—

az EUMSZ 263. cikk alapján semmisítse meg az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) 2020. május 26-i hallgatólagos határozatát, amely elutasította a felperesek azon állítását, hogy a köztük és a független jogi tanácsadójuk között lezajlott üzenetváltások az ügyvédi titoktartási kötelezettség alá tartoznak, hacsak a felperesek magyarázattal nem szolgálnak a titoktartási kötelezettség alá tartozó ilyen üzenetváltások kontextusáról és tartalmáról;

—

az alperest kötelezze a költségek viselésére.

1.

Az első jogalap arra vonatkozik, hogy a felperesek ügyvédi titoktartáshoz való joga az uniós jog értelmében alapvető, jóllehet írott jogforrásban meg nem jelenő olyan jog, amelyet a Bíróság ítélkezési gyakorlata is elismer. A felperesek előadják, hogy e jog gyakorlását nem lehet attól a feltételtől függővé tenni, hogy a felperesek bizonyítsák, hogy a titoktartási kötelezettség alá tartozó üzenetváltásaik érdemi módon kapcsolódnak konkrétan ahhoz a vizsgálathoz, amelyben titoktartási kötelezettség alá tartoznak; ez megfosztaná a céljától az ügyvédi titoktartási kötelezettséget.

2.

A második jogalap arra vonatkozik, hogy a felperesek ügyvédi titoktartáshoz való joga külön-külön levezethető az EJEE-ből és az Európai Unió Alapjogi Chartájából, különösen a magánélethez való jogból az EJEE 8. cikke szerint (a Charta 7. cikke), valamint a védelemhez való jogból az EJEE 6. cikke szerint (a Charta 47. cikke). A felperesek előadják, hogy az ügyvédi titoktartáshoz való jognak az EJEE és a Charta szerinti védelme nem a releváns üzenetváltások céljától és tartalmától, hanem kizárólag az azokban részt vevő felek személyazonosságától függ.

3.

A harmadik jogalap arra vonatkozik, hogy még ha az ügyvédi titoktartáshoz való, az EJEE és a Charta által biztosított jog a közjó érdekében korlátozható is, az ilyen korlátozásoknak jogszabály formájában kell megjelenniük. A felperesek előadják, hogy az ilyen korlátozások nem alapulhatnak valamely közigazgatási hatóság diszkrecionális döntésén.