1

Az EUMSZ 270. cikken és az Európai Unió Bírósága alapokmányának 50a. cikkén alapuló keresetében a felperes LR egyrészt az Európai Beruházási Bank (EBB) 2020. január 9‑i azon határozatának megsemmisítését kéri, amely megtagadta tőle az újbóli letelepedési támogatást (a továbbiakban: megtámadott határozat), másrészt pedig azt kéri, hogy az EBB‑t kötelezze az újbóli letelepedési támogatásnak az Európai Központi Bank (EKB) által alkalmazott kamatláb 2 százalékponttal növelt értékén számított késedelmi kamattal növelt összegének a megfizetésére.

2

A felperest az EBB [bizalmas]‑án vette fel, és [bizalmas]‑án nyugdíjazták.

3

Ezen időszak alatt a felperes családjával [bizalmas]‑ban élt.

4

2019. szeptember 4‑én a felperes újbóli letelepedési támogatás kifizetését kérte az EBB‑től, azzal az indokkal, hogy nyugdíjazását követően [bizalmas]‑ba költözött.

5

2020. január 9‑én az EBB a megtámadott határozatban elutasította a felperes kérelmét azzal az indokkal, hogy a felperes a tulajdonosa annak a háznak, amelyben újonnan letelepedett, és ezért nem teljesíti az EBB személyi állományára alkalmazandó igazgatási rendelkezések (a továbbiakban: igazgatási rendelkezések) 13. cikkében előírt, újbóli letelepedési támogatás nyújtásának feltételeit.

6

2020. február 19‑én a felperes az EBB elnökétől elsődlegesen újbóli letelepedési támogatás nyújtását kérte, mivel az azóta hozott 2021. május 12‑iDF és DG kontra EBB ítélet (T‑387/19, nem tették közzé, EU:T:2021:258) alapjául szolgáló ügyben a Törvényszék a felperesek javára határozott, másodlagosan pedig a megtámadott határozatnak az EBB személyzeti szabályzata 41. cikkének megfelelően történő felülvizsgálatát kérte.

7

A 2020. május 20‑án közölt 2020. május 15‑i határozatával az EBB elutasította a felperes felülvizsgálat iránti kérelmét (a továbbiakban: felülvizsgálati kérelmet elutasító határozat), azzal az indokkal, hogy értelmezése szerint az igazgatási rendelkezések 13. cikke első bekezdésének második franciabekezdésében szereplő „saját otthon” kifejezés az alkalmazott vagy valamelyik családtagja tulajdonát jelenti.

8

A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

9

Az EBB azt kéri, hogy a Törvényszék:

10

A felperes második kérelme arra irányul, hogy a Törvényszék semmisítse meg a felülvizsgálati kérelmet elutasító határozatot.

11

E tekintetben a többek között az Európai Unió tisztviselőinek személyzeti szabályzatára (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlat szerint, amelyet analógia útján alkalmazni kell a jelen ügyben, a panaszt elutasító határozat megsemmisítésére irányuló kérelem – abban az esetben, ha e határozat önálló tartalommal nem rendelkezik – azon aktusnak a Törvényszék előtti megtámadását jelenti, amellyel szemben a panaszt benyújtották (lásd ebben az értelemben a 2021. március 17‑iEJ kontra EBB ítélet, T‑585/19, nem tették közzé, EU:T:2021:142, 22. pont és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

12

A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a felülvizsgálati kérelmet elutasító határozat nem módosítja annak a megtámadott határozatnak sem az értelmét, sem a terjedelmét, amelyben az EBB megtagadta a felperestől a [bizalmas]‑ba való költözésekor az újbóli letelepedési támogatást.

13

Következésképpen meg kell állapítani, hogy az EBB a felülvizsgálati kérelmet elutasító határozatban nem azon új jogi és ténybeli elemekre tekintettel vizsgálta meg újra a felperes helyzetét, amelyekre a felperes a megtámadott határozattal szemben hivatkozhatott, hanem a felperes 2020. február 19‑i felülvizsgálati kérelmére válaszul e határozat indokolásának pontosítására szorítkozott. Márpedig e pontosítások nem igazolhatják, hogy a felülvizsgálati kérelem elutasítását a felperesnek sérelmet okozó önálló aktusnak lehessen tekinteni.

14

A megsemmisítésre irányuló kérelmet tehát úgy kell tekinteni, hogy az kizárólag a megtámadott határozat ellen irányul, e határozat jogszerűségét azonban a felülvizsgálati kérelmet elutasító határozatban foglalt indokolás figyelembevételével kell vizsgálni, amelyet úgy kell tekinteni, hogy az egybeesik a megtámadott határozat indokolásával (lásd ebben az értelemben a 2021. július 14‑iKO kontra Bizottság ítéletet, T‑389/20, nem tették közzé, EU:T:2021:436, 15. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

15

Az első kereseti kérelem alátámasztása érdekében a felperes négy jogalapra hivatkozik, amelyek közül az elsőt az igazgatási rendelkezések 13. cikkének megsértésére, a másodikat az EBB személyi állományának képviselőivel folytatandó konzultációs kötelezettség megsértése; a harmadikat az arányosság, a szerzett jogok védelme és a bizalomvédelem elvének, valamint az átmeneti szabályozás előírására vonatkozó kötelezettségnek a megsértése; a negyediket pedig az egyenlő bánásmód és a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének, a gondoskodási kötelezettségnek és a megfelelő ügyintézés elvének a megsértése alapítja.

16

Az első jogalapot illetően a felperes azt állítja, hogy az EBB tévesen értelmezi az igazgatási rendelkezések 13. cikkét, amely a szolgálati jogviszony megszűnésekor fizetendő költségtérítésére és átalányjuttatásra vonatkozik.

17

A felperes arra hivatkozik, hogy az EBB tévesen értelmezi a „saját otthon” kifejezést úgy, mint amely azt az ingatlantulajdont jelöli, „amelyben az alkalmazott vagy házastársa akár csekély tulajdonrésszel is rendelkezik”, még akkor is, ha az érintett alkalmazott vagy családja nem lakik ott, és soha nem lakott ott.

18

Az EBB szerint a megtámadott határozat nem a „saját otthon” kifejezés új értelmezésén alapul, hanem az igazgatási rendelkezések 13. cikkének szövegösszefüggéseire, általános rendszerére és céljára tekintettel értelmezett helyes alkalmazásán. Az EBB úgy véli, hogy az igazgatási rendelkezések 13. cikke első bekezdése második franciabekezdésének a felperes által támogatott értelmezése megfosztaná e rendelkezést hatékony érvényesülésétől.

19

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében valamely európai uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak annak kifejezéseit, hanem szövegkörnyezetét, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek az részét képezi. Valamely uniós jogi rendelkezés értelmezése szempontjából annak keletkezése is relevánsnak bizonyulhat (2021. szeptember 2‑iCRCAM‑ítélet, C‑337/20, EU:C:2021:671, 31. pont; lásd továbbá ebben az értelemben: 2021. március 10‑iAM kontra EBB ítélet, T‑134/19, EU:T:2021:119, 60. pont.

20

Először is emlékeztetni kell arra, hogy az igazgatási rendelkezések alapeljárásban alkalmazandó változatának 13. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Ha az érintett személy a szolgálati jogviszony megszűnését követően úgy változtatta meg lakóhelyét, hogy az az utolsó alkalmazási helyétől legalább 50 [kilométer (km)] távolságra legyen, jogosult:

[…]

13.3. Újbóli letelepedési támogatás

Az érintett személy, aki három év szolgálati időt teljesített – vagy szolgálati időre vonatkozó feltétel nélkül, amennyiben az [EBB] felmondta vagy nem hosszabbította meg szerződését – az új lakóhelyén való tényleges letelepedését követően az utolsó havi alapilletményének megfelelő összegű újbóli letelepedési támogatást kap, feltéve hogy nem súlyos okból nem bocsátották el.

Ezen túlmenően amennyiben az érintett személy a családjával egy háztartásban él, és akinek családja ténylegesen olyan új lakóhelyre költözött, amely az alkalmazási helytől légvonalban legalább 50 km‑es távolságra található, még egyszer ugyanezt az összeget kapja.

Azokban az esetekben, ahol az [EBB] alkalmazottjának minősülő mindkét házastárs jogosult újbóli letelepedési támogatásra, ezt csak a magasabb alapilletménnyel rendelkező személynek kell kifizetni.”

21

Az igazgatási rendelkezések 13. cikkének szövegét illetően meg kell tehát állapítani, hogy e cikk átalányösszegű újbóli letelepedési támogatás fizetését írja elő az EBB azon alkalmazottja részére, aki a szolgálati jogviszony megszűnését követően változtatta meg lakóhelyét úgy, hogy az az utolsó alkalmazási helyétől legalább ötven kilométeres (km) távolságra legyen.

22

Mindazonáltal az igazgatási rendelkezések 13. cikke első bekezdésének második franciabekezdése az e támogatásban való részesülést ahhoz a feltételhez köti, hogy az érintett alkalmazott ne saját otthonába költözzön.

23

Mivel az igazgatási rendelkezések nem határozzák meg a „lakóhely” és az „otthon” fogalmát, ezeket a fogalmakat az általánosan elfogadott jelentésüknek megfelelően kell értelmezni (lásd ebben az értelemben: 2021. szeptember 9‑iPhantasialand ítélet, C‑406/20, EU:C:2021:720, 28. és 29. pont).

24

Meg kell azonban állapítani, hogy a francia „foyer” kifejezést, amely az igazgatási rendelkezések francia változatában szerepel, az említett rendelkezések angol változata a „home” kifejezéssel fordítja, és az EBB ez utóbbi változatra hivatkozott mind a megtámadott határozatban, mind pedig a felülvizsgálati kérelmet elutasító határozatban.

25

Márpedig az angol „home” szó házat vagy lakást is jelöl, így az „own home” kifejezés értelmezhető úgy, hogy az – amint azt az EBB állítja – az ingatlantulajdon fogalmára utal.

26

Ezzel szemben a francia „foyer” kifejezés a francia akadémia szótársa szerint azt a helyet jelöli, ahol „a tűz ég”, tágabb értelemben pedig azt a helyet, ahol valamely személy családja él. Ami a „foyer” szó előtt szereplő francia „propre” (saját) melléknevet illeti, annak egyedüli célja – a „son” (az övé) birtokos névmás erősítése mellett – azon körülmény hangsúlyozása, hogy a szóban forgó otthon valóban az alkalmazotté.

27

E tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlat szerint egy uniós jogi rendelkezés valamely nyelvi változatának megfogalmazása nem szolgálhat e rendelkezés értelmezésének kizárólagos alapjául, illetve nem élvezhet elsőbbséget más nyelvi változatokkal szemben. Az uniós jog rendelkezéseit ugyanis egységesen kell értelmezni és alkalmazni az Unió valamennyi nyelvén készült változatok figyelembevételével. Valamely uniós jogi szöveg egyes nyelvi változatai közötti eltérés esetén a szóban forgó rendelkezést azon szabályozás általános rendszerére és céljára tekintettel kell értelmezni, amelynek az a részét képezi (lásd ebben az értelemben: 2021. december 21‑iTrapeza Peiraios ítélet, C‑243/20, EU:C:2021:1045, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

28

Márpedig a jelen ügyben az igazgatási rendelkezések 13. cikkének a jogvitára alkalmazandó változata egy francia nyelven megfogalmazott és elfogadott javaslatból ered, és az EBB úgy döntött, hogy az igazgatási rendelkezések bevezetésének utolsó bekezdésében kifejezetten szerepelteti, hogy az említett rendelkezések angol és német változata „az eredeti francia változat fordítása”.

29

Ennélfogva e sajátos körülmények között annak objektív meghatározása érdekében, hogy a jogvita tárgyát képező rendelkezés szerzőjének mi volt a szándéka a rendelkezés elfogadásakor, a Törvényszéknek a jelen ügyben a „lakóhely” és az „otthon” fogalmát a francia nyelv szerinti szokásos jelentésükkel összhangban kell értelmeznie.

30

Így a francia akadémia szótára által adott meghatározás szerint a „lakóhely” kifejezés a valamely helyen tartós vagy állandó jelleggel való letelepedés tényére utal, kiterjesztően pedig azt a helyet vagy lakóhelyet jelöli, ahol a személy letelepedett.

31

Következésképpen az igazgatási rendelkezések 13. cikkének szövegéből az következik, hogy az EBB azon alkalmazottja, aki a szolgálati jogviszony megszűnését követően úgy változtatta meg lakóhelyét, hogy az az utolsó alkalmazási helyétől legalább 50 km‑re legyen, újbóli letelepedési támogatásra jogosult, amennyiben e lakóhely nem esik egybe azzal a lakóhellyel, ahol a családja tartózkodik.

32

E tekintetnem meg kell jegyezni, hogy – az EBB állításával szemben – az a körülmény, hogy a tisztviselő vagy az alkalmazott ingatlantulajdonnal rendelkezik valamelyik országban, nevezetesen a származási országában, nem elegendő annak bizonyításához, hogy állandó vagy szokásos jelleggel ott lakott, vagy ezen országban szándékozott letelepedni (lásd ebben az értelemben: 2020. november 25‑iUI kontra Bizottság ítélet, T‑362/19, nem tették közzé, EU:T:2020:562, 82. pont).

33

Így az a körülmény, hogy a tisztviselő vagy alkalmazott valamely országban bérlő vagy lakástulajdonos – ami a személyes és családi élete megszervezésének szabadsága körébe tartozik –, önmagában nem bizonyíthatja, hogy ez a személy az érdekeltségeinek állandó vagy szokásos központját az említett országban alakította ki (lásd ebben az értelemben: 2010. március 9‑iTzvetanova kontra Bizottság ítélet, F‑33/09, EU:F:2010:18, 52. pont).

34

Végül a személy tulajdonában álló lakás nem feltétlenül és nem mindig felel meg e személy családtagjai lakóhelyének.

35

Következésképpen úgy kell érteni, hogy az igazgatási rendelkezések 13. cikke első bekezdésének második franciabekezdésében szereplő „amennyiben nem saját otthonában alakította ki lakóhelyét” tagmondat kizárja az újbóli letelepedési támogatás nyújtását, ha az érintett alkalmazott szokásos tartózkodási helyét a családtagok lakóhelyére helyezi át, és nem zárja ki azt, ha az alkalmazott tulajdonában áll az a lakóhely, ahol újonnan letelepedett.

36

Másodszor, az igazgatási rendelkezések 13. cikke első bekezdése első bekezdésének rendszertani értelmezése megerősíti e rendelkezés szó szerinti értelmezését.

37

Először is, az igazgatási rendelkezéseknek a letelepedési támogatásra vonatkozó 1.3. cikke második bekezdésének első mondata, az igazgatási rendelkezések VII. mellékletének a külső irodába beosztott személyi állomány letelepedési támogatására vonatkozó 5. cikkének második bekezdése, és e mellékletnek az Unión kívüli külső irodába beosztott személyi állomány lakhatására vonatkozó 6. cikkének második bekezdése ugyanis az „otthon” kifejezést használja az alkalmazott lakóhelyének megnevezésére, amennyiben a családtagjai vele élnek.

38

Ugyanígy az igazgatási rendelkezéseknek az egészségügyi igazgatási eljárásokra vonatkozó X. melléklete 3.10. cikke első bekezdésének b) pontja és harmadik bekezdése arra kötelezi az alkalmazottat, hogy haladéktalanul tájékoztassa az EBB orvosi szolgálatát az őt vagy az „otthonában élő családtagjait” érintő, súlyos fertőző betegségekről.

39

Így e rendelkezések megerősítik azt az értelmezést, amely szerint az igazgatási rendelkezések 13. cikke első bekezdésének második franciabekezdésében szereplő „otthon” kifejezés annak a helynek felel meg, ahol az alkalmazott családtagjai szokásosan élnek, és nem annak a lakóhelynek, amelynek az alkalmazott a tulajdonosa.

40

Másodszor meg kell állapítani, hogy az igazgatási rendelkezések 1. cikke első bekezdésének második franciabekezdése, amely a munkába álláskor vagy a másik munkavégzési helyre való beosztáskor felmerülő költségek megtérítésére és átalányjuttatásokra vonatkozik, a letelepedési támogatásra való jogosultságot kizáró záradékot tartalmaz, amelynek szövege megegyezik ugyanezen rendelkezések 13. cikke első bekezdésének második franciabekezdésével.

41

Egyébiránt a személyzeti szabályzat VII. melléklete letelepedési támogatásra vonatkozó 5. cikkének (4) bekezdése is tartalmaz egy, az e támogatásra való jogosultság kizárására vonatkozó záradékot, mégpedig amennyiben a tisztviselőt családja lakóhelyére helyezik át.

42

E tekintetben igaz, hogy az EBB alapokmánya az EUMSZ 308. cikk alapján funkcionális és intézményi autonómiával rendelkezik, és az EUMSZ 336. cikk alkalmazásának mellőzésével, amely cikk hatáskört biztosít az Európai Parlamentnek és az Európai Unió Tanácsának a személyzeti szabályzat rendelkezéseinek és az uniós intézmények egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételeknek a meghatározására, az EBB alapokmánya funkcionális autonómiát biztosít az EBB számára a személyi állományának tagjaira alkalmazandó szabályok meghatározása tekintetében. E hatáskör gyakorlása során az EBB tehát nem a személyzeti szabályzat szerinti, hanem a szerződéses rendszert választotta, így a személyzeti szabályzat rendelkezései a jelenlegi formájában nem alkalmazhatók az EBB és alkalmazottai közötti munkaviszonyra (lásd ebben az értelemben: 2003. július 10‑iBizottság kontra EBB ítélet, C‑15/00, EU:C:2003:396, 101. pont; 2004. december 16‑iDe Nicola kontra EBB ítélet, T‑120/01 és T‑300/01, EU:T:2004:367, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

43

A jelen ügyben az EBB azonban nem bizonyította, hogy mennyiben sértené funkcionális autonómiáját az igazgatási rendelkezések 13. cikke első bekezdése második franciabekezdésének olyan értelmezése, amely a személyzeti szabályzatra vonatkozóan hozott és az alábbi 44. pontban hivatkozott ítéleten alapuló ítélkezési gyakorlat analógia útján történő alkalmazásából következik.

44

Így a személyzeti szabályzat VII. melléklete 5. cikkének (4) bekezdésében előírt letelepedési támogatásból való kizárásra vonatkozó kikötés abban az esetben alkalmazandó, ha a tisztviselőt arra a helyre helyezik át, ahol a családja tartózkodik, és velük együtt telepedik le, mivel ebben az esetben nem merülnek fel számára letelepedési költségek (2015. november 18‑iFH kontra Parlament ítélet, F‑26/15, EU:F:2015:137, 35. pont).

45

Ezenkívül a személyzeti szabályzatra vonatkozó ítélkezési gyakorlatból – amely az igazgatási rendelkezések 1. és 13. cikke szövegének azonos megfogalmazását figyelembe véve átültethető a jelen ügyre – nemcsak az következik, hogy nincs semmilyen különbség a letelepedési és az újbóli letelepedési támogatás funkciója között, hanem ellenkezőleg, a céljukat tekintve szoros kapcsolatot mutatnak (lásd ebben az értelemben: 2001. április 24‑iMiranda kontra Bizottság ítélet, T‑37/99, EU:T:2001:122, 29. pont).

46

Így a fenti 44. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat, amely a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 5. cikkében szereplő letelepedési támogatásra vonatkozik, analógia útján alkalmazandó az említett melléklet 6. cikkében és az igazgatási rendelkezések 13. cikkében szereplő újbóli letelepedési támogatásra, valamint az igazgatási rendelkezések 1. cikkében szabályozott letelepedési támogatásra.

47

Kétségtelen, hogy különbség van egyrészt az igazgatási rendelkezések 1. cikke első bekezdése második franciabekezdésének és 13. cikke első bekezdése második franciabekezdésének, másrészt pedig a személyzeti szabályzat VII. melléklete 5. cikke (4) bekezdésének szövege között.

48

Ez a tisztán megfogalmazásbeli különbség azonban nem zárja ki a személyzeti szabályzat VII. melléklete 5. cikkének (4) bekezdésében szereplő letelepedési támogatásra való jogosultságot kizáró kikötés értelmezésének az igazgatási rendelkezésekben az EBB alkalmazottai javára előírt letelepedési és újbóli letelepedési támogatásra való alkalmazását.

49

Végül harmadszor, az igazgatási rendelkezések 13. cikke első bekezdése második franciabekezdésének teleologikus értelmezése megerősíti annak szó szerinti és rendszertani értelmezését.

50

E tekintetben, amint arra az EBB helyesen rámutat, az újbóli letelepedési támogatás célja – amint az a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 6. cikkében szereplő újbóli letelepedési támogatásra vonatkozó ítélkezési gyakorlatból következik – az, hogy fedezze és enyhítse a volt tisztviselő vagy alkalmazott új környezetbe határozatlan, de meglehetősen hosszú időszakra való újonnani letelepedéséből eredő költségeket az állandó lakóhelyének a szolgálati jogviszonyának végleges megszűnését követő megváltozása miatt (lásd ebben az értelemben: 2001. április 24‑iMiranda kontra Bizottság ítélet, T‑37/99, EU:T:2001:122, 29. pont).

51

Ugyanis, bár az igazgatási rendelkezések 13. cikkének első bekezdése az újbóli letelepedési támogatás nyújtását csak attól teszi függővé, hogy az érintett alkalmazott lakóhelyét az alkalmazási helytől legalább 50 km‑re fekvő helyre helyezze át, a lakóhely e rendelkezés szerinti áthelyezése szükségszerűen azt jelenti, hogy ezen alkalmazott szokásos lakóhelyét ténylegesen áthelyezi az új tartózkodási helyként megjelölt új helyre (lásd analógia útján: 2001. április 24‑iMiranda kontra Bizottság ítélet, T‑37/99, EU:T:2001:122, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

52

E körülmények között azokat a terheket, amelyeket a volt alkalmazottnak azért kell viselnie, mert szolgálati jogviszonyának végleges megszűnését követően megváltozik állandó lakóhelye, nagyobbnak kell tekinteni, ha családjával együtt telepedik le újonnan, ami igazolja, hogy hasonló esetben az igazgatási rendelkezések 13.3. cikkének második bekezdése értelmében az ilyen alkalmazott az utolsó havi alapilletmény kétszeresének megfelelő újbóli letelepedési támogatás támogatásban részesül (lásd analógia útján: 2015. november 19‑iSpree kontra Bizottság ítélet, F‑37/15, EU:F:2015:139, 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

53

Márpedig a jelen ügyben szóban forgó esetben, amikor az alkalmazott a szolgálati jogviszonyának megszűnésekor a családjával együtt telepedik le újonann, míg az az utolsó alkalmazási helyén a családja vele élt, az a tény, hogy az alkalmazott tulajdonosa annak a lakásnak, amelybe beköltözik, nem mentesíti őt az új lakóhelyén lényeges időn keresztül felmerülő, az állandó és családi lakóhelyének áthelyezésével, valamint az ő és az otthonában élő személyek beilleszkedésével kapcsolatos költségek alól.

54

Meg kell ugyanis állapítani, hogy az igazgatási rendelkezések 13. cikke első bekezdésének második franciabekezdésében előírt újbóli letelepedési támogatás által fedezett terhek jellegüknél fogva nem határozhatók meg, ami végső soron egyszerűsíti az adminisztráció feladatát azáltal, hogy kizárja annak szükségességét, hogy ellenőrizze az alkalmazott részéről ténylegesen felmerült költségeket (lásd analógia útján: 1978. november 9‑iVerhaaf kontra Bizottság ítélet, 140/77, EU:C:1978:197, 17. pont).

55

Ez az átalányösszegű támogatás tehát olyan költségek fedezésére szolgál, amelyek elkerülhetetlenül felmerülnek, de amelyeket nehéz számszerűsíteni, és amelyek meghatározása túlságosan költséges és kényelmetlen lenne az adminisztráció számára (lásd ebben az értelemben: Slynn főtanácsnok Evens kontra Számvevőszék ügyre vonatkozó indítványa, 79/82, EU:C:1982:389, 4045. o.).

56

Kétségtelen, hogy az a körülmény, hogy az alkalmazott a szolgálati jogviszony megszűnésekor olyan lakásban telepedik le újonnan, amelynek tulajdonosa vagy társtulajdonosa, csökkentheti az újbóli letelepedéshez kapcsolódó bizonyos költségeket, elkerülve többek között az új lakás bérleti költségeit.

57

Mindazonáltal az EBB állításával ellentétben e körülményből nem vezethető le az az általános vélelem, amely szerint az érintett alkalmazottnak az utolsó alkalmazási helyétől eltérő környezetben való újonnani letelepedése semmilyen költséggel nem járna számára.

58

Nem zárható ki ugyanis, hogy például javítási vagy berendezkedési munkálatok kapcsolódjanak a személy azon döntéséhez, hogy a szokásos lakóhelyét másodlagos lakóhelyre helyezi át, és – amennyiben az újbóli letelepedésre a szolgálati jogviszony megszűnését követően kerül sor – e munkálatok olyan terheknek minősülnek, amelyeket az újbóli letelepedési támogatás fedezni kíván.

59

E tekintetben az a tisztviselő vagy alkalmazott, aki a tulajdonában álló lakásba költözik, nincs ugyanabban a helyzetben, mint azon tisztviselő vagy alkalmazott, aki saját otthonában létesít új lakóhelyet.

60

Ez utóbbi esetben ugyanis az a vélelem, amely szerint az érintett tisztviselőnek vagy alkalmazottnak nem merülnek fel az újbóli letelepedéssel kapcsolatban költségei, logikusan következik azon kapcsolatok intenzitásából, amelyeket az érintett személy főszabály szerint a családtagjaival tart fenn, és amelynek következtében e személy a lehető leggyakrabban felkeresi családja lakóhelyét.

61

E kapcsolatok intenzitását figyelembe véve az alkalmazott szolgálati jogviszonyának megszűnésekor és szokásos tartózkodási helyének a saját otthonába való áthelyezésekor észszerűen nem tekinthető úgy, hogy az említett alkalmazottnak egy új környezethez kell alkalmazkodnia.

62

A fentiek összességéből az következik, hogy az EBB azáltal, hogy megtagadta a felperestől az újbóli letelepedési támogatást azzal az indokkal, hogy ő a tulajdonosa annak a lakásnak, amelyben újonnan letelepedett, olyan indokra támaszkodott, amelyet az igazgatási rendelkezések 13. cikke első bekezdésének második franciabekezdése nem tartalmaz, és ezzel megsértette e rendelkezést.

63

Következésképpen a megtámadott határozatot meg kell semmisíteni, anélkül hogy a kereset többi jogalapját vizsgálni kellene.

64

Kereseti kérelmeinek harmadik részében a felperes azt kéri, hogy a Törvényszék kötelezze az EBB‑t az újbóli letelepedési támogatásnak, valamint ezenfelül az említett támogatás teljes összegének megfizetéséig az EKB kamatláb 2 százalékponttal növelt értékén számított késedelmi kamatnak a megfizetésére.

65

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint az uniós bíróság nem kötelezheti az uniós intézményt vagy hivatalt arra, hogy tegye meg a valamely uniós határozatot megsemmisítő ítélet végrehajtásával járó különleges intézkedéseket anélkül, hogy megsértené az adminisztráció hatásköreit (lásd ebben az értelemben: 2014. október 2‑iStrack kontra Bizottság ítélet, C‑127/13 P, EU:C:2014:2250, 145. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

66

A pénzügyi természetű jogvitákban azonban a személyzeti szabályzat 91. cikkének (1) bekezdésében az uniós bíróságra ruházott korlátlan felülvizsgálati jogkör e bíróság feladatává teszi, hogy az előtte folyamatban lévő jogvitákra teljes körű megoldást adjon, azaz határozzon az alkalmazott valamennyi jogáról és kötelességéről, azzal, hogy a szóban forgó felülvizsgálattal érintett intézményre kell bíznia az ítélet megfelelő részének az általa pontosan meghatározott feltételek szerinti végrehajtását (2007. december 18‑iWeißenfels kontra Parlament ítélet, C‑135/06 P, EU:C:2007:812, 67. pont).

67

A személyzeti szabályzat 91. cikkének (1) bekezdése szerint „pénzügyi természetű jogvitáknak” így nemcsak az alkalmazottaknak a valamely intézmény ellen irányuló, felelősség megállapítása iránti keresetei minősülnek, hanem valamennyi olyan jogvita is, amely az intézmény által az alkalmazott részére olyan összeg megfizetésére irányul, amely a személyzeti szabályzat vagy a munkaviszonyt szabályozó más jogi aktus alapján őt – megítélése szerint – megilleti (2007. december 18‑iWeißenfels kontra Parlament ítélet, C‑135/06 P, EU:C:2007:812, 65. pont).

68

Az uniós bíróság feladata, hogy adott esetben az intézményt olyan összeg megfizetésére kötelezze, amelyre a fellebbező a személyzeti szabályzat vagy más jogi aktus értelmében jogosult (2007. december 18‑iWeißenfels kontra Parlament ítélet, C‑135/06 P, EU:C:2007:812, 68. pont; 2015. szeptember 10‑iMissir Mamachi di Lusignano kontra Bizottság ítélet [felülvizsgálat], C‑417/14 RX‑II, EU:C:2015:588, 40. pont).

69

Az ítélkezési gyakorlat szerint továbbá az EBB és az alkalmazottai közötti jogvitákra alkalmazni kell a személyzeti szabályzat 91. cikke (1) bekezdésének második mondatában szereplő szabályt (lásd ebben az értelemben: 2001. október 2‑iEBB kontra Hautem ítélet, C‑449/99 P, EU:C:2001:502, 95. pont).

70

A jelen ügyben a fellebbező arra irányuló kérelme, hogy az EBB fizesse meg számára az újbóli letelepedési támogatást, valamint hogy ennek összegét késedelmi kamattal növelje, a személyzeti szabályzat 91. cikkének (1) bekezdése értelmében pénzügyi természetű kérelem.

71

Ezenkívül az EBB nem bizonyította, és még csak nem is állította, hogy a felperes nem tett eleget az újbóli letelepedési támogatás nyújtására vonatkozóan az igazgatási rendelkezések 13. cikkében előírt egyéb feltételeknek.

72

Ennélfogva a megtámadott határozat megsemmisítésére tekintettel helyt kell adni a felperes kérelmének, és az EBB‑t kötelezni kell arra, hogy fizesse meg számára a kérelme kézhezvételétől, azaz 2019. szeptember 4‑től járó újbóli letelepedési támogatást, valamint a támogatás tényleges kifizetésének időpontjáig az EKB által az irányadó refinanszírozási műveletekre megállapított kamat két százalékponttal növelt mértékének megfelelő összegű késedelmi kamatot.

73

A Törvényszék eljárási szabályzata 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel az EBB pervesztes lett, a felperes kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített hetedik tanács)

a következőképpen határozott: