–

G.S. képviseletében M. Strooij és J. Hoftijzer advocaten,

–

V.G. képviseletében V. Sarkisian és N. Melehi advocaten,

–

a holland kormány képviseletében M. K. Bulterman, M. L. Noort, M. A. M. de Ree és J. M. Hoogveld, meghatalmazotti minőségben,

–

a német kormány képviseletében kezdetben: T. Henze és R. Kanitz, később: R. Kanitz, meghatalmazotti minőségben,

–

a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében C. Cattabriga és G. Wils, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek a családegyesítési jogról szóló, 2003. szeptember 22‑i 2003/86/EK tanácsi irányelv (HL 2003. L 251., 12. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 224. o.) 6. cikke (1) és (2) bekezdésének értelmezésére vonatkoznak.

2

E kérelmeket a G.S. (C‑381/18. sz. ügy), valamint V.G. (C‑382/18. sz. ügy) és a Staatssecretaris van Justitie en Veiligheid (igazságügyi és biztonsági államtitkár, Hollandia; a továbbiakban: államtitkár) között folyamatban lévő eljárásokban terjesztették elő, amelyek tárgya egyrészt azon határozat jogszerűsége, amely megtagadta a G.S. számára családegyesítés címén kiállított tartózkodási engedély megújítását és e tartózkodási engedély visszaható hatályú visszavonásáról rendelkezett, másrészt azon határozat jogszerűsége, amely elutasította V.G. tartózkodási engedélynek családegyesítés címén való kiállítása iránti kérelmét.

3

A 2003/86 irányelv (2) és (14) preambulumbekezdése a következőképpen szól:

[…]

4

Ezen irányelv 2. cikkének c) pontja fogalommeghatározása értelmében „»családegyesítő«: egy harmadik országnak egy tagállamban jogszerűen tartózkodó állampolgára, és aki vagy akinek családtagjai az együttélés érdekében családegyesítésért folyamodnak”.

5

Az említett irányelv 3. cikkének (3) bekezdése így rendelkezik:

„Ezt az irányelvet nem kell az Unió polgárának családtagjaira alkalmazni”.

6

Ugyanezen irányelv 4. cikkének (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a tagállamok – ezen irányelv alapján és a IV. fejezetben, valamint a 16. cikkben megállapított feltételeknek való megfelelésre is figyelemmel – az általa felsorolt családtagok beutazását és tartózkodását engedélyezik.

7

A 2003/86 irányelv 6. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében:

„(1)   A tagállamok a közrend, a közbiztonság vagy a közegészség alapján [helyesen: közrendi, közbiztonsági vagy közegészségi okokból] elutasíthatják a családtagok beutazási és tartózkodási kérelmét.

(2)   A tagállamok a közrend, a közbiztonság vagy a közegészség alapján [helyesen: közrendi, közbiztonsági vagy közegészségi okokból] visszavonhatják a családtagok tartózkodási engedélyét vagy elutasíthatják annak megújítását.

Az ilyen határozat meghozatalakor, a tagállamok – a 17. cikken túlmenően – a családtag által elkövetett, a közrendet vagy a közbiztonságot sértő bűncselekmény súlyát vagy típusát, illetve azt a veszélyt veszik figyelembe, amelyet az érintett személy jelent.”

8

Ezen irányelv 17. cikke így szól:

„A tagállamok megfelelően figyelembe veszik az érintett személy családi kapcsolatainak jellegét és szilárdságát, a tagállamban való tartózkodásának időtartamát és a származási országával való családi, kulturális és társadalmi kapcsolatai fennállását, amennyiben egy kérelmet elutasítanak, tartózkodási engedélyt visszavonnak, vagy annak megújítását megtagadják, vagy amennyiben úgy határoznak, hogy a családegyesítő vagy családtagjai kiutasítását rendelik el.”

9

Az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29‑i 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2004. L 158, 77. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 46. o.; helyesbítés: HL 2009. L 274., 47. o.) 27. cikkének (2) bekezdése kimondja:

„A közrendi vagy közbiztonsági okokból hozott intézkedéseknek meg kell felelniük az arányosság elvének, és kizárólag az érintett egyén személyes magatartásán alapulhatnak. Korábbi büntetőítéletek önmagukban nem képezhetik ilyen intézkedések meghozatalának alapját.

Az érintett egyén személyes magatartása valódi, közvetlen és kellően súlyos veszélyt kell, hogy jelentsen a társadalom valamely alapvető érdekére. Az adott ügyhöz közvetlenül nem kapcsolódó, vagy az általános megelőzési megfontolásokon alapuló indokolások nem elfogadhatóak.”

10

2009. április 8‑án a harmadik ország állampolgárságával rendelkező G.S. mint családegyesítő „élettárs” számára Hollandiában, a családegyesítésre vonatkozó nemzeti rendelkezések alapján tartózkodási engedélyt állítottak ki. Ezt az engedélyt a 2010. március 9. és 2014. augusztus 28. közötti időszakra meghosszabbították.

11

G.S.‑t 2012. augusztus 17‑én Svájcban kábítószer‑kereskedelemben való részvétel miatt négy év, három hónap szabadságvesztés‑büntetésre ítélték 2010 szeptember 4‑ig elkövetett cselekményekért.

12

Ezt követően G.S. kérelmet nyújtott be hollandiai tartózkodási engedélyének meghosszabbítása iránt.

13

2015. szeptember 24‑én az államtitkár e kérelmet közrendi okokból elutasította. Visszavonta továbbá 2010. szeptember 4‑i visszaható hatállyal G.S. tartózkodási engedélyét, és beutazási tilalmat rendelt el vele szemben.

14

E határozatokat az államtitkár a nemzeti jog által előírt értékelési keretet alapul véve hozta meg, amely lehetővé teszi tartózkodási engedély visszavonását vagy megújításának megtagadását, amennyiben az érintett személlyel szemben a jogszerű hollandiai tartózkodása időtartamához képest kellően súlyos büntetést szabtak ki. Az államtitkár ezenfelül mérlegelte az említett személy és élettársa érdekeit, valamint a közrend védelméhez kapcsolódó közérdeket.

15

A G.S. által benyújtott panaszt követően az államtitkár 2016. október 21‑i határozatával a jogorvoslati kérelemnek helyt adott a beutazási tilalom vonatkozásában, és kijelentette, hogy G.S. nem tartózkodhat jogszerűen Hollandia területén. Az államtitkár ezt meghaladóan fenntartotta eredeti határozatait.

16

G.S. az államtitkár határozataival szemben keresetet nyújtott a rechtbank den Haag zittingsplaats Amsterdam (Amszterdamban eljáró hágai bíróság, Hollandia) előtt. E bíróság 2017. február 3‑i ítéletével hatályon kívül helyezte a 2015. szeptember 24‑i határozatot azon részében, amely beutazási tilalmat rendelt el, és a 2016. október 21‑i határozatot azon részében, amely kimondta, hogy G.S. nem tartózkodhat jogszerűen Hollandia területén. E keresetet ezt meghaladó részében ugyanakkor megalapozatlannak nyilvánította.

17

G.S. fellebbezést nyújtott be ezen ítélettel szemben a kérdést előterjesztő bíróság előtt.

18

A kérdést előterjesztő bíróságban felmerül, hogy az illetékes hatóságnak ahhoz, hogy joggal hivatkozhasson a 2003/86 irányelv 6. cikkének (2) bekezdése szerinti közrendi okokra, bizonyítania kell‑e, hogy az érintett harmadik országbeli állampolgár személyes magatartása valódi, közvetlen és kellően súlyos veszélyt jelent a társadalom valamely alapvető érdekére.

19

A kérdést előterjesztő bíróság kiemeli, hogy ilyen követelmény eredhetne a Bíróság által a 2015. június 11‑iZh. és O. ítéletben (C‑554/13, EU:C:2015:377), a 2015. június 24‑iT. ítéletben (C‑373/13, EU:C:2015:413) és a 2016. február 15‑iN. ítéletben (C‑601/15 PPU, EU:C:2016:84) alkalmazott megoldásból, valamint a 2003/86/EK irányelv végrehajtása során a tagállamok rendelkezésére álló mozgástérből, amint az következik különösen a 2010. március 4‑iChakroun ítéletből (C‑578/08, EU:C:2010:117).

20

Ezzel együtt, különösen a 2003/86 irányelv (2) preambulumbekezdésére és a 2006. június 27‑iParlament kontra Tanács ítéletre (C‑540/03, EU:C:2006:429) figyelemmel megállapítható lenne, hogy ezen irányelv végrehajtásának az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlata által meghatározott keretben kell folynia, amelynek a nemzeti gyakorlat megfelel.

21

E körülmények között a Raad van State (Államtanács, Hollandia) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

22

V.G., harmadik országbeli állampolgár az 1999 és 2011 közötti időszak folyamán részben jogszerűen tartózkodott Hollandiában.

23

Ebben az időszakban V.G.‑t bolti lopás és bódult állapotban elkövetett járművezetés miatt négy büntetőítéletben közérdekű munkára vagy pénzbüntetésre ítélték. 2011 júniusában átadták az örmény hatóságoknak a kábítószerrel kapcsolatos jogszabályok állítólagos megsértésével kapcsolatban.

24

2016. július 28‑án V.G. holland állampolgárságú házastársa a családegyesítésről szóló jogszabályok alapján kérelmet nyújtott be az iránt, hogy V.G. számára tartózkodási engedélyt állítsanak ki.

25

2016. szeptember 19‑én e kérelmet az államtitkár közrendi okok miatt elutasította.

26

E határozatot az államtitkár a nemzeti jog által előírt értékelési keretet alapul véve hozta meg, amely lehetővé teszi harmadik országbeli állampolgár családegyesítés címén történő beutazásának megtagadását, amennyiben az érintett személlyel szemben vétség vagy bűntett miatt közérdekű munka büntetést vagy pénzbüntetést szabtak ki, ideértve azt is, ha e vétséget vagy bűntettet az érintett több mint öt éve követte el, amennyiben visszaeső. Az államtitkár ezenfelül mérlegelte az említett személy érdekeit, valamint a közrend védelméhez kapcsolódó közérdeket.

27

A V.G. által benyújtott panaszt követően az államtitkár 2017. február 6‑i határozatával fenntartotta eredeti határozatát.

28

V.G. e határozattal szemben keresetet nyújtott be a rechtbank Den Haag zittingsplaats Amsterdam (Amszterdamban eljáró hágai bíróság) előtt. E bíróság 2017. június 23‑i ítéletével elutasította e keresetet.

29

V.G. ezen ítélettel szemben fellebbezést nyújtott be a kérdést előterjesztő bíróság előtt.

30

A Raad van State (államtanács) kiemeli, hogy a 2003/86 irányelv 3. cikkének (3) bekezdésének megfelelően az alapügyben szereplő helyzet nem tartozik ezen irányelv alkalmazási körébe, mivel V.G. házastársa holland állampolgár.

31

E bíróság hangsúlyozza mindazonáltal, hogy az említett irányelv 6. cikkét analógia útján alkalmazni kell V.G. tekintetében, amennyiben a holland jog előírja, hogy amikor – mint a jelen ügyben – a holland jogszabályok és szabályok nem tesznek különbséget az uniós jog által lefedett helyzetek, valamint az olyan helyzetek között, amelyek nem tartoznak az uniós jog hatálya alá, e jog vonatkozó rendelkezéseit közvetlen és feltétlen módon alkalmazni kell a belső helyzetre.

32

A kérdést előterjesztő bíróság ennélfogva úgy véli, hogy a 2003/86 irányelv 6. cikkének értelmezése döntő az alapjogvita megoldása szempontjából. Ugyanakkor a 2012. október 18‑iNolan ítélet (C‑583/10, EU:C:2012:638) fényében kétségeket táplál a tekintetben, hogy az alapügyben szereplő helyzetben a Bíróság hatáskörrel rendelkezik‑e ezen cikkre vonatkozó kérdések megválaszolására.

33

Igenlő válasz esetén a kérdést előterjesztő bíróság azt szeretné tudni, hogy az illetékes hatóságnak ahhoz, hogy hivatkozhasson az ezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdése szerinti közrendi okokra, bizonyítania kell‑e, hogy az érintett harmadik országbeli állampolgár személyes magatartása valódi, közvetlen és kellően súlyos veszélyt jelent a társadalom valamely alapvető érdekére.

34

A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy ilyen követelmény eredhetne a Bíróság jelen ítélet 19. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatából.

35

Ugyanakkor a 2013. december 19‑iKoushkaki ítélet (C‑84/12, EU:C:2013:862) és a 2017. április 4‑iFahimian (C‑544/15, EU:C:2017:255) ítélet azt sugallja, hogy rugalmasabb kritériumok alkalmazandók, amikor összetett értékelésről van szó, például olyan esetben, ha határozatot kell hozni valamely harmadik országbeli állampolgárnak a tagállamok területére történő beutazásáról.

36

E körülmények között a Raad van State (Államtanács, Hollandia) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

37

A Bíróság elnöke 2018. július 3‑i határozatával az írásbeli és a szóbeli szakasz lefolytatása, valamint az ítélethozatal céljából egyesítette a C‑381/18. és C‑382/18. sz. ügyeket.

38

A C‑382/18. sz. ügyben előterjesztett első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a Bíróság az EUMSZ 267. cikk alapján hatáskörrel rendelkezik‑e a 2003/86/EK irányelv 6. cikkének értelmezésére olyan helyzetben, amikor egy bíróságnak olyan uniós polgár harmadik országbeli állampolgár családtagjának beutazási és tartózkodási engedélye tárgyában kell határoznia, aki nem gyakorolta szabad mozgáshoz való jogát, amennyiben e rendelkezést ilyen helyzetben a nemzeti jog közvetlenül és feltétel nélkül alkalmazandóvá tette.

39

Meg kell jegyezni egyrészt, hogy a 2003/86 irányelv 2. cikkének c) pontja kifejti, hogy a „családegyesítő” fogalma szükségszerűen egy harmadik országnak valamely tagállamban jogszerűen tartózkodó állampolgárát jelenti, másrészt hogy ezen irányelv 3. cikkének (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ezt az irányelvet nem kell az Unió polgárának családtagjaira alkalmazni (2018. november 7‑iC és A ítélet, C‑257/17, EU:C:2018:876, 29. pont).

40

Az uniós jogalkotó az említett irányelvnek egy olyan uniós polgár harmadik ország állampolgárságával rendelkező családtagjára történő alkalmazását, aki – az alapeljárás felpereséhez hasonlóan – nem gyakorolta a szabad mozgáshoz való jogát, tehát nem írta elő, amit egyébként ugyanezen irányelv előkészítő munkálatai is megerősítenek (2018. november 7‑iC és A ítélet, C‑257/17, EU:C:2018:876, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

41

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából az következik mindazonáltal, hogy a Bíróság hatáskörrel rendelkezik uniós jogi rendelkezésekre vonatkozó, előzetes döntéshozatal iránti kérelmek tekintetében olyan helyzetekben, amelyekben, az alapeljárás tárgyát képező tények nem tartoznak közvetlenül ilyen jogi aktus hatálya alá, de e jog rendelkezéseit a nemzeti jog a tartalmukra való hivatkozással alkalmazandóvá teszi (2018. november 7‑iC és A ítélet, C‑257/17, EU:C:2018:876, 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

42

Az ilyen helyzetben ugyanis fennáll bizonyos uniós érdek, hogy a jövőbeli eltérő értelmezések megakadályozása érdekében egységesen értelmezzék az európai uniós jogból átvett rendelkezéseket (2018. november 7‑iC és A ítélet, C‑257/17, EU:C:2018:876, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

43

Így igazolt az, hogy a Bíróság uniós jogi rendelkezéseket értelmezzen olyan helyzetekben, amelyek nem tartoznak az uniós jog hatálya alá, ha e rendelkezéseket a nemzeti jog közvetlenül és feltétel nélkül alkalmazhatóvá tette az ilyen helyzetekre, az ilyen helyzetek és az uniós jog hatálya alá tartozó helyzetek azonos módon történő kezelésének biztosítása érdekében (2018. november 7‑iC és A ítélet, C‑257/17, EU:C:2018:876, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

44

A jelen ügyben az EUMSZ 267. cikkel létrehozott igazságügyi együttműködési rendszer keretében a nemzeti jog értelmezésére kizárólagos hatáskörrel rendelkező kérdést előterjesztő bíróság (2018. november 7‑iC és A ítélet, C‑257/17, EU:C:2018:876, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat) kifejtette, hogy a holland jogból az következik, hogy amennyiben – mint a jelen ügyben – a nemzeti jogalkotó ugyanannak a szabálynak az alkalmazását írja elő egy olyan helyzetre, amely az uniós jog hatálya alá tartozik, és egy olyan helyzetre, amely nem tartozik e jog hatálya alá, e helyzeteket azonos módon kell kezelni. Ebből e bíróság azt a következtetést vonta le, hogy a holland jog értelmében ezen ügyben köteles alkalmazni a 2003/86 irányelv 6. cikkét.

45

E körülmények között meg kell állapítani, hogy – amint arra a holland kormány is rámutat – a holland jog előírta ennek a rendelkezésnek az alapeljárásokban szereplőkhöz hasonló helyzetekre történő közvetlen és feltétlen alkalmazását, valamint hogy ily módon az Uniónak bizonyos érdeke fűződik ahhoz, hogy a Bíróság határozatot hozzon a C‑382/18. sz. ügyben előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelemről.

46

E megállapítást nem kérdőjelezheti meg az a körülmény, hogy a 2003/86 irányelv 3. cikkének (3) bekezdése kifejezetten kizárja ezen irányelv hatálya alól a C‑382/18. sz. ügyben szereplőhöz hasonló helyzeteket, mivel a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy egy ehhez hasonló körülmény nem kérdőjelezheti meg, hogy a Bíróság hatáskörrel rendelkezik arra, hogy – a Bíróságnak a jelen ítélet 41–43. pontjában felidézett állandó ítélkezési gyakorlatában meghatározott keretben – határozatot hozzon egy előzetes döntéshozatal iránti kérelemről (lásd ebben az értelemben: 2018. november 7‑iC és A ítélet, C‑257/17, EU:C:2018:876, 36–43. pont; 2018. november 7‑iK és B ítélet, C‑380/17, EU:C:2018:877, 40. pont; 2019. március 13‑iE. ítélet, C‑635/17, EU:C:2019:192, 40–42. pont).

47

A jelen ítélet 41–43. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlat célja ugyanis éppen annak lehetővé tétele a Bíróság számára, hogy – olyan helyzetekben, amelyeket a Szerződések megalkotói vagy az uniós jogalkotó nem tartott célszerűnek e rendelkezések hatálya alá vonni – attól függetlenül hozzon határozatot az uniós jogi rendelkezések értelmezéséről, hogy azokat mely körülmények között kell alkalmazni. A Bíróság hatásköre tehát észszerűen nem változhat attól függően, hogy a releváns rendelkezés hatályát pozitív módon vagy bizonyos kizáró okok megállapítása révén jelölték ki, mivel e két jogalkotási technikát lehet egymástól függetlenül alkalmazni (2018. november 7‑iC és A ítélet, C‑257/17, EU:C:2018:876, 38. és 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

48

A fentiek fényében a C‑382/18. sz. ügyben előterjesztett első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a Bíróság az EUMSZ 267. cikk alapján hatáskörrel rendelkezik a 2003/86 irányelv 6. cikkének értelmezésére olyan helyzetben, amikor egy bíróságnak olyan uniós polgár harmadik országbeli állampolgár családtagjának beutazási és tartózkodási engedélye tárgyában kell határoznia, aki nem gyakorolta szabad mozgáshoz való jogát, amennyiben e rendelkezést ilyen helyzetben a nemzeti jog közvetlenül és feltétel nélkül alkalmazandóvá tette.

49

A C‑381/18. sz. ügyben előterjesztett első és második kérdésével, valamint a C‑382/18. sz. ügyben előterjesztett második és harmadik kérdésével, amelyeket együtt célszerű vizsgálni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a 2003/86 irányelv 6. cikkének (1) és (2) bekezdését akként kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti gyakorlat, amely szerint az illetékes hatóságok közrendi okokból egyrészt az érintett tagállam területén történő korábbi tartózkodás ideje alatt hozott büntetőítélet alapján elutasíthatják az ezen irányelv alapján benyújtott beutazási és tartózkodási kérelmet, másrészt visszavonhatják az említett irányelv alapján kiállított tartózkodási engedélyt vagy megtagadhatják annak megújítását, amennyiben a tartózkodás hosszához képest kellően súlyos büntetést szabtak ki a kérelmezővel szemben.

50

A 2003/86 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése azt írja elő, hogy a tagállamok közrendi, közbiztonsági vagy közegészségi okokból elutasíthatják a családtagok beutazási és tartózkodási kérelmét.

51

Az említett irányelv 6. cikke (2) bekezdésének első albekezdése pedig akként rendelkezik, hogy a tagállamok ugyanilyen okokból visszavonhatják a családtagok tartózkodási engedélyét vagy elutasíthatják annak megújítását.

52

Következésképpen a tagállamok többek között akkor fogadhatják el 2003/86 irányelv 6. cikkének (1) és (2) bekezdésében említett határozatokat, ha a harmadik országbeli állampolgárt úgy kell tekinteni, hogy veszélyt jelent a közrendre.

53

Ezzel összefüggésben a „közrendi okok” e rendelkezés értelmében vett fogalma tartalmának meghatározása céljából emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint valamely, szabad mozgáshoz való jogát gyakorló uniós polgár és családjának egyes tagjai akkor tekinthetők úgy, hogy veszélyt jelentenek a közrendre, ha személyes magatartásuk valódi, közvetlen és kellően súlyos fenyegetést jelent az érintett tagállam valamely alapvető társadalmi érdekére (lásd ebben az értelemben: 2004. április 29‑iOrfanopoulos és Oliveri ítélet, C‑482/01 és C‑493/01, EU:C:2004:262, 66. és 67. pont, 2018. június 5‑iComan és társai ítélet, C‑673/16, EU:C:2018:385, 44. pont).

54

Mindamellett, amint az kitűnik az e napon hozott E.P. (A közrendre jelentett veszély) (C‑380/18) ítélet 28–30. pontjából, az uniós jogalkotó által a „közrendet fenyegető veszélyre” tett valamennyi hivatkozást nem szükségszerűen úgy kell érteni, hogy azok kimerítő jelleggel olyan személyes magatartásra utalnak, amely valódi, közvetlen és kellően súlyos fenyegetést jelent az érintett tagállam valamely alapvető társadalmi érdekére.

55

A 2003/86 irányelv 6. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében vett „közrendi okok” fogalom tartalmának pontosítása érdekében szükségesnek tűnik tehát figyelembe venni e rendelkezések szövegét, szövegkörnyezetét és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek a részét képezik (lásd ebben az értelemben: 2015. június 24‑iT. ítélet, C‑373/13, EU:C:2015:413, 58. pont; 2017. április 4‑iFahimian ítélet, C‑544/15, EU:C:2017:255, 30. pont). Az uniós jogi rendelkezés értelmezése szempontjából annak keletkezése is relevánsnak bizonyulhat(lásd ebben az értelemben: 2019. október 1‑jei Planet 49 ítélet, C‑673/17, EU:C:2019:801, 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

56

Először is, ami ezen irányelv 6. cikke (1) és (2) bekezdésének szövegét illeti, rá kell mutatni, hogy ellentétben például a 2004/38 irányelv 27. cikkének (2) bekezdésével, ahhoz, hogy az érintett személyt úgy lehessen tekinteni, mint aki veszélyt jelent a közrendre, e rendelkezés nem követeli meg kifejezetten, hogy e személy magatartása valódi, közvetlen és kellően súlyos veszélyt jelentsen a társadalom valamely alapvető érdekére.

57

E tekintetben ki kell emelni, hogy noha a 2003/86 irányelv 6. cikke (2) bekezdésének második albekezdése akként rendelkezik, hogy a tagállamok a családtag által elkövetett, a közrendet vagy a közbiztonságot sértő bűncselekmény súlyát vagy típusát, illetve azt a veszélyt veszik figyelembe, amelyet az érintett személy jelent, e kötelezettség egyértelműen kevésbé szigorú kritériumra utal, mint amely a jelen ítélet 53. pontjából következik. Közelebbről, túl azon, hogy az említett kötelezettség alapján az illetékes hatóságoknak nem kell szisztematikusan azon valódi és közvetlen veszélyből kiindulniuk, amelyet az említett személy magatartása jelent, az nem is állít fel kapcsolatot a „közrendet fenyegető veszély” és a társadalom valamely alapvető érdekének veszélyeztetése között.

58

Másodszor, ami azt a szövegkörnyezetet illeti, amelybe ezen irányelv 6. cikkének (1) és (2) bekezdése illeszkedik, meg kell jegyezni, hogy az irányelv (14) preambulumbekezdése pontosítja, hogy a „közrend” fogalmába beletartozhat valamely súlyos bűncselekmény elkövetése miatti büntetőítélet, ami azt jelzi, hogy önmagában ilyen büntetőítélet elegendő lehet a közrendet ezen irányelv értelmében fenyegető veszély fennállásának megállapításához, anélkül hogy szükség lenne a társadalom valamely alapvető érdekét érintő valódi, közvetlen és kellően súlyos veszély bizonyítására.

59

Harmadszor, ami e 6. cikk eredetét illeti, a 2003/86 irányelv alapját képező, a családegyesítési jogról szóló tanácsi irányelvre vonatkozó módosított javaslatokból (COM(2000) 624 végleges és COM(2002) 225 végleges), kitűnik, hogy eredetileg annak előírása volt tervben, hogy a közrendi okok kizárólag az érintett családtag egyéni magatartásán alapuljanak. A tagállamok ezen irányelv 6. cikke végrehajtása során elismert mozgásterének korlátozását az uniós jogalkotó mindazonáltal végül nem tartotta fenn.

60

Negyedszer, ami a 2003/86 irányelv által követett célt illeti, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy ezen irányelv a családegyesítés elősegítésére irányul, és ezen irányelv a harmadik országok állampolgárait és különösen a kiskorúakat kívánja védelemben részesíteni (lásd ebben az értelemben: 2018. április 12‑iA és S ítélet, C‑550/16, EU:C:2018:248, 44. pont; 2019. március 13‑iE. ítélet, C‑635/17, EU:C:2019:192, 45. pont).

61

E cél megvalósítása érdekében az említett irányelv 4. cikkének (1) bekezdése a tagállamok részére pontos, pozitív kötelezettségeket ír elő, amelyeknek világosan meghatározott alanyi jogok felelnek meg. Ugyanezen irányelv az általa meghatározott esetekben a tagállamok részére mérlegelési mozgástér nélkül előírja a családegyesítő bizonyos családtagjai családegyesítésének engedélyezését, feltéve hogy az ugyanezen irányelv IV. fejezetében foglalt feltételek, amelyben a 6. cikk is található, teljesülnek (lásd ebben az értelemben: 2015. július 9‑iK és A ítélet, C‑153/14, EU:C:2015:453, 45. és 46. pont, 2019. március 13‑iE. ítélet, C‑635/17, EU:C:2019:192, 46. pont).

62

Ilyen körülmények között, mivel a családegyesítés engedélyezése tekinthető főszabálynak, a 2003/86 irányelv 6. cikke (1) és (2) bekezdésében foglalt lehetőséget szűken kell értelmezni, és a tagállamok csak oly módon élhetnek a számukra biztosított mérlegelési mozgástérrel, hogy az ne veszélyeztesse az irányelvnek a családegyesítés elősegítésére irányuló célját (lásd analógia útján: 2015. július 9‑iK és A ítélet, C‑153/14, EU:C:2015:453, 50. pont, 2018. November 7‑iC és A ítélet, C‑257/17, EU:C:2018:876, 51. pont).

63

Ugyanakkor, a jelen ítélet 56–59. pontjában említett tényezőkre tekintettel az uniós jogalkotó választásaiból az tűnik ki, hogy a tagállamok mozgásterének e korlátozása nem járhat azzal, hogy az illetékes hatóságok számára kizárja a 2003/86 irányelv 6. cikke (1) és (2) bekezdésének a végrehajtását azon egyetlen körülmény alapján, hogy az érintett személlyel szemben súlyos bűncselekmény miatt büntetőítéletet hoztak, anélkül hogy megállapítanák, hogy ezen egyén személyes magatartása valódi, közvetlen és kellően súlyos veszélyt jelent az érintett tagállam társadalmának valamely alapvető érdekére.

64

Ugyanakkor, az uniós jog általános elveinek egyikét képező arányosság elvével összhangban, az e rendelkezéseket alkalmazó nemzeti gyakorlat nem haladhatja meg azt a mértéket, amely a közrend fenntartásának biztosításához szükséges (lásd analógia útján: 2015. július 9‑iK és A ítélet, C‑153/14, EU:C:2015:453, 51. pont).

65

Következésképpen az illetékes hatóságok nem állapíthatják meg automatikusan, hogy harmadik ország valamely állampolgára veszélyt jelent a közrendre a 2003/86 irányelv 6. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében azon egyetlen tény alapján, hogy ellene bármilyen büntetőítéletet hoztak.

66

E hatóságok tehát kizárólag akkor állapíthatják meg, hogy harmadik ország valamely állampolgára veszélyt jelent a közrendre önmagában azon körülmény alapján, hogy ezen állampolgárt bűncselekmény miatt elítélték, ha e bűncselekmény súlya vagy típusa folytán ezen állampolgár érintett tagállam területén való tartózkodásának kizárására van szükség.

67

E megállapítást megerősíti mind a 2003/86 irányelv (14) preambulumbekezdésében foglalt „súlyos bűncselekmény elkövetése miatti büntetőítélet” fogalomra történő utalás, mind pedig – kifejezetten a tartózkodási engedély visszavonásával vagy megtagadásával kapcsolatban – az irányelv 6. cikke (2) bekezdésének második albekezdésében foglalt, arra vonatkozó előírás, hogy a tagállamoknak figyelembe kell venniük az elkövetett bűncselekmény súlyát vagy típusát.

68

Ezenkívül az illetékes hatóságoknak, mielőtt az említett irányelv 6. cikke alapján elutasító határozatot hoznának, ugyanezen irányelv 17. cikkével összhangban az érintett személy helyzetét egyénileg kell értékelniük, amelynek során megfelelő módon figyelembe kell venniük az érintett személy családi kapcsolatainak jellegét és szilárdságát, a tagállamban való tartózkodásának időtartamát és a származási országával való családi, kulturális és társadalmi kapcsolatai fennállását (lásd ebben az értelemben: 2019. március 13‑iE. ítélet, C‑635/17, EU:C:2019:192, 58. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

69

A kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy az alapügy tárgyát képező nemzeti gyakorlat kielégíti‑e ezen feltételeket.

70

A fenti megfontolások fényében a C‑381/18. sz. ügyben előterjesztett első és második kérdésre, valamint a C‑382/18. sz. ügyben előterjesztett második és harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2003/86 irányelv 6. cikkének (1) és (2) bekezdését akként kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az olyan nemzeti gyakorlat, amely szerint az illetékes hatóságok közrendi okokból egyrészt az érintett tagállam területén történő korábbi tartózkodás ideje alatt hozott büntetőítélet alapján elutasíthatják az ezen irányelv alapján benyújtott beutazási és tartózkodási kérelmet, másrészt visszavonhatják az említett irányelv alapján kiállított tartózkodási engedélyt vagy megtagadhatják annak megújítását, amennyiben a kérelmezővel szemben a tartózkodás hosszához képest kellően súlyos büntetés került kiszabásra, feltéve hogy e gyakorlatot kizárólag olyan esetben alkalmazzák, amikor a szóban forgó büntetőítélet alapjául szolgáló jogsértés kellően súlyos annak alátámasztásához, hogy szükség van ezen kérelmező tartózkodásának kizárásához, és e hatóságok elvégzik az ugyanezen irányelv 17. cikkében előírt egyéni értékelést, aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

71

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott: