1.

1970‑ben Mertens de Wilmars bíró, aki később az Európai Unió (jelenlegi) Bíróságának hatodik elnöke lett, társszerzőként, bírósági munkája mellett írt cikkében megjegyezte, hogy a klasszikus nemzetközi közjog szerint az államok felelősek az igazságszolgáltatási tevékenységükért. Hozzátette azonban, hogy az EGK‑Szerződés nagyon különleges kapcsolatot hozott létre a nemzeti és a közösségi igazságügyi hatóságok között. Ezen az alapon Mertens de Wilmars bíró úgy érvelt, hogy „nemzeti bírónak a közösségi normák hatályára vonatkozó határozata […] vagy általánosabban a közösségi jogot alkalmazó ítélet önmagában soha nem tekinthető tagállami mulasztásnak”. Álláspontja szerint a kötelezettségszegési eljárással összefüggésben a tagállam csak abban az esetben lenne felelős bíróságai eljárásáért, ha a végső fokon eljáró bíróság szisztematikus megtagadná az előzetes döntéshozatali eljárás alkalmazását. ( 2 )

2.

Mintegy 50 év alatt az uniós jog jelentős fejlődésen ment keresztül. Immár állandó ítélkezési gyakorlat, hogy a tagállami kötelezettségszegés főszabály szerint az EUMSZ 258–260. cikk alapján attól függetlenül megállapítható, hogy ezen állam melyik intézményének, szervének vagy ügynökségének a tevékenysége vagy mulasztása okozta a kötelezettségszegést, még ha az adott tagállam alkotmánya értelmében független intézményről van is szó. ( 3 ) Ebből következik, hogy a kötelezettségszegési eljárás keretében a tagállam felelősségre vonható az uniós jognak a nemzeti bíróságok határozataiból eredő megsértéséért. ( 4 )

3.

A jelen ügy sajátossága azonban abban áll, hogy az uniós jognak az Európai Bizottság által hivatkozott megsértését nem tagállami bíróság követte el, hanem olyan bíróság, amely – abban az időpontban, amikor a megtámadott ítéletet meghozta, tekintettel az Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának az Európai Unióból való kilépésére (a továbbiakban: Brexit) – harmadik államhoz tartozott: a Supreme Court of the United Kingdom (az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága).

4.

Álláspontom szerint a jelen ügyben a Brexit ellenére, valamint arra tekintettel, hogy a bírósági jogsértés megállapítása során különleges óvatossággal kell eljárni, ( 5 ) a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) megtámadott ítélete néhány olyan uniós jogsértést eredményezett, amelyek a jelen eljárásban megállapíthatók.

5.

Az EUMSZ 351. cikk első bekezdése értelmében:

„Az egyrészről egy vagy több tagállam, másrészről egy vagy több harmadik állam által egymás között 1958. január 1‑je előtt, illetve a csatlakozó államok esetében a csatlakozásukat megelőzően kötött megállapodásokból eredő jogokat és kötelezettségeket a Szerződések rendelkezései nem érintik.” ( 6 )

6.

A Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának az Európai Unióból és az Európai Atomenergia‑közösségből történő kilépéséről szóló megállapodás ( 7 ) 2. cikkének e) pontja szerint az „átmeneti időszak” az e megállapodás 126. cikkében meghatározott időszak.

7.

A kilépésről rendelkező megállapodás „Az Európai Unió Bírósága előtt folyamatban lévő ügyek” című 86. cikkének (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Az Európai Unió Bírósága továbbra is joghatósággal rendelkezik arra, hogy az átmeneti időszak vége előtt az Egyesült Királyság bíróságai által hozzá benyújtott kérelemre előzetes döntést hozzon.”

8.

A kilépésről rendelkező megállapodás „Új ügyek a Bíróság előtt” című 87. cikkének (1) bekezdése a következőképpen szól:

„Amennyiben az Európai Bizottság úgy ítéli meg, hogy az Egyesült Királyság az átmeneti időszak vége előtt nem teljesítette a Szerződésekből vagy e megállapodás negyedik részéből fakadó valamely kötelezettségét, az Európai Bizottság az ügyet az átmeneti időszak végét követő 4 éven belül az Európai Unió Bírósága elé viheti – az adott esettől függően – az EUMSZ 258. Cikkében […] megállapított követelményeknek megfelelően. Az Európai Unió Bírósága joghatósággal rendelkezik az ilyen ügyek elbírálására.”

9.

A kilépésről rendelkező megállapodásnak az „Átmeneti időszak” című 126. cikke kimondja:

„Rendelkezésre áll egy átmeneti vagy végrehajtási időszak, amely e megállapodás hatálybalépésének napján kezdődik és 2020. december 31‑én ér véget.”

10.

A kilépésről rendelkező megállapodásnak „Az átmenet hatálya” című 127. cikke előírja:

„1.   Amennyiben e megállapodás másként nem rendelkezik, az uniós jog alkalmazandó az átmeneti időszak alatt az Egyesült Királyságra és az Egyesült Királyságban.

[…]

3.   Az átmeneti időszak alatt az (1) bekezdésnek megfelelően alkalmazandó uniós jog ugyanolyan joghatással bír az Egyesült Királyságra nézve és az Egyesült Királyságban, mint az Unióban és a tagállamokban, és annak rendelkezéseit az Unióban alkalmazandó módszerekkel és általános elvekkel megegyezően kell értelmezni és alkalmazni.

[…]

6.   Amennyiben e megállapodás másként nem rendelkezik, az átmeneti időszak alatt az (1) bekezdés szerint alkalmazandó uniós jogban szereplő – beleértve a tagállamok által végrehajtott és alkalmazott jogot is –, a tagállamokra vonatkozó hivatkozásokat úgy kell érteni, hogy azok magukban foglalják az Egyesült Királyságot is.

[…]”

11.

A Svéd Királyság kormánya és a román kormány között 2002. május 29‑én a beruházások előmozdítása és kölcsönös védelme céljára létrejött kétoldalú beruházási megállapodás (a továbbiakban: BIT) 2003. július 1‑jén lépett hatályba, és a 2. cikkének (3) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:

„Minden szerződő fél köteles a másik szerződő fél beruházói által megvalósított beruházásokkal kapcsolatban mindenkor tisztességes és méltányos bánásmódot biztosítani, továbbá önkényes vagy diszkriminatív intézkedésekkel nem akadályozza az említett beruházók ezen beruházásainak igazgatását, irányítását, fenntartását, használatát, haszonélvezetét vagy átruházását, illetve a termékek beszerzését és szolgáltatások igénybevételét vagy a termelésük értékesítését.”

12.

A BIT 7. cikke előírja, hogy a beruházók és az aláíró országok közötti jogvitákat többek között az ICSID‑egyezményt alkalmazó választottbíróság előtt kell rendezni (a továbbiakban: választottbírósági kikötés).

13.

Az államok és más államok természetes és jogi személyei közötti beruházási viták rendezéséről szóló, Washingtonban 1965. március 18‑án kelt egyezmény (a továbbiakban: ICSID‑egyezmény) 53. és 54. cikke a IV. fejezet („Választott bíráskodás”) 6. címében („Az ítélet elismerése és végrehajtása”) találhatók. A 53. cikk (1) bekezdése a következőképpen szól:

„Az ítélet kötelező a felekre és semmiféle fellebbezésnek vagy bármilyen más jogorvoslatnak helye nincs, kivéve az Egyezményben biztosítottakat. Mindegyik fél köteles tartani magát az ítélet rendelkezéseihez, és eleget tenni azoknak, kivéve ha a végrehajtást felfüggesztették az Egyezmény vonatkozó rendelkezései értelmében. […]”

14.

A 54. cikk (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Mindegyik Szerződő Állam az Egyezmény értelmében meghozott ítéletet kötelezőnek ismeri el, és a területén az említett ítélet által megállapított pénzbeni kötelezettségeknek úgy tesz eleget, mintha az saját bíróságának jogerős ítélete volna. […]”

15.

A jogvita releváns tényállása, ahogyan az ügyiratokból kitűnik, a következőképpen foglalható össze.

16.

2004. augusztus 26-án Románia 2005. február 22‑ével hatályon kívül helyezett egy 1998‑ban létrehozott, különböző adóösztönzők formájában megvalósuló regionális állami támogatási programot. A szóban forgó adóösztönző rendszer hatályon kívül helyezésével okozott kár megtérítése céljából Ioan és Viorel Micula svéd befektetők és az általuk irányított három, Romániában létrehozott társaság (a továbbiakban: befektetők), amelyek hatályon kívül helyezése előtt kedvezményezettjei voltak a programnak, 2005. július 28‑án a BIT 7. cikkének megfelelően választottbíróság felállítását kérelmezték.

17.

A választottbíróság a 2013. december 11‑i választottbírósági ítéletével (a továbbiakban: választottbírósági ítélet) megállapította, hogy a szóban forgó adóösztönző rendszer 2009. április 1‑je előtti hatályon kívül helyezésével Románia megsértette a befektetők jogos bizalmát, továbbá nem járt el átlátható módon, mivel nem tájékoztatta őket kellő időben, és beruházásaik tekintetében nem biztosította a tisztességes és méltányos bánásmódot a BIT 2. cikkének (3) bekezdése értelmében. Következésképpen a választottbíróság arra kötelezte Romániát, hogy kártérítés címén 791882452 román lejt (RON) (hozzávetőleg 160 millió EUR a jelenlegi átváltási árfolyamon) fizessen a befektetők részére.

18.

A Bizottság 2014. május 26‑án elfogadta a C(2014) 3192 final határozatot, amelyben arra kötelezte Romániát, hogy mindaddig, amíg a Bizottság végleges határozatot nem hoz ezen intézkedés belső piaccal való összeegyeztethetőségére vonatkozóan, haladéktalanul függesszen fel minden olyan intézkedést, amely a választottbírósági ítélet teljesítéséhez, illetve végrehajtásához vezethet, tekintve, hogy ez jogellenes állami támogatásnak minősülne (a továbbiakban: felfüggesztő rendelkezés).

19.

A 2014. október 1‑jei levelében a Bizottság tájékoztatta Romániát, hogy a feltételezett támogatás tekintetében az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti hivatalos vizsgálati eljárás megindításáról határozott (a továbbiakban: eljárást megindító határozat).

20.

Ezt követően a Bizottság 2015. március 30‑án elfogadta a Románia által nyújtott SA.38517 (2014/C) (korábbi 2014/NN) számú állami támogatásról – 2013. december 11‑i választottbírósági ítélet a Micula kontra Románia ügyben – szóló (EU) 2015/1470 határozatot (a továbbiakban: 2015. évi végleges határozat). E határozat lényegében úgy rendelkezett, hogy i. a választottbírósági ítéletben a befektetőknek megítélt kártérítés az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében állami támogatásnak minősül, amely nem egyeztethető össze a belső piaccal, valamint ii. Románia nem fizethet ki semmiféle összeegyeztethetetlen támogatást, és vissza kell követelnie a befektetőknek már kifizetett támogatásokat.

21.

A befektetők a Törvényszék előtt vitatták a 2015. évi végleges határozat érvényességét, amely a 2019. június 18‑i European Food és társai kontra Bizottság ítéletével megsemmisítette ezt a határozatot. ( 8 ) A Törvényszék lényegében helyt adott a befektetőknek i. a Bizottság hatáskörének hiányára és az uniós jognak a Románia csatlakozása előtti helyzetekre való alkalmazhatatlanságára, valamint ii. a választottbírósági ítéletnek az EUMSZ 107. cikk értelmében vett „előnynek” és „támogatásnak” történő hibás minősítésére alapított jogalapjának.

22.

2019. augusztus 27‑én a Bizottság a Törvényszék ítéletével szemben fellebbezést terjesztett a Bíróság elé. A Bíróság 2022. január 25‑i ítéletével ( 9 ) hatályon kívül helyezte a Törvényszék ítéletét. A Bíróság először is lényegében megállapította, hogy az állítólagos támogatásokat Románia uniós csatlakozását követően nyújtották, következésképpen pedig a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy a Bizottság nem rendelkezett ratione temporis hatáskörrel a 2015. évi végleges határozat elfogadására. A Bíróság továbbá megállapította, hogy a Törvényszék akkor is tévesen alkalmazta a jogot, amikor kimondta, hogy az Achmea ítélet ( 10 ) ebben az ügyben nem releváns. Ebből a Bíróság szerint az következett, hogy Románia uniós csatlakozását követően okafogyottá vált a BIT‑ben előírt választottbírósági rendszer e tagállam általi elfogadása. Mivel a Törvényszék ítéletében nem vizsgálta meg a befektetők által hivatkozott valamennyi érvet, a Bíróság az ügyet újbóli határozathozatal céljából visszautalta a Törvényszék elé. Ez az ügy jelenleg a Törvényszék előtt van folyamatban.

23.

Végül a Bíróság a 2022. szeptember 21‑i Romatsa és társai végzésében – belga bíróság által a befektetők részvételével zajló jogvitában előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelemre válaszolva – kimondta, hogy az EUMSZ 267. cikket és az EUMSZ 344. cikket úgy kell értelmezni, hogy a választottbírósági ítélet végrehajtása tárgyában eljáró tagállami bíróság „köteles figyelmen kívül hagyni ezen ítéletet, következésképpen semmiképpen sem hajthatja azt végre annak érdekében, hogy lehetővé tegye az ítélet kedvezményezettjei számára az abban foglalt kártérítés kifizetését”. ( 11 )

24.

2014. október 17‑én a választottbírósági ítéletet az ICSID‑egyezményt az Egyesült Királyságban végrehajtó Arbitration (International Investment Disputes) Act 1966 (a választottbíráskodásról [nemzetközi beruházási jogvitákról] szóló 1966. évi törvény) rendelkezései alapján a High Court of England and Wales (felsőbíróság [Anglia és Wales]) nyilvántartásba vette.

25.

2017. január 20‑án a High Court (Blair bíró) (felsőbíróság) elutasította Románia bejegyzés megtagadása iránti kérelmét, azonban helyt adott azon kérelmének, hogy a végrehajtást az uniós bíróságok előtti eljárás befejezéséig felfüggesszék. ( 12 ) Ezt követően 2018. július 27‑én a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság) (Arden, Hamblen és Leggatt bíró) megállapította, hogy az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésében foglalt lojális együttműködés elve alapján az angol bíróságok nem rendelhették el a választottbírósági ítélet azonnali végrehajtását mindaddig, amíg a bizottsági határozat megtiltotta Románia számára, hogy kifizesse a megítélt kártérítést. Ennek alapján a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság) elutasította a fellebbezést, amelyet a befektetők a végrehajtásnak a High Court (felsőbíróság) által elrendelt felfüggesztése ellen nyújtottak be, azonban Romániát biztosíték nyújtására kötelezte. ( 13 )

26.

A 2020. február 19‑i Micula kontra Románia ítéletével (a továbbiakban: megtámadott ítélet) a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) elrendelte a választottbírósági ítélet végrehajtását. Az EUMSZ 351. cikk első bekezdésére hivatkozva a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) megállapította, hogy ezen választottbírósági ítélet végrehajtására többoldalú egyezmény, az ICSID‑egyezmény vonatkozott, amelynek a tagjává az Egyesült Királyság az Európai Unióhoz való csatlakozása előtt vált, és amely olyan kötelezettségeket rótt az Egyesült Királyságra, amelyek teljesítését az e megállapodásban részes harmadik országok megkövetelhetik.

27.

2020. december 3‑án a Bizottság felszólító levelet intézett az Egyesült Királysághoz, amelyben a megtámadott ítéletből eredő négy uniós jogi jogsértésre hivatkozott. A felszólító levélre adott, 2021. április 1‑jei válaszában az Egyesült Királyság vitatta az állítólagos jogsértéseket.

28.

Mivel nem találta meggyőzőnek a felszólító levélre adott válaszban előadott érveket, a Bizottság 2021. július 17‑én indokolással ellátott véleményt intézett az Egyesült Királysághoz. A 2021. augusztus 23‑i levelével az Egyesült Királyság az indokolással ellátott véleményre való válaszadásra nyitva álló határidő meghosszabbítását kérte, aminek a Bizottság helyt adott. Az Egyesült Királyság nem válaszolt az indokolással ellátott véleményre.

29.

2022. július 29‑i keresetében a Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság:

30.

Az Egyesült Királyság kormánya, miután szabályszerűen kézbesítették részére a keresetlevelet, az előírt határidőn belül nem terjesztett elő ellenkérelmet. Azt követően, hogy a Bíróság Hivatala annak érdekében megkereste, hogy erősítse meg a Bizottság keresetlevelének megfelelő kézhezvételét, az Egyesült Királyság kormánya kijelentette, hogy kézhez vette a keresetlevelet, és hogy „ebben a szakaszban” nem kíván részt venni az eljárásban.

31.

2022. október 31‑i levelével a Bizottság arra kérte a Bíróságot, hogy a Bíróság eljárási szabályzata (a továbbiakban: eljárási szabályzat) 152. cikke alapján hozzon mulasztási ítéletet.

32.

A Bíróság Hivatalának levelét követően a Bizottság tájékoztatta a Bíróságot, hogy nem ellenzi, hogy az alperesnek új határidőt állapítsanak meg az ellenkérelem benyújtására. 2023. április 20‑i levelével azonban az Egyesült Királyság kormánya megerősítette, hogy a Bíróság által megállapított új határidő ellenére a jelen ügyben nem kíván ellenkérelmet benyújtani.

33.

A jelen ügyben a Bizottság a megtámadott ítéletből eredő négy különböző uniós jogsértésre hivatkozik. Ezen állítások vizsgálata előtt (C) szeretnék röviden megemlíteni bizonyos eljárási szempontokat, amelyek a jelen eljárást jellemzik: kilépésről rendelkező megállapodás szerint a Bíróságnak az EUMSZ 258. cikk alapján fennálló hatásköre (A), valamint azon eljárás egyes sajátosságai, amelynek keretében a Bíróság mulasztási ítéletet hoz (B).

34.

2020. január 31‑én az Egyesült Királyság kilépett az Unióból és az Európai Atomenergia-közösségből. 2020. február 1‑jén a kilépésről rendelkező megállapodás hatályba lépett.

35.

A kilépésről rendelkező megállapodás 2. cikkének e) pontja és 126. cikke egy átmeneti időszakot állapított meg, amely a kilépésről rendelkező megállapodás hatálybalépésének napján kezdődött, és 2020. december 31‑én ért véget. A 127. cikk értelmében az uniós jog alkalmazandó az átmeneti időszak alatt az Egyesült Királyságra és az Egyesült Királyságban, amennyiben a kilépésről rendelkező megállapodás másként nem rendelkezik.

36.

E megállapodás tartalmazott néhány konkrét rendelkezést is az állami támogatások ellenőrzésére és ehhez kapcsolódóan a Bizottság előtti közigazgatási eljárásokra, ( 14 ) valamint az uniós bíróságok előtti bírósági eljárásokra vonatkozóan. ( 15 ) A megállapodás e rendelkezései közül azonban egyik sem állapított meg eltérést a megállapodás 127. cikkében foglalt elvtől a jelen eljárás szempontjából releváns uniós (anyagi és eljárási jogi) rendelkezések tekintetében.

37.

Különösképpen a kilépésről rendelkező megállapodás 87. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezett, hogy „[a]mennyiben az Európai Bizottság úgy ítéli meg, hogy az Egyesült Királyság az átmeneti időszak vége előtt nem teljesítette a Szerződésekből […] fakadó valamely kötelezettségét, az Európai Bizottság az ügyet az átmeneti időszak végét követő 4 éven belül az Európai Unió Bírósága elé viheti – az adott esettől függően – az EUMSZ 258. Cikkében […] megállapított követelményeknek megfelelően. Az Európai Unió Bírósága joghatósággal rendelkezik az ilyen ügyek elbírálására.”

38.

A fenti rendelkezésekből két következtetés vonható le. Először is, az Egyesült Királyságot az állítólagos jogsértések bekövetkezésekor kötötték azok az uniós rendelkezések, amelyekre a Bizottság a jelen eljárásban hivatkozik. Másodszor, a Bíróság hatáskörrel rendelkezik a jelen ügy elbírálására, mivel: i. a megtámadott ítéletet az átmeneti időszakban (2020. február 19.) hozták meg, és ii. a Bizottság az EUMSZ 258. cikk alapján a keresetét az átmeneti időszak végét követő négy éven belül (2022. július 29.) nyújtotta be.

39.

A jelen eljárásban az Egyesült Királyság nem terjesztett elő ellenkérelmet, és a Bizottság ezért mulasztási ítélet meghozatalát kérte a Bíróságtól.

40.

Az eljárási szabályzat 152. cikkének (3) bekezdése értelmében ilyen esetekben a Bíróságnak meg kell vizsgálnia „a keresetlevél elfogadhatóságát, és ellenőrzi, hogy betartották‑e a vonatkozó alaki követelményeket, illetve hogy a kérelmek megalapozottnak látszanak‑e”.

41.

Úgy tűnik, hogy a jelen ügyben a megfelelő alaki követelményeket teljesítették. Különösen – amint az a fenti 30–32. pontban említésre került – az Egyesült Királyság kormánya megerősítette a Bíróság Hivatala részére, hogy kézhez vette a keresetlevelet. Ezen túlmenően a keresetlevélben semmi nem utal olyan eljárási szabálytalanság fennállására, amely a kereset elfogadhatóságát befolyásolná. A Bizottság keresete megfelel az eljárási szabályzat 120. cikkében foglalt egyértelműség és pontosság követelményének, és az abban szereplő kifogások megfelelnek a korábban a felszólító levélben és az indokolással ellátott véleményben előadottaknak.

42.

Ami a mulasztási ítélettel elbírálandó kereset érdemi értékelését illeti, röviden két, egymással összefüggő megfontolást szeretnék kifejteni.

43.

Először is érdemes lehet tisztázni a bizonyítási mércét, amelyet a Bíróságnak a felperes kérelmeinek értékelésekor alkalmaznia kell. E tekintetben ismét emlékeztetnem kell az eljárási szabályzat 152. cikke (3) bekezdésének szövegére, amely szerint a mulasztási eljárásban a Bíróságnak arról kell határoznia, hogy a „kérelmek megalapozottnak látszanak‑e”. ( 16 )

44.

Álláspontom szerint e rendelkezés egyértelművé teszi, hogy egyrészt az, hogy az alperes nem vesz részt az eljárásban, nem vonja automatikusan maga után azt, hogy a Bíróság elfogadja a felperes kérelmeit. Amint azt Mischo főtanácsnok mulasztási eljárásban megállapította, „nem lehet szó arról, hogy a felperes kérelmeire vonatkozzon a helyesség vélelme”. ( 17 ) A Bíróság ugyanis következetesen kimondta, hogy az EUMSZ 258–260. cikk szerinti eljárásokban „a Bíróság feladata annak megállapítása, hogy a felrótt kötelezettségszegés fennáll‑e, vagy sem, még akkor is, ha az érintett állam nem vitatja a kötelezettségszegést”. ( 18 )

45.

A bizonyítási küszöb sem lehet az, amelyet a Bíróság az EUMSZ 278. és EUMSZ 279. cikk szerinti ideiglenes intézkedés iránti kérelemmel összefüggésben alkalmaz. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ezekben az ügyekben a Bíróságnak csak a fumus boni iuris fennállását kell megállapítania, amelyet „első látásra nem megalapozatlan” kérelemként kell értelmezni. ( 19 ) Véleményem szerint a „megalapozottnak látszó” kérelem és „nem megalapozatlannak tűnő” kérelem közötti különbség nem pusztán terminológiai jellegű. Az eljárási szabályzat 152. cikkének (3) bekezdése szerint tehát ennél valamivel többre van szükség.

46.

Másrészt azonban a „tűnik” ige arra utal, hogy a felülvizsgálat mércéje a felperes kérelmei tekintetében viszonylagos kedvező. A Bíróságnak nem kell teljes körűen megvizsgálnia a felperes által felhozott tényeket és az általa előadott jogi érveket; nem várható el tőle az sem, hogy kidolgozza azokat a ténybeli és jogi érveket, amelyeket az alperes előadhatott volna, ha részt vett volna az eljárásban. Azzal, hogy az alperes lemond a megjelenés jogáról, lemond arról, hogy többek között olyan bizonyítékokat terjesszen elő, amelyek megkérdőjelezhetik a felperes által felhozott tények valóságtartalmát, vagy olyan védekezési érveket vessen fel, amelyeket főszabály szerint az alperesnek kell előterjesztenie és alátámasztania.

47.

Nyilvánvaló, hogy a felperes kérelmeinek elbírálása során a Bíróság bizonyítottnak tekinthet közismert vagy az általános tapasztalat által igazolt tényt, ( 20 ) és a iura novit curia elve továbbra is teljes mértékben érvényesül. ( 21 ) Ezen túlmenően azonban a Bíróságnak az ügyiratokban szereplő információkra kell alapoznia megállapításait.

48.

Azt mondanám, hogy a mulasztási eljárásban a felperesnek kell azt bizonyítania, hogy kérelmei „első látásra megalapozottak”: ha az e kérelmek alátámasztására előterjesztett érvek alapos elemzés nélkül jogi és ténybeli szempontból észszerűnek tűnnek, és azokat adott esetben megfelelő bizonyítékokkal támasztottak alá, a Bíróságnak minden további nélkül a felperes javára kell határoznia. ( 22 )

49.

Számomra úgy tűnik, hogy a Bíróságnak az eljárási szabályzat 152. cikkének (3) bekezdése szerinti bizonyítási mércéjére vonatkozó kiegyensúlyozott megközelítés áll leginkább összhangban e rendelkezések kifejezéseivel és a mulasztási eljárás logikájával. A mulasztási eljárás olyan jogi konstrukció, amely a legtöbb jogrendszerben – különböző formákban – létezik. Legjobb tudomásom szerint ezen eljárások jellemzően egyszerűsítettek, és a bíróságoknak többnyire a felperesek javára kell határozniuk, noha nem kritikátlanul vagy automatikusan. ( 23 )

50.

Amennyiben ugyanis a Bíróság a felperesek kérelmeit jogi és ténybeli szempontból szokásos módon teljes körűen vizsgálná meg, az alpereseknek a mulasztási ítélet hatályon kívül helyezése iránti kérelem benyújtására vonatkozó lehetősége ( 24 ) nagymértékben elveszítené létjogosultságát.

51.

Ez elvezet a következő pontomhoz.

52.

Noha nem az én feladatom megítélni, hogy bölcs döntés hoz‑e az a fél, aki nem vesz részt az eljárásban, mégis rá kell mutatnom arra, hogy a Bíróság igazságszolgáltatási feladatának gyakorlását megnehezítheti az ilyen döntés. ( 25 ) Van egy angol mondás, miszerint „minden történetnek két oldala van”. ( 26 ) Ha ez igaz, akkor sajnálatos, hogy bizonyos ügyekben a történet két oldala közül az egyiket nem tárják teljes mértékben a Bíróság elé; legalábbis addig nem, amíg egy esetleges második eljárásra nem kerül sor. A mulasztási ítélet hatályon kívül helyezése iránti kérelem benyújtásának lehetősége lehetőséget biztosít a Bíróság első ítéletéből eredő bizonyos problémák megoldására, ugyanakkor az eljárások halmozásához vezet, ami hosszan tartó jogbizonytalanságot és a Bíróság (és esetleg a felek) erőforrásainak nem optimális felhasználását eredményezi.

53.

Tekintettel arra, hogy a fentiekben foglalkoztunk az eljárási kérdésekkel, most megvizsgálom a Bizottság négy jogalapjának megalapozottságát. Noha e jogalapok szorosan kapcsolódnak egymáshoz, mindegyiküket külön–külön vizsgálom meg, és ezen indítványban már vizsgált kérdésekre vonatkozó kereszthivatkozásokat is teszek.

54.

Első jogalapjával a Bizottság azt állítja, hogy az Egyesült Királyság megsértette a lojális együttműködés elvét, mivel a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) a Bíróságnak az European Food ügyben előterjesztett fellebbezésre vonatkozó ítéletére várva nem függesztette fel az előtte folyó eljárást.

55.

A Bizottság szerint az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésében foglalt lojális együttműködés kötelezettségéből következik, hogy amennyiben a nemzeti bíróság előtt olyan jogvita van folyamatban, amely már bizottsági vizsgálat vagy az uniós bíróságok előtti eljárás tárgyát képezi, a lojális együttműködési kötelezettség előírja, hogy a bíróság függessze fel az eljárást, kivéve, ha aligha áll fenn az előirányozott ítélete és a valószínű bizottsági jogi aktus vagy az uniós bíróságok határozata közötti ellentmondás veszélye.

56.

A befektetők által az Egyesült Királyságban indított elismerési és végrehajtási eljárással a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) elé – a Bizottság érvelése szerint – olyan ügy került, amely ugyanazon uniós jogi rendelkezések értelmezését igényli ugyanazon intézkedésekkel kapcsolatban, mint amelyekről a Bizottság már határozott, és amelyek az uniós bíróságok előtt folyamatban lévő eljárások tárgyát képezték.

57.

Annak ellenére, hogy a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) tisztában volt azzal, hogy a lojális együttműködés kötelezettsége továbbra is fennáll, úgy döntött, hogy az ügyben végleges ítéletet hoz, ami az említett ítélet és a Bizottság és/vagy az uniós bíróságok ugyanebben az ügyben várható határozatai közötti ellentmondás veszélyét hordozza magában.

58.

Az EUSZ 4. cikk (3) bekezdése az uniós jognak az egyik, az EU‑Szerződések alapján létrehozott jogrendszer gerincét alkotó általános elvét, a lojális együttműködés elvét rögzíti. Ezen elv lényegében megköveteli az uniós intézményektől és valamennyi nemzeti hatóságtól – köztük a hatáskörük keretein belül eljáró tagállami igazságügyi hatóságoktól – a jóhiszemű együttműködést. ( 27 )

59.

Különösen az EUSZ 4. cikk (3) bekezdése alapján a tagállamok egyrészt „a Szerződésekből, illetve az Unió intézményeinek intézkedéseiből eredő kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében megteszik a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket”, másrészről pedig „segítik az Uniót feladatainak teljesítésében, és tartózkodnak minden olyan intézkedéstől, amely veszélyeztetheti az Unió célkitűzéseinek megvalósítását”.

60.

Az Európai Unió egyik fő célkitűzése – amire aligha kell emlékeztetnem –, hogy belső piacot hozzon létre, ( 28 ) olyan, belső határok nélküli térséget, amelyben biztosított az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása, ( 29 ) és amelyben a vállalkozások közötti verseny nem torzul ( 30 ) sem a vállalkozások egyoldalú és többoldalú magatartása, ( 31 ) sem a nemzeti hatóságok által nyújtott támogatások révén. ( 32 )

61.

Az állami támogatási intézkedések tekintetében az EUMSZ 108. cikk előzetes és utólagos ellenőrzési rendszert hozott létre, amelyben a Bizottság központi szerepet kap. A Bizottságnak többek között „folyamatosan figyelemmel kell kísérnie” a létező támogatások valamennyi formáját, és előzetesen értékelnie kell „minden támogatás nyújtására és módosítására irányuló szándékot”, mielőtt a támogatások érvénybe lépnének. Ezenfelül az uniós bíróság ellenőrzése mellett eljáró Bizottság „kizárólagos hatáskört” kapott a támogatási intézkedések belső piaccal való összeegyeztethetőségének mérlegelésére. ( 33 )

62.

Mindemellett a nemzeti bíróságoknak is fontos szerepük van ezen a területen. Nem vitatott, hogy az állami támogatásokra vonatkozó szabályok alkalmazása egyrészről a nemzeti bíróságok, másrészről pedig a Bizottság és az uniós bíróságok közötti lojális együttműködés kötelezettségén alapul, amelynek keretében ezek mindegyike a Szerződésben ráruházott funkció szerint jár el. ( 34 ) A nemzeti bíróságok feladata különösen az arra vonatkozó követelményt foglalja magában, hogy megóvják azokat a feleket, akiket a jogellenes támogatás nyújtásával okozott versenytorzulás érint. ( 35 ) Mindazonáltal a nemzeti bíróságoknak tartózkodniuk kell attól, hogy olyan határozatot hozzanak, amely ellentétes a Bizottság – akár ideiglenes – határozatával. ( 36 )

63.

Ebben az összefüggésben – a Bizottság, az uniós és nemzeti bíróságok hatáskörének és illetékességének átfedése miatt – időnként fennállhat az állami támogatásokra vonatkozó szabályok értelmezését és alkalmazását érintő összeütközés veszélye. Ez különösen akkor fordulhat elő, ha valamely nemzeti intézkedésnek az állami támogatásokra vonatkozó uniós szabályokkal való összeegyeztethetősége különböző, uniós és nemzeti szinten párhuzamosan futó közigazgatási és/vagy bírósági eljárások tárgyát képezi.

64.

Ennek fényében a Bíróság megállapította, hogy amikor a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő jogvita eldöntése a Bizottság határozatának érvényességétől függ, a lojális együttműködés követelményéből következik, hogy a bizottsági határozattal ellentétes határozat meghozatalának elkerülése érdekében a nemzeti bíróságnak fel kell függesztenie az eljárást mindaddig, amíg a megsemmisítés iránti keresetről jogerős határozatot nem hoznak az uniós bíróságok. E nemzeti bíróság azonban megtagadhatja az eljárás felfüggesztését, ha az eset körülményeiből adódóan úgy véli, hogy indokolt előzetes kérdést feltenni a Bíróságnak a bizottsági határozat érvényességére vonatkozóan, vagy ha alig áll fenn a közigazgatási és/vagy bírósági határozatok közötti összeütközés veszélye. ( 37 )

65.

Az ezen ítélkezési gyakorlatból (a továbbiakban: Masterfoods ítélkezési gyakorlat) eredő elvek véleményem szerint teljes mértékben alkalmazhatók a jelen ügyben.

66.

Amint azt a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) a megtámadott ítélet 2. pontjában elismerte, az elé terjesztett ügy jelentette „a legújabb fejezetét a [befektetők] arra irányuló kiterjedt próbálkozásainak, hogy számos különböző országban érvényt szerezzenek a Romániával szembeni választottbírósági ítéletüknek, valamint az Európai Bizottság azon próbálkozásainak […], hogy megakadályozza a végrehajtást azon az alapon, hogy az sérti a jogellenes állami támogatásokat tiltó uniós jogot”. ( 38 )

67.

A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) ugyanis megjegyezte, hogy több más tagállamban (Franciaország, Belgium, Luxemburg és Svédország) is végrehajtási eljárás van folyamatban. Ezenfelül az egyik ilyen államban (nevezetesen Belgiumban) a hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróság előzetes döntéshozatal céljából már három kérdést terjesztett a Bíróság elé a választottbírósági ítélet végrehajtására és a lojális együttműködés elvére vonatkozóan. ( 39 ) Ezenkívül és legfőképpen, a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) előtti eljárás párhuzamosan zajlott az uniós bíróságok előtti eljárással, amelyben a befektetők a 2015. évi végleges határozat érvényességét támadták (a továbbiakban: European Food eljárás). ( 40 )

68.

A viták e bonyolult szőtteséből eredő lehetséges következmények tudatában a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) a megtámadott ítélet 56. pontjában megállapította, hogy az ügy körülményei között i. „ugyanazon felek között ugyanazon tárgyban esetlegesen egymásnak ellentmondó határozatokat kellett figyelembe vennie”; ii. nem állapíthatta meg, hogy „alig [volt] kockázata [az e határozatok közötti] ellentmondásnak”; iii. ha ellentmondás állt volna fenn a különböző ítéletek között, az „jelentősen akadályozta volna az uniós jog alkalmazását”; valamint iv. a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) előtt folyamatban lévő fellebbezés megléte főszabály szerint „elegendő [volt] az együttműködési kötelezettség kiváltásához”.

69.

Ettől függetlenül ezt követően a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) megvizsgálta a befektetők által az EUMSZ 351. cikk első bekezdésére alapított fellebbezési jogalap megalapozottságát. A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) először emlékeztetett az e rendelkezéssel kapcsolatos uniós ítélkezési gyakorlatra, ( 41 ) majd ezt követően általánosságban tárgyalta az e rendelkezés alapján a csatlakozást megelőző megállapodásokból eredő kötelezettségek terjedelmét. ( 42 ) A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) ezután azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy az EUMSZ 351. cikket kell‑e alkalmazni az Egyesült Királyságnak az ICSID‑egyezményből eredő releváns kötelezettségeire, ( 43 ) végül pedig megvizsgálta, hogy a Szerződés rendelkezésének értelmezése az adott ügyben az összeütközés olyan kockázatával járhat‑e, amely az uniós bíróságok előtti eljárás befejezéséig a nemzeti eljárás felfüggesztésének elrendelését teszi szükségessé. ( 44 )

70.

A Bizottság a jelen kereset első jogalapjában a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) indokolásának ezt az utolsó részét kifogásolja. A megtámadott ítélet utolsó pontjaiban a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) arra a következtetésre jutott, hogy a lojális együttműködés elvének absztrakt alkalmazhatóságára vonatkozó korábbi megállapításai ellenére az eljárást három okból nem kell felfüggeszteni.

71.

A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) először is megállapította, hogy az uniós jog értelmében az EUMSZ 351. cikk első bekezdése alapján a csatlakozást megelőző megállapodásokból eredő kötelezettségek fennállására és terjedelmére vonatkozó kérdések nem tartoznak az uniós bíróságok hatáskörébe. Az ilyen kérdésekre nem vonatkozik az uniós jog, és – folytatta a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) – a Bíróság nem volt a nemzeti bírósághoz képest kedvezőbb helyzetben ahhoz, hogy megválaszolja azokat.

72.

Másodszor, a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) megállapította, hogy az előtte az EUMSZ 351. cikk alapján a befektetők által felvetett kérdés nem volt teljesen azonos az uniós bíróságok előtt felvetett kérdéssel. A European Food eljárásban a befektetők többek között azt állították, hogy az EUMSZ 351. cikk elsőbbséget biztosított Románia korábban fennálló, a BIT‑ből és az ICSID‑egyezmény 53. cikkéből eredő nemzetközi kötelezettségeinek. Ezzel szemben az Egyesült Királyságban folyó eljárásban a releváns jogi kérdés az Egyesült Királyságnak az ICSID‑egyezmény 54. és 69. cikke alapján az ICSID‑egyezmény végrehajtására, valamint a választottbírósági ítélet elismerésére és végrehajtására vonatkozó kötelezettségére vonatkozott. ( 45 ) A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) megállapította, hogy ez utóbbi olyan kérdés, amely – mivel az Egyesült Királyságra vonatkozó jogvita – nem merült fel az uniós bíróságok előtt.

73.

Harmadszor, a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) azt is megállapította, hogy nincs nagy valószínűsége annak, hogy az uniós bíróságok foglalkozzanak az Egyesült Királyságban folyamatban lévő jogvitával összefüggésben az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének a csatlakozást megelőző, az ICSID‑egyezmény szerinti kötelezettségekre való alkalmazhatóságával. A Törvényszék European Food ítélete nem foglalkozott az EUMSZ 351. cikk értelmezésével, és ennek következtében a Bíróság előtt (akkor még folyamatban lévő) fellebbezés más kérdések vizsgálatára korlátozódott. Még a megtámadott ítélet megsemmisítése és az ügynek újbóli értékelésre a Törvényszék elé történő visszautalása esetén is az uniós igazságszolgáltatás – a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) álláspontja szerint – nem valószínű, hogy foglalkozna az Egyesült Királyságban folyó eljárásban felvetett konkrét kérdéssel. A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) tehát arra a következtetésre jutott, hogy ilyen körülmények között nem kellett az eljárást felfüggeszteni.

74.

Úgy vélem, hogy a Bizottság kritikája a lojális együttműködés elvének a megtámadott ítéletben elvégzett értékelésével kapcsolatban megalapozottnak tűnik. A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) által az eljárás felfüggesztésének elkerülése érdekében felhozott érveket annak ellenére nem tartom meggyőzőnek, hogy – amint azt maga is elismerte – a lojális együttműködés elve továbbra is alkalmazandó.

75.

Először is, a lojális együttműködés elvének alkalmazása szempontjából lényegtelen, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdése alapján a csatlakozást megelőző megállapodásokból eredő kötelezettségek fennállására és terjedelmére vonatkozó kérdések nem „az uniós bíróságok hatáskörébe tartoznak”, vagy hogy az uniós bíróságok „nincsenek a nemzeti bírósághoz képest kedvezőbb helyzetben ahhoz, hogy megválaszolják azokat”.

76.

A Masterfoods ítélkezési gyakorlat nem azon az elven alapul, hogy egyes uniós rendelkezések értelmezése az uniós bíróságok „feladata”. Ennek az ellenkezője igaz: ez az ítélkezési gyakorlat azon az előfeltevésen alapul, hogy – kivételektől eltekintve – mindkét bíróság rendelkezik hatáskörrel és alkalmas az uniós jog értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos olyan kérdések megválaszolására, amelyek az előttük indított eljárásokban – köztük a versenyjogi ügyekben – felmerülhetnek. Végül is az EUSZ 19. cikkből következik, hogy a nemzeti bíróságok az uniós jogból származtatott jogaik védelmét kérő polgárok számára az uniós jogot alkalmazó általános bíróságnak minősülnek. ( 46 )

77.

A Masterfoods ítélkezési gyakorlat logikája kettős. Egyrészt ezen ítélkezési gyakorlat versenyjogi ügyekben (jelen ügyben az állítólagos támogatás fennállásának és összeegyeztethetőségének megállapítása érdekében) bizottsági vizsgálat tárgyát képező vagy a Bizottság által már vizsgált, és jelenleg az uniós bíróság előtt bírósági felülvizsgálat alatt álló jogi kérdésekre vonatkozó (közigazgatási és/vagy bírósági) határozatok közötti összeütközés elkerülésével meg akarja őrizni a Bizottság számára biztosított végrehajtási hatásköröket. Másrészt, meg kívánja őrizni az uniós bíróságoknak az uniós intézmények által elfogadott jogi aktusok érvényességének felülvizsgálatára vonatkozó kizárólagos hatáskörét, elkerülve azt a helyzetet, hogy a nemzeti bíróság olyan ítéletet hozhasson, amely a gyakorlatban e jogi aktus egyikének érvénytelenségét vonja maga után.

78.

Ennek fényében úgy tűnik számomra, hogy a jelen ügy pontosan azon esetek közé tartozik, amelyekre a Masterfoods ítélkezési gyakorlatot alkalmazni kellett. ( 47 )

79.

Mind az uniós, mind az egyesült királyságbeli eljárás általánosságban ugyanarra a kérdésre vonatkozott (a befektetők azon lehetőségére, hogy a választottbírósági ítéletet az Európai Unióban érvényesítsék), az uniós jog ugyanazon rendelkezéseinek és általános elveinek (különösen az EUMSZ 351. cikk, az EUMSZ 107. és EUMSZ 108. cikk, valamint a lojális együttműködés elvének) értelmezését foglalta magában, valamint a Bizottság által elfogadott három állami támogatásra vonatkozó határozat érvényességét és/vagy hatékony érvényesülését érintette. ( 48 )

80.

A megtámadott ítéletből az is kitűnik, hogy a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) számára teljesen világos volt, hogy ha „zöld utat ad” a választottbírósági ítéletnek az Egyesült Királyságban történő végrehajtásához, akkor mind a Bizottság előtti, az állítólagos állami támogatással kapcsolatos közigazgatási eljárás, mind az uniós bíróságok előtti megsemmisítés iránti eljárás nagyrészt okafogyottá vált volna. ( 49 )

81.

Ha ez a helyzet áll fenn, akkor a Masterfoods ítélkezési gyakorlat alkalmazhatósága szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a befektetők által az Egyesült Királyság bíróságai előtt felvetett jogi kérdések az uniós bíróságok számára fenntartott hatáskörbe tartoznak‑e, vagy hogy az uniós bíróságok a legalkalmasabbak‑e a döntéshozatalra.

82.

A két helyzetben az egymásnak ellentmondó határozatok kockázata nem térne el egymástól, és mindkét esetben potenciálisan sérülne a Szerződések megszövegezői által a Bizottságra és az uniós bíróságokra ruházott feladatok megfelelő ellátása. Egyrészt a megtámadott ítélet lehetővé tette a befektetők számára, hogy érvényesítsék a választottbírósági ítéletet, ezáltal megkerülve a nemcsak a 2015. évi végleges határozatból, hanem az eljárást megindító határozatból és a felfüggesztő rendelkezésből eredő „blokkoló hatásokat” is. Másrészt az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) általi értelmezése és alkalmazása is eltért attól, amit a Bizottság a 2015. évi végleges határozatban elfogadott. ( 50 ) A megtámadott ítélet tehát de facto arra utal, hogy e határozat jogellenes volt, mivel a Bizottság elsődleges uniós jogi rendelkezést sértett meg. E határozat érvényességét azonban az uniós bíróságok még mindig vizsgálják.

83.

Másodszor, igaz lehet, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdése értelmében egy adott megállapodásból eredő tagállami kötelezettségek fennállásának és terjedelmének megállapítása nem az uniós jog által szabályozott kérdés. A Bíróságnak főszabály nem feladata olyan nemzetközi megállapodások értelmezése, amelyeknek az Európai Unió nem részese.

84.

Az EUMSZ 351. cikk első bekezdése értelmének és hatályának, azaz különösen azon feltételek meghatározása, amelyek mellett e rendelkezés lehetővé teszi, hogy valamely uniós jogi szabályt a csatlakozást megelőző megállapodással megfosszanak hatályától, azonban nyilvánvalóan az uniós jog értelmezésének kérdése.

85.

Ez egyúttal olyan kérdés, amelyet kifejezetten a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) elé terjesztettek, ( 51 ) és amely logikusan megelőzi a nemzetközi megállapodás tagállammal szembeni joghatásainak vizsgálatát. Nyilvánvaló, hogy a bíróság nem állapíthatja meg pozitív módon, hogy mi következik a csatlakozást megelőző megállapodás adott rendelkezéséből, hacsak nem állapította meg előzetesen, hogy e megállapodás (és/vagy annak egyes rendelkezései) az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének hatálya alá tartozik.

86.

Az EUMSZ 351. cikk első bekezdése hatályának meghatározása valójában olyan kérdés volt, amelyben a Supreme Courtnak (legfelsőbb bíróság) alaposan el kellett mélyednie, mielőtt rátért volna az ICSID‑egyezménynek a befektetők által hivatkozott rendelkezéseiből eredő jogkövetkezmények értékelésére. A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) a megtámadott ítélet 98. pontjában helyesen állapította meg, hogy e célból meg kell vizsgálni, hogy a szóban forgó nemzetközi egyezmény olyan kötelezettségeket ró‑e az érintett tagállamra, amelyek végrehajtása az egyezményben részes harmadik államok által még követelhető. Ezt követően a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) az ítélet 98–100. pontjában értelmezte az „olyan kötelezettségek […], amelyek végrehajtása az egyezményben részes harmadik államok által még követelhető” kifejezést.

87.

E kifejezés, amelynek pontos jelentése vitatott volt a felek között, a Bíróságnak az EUMSZ 351. cikk első bekezdésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatában található, ( 52 ) amely rendelkezés „[a]z egyrészről egy vagy több tagállam, másrészről egy vagy több harmadik állam által egymás között[i] […] megállapodásokból eredő jogok[ra] és kötelezettségeke[ra]” utal.

88.

Ezzel összefüggésben meg kell jegyezni, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdése nem hivatkozik sem a tagállami jogszabályokra, sem a nemzetközi jogra. Ebből következik, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdésében szereplő fogalmak az uniós jog autonóm fogalmai, amelyek jelentését és hatályát az Unió területének egészén egységesen kell értelmezni, figyelemmel nem csupán az említett rendelkezés szövegére, hanem a kontextusra is. ( 53 ) Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az uniós szerződések megszövegezői ebben a kérdésben figyelmen kívül akarták hagyni a nemzetközi jog vonatkozó elveit. ( 54 ) Ez csak azt jelenti, hogy maga az uniós jog határozza meg azokat a feltételeket, illetve korlátokat, amelyek mellett, illetve amelyeken belül a tagállamok (az EU‑szerződések alapján) a korábbi megállapodásoknak való megfelelés érdekében eltekinthetnek az uniós szabályok alkalmazásától. ( 55 )

89.

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdésében kifejezetten meghatározott feltételeken túl ugyanezen rendelkezés második bekezdése a jövőbeni konfliktusok kiküszöbölésére vonatkozó konkrét kötelezettséget vezet be, a harmadik bekezdés pedig a legkedvezőbb bánásmód harmadik államok részére történő biztosításának tilalmát tartalmazza. Ezenfelül e rendelkezés hatályának bizonyos korlátai az uniós jogrend sajátosságaiból erednek. Amint azt a Bíróság a Kadi ítéletben kimondta, az EUMSZ 351. cikk „semmilyen esetben sem teheti lehetővé [az uniós] jogrend alapjait képező elvek, köztük az alapvető jogok védelme elvének a megkérdőjelezését, amely utóbbi magában foglalja [az uniós] jogi aktusok jogszerűségének [az uniós] bíróság általi, az ezen alapvető jogoknak való megfelelőségük tekintetében történő felülvizsgálatát”. ( 56 )

90.

A szóban forgó ügyben a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) által megválaszolandó kulcskérdés – egyszerűen fogalmazva – arra irányult, hogy milyen körülmények mellett kell az EUMSZ 351. cikk első bekezdését alkalmazni, ha i. a hivatkozott, csatlakozást megelőző megállapodás többoldalú megállapodás volt, és ii. a jogvita tisztán az Unió belülinek tűnt, mivel harmadik állam vagy harmadik állam állampolgára nem volt abban részes fél.

91.

A fentiek fényében a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) a megtámadott ítéletben nemcsak csatlakozást megelőző megállapodást, hanem uniós jogi rendelkezést is értelmezett (és alkalmazott). Az a tény, hogy a szóban forgó ügyben a két szabályrendszer értelmezése elválaszthatatlanul összekapcsolódott, nem kérdőjelezheti meg a Bíróságnak az ügy uniós vonatkozású aspektusának vizsgálatára vonatkozó hatáskörét.

92.

Ha a Bíróságnak a hatáskörébe tartozó jogvita megoldásához szükséges, képesnek kell lennie arra, hogy a nemzetközi megállapodások záradékait járulékos jelleggel értelmezze, még akkor is, ha e megállapodások nem képezik az uniós jog részét. Ez magyarázatot ad arra, hogy a Bíróság a közvetlen keresetek esetében miért nem habozott e feladatot a jogvita elbírálásához szükséges mértékben vállalni. ( 57 )

93.

Ezzel szemben az előzetes döntéshozatali eljárásokban a Bíróságnak általában nem kell értelmeznie a szóban forgó nemzetközi megállapodást, mivel ez a feladat az érintett tagállam nemzeti bíróságaira bízható. ( 58 ) Mindazonáltal a Bíróságnak az olyan nemzetközi megállapodás értelmezésére vonatkozó járulékos hatásköre, amelynek az Európai Unió nem részese, az előzetes döntéshozatali eljárással összefüggésben is felmerülhet. ( 59 ) Ez a helyzet áll fenn, ha a Bíróságnak annak érdekében, hogy az uniós jog olyan értelmezését adja, amely hasznos lehet a nemzeti bíróság számára, figyelembe kell vennie azt a jogi összefüggést, amelyben uniós szabályt alkalmaznak.

94.

Ha például – mint a jelen ügyben is – az a kérdés merül fel, hogy az adott megállapodás vagy valamely megállapodás kikötése az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének hatálya alá tartozhat‑e, nem lehet azzal komolyan érvelni, hogy a Bíróság csak magas elvontsági szinten értelmezheti az uniós rendelkezést, mivel nem veheti figyelembe a szóban forgó megállapodás vagy kikötés sajátosságait. ( 60 )

95.

Ezenkívül a jelen ügyben volt egy másik ok, amely igazolhatta volna, hogy a Bíróság – akár kiegészítő jelleggel is – megvizsgálja az ICSID‑egyezmény befektetők által hivatkozott rendelkezéseit: az e rendelkezések értelmezése közvetlenül befolyásolhatta volna három bizottsági határozat érvényességét és/vagy hatékony érvényesülését. ( 61 )

96.

Harmadszor, a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) azon megállapítása, hogy az EUMSZ 351. cikk alapján a befektetők által előtte felvetett kérdés nem teljesen azonos az uniós bíróságok előtt felvetett kérdéssel, megint csak korlátozott jelentőségű és bizonyos mértékig pontatlan is.

97.

Először is, nehezen értem meg, hogy miért lenne jelentősége annak, hogy a befektetők az ICSID‑egyezmény 53. és/vagy 54. cikkére hivatkoztak‑e az uniós és a nemzeti bíróságok előtt indított különböző eljárásokban. Mindkét rendelkezés a választottbírósági ítéletek elismerésére és végrehajtására vonatkozik. Lényegében ezek különböző témákkal foglalkozó rendelkezések, amelyek különböző jogorvoslati lehetőségeket állapítanak meg a választottbírósági ítéletek végrehajtása tekintetében, annak érdekében, hogy e tekintetben szimmetrikus kötelezettséget hozzanak létre az államok és a befektetők között. ( 62 )

98.

Az „uniós jog alkalmazása jelentős akadályozásának” ( 63 ) kockázata fennállt, függetlenül attól, hogy a befektetők a különböző eljárásokban milyen konkrét jogalapra hivatkoztak. Az EUSZ 4. cikk (3) bekezdése és a Masterfoods ítélkezési gyakorlat alkalmazása szempontjából igazán az Európai Unión belül több olyan közigazgatási és bírósági eljárás együttes fennállása volt fontos, amelyek mindegyike ugyanazt az ítéletet érintette, és amelyek közös célja az volt, hogy a Bizottság 2015. évi végleges határozatának joghatásait megszüntessék (uniós szinten annak megsemmisítésével, nemzeti szinten pedig annak figyelmen kívül hagyásával).

99.

Ezen túlmenően a Supreme Courtnak (legfelsőbb bíróság) a befektetők kérelmei közötti eltérésre vonatkozó megállapítása nem teljesen pontos. Maga a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) is elismerte, hogy a befektetők az uniós bíróság előtti eljárásban valójában nemcsak az ICSID‑egyezmény 53. cikkére, hanem az 54. cikkére is hivatkoztak. ( 64 ) Ugyanez igaz a Bizottság előtti közigazgatási eljárásra is: a 2015. évi végleges határozat valójában mindkét rendelkezésre hivatkozik. ( 65 )

100.

Hasonlóképpen, a jelen ügyben ugyancsak lényegtelennek tűnik az a tény, hogy az Egyesült Királyság ICSID‑egyezmény szerinti kötelezettségeinek fennállásával és terjedelmével kapcsolatos kérdések nem merültek fel az uniós bíróságok előtt. Nyilvánvaló, hogy mivel az Egyesült Királyság semmilyen módon nem vett részt a 2015. évi végleges határozathoz vezető állami támogatásokra vonatkozó eljárásban, nem volt indokolt az adott tagállam sajátos helyzetével foglalkozni.

101.

Mindazonáltal – amennyire én látom – az Egyesült Királyságnak az ICSID‑egyezmény szerinti kötelezettségei nem különböznek a többi uniós tagállam kötelezettségeitől, amelyek Lengyelország kivételével mindannyian szintén részes felei ennek az egyezménynek. Ezen tagállamok közé tartozik nemcsak Románia (az állítólagos támogatást nyújtó tagállam), hanem Belgium, Luxemburg és Svédország is (amelyek előtt párhuzamos eljárás van folyamatban). Így az uniós bíróságoknak arra vonatkozó bármely megállapítása, hogy az EUMSZ 351. cikk alapján alkalmazható‑e az ICSID‑egyezmény az előttük (vagy a nemzeti bíróságok előtt) folyamatban lévő jogvitában, értelemszerűen alkalmazandó lett volna az Egyesült Királyságban folyó eljárásra is.

102.

Igaz, az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének alkalmazhatósága nem szerepelt azon kérdések között, amelyekről a Törvényszék a 2015. évi végleges határozat megsemmisítésekor határozott, és amelyek következésképpen a Bíróság előtt akkor folyamatban lévő fellebbezésben merültek fel.

103.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy – amint azt a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) megállapította – „[nem volt] nagy valószínűsége annak, hogy [az uniós bíróságok] foglalkozzanak az EUMSZ 351. cikknek a csatlakozást megelőző, ICSID‑egyezmény szerinti kötelezettségekre való alkalmazhatóságával”, vagy másként fogalmazva, hogy „annak lehetősége, hogy az uniós bíróságok a jövőben valamikor megvizsgálják ezt a kérdést, egyszerre [volt] esetleges és távoli”. ( 66 ) Maga a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) is megállapította, hogy a lojális együttműködés kötelezettségét főszabály szerint az váltja ki, ha „a Bíróság előtt olyan fellebbezés van folyamatban, amely esetében a sikeresség esélye reális”. ( 67 )

104.

Ha a Bizottság fellebbezése sikeres lett volna (ami később ténylegesen megtörtént ( 68 )), a Bíróság vagy újbóli határozathozatal céljából visszautalta volna az ügyet a Törvényszék elé, vagy végleges ítéletet hozhatott volna az ügyben. Ez az jelentette volna, hogy mindkét esetben foglalkozni kellett volna a befektetők azon megsemmisítési jogalapjaival, amelyekről a Bíróság által hatályon kívül helyezett ítéletben nem határoztak. ( 69 ) E jogalapok egyike éppen arra vonatkozott, hogy a Bizottság állítólag nem alkalmazta megfelelően az EUMSZ 351. cikk első bekezdését. ( 70 )

105.

Ezzel szemben, ha a Bizottság fellebbezését elutasították volna, akkor újra kellett volna kezdenie az állítólagos támogatási intézkedés vizsgálatát, és ex novo kellett volna értékelnie a befektetők érveit, köztük az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének és – e rendelkezés alapján – az ICSID‑egyezmény alkalmazhatóságára alapított érveket is. ( 71 ) Mondanom sem kell, hogy a befektetők az uniós bíróságok előtt megtámadhatták volna az ilyen megállapításokat.

106.

Így az uniós eljárás valamelyik szakaszában az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének és az ICSID‑egyezménynek az alkalmazhatóságára vonatkozó befektetői érvekkel az uniós bíróságoknak kifejezetten foglalkozniuk kellett. Pontosabban, mivel a befektetők kifejezetten ilyen érveket hoztak fel, a számukra kedvezőtlen bizottsági határozat semmiképpen sem válhatott volna véglegessé anélkül, hogy az uniós igazságszolgáltatás megvizsgálta volna ezeket az érveket.

107.

Végül, de nem utolsósorban, ha a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) szerint az előtte folyamatban lévő eljárás sajátosságai – az ICSID‑egyezménynek a befektetők által hivatkozott rendelkezése és/vagy az Egyesült Királyságnak az ICSID‑egyezménnyel kapcsolatos álláspontja vonatkozásában – olyan kérdéseket vetnének fel, amelyek egyrészt relevánsak a jogvita megoldása szempontjából, másrészt nem valószínű, hogy azokkal az uniós bíróságok a European Food eljárás keretében foglalkoznának, akkor az EUMSZ 267. cikk alapján a Bírósághoz fordulhatott volna. Amint kifejtésre került, e kérdések az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének hatályával kapcsolatban merültek fel, így a Bíróság hatáskörébe tartoznak. Különösen a kilépésről rendelkező megállapodás 86. cikkének (2) bekezdése lehetővé tette, hogy e körülmények között a Bírósághoz lehessen fordulni.

108.

Összefoglalva, a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) az uniós jog olyan értelmezési kérdéseivel kapcsolatban határozott, amelyekkel olyan bizottsági határozatban foglalkoztak, amelynek érvényességét az uniós bíróságok előtt akkor folyamatban lévő eljárásban vizsgálták felül. A befektetők által e tekintetben mind a Supreme Court (legfelsőbb bíróság), mind pedig az uniós bíróságok előtt felhozott érvek szükségszerűen a szóban forgó bizottsági határozat érvénytelenségét feltételezték. Az Európai Unión belül azonos tárgyban hozott, egymásnak ellentmondó (közigazgatási és/vagy bírósági) határozatok kockázata valós és tényleges volt. Így a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) – mivel a Masterfoods ítélkezési gyakorlatnak megfelelően megtagadta az eljárás felfüggesztését – megsértette az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésében foglalt lojális együttműködés kötelezettségét. A Bizottság első jogalapja tehát megalapozottnak tűnik.

109.

Második jogalapjával a Bizottság azt állítja, hogy a megtámadott ítélet, annak megállapításával, hogy az uniós jogot azért nem lehetett alkalmazni a választottbírósági ítéletnek az Egyesült Királyságban történő végrehajtására, mert az Egyesült Királyság az ICSID‑egyezmény 54. cikke alapján az ICSID összes többi szerződő államával – köztük harmadik országokkal – szemben köteles volt végrehajtani ezen ítéletet, az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének megsértését eredményezte.

110.

A Bizottság azzal érvel, hogy a szóban forgó ügyben az EUMSZ 351. cikk első bekezdését nem kellett alkalmazni, és ezzel ellentétes következtetéssel a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) helytelenül terjesztette ki e rendelkezés hatályát. E következtetés a Bizottság szerint az EUMSZ 351. cikkben szereplő két olyan kifejezés téves értelmezéséből ered, amelyek az uniós jog önálló fogalmai: „egy vagy több harmadik állam […] [jogai]” és „a Szerződések [által érintett]”.

111.

Először is, a Bizottság azt állítja, hogy „egy vagy több harmadik állam jogai nem” merültek fel az Egyesült Királyságnak a választottbírósági ítélet végrehajtására vonatkozó, az ICSID‑egyezmény 54. cikke szerinti kötelezettségével kapcsolatban, mivel a szóban forgó ügy csak uniós tagállamokat érintett. Másodszor, a Bizottság azt állítja, hogy az Egyesült Királyságnak az ICSID‑egyezmény szerinti kötelezettségét „a Szerződések nem érintették”, amennyiben ezen egyezmény vonatkozó rendelkezései úgy értelmezhetők, hogy elkerülhető legyen az EU‑Szerződések vonatkozó szabályaival való összeütközés.

112.

Az alábbiakban kifejtendő okokból álláspontom szerint a Bizottság második jogalapját el kell utasítani.

113.

A felszólító levélre adott válaszában az Egyesült Királyság kormánya e rendelkezés szövegére hivatkozva kifogásolta a Bizottságnak az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének megsértésére vonatkozó állítását, amely szöveg úgy tűnik, nem ró kötelezettséget a tagállamokra.

114.

Mindenekelőtt hasznos lehet rámutatni arra, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdése a két szabályrendszer ( 72 ), egyrészt az EU‑Szerződések, másrészt a csatlakozást megelőző megállapodások egyidejű alkalmazásából eredő esetleges összeütközésekre vonatkozó szabályt vezet be. E rendelkezés az egymást követő egyezmények alkalmazására és a szerződések harmadik államokkal szembeni joghatásaira vonatkozó, régóta fennálló nemzetközi jogi elveket tükrözi, mint például a pacta sunt servanda, pacta tertiis nec nocent nec prosunt és res inter alios acta. ( 73 ) Ezek olyan elvek, amelyeket a Bécsi Egyezményben kodifikáltak, ( 74 ) és amelyek értékét az uniós jogrendben a Bíróság következetesen elismerte. ( 75 )

115.

Az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének az a célja tehát, hogy a nemzetközi jog fenti elveivel összhangban egyértelművé tegye, hogy az EU‑Szerződések alkalmazása nem érinti a tagállamok arra vonatkozó kötelezettségvállalását, hogy tiszteletben tartsa harmadik államoknak egy korábban létrejött megállapodás szerinti jogait, valamint hogy teljesítse az abból következő kötelezettségeit. ( 76 ) Ennek megfelelően a vonatkozó feltételek teljesülése esetén a tagállamok eltekinthetnek az uniós szabályok alkalmazásától, amennyiben ez a csatlakozást megelőző megállapodásoknak való megfeleléshez szükséges. ( 77 )

116.

Mindemellett a Bíróság megállapította, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdésében foglalt szabály „nem érné el a célját, ha nem tiltaná meg [az uniós] intézményeknek a tagállamok korábbi megállapodásaiból eredő kötelezettségei teljesítésének akadályozását”. ( 78 ) Ha ez a helyzet áll fenn, akkor helyes, hogy e rendelkezés az uniós intézmények számára kötelezettséget von maga után.

117.

Kétségtelen, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdése úgy is értelmezhető, hogy az – ha hallgatólagosan is – a tagállamok számára olyan kötelezettséget is előír, amely az uniós intézmények kötelezettsége „tükörképének” tekinthető: nem gátolható meg az uniós jog alkalmazása, ha az EUMSZ 351. cikk első bekezdésében foglalt feltételek nem teljesülnek. Más szóval a tagállamok nem tekinthetik elsődlegesnek a csatlakozást megelőző megállapodások rendelkezéseit az ellentétes uniós szabályokkal szemben olyan helyzetekben, amelyek nem tartoznak a Szerződés említett rendelkezésének hatálya alá. A rendelkezésnek e kétirányú értelmezése talán azzal a ténnyel igazolható, hogy az EUMSZ 351. cikket e területen gyakran a lojális együttműködés elve megnyilvánulásának tekintik, amely elv szerint – amint az említésre került – ( 79 ) mind az uniós intézményeknek, mind pedig a tagállamoknak jóhiszeműen kell eljárniuk.

118.

Úgy tűnik azonban, hogy e kötelezettség jelentősége és – ha szabad így fogalmaznom – hozzáadott értéke a nullához közelít. Egyszerűen fogalmazva, az EUMSZ 351. cikk első bekezdésében meghatározott kötelezettség a tagállamok számára csupán annyit jelentene, hogy meg kell felelni az uniós jognak, ha az abban foglalt kivétel nem alkalmazható, ami nyilvánvaló. Az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének önálló megsértése ugyanis nem állhat fenn: bármely ilyen jogsértés automatikusan és hallgatólagosan az uniós jog valamely más szabályának megsértéséből következne.

119.

Ami még fontosabb, a Bizottság értelmezése nehezen egyeztethető össze az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének ratio legisével és szövegével. ( 80 ) E rendelkezés alapvetően megengedő szabály, amely lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy bizonyos esetekben eltekintsenek az uniós jog alkalmazásától. Mint ilyen, „pajzs” funkciót tölt be, azaz olyan védekezési lehetőségnek minősül, amelyre olyan tagállam hivatkozhat, amellyel szemben azt kifogásolják, hogy uniós szabályt sértett. Ezzel szemben, nem látom, hogy a EUMSZ 351. cikk első bekezdése miként használható „kardként” a kötelezettségszegési eljárásokkal összefüggésben, ellentétben ugyanezen rendelkezés második és harmadik bekezdésével, amelyek – amint az fentebb kifejtésre került – bizonyos konkrét kötelezettségeket írnak elő a tagállamok számára. ( 81 )

120.

Következésképpen úgy vélem, hogy a EUMSZ 258. cikk szerinti eljárás során benyújtott kérelem nem alapulhat az EUMSZ 351. cikk első bekezdésén, következésképpen pedig a Bizottság második jogalapját el kell utasítani.

121.

Amennyiben azonban a Bíróság nem ért egyet velem ezen előzetes kérdés értékelésében, és tekintettel a Bizottság által második jogalapjában felvetett kérdés és a másik három jogalapban felvetett kérdés közötti nyilvánvaló összefüggésekre, mindenesetre kifejtem, hogy álláspontom szerint a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) miért értelmezte tévesen az EUMSZ 351. cikk első bekezdését.

122.

Az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének szövege szerint két feltételnek kell teljesülnie e rendelkezés alkalmazásához: i) az EGK‑Szerződés hatálybalépését vagy a tagállam uniós csatlakozását megelőzően hatályba lépett egyezményről legyen szó, valamint ii) a harmadik országoknak olyan jogaik eredjenek ebből az egyezményből, amelynek tiszteletben tartását megkövetelhetik az érintett tagállamtól. ( 82 )

123.

A megtámadott ítéletben a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) megállapította, hogy e feltételek teljesültek, mivel: i) az ICSID‑egyezmény az Egyesült Királyság tekintetében az EUMSZ 351. cikk első bekezdése értelmében vett „csatlakozást megelőző megállapodásnak” minősül, és ii) az Egyesült Királyságnak az összes többi szerződő állammal szemben teljesítenie kellett az ICSID‑egyezmény 54. cikkéből eredő kötelezettségeit. A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) tehát arra a következtetésre jutott, hogy a befektetők jogosan hivatkozhatnak az uniós rendelkezésre annak érdekében, hogy az Egyesült Királyság bíróságaitól a választottbírósági ítélet végrehajtását kérjék.

124.

Az első feltétel tekintetében természetesen egyetértek: az Egyesült Királyság 1966‑ban, azaz azt megelőzően ratifikálta az ICSID‑egyezményt, hogy 1973‑ban csatlakozott a Közösséghez. ( 83 )

125.

Ezzel szemben több okból sem győzött meg a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) második feltétellel kapcsolatos megállapítása.

126.

Annak kifejtése érdekében, hogy miért gondolom így, először is megpróbálom bizonyos mértékben egyértelművé tenni az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének hatályát, amely kérdés a meglévő ítélkezési gyakorlat alapján kétségtelenül nem teljesen egyértelmű. Ebben a tekintetben észszerűnek tartom, hogy az elemzést e rendelkezés céljának és szövegének vizsgálatával kezdjem.

127.

Az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének közvetlen célja, hogy a harmadik államok jogait védelemben részesítse ( 84 ) azáltal, hogy lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy az uniós szabályokkal ellentétes csatlakozást megelőző megállapodásoknak megfeleljenek ( 85 ) anélkül, hogy ez az uniós jog megsértését eredményezné. ( 86 ) E rendelkezés átfogó célja azonban arra irányul, hogy megvédje a tagállamokat attól, hogy az uniós jog alapján később vállalt kötelezettségekből eredően olyan jogellenes cselekményt kövessenek el, amely a nemzetközi közjog szabályai szerinti nemzetközi felelősségüket vonja maga után, és amelyre harmadik államok hivatkozhatnak.

128.

A Bíróság ugyanis úgy ítélte meg, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdése nem alkalmazható, ha nem merül harmadik államok jogainak érintettsége. ( 87 ) Ennek megfelelően e rendelkezésre a kizárólag tagállamok között létrejött megállapodások ( 88 ) és harmadik államokkal kötött megállapodások esetében sem lehet érvényesen hivatkozni, ha a tagállamok közötti kapcsolatokban merül fel. ( 89 ) Amint azt a jogtudomány hangsúlyozza, a Bíróság mindig is támogatta azt az elvet, hogy az EUMSZ 351. cikk Unión belüli jogviszonyokban nem alkalmazható. ( 90 )

129.

Ezért a Bíróság már legkorábbi ítélkezési gyakorlatában egyértelművé tette, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdésében szereplő, „megállapodásokból eredő jogok és kötelezettségek” kifejezést úgy kell értelmezni, hogy az harmadik államok jogaira és a tagállamok kötelezettségeire vonatkozik. ( 91 ) A tagállamok nem hivatkozhatnak semmilyen, csatlakozást megelőző megállapodásokból eredő „jogra”. ( 92 )

130.

Elválaszthatatlan összefüggés áll fenn e két elem között. Az uniós jog csak abban az esetben teszi lehetővé (de nem kötelezővé ( 93 )) a tagállam számára, hogy eleget tegyen a „kapcsolódó kötelezettségnek”, ha harmadik államnak olyan joga áll fenn, amely tagállammal szemben érvényesíthető. ( 94 ) Ha ugyanis csatlakozást megelőző megállapodás lehetővé teszi, de nem kötelezi a tagállamot az uniós joggal ellentétes intézkedés meghozatalára, az EUMSZ 351. cikk első bekezdése nem mentesíti a tagállamot a vonatkozó uniós szabályok betartása alól. ( 95 ) A Bíróság ugyanebben az értelemben megállapította, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdése nem alkalmazható, ha harmadik állam kifejezte a csatlakozást megelőző megállapodás megszüntetésére irányuló szándékát. ( 96 ) Véleményem szerint ugyanez vonatkozik olyan harmadik államra is, amely kifejezetten hozzájárult a csatlakozást megelőző megállapodás be nem tartásához, vagy lemondott jogairól. ( 97 )

131.

A harmadik állam olyan jogának, illetve a tagállam olyan kötelezettségének azonosítása, amelyek egymáshoz kapcsolódnak, tehát döntő fontosságú annak megállapításához, hogy adott ügyben alkalmazható‑e az EUMSZ 351. cikk első bekezdése.

132.

Ezen a ponton fontosnak tűnik különbséget tenni a különböző típusú megállapodások között.

133.

Ami a kétoldalú megállapodásokat, azaz tagállam és harmadik állam közötti megállapodásokat illeti, annak megállapítása, hogy harmadik állam konkrét joga és a tagállam kapcsolódó kötelezettsége az EUMSZ 351. cikk első bekezdése értelmében fennáll‑e, általában nem okozhat nagyobb problémát.

134.

Ezzel szemben a többoldalú megállapodások, azaz olyan megállapodások esetében, amelyeknek egy vagy több harmadik állam mellett egy vagy több tagállam is részese, a helyzet nem mindig egyértelmű. Vitathatatlanul lehetséges, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének alkalmazásával kapcsolatos kérdések merülhetnek fel olyan Unión belüli helyzetekben, ahol a jelen ügyhöz hasonlóan közvetlenül csak két vagy több tagállam érintett. ( 98 ) Ilyen esetben milyen körülmények között alkalmazható az EUMSZ 351. cikk első bekezdése?

135.

E tekintetben osztom a Bizottság álláspontját, miszerint az EUMSZ 351. cikk első bekezdése alapján különbséget kell tenni a kollektív jellegű kötelezettségeket tartalmazó többoldalú megállapodások és a kétoldalú vagy kölcsönös jellegű kötelezettségeket tartalmazó többoldalú megállapodások között. ( 99 )

136.

A megállapodások első kategóriája esetében a megállapodásból eredő kötelezettség teljesítésének valamely szerződő fél általi elmulasztása befolyásolhatja a többi fél megállapodásból eredő jogainak gyakorlását, vagy veszélyeztetheti a megállapodás céljának elérését. ( 100 ) Ezekben az esetekben a felmerülő kötelezettségek az államok egy csoportja (erga omnes partes) vagy a nemzetközi közösség egésze (erga omnes) felé állnak fenn. Ilyen esetekben ugyanis az EUMSZ 351. cikk első bekezdése alkalmazható, és így uniós jogi aktus érvényességének vitatása során lehet arra hivatkozni, még olyan jogvitákban is, amelyekben kizárólag uniós szereplők vesznek részt. ( 101 ) E helyzetek ugyanis ténybeli szempontból lehetnek tisztán Unión belüliek, jogi szempontból azonban nem.

137.

Ezzel szemben a megállapodások második kategóriáját illetően a csatlakozást megelőző megállapodásból eredő kötelezettség szerződő állam általi elmulasztása jellemzően csak egy vagy több konkrét szerződő államot érint, azokat, amelyekre a szóban forgó helyzet vonatkozik. Ezekben az esetekben nem történik beavatkozás a más szerződő államok megállapodás szerinti jogainak gyakorlásába. ( 102 ) Ha ez helyzet áll fenn, akkor ebből az következik, hogy azokban az esetekben, amikor a tagállami mulasztás által érintett szerződő államok más tagállamok, az EUMSZ 351. cikk első bekezdése nem alkalmazható. Mivel nem merül fel harmadik állam joga, nem kell annak érdekében eltekinteni az uniós jog alkalmazásától, hogy elkerüljék a tagállam ebből következő nemzetközi felelősségét.

138.

Ebben az összefüggésben szeretném hozzátenni, hogy ismételten egyetértek a Bizottság azon érvelésével, hogy a szerződő államoknak pusztán annak biztosításához fűződő ténybeli érdeke (szemben a jogi érdekkel), hogy minden más szerződő állam megfeleljen a többoldalú megállapodásnak, nem elegendő az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének alkalmazásához. ( 103 ) E rendelkezés szövege „jogokat” említ, amely kifejezésre a Bíróság az e területre vonatkozó ítélkezési gyakorlatában is következetesen hivatkozik. ( 104 )

139.

Amint azt a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) helyesen állapította, meg, az EUMSZ 351. cikk általános hatályú, és – tárgytól függetlenül – valamennyi nemzetközi megállapodásra vonatkozik, amely érintheti az EU‑Szerződések alkalmazását. ( 105 )

140.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az e rendelkezés első bekezdésében meghatározott kivétel hatálya tág. Emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdése eltér az elsőbbség elvétől, amely az uniós jogrendszer egyik központi pillérét jelenti. A feltételek teljesülése esetén – kivételes körülményektől eltekintve – ( 106 ) a csatlakozást megelőző megállapodás bármely rendelkezése megelőzi az uniós jog – így az elsődleges jog – minden ezzel ellentétes rendelkezését. ( 107 ) Ez attól függetlenül igaz, hogy az említett uniós szabályok alkalmazásának mellőzése milyen hatással lehet a többi tagállam jogaira és érdekeire, valamint magának az Európai Uniónak a megfelelő működésére.

141.

Tekintettel az e rendelkezés alkalmazásából eredő, esetlegesen messzemenő következményekre, az az értelmezési elv, amely szerint a kivételeket szigorúan kell értelmezni annak érdekében, hogy az általános szabályokat ne fosszák meg tartalmuktól, nyilvánvalóan különösen fontos ebben az összefüggésben. ( 108 )

142.

A fenti megfontolások fényében most rátérek a megtámadott ítélet vonatkozó pontjaira.

143.

A jelen ügyben a kérdés lényege – amint azt a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) megállapította – ( 109 ) annak meghatározása, hogy a szóban forgó, csatlakozást megelőző megállapodás olyan kötelezettségeket rótt‑e az érintett tagállamra, amelyek teljesítését olyan harmadik államok is megkövetelhetik, amelyek e megállapodás részes felei. A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) a megtámadott ítéletben értékelését az egyik tagállamnak (az Egyesült Királyságnak) a nemzetközi megállapodás (az ICSID‑egyezmény) alapján a választottbírósági ítélet végrehajtására vonatkozóan fennálló kötelezettségének vizsgálatával végezte el.

144.

A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) által e tekintetben követett megközelítést három szempontból tartom problémásnak.

145.

Először is, a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) elemzése, amely szinte kizárólag az Egyesült Királyságnak az ICSID‑egyezmény 54. cikke szerinti kötelezettségeire összpontosított, nem azonosította a harmadik államok kapcsolódó jogát.

146.

A fentiekben kifejtettek szerint az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének értelmében aligha lehet túlhangsúlyozni az e két elem közötti kapcsolat jelentőségét. E rendelkezés ugyanis azt követeli meg, hogy a megállapodásban részes harmadik ország e megállapodásból olyan jogot származtasson, amelynek tiszteletben tartását az érintett tagállamtól megkövetelheti.

147.

Ez tehát nem olyan kérdés, amely figyelmen kívül hagyható. Például, ha feltételezzük, hogy az Egyesült Királyság bíróságai megtagadták volna a szóban forgó választottbírósági ítélet végrehajtását, ( 110 ) minden egyes harmadik állam, amely részes fele az ICSID‑egyezménynek (jelenleg jóval több mint 150 állam), hivatkozhatna‑e ezen elutasítás miatt az Egyesült Királyság nemzetközi felelősségére, és a jogellenes cselekmény megszüntetése és/vagy az okozott kár megtérítése érdekében felléphetne‑e ezen állam ellen a nemzetközi jogban előírt eljárással. ( 111 ) E kérdéssel ugyanis – jelentősége ellenére – a megtámadott ítélet nem foglalkozott.

148.

Másodszor, úgy tűnik számomra, hogy a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) által a harmadik állammal szemben fennálló kötelezettség azonosítására alkalmazott mérce meglehetősen alacsony volt. Másképpen fogalmazva, az a kötelezettség, hogy a nemzetközi megállapodásból eredő kötelezettséget kollektívnek (jelen ügyben erga omnes partes jellegűnek), és nem kétoldalúnak vagy kölcsönösnek kell tekinteni, a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) által alkalmazott érvelés alapján könnyen teljesíthetőnek tűnik.

149.

A megtámadott ítéletben természetesen nem hiányoznak a nemzetközi és tudományos forrásokra való hivatkozások, azonban közelebbről megvizsgálva a kérdést illetően egyik sem tűnik konkrétnak vagy meggyőzőnek. Két megállapítás kivételével ( 112 ) minden más forrás meglehetősen homályos e tekintetben, és a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) megállapításait hallgatólagosan vezeti le. ( 113 ) Azt mondanám, hogy úgy tűnik, hogy e források többnyire az ICSID‑egyezmény szerződő felei ahhoz fűződő általános jellegű érdekének fennállására utalnak, hogy a megállapodást minden körülmények között betartsák. ( 114 ) A fent említettek szerint azonban ez nem elegendő az EUMSZ 351. cikk első bekezdése alkalmazásának kiváltásához.

150.

Harmadszor, bár megértem, hogy a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) előtt felmerült fő kérdés az ICSID‑egyezménynek az Egyesült Királysággal szembeni joghatásaira vonatkozott (egyszerűen fogalmazva: „végre kell‑e hajtania az Egyesült Királyságnak az említett egyezmény alapján a választottbírósági ítéletet”), e kérdést nem lehetett a jogvita kontextusától „klinikailag elszigetelve” vizsgálni.

151.

A jogvita jogi és ténybeli helyzete valójában meglehetősen összetett volt: három különböző államot (az Egyesült Királyságot, Romániát és Svédországot), valamint két különböző nemzetközi megállapodást (a BIT‑et és az ICSID‑egyezményt) érintett.

152.

A választottbírósági ítélet azon az alapon ítélt meg kártérítést a befektetők részére, hogy a választottbíróság szerint Románia megsértette a BIT feltételeit azáltal, hogy nem biztosított igazságos és méltányos bánásmódot, figyelmen kívül hagyta a befektetők jogos bizalmát, és nem járt el átlátható módon. ( 115 ) Így tehát a BIT állapította meg azokat az anyagi jogi kötelezettségeket, amelyeket Románia Svédországgal szemben vállalt. Továbbá a BIT 8. cikkének (6) bekezdése szerint Svédországgal szemben Romániát terhelte a szóban forgó svéd állampolgároknak megítélt kártérítés kifizetésének kötelezettsége. ( 116 )

153.

Lényegében azzal, hogy a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) a jogvitából eredő egyetlen eljárási kérdésre korlátozta értékelését, és figyelmen kívül hagyott egy nemzetközi egyezményt, szem elől tévesztette a jogvitát kiváltó alapvető jogviszonyt, amely egyrészről Románia, másrészről pedig Svédország és annak állampolgárai között áll fenn.

154.

Az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) által elfogadott értelmezése szerint az Unió egyes, tisztán belső jellegű helyzeteire – mivel nemcsak ténylegesen, hanem jogi szempontból is csak a tagállamok és állampolgáraik érintettek – a csatlakozást megelőző nemzetközi megállapodások rendelkezései vonatkoznának, annak ellenére, hogy az uniós szerződések hatálya alá tartoznak, és ellentétesek bizonyos uniós szabályokkal. Véleményem szerint ez nem lenne összhangban az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének szövegével, és szükségtelen lenne a céljának eléréséhez. Ez nem állna összhangban a korábbi ítélkezési gyakorlattal sem, amely kizárta annak alkalmazását a tisztán EU‑n belüli viszonyokban.

155.

Az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének ilyen tág értelmezése számos esetben viszonylag könnyen lehetővé tenné az egyének számára, hogy megkerüljék az uniós szabályok kötelező jellegét. ( 117 ) E tekintetben nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az EUMSZ 351. cikk mindenekelőtt államközi kapcsolatokra vonatkozó rendelkezés. Amint azt a Bíróság megállapította, semleges rendelkezésről van szó, amely nem eredményezheti a csatlakozást megelőző megállapodásokból eredő jogok jellegének megváltoztatását. Ebből következik, hogy „e rendelkezés nem ruház olyan jogokat a [csatlakozást megelőző megállapodásban] bízó jogalanyokra, amelyeket a tagállamok nemzeti bíróságainak fenn kell tartania. És nem befolyásolja hátrányosan azokat a jogokat, amelyek e megállapodások alapján megillethetik a jogalanyokat.” ( 118 )

156.

Ezért az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének alkalmazása szempontjából többnyire lényegtelen, hogy egyeseket (mint például a befektetőket) megilletnek‑e jogok a csatlakozást megelőző megállapodás alapján. Magánszemélyek csak közvetve hivatkozhatnak e rendelkezésre, amennyiben bizonyítani tudják, hogy valamely uniós rendelkezés vagy intézkedés arra kötelezi a tagállamot, hogy a csatlakozást megelőző megállapodás alapján harmadik állammal szemben fennálló kötelezettségét megszegje, ami kiválthatja az adott tagállam nemzetközi felelősségét.

157.

Összefoglalva, úgy vélem, hogy a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) a megtámadott ítéletben tévesen értelmezte és alkalmazta az EUMSZ 351. cikk első bekezdését, mivel e rendelkezést túlságosan tágan értelmezte. Különösen tévesen értelmezte a „megállapodásokból eredő jogok és kötelezettségek” fogalmát, mivel nem értékelte helyesen azt, hogy e fogalmat hogyan kell többoldalú megállapodásokkal összefüggésben vizsgálni, különösen abban az esetben, ha harmadik állam vagy állampolgár nem volt érintve.

158.

Mindezek alapján a fenti 113–120. pontban kifejtett okokból a Bizottság második jogalapját el kell utasítani.

159.

Harmadik jogalapjával a Bizottság azt állítja, hogy az, hogy a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) a megtámadott ítéletet anélkül hozta meg, hogy előzetes döntéshozatal céljából a Bírósághoz fordult volna, két okból is az EUMSZ 267. cikk megsértését eredményezte.

160.

A Bizottság azt állítja, hogy a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) azáltal, hogy nem nyújtott be előzetes döntéshozatal iránti kérelmet az eljárás megindításáról szóló határozat és a felfüggesztő rendelkezés érvényessége kapcsán, megsértette az EUMSZ 267. cikk első bekezdésének b) pontjában előírt kötelezettséget. A Bizottság megállapítja, hogy a megtámadott ítélet következtében e határozatok érvénytelenné válnak. Így a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) azáltal, hogy megtagadta a szóban forgó támogatások kifizetését megakadályozó, a felfüggesztési kötelezettség betartását előíró határozatok végrehajtását, úgy járt el, mintha e határozatok érvénytelenek lettek volna.

161.

A Bizottság továbbá azt állítja, hogy a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) azáltal, hogy végső fokon eljáró bíróságként nem terjesztette elő kérelmet az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének értelmezése kapcsán, megsértette az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdésében foglalt kötelezettséget. A megtámadott ítéletben a Supreme Courtnak (legfelsőbb bíróság) az uniós jog olyan vonatkozó fogalmainak értelmezésébe kellett bocsátkoznia, amelyek vitatottak voltak, és amelyekkel az uniós ítélkezési gyakorlat nem foglalkozott kellőképpen.

162.

A jelen jogalap értékelését a Bizottság által felhozott második érvvel kezdem.

163.

Elöljáróban aligha kell kiemelnem, hogy a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) az EUMSZ 267. cikk értelmében „olyan tagállami bíróság […], amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség”. Az ilyen bíróságnak tehát főszabály szerint az EUMSZ 267. cikk alapján abban az esetben kell előzetes döntéshozatal iránti kérelmet benyújtania, ha uniós rendelkezés értelmezésével kapcsolatos kérdés eldöntése szükséges ahhoz, hogy ítéletet hozhasson.

164.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint azonban az EUMSZ 267. cikkben meghatározott előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség ellenére a végső fokon eljáró bíróságok – kétféle esetben – tartózkodhatnak ettől.

165.

Először is az előzetes döntéshozatalra utalás nem igazolható úgynevezett „acte claire” jellegű helyzetekben, azaz, ha az uniós jog helyes alkalmazása olyan nyilvánvaló, hogy az a felvetett kérdés megoldásának módját illetően minden észszerű kétséget kizár. E tekintetben a Bíróság hozzátette, hogy mielőtt arra a következtetésre jutna, hogy valamely rendelkezés értelmezése nem enged teret semmilyen észszerű kétségnek, a végső fokon eljáró nemzeti bíróságnak meg kell győződnie arról, hogy ez ugyanennyire nyilvánvaló a többi tagállami, végső fokon eljáró bíróság és a Bíróság számára is. ( 119 )

166.

Másodszor, nem áll fenn az előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség az úgynevezett „acte éclairé” típusú helyzetekben, „ha a felmerült kérdés lényegében megegyezik egy hasonló esetben már előzetes döntés tárgyát képező kérdéssel”, vagy ugyanezt a hatást eredményezheti „a Bíróságnak a szóban forgó jogkérdést megoldó kialakult ítélkezési gyakorlata – függetlenül az említett ítélkezési gyakorlatnak helyt adó eljárások jellegétől – még akkor is, ha a vitás kérdések szigorúan véve nem azonosak”. ( 120 )

167.

Általánosabban a Bíróság megállapította, hogy azt a kérdést, hogy az utolsó fokon eljáró bíróságnak lehetősége van‑e arra, hogy ne terjesszen elő előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, „az uniós jog jellemzőire, értelmezésének konkrét nehézségeire és az Unión belüli ítélkezési gyakorlat eltéréseinek kockázatára figyelemmel kell értékelni”. ( 121 )

168.

A fentiekben kifejtettem, hogy véleményem szerint a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) a szóban forgó ügyben miért értelmezte tévesen az EUMSZ 351. cikk első bekezdését. Mindazonáltal pusztán az a tény, hogy a végső fokon eljáró bíróság tévesen értelmezte az uniós jog valamely rendelkezését anélkül, hogy az EUMSZ 267. cikk alapján előzetes döntéshozatal céljából kérelmet terjesztett volna a Bíróság elé, nem jelenti azt, hogy szükségképpen megsértette volna az előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettségét. Ez legfeljebb az egyik azt valószínűsítő körülmény, hogy ez a helyzet állhat fenn.

169.

A jelen ügyben azonban különböző egyéb tényezők arra utalnak, hogy sem magának a rendelkezésnek a szövege, sem a Bíróság ítélkezési gyakorlata nem adott egyértelmű választ azokra az értelmezési kérdésekre, amelyekkel a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) szembesült.

170.

Először is, meglehetősen egyértelmű, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének viszonylag tömör megfogalmazása nem ad egyértelmű iránymutatást a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) előtt felmerült értelmezési kérdések tekintetében. Amint arra a Bizottság rámutatott, a felek e kérdések tekintetében határozottan nem értettek egyet. Úgy tűnik számomra, hogy mindkét fél olyan érveket hozott fel, amelyeket – legalábbis első látásra – nem lehetett nyilvánvalóan megalapozatlannak tekinteni.

171.

Másodszor, az EUMSZ 351. cikk első bekezdésére vonatkozó, a felek által hivatkozott és a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) által vizsgált uniós bírósági határozatok száma és relevanciája korlátozott volt. Egyetlen ilyen határozat sem foglalkozott kifejezetten és közvetlenül a jelen ügyben meghatározó kérdésekkel. A megtámadott ítélet indokolása valójában azt mutatja, hogy a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) által elfogadott értelmezést (ha szabad így fogalmaznom) a Bíróság számos ítéletéből származó „elemek” összerakásával dolgozták ki. Ezenfelül ezen indokolásból az is kiderül, hogy a Bíróság más ítéleteinek bizonyos „elemei” az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének más értelmezését sugallhatták. ( 122 )

172.

Harmadszor, az is nehezen érthető, hogy miként lehetne biztonsággal megállapítani, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) által elfogadott értelmezése valószínűleg „ugyanannyira nyilvánvaló” lenne az uniós bíróságok és a többi tagállam utolsó fokon eljáró bíróságai számára. A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) tisztában volt azzal, hogy az EUMSZ 351. cikkre és az ICSID‑egyezményre alapított érveket nemcsak az uniós bíróságok előtt, hanem a folyamatban lévő nemzeti eljárásokban is felhozták. Ezen eljárások száma, valamint az a tény, hogy azok különböző országok bíróságai előtt voltak folyamatban, e tekintetben legalább a Supreme Courtot (legfelsőbb bíróság) különösen óvatosságra kellett volna hogy intsék.

173.

A Bizottság továbbá arról tájékoztatta a Supreme Courtot (legfelsőbb bíróság), hogy egy nemzeti bíróság – a Nacka Tingsrätt (nackai körzeti bíróság, Svédország) – olyan ítéletet hozott, amelyben a befektetőknek az EUMSZ 351. cikk első bekezdésére alapított keresetét e rendelkezésnek a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) által végül elfogadott értelmezéssel ellentétes értelmezését követve elutasította. Az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének értelmére és hatályára vonatkozó eltérő álláspontok, és így az ezzel kapcsolatos egymásnak ellentmondó bírósági határozatok kockázata tehát valós és azonnali volt.

174.

E tekintetben emlékeztetnem kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint ha a végső fokon eljáró nemzeti bíróságnak a tudomására jut, hogy az alapügyre alkalmazandó uniós jogi rendelkezés értelmezésére vonatkozóan ugyanazon tagállam bíróságai vagy különböző tagállamok bíróságai körében az ítélkezési gyakorlatban eltérő irányvonalak léteznek, e bíróságnak különösen figyelmesen kell elvégeznie a szóban forgó uniós jogi rendelkezés helyes értelmezését érintő észszerű kétség esetleges hiányára vonatkozó értékelését, többek között figyelembe véve az előzetes döntéshozatali eljárás célját, amely az uniós jog értelmezése egységességének a biztosítása. ( 123 )

175.

Negyedszer, úgy tűnik, hogy a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) nem vette figyelembe azon jogi kérdés alkotmányos jelentőségét, amelyről való határozathozatal mellett döntött, vagy azt, hogy a határozata milyen hatással lehet az uniós jogrend egészére. Amint említésre került, az EUMSZ 351. cikk első bekezdése az uniós jog elsőbbsége elvének alkalmazására vonatkozó, szinte nyitott végű korlátozást jelent. Tekintettel ezen elv által az uniós jogrendszerre gyakorolt jelentőségre, a Szerződés e rendelkezésének tág értelmezéséből fakadó következmények nem kerülhették el a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) figyelmét.

176.

Megjegyzem továbbá, hogy a Supreme Courttól (legfelsőbb bíróság) eltérően mind a High Court (felsőbíróság), mind a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság) elutasította az EUMSZ 351. cikk első bekezdése alkalmazásának vizsgálatát, mivel e kérdés a European Food eljárás során az uniós bíróságok előtt felmerült, és így e tárgyban egymással ellentétes ítéletek kockázatát rejti magában. ( 124 )

177.

Ennélfogva azon a véleményen vagyok, hogy a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) azzal, hogy a befektetők EUMSZ 351. cikkre alapított kérelmének megalapozottságáról határozott, figyelmen kívül hagyta i) „az uniós jog sajátos jellemzőit”, és ii) az „Európai Unión belüli eltérő ítélkezési gyakorlat veszélyét”. Ezek azok az elemek, amelyeket az említett ítélkezési gyakorlattal összhangban a végső fokon eljáró nemzeti bíróságoknak figyelembe kell venniük annak vizsgálatakor, hogy konkrét helyzetben kötelesek‑e az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdése alapján előzetes döntéshozatal céljából kérelmet előterjeszteni.

178.

Ötödször és utolsó sorban, úgy vélem, hogy az ügy körülményeire tekintettel az előzetes döntéshozatal iránti kérelem EUMSZ 267. cikk alapján történő előterjesztésének Supreme Court (legfelsőbb bíróság) általi elmulasztása olyan döntés, amely kívül esik azon a mozgástéren, amelyet szükségszerűen el kell ismerni a bírói feladatokat ellátó szervek számára. A jelen indítványban vizsgált elemek jogilag összetett ügyre utalnak, amelyet tovább bonyolít az Európai Unió egész területén folyó több olyan közigazgatási és bírósági eljárás együttes fennállása, amelyekben a központi kérdések különböző uniós szabályok és elvek alkalmazását érintették. Különösen az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének értelmezése nem minősült olyan mellékes vagy másodlagos kérdésnek, amely így a pergazdaságosság figyelembevételét sugallhatta volna, hanem olyan kérdésnek, amely „rátapint a jelen jogvita lényegére”. ( 125 )

179.

Ezenfelül nem látok olyan konkrét tényezőt sem, amely arra utalna, hogy az ügy sürgős elbírálását alátámasztó különleges okok állnának fenn. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztésének a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) általi elmulasztását sem lehetett úgy tekinteni, mintha kisebb mulasztás eredménye lenne, mint például abban az esetben, ha valamely jogi kérdést a felek nem vetettek fel, vagy nem vitatták meg teljes körűen. Az eljárásban részt vevő egyes felek ugyanis többször is felkérték a Supreme Courtot (legfelsőbb bíróság), hogy terjesszen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Bíróság elé az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének helyes értelmezésére vonatkozóan.

180.

Ezért úgy vélem, hogy az ügy körülményeire tekintettel a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) nem juthatott volna hitelt érdemlően arra a következtetésre, hogy a megfogalmazása és/vagy a meglévő uniós ítélkezési gyakorlat miatt i. az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének értelmezése nem enged teret semmilyen észszerű kétségnek, és ii. az elfogadott értelmezés egyaránt nyilvánvaló lett volna az uniós bíróságok és a többi tagállam végső fokon eljáró bíróságai számára. Ennek megfelelően a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) azáltal, hogy nem terjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Bíróság elé az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének értelmezésére vonatkozóan, nem teljesítette az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdéséből eredő kötelezettségét.

181.

E körülmények között úgy vélem, hogy a harmadik jogalap megalapozottnak tűnik, anélkül, hogy a Bizottság által megfogalmazott kritika más formáját vizsgálni kellene. ( 126 )

182.

Negyedik jogalapjával a Bizottság azt állítja, hogy az Egyesült Királyság megsértette az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdését.

183.

A Bizottság hangsúlyozza, hogy a választottbírósági ítélet végrehajtásának az Egyesült Királyság alacsonyabb fokon eljáró bíróságai által elrendelt felfüggesztésének megszüntetésével ezen ítélet végrehajthatóvá vált. A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) határozata tehát azzal a hatással járt, hogy a választottbírósági ítéletben meghatározott összegeket ki kellett fizetni. E joghatás a Bizottság érvelése szerint szöges ellentétben áll az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésében előírt felfüggesztési kötelezettséggel.

184.

A Bizottság hozzáteszi, hogy a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) figyelmen kívül hagyta azt a kialakult ítélkezési gyakorlatot is, amely szerint a nemzeti bíróságok olyan jogerős ítéletei végrehajtásának megakadályozása érdekében, amelyek közvetlenül ellentétesek lennének a felfüggesztési kötelezettséggel, lehet hivatkozni a nem megfelelően engedélyezett állami támogatások nyújtásának tilalmára. ( 127 )

185.

Noha a Bizottság jogi érvei főszabály szerint megalapozottnak tűnnek, álláspontom szerint e jogalapot el kell utasítani.

186.

Az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése értelmében a tagállamok kötelesek egyrészt bejelenteni a Bizottságnak minden olyan intézkedést, amely új támogatások nyújtására, vagy már létező támogatás módosítására irányul, másrészt nem hajthatják végre ezen intézkedést mindaddig, amíg ezen intézmény végleges határozatot nem hoz az intézkedéssel kapcsolatban. Ez a kettős (bejelentési és standstill) kötelezettség annak biztosítására hivatott, hogy valamely támogatás hatásai ne érvényesülhessenek azt megelőzően, hogy a Bizottság részletesen megvizsgálta volna a projektet, és adott esetben észszerű határidőn belül megindította volna a hivatalos vizsgálati eljárást. A végső cél nyilvánvalóan annak elkerülése, hogy a kedvezményezettek összeegyeztethetetlen támogatásban részesüljenek. ( 128 )

187.

A jelen ügyben a szóban forgó intézkedést (a befektetők részére a választottbírósági ítéletben megítélt kártérítés Románia általi kifizetése ( 129 )) a Bizottság már megvizsgálta, és a 2015. évi végleges határozatban összeegyeztethetetlen állami támogatásnak minősítette.

188.

Igaz, hogy a Bizottság végleges határozatát a megtámadott ítéletnek a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) általi meghozatalakor a Törvényszék már megsemmisítette. A Törvényszék ítélete ellen azonban a Bíróság előtt már fellebbezés volt folyamatban.

189.

Ezenkívül az uniós bíróságok előtti megsemmisítés iránti eljárás nem az eljárás megindításáról szóló határozat és/vagy a felfüggesztő rendelkezés jogszerűségét érintette. Érdemes megjegyezni, hogy az eljárás megindításáról szóló határozat jogszerűségét a befektetők nem támadták meg, annak ellenére, hogy ez főszabály szerint lehetséges. ( 130 ) A felfüggesztő rendelkezés jogszerűségét viszont először a befektetők támadták meg, azonban keresetüket később visszavonták. ( 131 )

190.

Ebben az összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy az uniós intézmények jogi aktusait főszabály szerint megilleti a jogszerűség vélelme, és ennélfogva mindaddig joghatásokat váltanak ki, amíg azokat vissza nem vonják, megsemmisítés iránti kereset alapján meg nem semmisítik, illetve előzetes döntéshozatal iránti kérelem vagy jogellenességi kifogás következtében nem nyilvánítják érvénytelennek. ( 132 )

191.

A Törvényszék ítélete továbbá még implicit módon sem értelmezhető úgy, mint amely azt jelenti, hogy az eljárást megindító határozat és a felfüggesztő rendelkezés is jogellenes volt. Nem vitatott, hogy valamely uniós aktus megsemmisítése nem szükségképpen érinti az előkészítő aktusokat, mivel a megsemmisített aktus pótlására irányuló eljárás főszabály szerint megismételhető pontosan onnantól, hogy a jogellenesség bekövetkezett. ( 133 )

192.

A jelen ügyben az az indok, amely alapján a Törvényszék megsemmisítette a 2015. évi végleges határozatot, a felülvizsgálat tárgyát képező határozatra vonatkozott. ( 134 ) A Bizottság e hibája, még ha azt a Bíróság a fellebbezés során meg is erősítette volna, nem befolyásolta volna az eljárás korábbi szakaszában hozott bizottsági határozatok jogszerűségét. A Bizottság számára ebből ugyanis az következett volna, hogy újra kellett volna kezdenie az állítólagos támogatás alapos vizsgálatát, majd új eljárást lezáró határozatot kellett volna hoznia, amelynek összhangban kellett volna lennie az uniós bíróságok megállapításaival.

193.

Következésképpen, függetlenül a 2015. évi végleges határozat jogállásától, mivel az eljárás megindításáról szóló határozat és a felfüggesztő rendelkezés hatályos jogi aktus volt, és joghatásokat váltott ki, az állítólagos támogatásra vonatkozó felfüggesztési kötelezettség továbbra is hatályban volt. ( 135 )

194.

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a tervezett támogatások kifizetésének az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésének utolsó mondatában foglalt tilalma közvetlen hatállyal bír, és ezért azt azonnal végre kell hajtani, ( 136 ) mégpedig a nemzeti bíróságoknak is. ( 137 ) Ennek megfelelően a nemzeti bíróság az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésének megsértése nélkül nem rendelheti el az olyan támogatások kifizetését, amelyeket nem jelentettek be a Bizottságnak, és amelyek belső piaccal való összeegyeztethetőségét a Bizottság vizsgálja, vagy – ami még rosszabb – amelyekről már megállapították, hogy nem egyeztethetők össze a belső piaccal. Minden ilyen kérelmet főszabály szerint el kell utasítani. ( 138 )

195.

Ezért a megtámadott ítéletből azáltal, hogy a választottbírósági ítélet végrehajtására vonatkozó felfüggesztést megszüntette, elkerülhetetlenül az következett, hogy Romániának főszabály szerint – a felfüggesztési kötelezettség figyelmen kívül hagyásával – ki kellett fizetnie az állítólagos támogatást. Valószínűnek tűnik, hogy e helyzet az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésének megsértését eredményezi.

196.

Igaz, hogy – amint azt az Egyesült Királyság a Bizottság felszólító levelére adott válaszában hangsúlyozta – az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése főszabály szerint az állítólagos támogatást nyújtó tagállamot terhelő kötelezettséget ír elő. ( 139 ) Ugyanakkor – ahogy arra a Bizottság megalapozottan mutatott rá – az EUSZ 4. cikk (3) bekezdése értelmében a tagállamok segítik egymást az uniós jognak való megfelelés elősegítése és olyan intézkedések elfogadásától való tartózkodás érdekében, amelyek akadályozhatják vagy veszélyeztethetik a megfelelést. ( 140 )

197.

Következésképpen egyetértek a Bizottsággal abban, hogy az Egyesült Királyság maga is felelős az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésével összhangban értelmezett EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésének megsértéséért, ha az állítólagos támogatási intézkedés tekintetében intézkedése váltja ki a felfüggesztési kötelezettség megsértését.

198.

Mindezek alapján meg kell jegyeznem, hogy a jelen ügyben a Bizottság nem nyújtott semmilyen tájékoztatást azzal kapcsolatban, hogy a választottbírósági ítéletnek az Egyesült Királyságban való végrehajtása, amit a megtámadott ítélet tett lehetővé, hogyan és mikor vezetett a választottbírósági ítéletben meghatározott összegek tényleges kifizetéséhez.

199.

E tekintetben emlékeztetnék arra, hogy a kötelezettszegési eljárásban a Bizottságnak kell bizonyítania az állítólagos kötelezettszegéseket, és a Bíróság elé terjesztenie az ehhez szükséges összes információt, anélkül, hogy a Bizottság bármilyen vélelemre támaszkodhatna. ( 141 ) Ezenfelül az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a kötelezettszegési eljárás csak az uniós jog tényleges megsértése ellen alkalmazható. Ezzel szemben a lehetséges jövőbeli jogsértésekre vagy veszélyükre vonatkozó puszta állítások nem fogadhatók el. ( 142 )

200.

Így, noha egyetértek a Bizottsággal abban, hogy a megtámadott ítélet főszabály szerint az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésében foglalt felfüggesztési kötelezettségnek az Egyesült Királyságnak felróható megsértéséhez vezethet, nem látom bizonyítottnak, hogy ilyen jogsértés ténylegesen fennáll.

201.

Ezért a Bizottság negyedik jogalapja véleményem szerint nem tűnik megalapozottnak.

202.

A Bíróság eljárási szabályzata 138. cikkének (1) bekezdése alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.

203.

Következésképpen, tekintettel arra, hogy a Bizottság kérte a pervesztes fél költségek viselésére kötelezését, és keresetének nagyrészt helyt adtak, az Egyesült Királyságot kell kötelezni a költségek viselésére.

204.

A fentiek tükrében azt javaslom a Bíróságnak, hogy: