–

D. Z. képviseletében K. Papantoniou dikigoros,

–

a Blue Air – Airline Management Solutions SRL képviseletében N. Damianou dikigoros,

–

a ciprusi kormány képviseletében E. Neofytou és D. Lysandrou, meghatalmazotti minőségben,

–

a német kormány képviseletében kezdetben: J. Möller, T. Henze és R. Kanitz, később: J. Möller és R. Kanitz, meghatalmazotti minőségben,

–

a holland kormány képviseletében M. K. Bulterman és J. Langer, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében M. Condou‑Durande, C. Cattabriga, N. Yerrell és G. Wils, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a személyek külső határokon történő, egyes okmányoknak a Bulgária, Horvátország, Ciprus és Románia által a területükön történő átutazás és a bármely 180 napos időszakban 90 napot nem meghaladó, tervezett tartózkodás céljából kiadott nemzeti vízumaikkal egyenértékűként való egyoldalú elismerésén alapuló ellenőrzése egyszerűsített rendszerének bevezetéséről, valamint a 895/2006/EK és az 582/2008/EK határozat hatályon kívül helyezéséről szóló, 2014. május 15‑i 565/2014/EU európai parlamenti és tanácsi határozatnak (HL 2014. L 157., 23. o.), a 2013. június 26‑i 610/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelettel (HL 2013. L 182., 1. o.) módosított, a személyek határátlépésére irányadó szabályok közösségi kódexének (Schengeni határ‑ellenőrzési kódex) létrehozásáról szóló, 2006. március 15‑i 562/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2006. L 105., 1. o.; a továbbiakban: Schengeni határ‑ellenőrzési kódex) 4. és 13. cikkének, valamint a visszautasított beszállás és légi járatok törlése vagy hosszú [helyesen: jelentős] késése esetén az utasoknak nyújtandó kártalanítás és segítség közös szabályainak megállapításáról és a 295/91/EGK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. február 11‑i 261/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2004. L 46., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 7. fejezet, 8. kötet, 10. o.) 14. és 15. cikkének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a D. Z. és a Blue Air – Airline Management Solutions SRL (a továbbiakban: Blue Air) között folyamatban lévő jogvitában terjesztették elő, amelynek tárgya az, hogy a Blue Air megtagadta D. Z. Larnakából (Ciprus) Bukarest (Románia) célállomásra induló járatra történő beszállásának engedélyezését.

3

A Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14‑i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló, 1990. június 19‑én Schengenben aláírt és 1995. március 26‑án hatályba lépő egyezmény (HL 2000. L 239., 19. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 2. kötet, 9. o.; a továbbiakban: SMVE) a schengeni vívmányok részét képezi.

4

Az SMVE 26. cikkének (1) és (2) bekezdése az alábbiakat köti ki:

„A Szerződő Felek – az 1967. január 31‑i New York‑i jegyzőkönyv által módosított 1951. július 28‑i, menekültek jogállásáról szóló genfi egyezményhez való csatlakozásukból eredő kötelezettségeikre is figyelemmel – kötelezettséget vállalnak arra, hogy nemzeti jogszabályaikba beépítik a következő szabályokat:

(2)   A Szerződő Felek – az 1967. január 31‑i New York‑i jegyzőkönyv által módosított 1951. július 28‑i, menekültek jogállásáról szóló genfi egyezményhez való csatlakozásukból eredő kötelezettségeikre és alkotmányos jogszabályaikra is figyelemmel – kötelezettséget vállalnak arra, hogy szankciókat vezetnek be azokkal a fuvarozókkal szemben, akik harmadik államból légi vagy tengeri úton olyan külföldieket szállítanak a területükre, akik nem rendelkeznek a szükséges úti okmányokkal.”

5

Az 1985. június 14‑i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezmény 26. cikkében foglalt rendelkezések kiegészítéséről szóló, 2001. június 28‑i 2001/51/EK tanácsi irányelv (HL 2001. L 187., 45. o.) 1. cikke értelmében:

„Ennek az irányelvnek az a célja, hogy kiegészítse az [SMVE] 26. cikkének rendelkezéseit, és meghatározza végrehajtásuk egyes feltételeit”.

6

A 2001/51 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a [SMVE] 26. cikke (2) és (3) bekezdésének rendelkezései alapján a fuvarozókkal szemben alkalmazandó szankciók visszatartó hatásúak, hatásosak és arányosak legyenek […]”

7

A Schengeni határ‑ellenőrzési kódex 2. cikke a következőképpen rendelkezett:

„E rendelet alkalmazásában:

[…]

[…]”.

8

E kódex 5. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„A tagállamok területén történő, bármely 180 napos időszakban 90 napot meg nem haladó tervezett tartózkodás esetén, figyelembe véve a megelőző 180 napos időszak minden egyes tartózkodási napját, a harmadik országok állampolgáraira a következő beutazási feltételek vonatkoznak:

9

Az említett kódex 7. cikke az alábbiak szerint rendelkezett:

„(1)   A külső határok átlépését a határőrök ellenőrzik. Az ellenőrzéseket e fejezetnek megfelelően hajtják végre.

[…]

(3)   Harmadik országok állampolgárait be‑ és kiutazáskor alapos ellenőrzésnek kell alávetni.

[…]”

10

Ugyanezen kódex 13. cikkének (2) és (3) bekezdése szerint:

„(2)   A beléptetés megtagadására csak megindokolt döntés alapján kerülhet sor, a megtagadás indokainak pontos megjelölésével. A döntést a nemzeti jog által felhatalmazott hatóság hozza meg. A döntés azonnal végrehajtható.

A beléptetés megtagadásáról szóló, pontosan megindokolt, megalapozott döntését az V. melléklet B. részében megállapított formanyomtatványon kell közölni, amelyet a nemzeti jog által a beléptetés megtagadására felhatalmazott nemzeti hatóság tölt ki. A kitöltött formanyomtatványt át kell adni az érintett harmadik országbeli állampolgárnak, aki e formanyomtatványon igazolja a beléptetés megtagadására vonatkozó döntés kézhezvételét.

(3)   Azok a személyek, akiknek a beléptetését megtagadták, jogorvoslattal élhetnek. A jogorvoslati eljárást a nemzeti jognak megfelelően kell lefolytatni. A harmadik országbeli állampolgár részére írásban rendelkezésére kell bocsátani azon kapcsolattartó helyek listáját, ahol információval tudnak szolgálni a nemzeti joggal összhangban a nevében eljárni jogosult képviselőkről.

[…]”

11

A Schengeni határ‑ellenőrzési kódex 15. cikkének (1) és (2) bekezdése ekként rendelkezett:

„(1)   Az e rendelet 6–13. cikkében meghatározott határellenőrzést a határőrök e rendelet rendelkezéseivel és a nemzeti joggal összhangban végzik el.

E határellenőrzés elvégzése nem érinti a nemzeti jog által a határőrök számára biztosított és e rendelet hatályán kívül eső, büntetőeljárás megindítására vonatkozó jogkört.

A tagállamok biztosítják, hogy a határőrök szakképzett és megfelelően kiképzett szakemberek legyenek, figyelembe véve a határőrök számára a[z Európai Unió Tagállamai Külső Határain Való Operatív Együttműködési Igazgatásért Felelős Európai Ügynökség felállításáról szóló, 2004. október 26‑i] 2007/2004/EK tanácsi rendelettel (HL 2004. L 349., 1. o.) létrehozott, az Európai Unió Tagállamai Külső Határain Való Operatív Együttműködési Igazgatásért Felelős Európai Ügynökség által létrehozott és kidolgozott egységes alaptantervet. […]

(2)   A tagállamok a 34. cikknek megfelelően megküldik a Bizottságnak a nemzeti joguk alapján a határellenőrzésért felelős nemzeti szolgálatok jegyzékét.”

12

Az 539/2001 rendelet 1. cikke értelmében:

„Az I. mellékletben foglalt listán szereplő harmadik országok állampolgárai a tagállamok külső határainak átlépésekor vízumkötelezettség alá esnek.”

13

A harmadik országok e mellékletben foglalt listáján szerepel Kazahsztán.

14

Az 565/2014 határozat (5) és (7) bekezdése kimondja:

[…]

15

Az 565/2014 határozat 1. cikke értelmében:

„Ez a határozat bevezeti a személyek külső határokon történő ellenőrzésének egyszerűsített rendszerét, amely lehetővé teszi Bulgária, Horvátország, Ciprus és Románia számára, hogy a területükön való átutazás vagy a bármely 180 napos időszakban 90 napot nem meghaladó, tervezett tartózkodás céljából egyoldalúan a nemzeti vízumaikkal egyenértékűnek ismerjék el az e határozat 2. cikk (1) bekezdésében, illetve 3. cikkében említett, az [539/2001] rendelet szerint vízumkötelezettség alá tartozó harmadik országbeli állampolgárok részére kiadott okmányokat”.

E határozat végrehajtása a [Schengeni határ‑ellenőrzési kódex] 5–13. és 18–19. cikkével összhangban nem érinti a személyek külső határokon lefolytatandó ellenőrzését”.

16

E határozat 2. cikke előírja:

„(1)   Bulgária, Horvátország, Ciprus és Románia a területükön való átutazás vagy a bármely 180 napos időszakban 90 napot nem meghaladó, tervezett tartózkodás céljából a schengeni vívmányokat teljeskörűen végrehajtó tagállamok által kiadott alábbi okmányokat tekintheti saját nemzeti vízumaival egyenértékűnek, függetlenül az okmánnyal rendelkező személy állampolgárságától:

(2)   Bulgária, Horvátország, Ciprus és Románia a területükön való átutazás vagy a bármely 180 napos időszakban 90 napot nem meghaladó, tervezett tartózkodás céljából a Vízumkódex 25. cikke (3) bekezdése első mondatának megfelelően kiadott korlátozott területi érvényességű vízumokat is saját nemzeti vízumaival egyenértékűnek tekintheti.

(3)   Amennyiben Bulgária, Horvátország, Ciprus vagy Románia e határozat alkalmazása mellett dönt, az (1) és (2) bekezdésben említett minden dokumentumot el kell ismerniük, függetlenül attól, hogy azt melyik tagállam adta ki, kivéve, ha azok általuk el nem ismert úti okmányokba vagy olyan harmadik ország által kiadott úti okmányokba vannak illesztve, amellyel nincsenek diplomáciai kapcsolataik.”

17

Az említett határozat 3. cikkének (1) bekezdése szerint:

„Amennyiben Bulgária, Horvátország, Ciprus vagy Románia a 2. cikk alkalmazása mellett dönt, a területükön való átutazás vagy a bármely 180 napos időszakban 90 napot nem meghaladó, tervezett tartózkodás céljából az alábbi, a 2. cikkben említett okmányokon kívüli okmányokat is külön‑külön saját nemzeti vízumaikkal egyenértékűnek tekinthetik:

kivéve, ha az említett vízumok és tartózkodási engedélyek az az említett tagállamok által el nem ismert úti okmányokba vagy olyan harmadik ország által kiadott úti okmányokba vannak illesztve, amellyel nincsenek diplomáciai kapcsolataik.”

18

Az 565/2014 határozat 5. cikke így rendelkezik:

„Bulgária, Horvátország, Ciprus és Románia e határozat hatálybalépéséről számított 20 munkanapon belül értesítik a Bizottságot, ha e határozat alkalmazása mellett döntenek. A Bizottság az Európai Unió Hivatalos Lapjában közzéteszi az új tagállamok által közölt tájékoztatást.

Az értesítés adott esetben meghatározza azon harmadik országokat, amelyek tekintetében a diplomáciai kapcsolatok hiánya miatt Bulgária, Horvátország, Ciprus és Románia a 2. cikk (3) bekezdésének és a 3. cikk (1) bekezdésének megfelelően nem alkalmazza e határozatot.”

19

E határozat 8. cikke értelmében:

„Ennek a határozatnak Bulgária, Horvátország, Ciprus és Románia a címzettje.”

20

Az 565/2014/EU határozat alkalmazásával kapcsolatos határozatokról szóló tagállami értesítésekről szóló bizottsági tájékoztatás (HL 2014. C 302., 1. o.) II. pontja (a továbbiakban: a bizottsági tájékoztatás II. pontja) az alábbi passzust tartalmazza:

„A Bizottság az alábbi értesítéseket kapta:

[…]

Románia végrehajtja az [565/2014] határozatot, és a határozat 3. cikkének megfelelően a román vízumokkal egyenértékűként ismeri el a Bulgária, Ciprus és Horvátország által kibocsátott, a határozat I., II. és III. mellékletében felsorolt nemzeti vízumokat és tartózkodási engedélyeket.”

21

A 261/2004 rendelet (1) és (2) preambulumbekezdése az alábbiakat mondja ki:

22

E rendelet 1. cikkének (1) bekezdése így rendelkezik:

„E rendelet az itt meghatározott feltételek szerint megállapítja az utasokat megillető minimális jogokat, amikor

[…]”

23

Az említett rendelet 2. cikkének j) pontjában foglalt meghatározás szerint „a »visszautasított beszállás«: egy légi járaton az utasok szállításának megtagadása annak ellenére, hogy azok a 3. cikk (2) bekezdésében meghatározott feltételek mellett beszállásra jelentkeztek, kivéve, ha beszállásukat észszerű indokok, úgymint egészségügyi, biztonsági vagy védelmi okok, illetve nem megfelelő úti okmányok miatt utasítják el”.

24

Ugyanezen rendelet „Hatály” címet viselő 3. cikke értelmében:

„(1)   E rendeletet a következőkre kell alkalmazni:

[…]

(2)   Az (1) bekezdést azzal a feltétellel kell alkalmazni, hogy az utasok

25

A 261/2004 rendelet 4. cikkének (3) bekezdése értelmében:

„Amennyiben az utasok beszállását akaratuk ellenére visszautasították, akkor az üzemeltető légi fuvarozó azonnal kártalanítja őket a 7. cikkel összhangban és segítséget nyújt nekik a 8. és 9. cikkel összhangban.”

26

E rendelet „Korlátozás kizárása” című 15. cikke az alábbiakat írja elő:

„(1)   Az utasokkal szemben e rendelet szerint fennálló kötelezettségek nem korlátozhatók, illetve azok alól nem lehet mentesülni, nevezetesen a szállítási szerződésben szereplő eltérés vagy korlátozó kikötés alapján.

(2)   Amennyiben azonban ilyen eltérést vagy korlátozó kikötést alkalmaznak egy utas tekintetében, vagy ha az utast nem tájékoztatják megfelelően jogairól és emiatt olyan kártalanítást fogadott el, amely elmarad attól, amelyet a rendelet előír, akkor az utas mindazonáltal jogosult az illetékes bíróság vagy szervek előtt megindítani a szükséges eljárást a pótlólagos kártalanításhoz való hozzájutás érdekében.”

27

2015. szeptember 6‑án D. Z., a Kazah Köztársaság állampolgára a larnakai (Ciprus) repülőtérre ment, hogy beszálljon a román Blue Air légitársaság egyik járatára, amelynek célállomásán, Bukarestben 2015. szeptember 12‑ig tervezett tartózkodni, hogy részt vegyen az Association of Chartered Certified Accountants (mérlegképes könyvelők szövetsége) által szervezett vizsgákon.

28

D. Z. a larnakai repülőtéren a Blue Air megbízottjaként eljáró társaság alkalmazottai által végzett ellenőrzés során bemutatta úti okmányait, útlevelét és egy, a Ciprusi Köztársaság által kiállított ideiglenes tartózkodási engedélyt, amely 2016. április 6‑ig volt érvényes. Bemutatta továbbá azt, a Románia területére való belépéshez szükséges vízum iránti kérelmet, amelyet korábban Románia külügyminisztériumának internetes oldalán keresztül nyújtott be, és az online automatikus rendszeren keresztül érkezett választ, amely szerint nincs szüksége ilyen vízumra a Romániába való belépéshez a bármely 180 napos időszakban 90 napot nem meghaladó tartózkodáshoz, mivel az érintett már rendelkezik a Ciprusi Köztársaság által kiállított ideiglenes tartózkodási engedéllyel.

29

A Blue Air társaság bukaresti repülőterének földi személyzetének tagjai, miután az említett társaság alkalmazottai felvették velük a kapcsolatot, telefonon és e‑mailben azt válaszolták, hogy D. Z. a román hatóságok által kiállított vízum vagy családtagnak kiállított tartózkodási kártya nélkül nem léphet be Romániába. Az említett alkalmazottak ekkor visszautasították D. Z. tervezett járatra történő beszállását azzal az indokkal, hogy utazása következtében azonnal vissza kellene térnie a visszafelé tartó járattal Ciprusra, és a Blue Airt szankciókkal sújtanák.

30

D. Z. hiába kérte, hogy e visszautasítás okait írásban közöljék vele. Egyébiránt a Romániába való beutazásának megtagadását illetően sem kapott semmilyen írásbeli határozatot.

31

D. Z., mivel úgy vélte, hogy a vele szemben alkalmazott visszautasított beszállás sérti az 565/2014 határozat rendelkezéseit, az Eparchiako Dikastirio Larnakas (larnacai kerületi bíróság, Ciprus) előtt keresetet nyújtott be a Blue Air ellen a menettérti repülőjegye költségének, a bukaresti hotel foglalása törlési költségének, a le nem tett vizsgáihoz kapcsolódó költségeknek, a munkáltatójától a bukaresti vizsgáira való felkészülésére kért és engedélyezett tanulmányi szabadsága miatt meg nem kapott fizetésének megfelelő összegű kártalanítás, valamint az általa elszenvedett nem vagyoni kár megtérítése iránt.

32

A kérdést előterjesztő bíróság előtt a Blue Air többek között azt állítja, hogy D. Z. tévesen indított ellene keresetet. A Blue Airt ugyanis, az általa alkalmazott általános szállítási feltételek értelmében, nem terheli felelősség a célállam hatóságai által hozott, valamely utas ezen állam területére való beléptetését megtagadó határozata tekintetében, sem azon okmányok tekintetében, amelyeknek ezen utas birtokában kellene lennie, vagy a célállam szabályozásának tiszteletben tartása tekintetében.

33

A kérdést előterjesztő bíróság szerint az alapjogvita először is azt a kérdést veti fel, hogy D. Z‑nek jogában áll‑e, hogy a Blue Airrel szemben az 565/2014 határozat rendelkezéseire hivatkozzon. E bíróság úgy ítéli meg, hogy ha a felperes jogosult lett volna beszállni az adott járatra, román bíróság előtt hivatkozhatott volna az országba e határozat alapján történő belépéshez való jogára.

34

Márpedig az egyetlen olyan, hátrányt okozó jogügylet, amellyel D. Z. szembesült, a vele szemben a Blue Air által alkalmazott visszautasított beszállás volt. A kérdést előterjesztő bíróság ebből arra következtet, hogy azt kell meghatározni, hogy e visszautasított beszállás mennyiben keletkeztet D. Z. számára olyan jogot, amelyre a bíróság előtt a Blue Airrel szemben hivatkozhat.

35

Az említett bíróság úgy ítéli meg, másodszor, hogy az ő feladata annak értékelése, hogy egy, az alapügy körülményeihez hasonló körülmények között történő visszautasított beszállás a 261/2004 rendelet hatálya alá tartozik‑e, és amennyiben igen, a szállítási szerződés valamely kikötése mindazonáltal korlátozhatja vagy akár kizárhatja‑e a légi fuvarozó felelősségét nem megfelelő úti okmányok esetén.

36

E körülmények között az Eparchiako Dikastirio Larnakas (larnacai kerületi bíróság), mivel úgy ítélte meg, hogy az alapjogvita az uniós jog értelmezésére vonatkozó kérdéseket vet fel, úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

37

A Blue Air mindenekelőtt arra hivatkozik, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második és harmadik kérdés elfogadhatatlan, mivel az alapeljárás feleit nem hallgatták meg az említett kérdésekkel kapcsolatban a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztését megelőzően, megsértve ezzel a ciprusi eljárási szabályokat.

38

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 267. cikk a lehető legszélesebb lehetőséget biztosítja a nemzeti bíróságok számára arra, hogy a Bírósághoz forduljanak, ha azt állapítják meg, hogy az előttük folyamatban lévő ügyben az uniós jog valamely rendelkezésének értelmezésére vagy érvényességére vonatkozó, a Bíróság döntését igénylő kérdés merül fel. A nemzeti bíróságoknak tehát megvan a lehetőségük, és adott esetben kötelesek is arra, hogy előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjesszenek elő akkor, amikor akár hivatalból, akár a felek kérelmére megállapítják, hogy a jogvita érdeme az e cikk első bekezdésében felsorolt kérdések valamelyikére vonatkozik (1974. január 16‑iRheinmühlen‑Düsseldorf ítélet, 166/73, EU:C:1974:3, 3. pont; 2017. február 1‑jei Tolley ítélet, C‑430/15, EU:C:2017:74, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

39

Ezenfelül, míg a gondos igazságszolgáltatás érdekét szolgálhatja, hogy egy előzetes döntéshozatalra csupán kontradiktórius vitát követően terjesszenek elő kérdést, el kell ismerni, hogy az előzetes kontradiktórius vita fennállása nem szerepel az EUMSZ 267. cikkben meghatározott eljárás alkalmazásának feltételei között (lásd: 2017. február 1‑jei Tolley ítélet, C‑430/15, EU:C:2017:74, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Kizárólag a nemzeti bíróság feladata annak értékelése, hogy esetlegesen szükség van‑e ilyen előzetes kontradiktórius vitára (1978. június 28‑iSimmenthal ítélet, 70/77, EU:C:1978:139, 11. pont).

40

Következésképpen az a tény, hogy a jogvitában részt vevő felek nem vitattak meg előzetesen a nemzeti bíróság előtt egy uniós jogra vonatkozó kérdést, nem akadálya annak, hogy e kérdést a Bíróság elé lehessen terjeszteni (2017. február 1‑jei Tolley ítélet, C‑430/15, EU:C:2017:74, 33. pont).

41

Mindenesetre emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróságnak nem feladata, hogy megvizsgálja, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatot a nemzeti jog bírósági szervezeti és eljárási szabályaival összhangban hozták‑e meg (2017. november 23‑iBenjumea Bravo de Laguna ítélet, C‑381/16, EU:C:2017:889, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

42

A Blue Air azt állítja továbbá, hogy a kérdést előterjesztő bíróság elmulasztotta bemutatni az alkalmazandó nemzeti rendelkezések és a vonatkozó nemzeti ítélkezési gyakorlat tartalmát, és mindazon releváns ténybeli és jogi elemeket, amelyek alapján úgy ítéli meg, hogy a jelen ügyben uniós jogi rendelkezések alkalmazhatók.

43

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, amelyet immár a Bíróság eljárási szabályzatának 94. cikke is tükröz, az uniós jognak a nemzeti bíróság számára hasznos értelmezése megköveteli, hogy a nemzeti bíróság meghatározza az általa feltett kérdések ténybeli és jogszabályi hátterét, vagy legalábbis kifejtse azokat a ténybeli körülményeket, amelyeken e kérdések alapulnak. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatnak másrészről pontosan meg kell jelölnie azon okokat, amelyek arra indították a nemzeti bíróságot, hogy felvesse az uniós jog értelmezésének kérdését, és amelyek alapján szükségesnek tartotta a Bíróság elé terjeszteni a kérdését (2018. december 19‑iStanley International Betting és Stanleybet Malta ítélet, C‑375/17, EU:C:2018:1026, 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

44

Márpedig a jelen esetben az előzetes döntéshozatal iránti kérelem kellőképpen meghatározza az alapügy ténybeli és jogszabályi hátterét. Közelebbről az alkalmazandó nemzeti rendelkezések tartalma bemutatásának hiánya, tekintettel az értelmezni kért uniós jogi aktus jellegére és tartalmára, egyáltalán nem akadályozza azon kontextus megfelelő megértését, amelybe a kérdést előterjesztő bíróság kérdései illeszkednek. Ezenfelül az említett bíróság által az előterjesztett kérdéseknek az említett jogvita elbírálása szempontjából fennálló relevanciáját illetően adott tájékoztatás lehetővé teszi e kérdések tartalmának értékelését és azok hasznos megválaszolását, amint azt végső soron a ciprusi, német és holland kormány által benyújtott írásbeli észrevételek is megerősítik.

45

Végül a német kormány kételyeket táplál a negyedik és ötödik kérdés relevanciájával kapcsolatban amiatt, hogy úgy tűnik, D. Z. nem nyújtott be kártalanítás iránti kérelmet a 261/2004 rendelet alapján.

46

Ezzel kapcsolatosan emlékeztetni kell arra, hogy a nemzeti bíróság által a saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – a közösségi jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell (2003. május 15‑iSalzmann ítélet, C‑300/01, EU:C:2003:283, 31. pont; 2019. március 28‑iCogeco Communications ítélet, C‑637/17, EU:C:2019:263, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

47

Másrészt, amint azt a főtanácsnok kiemelte indítványának 23. pontjában, a kérdést előterjesztő bíróság rámutatott előzetes döntéshozatal iránti kérelmében, hogy a ciprusi jog lehetővé teszi, hogy az egyik fél részére akkor is kártérítést ítélhessen meg, ha e fél azt kifejezetten nem is követelte, miáltal e bíróság megítélhet az alapeljárás felperese számára kártalanítást a 261/2004 rendelet alapján, feltéve, hogy e rendeletet akként kell értelmezni, hogy biztosítja e jogot.

48

A fenti megfontolásokra tekintettel az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.

49

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy az 565/2014 határozat 3. cikkének (1) bekezdését akként kell‑e értelmezni, hogy az közvetlen joghatást vált ki, és harmadik országbeli állampolgárok javára olyan jogokat keletkeztet, amelyekre ezen állampolgárok hivatkozhatnak a célállomás szerinti tagállammal szemben, közelebbről azt, hogy nem kell vízummal rendelkezniük az e tagállam területére való belépéshez, amennyiben az említett tagállam által az említett határozatnak megfelelően alkalmazni vállalt elismerés tárgyát képező okmányok listáján szereplő belépési vízummal vagy tartózkodási engedéllyel rendelkeznek.

50

Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 288. cikk negyedik bekezdése értelmében az uniós határozat teljes egészében kötelező, és amennyiben külön megjelöli, hogy kik a címzettjei, a határozat kizárólag azokra nézve kötelező, akiket az címzettként megjelöl.

51

A jelen esetben az 565/2014 határozat 8. cikkében Bulgáriát, Horvátországot, Ciprust és Romániát jelöli meg címzettjeként. Következésképpen e határozat kizárólag e négy tagállam tekintetében kötelező.

52

Egyébiránt e határozat 3. cikkének (1) bekezdése lényegében azt írja elő, hogy e négy tagállam saját nemzeti vízumaival egyenértékűnek ismerheti el az ott felsorolt, e határozat címzettjeinek tekinthető többi tagállam által kiállított vízumokat és tartózkodási engedélyeket.

53

Először is, az 565/2014 határozat (7) preambulumbekezdésével együttesen értelmezett 3. cikkének (1) bekezdéséből is következik, hogy az e rendelkezésben említett vízumok és tartózkodási engedélyek elismerése az érintett tagállamok számára egyszerű lehetőség.

54

Mindazonáltal, amikor e tagállamok vállalják az 565/2014 határozat alkalmazását, és, e határozat 5. cikkével összhangban, tájékoztatást küldenek azon döntésükről, hogy saját vízumaikkal egyenértékűeknek ismerik el az e határozat címzettjeinek minősülő többi tagállam által kiállított tartózkodási engedélyeket, köztük az e határozat 3. cikkének (1) bekezdésében foglalt okmányokat – amint azt tette Románia, miként az kitűnik a bizottsági tájékoztatás II. pontjából –, az említett 3. cikk (1) bekezdésében számukra biztosított lehetőségnek az ezen első tagállamok által történő gyakorlása kötelezettséget ró rájuk az utóbbi rendelkezés által említett okmányok elismerése tekintetében.

55

E megállapítást nem teszi kétségessé az a körülmény, hogy az 565/2014 határozat 3. cikke nem tartalmaz az e határozat 2. cikkében foglalttal egyenértékű rendelkezést, amely 2. cikk (3) bekezdése kifejezetten pontosítja, hogy az 565/2014 határozat címzettjének minősülő négy tagállam egyikének azon döntése, hogy alkalmazza az említett határozatot, azzal a kötelezettséggel jár, hogy főszabály szerint az (1) és (2) bekezdésben említett minden okmányt el kell ismernie.

56

Az 565/2014 határozat 2. cikkének (3) bekezdéséből az következik ugyanis, hogy az e határozat címzettjeinek minősülő azon tagállamok, amelyek e határozat alkalmazása mellett döntöttek, főszabály szerint kötelesek elismerni az ugyanezen határozat 2. cikkének (1) és (2) bekezdésében említett, a schengeni vívmányokat teljeskörűen végrehajtó tagállamok által kiadott okmányokat, függetlenül attól, hogy ezek közül melyik a kiállító tagállam.

57

E körülmények között az, hogy a 565/2014 határozat 3. cikkében nem szerepel az e határozat 2. cikkének (3) bekezdésében foglalttal egyenértékű rendelkezés, nem értelmezhető akként, hogy az említett határozat címzettjeinek minősülő azon tagállamok, amelyek e határozat 3. cikkének alkalmazása mellett döntöttek, továbbra is, esetről esetre szabadon eltérhetnek e vízumok és tartózkodási engedélyek elismerésének azon rendszerétől, amelyhez ugyanezen határozat 5. cikkének megfelelően csatlakoztak.

58

Másodszor, ami a jelen ítélet 54. pontjában említett kötelezettség terjedelmét illeti, ez az érintett tagállamok számára azzal jár, hogy a területükön való átutazás vagy bármely 180 napos időszakban 90 napot nem meghaladó, tervezett tartózkodások céljából nemzeti vízumaikkal egyenértékűeknek kell elismerniük az 565/2014 határozat címzettjeinek minősülő tagállamok által kiállított, az e határozat 3. cikke (1) bekezdésének a) és b) pontjában említett és a határozat mellékletében felsorolt vízumokat és tartózkodási engedélyeket.

59

Amint az kitűnik továbbá az 565/2014 határozat 3. cikkének (1) bekezdéséből, az uniós jogalkotó az általa előírt kötelezettség alóli egyetlen lehetséges eltérésről rendelkezik, mégpedig azon vízumokkal vagy tartózkodási engedélyekkel kapcsolatban, amelyek az érintett tagállamok által el nem ismert úti okmányokba vagy olyan harmadik ország által kiadott úti okmányokba vannak illesztve, amellyel nincsenek diplomáciai kapcsolataik.

60

Ebből az következik, hogy ezen, kifejezetten tervezett eltérésen kívül az 565/2014 határozat címzettjeinek minősülő azon tagállamok, amelyek úgy döntöttek, hogy csatlakoznak az 565/2014 határozat 3. cikkének (1) bekezdésében előírt rendszerhez, az említett elismerési kötelezettségnek meg kell felelniük az olyan egyedi esetekben, amelyek annak hatálya alá tartoznak.

61

Ezt az értelmezést megerősíti az 565/2014 határozat célja, amely nem más, amint ez címéből következik, mint a személyek külső határokon történő, egyes úti okmányoknak a részt vevő tagállamok által nemzeti vízumaikkal egyenértékűként való egyoldalú elismerésén alapuló ellenőrzése egyszerűsített rendszerének a bevezetése.

62

Ugyanis, amint azt a főtanácsnok kiemelte indítványának 49. pontjában, egyrészt, ha az 565/2014 határozat címzettjeinek minősülő azon tagállamoknak, amelyek e határozat 3. cikkének alkalmazása mellett döntöttek, lehetőségük volna esetről esetre eltérni az e határozat által bevezetett egyszerűsített ellenőrzési rendszertől, e rendszer nem lenne hatékony módon megvalósítható.

63

Másrészt az ilyen lehetőség nem felelne meg a jogbiztonság elvének, amelyet az érintett tagállam 565/2014 határozat alkalmazására vonatkozó döntésének az Európai Unió Hivatalos Lapjában való közzététele, ugyanezen határozat 5. cikke értelmében, elő kíván segíteni.

64

Harmadszor, azzal kapcsolatban, hogy az 565/2014 határozat 3. cikkének (1) bekezdésében említett kötelezettségre hivatkozni lehet‑e a célállomás szerinti tagállammal szemben, emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság elismerte, hogy a jogalanyok valamely tagállammal szemben hivatkozhatnak olyan uniós határozat rendelkezéseire, amelynek e tagállam a címzettje, amennyiben az e rendelkezések által a tagállamok terhére előírt kötelezettségek feltételhez nem kötöttek és kellően pontosak (lásd ebben az értelemben: 1992. november 10‑iHansa Fleisch Ernst Mundt ítélet, C‑156/91, EU:C:1992:423, 12. és 13. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

65

E tekintetben meg kell állapítani, hogy amint a jelen ítélet 54. pontjában foglalt kötelezettségvállalást megteszi az érintett tagállam, az 565/2014 határozat 3. cikkének (1) bekezdésében előírt és a jelen ítélet 60–63. pontjában értelmezett kötelezettség kielégíti a feltétel nélküli és kellően pontos jelleg e kritériumait.

66

Ezt az értékelést nem gyengíti az a körülmény, hogy az 565/2014 határozat 2. cikkének (3) bekezdésével analóg módon e határozat 3. cikkének (1) bekezdése lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy eltérjenek az e rendelkezés által előírt kötelezettségtől, amennyiben a vízumok és tartózkodási engedélyek e tagállamok által el nem ismert úti okmányokba vagy olyan harmadik ország által kiadott úti okmányokba vannak illesztve, amellyel nincsenek diplomáciai kapcsolataik.

67

A Bíróság ugyanis kimondta, hogy az, hogy egy határozat lehetővé teszi a címzett tagállamok számára, hogy bizonyos feltételek mellett, amelyek bírósági felülvizsgálat tárgyát képezhetik, eltérjenek ugyanezen határozat egyértelmű és pontos rendelkezéseitől, önmagában nem foszthatja meg e rendelkezéseket közvetlen hatályuktól (1999. szeptember 9‑iFeyrer ítélet, C‑374/97, EU:C:1999:397, 24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

68

Következésképpen a jogalanyok hivatkozhatnak az 565/2014 határozat 3. cikkének (1) bekezdésében előírt kötelezettségre e határozat olyan címzettjének minősülő tagállammal szemben, amely az e rendelkezés által előírt lehetőség gyakorlása mellett döntött.

69

A fenti megfontolások fényében az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az 565/2014 határozat 3. cikkének (1) bekezdését akként kell értelmezni, hogy az közvetlen joghatást vált ki, és harmadik országbeli állampolgárok javára olyan jogokat keletkeztet, amelyekre ezen állampolgárok hivatkozhatnak a célállomás szerinti tagállammal szemben, közelebbről azt, hogy nem kell vízummal rendelkezniük az e tagállam területére való belépéshez, amennyiben ezen állampolgárok az említett tagállam által az e határozatnak megfelelően alkalmazni vállalt elismerés tárgyát képező okmányok listáján szereplő belépési vízummal vagy tartózkodási engedéllyel rendelkeznek.

70

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy az uniós jogot akként kell‑e értelmezni, hogy az olyan légi fuvarozót, aki az indulási hely szerinti tagállam repülőterén közvetlenül vagy képviselői és megbízottjai által visszautasítja egy utas beszállását arra történő hivatkozással, hogy a célállomás szerinti tagállam hatóságai megtagadták annak beléptetését, úgy kell‑e tekinteni, hogy az említett állam szerveként jár el, következésképpen a károsult utas az indulás szerinti tagállam bírósága előtt e légi fuvarozóval szemben hivatkozhat az 565/2014 határozatra kártalanítás annak címén történő követelése céljából, hogy megsértették a célállomás szerinti tagállam területére az e tagállam által kiállított vízum nélkül történő beutazáshoz való jogát.

71

Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy a jelen ítélet 29. és 30. pontjában foglalt pontosításokra tekintettel a kérdést előterjesztő bíróság feladata lesz annak vizsgálata, hogy a román hatóságok ténylegesen megtagadták‑e a beléptetést. Erre figyelemmel, és mivel a második kérdést az említett bíróság arra azzal a feltevéssel fogalmazta meg, hogy a jelen ügyben ez az eset állhat fenn, a Bíróságnak e kérdésre ebből a feltevésből kiindulva kell válaszolnia.

72

Emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság kimondta, hogy valamely irányelv feltételhez nem kötött és kellően pontos rendelkezéseire nem csak valamely tagállammal és annak összes közigazgatási szervével szemben lehet hivatkozni, hanem olyan szervezetekkel és szervekkel szemben is, amelyek az állam felügyelete vagy ellenőrzése alatt állnak, vagy olyan magánszemélyekkel szemben, akiket a hatóság közfeladat ellátásával bízott meg, és a magánszemélyek közötti jogviszonyokra alkalmazandó szabályokból következőkhöz képest többletjogosultságokkal ruházta fel. El kell kerülni ugyanis, hogy az állam előnyt szerezhessen az uniós jog általa történt megsértéséből (lásd ebben az értelemben: 2017. október 10‑iFarrell ítélet, C‑413/15, EU:C:2017:745, 32., 34. és 35. pont).

73

Ezen ítélkezési gyakorlatot analógia alkalmazni lehet valamely uniós határozat feltétel nélküli és kellően pontos rendelkezéseire, mint amelyek az 565/2014 határozat 3. cikkének (1) bekezdésében szerepelnek (lásd ebben az értelemben: 2007. június 7‑iCarp ítélet, C‑80/06, EU:C:2007:327, 21. pont).

74

Következésképpen annak meghatározásához, hogy valamely légi fuvarozóval szemben hivatkozhat‑e az 565/2014 határozatra egy olyan utas, akinek beszállását visszautasították arra való hivatkozással, hogy a célállomás szerinti tagállam hatóságai belépő vízum hiányában megtagadták az e tagállam területére történő beléptetését, meg kell vizsgálni, hogy e légi fuvarozót a jelen ítélet 72. pontjában említettekhez hasonló szervnek kell tekinteni.

75

Felmerül különösen az a kérdés, hogy azt a légi fuvarozót vagy megbízottját, aki egy harmadik országbeli állampolgár úti okmányait ellenőrzi, úgy kell‑e tekinteni, mint akit a célállomás szerinti tagállam bízott meg a határellenőrzési feladatokkal a Schengeni határ‑ellenőrzési kódex 7. cikkének (3) bekezdése értelmében, és mint aki e tekintetben rendelkezik a megfelelő jogkörökkel.

76

E tekintetben egyrészt, amint az a Schengeni határ‑ellenőrzési kódex 2. cikkének 13. pontjával összefüggésben értelmezett 7. cikkének (1) bekezdéséből következik, a határellenőrzési feladatok ellátása kizárólag a – tisztviselői minőségben eljáró, és többek között az említett kódex által megállapított szabályok hatálya alá tartozó – határőrök feladata. A Schengeni határ‑ellenőrzési kódex 15. cikke (1) bekezdésének megfelelően szakképzett és megfelelően kiképzett szakemberekről van szó. Ezenkívül, e kódex 15. cikkének (2) bekezdése értelmében, a tagállamoknak meg kell küldeniük a Bizottságnak a nemzeti joguk alapján a határellenőrzésért felelős nemzeti szolgálatok jegyzékét.

77

Másrészt a Schengeni határ‑ellenőrzési kódex 7. cikkének (3) bekezdéséből az következik, hogy harmadik országok állampolgárainak határokon történő ellenőrzése alapos vizsgálatokból áll, amelyek magukban foglalják többek között az úti okmány átvizsgálását abból a szempontból, hogy találhatóak‑e benne hamisításra utaló jelek, annak vizsgálatát, hogy az érintett harmadik országbeli állampolgár rendelkezik‑e megfelelő fedezettel, valamint annak a vizsgálatát, hogy hogy az érintett harmadik országbeli állampolgár, a járműve és a birtokában lévő tárgyak nem jelentenek‑e veszélyt valamely tagállam közrendjére, belső biztonságára, közegészségügyére vagy nemzetközi kapcsolataira.

78

Márpedig, ami a légi fuvarozókat illeti, az ő feladatuk nyilvánvalóan eltér a határőrök feladatától, amennyiben e faladat, amint az az SMVE 26. cikke (1) bekezdésének b) pontjából következik, kizárólag annak vizsgálatát foglalja magában, hogy az általuk szállított külföldi személyek rendelkeznek‑e a célállomás szerinti tagállam területére történő beutazáshoz „szükséges úti okmányokkal”.

79

A fenti megfontolásokból az következik, hogy egy légi fuvarozó vagy annak megbízottja nem tekinthető sem úgy, mint akit a célállomás szerinti tagállam megbízott a Schengeni határ‑ellenőrzési kódex 7. cikkének (3) bekezdése szerinti határellenőrzési feladatokkal, sem úgy, mint aki ehhez rendelkezik a megfelelő jogkörökkel.

80

Következésképpen egy légi fuvarozóval szemben nem hivatkozhat az 565/2014 határozatra olyan személy, akinek beszállását e légi fuvarozó visszautasította azzal az indokkal, hogy ezen utasnak a célállomás szerinti tagállam területére való beléptetését e tagállam hatóságai megtagadták.

81

A fenti megfontolások fényében a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy az uniós jogot akként kell értelmezni, hogy az olyan légi fuvarozót, aki az indulási hely szerinti tagállam repülőterén közvetlenül vagy képviselői és megbízottjai által visszautasítja egy utas beszállását arra történő hivatkozással, hogy a célállomás szerinti tagállam hatóságai megtagadták annak beléptetését, nem lehet úgy tekinteni, hogy az említett állam szerveként jár el, következésképpen a károsult utas az indulás szerinti tagállam bírósága előtt e légi fuvarozóval szemben nem hivatkozhat megalapozottan az 565/2014 határozatra kártalanítás annak címén történő követelése céljából, hogy megsértették a célállomás szerinti tagállam területére az e tagállam által kiállított vízum nélkül történő beutazáshoz való jogát.

82

Harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy az uniós jogot és különösen a Schengeni határ‑ellenőrzési kódex 13. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes, hogy egy légi fuvarozó visszautasítsa harmadik országbeli állampolgár beszállását arra hivatkozva, hogy a célállomás szerinti tagállam hatóságai megtagadták ezen állampolgárnak a tagállam területére való beléptetését, anélkül hogy a beléptetés e megtagadása az említett állampolgárral előzetesen közölt, indokolással ellátott írásbeli határozat tárgyát képezné.

83

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a Schengeni határ‑ellenőrzési kódex 13. cikkének (2) bekezdésével összhangban, harmadik országbeli állampolgár valamely tagállam területére történő beléptetésének megtagadására csak megindokolt döntés alapján kerülhet sor, a megtagadás indokainak pontos megjelölésével, e döntést a nemzeti jog által felhatalmazott hatóság hozza meg, és az érintett állampolgárnak átadott formanyomtatványon közli, aki e formanyomtatványon igazolja a beléptetés megtagadására vonatkozó döntés kézhezvételét.

84

E rendelkezésből kitűnik, hogy a beléptetés megtagadása különösen szigorú formai feltételekhez van kötve, amelyek többek között a védelemhez való jog védelmét célozzák, amint az kitűnik a Schengeni határ‑ellenőrzési kódex 13. cikkének (3) bekezdéséből, amelynek értelmében azok a személyek, akiknek a beléptetését megtagadták, jogorvoslattal élhetnek.

85

Ebből az következik, hogy a Schengeni határ‑ellenőrzési kódex 13. cikkének (3) bekezdésével ellentétes, hogy a beléptetés megtagadására vonatkozó, az e kódex 13. cikkének (2) bekezdésével összhangban hozott és közölt döntés hiányában, egy légi szállító valamely utas beszállásának visszautasítása céljából ezen utassal szemben a célállomás szerinti tagállam területére való beléptetés bármiféle megtagadására hivatkozhasson, anélkül hogy ezen utast megfosztaná különösen a védelemhez való jogai tényleges gyakorlásának lehetőségétől.

86

A fenti megfontolások fényében a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy az uniós jogot és különösen a Schengeni határ‑ellenőrzési kódex 13. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes, hogy egy légi fuvarozó visszautasítsa harmadik országbeli állampolgár beszállását arra hivatkozva, hogy a célállomás szerinti tagállam hatóságai megtagadták ezen állampolgárnak a tagállam területére való beléptetését, anélkül hogy a beléptetés e megtagadása az említett állampolgárral előzetesen közölt, indokolással ellátott írásbeli határozat tárgyát képezné.

87

Negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a 261/2004 rendeletet és különösen 2. cikkének j) pontját akként kell‑e értelmezni, hogy amikor a légi fuvarozó visszautasítja egy utas beszállását azzal az indokkal, hogy az nem megfelelő úti okmányokat mutatott be, e visszautasítás megfosztja az utast az e rendelet által előírt védelemtől, vagy pedig az illetékes bíróság feladata az, hogy az említett visszautasítás észszerűen igazolt jellegét e rendelkezésre tekintettel, az adott ügy körülményeinek figyelembevételével értékelje.

88

E tekintetben mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a 261/2004 rendelet hatályát 3. cikke határozza meg, amelynek (2) bekezdése a) pontjában akként rendelkezik, hogy az említett rendeletet azokra az utasokra kell alkalmazni, akik megerősített helyfoglalással rendelkeznek valamely tagállam területén található repülőtérről induló légi járaton, és utasfelvételre jelentkeznek a meghatározott módon és megjelölt időpontban, vagy ha időpontot nem jelöltek meg, legalább negyvenöt perccel a közzétett indulási időpont előtt.

89

Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy a 261/2004 rendelet „Beszállás visszautasítása” című 4. cikke (3) bekezdésében akként rendelkezik, hogy annak a légi fuvarozónak, amely az utasok beszállását akaratuk ellenére visszautasította, kártalanítania kell őket e rendelet 7. cikkével összhangban, és segítséget kell nyújtania nekik az említett rendelet 8. és 9. cikkével összhangban.

90

Végül, a 261/2004 rendelet 2. cikkének j) pontja úgy határozza meg a „visszautasított beszállást”, mint egy légi járaton az utasok szállításának megtagadása annak ellenére, hogy azok a 3. cikk (2) bekezdésében meghatározott feltételek mellett beszállásra jelentkeztek, kivéve, ha beszállásukat észszerű indokok, úgymint egészségügyi, biztonsági vagy védelmi okok, illetve nem megfelelő úti okmányok miatt utasítják el.

91

A jelen ítélet 88–90. pontjában említett valamennyi rendelkezés egymással összefüggő értelmezéséből az következik, hogy az, a 261/2004 rendelet 3. cikkének (2) bekezdésében meghatározott feltételeket teljesítő utas, akinek akarata ellenére visszautasítják a beszállását, az üzemeltető légi fuvarozó részéről kártalanításra és segítségre jogosult, kivéve, ha e visszautasítás észszerűen igazolt, például úti okmányainak nem megfelelő jellege folytán.

92

A 261/2004 rendelet 2. cikkének j) pontjában szereplő „kivéve, ha beszállásukat észszerű indokok […] miatt utasítják el” fordulat megfogalmazása nyilvánvalóvá teszi, hogy az uniós jogalkotónak nem állt szándékában fenntartani a légi fuvarozó számára arra vonatkozó jogkört, hogy értékelje és ő maga állapítsa meg véglegesen az úti okmányok megfelelő jellegét.

93

Ezt az értelmezést megerősíti a 261/2004 rendelet, annak (1) preambulumbekezdésében kimondott célkitűzése, amely az utasok magas szintű védelmének biztosítására irányul, miáltal a számukra elismert jogoknak tág értelmezés tárgyát kell képezniük (lásd ebben az értelemben: 2012. október 4‑iRodríguez Cachafeiro és Martínez‑Reboredo Varela‑Villamor ítélet, C‑321/11, EU:C:2012:609, 25. pont).

94

Ugyanis, mivel a 261/2004 rendelet többek között a visszautasított beszállás folytán az utasokat érő súlyos gondok és kényelmetlenségek orvoslását célozza, az utasok magas szintű védelmének biztosítására irányuló, említett céllal ellentétes lenne, ha az érintett légi fuvarozóra ruháznák az annak értékelésére és egyoldalú, végleges jelleggel történő eldöntésére vonatkozó jogkört, hogy a visszautasított beszállás milyen esetben igazolt észszerűen, és következésképpen megfosztanák az érintett utasokat attól a védelemtől, amelyben az említett rendelet részesíteni szándékozik őket.

95

Következésképpen, amennyiben a visszautasított beszállással érintett utas azt megtámadja, az illetékes bíróságnak kell az ügy releváns körülményeinek figyelembevételével értékelnie ezen utas úti okmányainak esetlegesen nem megfelelő jellegét és végső soron e visszautasítás észszerűen igazolt jellegét.

96

A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az alapeljárás felperese a beszállás pillanatában nem csak a járatra szóló foglalását, útlevelét és érvényes ciprusi ideiglenes tartózkodási engedélyét mutatta be, de a vízumkérelmére a román külügyminisztérium által adott írásbeli választ is, amely megerősítette, hogy a Románia területére történő belépéshez ilyen vízumra nincs szüksége, amely válaszban ő jóhiszeműen megbízott. Ugyancsak kitűnik a Bíróság rendelkezésére álló ügyiratokból, hogy a beszállás visszautasítására anélkül került sor, hogy a légi fuvarozó birtokában lett volna a Schengeni határ‑ellenőrzési kódex 13. cikke értelmében vett, a beléptetés megtagadására vonatkozó döntésnek, vagy arra vonatkozó biztosítéknak, hogy a Blue Air bukaresti földi személyzete által nyújtott információ, miszerint az alapeljárás felperesének Románia területére való beléptetését megtagadják, az ilyen döntésre vagy erre vonatkozóan hiteles információk nyújtására hatáskörrel rendelkező hatóságtól származik. Úgy tűnik továbbá, hogy a beszállás visszautasítására anélkül került sor, hogy mindezen tényezőket megvizsgálták volna a vonatkozó adatbázisokban szereplő információkkal együttesen, amelyek megerősíthetnék, hogy az 565/2014 határozat értelmében a román hatóságok a Bíróság rendelkezésére álló ügyiratokból kitűnő körülmények között nem tagadhatták volna meg az alapeljárás felperesének a területükre történő beléptetését azzal az egyetlen indokkal, hogy az nem rendelkezik nemzeti vízummal.

97

Márpedig ilyen körülmények között, amelyek pontos jellegét a kérdést előterjesztő bíróságnak kell vizsgálnia, nem állapítható meg, hogy az alapügy tárgyát képező visszautasított beszállás a 261/2014 rendelet 2. cikkének j) pontja értelmében észszerűen igazolt jelleget mutathatott, mivel egyrészt úgy tűnik, e visszautasított beszállás nem az utasnak betudható magatartáson alapult, hanem azon, hogy a légi fuvarozó tévesen értelmezte az adott utazáshoz szükséges úti okmányokra vonatkozó követelményeket, amely értelmezést adott esetben meg is erősített a célállomás szerinti tagállam meg nem határozott hatóságától származó ugyancsak téves információ, másrészt úgy tűnik, hogy ez a hiba észszerűen elkerülhető lett volna.

98

A fenti megfontolások fényében a negyedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 261/2004 rendeletet és különösen 2. cikkének j) pontját akként kell értelmezni, hogy amikor a légi fuvarozó visszautasítja egy utas beszállását azzal az indokkal, hogy az nem megfelelő úti okmányokat mutatott be, önmagában e visszautasítás nem fosztja meg az utast az említett rendelet által előírt védelemtől. Amennyiben ezen utas vitatja e visszautasítást, az illetékes bíróság feladata ugyanis az, hogy az adott ügy körülményeinek figyelembevételével értékelje, hogy az említett visszautasítás észszerűen e rendelkezésre tekintettel igazolt e, vagy sem.

99

Ötödik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a 261/2004 rendeletet, különösen annak 15. cikkét akként kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes egy, a légi fuvarozó működésére vagy szolgáltatásának nyújtására vonatkozóan előzetesen közzétett általános feltételek között szereplő olyan kikötés, amely abban az esetben, ha egy utas beszállását úti okmányainak állítólagosan nem megfelelő jellege miatt utasítják vissza, korlátozza vagy kizárja a légi fuvarozó felelősségét, megfosztva ezzel az említett utast kártalanításhoz való esetleges jogától.

100

A 261/2004 rendelet a „Korlátozás kizárása” címet viselő 15. cikkének (1) bekezdésében kimondja, hogy az utasokkal szemben e rendelet szerint fennálló kötelezettségek nem korlátozhatók, illetve azok alól nem lehet mentesülni, nevezetesen a szállítási szerződésben szereplő eltérés vagy korlátozó kikötés alapján.

101

Az említett rendelet 15. cikkének (2) bekezdése pedig pontosítja, hogy amennyiben azonban ilyen eltérést vagy korlátozó kikötést alkalmaznak egy utas tekintetében, vagy ha az utast nem tájékoztatják megfelelően jogairól és emiatt olyan kártalanítást fogadott el, amely elmarad attól, amelyet a rendelet előír, az utas mindazonáltal jogosult az illetékes bíróság vagy szervek előtt megindítani a szükséges eljárást a pótlólagos kártalanításhoz való hozzájutás érdekében.

102

E tekintetben, anélkül hogy szükséges lenne vizsgálni azt a kérdést, hogy egy légi fuvarozó általános feltételeit, amint azokat a kérdést előterjesztő bíróság kérdésének szövegében leírja, úgy kell‑e tekinteni, mint amelyek a 261/2004 rendelet 15. cikkének (1) bekezdése szerinti szállítási szerződés részét képezik, meg kell jegyezni, hogy tekintettel arra, hogy e rendelkezés a „nevezetesen” szót használja, valamint figyelemmel a légi utasok magas szintű védelmére irányuló, a 261/2004 rendelet egésze mögött meghúzódó célra, úgy kell tekinteni, hogy nem csupán azok az eltérések vannak kizárva, amelyek egy szállítási szerződésben – az utas által aláírt kétoldalú aktusban – szerepelnek, hanem és még inkább azok az eltérések is, amelyek más, a fuvarozó által kiállított egyoldalú jellegű dokumentumokban szerepelnek, amelyekre a fuvarozó hivatkozni szándékozik az érintett utasokkal szemben.

103

A fenti megfontolások fényében az ötödik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 261/2004 rendeletet, különösen annak 15. cikkét akként kell értelmezni, hogy azzal ellentétes egy, a légi fuvarozó működésére vagy szolgáltatásának nyújtására vonatkozóan előzetesen közzétett általános feltételek között szereplő, az utasokra vonatkozó olyan kikötés, amely abban az esetben, ha egy utas beszállását úti okmányainak állítólagosan nem megfelelő jellege miatt utasítják vissza, korlátozza vagy kizárja a légi fuvarozó felelősségét, megfosztva ezzel az említett utast kártalanításhoz való esetleges jogától.

104

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (harmadik tanács) a következőképpen határozott: