1.

Az uniós szabályok már évek óta elismerik a hitelfelvevő fogyasztó azon jogát, hogy a hitelt határidő előtt visszafizesse (a szerződés fennmaradó időtartatamára esedékes kamatok és költségek csökkentése mellett). ( 2 )

2.

Ezen elismerés általánosságban kiterjed a fogyasztói hitelekre (2008/48/EK irányelv ( 3 )), valamint kifejezetten a lakóingatlanokhoz kapcsolódó fogyasztói hitelmegállapodásokra (2014/17/EU irányelv ( 4 )) is.

3.

A Bíróság a 2019. szeptember 11‑i ítéletében ( 5 ) – a 2008/48 irányelv 16. cikke (1) bekezdésének értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelemre ( 6 ) válaszul – már állást foglalt a fogyasztói hitel határidő előtti visszafizetésének jogkövetkezményeiről.

4.

Jelen előzetes döntéshozatalra utalás a 2014/17 irányelv 25. cikke (1) bekezdésének egy bizonyos bank jelzáloggal fedezett kölcsönszerződéseiben foglalt, előre meghatározott rendelkezés (általános szerződési rendelkezés) tekintetében történő értelmezésére irányul. A kérdést előterjesztő bíróság különösen arra keresi a választ, hogy köteles‑e követni a Lexitor ítéletben kialakított iránymutatást.

5.

A 3. cikk g) pontja kimondja:

„Ezen irányelv alkalmazásában a következő fogalommeghatározások alkalmazandók:

6.

A 16. cikk (1) bekezdése értelmében:

„A fogyasztónak joga van a hitelmegállapodás szerinti kötelezettségeit egészben vagy részben bármikor teljesíteni. Ilyen esetekben jogosult a hitel teljes költségének csökkentésére, ami a szerződés fennmaradó időtartamára esedékes kamatot és költségeket foglalja magában.”

7.

A jelen ügy szempontjából különösen a (19), (50) és (66) preambulumbekezdés releváns.

8.

A 4. cikk ezen irányelv alkalmazásában a következőket határozza meg:

„[…]

13.   »a hitel fogyasztó által viselt teljes költsége«: a hitel fogyasztó által viselt teljes költsége a 2008/48/EK irányelv 3. cikkének g) pontjában meghatározottak szerint, ideértve az ingatlan értékbecslésének költségét, amennyiben az értékbecslés a hitel felvételéhez szükséges, de ide nem értve az ingatlan tulajdonjogának átruházásáért fizetendő ingatlan‑nyilvántartási díjakat. A hitel fogyasztó által viselt teljes költsége nem foglalja magában a fogyasztó által a hitelmegállapodásba foglalt bármely kötelezettségének elmulasztása miatt fizetendő költségeket;

[…]

15.   »teljeshiteldíj‑mutató« (THM): a hitel fogyasztó által viselt teljes költsége a teljes hitelösszeg éves százalékában kifejezve, beleértve – adott esetben – a 17. cikk (2) bekezdésében említett költségeket; a teljeshiteldíj‑mutató éves alapon megegyezik a hitelező és a fogyasztó közötti megállapodás szerinti valamennyi jövőbeli és meglévő kötelezettségvállalás (lehívások, törlesztések és díjak) jelenértékével;

[…].”

9.

A 25. cikk a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a fogyasztó jogosult legyen a hitelmegállapodás szerinti kötelezettségeinek a megállapodás lejárata előtti, teljes egészében vagy részlegesen történő teljesítésére. Ilyen esetekben a fogyasztó jogosult a hitel fogyasztó által viselt teljes költségének csökkentésére, ami a szerződés fennmaradó időtartamára esedékes kamat és költségek csökkentését jelenti.

(2)   A tagállamok rendelkezhetnek úgy, hogy az (1) bekezdésben említett jog gyakorlása bizonyos feltételekhez legyen kötve. Ilyen feltétel lehet többek között a jog gyakorlásának időbeli korlátozása, a hitelkamatláb típusától vagy a jog fogyasztó általi gyakorlásának időpontjától függően eltérő elbánás alkalmazása, vagy a jog gyakorlásának a feltételéül szabott körülmények tekintetében történő korlátozások.

(3)   A tagállamok rendelkezhetnek úgy, hogy a hitelező indokolt esetben jogosult a hitel előtörlesztéséhez közvetlenül kapcsolódó potenciális költségek után méltányos és objektívan indokolt kompenzációban részesülni, de a fogyasztóra nézve nem alkalmazhat szankciót. A kompenzáció e tekintetben nem haladhatja meg a hitelező pénzügyi veszteségét. E feltételek mellett a tagállamok előírhatják, hogy a kompenzáció mértéke nem haladhat meg egy meghatározott szintet, vagy csak egy bizonyos ideig alkalmazható.

[…]

(5)   Amennyiben az előtörlesztés olyan időszakra esik, amikor a hitelkamatláb rögzített, a tagállamok rendelkezhetnek úgy, hogy az (1) bekezdésben említett jog gyakorlásának feltételeként a fogyasztó részéről jogszerű érdeknek kell fennállnia.”

10.

A Hypothekar‑ und Immobilienkreditgesetz (a jelzáloghitelről és az ingatlanhitelről szóló törvény ( 7 )) „Előtörlesztés” című 20. §‑a a 2020. december 31‑ig hatályos változatában a következőképpen rendelkezett:

„(1)   A hitelfelvevőt megilleti a – bármikor gyakorolható – jog, hogy a hitelösszeget a megállapodásban meghatározott idő lejárta előtt részben vagy teljes egészében visszafizesse. A teljes hitelösszegnek a kamatokkal együtt történő előtörlesztése a hitelmegállapodás felmondásának minősül. A hitelfelvevő által fizetendő kamatok a hitel előtörlesztése esetén az ezáltal csökkent kintlevőségeknek megfelelően, és adott esetben a megállapodás ezáltal csökkent időtartamának megfelelően csökkennek; a futamidőtől függő költségek arányosan csökkennek.”

11.

Az UniCredit Bank Austria AG (a továbbiakban: UniCredit) a fogyasztóknak szánt, jelzáloggal fedezett kölcsönszerződésekben a kölcsön előtörlesztéséhez való jogot szabályozó modelleket használ, a fizetendő kamatok és futamidőtől függő költségek csökkentésével.

12.

A megállapodások a következő általános szerződési rendelkezést tartalmazzák: „Rögzítésre kerül, hogy a futamidőtől független kezelési költségek nem, illetve részlegesen sem kerülnek visszatérítésre”.

13.

A Verein für Konsumenteninformation (a továbbiakban: VKI) fogyasztói érdekvédelmi egyesület a Handelsgericht Wien (bécsi kereskedelmi bíróság, Ausztria) előtt az e rendelkezés alkalmazásának megszüntetése iránti keresetet indított az UniCredittel szemben.

14.

Az elsőfokú bíróság elutasította a kereseti kérelmet. Ezzel szemben az Oberlandesgericht Wien (bécsi regionális felsőbíróság, Ausztria) helyt adott a VKI fellebbezésének, és helyt adott a keresetnek.

15.

Az Oberster Gerichtshofnak (legfelsőbb bíróság, Ausztria) a másodfokú ítélettel szemben az UniCredit által előterjesztett, az elsőfokú ítélet helyreállítására irányuló felülvizsgálati kérelemről kell határoznia. Ezt megelőzően az Oberster Gerichtshof (legfelsőbb bíróság) előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjesztette a Bíróság elé:

„Úgy kell‑e értelmezni a […] 2014/17/EU […] irányelv 25. cikkének (1) bekezdését, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely úgy rendelkezik, hogy a hitelfelvevő ahhoz való jogának gyakorlása esetén, hogy a hitelösszeget a szerződésben meghatározott idő lejárta előtt teljes egészében vagy részben visszafizesse, a hitelfelvevő által fizetendő kamatok és a futamidőtől függő költségek arányosan csökkennek, míg a futamidőtől független költségek vonatkozásában nincs ennek megfelelő szabályozás?”

16.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem 2021. szeptember 9‑én érkezett a Bírósághoz.

17.

A VKI, az UniCredit, az olasz kormány és az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket.

18.

2022. július 7‑én a VKI, az UniCredit, a német kormány, az olasz kormány és a Bizottság részvételével tárgyalás tartására került sor.

19.

A fogyasztói hitelről szóló első irányelv 1987‑ben született. Kizárta hatálya alól a földterület vagy épített vagy tervezett ingatlan tulajdonjogának megszerzésére vagy fenntartására, valamint az ingatlanok felújítására vagy javítására vonatkozó hitelmegállapodásokat. Csak néhány rendelkezése vonatkozott azon ingatlanjelzáloggal fedezett kölcsönszerződésekre, amelyeket az említett rendelkezés kivételesen már nem zárt ki.

20.

Közel harminc évvel később a 2014/17 irányelv (részben) közös szabályozási keretet hozott létre a jelzáloggal vagy a lakóingatlanokra alkalmazott más hasonló biztosítékkal fedezett fogyasztói hitelmegállapodásokra.

21.

Ez utóbbi megállapodások külön szabályozása gyakran a fogyasztói hitelek és a lakásvásárlási vagy ‑felújítási hitelek piacai közötti különbségekkel magyarázható. Emellett kiemelik az egyes kölcsönkategóriák esetében alkalmazott technikák és a szokásos biztosítékok közötti eltéréseket.

22.

Ezen eltérések ellenére a 2014/17 irányelvnek számos olyan rendelkezése van, amelyet a jogalkotó a 2008/48 irányelvre támaszkodva fogalmazott meg. Néha minden további nélkül az előbbi irányelvről az utóbbira történő visszautalásra szorítkozik, vagy árnyalatnyit módosít, illetve pontosít. ( 8 )

23.

A két irányelv közös – és a 87/102 irányelvben is már szereplő – szempontja a fogyasztónak a hitel előtörlesztéséhez való joga. Mindhárom jogszabályban e jog együtt jár a hitel teljes költségének csökkentésére vonatkozó jogosultsággal, amely csökkentésnek:

24.

A Bíróság a fogyasztói hitelek kapcsán állást foglalt „a hitel fogyasztó által viselt teljes költsége” fogalma tekintetében. ( 9 ) Amint azt már kifejtettem, a Bíróság a Lexitor ítéletben e költségnek a hitelmegállapodás szerinti kötelezettségek – 2008/48 irányelv 16. cikkének (1) bekezdése által lehetővé tett – határidő előtti teljesítése miatti csökkentését értelmezte.

25.

Az alapügyben eljáró bíróság által a jelen ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés megválaszolásához mindenekelőtt a 2014/17 irányelv 25. cikkének (1) bekezdésében szereplő „hitel teljes költsége” ( 10 ) és „teljes költségének csökkentése” ( 11 ) fogalmakkal kell foglalkozni.

26.

Ezen elemzés megkezdése előtt ismertetek két megfontolást a 2008/48 irányelv jelen ügyre gyakorolt hatásával kapcsolatban:

27.

Amennyiben a határidő előtti visszafizetéshez való jog gyakorlása a hitel fogyasztó által viselt teljes költségének megfelelő csökkenésével jár, azt kell tisztázni, hogy ez utóbbi fogalom (a kamatokon felül) mely tételeket foglalja magában.

28.

A 2014/17 irányelv 4. cikkének 13. pontja „a hitel fogyasztó által viselt teljes költsége” megfogalmazást a 2008/48 irányelvre való hivatkozás révén határozza meg, néhány olyan pontosítással, amely az elvi azonosság tekintetében nem jelent változást. ( 16 )

29.

Szó szerint értelmezés alapján a jelzáloghitel teljes költsége magában foglalja az adott hitelhez kapcsolódó valamennyi olyan költséget (kivéve, ha a jogalkotó kizárta azokat), amely megfelel az alábbi két feltételnek: kötik a fogyasztót és a hitelező előtt ismertek (vagy annak kell lenniük). ( 17 )

30.

A rendelkezés jellegzetes példaként említi az ilyen költségekre a „kamatot, jutalékot, az adókat”, valamint „a hitelmegállapodáshoz kapcsolódó járulékos szolgáltatások költségei[t] […], különösen a biztosítási díjak[at], amennyiben […] egy szolgáltatási szerződés megkötése a hitel megszerzéséhez, vagy a meghirdetett feltételek melletti megszerzéséhez kötelező”. A hitelközvetítői díj és az ingatlan jelzálogcélú értékbecslésének költsége ( 18 ) szintén ide sorolhatók.

31.

E felsorolásból arra lehet következtetni, hogy a költségek kötelező jellege nem feltétlenül a hitelező általi, a saját haszna növelése érdekében történő egyoldalú kiszabásból ered: a hitel teljes költsége – a természettől fogva eltérő fogalmak miatt – a szerződő felektől eltérő jogalanyok díjazását is magában foglalhatja. ( 19 )

32.

A hitel teljes költsége tehát – a jelen szó szerinti értelmezés szerint –, a fogyasztó számára való kötelező jelleg és a hitelező részéről való ismeret ugyanazon feltételei mellett kiterjed a járulékos szolgáltatási összegekre is. ( 20 )

33.

Ilyen költségek például az élet‑ és tűzkárbiztosítási díjak; ( 21 ) a jelzáloggal terhelendő ingatlan értékbecslésének költségei; ( 22 ) a számla nyitásának és vezetésének költségei; az e számlát érintő ügyletek és lehívások céljára szolgáló fizetési eszköz igénybevételének költségei, és a fizetési ügyletekhez kapcsolódó egyéb költségek. ( 23 )

34.

A jogalkotó kifejezett döntése értelmében, bár elméletileg a hitel fogyasztó által viselt teljes költségének fogalmába tartozónak lehetne minősíteni, a számítás során nem veszik figyelembe:

35.

A „hitel fogyasztó által viselt teljes költsége” fogalmának megfelelő (vagy abból kizárt) tételek e tipológiáját a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott tételekre alkalmazva a 2014/17 irányelv 25. cikkének (1) bekezdése értelmében úgy vélem, hogy a fogalom:

36.

A 2014/17 irányelv elfogadását megelőző jogalkotási munka során „a hitel fogyasztó által viselt teljes költsége” fogalmának ( 28 ) alakulását elemezve megállapítható, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott kiindulási pontok közül a „jelzálogjog bejegyzési költsége” került említésre.

37.

Az ingatlanhitelről szóló (jövőbeli) irányelvre vonatkozó bizottsági javaslat ebben a kérdésben a 2008/48 irányelvre való puszta hivatkozást tartalmazott. ( 29 )

38.

A megoldás magyarázata a THM kiszámítására figyelembe vett lehetőségek előnyeinek és hátrányainak mérlegelése vot. ( 30 ) Azt is szem előtt tartották, hogy a már meglévő szöveggel (a 2008/48 irányelv szövegével) párhuzamos szöveg megkönnyítené a hitelek megértését és összehasonlítását a fogyasztók számára. ( 31 )

39.

A fogalmat később – bizonyos elemek hozzáadásával vagy elvételével – pontosították, azonban továbbra kapcsolódott a 2008/48 irányelv 3. cikkéhez.

40.

Ebben az összefüggésben véleményem szerint releváns tényező, hogy az ingatlanalapú hitelmegállapodásokról szóló irányelvre irányuló javaslatról szóló első parlamenti jelentés kifejezetten kizárta a „jelzálogjog vagy más hasonló biztosíték ingatlan‑nyilvántartási díját”. ( 32 )

41.

A jóváhagyott módosítások között azonban szerepel olyan, amely a következőképpen szól: „A hitel fogyasztó által viselt teljes költségébe nem számítandók bele azok a költségek, amelyeket a fogyasztó az ingatlan vagy a földterület megvételével kapcsolatban fizet, például a vétellel összefüggő adók és közjegyzői díjak, illetve az ingatlan‑nyilvántartási költségek” ( 33 ) (kiemelés tőlem).

42.

Úgy tűnik, hogy a „jelzálogbejegyzési díjaknak” a kölcsön teljes költségébe való beszámítása vagy a tulajdonszerzéssel kapcsolatos díjak kizárása később sem került megvitatásra. ( 34 )

43.

A 2014/17 irányelvben szereplő, „a hitel fogyasztó által viselt teljes költségének” fogalom a 2008/48 irányelvhez hasonlóan funkcionális jellegű. Mindenekelőtt a következő két fogalom kialakítását szolgálja:

44.

A Bíróság e fogalom terjedelmét a széles körű fogyasztóvédelem céljával hozta összefüggésbe, és ennek megfelelően értelmezte azt. ( 37 ) A védelem abban nyilvánul meg, hogy a fogyasztó számára általános és mindenekelőtt szerződéskötést megelőző tájékoztatást kell nyújtani, amely lehetővé teszi számára (ideális esetben), hogy a személyes helyzetének és érdekeinek megfelelő hitelterméket válasszon. Végső soron ez a „hitel teljes költsége” fogalmának elsődleges célja.

45.

A fogyasztó részéről a legjobb ajánlat kiválasztására irányuló folyamat része, hogy lehetőséget kapjon az ajánlatok összehasonlítására nemzeti és határokon átnyúló szinten. A fogyasztó 2008/48 és a 2014/17 irányelvben foglalt védelme a belső hitelpiac létrehozására irányuló átfogó célkitűzés részét képezi. ( 38 ) Az ilyen összehasonlítás szempontjából alapvető fontosságú a hitel árát (teljes költségét) az egész Unió területén azonos matematikai képlet alapján bemutató THM.

46.

Bizonyos feszültség áll fenn azonban azon célkitűzés között, hogy a fogyasztó a legjobb tájékoztatást kapja, és hogy mindez oly módon történjen, hogy a fogyasztó észszerű időn belül össze tudja hasonlítani a hitelezők ajánlatait.

47.

A fogyasztó helyzete ösztönösen annál jobb lenne, minél több (a kamatokon felüli költségekre vonatkozó) adat szerepelne a THM‑ben, és minél kevesebb erőforrást kellene fordítania arra, hogy a hitelhez kapcsolódó egyéb költségeket maga azonosítsa, különösen egy gyakran helyi szintre korlátozódó jogi környezeten kívül.

48.

Ezzel magyarázható, hogy „a hitel fogyasztó által viselt teljes költsége” fogalom a hitelművelethez kapcsolódó költségek széles körét foglalja magában. Az információkhoz való hozzáférés a hitelező számára könnyebb, mint a fogyasztó számára, noha a hitelező számára sem ingyenes műveletről van szó. ( 39 )

49.

Ugyanakkor befolyásolja az ajánlatok összehasonlíthatóságát, hogy a THM kiszámítása során olyan elemeket vesznek figyelembe, amelyek nemzeti szabályozásuk miatt nagyon eltérőek. ( 40 ) Ez végső soron hátrányosan érinti a hitelezők határokon átnyúló tevékenységét és a más tagállamokból származó ügyfelek toborzását.

50.

Véleményem szerint a jogalkotó olyan megoldást választott, amely több elem ötvözésével próbálja összeegyeztetni a különböző aggályokat:

51.

Úgy értem, hogy az átlagfogyasztó ily módon rendelkezik azokkal az információkkal, amelyekre szüksége van ahhoz, hogy a termékek THM‑alapú összehasonlítását követően meghozhassa a lakáscélú hitelmegállapodásra vonatkozó döntést. ( 44 ) Azt is tudni fogja, hogy további költségek merülhetnek fel: akár a THM‑hez kapcsolódó, a hitelező által azonban nem ismert, akár a hitel teljes költségén felüli, a hitelező által ismert költségek.

52.

A fentiekre tekintettel úgy vélem, hogy az alapügyben eljáró bíróság azon kérdésére, hogy az általa meghatározott tételek megfelelnek‑e a 2014/17 irányelv 25. cikkének (1) bekezdése értelmében a hitel fogyasztó által viselt teljes költségének, a következő lehet a válasz:

53.

A kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy a hitelfelvevő ahhoz való jogának gyakorlása esetén, hogy a hitelösszeget a szerződésben meghatározott idő lejárta előtt teljes egészében vagy részben visszafizesse, csak a hitelfelvevő által fizetendő kamatok és a futamidőtől függő költségek csökkennek arányosan, vagy azok is, amelyek függetlenek a szerződés futamidejétől.

54.

A hitelt előtörlesztő adós ugyanis jogosult a hitel teljes költségének csökkentésére. A 2014/17 irányelv 25. cikkének (1) bekezdése értelmében a csökkentés „a szerződés fennmaradó időtartamára esedékes kamat és költségek csökkentésére” vonatkozik. ( 45 )

55.

Mivel a 25. cikk (1) bekezdése nem tesz különbséget a költségek különböző kategóriái között, úgy tűnhet, hogy a csökkentés a hitel teljes költségében szereplő bármely összegre vonatkozik (azzal az időbeli jelleggel, amelyet azonnal kiemelek). Az alábbiakban kifejtettek sérelme nélkül ( 46 ) úgy vélem, hogy éppen ellenkezőleg, a csökkentés nem vonatkozik különbségtétel nélkül minden egyes olyan tételre, amelyek – összesítve – a hitelmegállapodás megkötése előtt jelzik a fogyasztó számára a hitel teljes költségét.

56.

A 2014/17 irányelv nyitva hagyja az előtörlesztési rendszer bizonyos (a tagállamok rendelkezése számára nyitott) szempontjait. ( 47 ) Ugyanakkor magának a tartozás egészének vagy egy részének a megállapodás szerinti időpont előtti visszafizetésére vonatkozó jognak a létezése nem az egyes nemzeti jogalkotók hatáskörébe tartozik, ahogyan e jog gyakorlásának jogkövetkezményei (a hitel teljes költségének csökkentése) sem. ( 48 )

57.

Az irányelv tehát nem utalja a tagállamok hatáskörébe a csökkentendő költségtételek meghatározását. Következésképpen – mint ahogy minden más, az uniós jogban önállósággal bíró fogalmat – egységesen kell értelmezni azt, hogy „mire” vonatkozik a csökkentés.

58.

Amint már fentebb említettem, a 2014/17 irányelv 25. cikkének (1) bekezdése nem határozza meg (a hitel teljes költségét alkotó tételek közül) azokat a tételeket, amelyekre a csökkentést alkalmazni kell. ( 49 ) A szövegből csak arra lehet bizonyossággal következtetni, hogy e csökkentés nem vonatkozik azon elemekre, amelyeket az említett költség nem foglal magában. ( 50 )

59.

A rendelkezés mindenesetre tartalmaz egy általam jelentősnek ítélt időbeli pontosítást: a hitel előtörlesztése esetén „a szerződés fennmaradó időtartamára esedékes” kamatot és költséget kell csökkenteni.

60.

A csökkentendő tételek és a szerződés fennmaradó időtartama közötti kapcsolat számomra arra utal, hogy az előbbiek olyan szolgáltatások vagy teljesítések esetén esedékesek, amelyeket az előtörlesztés időpontjában még nem valósultak meg, és a továbbiakban sem fognak megvalósulni. ( 51 )

61.

Ez a logika minden nehézség nélkül belátható a hitel kamatai tekintetében. A tőke (az adósság tőkeösszegének) előtörlesztése eo ipso azt jelenti, hogy ettől az időponttól kezdve nem számítódik további kamat. Az előtörlesztés időpontjában nem esedékes kamatok csökkentése nem vitatott, és nem látom okát annak, hogy a szabály értelmezése miért lenne eltérő a többi költség tekintetében.

62.

A szó szerinti értelmezés tehát kulcsfontosságúnak tűnik számomra: a 25. cikk csak az előtörlesztési jog gyakorlását követő időhöz („fennmaradó időtartamára”) kapcsolódó költségekről szól. Ennek ellenére, mivel a 2014/17 irányelv 25. cikke (1) bekezdése nyelvi változatainak többsége megegyezik a 2008/48 irányelv 16. cikke (1) bekezdésének nyelvi változatával, és az utóbbi tekintetében a Bíróság nem találta meggyőzőnek a szövegszerű érvelést, ( 52 ) nem zárom ki, hogy most az én értelmezésem sem fogja meggyőzni a Bíróságot.

63.

Arra az esetre, ha ez a helyzet állna fenn, a szabályt összefüggéseiben és célkitűzésére tekintettel elemzem. ( 53 )

64.

Az előtörlesztéshez való jognak a 2014/17 irányelvben való elismerése – akárcsak a teljes irányelv – a lakóingatlanokra vonatkozó hitelmegállapodások belső piacának létrehozását hivatott elősegíteni.

65.

Ebben az összefüggésben az előtörlesztéshez való jog konkrét célt szolgál, amelyet a 2014/17 irányelv (66) preambulumbekezdése a verseny, a polgárok szabad mozgása és a pénzügyi stabilitás előmozdítására utalva jellemez. A fogyasztó számára az előnyök csak a háttérben jelennek meg, és arra korlátozódnak, hogy lehetővé tegyék számára, hogy az adott pillanatban az igényeinek legjobban megfelelő terméket keresve terméket váltson.

66.

A jogalkotó szabályozása alapján az előtörlesztéshez való jog feltételekhez kötött. ( 54 ) A jogalkotó ezt tovább árnyalja a hitelező részére fizetendő esetleges kompenzációval, amely bizonyos körülmények között visszatartó erővel bírhat a fogyasztó számára. ( 55 )

67.

E szabályozási rendszerből következik, hogy a hitel határidő előtti visszafizetéséhez való jog nem annyira az egyenlőtlen jogviszonyban fennálló aszimmetriákat hivatott kiigazítani, mint inkább az időben elhúzódó szerződés rugalmasságát szolgálja azáltal, hogy lehetővé teszi az adós számára, hogy kötelezettségét a megállapodás szerinti határidő lejárta előtt megfizesse, anélkül, hogy bármilyen okra hivatkoznia kellene vagy bizonyítania kellene azt. ( 56 )

68.

A 2014/17 irányelv nem fejti ki a 25. cikkének (1) bekezdésében az előtörlesztéshez való jog szükségszerű velejárójaként előírt csökkentés indokát. E tényező, valamint az előkészítő munkák során folytatott vita hiánya lehetővé teszi annak megállapítását, hogy az ilyen kiigazítást az előtörlesztés természetes következményének tekintik, ami a másik fél számára a fizetés elmaradása kockázatának eltűnéséhez vagy (részleges előtörlesztés esetén) csökkenéséhez vezet. Ezenfelül, ha a hitelfelvevő viselné a fizetendő és még esedékes kamatokat, valamint az egyéb fennálló költségeket, a hitelező jogalap nélküli gazdagodna, és (ugyan a másik fél egyoldalú döntése révén, de) mentesülne a kölcsönös szerződéses kötelezettsége alól. ( 57 )

69.

Ezzel szemben nem gondolom, hogy a 2014/17 irányelv 25. cikkének (1) bekezdésében foglalt csökkentés arra irányulna, hogy a fogyasztót ugyanolyan helyzetbe hozza, mintha a hitelt eredetileg rövidebb futamidőre vagy kisebb összeg erejéig nyújtották volna. ( 58 ) Az előtörlesztéshez való jog nem alakítja át az eredeti hitelmegállapodást egy másik olyan megállapodássá, amilyen az lehetett volna, hanem lehetővé teszi, hogy azt a felmerült körülményekhez igazítsák. ( 59 )

70.

E megfontolások megerősítik a rendelkezés szó szerinti értelmezése keretében már kifejtett azon meggyőződésemet, hogy az alkalmazandó csökkentés azokra az összegekre korlátozódik, amelyeket a fogyasztónak a konkrét megállapodás teljesítése alatt álló szolgáltatásokért kellene fizetnie.

71.

Nincs kétségem afelől, hogy egy másik értelmezés kedvezőbb lenne a fogyasztó számára. Ugyanakkor, mivel a fogyasztót nem szabad szankcionálni azért, mert az adósságát határidő előtt törleszti, ( 60 ) nem gondolom azt sem, hogy – a 2014/17 irányelv által elérni kívánt védelem érdekében – szükséges lenne a csökkentéshez való jogot olyan szintre emelni, hogy a másik félre kényszerített változtatásért ( 61 )jutalmazzák őt. ( 62 )

72.

Azonos okokból meggyőződésem, hogy ez a helyzet a harmadik fél részére adók, igazgatási díjak vagy szakmai szolgáltatások – például ingatlan‑értékbecslés vagy közvetítés – címén fizetett költségek esetében is. ( 63 )

73.

Nem vitatom, hogy a harmadik fél részére fizetett költségek a hitel teljes költségének részét képezik: máskülönben a fogyasztó nem kapna meg minden olyan információt, amelyre szüksége van ahhoz, hogy a különböző hitelezők ajánlatai között válasszon.

74.

Vitatom azonban, hogy ezen az alapon a 2014/17 irányelv 25. cikkében foglalt csökkentéshez való jog alkalmazható lenne azon költségekre, amelyek nem kapcsolódnak a hitelező által az előtörlesztés időpontjában még teljesítendő szolgáltatásokhoz.

75.

E költségek némelyike egyszeri, a jövőbeli szerződéses kapcsolatot előkészítő szolgáltatásokra (közvetítés) vonatkozik. Mások a közkiadások támogatásához járulnak hozzá (adók), illetve a közigazgatás tevékenységeit vagy szolgáltatásait díjazzák, nemcsak a felek, hanem a társadalom egésze és a jogügylet érdekében is (jelzálogbejegyzés). Az a tény, hogy ezen költségeket figyelembe kell venni a fogyasztónak a hitelnek – a 2014/17 irányelv 4. cikkének 13. pontja értelmében vett – teljes „áráról” való tájékoztatása során – függetlenül attól, hogy azt a végső címzett részére közvetlenül vagy a hitelezőn keresztül fizetik‑e meg –, nem jelenti azt, ismétlem, hogy ezen költségek azon költségek részét képezik, amelyeket előtörlesztés esetén csökkenteni kell.

76.

Nem látok semmilyen objektív okot arra, hogy a 2014/17 irányelv 25. cikkének (1) bekezdése szerinti arányos költségcsökkentés miért vonatkozna a hitelező részére fizetett ellenszolgáltatáson felüli összegekre, amikor azokat nem is a hitelező teljesíti és szedi be. ( 64 ) Amennyiben ezek jogszabály alapján a hitelfelvevőt terhelik, még erősebb a meggyőződésem: a csökkentéshez való jognak a hitel teljes költségének ezen tételeire történő alkalmazása azt eredményezné, hogy a hitelező és a hitelfelvevő közötti kétoldalú jogviszonyon kívül álló adóbeszedő vagy a nyilvántartásba vételért felelős közigazgatási szervnek arányosan vissza kellene fizetnie ezen összegeket.

77.

Azt hiszem, a Lexitor ítélet nem változtat az általam kifejtett állásponton. Úgy vélem, hogy a Bíróság meglehetősen pragmatikus megfontolások alapján döntött úgy, ahogyan tette, ami a 31–33. pontban kifejtett érvekben tükröződik. Ehhez társul még a hitelező esetleges „aránytalan kárára” vonatkozó érv, mivel az ő érdekei szolgálnak a kompenzációs szabályozás alapjául. ( 65 )

78.

Ezen érveknek a korábban vizsgált esetben lehetett értelme, és ráadásul általánosíthatók lennének bármely fogyasztói hitel vonatkozásában. Véleményem szerint az ingatlanhitelek vonatkozásában nem általánosíthatók.

79.

Először is, ami a csökkentés alkalmazásának egyszerűségét vagy nehézségét illeti, emlékeztetek arra, hogy az EEA (amely kötelezően használandó, és amelyet sem a tagállamok, sem a hitelezők nem változtathatnak meg) lebontva tartalmazza az ingatlanhitelre vonatkozó azon információkat, amelyeket a fogyasztónak a szerződéskötést megelőző szakaszban meg kell kapnia. A költségeket különösen aszerint különíti el, hogy azok időszakosak‑e vagy sem: ily módon megkönnyíti a fogyasztó vagy a bíró számára bizonyos csökkentendő tételek azonosítását. ( 66 )

80.

Másodszor, jelentős különbség áll fenn a 2008/48 és a 2014/17 irányelv között a hitelezőt a közvetlenül az előtörlesztésből eredő költségek kompenzációjával kapcsolatban megillető jogosultsága tekintetében: az előbbi maga állapítja meg e jogot; az – e jogvitára alkalmazandó – 2014/17 irányelv nem.

81.

A 2008/48 és a 2014/17 irányelv közötti alapvető különbség azonban nem akadályozza meg a fogyasztó javára történő „csökkentés” és a hitelező javára szóló „kompenzáció” közötti fogalmi kapcsolat felismerését. ( 67 )

82.

Az, hogy a kompenzációhoz való jog harmonizált szabályozása hiánya hiányzik a 2014/17 irányelvből, valószínűleg a közös szabályokban való megállapodás nehézségeiről tanúskodik, és végső soron a jelzálogfinanszírozási mechanizmusok sokféleségéből és a termékek széles skálájából ered, ( 68 ) ami a tagállamok jelzáloghitel‑szerződési pénzügyi piacának sajátosságait tükrözi.

83.

A tagállamok számára az ingatlanhitelek esetében alkalmazandó kompenzáció bevezetése tekintetében biztosított mozgástér egyes tagállamok gyakorlatában következményekkel járhat, ( 69 ) és megszüntetheti azt az egyensúlyi tényezőt, amely a Lexitor ítéletben a Bíróságot arra késztette, hogy úgy határozzon, ahogyan azt tette. Következésképpen, ismétlem, ezen ítélet megállapításait nem lehet minden további nélkül ezen hitelekre alkalmazni.

84.

A Lexitor ítélet érvelésének elfogadása nem vezethet szükségszerűen ahhoz, hogy az előtörlesztéssel járó csökkentést ki kellene terjeszteni az ingatlanhitel olyan költségeire is, amelyek egy harmadik fél díjazását célozzák.

85.

Azonkívül, hogy – amint már említettem – a Lexitor ítélet nem hivatkozott ilyen költségekre, az ingatlanfedezetű hitelek esetében nem a hitelező (jelen esetben a bank) szedi be ezeket az összegeket, és nem is a hitelfelvevő határozza meg azok összegét: nem tesz szert belőlük semmilyen haszonra, és nem is tudja befolyásolni azokat.

86.

Ezért nem látom indokoltnak, hogy a harmadik felek részére kifizetett összegeket ugyanúgy kezeljük, mint a Lexitor ítéletben elemzett összegeket.

87.

Jóllehet ezek nem meghatározó tényezők, megértem, hogy a 2008/48 irányelv felülvizsgálatára irányuló, folyamatban lévő jogalkotási munkák alátámasztják a véleményemet. Mind a bizottsági javaslat, ( 70 ) mind a tanácsi általános iránymutatás ( 71 ) egyértelművé teszi, hogy a csökkentés a hitelező által a fogyasztóra rótt kamatot és költségeket érinti. Úgy vélem, hogy a javaslat a jelzáloghitelre is alkalmazandó.

88.

Természetesen előfordulhat a VKI által leírthoz hasonló helyzet: annak érdekében, hogy a fogyasztó részére vonzóbb ajánlatot tegyen, a hitelező úgy alakítja ki a megállapodást, hogy első látásra úgy tűnik, ő maga vállalja a harmadik fél részére fizetendő költségek megfizetését, ezt követően pedig – élve a számlázás keretében rendelkezésére álló mozgástérrel – azokat rejtett módon a hitelfelvevőre terheli. ( 72 )

89.

Márpedig a Lexitor ítélet sem alkalmas arra, hogy véget vessen ennek a gyakorlatnak, amely nemcsak az egyes fogyasztók, hanem a torzulásoktól mentes verseny szempontjából is csalárd. A csökkentés – amely a Lexitor ítélet értelmében a hitelező részére fizetett összes költségre vonatkozik – a szerződés visszafizetés időpontjában fennmaradó időtartama arányában alkalmazandó. Más szóval, kizárólag a Lexitor‑megoldás alapján a fogyasztó soha nem kapja vissza azon teljes összeget, amelyet a hitelező elméletileg átvállalt, majd végül a fogyasztóra hárított.

90.

Véleményem szerint e visszaélések megállításának módszere a 2014/17 irányelv 41. cikkében meghatározott módszer kell, hogy legyen: a tagállamoknak kell gondoskodniuk arról, hogy az irányelvben a fogyasztók részére biztosított védelmet ne lehessen megkerülni „olyan módon, hogy a megállapodások megszövegezése [… azt eredményezze”.

91.

Összefoglalva, ha a Lexitor ítéletet alkalmazandónak kellene tekinteni az ingatlanhitelekre, akkor ellentétes lenne a 2014/17 irányelv 25. cikkének (1) bekezdésével az olyan nemzeti rendelkezés, amely a hitel előtörlesztéséhez kapcsolódó arányos csökkentést a szerződés időtartamától függő költségekre korlátozná. Ugyanakkor még ebben az összefüggésben is (a Lexitor‑megoldás jelzáloghitelekre való kiterjesztése) a csökkentés csak azokra a költségekre vonatkozna, amelyek a hitelező díjazását szolgálják, azaz a harmadik felek részére fizetett költségektől eltérő költségekre.

92.

Ha a Bíróság elfogadja az általam képviselt álláspontot, akkor szükségtelen lenne helyt adni az olasz kormány által benyújtott, az ítélet joghatásai esetleges időbeli korlátozására vonatkozó kérelemnek. Egyébiránt úgy vélem, hogy egy ilyen korlátozás nem lenne helyénvaló, mivel nem bizonyított, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata által e tekintetben megkövetelt feltételek (különösen a súlyos gazdasági következmények) teljesültek. ( 73 )

93.

A fent kifejtettek értelmében azt javaslom a Bíróságnak, hogy az Oberster Gerichtshof (legfelsőbb bíróság, Ausztria) által elé terjesztett kérdéseket a következőképpen válaszolja meg:

Elsődlegesen:

„A lakóingatlanokhoz kapcsolódó fogyasztói hitelmegállapodásokról, valamint a 2008/48/EK és a 2013/36/EU irányelv és az 1093/2010/EU rendelet módosításáról szóló, 2014. február 4‑i 2014/17/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 25. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy amennyiben a hitelfelvevő gyakorolja a hitelösszegnek a szerződésben meghatározott idő lejárta előtt teljes egészében vagy részben történő visszafizetéséhez való jogát, az arányos csökkentés csak a fizetendő kamatokra és a futamidőtől függő költségekre terjed ki.”

Másodlagosan:

„A 2014/17 irányelv 25. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében, amennyiben a hitelfelvevő gyakorolja a hitelösszegnek a szerződésben meghatározott idő lejárta előtt teljes egészében vagy részben történő visszafizetéséhez való jogát, a kamatok és a hitel teljes költségének csökkentése csak a futamidőtől függő költségekre vonatkozik. Ezzel azonban nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely ezt a csökkentést azokra a költségekre korlátozza, amelyek a futamidőtől függetlenül a hitelezőt részesítik díjazásban, és kizárja a harmadik fél részére fizetett költségeket.”