszerződésének vagy munkaviszonyának sajátos jellege miatt, vagy egyéb garanciák olyan formáinak fennállása esetén, amelyek a munkavállalónak az ezen irányelvből származó védelemmel azonos védelmet nyújtanak.

Az első albekezdésben említett munkavállalók kategóriáinak jegyzékét a melléklet tartalmazza.”

7.

Az irányelv 2. cikkének (2) bekezdése szerint nem sérti az egyes tagállamok jogszabályaiban szereplő munkavállaló, munkáltató, díjazás, megszerzett jogosultság és jövőbeli jogosultság kifejezések meghatározásait.

8.

Az irányelv 3. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a 4. cikk alá tartozó garanciaintézetek biztosítsák a munkavállalók munkaszerződésből vagy munkaviszonyokból származó olyan fennálló követeléseinek a kielégítését, amelyek egy meghatározott időpont előtti időszak díjazását érintik.

(2)   Az (1) bekezdésben említett időpont a tagállamok választása szerint:

9.

Az irányelv 4. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A garanciaintézetek 3. cikkben említett felelősségét a tagállamok korlátozhatják.

(2)   Ha a tagállamok az (1) bekezdésben foglalt lehetőséget igénybe veszik, biztosítják a következőket:

(3)   A tagállamok azonban, hogy elkerüljék olyan összegek kifizetését, amelyek ezen irányelv szociális céljait túllépnék, megállapíthatják a munkavállalók fennálló követeléseinek teljesítését biztosító kötelezettség felső határát.

[…]”

10.

Az irányelv 5. cikke a következő rendelkezéseket tartalmazza:

„A tagállamok meghatározzák a garanciaintézetek felépítésének, finanszírozásának és működésének részletes szabályait, különös tekintettel a következő alapelvekre:

11.

Az irányelv 6. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok kiköthetik, hogy a 3., 4. és 5. cikk nem vonatkozik azokra a munkavállalói hozzájárulásokra, amelyeket a törvényileg előírt nemzeti szociális biztonsági rendszerek, vagy a törvényileg előírt nemzeti szociális biztonsági rendszereken kívüli, vállalati vagy vállalatközi kiegészítő ellátási rendszerek alapján esedékesek.”

12.

A 80/987 irányelv átültetéseképpen a munkaviszony megszűnését követő eljárásról és a nyugdíjjal kapcsolatos rendelkezésekről szóló, 1982. május 29-i 297. sz. törvény ( 3 ) 2. cikke előírta az INPS-en keresztül „a munkaviszony megszűnése esetén járó végkielégítés garanciaalapjának” létrehozását, azzal a céllal, hogy a munkaviszony megszűnésével kapcsolatos, a Codice civile (olasz polgári törvénykönyv) 2120. cikke szerinti, a munkavállalót vagy az ő arra jogosult hozzátartozóit illető végkielégítés kifizetésének meghiúsulása esetén a munkáltató helyébe lépjen. A kifizetés után az Alap jogosult az összeg visszakövetelésére a munkáltatóval szemben, és a kifizetett összegek tekintetében a munkavállaló követelésére vonatkozóan a Codice civile 2751a. és 2776. cikkében elismert kedvezmény jogosultjává válik.

13.

A munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére vonatkozó 80/987 irányelv átültetéséről szóló, 1992. január 27-i 80. sz. decreto legislativo (törvényerejű rendelet) ( 4 ) (a továbbiakban: 80/92. sz. törvényerejű rendelet) 1. és 2. cikke a munkajogi követelések kifizetésének biztosítását és az INPS által kezelt Garanciaalap (a továbbiakban: Alap) működését szabályozza.

14.

A 80/92. sz. törvényerejű rendelet 1. cikkének („A munkaviszonyból származó követelésekre vonatkozó garancia”) (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ha a munkáltató csődeljárás, csődegyezség, felszámolási eljárás vagy moratórium hatálya alatt áll, […] a munkavállaló vagy jogutódai igényelhetik a 2. cikkben említett kifizetetlen tartozások […] Alap által történő megtérítését.”

15.

A 80/92. sz. törvényerejű rendelet 2. cikkének (1), (2), (4) és (5) bekezdése értelmében:

„(1)   Az Alap […] az 1. cikknek megfelelően átvállalja a munkavállaló – munkaviszony megszűnése esetén járó végkielégítésnek megfelelő összegeken kívüli – azon követeléseinek megfizetését, amelyek a munkaviszony alábbiakat megelőző tizenkét hónap során fennálló utolsó három hónapja során keletkeztek:

(2)   Az Alap által teljesített kifizetés felső határa – a társadalombiztosítási járulékok levonását követően – az (1) bekezdés értelmében a rendkívüli munkanélküli támogatás felső határának háromszorosa lehet.

(3)   Az e cikk alapján az Alap által kifizetett összegek megszerzésére az 1982. május 29-i 297. sz. törvény 2. cikkének (2), (3), (4), (5) bekezdése, (7) bekezdésének első mondata és (10) bekezdése irányadó. Az Alap által kifizetett összegekre az előbb említett törvény 2. cikke (7) bekezdése második mondatának rendelkezései irányadók.

(4)   A jelen cikk (1) bekezdésében említett kifizetés nem vonható össze az alábbi összegekkel:

(5)   Az (1) bekezdésben foglalt szolgáltatáshoz való jog elévülési határideje egy év. A kamatok és a monetáris értékcsökkenés hatásait a kérelem benyújtásának napjától kell számítani.”

16.

Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből kitűnik, hogy az alapeljárás felperese 2000. november 9-ig a La Metropoli Sarl biztonsági szolgáltatásokat nyújtó társaságnál állt alkalmazásban, amely időpontban a miniszteri rendeletben elrendelt felszámolási eljárás megindítása következtében őt is érintette a 223/91. sz. törvény 4. és 24. cikke szerinti csoportos létszámcsökkentés.

17.

2001. június 8-án a felperes kérelmet nyújtott be, amelyben az INPS Garanciaalapjától a 80/987 irányelvet átültető 80. sz. törvényerejű rendelet 1. és 2. cikke értelmében a munkaviszony utolsó három hónapjára vonatkozó, ki nem fizetett jövedelem kifizetését kérte.

18.

Az INPS a szolgáltatásnak az Alap terhére történő kifizetése során, ahelyett hogy a 80/92. sz. törvényerejű rendeletben rögzített határon – a rendkívüli jövedelemkiegészítő támogatás felső határának háromszorosa – belüli kifizetetlen bért fizette volna ki, a törvényben rögzített maximális összegből levonta a munkáltatótól kapott jövedelemelőlegeket, és így a felperest jogosan megilletőnél kisebb összeget fizetett ki.

19.

A felperes arra hivatkozott, hogy az INPS által alkalmazott módszer, tehát az, hogy a munkáltató által kifizetett jövedelemelőlegeket levonta a maximálisan kifizethető öszszegből, a Bíróságnak a Barsotti és társai egyesített ügyekben 2004. március 4-én hozott ítéletében ( 5 ) megállapítottak fényében jogellenesnek minősül, és ezért kérte, hogy a kérdést előterjesztő bíróság állapítsa meg, hogy jogosult arra, hogy megkapja a már kifizetett összeg és a maximális, levonások nélküli összeg közötti különbséget.

20.

Az INPS a keresettel szemben a tartozás egyéves elévülési idejére hivatkozott. Ezzel összefüggésben kifejtette, hogy a Garanciaalappal szemben hivatkozott követelés nem azonos a munkáltatóval szemben hivatkozottal, hanem önálló és az előbbitől eltérő jellegű társadalombiztosítási kötelezettségnek minősül. Továbbá kifogásolta, hogy a követelés társadalombiztosítási és önálló jellege kizárta, hogy a tényállás ex lege tartozásátvállalásnak minősüljön, és nem vonatkoznak rá az egyetemleges kötelezettségekkel kapcsolatos elévülés szabályai, tehát a csődtörvény (legge fallimentare) 94. cikke, amely a felszámolási eljárás végéig az elévülés nyugvását rendeli el. Az elévülés nyugvásának és az azt megszakító cselekmények hiányában a hivatkozott tartozást a 80/92. sz. törvényerejű rendelet 2. cikkében meghatározott egy éve eltelte okán elévültnek kell minősíteni.

21.

A Tribunale di Napoli álláspontja szerint a jogvita bírósági eldöntése a közösségi jog alkalmazásától függ. Egyúttal kétségeinek ad hangot a 80/987 irányelv 3. és 4. cikkének, valamint a közösségi jog egyéb elveinek az alkalmazása tekintetében. E körülmények alapján úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:

22.

A 2008. január 29-én kelt előzetes döntéshozatalra utaló határozat érkezett a Bíróság Hivatalához.

23.

Írásbeli észrevételeket az alapeljárás felperese, az INPS, az Olasz Köztársaság, a Holland Királyság és a Spanyol Királyság kormánya, valamint az Európai Közösségek Bizottsága nyújtottak be a Bíróság alapokmányának 23. cikkében előírt határidőn belül.

24.

A 2009. február 12-én megtartott tárgyaláson az alapeljárás felperesének, az INPS-nek, az Olasz Köztársaság, a Holland Királyság és a Spanyol Királyság kormányainak, valamint a Bizottságnak a képviselői jelentek meg, hogy ott szóbeli észrevételeiket ismertessék.

25.

Az alapeljárás felperese az első kérdésre azt a választ javasolja adni, hogy a 80/987 irányelvnek a Garanciaalappal szembeni követelésnek a jogi szempontból véve munkabérjellegtől eltérő jelleget erősítő értelmezése összeegyeztethetetlen az irányelv szociális céljával, mivel ezen értelmezéssel nem érhető el a közösségi jog által megállapított védelmi szint. A felperes álláspontja szerint a közösségi jogalkotó a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkaviszonyt további garanciákkal kívánta védeni azáltal, hogy a ki nem fizetett munkabér egy részének kifizetésének kötelezettségét a tagállamokra ruházta át.

26.

Az INPS arra mutat rá, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések csak az olyan esetekre vonatkoznak, amikor a munkaviszonyból származó kifizetetlen követeléseket felszámolási eljárás keretében érvényesítik. A Corte di cassazione új ítélkezési gyakorlata, amely a 80/987 irányelvből adódó követelések társadalombiztosítási jellegéből indul ki, erősíti az irányelv által biztosítani kívánt védelmet. Az irányelv szociális célja a garanciaintézetek révén biztosított, azáltal, hogy a díjazás teljes kifizetése garantált.

27.

Az olasz kormány az első kérdésre azt a választ javasolja adni, hogy a 80/987 irányelv 3. és 4. cikke megengedi, hogy a munkavállaló fennálló követelései, ha ezeket a garanciaintézettel szemben érvényesítik, elveszítsék eredeti munkabérjellegüket, és egy másik, társadalombiztosítási juttatás jelleget vegyenek fel, mivel az állam ezek teljesítését egy garanciaintézetre ruházta át, és ennek megfelelően a nemzeti jogalkotó a „díjazás” kifejezést a „társadalombiztosítási juttatás” kifejezéssel váltotta fel.

28.

Az olasz kormány előadja, hogy a munkavállaló a garanciaintézetekre jellemző struktúra révén különös védelemben részesül, mivel azokat nem érinti a végrehajtási eljárás. Másfelől viszont az irányelv lehetőséget biztosít a garanciaintézetek fizetési kötelezettségének időbeli korlátozására, valamint felső határ megállapítására. A garanciaintézetek tehát a munkavállalóknak a minimális védelmet biztosítják. A munkabérhátralékok kifizetése ezzel szemben nem biztosított, hiszen a munkavállalónak magának kell a követelését érvényesítenie a munkáltatóval szemben.

29.

A spanyol kormány az első kérdésre nemleges válasz adását javasolja. Először is rámutat arra, hogy a 173. sz. ILO-egyezmény a munkabéreknek a garanciaintézetek és a 180. sz. ajánlás útján történő védelmét rögzítette. Másrészt azt az álláspontot képviseli, hogy a garanciaintézet által biztosított szolgáltatás munkaviszonyból származó követelésnek tekintendő, mégpedig attól a ténytől függetlenül, hogy a garanciaintézet vagyonát – az egyéb társadalombiztosítási szolgáltatásokkal párhuzamosan – az INPS kezeli.

30.

A Bizottság álláspontja szerint az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 80/987 irányelv 3. és 4. cikkével nem ellentétes a 297/82. sz. törvényben és a 80/92. sz. törvényerejű rendeletben foglalt olyan nemzeti szabályozás, amely a munkavállaló garanciaintézettel szembeni követelésének a munkavállalót a munkáltatóval szemben megillető követelésétől jogi szempontból eltérő jelleget kölcsönöz.

31.

A 80/987 irányelv egy meghatározott eredményt ír elő, és az eredmény eléréséhez szükséges eszközök megválasztását az egyes tagállamokra bízza. Fontos, hogy a munkavállaló ki nem elégített követeléseit a garanciaintézet fizesse ki, mégpedig attól függetlenül, hogy a garanciaintézettel szemben érvényesített követelések jogi szempontból milyen jellegűnek minősülnek.

32.

Ami a munkavállaló garanciaintézettel szembeni követelésének a jogi minősítését illeti, a Bizottság hangsúlyozza az olasz törvényalkotás többértelműségét, mivel az mind a „munkaviszonyból származó követelésként”, mind a „társadalombiztosítási jellegű követelésként” történő besorolást lehetővé teszi.

33.

A Bizottság álláspontja szerint a 80/987 irányelvet úgy kell értelmezni, hogy átültetéséhez a szociális célkitűzése tekintetében elégséges, ha a nemzeti törvényi szabályozás úgy alkalmazza a munkavállaló eredeti, munkaviszonyból származó követelését, mint puszta összehasonlítási alapot, amelyhez viszonyítva per relationem meghatározható a garanciaintézet által garantálandó szolgáltatás. Kiemeli, hogy az irányelv célja, hogy a munkavállalóknak egy minimális védelmet biztosítson munkaviszonyból származó, fennálló követeléseik kifizetése tekintetében a munkáltató fizetésképtelensége esetén. Ha az irányelv megalkotójának az lett volna a szándéka, hogy a munkavállaló Garanciaalappal szembeni követelését minden elképzelhető tekintetben a munkavállalónak a munkáltatójával szembeni követeléséhez igazítsa, a Garanciaalap fizetési kötelezettsége korlátozásának lehetősége tekintetében nem állapodhatott volna meg a tagállamokkal.

34.

Az olasz kormány azt a választ javasolja adni, hogy az irányelv szociális célkitűzése tekintetében elégséges, ha a nemzeti szabályozás úgy alkalmazza a munkaviszonyból származó követelés fogalmát, mint puszta összehasonlítási alapot, amelyhez viszonyítva per relationem meghatározható a garanciaintézet által garantálandó szolgáltatás, anélkül hogy a munkavállaló fizetésképtelen munkáltatóval szembeni munkaviszonyból származó követelésének a garanciák, a határidők és egyéb feltételek fennmaradása tekintetében jogi értelemben minden más hasonló munkaviszonyból származó követeléssel pontosan meg kellene egyeznie. Kifejti, hogy az olasz Corte di cassazione legújabb ítélkezési gyakorlata arra a gondolatra alapoz, hogy a kifizetésre vonatkozó – a Garanciaalappal szembeni – jogosultság nem a munkaviszonyból, hanem a garanciaintézethez fűződő kapcsolatból ered. Ennek a munkáltatóval szembeni követeléshez képest sajátos természetnek az a következménye, hogy a munkaviszonyból származó követelésekre vonatkozó szabályok nem alkalmazhatók.

35.

A holland kormány azt a választ javasolja adni, hogy az irányelv szociális célkitűzése tekintetében elégséges, ha a nemzeti szabályozás úgy alkalmazza a munkaviszonyból származó követelés fogalmát, mint puszta összehasonlítási alapot, amelyhez viszonyítva per relationem meghatározható a garanciaintézet által garantálandó szolgáltatás. Álláspontja szerint nem szükséges, hogy a nemzeti szabályozás e követelést eredeti jellegének megfelelően kezelje.

36.

A spanyol kormány előadja, hogy a munkáltató fizetésképtelensége esetén célszerű a ki nem fizetett munkabér iránti követeléseket ugyanazon védelmi szabályozásnak alávetni, amely a munkabérekre általában vonatkozik. Megfontolandónak tartja a bérkövetelések bizonyos – megóvandó – garanciákkal történő ellátását.

37.

Az alapeljárás felperese azt a választ javasolja adni, hogy nem megengedhető a 80/987 irányelv olyan értelmezése, miszerint az Alappal szembeni követelések a munkajogi követelésekhez képest eltérő jogi jelleggel rendelkeznek, mert így a különböző tagállamok munkavállalói között egyenlőtlenség keletkezik attól függően, hogy létezik-e társadalombiztosítási rendszer, vagy sem. Ez az értelmezés az egy és ugyanazon tagállam munkavállalói közötti eltérő bánásmódot eredményezne.

38.

Az alapeljárás felperese rámutat arra, hogy a Cortde di cassazione legújabb ítélkezési gyakorlata azzal a következménnyel jár, hogy a garanciaintézettel szembeni követelésekre más elévülési szabályok vonatkoznak, mint a csődtömeg bármely más követelésére.

39.

Hangsúlyozza, hogy ezenfelül – bár a csődtömegre vonatkozó bejelentéssel kapcsolatos eljárás még nem zárult le, és ezzel a csődtömegre vonatkozó követelések nyilvántartásba vételének elévülési ideje nyugszik – azon munkavállalóknak, akik a Barsotti-ügyben hozott ítéletben meghatározott összeget még nem kapták meg, a nyilvántartásba vett követelésüket elévültként kellene kezeltetniük, csak mert e követelést társadalombiztosítási szolgáltatásként sorolják be.

40.

Az alapeljárás felperese végül hivatkozik arra, hogy egy ilyen besorolás ellentétes az egyenlő bánásmód és a tényleges érvényesülés elvével.

41.

Az INPS megjegyzi, hogy a Corte di Cassazione a 2001. április 18-i ítéletében az egyenértékűség elvével való összeegyeztethetetlenségre tekintettel előterjesztett kifogást azzal az indokolással utasította el, hogy a munkavállaló az egyéves elévülési határidő megállapításával nem szenved hátrányt egy összehasonlítható nemzeti jogorvoslathoz képest. Az alapügyben annak a munkavállalónak a tétlensége, aki csak több mint egy évvel a kifizetés iránti kérelem benyújtását követően indított keresetet a hátralékos bér kifizetése iránt, arra vezethető vissza, hogy az ítélkezési gyakorlat fejlődése mellett nehéz volt a határidő kezdetét bizonyossággal meghatározni. Mindazonáltal a Corte di cassazione ítélkezési gyakorlata álláspontja szerint nem jár azzal a következménnyel, hogy az a munkavállaló Garanciaalappal szemben fennálló bérkövetelésének a határidőn belüli érvényesítését megakadályozza.

42.

A Bizottság véleménye szerint a harmadik kérdés azon a feltételezésen alapul, hogy a munkavállaló által a garanciaintézettel szemben érvényesített munkaviszonyból származó követelések ugyanolyan jogi jelleggel rendelkeznek, mint a munkavállaló által a munkáltatóval szemben érvényesíthető követelések. Az első kérdésre javasolt válasz alapján szükségtelen a harmadik kérdés megválaszolása.

43.

Ha a nemzeti bíró mégis arra a végkövetkeztetésre jutna, hogy a kétféle követelés hasonló jogi jelleggel bír, az egyenlőség és a diszkrimináció tilalmának elve álláspontja szerint megkövetelné, hogy a munkáltatóval szemben a felszámolási eljárás keretében érvényesített követeléseket egyenlően kezeljék. Ennélfogva ezekre az elévülés megszakadása tekintetében is ugyanolyan feltételeknek kellene vonatkozniuk.

44.

Az olasz kormány a harmadik kérdést úgy javasolja megválaszolni, hogy a közösségi ítélkezési gyakorlat elvei, különösen az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elve, megengedik, hogy a ki nem elégített munkaviszonyból származó követelésekre a megfelelő követelésekre vonatkozóaknál kevésbé kedvező elévülési szabályokat alkalmazzanak, mivel a mindenkor alkalmazandó szabályozást összességében kell figyelembe venni.

45.

Az olasz kormány a tényleges érvényesülés elvével összefüggésben előadja, hogy a 80/92. sz. törvényerejű rendelet az egyéves elévülési határidő megállapítása során nagyon világosan rendelkezik. A Corte di cassazione ítélkezési gyakorlatában bekövetkezett változás kizárólag az egyetemleges felelősség alkalmazhatóságát érinti. Az egyenértékűség elvével összefüggésben kifejti, hogy az egyéves elévülési határidő a társadalombiztosítási szolgáltatásokra általában alkalmazandó. Rámutat továbbá arra, hogy a Corte di cassazione rendszerint abból indul ki, hogy az elévülés mindaddig nem folyik, amíg a társadalombiztosítási szolgáltatásokra való jogosultság keletkezésének sajátos feltételei nem adottak, éspedig nem a munkaviszony megszűnésének időpontjában, hanem amikor a fizetésképtelenséggel kapcsolatos szabályokban előírt feltételek teljesültek.

46.

A holland kormány álláspontja szerint nem ellentétes a közösségi joggal az alapügy szerinti elévülési szabálynak a 80/987 irányelv 4. cikkében meghatározott időszakra vonatkozó, munkaviszonyból származó, fennálló követelésekre történő alkalmazása, amennyiben ezen elévülési szabály nem ellentétes az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvével.

47.

A holland kormány ezzel összefüggésben a Pflücke-ügyben hozott ítéletre ( 6 ) hivatkozik, amely megengedi a tagállamoknak, hogy olyan jogvesztő határidőt állapítsanak meg, amelyen belül egy munkavállaló a nemzeti jog szerint kérelmet nyújthat be a csődeljárás miatti pénzbeli szolgáltatás kifizetése iránt, amennyiben az érintett határidő figyelemmel van a közösségi jog általános elveire. Ennek megfelelően a határidő az egyenértékűség elvének megfelelően nem lehet kedvezőtlenebb, mint azok, amelyek hasonló tagállami kérelmekre vonatkoznak, és a tényleges érvényesülés elvével összhangban azt nem lehet úgy megállapítani, hogy a gyakorlatban lehetetlenné tegye a közösségi jogrend által biztosított jogok érvényesítését.

48.

A holland kormány felhívja továbbá a figyelmet arra, hogy a kérdést előterjesztő bíróság nyilvánvalóan azt az álláspontot képviseli, hogy a szóban forgó követelésekre alkalmazandó elévülési szabály kevésbé kedvező, mint a megfelelő követelésekre alkalmazandó elévülési szabály. Hivatkozik arra, hogy az egyenértékűség elvét úgy kell alkalmazni, hogy a hasonló követelésekre alkalmazandó eljárási szabályokat egymással összehasonlítják. Ha egy tagállam egy olyan rendszer mellett döntött, amelyben a munkabérek garanciáját magánjogi követelésként alakították ki, akkor a hasonló magánjogi követelésekre alkalmazandó elévülési határidőt kell összehasonlítási alapként alkalmazni. Ez megfelelően irányadó, ha a munkabérek garanciáját társadalombiztosítási szolgáltatás iránti követelésként alakították ki.

49.

A spanyol kormány a harmadik kérdésre nemleges válasz adását javasolja. Álláspontja szerint egy olyan nemzeti törvényalkotás, amely egyéves jogvesztő határidőt ír elő, anélkül hogy e határidő kezdetét közelebbről meghatározná, és a munkáltatóval szembeni felszámolási eljárás sajátosságait figyelembe venné, alkalmas arra, hogy olyan helyzetet teremtsen, amelyben a védelmi szint a 80/987 irányelvben előirányzott minimális védelmi szintet nem éri el.

50.

Az Európai Unió tagállamainak munkajogát néhány területen harmonizálták. Az ennek érdekében alkotott jog alapvetően elvi nyilatkozatokra, a munkavállalók védelmét a vállalatok válsága esetén biztosító szabályokra, a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmódra vonatkozó szabályokra, valamint a műszaki munkavédelemre vonatkozó szabályokra osztható fel ( 7 ).

51.

A 80/987 irányelv a munkajog területén alkotott közösségi jogi szabályok második csoportjába sorolható be ( 8 ). Ezen irányelv minden munkavállaló számára biztosítja a minimális védelmet a munkáltató fizetésképtelensége esetén ( 9 ). A munkaszerződésből vagy munkaviszonyból származó, a munkáltató által ki nem elégített, meghatározott időszakra vonatkozó munkaviszonyból származó követeléseket speciálisan létrehozandó garanciaintézetek egyenlítik ki. A 80/987 irányelv védelme nélkül a munkavállalói bérkövetelések gyakran más hitelezők követeléseivel esnének egy tekintet alá. Érvényesítésük ezekben az esetekben szinte kilátástalan ( 10 ). Ennyiben ez az irányelv, mint az már az (1) preambulumbekezdésből („a Közösségen belüli kiegyensúlyozott […] szociális fejlődés szükségessége”) kitűnik, és mint azt a Bíróság ítélkezési gyakorlatában többször hangsúlyozta, a munkavállalók érdekét szolgáló szociális célt követ ( 11 ) Ugyanez érvényes a nemzeti jogba 2005. október 8-ig átültetendő 2002/74/EK irányelvre ( 12 ), amely a tagállamok felszámolási jogának változása és a belső piac fejlődése alapján a Bíróság ítélkezési gyakorlatát figyelembe vevő kiigazításokat és változásokat hozott magával.

52.

A 80/987 irányelv által biztosított védelmet egyrészt közösségi jogi alapkövetelmény-rendszerként dolgozták ki. Másrészt e védelem a nemzeti jog részleges harmonizációjából ( 13 ) ered, ami azzal jár, hogy az irányelv nem érinti a tagállamok azon lehetőségét, hogy a munkavállalókra nézve kedvezőbb törvényi, rendeleti vagy közigazgatási előírásokat alkalmazzanak vagy vezessenek be, ahogy az a 80/987 irányelv 9. cikkéből kifejezetten kitűnik ( 14 ). A közösségi jogalkotó egyúttal széles mozgásteret ( 15 ) biztosít a tagállamoknak a 80/987 irányelv átültetése során azáltal, hogy átengedi a tagállamoknak – többek között – a garanciaintézetek felépítésével, finanszírozásával és működésével kapcsolatos részletes szabályok meghatározását (5. cikk), valamint a szükséges intézkedések megválasztását annak érdekében, hogy a munkavállalók fennálló követeléseinek kielégítése biztosítva legyen (3. cikk). Ezenfelül a közösségi jogalkotó távol tartja magát attól, hogy a 2. cikk (2) bekezdésében használt bizonyos munkajogi fogalmakra maga állapítson meg jogi definíciókat, és ehelyett az egyes államok jogára utal a fogalommeghatározás tekintetében ( 16 ).

53.

Ez nem az első alkalom, hogy a Bíróság olasz bíróságoknak a 80/987 irányelv értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseivel foglalkozik. A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem újabb lehetőséget kínál a 80/987 irányelvben testet öltő közösségi munkajog és a nemzeti jog közötti határmezsgye feltárására, hogy adott esetben pontosan meg lehessen határozni a tagállami jogalkotási hatáskörök határait a munkavállalók közösségi jogi követeléseinek hatékony érvényesítése érdekében.

54.

Az első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra szeretne választ kapni, hogy a 80/987 irányelvvel összeegyeztethető-e, hogy a nemzeti jog a munkavállaló követeléseit megfosztja eredeti munkabérjellegüktől, és azokat társadalombiztosítási jellegűként kezeli, mivel kifizetésüket a tagállam társadalombiztosítási intézményre bízta.

55.

A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló végzésében rámutat arra, hogy az utóbbi években a Garanciaalap által a munkaviszony utolsó három hónapjára vonatkozó, a munkáltató fizetésképtelensége okán a munkavállaló által fel nem vett munkabérek fedezetéül kifizetett szolgáltatások jellegét illetően értelmezésbeli eltérések alakultak ki a Corte di Cassazionén belül, ami elkerülhetetlenül befolyásolta a vonatkozó ítélkezési gyakorlatot, éppen az olasz jogrendben társadalombiztosítási szolgáltatásokra előirányzott egyéves elévülési határidő tekintetében. Míg az első irányzat, amelyet a Sezioni Unite (nagytanács) képviselt, az Alap által nyújtott szolgáltatást „munkabér”-jellegűnek minősíti, egy másik irányzat abból indul ki, hogy a garanciaintézettel szembeni követelés tárgya „társadalombiztosítási szolgáltatás”, amelyet a munkáltatóval szemben fennálló munkabér-követeléstől függetlennek kell tekinteni.

56.

A szóban forgó szolgáltatások egyik vagy másik besorolása mellett előadott érvek közelebbi vizsgálata során látható, hogy az Olaszország legfelsőbb bírói ítélkezési gyakorlatában képviselt jogi álláspontok elsősorban az olasz jog sajátosságain alapulnak. Ez érinti azon rendelkezések alkalmazhatóságának kérdését, amelyek a mindenkori elévülési határidőket megállapítják, továbbá azon rendelkezésekét, amelyek az elévülési határidők nyugvását, illetve megszakadását szabályozzák. Amint a Bizottság és a kérdést előterjesztő bíróság helyesen kifejti, nemzeti rendelkezéstől függően egy adott jogi álláspont mellett és ellen is lehet érveket felhozni.

57.

Mindazonáltal emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróságnak az EK 234. cikk szerinti előzetes döntéshozatali eljárás keretében nincs hatásköre arra, hogy állást foglaljon a nemzeti jogrendek rendelkezéseiről. Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében ( 17 ) ugyanis az EK 234. cikk keretében a Bíróságnak nincs hatásköre arra, hogy a nemzeti törvényi vagy rendeleti rendelkezéseket értelmezze, sem pedig arra, hogy döntsön e rendelkezéseknek a közösségi joggal való összeegyeztethetőségéről. Ugyanakkor útmutatást adhat a kérdést előterjesztő bíróságnak a közösségi jog értelmezéséhez, amely lehetővé teszi számára az előtte lévő jogkérdés megválaszolását.

58.

Ebből a szempontból először, a 80/987 irányelv átültetése során a tagállamok számára biztosított – már említett – mozgástérre kell utalni ( 18 ), amely a tagállamokat feljogosítja arra, hogy a garanciarendszer részletes szabályait maguk állapítsák meg, miközben egyidejűleg adott egy meghatározott közösségi védelmi cél. Eszerint a közösségi jogalkotó a 80/987 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése alapján csupán azt követeli meg, hogy a tagállamok „hozzák meg a szükséges intézkedéseket”, hogy a garanciaintézetek „biztosítsák” a munkavállalók munkaszerződésből vagy munkaviszonyokból származó olyan fennálló követeléseinek a kielégítését, amelyek egy meghatározott időpont előtti időszak díjazását érintik.

59.

Az irányelv jogi természetének megfelelően az EK 249. cikk harmadik bekezdése alapján az elérendő célokat illetően kötelező, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja. Ezért minden irányelv átültetése azzal a kötelezettséggel jár minden egyes tagállam számára, hogy mutasson fel bizonyos eredményt ( 19 ), amely a 80/987 irányelv esetében a munkáltató fizetésképtelensége esetén a hátralékos munkabér kifizetésére vonatkozó kiegészítő garancia tényleges biztosításaként írható körül.

60.

Mint az elején kifejtettem, a közösségi jogalkotó ezenfelül a tagállamokra hagyja a garanciaintézetek felépítésével, finanszírozásával és működésével kapcsolatos részletes szabályok meghatározásának feladatát, és arra korlátozza magát, hogy bizonyos kényszerítő keretfeltételeket állítson fel, amelyek azt hivatottak biztosítani, hogy az irányelv védelmi célja mindenképpen megvalósuljon.

61.

Mivel a tagállamok kötelezettsége alapvetően abban áll, hogy egy, az irányelv által megkívánt jogi állapotot idézzenek elő, a közösségi jogalkotó szempontjából nem releváns, hogy végül is milyen jogi jelleggel rendelkeznek a munkavállaló garanciaintézettel szembeni követelései, annál is inkább, mivel a 80/987 irányelv rendelkezéseiből nem állapíthatóak meg támpontok az ellentétes értelmezéshez. Ennélfogva a közösségi jogrend jelenlegi állása szerint a nemzeti jogalkotónak alapvetően jogában áll, hogy e követelések jogi jellegét maga határozza meg, amennyiben az összhangban áll az egyéb közösségi joggal. A nemzeti törvényhozó 80/987 irányelv átültetésével kapcsolatos mozgásterének közösségi jogi korlátaira az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés vizsgálata keretében még ki fogok térni.

62.

A nemzeti jogalkotónak a garanciaintézettel szembeni követelések jogi jellegének meghatározására vonatkozó alapvető hatásköre végső soron azzal a körülménnyel is magyarázható, hogy a 80/987 irányelv egy minimális mértékű harmonizációra korlátozódik, hogy egy minimális védelmi szintet állapítson meg a munkavállalók részére. Az irányelvet az EGK-Szerződés 100. cikke (EK 94. cikk) alapján fogadták el, és annak a nemzeti jogszabályok közelítésére az e szerződés 117. cikke (EK 136. cikk) szerinti értelemben vett fejlődés útján kellene hatnia. A célzott harmonizációnak mindenesetre csak több szakaszban kellene megvalósulnia, annál is inkább, mivel a közösségi jogalkotó, amint azt a Bíróság a Francovich II-ügyben hozott ítéletében ( 20 ) megállapította, ennek során azzal a nehézséggel szembesült, hogy olyan nagyon különböző nemzeti rendszereket kellett összehangolnia, amelyek az ilyen típusú garanciamechanizmusokat részben nem ismerték ( 21 ). A Bíróság ezért ugyanebben az ítéletben elismerte, hogy bár az irányelv kétségtelenül előrelépést jelent a munkaerő élet- és munkafeltételeinek a Közösség egészében történő javítása, valamint a vonatkozó jogszabályok lépésenkénti harmonizációja felé vezető úton, továbbra is lesznek a tagállamok között szabályozási különbségek, amelyek lecsapódhatnak a munkavállalók védelmére ( 22 ).

63.

A kérdést előterjesztő bíróságtól eltérően azon a véleményen vagyok, hogy abból a puszta körülményből, hogy a 80/987 irányelv 3. és 4. cikke „díjazást” említ, nem következtethetünk a garanciaintézet szóban forgó szolgáltatásainak esetleges közösségi jogilag előírt besorolására. Ez a kizárólag a szó szerinti szövegen alapuló értelmezés figyelmen kívül hagyja azt, hogy ez az irányelv a 2. cikk (2) bekezdése szerint nem sérti az egyes tagállamok jogszabályaiban szereplő „díjazás” kifejezés meghatározásait. A Bíróság ezt a rendelkezést a Rodríguez Caballero-ügyben hozott ítéletben ( 23 ) úgy értelmezte, hogy a „díjazás” fogalmának meghatározása és tartalmának megállapítása a nemzeti jogra hárul. Ahogyan a Bíróság ebben felismerte, ez a rendelkezés jogilag a nemzeti jogra történő közvetlen utalásként értelmezhető.

64.

Ezenfelül az irányelvvel és annak célkitűzésével összhangban állónak tűnik, hogy a munkavállaló garanciaintézettel szembeni követelését társadalombiztosítási jellegű követelésként sorolják be ( 24 ). A munkavállaló garanciaintézettel szembeni követelésének jogi szempontból vett jellege ahhoz igazodik, hogy a garanciaintézet a munkáltató tartozását vállalja-e át, vagy pedig saját szolgáltatást nyújt, és annak összege tekintetében az addigi bér csupán iránymutatásként szolgál alapul. E kérdés megválaszolása során jelentősége van annak, hogy maga a garanciaintézet milyen jellegű az irányelv előírása alapján. Ezzel összefüggésben a 80/987 irányelv 5. cikke úgy rendelkezik, hogy a garanciaintézetet pénzügyileg a munkáltatók és az állami hatóságok hozzájárulásaiból tartják fenn. A részletes szabályokat a tagállamok maguk állapítják meg. Ezzel a garanciaintézet inkább társadalombiztosítási intézmény jellegét ölti. Már önmagában ez a tény is amellett szól, hogy összhangban áll a 80/987 irányelvvel a Garanciaalap által nyújtott szolgáltatás saját szolgáltatáskénti minősítése, aminek az a következménye, hogy a munkavállaló Alappal szembeni követelésének sem kell osztania az eredeti bérkövetelés jogi szempontból vett jellegét ahhoz, hogy összhangban álljon az irányelvvel.

65.

Továbbá a 80/987 irányelv 5. cikkének c) pontja előírja, hogy a garanciaintézetnek az érintett munkavállalókkal szemben fennálló fizetési kötelezettsége nem tehető attól függővé, hogy a munkáltató a garanciaintézettel szembeni finanszírozási kötelezettségét ténylegesen teljesítette-e ( 25 ). Más szóval, a garanciaintézetnek minden esetben teljesítenie kell fizetési kötelezettségét, amennyiben annak jogi feltételei fennállnak. Ez a szabályozás azt a veszélyt kívánja megelőzni, hogy a munkavállaló a munkáltató fizetésképtelenségének következtében elveszítse a garanciaintézettel szembeni követelését, habár a garanciaintézetnek éppen a munkáltató fizetésképtelensége esetén kell védelmet nyújtania. Ebből az irányelvi rendelkezésből ezenkívül arra következtethetünk, hogy a garanciaintézettel szembeni követelést nem kell szükségszerűen jogilag egy tekintet alá vonni a munkáltatóval szembeni követeléssel. Ez a követelés törvényileg sokkal inkább a munkáltató fizetőképességétől és fizetési hajlandóságától függetlenül létezik. Ennek következtében azon a véleményen vagyok, hogy ugyanazzal a jogi jelleggel sem kell rendelkeznie, mint a munkáltatóval szemben fennálló követelésnek.

66.

Végezetül az első kérdés megítélése során azt a körülményt kell értékelni, hogy a tagállamok a 80/987 irányelv 6. cikke alapján kivonhatják az irányelv hatálya alól a munkáltató által a szociális biztonsági rendszer részére teljesített befizetéseket. Ezek a hozzájárulások azonban alapvetően részei a munkabérnek is, mivel a kölcsönös munkaviszonyból származnak, és a bérrel együtt kell megfizetni őket, akkor is, ha a bért – mint a fizetésképtelenség esetében – nem fizetik ki. A 80/987 irányelv által biztosított azon lehetőség, hogy a társadalombiztosítási járulékok meg nem fizetéséből eredő hátrányokat másként egyenlítsék ki, szintén azt mutatja tehát, hogy a 80/987 irányelv nem teszi feltétellé az eredeti munkabér-követelésnek a nemzeti szabályozásba történő átvételét.

67.

Ennélfogva az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 80/987 irányelv 3. és 4. cikke nem ellentétes a 297/82. sz. törvényben és a 80/92. sz. törvényerejű rendeletben foglalt olyan nemzeti szabályozással, amely a munkavállaló garanciaintézettel szembeni követelésének a munkavállalót a munkáltatóval szemben megillető követelésétől jogi szempontból eltérő jelleget kölcsönöz.

68.

A második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra szeretne választ kapni, hogy az irányelv szociális célkitűzése tekintetében elégséges-e, hogy a nemzeti jogszabály úgy alkalmazza a munkavállaló eredeti munkabér-követelését, mint puszta összehasonlítási alapot, amelyhez viszonyítva meghatározható a garanciaintézet beavatkozása által garantálandó szolgáltatás, vagy sokkal inkább az szükséges, hogy e követelés számára az ugyanezen jogrendben bármely más munkaviszonyból származó követelés tekintetében elismertekkel azonos tartalmat, garanciákat és védelmi kereteket biztosítsanak.

69.

Ennek a kérdésnek a megválaszolásához először a 80/987 irányelv 4. cikkét kell megvizsgálni, amelynek (1) bekezdése kimondja, hogy a garanciaintézetek 3. cikkben említett felelősségét a tagállamok korlátozhatják. Azon lehetőség megnyitásával, hogy a követeléseknek a garanciaintézet általi biztosítása mind időbeli tekintetben, mind az összegszerűség tekintetében korlátozható, egyrészt a garanciaintézetek pénzügyi túlterhelését kívánják megakadályozni, másrészt azonban védelmet is kívánnak biztosítani a garanciaintézet visszaélésszerű kihasználásával szemben ( 26 ). Azt egy felső határ megállapításával akadályozzák meg, hogy az irányelv szociális célját meghaladó nagyságú összegeket fizessenek ki ( 27 ).

70.

E szabályozás jogalkotói célját figyelmen kívül hagyva már e felhatalmazás alapján is felismerhető, hogy a munkavállaló garanciaintézettel szembeni követelése mennyiségileg nem azonos a fizetésképtelen munkáltatóval szembeni követeléssel, hanem sokkal inkább olyan korlátok közé van szorítva, amelyek – a 4. cikk (2) és (3) bekezdésében pontosan megállapított határok sérelme nélkül – a tagállamok mérlegelési jogkörébe tartoznak. Ha az lett volna a közösségi jogalkotó célja, hogy a munkavállalót a garanciaintézettel szemben jogilag ugyanolyan helyzetbe hozza, mint amilyen helyzetben az a munkáltatóval szemben van, úgy – mint azt a Bizottság helyesen megállapítja – lemondott volna a 80/987 irányelv által biztosított védelem terjedelmének e korlátozásáról.

71.

Már ebből az okból is tarthatatlan lenne egy olyan értelmezés, miszerint a 80/987 irányelv célja, hogy a garanciaintézettel szembeni követelés számára az ugyanezen jogrendben bármely más munkaviszonyból származó követelés tekintetében elismertekkel azonos tartalmat, garanciákat és védelmi kereteket biztosítson.

72.

Ezenfelül a munkavállaló garanciaintézettel szembeni követelésének jogi jellegét érintő döntés, amint azt az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés vizsgálata keretében kifejtettem, a 80/987 irányelv kifejezett szabályozása hiányában alapvetően a tagállamok hatáskörébe tartozik. A kétféle követelés jogi jellegével kapcsolatos lehetséges különbözőséget tekintve nem zárható ki, hogy a munkáltatóval és a garanciaintézettel szembeni követelések tartalma, garanciái és védelmi kerete szintén eltérnek egymástól. Ez önmagában nem ellentétes a közösségi joggal, annak jelenlegi állása szerint.

73.

A második kérdésre tehát azt a választ kell adni, hogy az irányelv szociális célkitűzése tekintetében elégséges, ha a nemzeti jogszabály úgy alkalmazza a munkavállaló eredeti munkabér-követelését, mint puszta összehasonlítási alapot, amelyhez viszonyítva meghatározható a garanciaintézet beavatkozása által garantálandó szolgáltatás.

74.

A harmadik kérdés annak a megállapítására irányul, hogy nem ellentétes-e a közösségi joggal az alapügy szerinti elévülési szabálynak a munkavállalónak a 80/987 irányelv 4. cikkében meghatározott időszakból származó, fennálló követeléseire történő alkalmazása.

75.

Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt meg kívánom jegyezni, hogy a jogorvoslati határidők abszolút határidők. Lejártuk rendszerint véglegesen megakadályozza, hogy az érintett valamely állapotot hatóságilag vagy bíróságilag felülvizsgáltasson, függetlenül az anyagi jogi helyzettől. Ez újra és újra alkalmat szolgáltatott arra, hogy a nemzeti határidőket felülvizsgáltassák a Bírósággal abból a szempontból, hogy azok összhangban állnak-e a közösségi joggal.

76.

A tagállamok eljárási jogát nem harmonizálták. Ezen a területen a Közösség általános jogalkotási hatásköre sem áll fenn. A Bíróság ezért hangsúlyozza ítélkezési gyakorlatában, hogy a szubjektív közösségi jogok érvényesítésére irányuló eljárás a nemzeti joghoz igazodik ( 28 ). Ezt a „tagállami eljárási autonómiaként” is ismert közösségi jogi elvet a jogtudományi irodalomban szintén elismerik ( 29 ).

77.

A 80/987 irányelv sem tartalmaz előírásokat a jogvesztő, illetve az elévülési határidők tekintetében. A Pflücke-ügyben hozott ítéletében ( 30 ) a Bíróság mindenesetre megállapította, hogy a tagállamoknak alapvetően jogukban áll a belső jogukban egy olyan jogvesztő határidőre vonatkozó rendelkezéseket előírni, amelyen belül a munkavállalónak a csődeljárás miatti pénzbeli szolgáltatás kifizetésére irányuló kérelmet a 80/987 irányelv alapján elő kell terjesztenie, amennyiben e rendelkezések figyelemmel vannak a közösségi jog általános elveire.

78.

Ami ezeket az elveket illeti, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ( 31 ) az ilyen nemzeti jog szerinti jogvesztő határidők nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek azonos tagállami kérelmekre vonatkoznak (az egyenértékűség elve), és nem tehetik a gyakorlatban lehetetlenné a közösségi jogrend által biztosított jogok érvényesítését (a tényleges érvényesülés elve). Mivel a közösségi jog nem tesz különbséget a jogvesztő és az elévülési határidők között, hanem csupán a közösségi jog által biztosított követelések tényleges érvényesíthetőségére törekszik, szakszerűnek tűnik számomra az ítélkezési gyakorlatnak az elévülési határidőkre történő kiterjesztése.

79.

Annak konkrét megállapítása, hogy egy tagállami eljárásjogi rendelkezés megfelel-e ezeknek a feltéteteknek, alapvetően a nemzeti bíróságok dolga, amelyek feladata, hogy közreműködési kötelezettség EK 10. cikkben lefektetett elvének megfelelően biztosítsa azt a jogvédelmet, amely az egyes személyeket a közösségi jog közvetlen hatályából eredően megilleti. Ezért ha egy nemzeti bíróság megállapítja, hogy valamely tagállami norma e tekintetben nem áll összhangban a közösségi joggal, azt nem alkalmazhatja ( 32 ).

80.

A fent említett feltételek absztrakt megállapítása azonban a Bíróság dolga, amelyre az EK 234. cikk szerinti előzetes döntéshozatal iránti kérelmek keretében az a feladat hárul, hogy biztosítsa a közösségi jog egységes és egyforma alkalmazását ( 33 ).

81.

A kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint a munkavállaló által a Garanciaalappal szemben érvényesített követelésnek társadalombiztosítási szolgáltatás iránti követelésként való besorolása ahhoz vezet, hogy e követelés a felszámolási eljárás keretében érvényesített megfelelő követelésekhez viszonyítva rosszabb helyzetbe kerül. Ennek során a kérdést előterjesztő bíróság a 80/987 irányelvet átültető 80/92. sz. törvényerejű rendelet 2. cikkének (5) bekezdése szerinti egyéves elévülés szabályozását a munkaviszonyból származó követelésekkel kapcsolatos ötéves elévülés szabályozásához viszonyítja.

82.

Ennek megfelelően ezért azt fogom először megvizsgálni, hogy a nemzeti jogalkotónak a 80/987 irányelv átültetése keretében át kell-e vennie az elévülési határidők tekintetében a munkaviszonyból származó követelések érvényesítésére vonatkozó nemzeti törvényi határidőt annak érdekében, hogy összhangban maradjon az irányelv céljaival.

83.

Mint már az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és második kérdés megválaszolása során kifejtettem, a munkavállaló garanciaintézettel szembeni követelésének mennyiségileg nem kell azonosnak lennie a fizetésképtelen munkáltatóval szembeni követeléssel ( 34 ). Ez sokkal inkább olyan korlátok közé van szorítva, amelyek – a 80/987 irányelvben pontosan megállapított határok sérelme nélkül – a tagállamok mérlegelési jogkörébe tartoznak. A közösségi jogalkotónak tehát nem az volt a célja, hogy a munkavállalót a garanciaintézettel szemben jogilag ugyanolyan helyzetbe hozza, mint amilyen helyzetben az a munkáltatóval szemben van. E megfontolások a megfelelő elévülési határidők tekintetében mindkét követelésre vonatkoznak. Ez megengedi azt a következtetést, hogy a garanciaintézettel szembeni követelések érvényesítésére vonatkozó határidő és ennek elévülése vonatkozásában sem a munkaviszonyból származó követelések érvényesítésére vonatkozó határidő irányadó. Mivel hiányzik a két szabályozás egyenértékűsége, jelentéktelen az a körülmény, hogy a rendes munkaviszonyból származó követeléseket ötéves határidőn belül lehet érvényesíteni, és ezzel e határidő lényegesen hosszabb, mint a garanciaintézettel szembeni követelések esetében. A két elévülési határidőt az egyenértékűség elvének további szempontjai alapján sem kell egyenlően kezelni, mivel egy ténylegesen nem érvényesíthető követelés ötéves elévülési határidejét nem lehet a garanciaintézettel szembeni garantált követelés egyéves elévülési határidejével összehasonlítani. Az egyenértékűség elvének a nemzeti törvény általi megsértését ezért nem tudom megállapítani.

84.

Ezt az eredményt az igazolja, hogy egyes tagállamokban a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkaviszonyból származó követelések érvényesítésére vonatkozó határidőt a fizetésképtelenséggel kapcsolatos szabályok különös – és mindenekelőtt rövidebb – határidői lex specialisként kiszorítják. Ebben a körülményben általánosságban érhető tetten, hogy a munkajogi követelések jogi érvényesíthetősége a munkáltató fizetésképtelensége esetén – a fizetésképtelenség természetének megfelelően – változhat, azzal a következménnyel, hogy még azon előfeltevés mellett is, miszerint a garanciaintézettel szembeni követeléseket a munkaviszonyból eredő követelésekként sorolják be, ez nem szükségszerűen van hatással az elévülés kialakítására.

85.

Emögött azon megfontolás állhat, hogy a munkaszerződésből eredő követelések érvényesíthetőségének kérdésében már nem lehet egyedül a munkáltató és a munkavállaló közötti kétoldalú kötelmi viszonyra tekintettel lenni. Mivel a felszámolás során számos különböző érdeket kell egyszerre figyelembe venni: a munkavállalók szociális érdekeit, a felszámoló gyors szanáláshoz, illetve a működés gyors felszámolásához fűződő érdekét, amelyet a hosszú határidőket előíró szabályok akadályozhatnak, továbbá a felszámolási eljárás hitelezőinek – közöttük a munkavállalóknak – a követeléseik lehetőleg teljes körű kielégítéséhez fűződő érdekét ( 35 ). A kérdést előterjesztő bíróságnak saját hatáskörben kell megválaszolnia azt a kérdést, hogy a munkajogi határidők fizetésképtelenséggel kapcsolatos különös szabályok általi kiszorítása Olaszországban is adott-e.

86.

A fizetésképtelenség nemcsak számos nemzeti jogrend elképzelése szerint, hanem nyilvánvalóan a 80/987 irányelv alkotójának elképzelése szerint is váratlan, fontos esemény, amelyre kifejezetten erre szabott megoldásokat kell találni. Az irányelv – ezt mutatják részletei is – erre a speciális helyzetre irányul a hátralékos munkabérre tekintettel. A határidők tekintetében az irányelv megengedi a tagállamoknak, hogy a szabad mérlegelés jogát gyakorolják mindaddig, amíg csak a munkanélküliség időtartamának pénzügyi áthidalásával kapcsolatos cél elérését biztosítják. Az irányelv azonban nem fosztható meg attól a céltól, hogy biztosítsa azon munkajogi határidőket, amelyek a felszámolás során számos jogrendben érvényüket vesztik, és amelyeket ráadásul egy fizetésképtelen vállalat munkavállalója a munkáltatójával szemben rendszerint már nem tudna azok végéig – ebben az esetben öt évig – kihasználni.

87.

Végezetül meg kell még vizsgálni, hogy az olasz jogban a társadalombiztosítási szolgáltatások iránti követelésekre előírt egyéves határidőt úgy alakították-e ki, hogy az a gyakorlatban lehetetlenné teszi azon jogok érvényesítését, amelyek védelmére a nemzeti bíróságok kötelesek. Mint a Bíróság a Pflücke-ügyben hozott ítéletében ( 36 ) a jogvesztő határidők nemzeti síkon történő alkalmazásával összefüggésben megállapította, egy határidő nem lehet olyan rövid, hogy azt az érintettnek a gyakorlatban ne sikerüljön betartania, és ezzel elveszítse a számára a 80/987 irányelv által garantált védelmet.

88.

Bár a Bíróság ugyanebben az ítéletben hangsúlyozta, hogy egy két hónapos határidőt annak rövidségére tekintettel a jogbiztonság kényszerítő okaival, különös figyelemmel a garanciaintézet súrlódásmentes működésére, kell igazolni ( 37 ). Mindazonáltal eltekintett attól, hogy pontosabb követelményeket állítson fel a határidő hossza tekintetében, még kevésbé, hogy megállapítsa a garanciaintézettel szembeni követelések érvényesítésére nyitva álló minimális határidőt.

89.

A vonatkozó ítélkezési gyakorlatot ( 38 ) összességében szemlélve kitűnik azonban, hogy a Bíróság a megfelelő – például a jogérvényesítésre vonatkozó – határidők megállapításában a jogbiztonság alapvető elvének alkalmazási esetét látja, és ezért alapvetően abból indul ki, hogy a nemzeti jogvesztő és elévülési határidők a közösségi joggal összeegyeztethetők ( 39 ). Így a Bíróság a Palmisani-ügyben hozott ítéletében ( 40 ) a 80/987 irányelvnek a nemzeti jogba történő késedelmes átültetése miatti egyes kártérítési követelésekkel összefüggésben mindenesetre a kártérítési kereset benyújtására vonatkozó egyéves jogvesztő határidőt a közösségi jog jelenlegi állása alapján megengedhetőnek nyilvánította. Ugyanez érvényes a jogalap nélkül kifizetett összegek megtérítésére irányuló keresetekre vonatkozó két- ( 41 ), három- ( 42 ), illetve ötéves ( 43 ) jogvesztő, illetve elévülési határidőre.

90.

Ezen ítélkezési gyakorlatra tekintettel nem látom be, hogy az egyéves nemzeti elévülési határidő alkalmazása mennyiben teszi gyakorlatilag lehetetlenné per se a munkavállalók munkaszerződésből vagy munkaviszonyból származó fennálló követeléseinek a közösségi jogrend által biztosított kiegyenlítését. Az alapügy felperesének objektív lehetősége volt tudomást szereznie a határidőről, mert azt a nemzeti törvényben rögzítették, és így az számára – eltérően attól, amint az a még nem vagy még nem teljesen átültetett irányelvek esetében gyakran előfordul – minden további nélkül hozzáférhető volt. Továbbá semmi nem szól amellett, hogy a felperes számára a gyakorlatban lehetetlenné tették vagy megnehezítették volna a Garanciaalappal szembeni követelés érvényesítésére vonatkozó határidő betartását. Minden további nélkül elvárhatónak és lehetségesnek is tűnik számomra, hogy a követeléseket egyéves határidőn belül érvényesítsék. Ez a határidő a munkáltató fizetésképtelenségének különleges helyzetében, amely gyors szanálást, illetve a működés gyors felszámolását igényli a hitelezői követelések kielégítése céljából, elégséges.

91.

A Bíróság által felállított elvek alapulvételével arra a következtetésre jutok, hogy a nemzeti szabályozás a tényleges érvényesülés elvének követelményeit is kielégíti.

92.

A nemzeti jogalkotót a 80/987 irányelv átültetése során megillető mozgástér további közösségi jogi korlátja az alapvető jogokból következik. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ezek az általános jogelvek körébe tartoznak, amelyek védelmét a Bíróságnak biztosítania kell. Elismert ugyanis, hogy a tagállamoknak a közösség jogi szabályozás érvényesítése és átültetése során figyelemmel kell lenniük az alapvető jogok közösségi jogrendbeli védelmének követelményeire. Ezért a tagállamoknak e szabályokat, amennyire lehetséges, ezekkel a követelményekkel összhangban kell alkalmazniuk ( 44 ). Az alapvető jogokhoz tartozik különösen az egyenlőség általános elve és a hátrányos megkülönböztetés tilalma. Ezen elv szerint hasonló helyzeteket nem lehet eltérő módon kezelni, és eltérő helyzeteket nem lehet egyenlő módon kezelni, kivéve ha az ilyen bánásmód objektíven igazolható ( 45 ).

93.

A jelen esetben mindenesetre hiányzik a két összehasonlítható tényállás. Egyrészt, mint már kifejtettem, az irányelv semmi esetre sem írja elő feltételként, hogy a munkáltatóval szembeni munkaviszonyból származó követelést ugyanúgy kell kezelni, mint a garanciaintézettel szembeni követelést. Másrészt, az alapügy felperese nem hivatkozhat arra, hogy különböző tagállamok munkavállalói között egyenlőtlenség keletkezik, főképp hogy a közösségi jogalkotó mind a garanciaintézettel szembeni követelés jogi szempontból vett jellegének, mind az elévülési határidő megállapítása tekintetében széles mozgásteret biztosított a tagállamoknak.

94.

Mint azt legutóbb a Horvath-ügyben ismertetett indítványomban ( 46 ) kifejtettem, a harmonizáció által nem érintett területekre vonatkozó különböző nemzeti előírások különbségei nem jelentenek hátrányos megkülönböztetést. A tagállamok sokkal inkább szabadon alkothatnak jogot a hatáskörükbe tartozó területeken, ezért egy kérdésnek két különböző tagállambeli eltérő szabályozása önmagában nem valósíthatja meg az egyenlőség elvének sérelmét. Ezt a Bíróság ítélkezési gyakorlata régóta elismeri ( 47 ). Ennek megfelelően a Bíróság először a Van Dam en Zonen és társai egyesített ügyekben ( 48 ) tisztázta, hogy a tagállami jogszabályok alkalmazása nem tekinthető az egyenlőség elve megsértésének önmagában azért, mert egyes tagállamok állítólag kevésbé szigorú előírásokat alkalmaznak. Ez minden további nélkül meggyőző, mivel az ellentétes értelmezés a tagállamok jogalkotási mozgásterének nehezen képviselhető korlátozásához vezetne.

95.

Következésképpen az egyéves elévülési határidő megállapításában az egyenlőség elvének megsértése sem érhető tetten.

96.

A fenti megállapításokra tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Tribunale de Napoli által feltett kérdésekre a következő válaszokat adja: