1.

A Bíróság ismét szembesül azokkal a problémákkal, amelyek az adóbűncselekmények – többek között a hozzáadottérték‑adót (héa) érintő bűncselekmények – egyidejű, vagy egymást követő büntetése kapcsán, ugyanazon személlyel szemben, ugyanazon tényállás miatt kiszabott közigazgatási és büntetőjogi szankciók halmozásából erednek.

2.

A 2018. március 20‑i Menci ítéletben, ( 2 ) valamint a Garlsson Real Estate és társai ítéletben ( 3 ) a Bíróság tisztázta azokat a feltételeket, amelyeknek a nemzeti jogszabályoknak meg kell felelniük ahhoz, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 52. cikkének (1) bekezdése alapján korlátozni tudják a Charta 50. cikke által biztosított azon alapvető jogot, hogy ugyanazon tényállás alapján senkit ne lehessen kétszer büntetni.

3.

A jelen előzetes döntéshozatalra utaló határozatban a Cour de cassation (semmítőszék, Franciaország) megkérdőjelezi, hogy a nemzeti szabályozás, amelyre ítéletét kell alapoznia, összhangban van a Bíróság joggyakorlatával, különösen a következők tekintetében:

4.

Az 50. cikk a következőket mondja ki:

„Senki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték.”

5.

Az 51. cikk előírja:

„(1)   E Charta rendelkezéseinek címzettjei – a szubszidiaritás elvének megfelelő figyelembevétele mellett – az Unió intézményei, szervei és hivatalai, valamint a tagállamok annyiban, amennyiben az Unió jogát hajtják végre. Ennek megfelelően saját hatáskörükben és a Szerződésekben az Unióra ruházott hatáskörök korlátain belül tiszteletben tartják az ebben a Chartában foglalt jogokat és betartják az abban foglalt elveket, valamint előmozdítják azok alkalmazását.

(2)   Ez a Charta az uniós jog alkalmazási körét nem terjeszti ki az Unió hatáskörein túl, továbbá nem hoz létre új hatásköröket vagy feladatokat az Unió számára, és nem módosítja a Szerződésekben meghatározott hatásköröket és feladatokat.”

6.

Az 52. cikk kimondja:

„(1)   Az e Chartában elismert jogok és szabadságok gyakorlása csak a törvény által, és e jogok lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható. Az arányosság elvére figyelemmel, korlátozásukra csak akkor és annyiban kerülhet sor, ha és amennyiben az elengedhetetlen és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálja.

[…]

(3)   Amennyiben e Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményben biztosított jogoknak, akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek. Ez a rendelkezés nem akadályozza meg azt, hogy az Unió joga kiterjedtebb védelmet nyújtson.

(4)   Amennyiben e Charta a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból eredő alapvető jogokat ismer el, akkor ezeket a jogokat e hagyományokkal összhangban kell értelmezni.

[…]

(6)   A nemzeti jogszabályokat és gyakorlatot az ebben a Chartában meghatározottak szerint teljes mértékben figyelembe kell venni.”

7.

A 325. cikk megállapítja:

„(1)   Az Unió és a tagállamok küzdenek a csalás és az Unió pénzügyi érdekeit sértő minden egyéb jogellenes tevékenység ellen az e cikknek megfelelően meghozandó olyan intézkedésekkel, amelyeknek elrettentő hatásuk van, és hathatós védelmet nyújtanak a tagállamokban, valamint az Unió intézményeiben, szerveiben és hivatalaiban.

(2)   A tagállamok az Unió pénzügyi érdekeit sértő csalás leküzdésére megteszik ugyanazokat az intézkedéseket, mint amelyeket a saját pénzügyi érdekeiket sértő csalás leküzdésére tesznek.

[…]”

8.

A 273. cikk előírja:

„A tagállamok megállapíthatnak más kötelezettségeket is, amelyeket szükségesnek ítélnek a HÉA pontos behajtása és az adócsalás megakadályozása érdekében, arra a követelményre is figyelemmel, hogy az adóalanyok által teljesített belföldi és tagállamok közötti ügyleteket egyenlő bánásmódban kell részesíteni, és feltéve, hogy az ilyen kötelezettségek nem támasztanak a tagállamok közötti kereskedelemben a határátlépéssel összefüggő alaki követelményeket.

[…]”

9.

Az 1729. cikknek a jogvitára alkalmazandó változata szerint: ( 5 )

„Az adóalap vagy az adó megállapítása szempontjából lényeges tényezőkre vonatkozó bevallásban vagy okmányokban megnyilvánuló pontatlanságok vagy mulasztások, valamint az államtól jogosulatlanul megszerzett adójóváírás a meg nem fizetett adó összegének következő mértékű növelését vonja maga után:

[…]”.

10.

Az 1741. cikknek a szóban forgó tényállásra alkalmazandó változata ( 6 ) a következőket mondta ki:

„Az e törvénykönyvben foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül, aki csalárd módon elkerüli vagy megkísérli elkerülni az e törvénykönyv hatálya alá tartozó adók megállapítását, illetve teljes vagy részleges megfizetését, akár azáltal, hogy az előírt határidőn belül önként nem nyújt be adóbevallást, az adóköteles összegek egy részét szándékosan eltitkolja, fizetésképtelenségét megszervezi, vagy egyéb fondorlattal akadályozza az adó beszedését, illetve más csalárd módon jár el, függetlenül az alkalmazandó adójogi szankcióktól, 37500 euró pénzbüntetéssel és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Amennyiben a cselekményeket számla nélküli vagy valótlan ügyletekre kiállított számlákkal történő beszerzéssel, vagy értékesítéssel hajtották végre, vagy segítették elő, illetve ha a cselekmények az államtól való jogosulatlan visszatérítés megszerzésére irányultak, az elkövető 75000 euró pénzbüntetéssel és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

E rendelkezés azonban az eltitkolás esetén csak akkor alkalmazható, ha az meghaladja az adóköteles összeg egytizedét vagy 153 eurót. Az e cikk rendelkezései alapján elítélt személyt a büntető törvénykönyv 131–26. cikkének rendelkezései szerint megfoszthatják polgári, politikai és családi jogaitól.

A bíróság ezen túlmenően a büntető törvénykönyv 131–35. vagy 131–39. cikkében meghatározott feltételek mellett elrendelheti a kiadott határozat kihirdetését és közzétételét is.

Az eljárást az adóigazgatási eljárásról szóló törvény L. 229‑L. 231. cikkében előírt feltételek szerint kell elindítani.”

11.

Az L. 228. cikk jelen ügyben alkalmazandó változata előírja, hogy az adóhatóság milyen feltételek mellett tehet feljelentést az ügyészségen az adócsalást megvalósító tényállás alapján:

„Az elutasítás terhe mellett az adóhatóság a közvetlen adók, a hozzáadottérték‑adó, a forgalmi adó, a bejegyzési illeték, az ingatlanadó és a vagyonátruházást, valamint az okiratba foglalt jogcselekményeket terhelő adók tárgyában a büntetőjogi szankciók alkalmazására irányuló feljelentéseket az adóügyi bűncselekményekkel foglalkozó bizottság előzetes jóváhagyását követően nyújtja be.”

12.

BV egyéni vállalkozói minőségben, könyvelőként dolgozott 2011. június 14‑ig. E minőségében és árbevételére figyelemmel héaköteles volt (általános adómegállapítási mód), és havi bevallásokat kellett benyújtania.

13.

BV‑t a nem kereskedelmi tevékenységből származó nyeresége (a továbbiakban: BNC) alapján jövedelemadó is terhelte, ami miatt minden évben BNC‑bevallást kellett benyújtania az összes személyi jövedelméről szóló bevallásán kívül.

14.

A 2009., 2010. és 2011. év ellenőrzését követően az adóhatóság megállapította, hogy BV kevesebb keresőtevékenységből származó jövedelmet vallott be, mint amennyit ténylegesen szerzett, ami 88507 euró összegű héa és 108833 euró összegű BNC alapján fizetendő adó kikerülését eredményezte.

15.

2014. március 10‑én az adóhatóság feljelentést tett az ügyészségen számviteli szabálytalanságok, valamint jövedelemadó‑ és – a bevétel eltitkolásával megvalósított – héacsalás miatt. ( 7 )

16.

BV‑t a Tribunal correctionnel d'Annecy (annecyi büntetőbíróság, Franciaország) elé idézték az alábbi két bűncselekménnyel összefüggésben lefolytatott büntetőeljárásban: adóköteles összegek eltitkolásával megvalósított adócsalás és számviteli bizonylatok nyilvántartásba vételének elmulasztása miatt. Az eljárás valamennyi szakaszában elismerte, hogy elkövette azokat a cselekményeket, amelyekkel megvádolták.

17.

2017. június 23‑i ítéletével a tribunal correctionnel d’Annecy (annecyi büntetőbíróság) a büntetőeljárás alapjául szolgáló bűncselekmények elkövetésében való bűnösségének megállapítását követően tizenkét hónap szabadságvesztésre ítélte BV‑t.

18.

BV fellebbezést nyújtott be a cour d’appel de Chambéryhez (chambéryi fellebbviteli bíróság, Franciaország), arra hivatkozva, hogy a kiszabott ítélet ellentétes a ne bis in idem elvével, mivel ugyanezen tények alapján korábban lefolytattak vele szemben egy adóellenőrzési eljárást, amelynek nyomán a meg nem fizetett adó 40%‑ának megfelelő adójogi szankciót szabtak ki vele szemben. Véleménye szerint aránytalan a vele szemben alkalmazott szankciórendszer általános szigora.

19.

A fellebbezést a cour d’appel de Chambéry (chambéry‑i fellebbviteli bíróság) 2019. február 13‑i ítéletével elutasította, az elsőfokú ítéletet a vádlott bűnösségének megállapítása tekintetében helybenhagyta, a büntetést pedig megemelte, ( 8 ) és a vádlottat tizennyolc hónap szabadságvesztésre ítélte, amelyből hat hónap szabadságvesztés végrehajtását felfüggesztette.

20.

A fellebbviteli bíróság elvetette a ne bis in idem elvének megsértését azzal az indokkal, hogy a büntetések és a közigazgatási szankciók halmozására a CGT 1741. cikke alapján került sor, amely rendelkezés összhangban áll a Charta 50. cikkével, amennyiben megfelel a Conseil constitutionnel (Alkotmánytanács, Franciaország) által kimondottaknak.

21.

BV felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Cour de cassationhoz (semmítőszék), arra hivatkozva, hogy az elsőfokú és a fellebbviteli bíróság:

22.

A Cour de cassation (semmítőszék) szerint:

23.

E körülmények között a Cour de cassation (semmítőszék, Franciaország) előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

24.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Bíróság 2020. október 28‑án vette nyilvántartásba.

25.

BV, a francia kormány és az Európai Bizottság írásbeli észrevételeket terjesztett elő.

26.

A Bíróság tárgyalás tartását nem tartotta szükségesnek.

27.

A kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott „nemzeti szabályok” két jogszabályi rendelkezés és a hozzájuk kapcsolódó bírói értelmezés összeolvadásának eredményeként jöttek létre.

28.

E jogszabályi rendelkezések a CGT 1729. és 1741. cikkei, melyek szövegét a fentiekben ismertettük. ( 9 ) Összefoglalva, e rendelkezések közigazgatási szankciókat írnak elő (az 1729. cikknek megfelelően a szándékos jogsértések esetén a meg nem fizetett adó összegének 40%‑kal való emelése), valamint pénzbüntetést és szabadságvesztés‑büntetést (az 1741. cikk szerint) az adózási szabályok megsértése esetén.

29.

A CGT 1741. cikke kifejezetten kimondja, hogy ugyanazon tények alapján az adójogi szankcióktól (azaz a formálisan közigazgatási jellegű szankcióktól) ( 10 ) függetlenül is kiszabhatók pénzbüntetések és szabadságvesztés‑büntetések.

30.

E nemzeti rendelkezések bírósági értelmezését illetően a kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy az e rendelkezésekben előírt büntetőjogi és közigazgatási szankciók halmozása a Conseil constitutionnel (alkotmánytanács) által megfogalmazott három értelmezési fenntartáshoz kötött. ( 11 )

31.

Ezek a fenntartások – amelyek felvázolják azokat a feltételeket, amelyek mellett lehetséges a CGT 1729. és 1741. cikkében foglalt szankciók halmozása – a következők:

32.

A második fenntartást illetően a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy saját ítélkezési gyakorlata a következőképpen határozta meg a magatartások súlyára vonatkozó releváns kritériumokat:

„Ha az adócsalás vádlottja igazolja, hogy ugyanazon tények alapján magánszemélyként adóbírságot szabtak ki vele szemben, a büntetőbíró – miután a CGT 1741. cikke tekintetében minősítette e jogsértés tényállási elemeit és mielőtt büntetőjogi szankciókat szabna ki – megvizsgálja, hogy a megállapított tényállás olyan súlyú‑e, amely igazolja kiegészítő büntetőjogi szankciók megállapítását. A bíró köteles határozatát indokolni, és a súlyosság következhet az elcsalt adó összegéből, az eljárás alá vont személy cselekményeinek jellegéből, illetve azok elkövetésének körülményeiből, amelyek súlyosító körülményeket jelenthetnek ( 12 ).”

33.

A harmadik fenntartást illetően a kérdést előterjesztő bíróság kiemeli azt a tényt, hogy annak alkalmazási feltételeit az alábbiak szerint pontosította:

34.

Röviden, ez az a jogi előírások és azok bírósági értelmezése közötti kölcsönhatás eredményeként kialakult szabályozási keret, amely a francia jogban lehetővé teszi a közigazgatási és büntetőjogi szankciók együttes alkalmazását ugyanazon tényállás miatt, amely bűncselekményt és adójogi jogsértést valósít meg, feltéve ha a hatóság az ügyészség tudomására hozza azokat. ( 13 )

35.

A Cour de cassationnak (semmítőszék) nincsenek kétségei a Bíróságnak a ne bis in idem elvével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatát illetően az alábbiak vonatkozásában:

36.

A Cour de cassation (semmítőszék) kérdései tehát annak tisztázására korlátozódnak, hogy a nemzeti jog megfelel‑e a Menci ítéletben foglalt feltételeknek az eljárások és szankciók halmozását lehetővé tevő szabályok egyértelműsége, előreláthatósága, szükségessége és arányossága tekintetében.

37.

Azért fontos az előzetes döntéshozatali vita ezek alapján történő meghatározása, hogy hangsúlyozzuk, a kérdés nem érinti:

38.

A kérdés azon nemzeti szabályok egyértelműségének és pontosságának állítólagos hiányára vonatkozik, amelyek alapján egyes adójogi jogsértéseket megvalósító tényállások közigazgatási és büntetőjogi eljárások és szankciók halmozásának tárgyát képezhetik.

39.

BV úgy véli, hogy az, hogy a nemzeti ítélkezési gyakorlathoz kell fordulni annak meghatározásához, hogy milyen feltételek mellett jogszerű a közigazgatási és büntetőjogi szankciók együttes alkalmazása, önmagában is azt mutatja, hogy a szóban forgó szabályozás nem elég világos és pontos.

40.

Hozzáteszi, hogy ez az ítélkezési gyakorlat nem alkalmas a kifogásolt hiányosság orvoslására, mivel nem tudja objektív és hozzáférhető módon meghatározni a halmozást igazoló súlyosság megállapításának döntő szempontjait.

41.

A francia kormány és a Bizottság egyetértenek abban, hogy az alkalmazott szabályozás megfelel az egyértelműség és az előreláthatóság feltételeinek. A nemzeti ítélkezési gyakorlat által e célból figyelembe vett kritériumok kellően egyértelműek (és ebben az esetben relevánsak is).

42.

A francia kormány és a Bizottság továbbá előadja, hogy a Bíróság szerint a büntetőjogi törvényesség elve nem tiltja a büntetőjogi felelősség szabályainak bírósági értelmezés útján történő meghatározását.

43.

Az e részletre vonatkozó véleményem lényegében megegyezik a francia kormány és a Bizottság véleményével.

44.

A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint az eljárások és a szankciók halmozása, az említett ügyhöz hasonlóan, korlátozza az ahhoz való alapvető jogot, hogy ugyanazon bűncselekmény miatt senkit ne lehessen kétszer büntetőeljárás alá vonni vagy megbüntetni. ( 17 )

45.

A Charta 52. cikk (1) bekezdése értelmében a nemzeti szabályozás ilyen korlátozására csak az alábbi feltételek együttes fennállása esetén kerülhet sor:

46.

A jelen eljárás tárgyát képező korlátozást törvény vezette be, így elvileg megfelel az első feltételnek. A közigazgatási és büntetőjogi eljárások és szankciók halmozásának lehetőségét nem pusztán közigazgatási aktusok vagy bírósági gyakorlat írja elő, hanem két konkrét jogszabályi rendelkezés:

47.

Márpedig a büntetések törvényességének a Charta 49. cikkében biztosított elve értelmében ezenkívül az is elengedhetetlen, hogy a törvény világosan és pontosan meghatározza azokat az eseteket, amelyekben az eljárások és a büntetések ugyanazon tényállás alapján halmozhatók.

48.

A Bíróság a jogszabály egyértelműségének és pontosságának követelményét összekapcsolta a jogszabály „feltétlenül szükséges jellegével”, az arányosság elvének való megfelelés érdekében ( 18 ).

49.

Az alkalmazandó szabályozás „feltétlenül szükséges jellegének” elemzésekor a Menci ítélet kimondta, hogy annak „világos és pontos szabályokat kell előírnia, amelyek lehetővé teszik a jogalany számára, hogy előre lássa, mely cselekedetek és mulasztások vonhatják maguk után az eljárások és a szankciók ilyen halmozását. ( 19 )”

50.

A Bíróság miután megvizsgálta – a kérdést előterjesztő bíróság erre vonatkozó vizsgálatának szükségességét fenntartva –, hogy a szóban forgó olasz szabályozás „világos és pontos” volt‑e, a Menci ítéletben előírta, hogy biztosítani kell a szükséges összhangot egyrészt a jogsértés súlya másrészt a kiszabott szankciók összességének súlya között. ( 20 )

51.

Véleményem szerint a törvény egyértelműségének és pontosságának követelménye – amelyre a Charta 52. cikk (1) bekezdésében foglalt feltételek közül az első utal – az alapvető jogok gyakorlásának jogszerű korlátozására vonatkozó elv megfogalmazásában rejlik.

52.

Csak akkor lehet pontosan megítélni e kettős büntetés tartalmát és terjedelmét, ha a közigazgatási és adóhatósági eljárások és szankciók halmozását lehetővé tevő törvény ezt világosan és pontosan megfogalmazza. Ezen előfeltevést követően meg kell vizsgálni, hogy a halmozódás arányos‑e.

53.

A törvény egyértelműsége és pontossága az arányosság elvével kapcsolatban egy előzetes és fogalmilag önálló célt szolgál. Különösen annak a követelménynek felelnek meg, amely szerint a non bis in idem elvének hatályát csak és kizárólag a törvény szűkítheti le.

54.

Ezen elv tiszteletben tartása érdekében nem elegendő azoknak az eseteknek a jogszabályi meghatározása, amelyekben az eljárások és szankciók halmozása lehetségesek, arra is szükség van, hogy a meghatározás világos és pontos is legyen.

55.

Ellenkező esetben torzulna a jogszerűség elve által biztosított garancia, amely a jogalkotónak az alapvető jogok korlátozására vonatkozó kizárólagos hatáskörére vonatkozik. A jogalkotó tehát nem ruházhatja a közigazgatási hatóságra vagy a bíróságokra e hatáskör gyakorlását.

56.

Ezenkívül a Charta 52. cikkének (1) bekezdése által a Charta 50. cikkében biztosított jog korlátozásához megkövetelt jogszerűség kiegészíti a Charta 49. cikke által a büntetés meghatározása tekintetében megkövetelt jogszerűséget.

57.

Mivel a közigazgatási és büntetőjogi eljárások és szankciók halmozása összességében súlyosabb következményt eredményezhet annál, mint amit maga a büntetőjogi jogalkotó előírt, ez a többletbüntetés csak akkor fogadható el, ha a jogalkotó világosan és pontosan meghatározza azokat az eseteket és körülményeket, amelyek a büntetés kiszabását lehetővé teszik.

58.

A büntetőjogi törvényesség elve tehát alkalmazandó a közigazgatási és büntetőjogi eljárások és szankciók halmozására. Ebből következik, hogy a kettős büntetést engedélyező rendelkezéseknek tiszteletben kell tartaniuk a hozzáférhetőség és az előreláthatóság bizonyos követelményeit ( 21 ).

59.

Inkább ebben az összefüggésben, mintsem a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében foglalt arányosság elvével összefüggésben kell vizsgálni a Menci ítéletben meghatározott egyértelműség és pontosság követelményét.

60.

A kérdést előterjesztő bíróság által felvetett kétség arra irányul, hogy a törvényesség elve által megkövetelt „egyértelműségnek és pontosságnak” már – és kizárólag – a jogszabály szövegében kell‑e jelen lennie, vagy pedig e tekintetben lehet‑e támaszkodni a bíróságok ítélkezési gyakorlatára.

61.

Mind a francia kormány, mind a Bizottság emlékeztetett arra, hogy a Bíróság számára a bűncselekmények és büntetések törvényességének elve nem zárja ki a törvény bírósági értelmezését.

62.

A Bíróság megfogalmazása szerint, noha a büntetőjogi törvényesség elve „megköveteli, hogy a törvény világosan meghatározza a jogsértéseket és az azokat megtorló büntetéseket”, e feltétel akkor teljesül, „ha a jogalany – a releváns rendelkezés megfogalmazásából, szükség esetén a bíróságok által nyújtott értelmezés segítségével – megtudhatja, hogy mely cselekmények és mulasztások vonják maguk után a büntetőjogi felelősségét.” ( 22 )

63.

Következésképpen a Bíróság szerint „a bűncselekmények és büntetések törvényességének elvét nem lehet úgy értelmezni, hogy az tiltja a büntetőjogi felelősség szabályainak esetről esetre bírói értelmezés útján történő fokozatos világossá tételét, feltéve hogy az eredmény a jogsértés elkövetésekor észszerűen előrelátható, tekintettel különösen a szóban forgó jogi rendelkezéssel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatban ebben az időszakban figyelembe vett értelmezésre ( 23 )”.

64.

Ebben az ügyben, amint azt már kifejtettem, mind a Conseil constitutionnel (alkotmánytanács), mind a Cour de cassation (semmítőszék) értelmezte a CGT 1729. és 1741. cikkét. Az előbbi többek között e két rendelkezés alkotmányosságát – vagyis érvényességét – a fent említett fenntartások betartásától tette függővé.

65.

E fenntartások értelmében a CGT 1729. és 1741. cikkének együttes alkalmazása – azaz az egyes cikkek által külön‑külön előírt eljárások és szankciók halmozása – alkotmányosan csak „az adóköteles összegek csalárd eltitkolásának legsúlyosabb eseteiben” megengedett.

66.

E súlyosság – teszi hozzá a Conseil constitutionnel (alkotmánytanács) – „következhet az elcsalt adó összegéből, az eljárás alá vont személy cselekményeinek jellegéből vagy azok elkövetésének körülményeiből ( 24 )”.

67.

A CGT 1729. és 1741. cikkének a Conseil constitutionnel (alkotmánytanács) általi értelmezése nem pusztán „segítség”, amelyet a Bíróság fent említett ítélkezési gyakorlata szerint ( 25 ) a bíróságok igénybe vehetnek annak megállapítsa során, hogy mely cselekmények és mulasztások vonják maguk után a büntetőjogi felelősséget.

68.

Alkotmányos jellege feltételezi, hogy a Conseil constitutionnel (alkotmánytanács) értelmezése normatív módon beépül az értelmezett jogi normákba, olyannyira, hogy azokkal együtt egy elválaszthatatlan egészet alkot.

69.

A CGT 1729. és 1741. cikke tehát az alkotmányos értelmezésükből eredő normatív tartalommal rendelkezik, és ebben az értelemben egyrészt a jogalkotó pozitív jogalkotásának, másrészt a Conseil constitutionnel (alkotmánytanács) „negatív jogalkotásának” ( 26 ) eredményei.

70.

A CGT 1729. és 1741. cikke az érvényességének alkotmányos értelmezése alapján előírja, hogy az első rendelkezés által bizonyos pontatlanságok vagy mulasztások tekintetében előírt közigazgatási szankcióhoz a CGT 1741. cikke értelmében büntetőjogi szankció csak a csalárd eltitkolás legsúlyosabb esetében társulhat.

71.

A Menci ítéletben vizsgált nemzeti szabályozás nem tért el lényegesen a jelen ügyben vizsgált szabályozástól, bár abban a halmozás az 50000 eurót meghaladó jogsértések esetére korlátozódott.

72.

A Bíróság megállapította, hogy ez a szabályozás – a kérdést előterjesztő bíróság által elvégzendő vizsgálat szükségességét fenntartva ‑ egyértelműen és pontosan meghatározza azokat a körülményeket, amelyek fennállása esetén a héa megfizetésének elkerülése az eljárások és szankciók halmozását eredményezheti ( 27 ).

73.

A kérdés tehát az, hogy a Conseil constitutionnel (alkotmánytanács) által említett „csalárd eltitkolás legsúlyosabb eseteire” való hivatkozás olyan feltételt jelent‑e, amely egyértelműség és pontosság tekintetében megfelel annak az összeghatárnak, amelyet a Menci ügyben legalább 50000 euróban állapítottak meg.

74.

Egy másik ítéletben a Bíróság kellően „egyértelműnek és pontosnak” ítélte meg azt a nemzeti szabályozást, amely lehetővé teszi az olyan piaci manipuláció esetén alkalmazandó eljárások és szankciók halmozását, amelyek „a pénzügyi eszközök árának jelentős változását” ( 28 ) idézhetik elő. Következésképpen, nem tiltotta meg a határozatlan tartalmú kikötések alkalmazását, feltéve hogy gondoskodnak azok megfelelő bírósági meghatározásáról.

75.

A Conseil constitutionnel (alkotmánytanács) részletesen meghatározta, hogy milyen súlyú bűncselekmények indokolhatják az eljárások és szankciók halmozását. E súlyosság, ahogy az már kifejtésre került, „következhet az elcsalt adó összegéből, az eljárás alá vont személy cselekményeinek jellegéből vagy azok elkövetésének körülményeiből ( 29 )”.

76.

E pontosítás kiegészítéseképpen – amelyet, hangsúlyozom, a szóban forgó jogszabályi rendelkezések részének kell tekinteni – a Cour de cassation (semmítőszék) meghatározta azokat a szempontokat, amelyek megkönnyítik a Conseil constitutionnel (alkotmánytanács) által megkövetelt súlyosság megítélését. ( 30 )

77.

Ily módon a Cour de cassation (semmítőszék) ellátja a jogszabályi rendelkezések hatályának pontosítására vonatkozó feladatát, amelyet az AC‑Treuhand kontra Bizottság ítélet a rendes bíróságokra bíz, és érthetőbbé teszi a francia kettős – büntetőjogi és közigazgatási – megtorlási rendszert. ( 31 )

78.

Az alkalmazott szempontok a jogsértésfajták és az érintett adónemek alapján:

79.

Habár kívánatos lenne jobban rendszerezni az összes alkalmazandó feltételt, a legfelsőbb francia büntetőbíróság pontosításai a kérdést előterjesztő bíróság által kifejtett körülmények kapcsán meghaladják azt a minimumot, amely ahhoz szükséges, hogy egy nemzeti szabályozás – jelen esetben az alkotmányosan értelmezett törvény és annak az adott legfelsőbb bírói fórum általi fokozatos konkretizálása – ésszerűen előrelátható módon határozza meg azokat az eseteket, amelyekben a kétszeres büntetés lehetséges.

80.

Elfogadható BV azon érvelése, miszerint e szabályozási rendszer nem egyértelmű a laikusok számára, így mindenképpen szakmai tanácsadást kell igénybe venni hozzá. A Bíróság szerint azonban:

81.

E tekintetben emlékeztetek arra, hogy BV a neki felrótt cselekményeket könyvvizsgálóként folytatott szakmai tevékenységének gyakorlása során hajtotta végre, tehát olyan közegben, amelyben általában a jogi tanácsadás igénybevétele a főszabály, nem pedig a kivétel.

82.

Ugyanúgy igaz az is – és ezt BV ( 35 ) is hangsúlyozza –, hogy az olyan fogalmak értékelése során, mint a „szándékos jogsértések”, a „csalárd ügyletek” vagy a „csalárd módon történő megkerülés”, a bíróságok széles (és véleményem szerint szükséges) értelmezési mozgástérrel rendelkeznek. Ezeket a fogalmakat ( 36 ) azonban össze kell kapcsolni a Cour de cassation (semmítőszék) által kidolgozott, már említett egyéb szempontokkal, annak érdekében, hogy pontosabb képet kapjunk az adójogi jogsértések kétszeres büntetését lehetővé tévő szabályozásról.

83.

Összefoglalva, úgy vélem, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a nemzeti szabályozás tartalmazza az ahhoz szükséges minimális információt, hogy egyértelműen és előre látható módon megállapítható legyen, hogy ugyanazon tényállás miatt ugyanazon személlyel szemben milyen esetekben lehetséges a közigazgatási és büntetőjogi eljárások és szankciók halmozása.

84.

Második kérdésével a Cour de cassation (semmítőszék) azt kívánja megtudni, hogy a szóban forgó nemzeti szabályozás megfelel‑e a szükségesség és arányosság követelményének, amely elengedhetetlen feltétele a büntetőjogi és közigazgatási eljárások és szankciók halmozásának.

85.

Nemleges választ kell adni, ha e szabályozás túlmegy azon, ami feltétlenül szükséges a kétszeres büntetéssel jogszerűen elérni kívánt célok megvalósításához. Ezt képviseli BV és a Bizottság, azzal érvelve, hogy nem biztosított különösképpen az, hogy a halmozott szankciók összességének súlya arányos legyen az elkövetett jogsértés súlyával.

86.

A francia kormány szerint épp ellenkezőleg, döntő jelentőségű, hogy ebben az ügyben a büntetőbíróság a közigazgatási szankció jogerős kiszabását követően hozott határozatot. Ez azt jelenti, hogy a bíróságot az ügy valamennyi körülményének figyelembevételére kötelező szabály alkalmazása során a bíróság értékelte az említett (első) szankció meglétét.

87.

A francia kormány hozzáteszi, hogy az arányosságot nemcsak a szankciók mértékének korlátozása biztosítja, hanem annak előírása is, hogy a halmozás csak a legsúlyosabb esetekben lehetséges.

88.

Nem értek egyet a francia kormány ezen utóbbi kijelentésével, mivel a legsúlyosabb esetekre való hivatkozás inkább azon kérdés értékeléséhez szükséges, hogy a kétszeres büntetést lehetővé tevő szabályok kellően pontosak‑e. Az a tény, hogy egy adójogi jogsértés súlyos, nem mentesít minden további nélkül annak ellenőrzése alól, hogy a kiszabott (kettős) szankciók megfelelnek‑e az arányosság követelményének.

89.

Ismét utalni szeretnék a Bíróságnak a Charta 50. cikkében foglalt jogot korlátozó nemzeti jogszabályok szükségességére vonatkozó ítélkezési gyakorlatára.

90.

A Bíróság álláspontja szerint,

91.

E követelmény célja végeredményben az, hogy a szankciók halmozása oly módon történjen, hogy megfelelően biztosított legyen egyrészt a jogsértés súlya, másrészt a kiszabott szankciók összességének súlya közötti megfelelés (arányosság).

92.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint a Conseil constitutionnel (alkotmánytanács) ugyanezen gondolatmenetet követve úgy ítélte meg, hogy a szankciók halmozása esetén az arányosság elve azt jelenti, hogy a szankciók teljes összege nem haladhatja meg a kiszabott szankciók közül a legmagasabb összegét.

93.

Márpedig, bár a szankciók halmozását korlátozza az, hogy a már kiszabott szankciók közül a legmagasabb összeget nem lehet túllépni, „ez a szabály kizárólag azonos jellegű (azaz pénzbeli) szankciókra vonatkozik ( 39 )”.

94.

A Cour de cassation (semmítőszék) kétségbe vonja, hogy ha az arányosságot így a pénzbeli szankciók halmozásának eseteire korlátozzák, akkor teljesül a bűncselekmény súlya és a szankciók összességének súlya (azaz nem zárja ki a szabadságelvonással járó büntetéseket) közötti megfelelés biztosításának követelménye.

95.

A Garlsson Real Estate ítéletben a Bíróság az arányosság elvével ellentétesnek ítélte azt a nemzeti szabályozást, amely „kizárólag a pénzügyi szankciók halmozására vonatkozik, a büntető jellegű pénzbírság és a szabadságvesztés‑büntetés halmozására azonban nem”. E szabályozás „nem biztosítja, hogy a kiszabott szankciók összességének súlya az adott jogsértés súlyához viszonyított feltétlen szükséges mértékre korlátozódjon.” ( 40 )

96.

A kérdést előterjesztő bíróság által bemutatott nemzeti szabályozás áttekintése alapján a francia jog csak akkor teszi lehetővé a halmozott szankciók súlyának kiegyensúlyozását, ha azok mindegyike pénzbeli jellegű.

97.

Ha ez így van, akkor a Bíróság imént idézett ítélkezési gyakorlatának alkalmazása annak a megállapítását eredményezné (amint azt BV és a Bizottság állítja), hogy a szóban forgó szabályozás nem egyeztethető össze a Charta 50. cikkével. Nevezetesen nem tesz eleget annak a kötelezettségnek, amely alapján az illetékes hatóságoknak a második szankció kiszabása esetén biztosítaniuk kell, hogy „a kiszabott szankciók összességének súlya ne haladja meg a megállapított jogsértés súlyát.” ( 41 )

98.

A francia kormány ezzel szemben azt állítja, hogy a nemzeti jog biztosítja az arányosságot az eltérő jellegű szankciók esetében is, mivel az adóhatósági‑ és a büntetőeljárás jogilag összekapcsolódik: az utóbbi az előbbire támaszkodik, annak érdekében, hogy a közigazgatási ellenőrzés keretében alkalmazott adóbírságokon felül további szankciót szabjon ki. ( 42 )

99.

A francia kormány hangsúlyozza továbbá, hogy ilyen esetekben a büntetőeljárásra a közigazgatási eljárás befejezése után kerül sor. A büntetőbíróság minden esetben köteles tiszteletben tartani a büntetések arányosságának elvét, amelynek érdekében hatáskörrel rendelkezik a büntetőjogi szankció módosítására. E jogkör lehetővé teszi számára, hogy a büntetés szigorúan szükséges és arányos jellegét azáltal biztosítsa, hogy azt az ügy körülményeihez igazítja. ( 43 )

100.

Így különösen, a büntető törvénykönyv 132–1. cikkének megfelelően, a bíróságnak a bűncselekmény körülményeire, elkövetőjének személyére, valamint anyagi, családi és társadalmi helyzetére tekintettel kell meghatároznia a büntetés jellegét, mértékét és végrehajtásának módját. ( 44 )

101.

A francia kormány szerint ezek alapján, a szankciók halmozása esetén a büntetőbíróság köteles figyelembe venni az előzetesen kiszabott közigazgatási szankciót. ( 45 )

102.

A Bíróság nem avatkozhat be a kérdést előterjesztő bíróság és a francia kormány közötti, a belső jog értelmezésére vonatkozó véleménykülönbségbe. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmekre adandó választ a kérdést előterjesztő bíróságok által előterjesztett ténybeli és jogi háttérre tekintettel kell megadni.

103.

Ha valóban úgy van, ahogy azt a Cour de cassation (semmítőszék) állítja, és a nemzeti szabályozás nem teszi lehetővé annak eldöntését, hogy a jogsértés súlya és a halmozott szankciók összességének súlya közötti egyensúly megfelelő‑e, akkor az összeegyeztethetetlen a Charta Bíróság által értelmezett 50. cikkével.

104.

Ezzel szemben, ha a nemzeti jog megfelelő eszközöket kínál annak biztosítására, hogy a büntetőbíróság módosíthassa a büntetőjogi szankciót (szabadságelvonás esetén is, nem csak a pénzbüntetésnél) arra való tekintettel, hogy az hozzáadódik egy közigazgatási pénzbírsághoz, akkor nem sérül a Charta 50. cikke.

105.

Végső soron, amennyiben a belső jog nem teszi lehetővé egyrészt a jogsértés súlya, másrészt a halmozott szankciók összességének súlya közötti kellő egyensúlyt – legyen szó bármilyen jellegű szankcióról –, amelynek megállapítása a kérdést előterjesztő bíróság feladata, akkor a szóban forgó szabályozás összeegyeztethetetlen az uniós joggal, mivel sérti a Charta 50. cikkét.

106.

A fentiekre tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Cour de cassation (semmítőszék) kérdésére a következő választ adja:

„Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 50. cikkét úgy kell értelmezni, hogy: