1.

A jelen fellebbezéssel a Planistat Europe társaság és Hervé‑Patrick Charlot (a továbbiakban együtt: fellebbezők) azt kérik, hogy a Bíróság helyezze hatályon kívül az Európai Unió Törvényszéke által 2022. április 6‑án elfogadott Planistat Europe és Charlot kontra Bizottság ítéletet, ( 2 ) amelyben a Törvényszék elutasította a fellebbezők keresetét, amelyben egyrészről azon kár megtérítését kérték, amelyet H‑P. Charlot annak következtében szenvedett el, hogy az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) olyan tényállási elemekre vonatkozó információkat továbbított a nemzeti hatóságoknak, amelyek büntetőjogi következményeket vonhatnak maguk után, továbbá annak következtében, hogy az Európai Bizottság az említett hatóságoknál feljelentést tett, másrészről pedig azon vagyoni kár megtérítését, amely állítólag annak következtében érte őket, hogy a Planistat Europe és a Bizottság között létrejött szerződéseket felmondták.

2.

Fellebbezésük alátámasztása érdekében a fellebbezők három, lényegében a Törvényszék által elkövetett – először is a hivatkozott károkokozó tényállás meghatározása során, másodszor az OLAF és a Bizottság által megvalósított hamis vád fennállásának megtagadásával, harmadszor pedig a fellebbezők által a nem vagyoni és vagyoni károk fennállására vonatkozóan előadott érvek elutasítása során megvalósított – téves jogalkalmazáson alapuló három jogalapra hivatkoznak. A Bíróság kérésének megfelelően a jelen indítvány a fellebbezés második jogalapjának elemzésére szorítkozik.

3.

E jogalap lehetőséget kínál a Bíróság számára, hogy határozzon a Törvényszék által a szerződésen kívüli felelősség megállapítása iránti kereset keretében abban az esetben elvégzendő bírósági felülvizsgálatról, egyrészt amikor az OLAF információkat továbbít a nemzeti igazságügyi hatóságoknak, és állítólagosan hamis vádat valósít meg, jóllehet utólag a nemzeti bíróságok megszüntették az érintettekkel szemben az eljárást, másrészt pedig akkor, amikor a Bizottság ebben az ügyben magánfélként feljelentést tett.

4.

Az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) által lefolytatott vizsgálatokról szóló, 1999. május 25‑i 1073/1999/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet ( 3 ) az OLAF alkalmazottainak a feladataik teljesítésének keretein belül végzett felügyeleti, ellenőrzési és egyéb tevékenységeit szabályozta. ( 4 ) Az OLAF által lefolytatott vizsgálatok „külső” – azaz az Unió intézményein kívüli –, valamint „belső” – tehát ezen intézményeken belüli – vizsgálatokból állnak.

5.

Az 1073/1999 rendelet „Vizsgálati jelentés és a vizsgálatot követő intézkedések” című 9. cikke az OLAF vizsgálatát követően készített jelentésre vonatkozik.

6.

Az 1073/1999 rendelet „Információ továbbítása a Hivatal által” című 10. cikke értelmében:

„(1)   E rendelet 8., 9. és 11. cikkének, valamint [az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek csalással és egyéb szabálytalanságokkal szembeni védelmében a Bizottság által végzett helyszíni ellenőrzésekről és vizsgálatokról szóló] 2185/96/Euratom, EK rendelet rendelkezéseinek sérelme nélkül, a Hivatal mindenkor jogosult a külső vizsgálatok lefolytatása alkalmával megszerzett információt az érintett tagállam hatáskörrel rendelkező hatóságai számára megküldeni.

(2)   E rendelet 8., 9. és 11. cikke rendelkezésének sérelme nélkül, a Hivatal igazgatója a feltehetően büntetőeljárást eredményező [helyesen: az adott esetben büntetőeljárást eredményező cselekményekre vonatkozó] vizsgálatok lefolytatása alkalmával megszerzett információt megküldi az érintett tagállam igazságügyi hatóságai számára. A vizsgálattal kapcsolatos elvárásokra [helyesen: A vizsgálat követelményeire] is figyelemmel az igazgató egyidejűleg tájékoztatja az érintett tagállamot is.

[…]”

7.

A jogvitának a megtámadott ítélet 2–18. pontjában ismertetett előzményei a következőképpen foglalhatók össze.

8.

1996‑ban az Eurostat létrehozta a statisztikai információs árusítóhelyek (datashopok) hálózatát. A tagállamokban ezek, a jogi személyiséggel nem rendelkező datashopok főszabály szerint a nemzeti statisztikai hivatalokhoz tartoztak, Belgium, Spanyolország és Luxemburg kivételével, ahol gazdasági társaságok irányították őket. E célból háromoldalú megállapodások jöttek létre az Eurostat, az Európai Unió Kiadóhivatala (OP) és a datashopot működtető szervezet között.

9.

1996 és 1999 között a H‑P. Charlot által vezetett Planistat Europe különböző szolgáltatások, többek között a datashopok személyzetének rendelkezésre bocsátása tárgyában keretszerződéseket kötött az Eurostattal.

10.

2000. január 1‑jétől a Planistat Europe‑ot bízták meg a brüsszeli (Belgium), a madridi (Spanyolország) és a luxembourgi datashopok irányításával, és az e három datashopból származó valamennyi bevételt át kellett utalnia a Bizottságnak.

11.

1999 szeptemberében az Eurostat belső ellenőrzési szolgálata jelentést készített, amelyben a datashopok Planistat Europe által biztosított irányításával kapcsolatos szabálytalanságokról számolt be.

12.

2000. március 17‑én a Bizottság Pénzügyi Ellenőrzési Főigazgatósága továbbította az említett jelentést az OLAF‑nak.

13.

2003. március 18‑án, egy belső vizsgálatot követően, amelynek tárgya a datashopok hálózatának létrehozására vonatkozó részletszabályok, a számlázási körök, a pénzügyi keret felhasználása és az uniós tisztviselők esetleges bevonása volt, az OLAF úgy határozott, hogy megindítja az OF/2002/0510. számú külső vizsgálatot a Planistat Europe‑ra vonatkozóan.

14.

2003. március 19‑én az OLAF olyan tényekre vonatkozó információt közölt a nemzeti hatóságokkal, amelyek a folyamatban lévő vizsgálat keretében büntetőjogi következményeket vonhatnak maguk után (a továbbiakban: 2003. március 19‑i feljegyzés). Ennek alapján 2003. április 4‑én a procureur de la République de Paris (párizsi ügyészség, Franciaország) bűnpártolás és hűtlen kezelésben való bűnrészesség miatt nyomozást indított a tribunal de grande instance de Paris (párizsi általános hatáskörű elsőfokú bíróság, Franciaország) vizsgálóbírója előtt.

15.

2003. május 16‑án ez a közlés megjelent a sajtóban, és az európai parlamenti képviselők e tárgyban írásbeli kérdéseket intéztek a Bizottsághoz.

16.

A Bizottság és az OLAF több sajtóközleményt tett közzé, amelyek közül csak kettő említette a Planistat Europe‑ot. Így először a Bizottság 2003. július 9‑i sajtóközleménye hivatkozott a Planistat Europe‑ra, míg a 2003. július 23‑i sajtóközleményben a Bizottság megerősítette a Planistat Europe‑pal kötött szerződések felmondására vonatkozó határozatát.

17.

2003. július 10‑én a Bizottság magánfélként a procureur de la République de Paris (párizsi ügyészség) előtt feljelentést tett X ellen hűtlen kezelés és minden egyéb olyan bűncselekmény miatt, amely a feljelentésben ismertetett tényekből kikövetkeztethető volt.

18.

2003. szeptember 10‑én H‑P. Charlot‑val szemben bűnpártolás és hűtlen kezelésben való bűnrészesség miatt vizsgálat indult.

19.

2003. szeptember 25‑én az OLAF lezárta mind az IO/2000/4097. számú belső, mind az OF/2002/0510. számú külső vizsgálatot.

20.

2013. szeptember 9‑én a tribunal de grande instance de Paris (párizsi általános hatáskörű elsőfokú bíróság) vizsgálóbírója a büntetőeljárás alá vont valamennyi személy tekintetében a büntetőeljárást megszüntető végzést hozott, amellyel szemben a Bizottság fellebbezést nyújtott be.

21.

2014. június 23‑i ítéletével a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság, Franciaország) elutasította a Bizottság fellebbezését, helybenhagyva a büntetőeljárást megszüntető végzést.

22.

2016. június 15‑i ítéletével a Cour de cassation (semmítőszék, Franciaország) elutasította a Bizottság által benyújtott fellebbezést, és ezzel lezárta a bírósági eljárást.

23.

2020. szeptember 10‑én a fellebbezők felszólító levelet küldtek a Bizottságnak, amelyben felhívták arra, hogy fizessen meg számukra 11,6 millió euró összeget az állítólagosan többek között a benyújtott feljelentés és az e tárgyban közzétett sajtóközlemények miatt elszenvedett károk megtérítése címén.

24.

2020. október 15‑én a Bizottság elutasította a fellebbezők kérelmét, mivel úgy ítélte meg, hogy az Európai Unió szerződésen kívüli felelősségének megállapításához szükséges feltételek nem teljesülnek.

25.

A fellebbezők lényegében azt kérik, hogy a Bíróság:

26.

A Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság:

27.

A Bíróság az eljárási szabályzat 76. cikkének (2) bekezdésével összhangban úgy határozott, hogy mellőzi a tárgyalás tartását.

28.

A másodlagosan felhozott és a jelen indítvány tárgyát képező második jogalapjukkal a fellebbezők arra hivatkoznak, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot az Unió szerződésen kívüli felelősségének megállapításával kapcsolatban. E jogalap három részre tagolódik. Az első rész lényegében a Törvényszéknek az OLAF és a Bizottság fellebbezőkkel szemben tanúsított rágalmazó magatartása jogellenességével, a második az OLAF magatartásának jogellenességével, a harmadik pedig a Bizottság magatartásának jogellenességével kapcsolatos téves jogalkalmazásán alapul.

29.

E részek fordított sorrendű elemzését javaslom. A második és a harmadik rész vizsgálatának keretében meg kell vizsgálni az OLAF kötelezettségeit, amennyiben ez utóbbi olyan tényekre hivatkozik, amelyek büntetőjogi következményeket vonhatnak maguk után, valamint elemezni kell a nemzeti eljárásban magánfélként fellépő Bizottság kötelezettségeit. Hasznosnak tűnik tehát elemzésemet ezekkel a részekkel kezdeni, majd rátérek a második jogalap első részének tárgyát képező ezen vád állítólagosan rágalmazó és becsületsértő jellegére.

30.

A két kifogásra tagolódó második részben a fellebbezők azt állítják, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor a megtámadott ítélet 84–104. pontjában úgy ítélte meg, hogy az OLAF magatartása, különösen az esetlegesen büntetőjogi következményeket megalapozó tényekre vonatkozó információknak a francia hatóságok részére történő továbbítása nem sértette a gondos ügyintézés és a bizalmas kezelés elvét.

31.

A fellebbezők arra hivatkoznak, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 88. pontjában tévesen állapította meg, hogy az OLAF már 2003. március 19‑én rendelkezett olyan információkkal vagy bizonyítékokkal, amelyek büntetőjogi következményeket vonhatnak maguk után. A fellebbezők szerint az OLAF tisztában volt azzal, hogy az Eurostat belső ellenőrzési jelentésében feltárt szabálytalanságok semmilyen hűtlen kezelést nem eredményeztek. Márpedig, mivel a francia bíróságok megállapították az uniós költségvetésnek okozott kár hiányát, a megtámadott ítélet 88. pontjában szereplő megállapítás nyilvánvalóan téves. A téves információk francia hatóságokkal való közlésével az OLAF nem járt el kellő elővigyázatossággal, ami az adatok ellenőrzésére vonatkozó kötelezettsége, és így a megfelelő ügyintézés elve megsértésének minősül.

32.

A Bizottság szerint a fellebbezők érveikkel a tények újbóli vizsgálatát kívánják elérni, ugyanakkor nem állítják, hogy azokat elferdítették volna, és nem azonosították a Törvényszék által állítólag elkövetett téves jogalkalmazást sem.

33.

Ami az ügy érdemét illeti, ezek az érvek mindenképpen megalapozatlanok. E tekintetben a feljegyzés OLAF általi megküldését illetően a Törvényszék a megtámadott ítélet 87. és 89. pontjában helyesen állapította meg, hogy figyelembe vette egyrészt azt a tényt, hogy az említett feljegyzésben szereplő információk az Eurostat által készített ellenőrzési jelentés alapján 1999‑ben megkezdett vizsgálat eredményei, másrészt pedig azt, hogy az OF/2002/0510. számú vizsgálat képezte az IO/2000/4097. számú belső vizsgálat külső részét. Az az állítás, amely szerint az OLAF tudomással bírt arról, hogy az Eurostat belső ellenőrzési jelentésében feltárt szabálytalanságok alapján a legcsekélyebb mértékben sem került sor pénzeszközök hűtlen kezelésére, elfogadhatatlan, mivel ilyen állításra első fokon nem hivatkoztak. ( 5 ) Ezenkívül a Bizottság szerint az a tény, hogy a francia bíróságok az OLAF‑étól eltérő következtetésre jutottak az uniós költségvetésnek okozott esetleges kár fennállását illetően, nem kérdőjelezheti meg az OLAF vizsgálatát. Az a körülmény, hogy a francia bíróságok megállapították, hogy nem érte hátrány az uniós költségvetést, önmagában nem teszi lehetővé annak bizonyítását, hogy az OLAF a fellebbezőkkel szemben olyan hibát követett el, amely megsértette a megfelelő ügyintézés elvét.

34.

Az első kifogás elfogadhatóságával kapcsolatos elemzés megkezdése előtt meg kell jegyeznem, hogy amennyiben a fellebbezők azt állítják, hogy az OLAF hamis vádat és rágalmazást követett el, megismétlik azt az érvet, amelyet a második jogalap első részében is kifejtettek, és amelyet e rész keretében fogok megvizsgálni. ( 6 ) Márpedig a fellebbezés 60–66. pontjából egyértelműen kitűnik, hogy e jogalap második részével a fellebbezők a megfelelő ügyintézés elvének megsértését kívánják bizonyítani, azon az alapon, hogy az OLAF nem járt el kellő gondossággal egyrészt azért, mert elhamarkodottan továbbította az információkat a nemzeti hatóságoknak, másrészt pedig információkat közölt a sajtóval.

35.

Első kifogásukban a fellebbezők arra hivatkoznak, hogy az OLAF anélkül küldte el a 2003. március 19‑i feljegyzést, hogy elegendő bizonyíték állt volna rendelkezésre a fellebbezők kifogásolható magatartására vonatkozóan, ami a megfelelő ügyintézés elve megsértésének minősül. Figyelemmel a Bizottság érveire és e kifogás elfogadhatósága szempontjából megjegyzem, hogy a fellebbezők az első fokon benyújtott keresetlevelükben már hivatkoztak a megfelelő ügyintézés elvének megsértésére és az ártatlanság vélelmének az OLAF általi, állítólagosan szabálytalanul megvalósított médiamegjelenéssel való megsértésére. ( 7 )

36.

Ezenkívül úgy tűnik számomra, hogy a fellebbezés 60–66. pontjában szereplő, a megtámadott ítélet 87. és 88. pontja ellen irányuló érvelés nem az elsőfokú eljárásban előadott érveik puszta megismétlésének minősül, hanem a megtámadott ítélet e pontjait érintő hibák bizonyítására irányul. Nyilvánvaló, hogy a fellebbezők azt kívánják bizonyítani, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a megfelelő ügyintézés elvét azáltal, hogy a megtámadott ítélet említett pontjaiban azt állapította meg, hogy az OLAF már 2003. március 19‑én rendelkezett azokkal az információkkal vagy bizonyítékokkal, amelyek büntetőjogi következményeket vonhatnak maguk után.

37.

Egyébiránt a fellebbezők érvelését úgy kell érteni, mint amely szerint a Bizottság kontra De Esteban Alonso ítéletből (C‑591/19) ( 8 ) az következik, hogy mivel az információknak a nemzeti hatóságok részére történő továbbítása lehetőségnek minősül, az OLAF‑nak körültekintően kellett eljárnia a megfelelő ügyintézés elvének tiszteletben tartása érdekében. Másként fogalmazva, a fellebbezők szerint az OLAF jelentésének a nemzeti hatóságok részére történő továbbítására vonatkozó kötelezettség hiánya a vizsgálat eredményei ellenőrzésének kötelezettségét vonja maga után, amit a Törvényszéknek meg kellett volna tennie.

38.

Következésképpen azt javaslom, hogy a Bíróság az első kifogást nyilvánítsa elfogadhatónak.

39.

A második jogalap második részének első kifogása a megtámadott ítélet 82–92. pontja ellen irányul. E pontokban a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy az 1073/1999 rendelet 10. cikkéből és (13) preambulumbekezdéséből következik, hogy az OLAF jogosult az igazságügyi hatósághoz fordulni, akár a külső vizsgálat befejezését megelőzően is, ha úgy ítéli meg, hogy rendelkezik olyan információkkal vagy tényekkel, amelyek bűnügyi nyomozás megindítását indokolhatják, vagy az ilyen nyomozás szempontjából hasznos bizonyítéknak minősülhetnek. ( 9 ) A Törvényszék megállapította, hogy mivel a 2003. március 19‑i feljegyzés az Eurostat 1999. szeptemberi belső ellenőrzési jelentésén alapult, és magában foglalta a releváns körülményeket és tényeket, az OLAF már 2003. március 19‑én rendelkezett olyan információkkal vagy adatokkal, amelyek alapján megállapíthatta, hogy a szóban forgó tények büntetőjogi következményeket vonhatnak maguk után. A Törvényszék arra a következtetésre jutott, hogy semmi nem utal a megfelelő ügyintézés elvének vagy az észszerű határidő elvének megsértésére. ( 10 )

40.

A fellebbezők szerint, mivel a francia bíróságok az uniós költségvetésnek okozott kár hiányát állapíthatták meg, ez a következtetés nyilvánvalóan téves, ami a megfelelő ügyintézés elve megsértésének minősül. Ezzel összefüggésben hasznosnak látom annak vizsgálatát először is, hogy a fellebbezők által hivatkozott jogszabály jogokat keletkeztet‑e a magánszemélyek számára, másodszor a tények OLAF általi bejelentésének és a gondossági kötelezettségének, harmadszor pedig a tények e felfedése tárgyában végzett bírósági felülvizsgálat elemzését.

41.

Emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a kártérítéshez való jog három feltétel együttes fennállásakor van biztosítva, nevezetesen, ha a megsértett jogszabály célja, hogy a magánszemélyeket jogokkal ruházza fel, a jogsértés kellően súlyos, és fennáll a közvetlen okozati összefüggés az aktus megalkotóját terhelő kötelezettség megsértése és a jogsérelmet szenvedett személyek kára között. A második feltételt illetően a Bíróság arra is emlékeztetett, hogy a döntő tényező annak megállapításához, hogy egy közösségi jogsértés kellően súlyos‑e, az, hogy az érintett közösségi intézmény vagy szerv nyilvánvalóan és súlyosan túllépte‑e mérlegelési jogkörének korlátait. ( 11 ) Egy ilyen jogsértés akkor állapítható meg, ha magában foglalja a mérlegelési jogkörre vonatkozóan előírt korlátoknak az érintett intézmény általi nyilvánvaló és jelentős mértékű megsértését, és e vonatkozásban figyelembe kell venni többek között a megsértett szabály egyértelműségének és pontosságának fokát, valamint a megsértett szabály által az uniós hatóság részére biztosított mérlegelési mozgástér terjedelmét. ( 12 )

42.

Az állítólagosan megsértett szabályt illetően a fellebbezők a gondossági kötelezettségre hivatkoznak ( 13 ) E tekintetben az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy e kötelezettség, amely az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 41. cikkének (1) bekezdésében foglalt megfelelő ügyintézéshez való jog szerves részét képezi, azt foglalja magában, hogy az uniós adminisztrációnak körültekintően és elővigyázatosan kell eljárnia, ( 14 ) és magánszemélyek számára jogokat keletkeztető jogszabálynak minősül. ( 15 ) Következésképpen úgy vélem, hogy a fellebbezők a magánszemélyek számára jogokat keletkeztető szabály megsértésére hivatkoznak. ( 16 )

43.

Az 1073/1999 rendelet (1) preambulumbekezdéséből következik, hogy az OLAF vizsgálatainak célja az Unió pénzügyi érdekeinek védelme és a csalások, valamint a Közösségek pénzügyi érdekeit sértő bármely más jogellenes tevékenység elleni küzdelem. ( 17 ) E rendelet (5) preambulumbekezdésének szövege szerint az OLAF felelőssége az Unió pénzügyi érdekeinek védelmét meghaladóan minden olyan tevékenységre is vonatkozik, amely óvja az uniós érdekeket az igazgatási vagy büntetőeljárásokat eredményező szabálytalan tevékenységgel szemben. E célok elérése érdekében folytat tehát az OLAF külső és belső vizsgálatokat, amelyek eredményei az 1073/1999 rendelet 9. cikke szerinti vizsgálati jelentésben jelennek meg, és közöl információkat a nemzeti hatóságokkal és intézményekkel e rendelet 10. cikkének megfelelően.

44.

Egyrészről meg kell jegyezni, hogy jelen esetben úgy tűnik, hogy az OLAF egy külső vizsgálat során ( 18 ) az 1073/1999 rendelet 10. cikkének (1) bekezdése alapján információkat továbbított. ( 19 ) E rendelkezés értelmében „a Hivatal mindenkor jogosult a külső vizsgálatok lefolytatása alkalmával megszerzett információt az érintett tagállam hatáskörrel rendelkező hatóságai számára megküldeni” ( 20 ), ami azt jelenti, hogy a külső vizsgálatok keretében a tények bejelentése a fent említett hatóságoknak csupán lehetőség. ( 21 ) Ezt a lehetőséget az OLAF az EK 280. cikkel (jelenleg az EUMSZ 325. cikke) összhangban az Unió pénzügyi érdekeinek hatékony védelmére vonatkozó kötelezettségének fényében gyakorolja. ( 22 ) Ezért véleményem szerint és első látásra az OLAF hatáskörének az Unió pénzügyi érdekeinek védelme érdekében történő szabályszerű gyakorlásáról van szó. ( 23 ) Ebből következik, hogy az információ nemzeti hatóságoknak történő továbbítása önmagában nem minősülhet jogellenes magatartásnak.

45.

Másrészt meg kell jegyezni, hogy az 1073/1999 rendelet (13) preambulumbekezdéséből következik, hogy az OLAF által készített vizsgálatot lezáró jelentésben foglalt következtetések nem vezethetnek automatikusan nemzeti bírósági eljárás megindításához, mivel a nemzeti hatóságok szabadon döntenek arról, hogy a vizsgálatot lezáró jelentés alapján milyen intézkedések meghozatalára van szükség, és kizárólag ez utóbbi hatóságok fogadhatnak el azon személyek jogi helyzetének befolyásolására alkalmas határozatokat, akik tekintetében az OLAF ilyen eljárások lefolytatását javasolta.. ( 24 ) Az OLAF által szolgáltatott információkat ugyanis kiegészíthetik és ellenőrizhetik a nemzeti hatóságok, amelyek e hivatalnál szélesebb körű nyomozati jogkörrel rendelkeznek.

46.

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a Bíróság már kimondta, hogy egyetlen rendelkezés sem tiltja „kifejezetten azt, hogy az érintett intézmény az OLAF vizsgálatának befejezése előtt az igazságügyi hatósághoz forduljon, ha úgy ítéli meg, hogy olyan információkkal vagy adatokkal rendelkezik, amelyek nyomozás megindítását indokolhatják, vagy amelyek az ilyen nyomozás szempontjából hasznos bizonyítéknak minősülhetnek. ( 25 ) Mivel a nemzeti hatóságok szabadon döntenek arról, hogy esetlegesen bírósági eljárást indítanak, javaslom e feltétel akként történő értelmezését, hogy az OLAF olyan információkkal vagy bizonyítékokkal rendelkezett, amelyek alapján úgy vélhette, hogy a szóban forgó tények büntetőjogi következményeket vonhattak maguk után.

47.

Mindazonáltal az OLAF‑ra ily módon ruházott, a nemzeti hatóságokhoz fordulásra vonatkozó hatáskört egyrészt mérsékelni kell az 1073/1999 rendelet 9. cikkének (2) bekezdésében foglalt rendelkezéssel, amelyből az következik, hogy az OLAF által készített jelentések – ugyanolyan módon és ugyanolyan feltételek mellett, mint a nemzeti közigazgatási vizsgálók által készített jelentések – azon tagállam közigazgatási vagy bírósági eljárásaiban elfogadható bizonyítéknak minősülnek, amelyben azok felhasználása szükségesnek bizonyul. Ebből véleményem szerint mutatis mutandis az következik, hogy az OLAF által a vizsgálat keretében összegyűjtött információk bizonyos fokú hitelességgel rendelkeznek. Általánosságban úgy vélem, hogy elővigyázatosságra van szükség, mivel az OLAF a nemzeti hatóságok részére történő információtovábbítás keretében nem pusztán visszaélést bejelentő személyként jár el, hanem vizsgálati jogkörrel felruházott hivatalként, és e továbbítás két, ilyen jogkörrel rendelkező hatóság között történik. ( 26 ) Másrészt figyelembe kell venni, hogy a nemzeti hatóságokhoz fordulás bírósági, polgári és büntetőeljárások alapjául szolgálhat. Márpedig a Bíróság már megállapította, hogy a büntetőjog területén e jogot és ezen általános elveket nem csupán a büntetőeljárások során kell tiszteletben tartani, hanem a nyomozási szakaszban is, azon időponttól kezdődően, amikor az érintett személlyel szemben vádat emelnek. ( 27 ) Kétségtelen, hogy az uniós intézményekre és szervekre az uniós jog végrehajtása során ugyanazok a követelmények vonatkoznak, mint a tagállamokra. Ebből következik, hogy bizonyítani kell, hogy az információknak a nemzeti hatóságok részére történő továbbításával összefüggésben az OLAF a megkövetelt gondossággal és körültekintéssel járt el, és így nem sértette meg a gondossági kötelezettséget, és tiszteletben tartotta a mérlegelési jogkörének korlátait annak meghatározása érdekében, hogy ezek az információk és bizonyítékok elegendőek‑e a szóban forgó tények bejelentésének igazolásához.

48.

Ezt követően felmerül a kérdés, hogy a Törvényszéknek milyen felülvizsgálatot kell gyakorolnia annak vizsgálata érdekében, hogy ezek az információk vagy bizonyítékok ilyen továbbítást valósítanak‑e meg.

49.

Mivel a Törvényszéknek az információk nemzeti hatóságok részére történő továbbításával összefüggésben meg kell vizsgálnia, hogy az OLAF jogszerűen rendelkezhetett‑e olyan információkkal vagy bizonyítékokkal, amelyek büntetőjogi következményeket vonhatnak maguk után, ( 28 ) véleményem szerint azt kell megállapítania, hogy e hivatal olyan információkat továbbított a nemzeti hatóságoknak, amelyek valószerűnek tűntek. ( 29 ) A valószerűség fogalma ugyanis azt jelenti, hogy az első fokon eljáró bíróság megvizsgálja, hogy az OLAF a nemzeti hatóságok részére történő információtovábbítás időpontjában a puszta kétségnél több információval rendelkezett‑e, ami azonban nem követel meg olyan kézzelfogható bizonyítékot, amely vizsgálati cselekményeket nem igényel. ( 30 ) Következésképpen a jelen ügyben nem lehetett vélelmezni ( 31 ) az említett információk jellegét, így a Törvényszéknek meg kellett volna vizsgálnia a 2003. március 19‑i feljegyzés tartalmát.

50.

E tekintetben megjegyzem, hogy a fellebbezők az elsőfokú eljárásban két érvet hoztak fel. Egyrészt azt állították, hogy sérült a gondos ügyintézés elve azáltal, hogy elhamarkodott módon továbbították az információkat. ( 32 ) E tekintetben, amennyiben a fellebbezők azt róják fel a Bizottságnak, hogy az Eurostat az 1999. évi ellenőrzése és a 2003. március 19‑i feljegyzés közötti rövid időtartam miatt nem tanúsított gondosságot, amint arra már rámutattam, a Charta 41. cikkének (1) bekezdésében foglalt megfelelő ügyintézés elvével összefüggésben értelmezett gondossági kötelezettség értelmében az adminisztrációnak gondosan és pártatlanul kell megvizsgálnia az adott ügy valamennyi releváns körülményét. Márpedig nyilvánvaló, hogy a szóban forgó időtartamból nem lehet sem különös gondosságra, sem a gondosság hiányára következtetni, így a Törvényszék e tekintetben nem követett el hibát.

51.

Másrészt, amennyiben a fellebbezők az elsőfokú eljárásban arra hivatkoztak, hogy a Bizottságot „az olyan adatok ellenőrzésére vonatkozó kötelezettség terheli, amelyek hatással lehetnek az eredményre, mivel a szóban forgó dokumentum súlyos szabálytalanságokat ró fel a fellebbezőknek, és velük szemben súlyos gazdasági következményekkel járhat”, érvelésüket úgy kell értelmezni, hogy az OLAF nem tett eleget az azon adatok ellenőrzésére vonatkozó kötelezettségének, amelyek hatással lehetnek a nemzeti hatóságok által elért eredményre. ( 33 ) A fellebbezők lényegében azt állították, hogy a szóban forgó jogellenesség a gondossági kötelezettség megsértésének következménye, és hogy az OLAF (és/vagy a Bizottság) feladata az általa a nemzeti hatóságok részére továbbított információk ellenőrzése. ( 34 )

52.

E tekintetben, amint arra már rámutattam, ( 35 ) úgy vélem, hogy az EUMSZ 340. cikk szerinti kereset keretében nem vélelmezhető az OLAF által továbbított információk valószerűsége, ( 36 ) így a Törvényszéknek meg kellett volna vizsgálnia a 2003. március 19‑i feljegyzés tartalmát, és ellenőriznie kellett volna, hogy a továbbított információk valószerűnek tűnnek‑e. ( 37 ) E tekintetben a Törvényszéknek meg kellett volna állapítania, hogy az OLAF rendelkezett‑e kellően pontos tárgyi bizonyítékokkal arra vonatkozóan, hogy megalapozott volt annak feltételezése, hogy a továbbított információk olyan tényekre utalnak, amelyek büntetőjogi következményeket vonhatnak maguk után. Hozzáteszem, hogy a nemzeti hatóságoknak a nemzeti eljárás megindítására vonatkozó mérlegelési jogköre nem fosztja meg az OLAF‑ot a valószerű információk továbbítására vonatkozó kötelezettségétől, és a Törvényszéket sem annak ellenőrzésére irányuló kötelezettségétől, hogy a továbbított információk megfeleltek‑e ennek a követelménynek. Az a körülmény, hogy az OLAF által a nemzeti hatóságoknak továbbított információk és a nemzeti bíróságok megállapításai között esetleges „eltérés” áll fenn, nem minősülhet a megfelelő ügyintézéshez való jog megsértésének, mivel a nemzeti hatóságok, amelyeket egyáltalán nem kötnek az OLAF megállapításai, a tények és jogi kérdések független és pártatlan vizsgálatát végzik.

53.

A jelen ügyben meg kell említenem, hogy a megtámadott ítélet 87. pontjában a Törvényszék egyrészt annak megállapítására szorítkozott, hogy a 2003. március 19‑i feljegyzésből kitűnik, hogy az abban szereplő információk olyan vizsgálat eredményei, amely az Eurostat által 1999. szeptemberében készített belső ellenőrzési jelentés alapján indult, vagyis közel három és fél évvel korábban, másrészt megállapította, hogy az említett feljegyzés ismertette az azt övező intézményi keretet, bemutatta a datashopok hálózatának 1995‑ös és 1996‑os létrehozása alapján vizsgálattal érintett történeti tényállást, megmagyarázva az e hálózaton belüli pénzügyi kapcsolatokat, és részletezte a vizsgálat során tett megállapításokat. A megtámadott ítélet 88. pontjában a Törvényszék arra a következtetésre jutott, hogy az OLAF már 2003. március 19‑én rendelkezett azokkal az információkkal vagy bizonyítékokkal, amelyek büntetőjogi következményeket vonhatnak maguk után.

54.

Márpedig úgy vélem, hogy ezáltal a Törvényszék nem bizonyította, hogy ellenőrizte a nemzeti hatóságoknak továbbított információk valószerűségét. A megtámadott ítélet ugyanis azzal, hogy röviden leírja az információknak a nemzeti hatóságok részére történő továbbításáról szóló határozathoz vezető eljárást és a 2003. március 19‑i feljegyzés tartalmát, annak kifejtésére irányul, hogy maga az OLAF vélhette úgy, hogy a szóban forgó tények büntetőjogi következményeket vonhatnak maguk után. Mindazonáltal úgy vélem, hogy magának a Törvényszéknek kell megvizsgálnia az információkat és a ténybeli elemeket annak megállapítása érdekében, hogy valószínű‑e, hogy a szóban forgó tényállás büntetőjogi következményeket vonhat maga után.

55.

Ezért úgy vélem, hogy a Törvényszék tévedett, amikor nem vizsgálta meg az OLAF által a nemzeti hatóságoknak továbbított információk és tények valószerűségét. Azt javaslom tehát a Bíróságnak, hogy e tekintetben helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet annak megállapításával, hogy a Törvényszéknek mint első fokon eljáró bíróságnak meg kellett volna vizsgálnia, hogy a 2003. március 19‑i feljegyzésben az OLAF által a francia hatóságok részére továbbított információk alapján valószínűsíthető‑e, hogy a szóban forgó tényállás büntetőjogi következményeket vonhat maga után.

56.

A fellebbezők arra hivatkoznak, hogy az OLAF‑tól származó sajtókiszivárogtatások miatt sérült H‑P. Charlot jóhírneve. A fellebbezők azokra a 2003 májusában egyes német nyelvű újságokban megjelent cikkekre hivatkoznak, amelyek feltüntették a Planistat Europe nevet. Ezen állítólagos kiszivárogtatások miatt az OLAF megsértette az 1073/1999 rendelet 8. cikke szerinti titoktartási kötelezettséget és a gondos ügyintézés elvét.

57.

A Bizottság szerint a 2003. március 19‑i feljegyzés tartalmának OLAF általi állítólagos kiszivárogtatása esetében ténybeli állításokról van szó, amelyek elferdítés hiányában nem képezhetik fellebbezés tárgyát. Mindenesetre a fellebbezők állításának alátámasztására szolgáló újságcikkek nem teszik lehetővé a titoktartási kötelezettség megsértésének megállapítását, mivel e cikkekben olyan információkra való hivatkozások szerepelnek, amelyeket akkor hoztak nyilvánosságra, amikor az Európai Parlament egyik német képviselője 2003. május 13‑án, azaz a szóban forgó cikkek közzétételét megelőzően írásbeli kérdést terjesztett elő. ( 38 ) Ezáltal a kiszivárogtatásokra vonatkozó állítások nem bizonyítják az OLAF titoktartási kötelezettségének megsértését, és még kevésbé e kötelezettség kellően súlyos megsértését.

58.

E tekintetben, amennyiben a fellebbezők második kifogásukban azt róják fel az OLAF‑nak, hogy információkat közölt a sajtóval, ( 39 ) emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 256. cikk (1) bekezdésének második albekezdéséből, az Európai Unió Bírósága alapokmánya 58. cikkének első bekezdéséből, valamint a Bíróság eljárási szabályzata 168. cikke (1) bekezdésének d) pontjából és 169. cikkének (2) bekezdéséből következik, hogy a fellebbezésnek pontosan meg kell jelölnie a hatályon kívül helyezni kért ítélet vitatott elemeit, valamint azokat a jogi érveket, amelyek kifejezetten alátámasztják e kérelmet, a fellebbezés vagy az érintett jogalap elfogadhatatlanságának terhe mellett. ( 40 ) A jelen ügyben megállapítom, hogy a fellebbezők nem hivatkoznak sem téves jogalkalmazásra, sem a megtámadott ítélet valamelyik pontjára, így azt javaslom, hogy a Bíróság ezt a kifogást mint nyilvánvalóan elfogadhatatlant utasítsa el.

59.

A második jogalap harmadik részében, amely három kifogásból áll, a fellebbezők azt róják fel a Törvényszéknek, hogy a megtámadott ítélet 114. pontjában tévesen alkalmazta a jogot, amikor megállapította, hogy a Bizottság nem követett el hibát, amikor magánfélként feljelentést tett X ellen a francia bíróságok előtt.

60.

A fellebbezők azt állítják, hogy a Bizottság hamisan vádolta a Planistat Europe‑ot és annak vezetőjét. A Bizottság vitatja e kifogás elfogadhatóságát.

61.

E tekintetben megjegyzem, hogy a fellebbezők nem jelölték meg, hogy a Törvényszék érvelése milyen téves jogalkalmazást tartalmaz. Amint arra a fentiekben rámutattam, a Bíróság eljárási szabályzata 168. cikke (1) bekezdésének d) pontjából következik, hogy a fellebbezésnek pontosan meg kell jelölnie a hatályon kívül helyezni kért ítélet vitatott elemeit, valamint azokat a jogi érveket, amelyek kifejezetten alátámasztják e kérelmet, a fellebbezés vagy az érintett jogalap elfogadhatatlanságának terhe mellett. ( 41 ) Nem felel meg ennek a követelménynek az a fellebbezés, amely anélkül, hogy egyáltalán érvelést tartalmazna annak konkrét meghatározására vonatkozóan, hogy a hatályon kívül helyezni kért határozat milyen jogi hibában szenved, csupán arra szorítkozik, hogy megismételje a Törvényszék előtt már előadott jogalapokat és érveket. Végül, ami a hamis vád fogalmát illeti, a második jogalap első részével kapcsolatos elemzésemre hivatkozom. ( 42 )

62.

A fellebbezők szerint a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor megállapította, hogy a Bizottság nem követett el hibát, amikor feljelentést tett X ellen a francia bíróságok előtt, és az eljárásban magánfélként lépett fel. Közelebbről, a fellebbezők lényegében azt róják fel a Bizottságnak, hogy elhamarkodottan járt el, amikor anélkül tett feljelentést, hogy megvárta volna az OLAF vizsgálatának lezárását. A Törvényszék tévedett, amikor a megtámadott ítélet 111. pontjában elismerte, hogy a Bizottság jogosult volt a feljelentéstételre, holott e jog gyakorlása a jelen ügy körülményei között „visszaélésszerű” volt. A Bizottságnak előzetesen meg kellett volna győződnie a feljelentés tárgyát képező információk valóságtartalmáról.

63.

Elöljáróban, amint azt már jeleztem, a jelen ügyben az OLAF az 1073/1999 rendelet ( 43 ) 10. cikkének (1) bekezdése alapján továbbította az információkat a francia hatóságoknak, és ez a továbbítás az Unió pénzügyi érdekei védelmére irányuló, az EK 280. cikk (jelenleg EUMSZ 325. cikk) szerinti hatásköre gyakorlásának minősül. ( 44 ) Ezenkívül a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy egyetlen rendelkezés sem tiltja kifejezetten azt, hogy a Bizottság az OLAF vizsgálatának befejezése előtt az igazságügyi hatósághoz forduljon, ha úgy ítéli meg, hogy olyan információkkal vagy bizonyítékokkal rendelkezik, amelyek büntetőjogi következményeket vonhatnak maguk után. ( 45 ) Ennélfogva, amint arra a Bizottság hivatkozik, ellentétes lett volna az EK 280. cikk céljával, ha megvárta volna az OLAF vizsgálatának hivatalos lezárását, mivel az OLAF a hároméves vizsgálat alatt már összegyűjthette azokat az információkat, amelyeket a vizsgálat során az 1073/1999 rendelet 10. cikkének (1) bekezdése alapján az illetékes hatóságoknak továbbított. ( 46 )

64.

A fellebbezők azon érvét illetően, amely az észszerű határidő betartása elvének azáltal történő megsértésén alapul, hogy a Bizottság elhamarkodottan lépett fel magánfélként, amint azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 108. pontjában helyesen hangsúlyozta, ezen elv megsértése, még ha bizonyítottnak is tekinthető, csak akkor alapozhatja meg a Bizottság szerződésen kívüli felelősségét, ha az a túlzott időmúlás miatt kárt okoz. ( 47 ) Ezenkívül meg kell állapítani, hogy az említett elv esetleges megsértése érinti a fellebbezők hatékony védekezésre vonatkozó képességét, ami a jelen ügyben nem áll fenn, mivel ez utóbbiak védekezhettek a nemzeti bíróságok előtt. Következésképpen a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor megállapította, hogy a Bizottság nem sértette meg ezt az elvet azzal, hogy magánfélként lépett fel még azt megelőzően, hogy a külső vizsgálat keretében megkapta volna a vizsgálatot lezáró jelentést.

65.

Ami a fellebbezők azon érvét illeti, amely szerint a Bizottságnak át kellett volna tekintenie az OLAF által végzett munkát, meg kell jegyezni, hogy e hivatal teljesen függetlenül jár el. ( 48 ) Így az 1999/352 határozat 2. cikkének (1) bekezdése és az 1073/1999 rendelet 1. cikkének (1) bekezdése alapján közvetlenül az OLAF‑ra ruházták a Bizottságot a külső igazgatási vizsgálatok terén a csalás, a korrupció és az Unió pénzügyi érdekeit sértő bármely más jogellenes tevékenység elleni küzdelem megerősítése céljából, valamint az uniós rendelkezéseket sértő gazdasági szereplők minden egyéb cselekményével vagy tevékenységével kapcsolatos csalás elleni küzdelem céljából megillető hatásköröket. Ennélfogva a Bizottság az OLAF hatásköreinek megsértése nélkül nem kötelezhető az OLAF által továbbított információk ellenőrzésére.

66.

Végül a fellebbezők előadják, hogy a Bizottságnak nem kellett volna feljelentést tennie, mivel az ennek akadályát képező „teljesen kivételes körülmények” álltak fenn. Mivel ez utóbbi érvet a keresetlevélben nem hozták fel, az véleményem szerint elfogadhatatlan.

67.

Harmadik kifogásukban a fellebbezők arra hivatkoznak, hogy a Bizottság okozta e feljelentés médiavisszhangját, megsértve ezzel a megfelelő ügyintézés elvét. A Bizottság e kifogás elfogadhatatlanságára hivatkozik.

68.

Meg kell állapítani, hogy ezzel a kifogással a fellebbezők nem jelölik meg, hogy az Törvényszék a megtámadott ítéletben milyen hibát követett el. Így a kifogás elfogadhatatlan.

69.

Következésképpen azt javaslom, hogy a Bíróság a második jogalap harmadik részét mint részben elfogadhatatlant és részben megalapozatlant utasítsa el.

70.

A második jogalap első részében a fellebbezők azt állítják, hogy a Törvényszéknek el kellett volna ismernie az OLAF és a Bizottság által elkövetett hamis vád fennállását, ami a rágalmazás fogalmába tartozik, és a 27 uniós ország közül 25‑ben mind bűncselekménynek, mind pedig polgári jogi kötelezettségszegésnek minősül. A Törvényszék tévesen állapította meg a megtámadott ítélet 74. és 76. pontjában, hogy a fellebbezők a hamis vád fennállására való hivatkozás érdekében francia büntetőjogi rendelkezésekre, a francia bíróságok ítélkezési gyakorlatára, valamint a francia jogirodalomra támaszkodtak.

71.

A fellebbezők szerint a Törvényszéknek ezeket az érveket a Charta 7. és 41. cikkében biztosított, a magánélethez való jog és a megfelelő ügyintézéshez való jog fényében kellett volna megvizsgálnia. A fellebbezők csak példaként hivatkoztak a hamis vádra vonatkozó nemzeti ítélkezési gyakorlatra annak bizonyítása érdekében, hogy az ilyen hiba sérti a tagállamok közös általános elveit.

72.

A Bizottság úgy véli, hogy ezek az érvek elfogadhatatlanok, mivel azokat első fokon nem hozták fel. Álláspontja szerint a Törvényszékhez benyújtott keresetlevelükben a fellebbezők hamis vád fennállását állították, és kifejezetten hivatkoztak a francia code pénalra (büntető törvénykönyv) és a vonatkozó nemzeti ítélkezési gyakorlatra. A fellebbezők egyértelműen azzal érveltek a Törvényszék előtt, hogy hamis vád miatt jogellenes az OLAF és a Bizottság magatartása. ( 49 )

73.

Az első rész elfogadhatóságát illetően a Bizottság először is lényegében azt állítja, hogy ezen első rész szempontjából a Törvényszék által eldöntött jogvitán túlterjedő kérelemmel fordultak a Bírósághoz, mivel a fellebbezők a rágalmazásra első alkalommal a fellebbezésükben hivatkoztak.

74.

E tekintetben, ami azt a kérdést illeti, hogy a fellebbezők érvelése a hamis vád vagy a rágalmazás fogalmára vonatkozott‑e, megjegyzem, hogy az első fokon benyújtott keresetlevelükben azzal érveltek, hogy a hamis vádat, azaz az információknak a francia igazságügyi hatóságok részére történő megküldését rágalmazó közlés, mégpedig az említett továbbítással kapcsolatos sajtókiszivárogtatás kísérte. ( 50 ) Egyrészt, amennyiben a 2003. március 19‑i feljegyzés megküldését kifogásolták, valamint azt, hogy a Bizottság 2003. július 10‑én magánfélként feljelentést tett ellenük, a velük szemben alkalmazott hamis vádra hivatkoztak. ( 51 ) Másrészt, amennyiben a fellebbezők az OLAF és a Bizottság által elkövetett állítólagos médiakiszivárogtatásokat kifogásolták, megjegyzem, hogy – kétségkívül szűkszavúan – „rágalmazó”, az érintett személy ártatlanságának vélelmét sértő sajtóközleményre hivatkoztak. ( 52 )

75.

Ennélfogva azt javaslom, hogy a Bíróság állapítsa meg, hogy a fellebbezők első fokon már előterjesztették a hamis vádra és a rágalmazásra vonatkozó érvelést. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a rágalmazásra vonatkozó érvelés kizárólag az információknak a sajtó részére történő kiszivárogtatásáról szóló állításra vonatkozik, ( 53 ) és nem az információknak az OLAF és a Bizottság részéről a nemzeti hatóságok felé történő továbbítására. Egyébiránt azon kérdéseket illetően, hogy a hamis vád a rágalmazással szomszédos fogalomnak minősül‑e, vagy közvetlenül annak hatálya alá tartozik‑e, és hogy sérti‑e a Charta 7. és 41. cikkét, úgy vélem, hogy e kérdések az ügy érdeméhez tartoznak, amit az alábbiakban fogok megvizsgálni. ( 54 )

76.

Másodszor a Bizottság lényegében azt állítja, hogy az első fokon benyújtott keresetlevélből nem azonosítható semmilyen, az uniós jog valamely rendelkezését vagy általános elvét sértő rágalmazás fennállására vonatkozó érvelés.

77.

E tekintetben elegendő megállapítani, hogy egyrészt a keresetlevélben szereplő kereseti kérelem a gondossági kötelezettség és a megfelelő ügyintézés elvének, a védelemhez való jognak, az ártatlanság vélelméhez való jognak és a titoktartási kötelezettségnek a kellően súlyos megsértésére hivatkozik. Véleményem szerint nyilvánvaló, hogy a fellebbezők az uniós jog Chartában konkretizált általános elveire hivatkoztak. ( 55 ) Másrészt az első fokon benyújtott keresetlevélben szereplő érvelés olvasata megerősíti ezt az értékelést, mivel többek között a hamis váddal kapcsolatos állításokat illetően a fellebbezők valamely személy jóhírnevének vagy becsületének, tehát a magánéletének az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4‑én aláírt egyezmény (kihirdette: az 1993. évi XXXI. törvény) 10. cikkében biztosított véleménynyilvánítás szabadsága értelmében vett megsértésére hivatkoztak. ( 56 ) Ezenkívül az elsőfokú eljárásban előterjesztett válaszukban arra a következtetésre jutottak, hogy megsértették egy személy jóhírnevét, amely a magánélet tiszteletben tartásának körébe tartozik, ( 57 ) valamint a Charta 41. cikkében biztosított megfelelő ügyintézéshez való jogot. ( 58 ) Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a Bizottság nem tekintheti megalapozottan úgy, hogy az uniós jog megsértése a fellebbezés szakaszában felhozott új érv.

78.

Harmadszor, ami azt a kérdést illeti, hogy a második jogalap rágalmazáson alapuló első része elévült‑e, emlékeztetni kell arra, hogy az Európai Unió Bírósága alapokmányának 46. cikke értelmében a szerződésen kívül okozott károkért való felelősségre vonatkozó ügyekben az Unió elleni eljárás megindításának joga az erre okot adó esemény felmerülésétől számított öt év alatt évül el. A jelen ügyben úgy tűnik, hogy a sajtónak való kiszivárogtatás miatti rágalmazáson alapuló jogalap elévült, mivel e kár azonnal bekövetkezett.

79.

Abban az esetben ugyanis, ha az OLAF vizsgálata és az e vizsgálatról szóló jelentés megküldése az 1073/1999 rendelet 8. cikkében foglalt bizalmas jelleg elvének hatálya alá tartozik, az ezen elv megsértésével okozott kár a bizalmas információk nyilvánosságra hozatalakor bekövetkezik. Ennélfogva különbséget kell tenni aszerint, hogy a kár hamis vád vagy rágalmazás miatt következett‑e be, így ez utóbbi esetében a jogellenes magatartás a Cour de cassation (semmítőszék) ítéletének kihirdetésétől függetlenül valósult meg. Így a Törvényszék a megtámadott ítélet 60. pontjában helyesen állapította meg, hogy a nemzeti bírósági eljárások esetleges eredményei nem érinthetik a szerződésen kívüli felelősség megállapítása iránti kereset benyújtását, ezért a rágalmazás elkövetése a Cour de cassation (semmítőszék) ítéletének kihirdetésétől függetlenül megállapítható volt.

80.

Ebből következik, hogy a fellebbezőknek e kár megtérítését az állítólagosan rágalmazó kijelentések közzétételétől, a 2003 májusa és júliusa közötti időszaktól számított öt éven belül kellett volna kérniük. Azt javaslom tehát, hogy a Bíróság adjon helyt a Bizottság által felhozott ezen elfogadhatatlansági kifogásnak.

81.

Ami a második jogalap első részének érdemét illeti, a fellebbezők a Törvényszéknek a hamis váddal kapcsolatos érvelésre vonatkozó értékelését vitatják.

82.

A megtámadott ítélet 74–76. pontjában, amely ezen ítéletnek az OLAF és a Bizottság hamis vádat illető magatartásának jogellenességével kapcsolatos részében található, a Törvényszék megállapítja, hogy a fellebbezők francia büntetőjogi rendelkezésekre, a francia bíróságok ítélkezési gyakorlatára, valamint a vonatkozó francia jogirodalomra támaszkodtak. Rámutat, hogy bár igaz, hogy az uniós bíróságok kizárólagos hatáskörrel rendelkeznek az uniós intézményekhez benyújtott, kártérítésre irányuló keresetek elbírálására, a fellebbezők által hivatkozott tények francia büntetőjogbeli értelmezése és jogi kerete nem tartozik az uniós bíróság hatáskörébe. E körülmények között a Törvényszék mint hatástalanokat elutasította a fellebbezők hamis vád fennállására alapított érveit.

83.

Meg kell jegyezni, hogy a Törvényszéknek a megtámadott ítélet 74–76. pontjában szereplő érvelése a keresetlevél olyan olvasatából ered, amely szerint a fellebbezők csak a nemzeti jogra vonatkozóan adtak elő érveket. Márpedig, amint azt az elfogadhatatlanságra vonatkozó részben már kifejtettem, számomra bizonyítottnak tűnik, hogy a fellebbezők az uniós jogra és különösen annak általános elveire hivatkoztak. ( 59 ) Az első fokon benyújtott keresetlevél szerint az OLAF és a Bizottság által megvalósított hamis vádak a Charta 41. cikkében biztosított gondossági kötelezettségbe ( 60 ) és a megfelelő ügyintézéshez való jogba ( 61 ) ütköznek.

84.

Mindenesetre még az uniós jog általános elveire való kifejezett hivatkozások hiányában is úgy vélem, hogy a Törvényszék feladata, hogy a iura novit curia elvének megfelelően megvizsgálja az említett elveket. ( 62 ) Végül, mivel a hamis vád az uniós jogban kevéssé kidolgozott fogalomnak minősül, teljes mértékben érthető, hogy a hatályának meghatározása érdekében a felek bemutatják a nemzeti ítélkezési gyakorlatra és jogelméletre vonatkozó álláspontjukat, annál is inkább, mivel a Chartában megerősített általános jogelvek részben a tagállamok közös hagyományaiból erednek. ( 63 )

85.

Ily módon úgy vélem, hogy annak megállapításával, hogy a fellebbezők a nemzeti jogi normák megsértésére hivatkoztak, a Törvényszék túl formálisan és megszorítóan értelmezte az első fokon benyújtott keresetlevelet és választ, amely kifejezetten hivatkozik az uniós jog általános elveire és a Charta rendelkezéseire. Azt javaslom tehát a Bíróságnak, hogy adjon helyt a második jogalap első részének, és állapítsa meg, hogy a Törvényszék tévesen állapította meg a megtámadott ítélet 74. és 76. pontjában, hogy a fellebbezők a hamis vád fennállására való hivatkozás érdekében a francia büntetőjogi rendelkezésekre, a francia bíróságok ítélkezési gyakorlatára, valamint a francia jogirodalomra hivatkoztak.

86.

Végül a teljesség kedvéért néhány észrevételt teszek arra a kérdésre vonatkozóan, hogy a hamis vád esetlegesen a magánszemélyek számára jogokat keletkeztető jogszabály kellően súlyos megsértésének minősülhet‑e.

87.

Meg kell jegyezni, hogy nem tűnik úgy, hogy a másodlagos uniós jog rendelkezései közvetlen normatív forrásként szolgálnának a hamis vádhoz. A jogsértő magatartás jellemzőinek a magánszemélyek számára jogokat keletkeztető jogszabály megsértésének megállapítása céljából történő meghatározása érdekében a tagállamok közös hagyományait kell megvizsgálni.

88.

E tekintetben a hamis vád több tagállam büntető törvénykönyvében büntetendő bűncselekménynek minősül, ( 64 ) így megállapítható, hogy a tagállamok közös hagyományáról van szó. E cselekmény egy nemlétező és büntetendő cselekménynek vagy ténynek a hatóság tudomására hozatalából áll. ( 65 ) Mindazonáltal nem minden bejelentés szükségszerűen hamis. A hamis vádat ugyanis hagyományosan a hivatkozott tények hamis jellege és a bejelentő hamis szándéka jellemzi. Másként fogalmazva, a figyelmetlenség vagy gondatlanság nem elegendő a bűncselekmény szándékosságának megállapításához. ( 66 ) Ennélfogva, ha a fellebbezőknek első fokon sikerül bizonyítaniuk, hogy az OLAF szándékosan továbbított ténylegesen hamis információkat a nemzeti hatóságoknak, akkor megállapítható a hamis vád tényállása. Az ilyen magatartás tehát sértheti a kifogásolt személy alapvető egyéni jogait, és annak meghatározása érdekében, hogy a magánszemélyek számára jogokat keletkeztető jogszabály kellően súlyos megsértéséről van‑e szó, a Törvényszéknek meg kell vizsgálnia, hogy az állítólagosan hamis vád esetlegesen a Chartában biztosított alapvető jogok megsértésének minősülhet‑e, amely jogsértést a Charta 52. cikkének (3) bekezdése alapján az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlata szerint kell értelmezni.

89.

A fentiekre tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság részben adjon helyt a második jogalap első részének, amennyiben a Törvényszék megtagadta a fellebbezőknek a hamis vádra vonatkozó érvelése vizsgálatát.

90.

Az Európai Unió Bíróságának alapokmánya 61. cikkének első bekezdése szerint a Bíróság a Törvényszék határozatának hatályon kívül helyezése esetén az ügyet érdemben maga is eldöntheti, amennyiben a per állása megengedi. A jelen ügyben nem ez a helyzet, mivel a Törvényszék nem vizsgálta sem az OLAF által a nemzeti hatóságoknak továbbított információk és ténybeli elemek valószerűségét, sem azok tartalmát, sem pedig az e továbbításra irányuló szándékot.

91.

Mivel az ügyet elemzésem alapján vissza kell utalni a Törvényszék elé, ebből következően a költségekről jelenleg nem kell határozni, az eljárási szabályzat 137. cikke alapján, amely az említett szabályzat 184. cikkének (1) bekezdése értelmében a fellebbezési eljárásra is alkalmazandó.

92.

A fenti megfontolásokra tekintettel és a fellebbezés egyéb jogalapjai megalapozottságának vizsgálata nélkül azt javaslom, hogy a Bíróság részben helyezze hatályon kívül az Európai Unió Törvényszéke 2022. április 6‑iPlanistat Europe és Charlot kontra Bizottság ítéletét (T‑735/20, EU:T:2022:220) annyiban, amennyiben a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor egyrészt nem vizsgálta meg az Európai Csalás Elleni Hivatal által a nemzeti hatóságoknak továbbított információk és ténybeli elemek valószerűségét, másrészt pedig elmulasztotta megvizsgálni a fellebbezőknek az esetleges hamis vádra vonatkozó érvelését. Azt javaslom, hogy a Bíróság a költségekről ne határozzon.