1.

Fellebbezésével az Európai Bizottság az Európai Unió Törvényszéke TV2/Danmark kontra Bizottság ítéletének ( 2 ) részleges hatályon kívül helyezését kéri, amellyel a Törvényszék egyrészt megsemmisítette a 2011/839/EU bizottsági határozatot ( 3 ) annyiban, amennyiben a Bizottság megállapította, hogy az 1995–1996‑os évek reklámbevételei, amelyeket a TV2 Alap közvetítésével a TV2/Danmarknak utaltak át, állami támogatásnak minősülnek, másrészt pedig ezt meghaladó részében elutasította a TV2/Danmark A/S (a továbbiakban: TV2 A/S) keresetét, amely e határozat részleges megsemmisítésére irányult. Ezen ügy kapcsolódik a C‑649/15. P. és C‑657/15. P. sz. ügyekhez, amelyek szintén a megtámadott ítélettel szemben benyújtott fellebbezésekre vonatkoznak, és amelyekben ugyancsak ma ismertetem indítványomat. A jelen ügy hasonlít továbbá a nemrég hozott, 2017. március 8‑i Viasat Broadcasting UK kontra Bizottság ítélet (C‑660/15 P, EU:C:2017:178) alapjául szolgáló ügyhöz is.

2.

A TV2 A/S dán műsorszolgáltató részvénytársaság, amelyet azért hoztak létre, hogy 2003. január 1‑jén kezdődő hatállyal számviteli és adózási szempontból az 1986‑ban létrehozott TV2/Danmark (a továbbiakban: TV2) önálló állami vállalat helyébe lépjen. A TV2 A/S, éppúgy, mint jogelődje, a TV2, Dániában a második állami televízióállomás, az első helyen lévő Danmarks Radio (a továbbiakban: DR) után.

3.

A TV2 A/S feladata, éppúgy, ahogyan korábban a TV2 feladata volt, országos és regionális televízióműsorok gyártása és szórása. A műsorszórás többek között rádióberendezések, műhold vagy kábel segítségével történhet. A TV2 A/S és korábban a TV2 közszolgáltatási kötelezettségeire vonatkozó szabályokat a dán kulturális miniszter állapítja meg.

4.

A közszolgálati műsorszolgáltatókon kívül az egész dán televíziós piacon kereskedelmi műsorszolgáltatók is jelen vannak. Egyrészt különösen a Viasat Broadcasting UK Ltd társaságról (a továbbiakban: Viasat), másrészt pedig az SBS TV A/S és az SBS Danish Television Ltd társaságokból álló csoportról van szó.

5.

A TV2‑t kamattal terhelt állami kölcsön révén hozták létre, és tevékenységét a DR tevékenységéhez hasonlóan a valamennyi dán tévénéző által fizetett előfizetési díjakból származó bevételből finanszírozták. A dán jogalkotó azonban úgy határozott, hogy a DR‑től eltérően a TV2‑nek lehetősége lesz arra is, hogy a reklámtevékenységből származó bevételből is részesüljön.

6.

Az SBS Broadcasting SA/TV Danmark társaság által 2000. április 5‑én benyújtott panaszt követően a Bizottság megvizsgálta a TV2 finanszírozási rendszerét a Dánia által a [TV2] javára hozott intézkedésekről szóló, 2004. május 19‑i 2006/217/EK határozatában (HL 2006. L 85., 1. o.; helyesbítés: HL 2006. L 368., 112. o.; a továbbiakban: „TV2 I” határozat). E határozat az 1995‑től 2002‑ig tartó időszakot fedte le, és a többek között az előfizetési díjakból származó forrásokra, valamint a TV2 finanszírozásával megbízott alapok (TV2 Alap és Radiofonden) átutalásaira vonatkozott.

7.

Az érintett intézkedések vizsgálatát követően a Bizottság megállapította, hogy azok az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak minősülnek. A Bizottság ezenkívül úgy határozott, hogy a Dán Királyság által 1995 és 2002 között a TV2‑nek nyújtott fent említett támogatások az EUMSZ 107. cikk (2) bekezdése értelmében összeegyeztethetők a belső piaccal, azon 628,2 millió dán korona (DKK) (körülbelül 84,45 millió euró) összeg kivételével, amelyet a Bizottság „túlkompenzációnak” minősített. Így a Bizottság elrendelte, hogy a Dán Királyság téríttesse vissza ezen összeget kamataival együtt a TV2 A/S‑szel, amely társaság időközben a TV2 helyébe lépett.

8.

A „TV2 I” határozat négy megsemmisítés iránti kereset tárgyát képezte, amelyet egyrészt a TV2 A/S (T‑309/04. sz. ügy) és a Dán Királyság (T‑317/04. sz. ügy), másrészt pedig a TV2 A/S versenytársai, azaz a Viasat (T‑329/04. sz. ügy), valamint az SBS TV és az SBS Danish Television (T‑336/04. sz. ügy) nyújtott be.

9.

A 2008. október 22‑i TV2/Danmark és társai kontra Bizottság ítéletben (T‑309/04, T‑317/04, T‑329/04 és T‑336/04, a továbbiakban: „TV2 I” ítélet, EU:T:2008:457) a Törvényszék megsemmisítette az említett határozatot. Ítéletében a Törvényszék megállapította, hogy a Bizottság helyesen következtetett arra, hogy a TV2‑re bízott közszolgáltatási feladat megfelel a műsorszolgáltatásra irányuló általános gazdasági érdekű szolgáltatás meghatározásának. A Törvényszék mindazonáltal több, a „TV2 I” határozatot érintő jogellenesség fennállását is megállapította, amelyek végeredményben a határozat megsemmisítését eredményezték.

10.

Azt a kérdést megvizsgálva, hogy a „TV2 I” határozatban említett intézkedések állami forrásokkal jártak‑e, a Törvényszék többek között megállapította, hogy a Bizottság az 1995–1996‑os évek reklámbevételeinek de facto állami forrásokként való figyelembevételét illetően nem indokolta meg határozatát.

11.

A „TV2 I” határozat megsemmisítését követően a Bizottság az érintett intézkedéseket újból megvizsgálta. Ennek alkalmával konzultált a Dán Királysággal és a TV2 A/S‑szel, és egyébiránt harmadik felektől is észrevételeket kapott.

12.

A Bizottság az érintett intézkedések újbóli vizsgálatának eredményét a vitatott határozatban mutatta be.

13.

E határozat a TV2‑vel kapcsolatban 1995 és 2002 között hozott intézkedésekre vonatkozik. Elemzésében azonban a Bizottság figyelembe vette a „TV2 I” határozatot követően 2004‑ben hozott újratőkésítési intézkedéseket is.

14.

A vitatott határozatban a Bizottság fenntartotta arra vonatkozó álláspontját, hogy az érintett intézkedések az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett, a TV2‑nek nyújtott állami támogatásnak minősülnek. Először megerősítette, hogy az 1995–1996‑os évek reklámbevételei állami forrásoknak minősülnek, és ezt követően a szelektív előny fennállását megvizsgálva megállapította, hogy az érintett intézkedések nem teljesítik a Bíróság által a 2003. július 24‑iAltmark Trans és Regierungspräsidium Magdeburg ítéletben (C‑280/00, EU:C:2003:415) megkövetelt második és negyedik feltételt. Ellenben, míg a „TV2 I” határozatban azt állapította meg, hogy a 628,2 millió DKK‑t (hozzávetőleg 84,45 millió euró) kitevő összeg az EUMSZ 106. cikk (2) bekezdésével összeegyeztethetetlen túlkompenzációnak minősül, a vitatott határozatban a Bizottság arra az álláspontra helyezkedett, hogy ezen összeg a TV2 A/S megfelelő sajáttőke‑tartaléka.

15.

E határozat rendelkező részének 1. cikke a következőképpen szól: „A Dánia által a [TV2] javára 1995–2002 között előfizetési díjak és az e határozatban megállapított egyéb intézkedések formájában végrehajtott intézkedések az [EUMSZ] 106. cikk[…] (2) bekezdése értelmében összeegyeztethetőek a belső piaccal”.

16.

A Törvényszék Hivatalához 2011. december 30‑án benyújtott keresetlevelével a TV2 A/S a vitatott határozat részleges megsemmisítésére irányuló keresetet terjesztett elő.

17.

A TV2 A/S elsődlegesen azt kérte, hogy a Törvényszék semmisítse meg a vitatott határozatot annyiban, amennyiben a Bizottság abban megállapítja, hogy az érintett intézkedések az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak minősülnek.

18.

A TV2 A/S másodlagosan azt kérte, hogy a Törvényszék semmisítse meg a vitatott határozatot, többek között azért, mert a Bizottság úgy ítélte meg, hogy az 1995–1996‑os évek reklámbevételei, amelyeket a TV2 Alap közvetítésével a TV2‑nek utaltak át, állami támogatásnak minősülnek.

19.

A megtámadott ítélettel, különösen annak 175., 176. és 210–220. pontja révén a Törvényszék az említett okból megsemmisítette a vitatott határozatot, és a keresetet ezt meghaladó részében elutasította.

20.

Fellebbezésének alátámasztására a Bizottság egyetlen jogalapra hivatkozik, amely révén lényegileg azt állítja, hogy azon kérdés vizsgálata során, hogy az 1995–1996‑os évek reklámbevételei, amelyeket a TV2 Alap közvetítésével a TV2 Reklamétól a TV2‑nek utaltak át, állami támogatásnak minősülnek‑e, a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor téves értelmezést tulajdonított az „állami forrás” EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésében hivatkozott fogalmának.

21.

A Bizottságot támogatja a Viasat és az EFTA Felügyeleti Hatóság.

22.

A TV2 A/S és a Dán Királyság vitatja a Bizottság érvelését, és lényegileg előadja, hogy a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot a vitatott határozat megsemmisítése során, amikor a szóban forgó bevételeket „állami támogatásnak” minősítette. A TV2 A/S és a Dán Királyság előadja, hogy ebben az időszakban a dán állam e források felett gyakorolt ellenőrzése elméleti jellegű volt, a Bizottság okfejtése pedig a dán jog téves értelmezésén alapul. Álláspontjuk szerint a jelen ügyet a 2001. március 13‑iPreussenElektra ítélettel (C‑379/98, EU:C:2001:160) összehasonlítva a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot. Végül, a Dán Királyság úgy véli, hogy indokolt a Törvényszék által a szóban forgó reklámbevételek és a TV2 Alap által a TV2 részére juttatott, audiovizuális díjakból származó források között tett megkülönböztetés.

23.

Eljárási szabályzata 76. cikke (2) bekezdésének megfelelően a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az írásbeli szakasz eredményeként elegendő információval rendelkezik, és hogy ezért nincs szükség tárgyalás tartására.

24.

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „támogatásnak” minősítéshez az e rendelkezésben előírt valamennyi feltétel teljesülése szükséges. ( 4 )

25.

Az említett rendelkezés négy feltételt ír elő. Először is a beavatkozásnak az állam által vagy állami forrásból kell történnie. Másodszor alkalmasnak kell lennie arra, hogy érintse a tagállamok közötti kereskedelmet. Harmadszor a kedvezményezettje számára előnyt kell megtestesítenie. Negyedszer torzítania kell a versenyt, vagy azzal kell fenyegetnie. ( 5 )

26.

A fellebbezés a fentiek közül csak az első feltételre vonatkozik, vagyis arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata alapján az előnyök csak akkor minősíthetők az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „támogatásnak”, ha egyrészről közvetlenül vagy közvetve állami forrásból származnak, másrészről az államnak tudhatók be. ( 6 )

27.

Először is az intézkedés betudhatóságát illetően a jelen ügyben nem vitatott, hogy a hatóságokról megállapítható, hogy részt vettek ezen intézkedés meghozatalában. ( 7 )

28.

Másodszor az arra vonatkozó követelményt illetően, miszerint az előnynek közvetlenül vagy közvetve állami forrásból kell származnia, ez, ahogy az a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, nem jelenti azt, hogy minden esetben bizonyítani kell, hogy állami források átruházása történt, ahhoz, hogy az egy vagy több vállalkozásnak biztosított előnyt az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében „állami támogatásnak” lehessen minősíteni. ( 8 )

29.

A Bíróság ítélkezési gyakorlata ugyanis az „állami támogatás” e fogalma alá tartozónak tekinti a közvetlenül az állam által nyújtott előnyökön kívül az általa a támogatás kezelésére kijelölt vagy létrehozott köz‑ vagy magánszervezet közvetítésével nyújtott előnyöket is. ( 9 ) Az uniós jog ugyanis nem ismerheti el, hogy pusztán az, hogy önálló intézményeket hoznak létre, amelyek szétosztják a támogatásokat, lehetővé teszi az állami támogatásokra vonatkozó szabályok megkerülését. ( 10 )

30.

E megfontolásokat szem előtt tartva fogom megvizsgálni, hogy amikor úgy döntött, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot, amikor a vitatott határozatban „állami forrásoknak” minősítette az 1995–1996‑os évek reklámbevételeit, amelyeket a TV2 Alap közvetítésével a TV2 Reklamétól a TV2‑nek utaltak át, a Törvényszék helyesen értelmezte‑e az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „állami forrás” e fogalmát.

31.

Ugyanakkor fontos már most kiemelni, hogy sem a TV2 A/S, sem a dán kormány nem vitatja semmilyen formájú alátámasztott érveléssel a Bizottság által szolgáltatott első ( 11 ) és második ( 12 ) igazolást. Válaszukban ehelyett a Bizottság által szolgáltatott harmadik igazolásra koncentrálnak, ( 13 ) előadva, hogy a TV2 Reklame és a TV2 Alap kizárólag olyan átviteli csatornaként szolgált, amely révén eljuttatták a TV2‑höz a hirdető ügyfelek forrásait, anélkül hogy a dán hatóságok e források rendelkezésre bocsátására vonatkozó döntésben bármilyen módon részt vettek volna.

32.

Márpedig egyfelől a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a közigazgatási szerv mérlegelési mozgásterének hiánya az állami szervek közvetítésével becsatornázott források felhasználását illetően nem releváns, amennyiben az a jogszabály, amely alapján a továbbításra sor kerül, részletesen meghatározza a források irányításának módját (Olaszország kontra Bizottság ítélet, 173/73, EU:C:1974:71, 35. pont; Elcogás végzés, nem tették közzé, C‑275/13, EU:C:2014:2314, 33. pont).

33.

Másrészt és általánosabban, álláspontom szerint mindenféleképpen el kell utasítani a TV2 A/S és a Dán Királyság érvelését mint a fellebbezés keretében elfogadhatatlant, mivel az lényegileg az ügy tényállására és a dán jog értelmezésére vonatkozik, ( 14 ) illetve mivel új jogalapokat tartalmaz – mint azt a jogalapot, amely szerint „meghatározó a rendszer gazdasági valósága” –, ugyanis azokra egyáltalán nem hivatkoztak a Törvényszék előtt.

34.

A Bizottság előadja, hogy azáltal, hogy a megtámadott ítélet 210. és 211. pontjában nem fogadta el, hogy a Tv2 Reklame forrásai állami forrásoknak minősülnek, holott olyan állami társaságról van szó, amelynek egyetlen részvényese a dán állam, és amely így teljes mértékben az utóbbi ellenőrzése és rendelkezése alatt állt, a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, és ily módon túlzottan megszorítóan értelmezte az állami vállalkozások „állami forrásainak” fogalmára vonatkozó ítélkezési gyakorlatot.

35.

Amint az a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kitűnik, a hatóságok beavatkozásának és ellenőrzésének szintje áll azon kérdés középpontjában, hogy a szóban forgó források az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami források‑e.

36.

Emlékeztetek arra, hogy a Bíróság a 2002. május 16‑iBizottság kontra Franciaország, ún. Stardust Marine ítéletben (C‑482/99, EU:C:2002:294, 37. pont) kimondta, hogy „a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy hogy [az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése] minden olyan pénzügyi eszközt magában foglal, amelyet a hatóságok ténylegesen felhasználhatnak vállalkozások támogatására, anélkül hogy jelentősége lenne annak, hogy ezen eszközök állandó jelleggel az állam vagyonába tartoznak‑e, vagy sem. Következésképpen, még ha a szóban forgó intézkedésnek megfelelő összegek nincsenek is állandó jelleggel az államkincstár birtokában, azon tény, hogy folyamatosan állami ellenőrzés alatt maradnak, és így az illetékes nemzeti hatóságok rendelkezésére állnak, elegendő ahhoz, hogy azokat állami forrásoknak minősítsék” ( 15 ).

37.

A Bíróság ugyanezen ítélet 38. pontjában azt mondta ki, hogy „a Bizottság, amikor a vitatott határozatban azt állapította meg, hogy az állami vállalkozások, mint a Crédit Lyonnais és leányvállalatai forrásai az állam ellenőrzése alá tartoznak, és így az állam rendelkezésére állnak, nem értelmezte tévesen [az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésében] hivatkozott »állami források« fogalmát. Az állam ugyanis az ilyen vállalkozások feletti meghatározó befolyásának gyakorlásával teljes mértékben irányítani tudja a forrásaik felhasználását annak érdekében, hogy adott esetben más vállalkozások javát szolgáló egyedi előnyöket finanszírozzon” (lásd még: 2008. július 17‑iEssent Netwerk Noord és társai ítélet, C‑206/06, EU:C:2008:413, 66. pont).

38.

Hivatkozom továbbá a 2013. december 19‑iAssociation Vent De Colère! és társai ítélet (C‑262/12, EU:C:2013:851) 25. pontjára, amely szerint „a tagállami szabályozás által előírt kötelező hozzájárulásokból fizetett olyan alapot, amelyet ugyancsak e szabályozásnak megfelelően kezelnek és osztanak szét, az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében állami forrásnak lehet minősíteni, még ha azt a hatóságtól elkülönülő jogalany is kezeli” ( 16 ).

39.

Márpedig a jelen ügyben nem vitatott, hogy az állam (a Dán Királyság) volt a TV2 Reklame részvénytársaság egyedüli részvényese, mivel a társaság tőkéjét az állam jegyezte, valamint a kulturális miniszternek kellett jóváhagynia a társaság alapszabályát és annak módosításait. A TV2 Reklame tehát teljesen az állam ellenőrzése alatt állt. ( 17 )

40.

Az a tény, ahogyan az a Bíróság fent hivatkozott ítélkezési gyakorlatában is szerepel, hogy egy teljes mértékben az állam tulajdonában és ellenőrzése alatt álló állami társaság forrásai az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami források, álláspontom szerint elegendő indokot jelent arra, hogy a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezését javasoljam. A teljesség kedvéért elemzem azon további indokokat is, amelyek alapján ugyanerre a megállapításra jutok.

41.

A megtámadott ítéletben (202. és 203. pont) a Törvényszék az 1996. december 12‑iAir France kontra Bizottság ítéletre (T‑358/94, EU:T:1996:194) hivatkozott. Ebben az ügyben egy törvény által létrehozott sajátos francia közintézmény (a Caisse des dépôts et consignations‑participations, letéti pénztár, a továbbiakban: CDC‑P) leányvállalata megszerezte az Air France légitársaság tőkéjének szinte egészét, és az a kérdés merült fel, hogy az e célra felhasznált források állami forrásoknak tekinthetők‑e, mivel olyan magán eredetű eszközökről volt szó, amelyeket a közintézmény csak kezelt, ugyanis ezen eszközök letétbe helyezői bármikor kérhették az eszközök visszaszolgáltatását.

42.

Noha a francia hatóságok szerint a CDC‑P a kormánytól független intézmény, a Törvényszék a megtámadott ítéletben emlékeztetett arra, hogy az 1996. december 12‑iAir France kontra Bizottság ítéletben (T‑358/94, EU:T:1996:194) kimondta, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése minden olyan pénzügyi eszközt magában foglal, amelyet az állami szektor, mivel ezen eszköz az ellenőrzése alatt áll, ténylegesen felhasználhat vállalkozások támogatására, anélkül hogy jelentősége lenne annak, hogy ezen eszközök állandó jelleggel az említett szektor vagyonába tartoznak‑e, vagy sem, mivel ezek az eszközök az állami szektor ellenőrzése alatt állnak.

43.

A Törvényszék ezt követően a megtámadott ítélet 205–207. pontjában megállapította, hogy e szabályt utóbb a Bíróság is magáévá tette a 2000. május 16‑iLadbroke Racing kontra Bizottság ítéletben (C‑83/98 P, EU:C:2000:248).

44.

A megtámadott ítélet 208. pontjában a Törvényszék ezt követően meglepő módon azt vezette le az ugyanezen ítélet 201. pontjában hivatkozott, az 1996. december 12‑iAir France kontra Bizottság ítélettel (T‑358/94, EU:T:1996:194) és a Ladbroke Racing kontra Bizottság ítélettel (C‑83/98 P, EU:C:2000:248) együttesen értelmezett ítélkezési gyakorlatból, ( 18 ) hogy a harmadik személyektől származó források azzal a feltétellel minősülhetnek állami forrásnak, hogy azokat tulajdonosaik vagy önként az állam rendelkezésére bocsátották (mint a CDC‑P letétbe helyezői az említett Air France kontra Bizottság ítéletben), vagy pedig azokról a tulajdonosaik lemondtak (mint a fogadók által át nem vett nyeremények esetében az említett Ladbroke Racing kontra Bizottság ítélet alapjául szolgáló ügyben), majd a megtámadott ítélet 211. és 212. pontjában ez alapján megállapította, hogy a jelen ügyben szereplő reklámbevételek a TV2‑n reklámidőt vásárló hirdetőktől származnak, valamint hogy e források ebből következően nem tekinthetők a dán állam ellenőrzése alá tartozóknak, mivel azokat tulajdonosaik nem önként bocsátották az állam rendelkezésére, illetve azokról a tulajdonosok nem is mondtak le, és így ténylegesen nem állnak az állam kezelésében.

45.

Két okból nem értek egyet ezzel az okfejtéssel.

46.

Ellentétben a megtámadott ítéletben rögzítettekkel, egy adott forrás eredete és annak eredetileg magánjellege (a jelen esetben a TV2‑n reklámozni kívánó vállalkozások által fizetett pénz) nem releváns, amikor azt a jogkérdést kell megvizsgálni, hogy a tulajdonost váltó, és egy teljes egészében az állam tulajdonában álló jogalany birtokában és ellenőrzése alatt álló források „állami” források‑e, vagy sem.

47.

A Törvényszék tehát tévesen alkalmazta a jogot (többek között a megtámadott ítélet 208., 211. és 212. pontjában), amikor a források helyett más elemekre koncentrált (konkrétabban azok eredetére).

48.

Az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése ugyanis „minden olyan pénzügyi eszközt magában foglal, amelyet a hatóságok ténylegesen felhasználhatnak vállalkozások támogatására, anélkül hogy jelentősége lenne annak, hogy ezen eszközök állandó jelleggel az állam vagyonába tartoznak‑e, vagy sem. Következésképpen, még ha a szóban forgó intézkedésnek megfelelő összegek nincsenek is állandó jelleggel a hatóságok birtokában, azon tény, hogy folyamatosan állami ellenőrzés alatt maradnak, és így az illetékes nemzeti hatóságok rendelkezésére állnak, elegendő ahhoz, hogy azokat állami forrásoknak minősítsék” ( 19 ).

49.

Azt, hogy amennyiben az állam ellenőrzése alá tartozó és rendelkezésére álló forrásokról van szó, nem releváns az, hogy a vállalkozás tevékenysége révén keletkezett forrásokról vagy az állam által biztosított forrásokról van szó (2002. május 16‑iBizottság kontra Franciaország, ún. Stardust Marine ítélet, C‑482/99, EU:C:2002:294, 38. pont), kiválóan illusztrálja a 2003. május 8‑iOlaszország és SIM 2 Multimedia kontra Bizottság ítélet (C‑328/99 és C‑399/00, EU:C:2003:252) 33. pontja, amely a következőképpen szól: „az olyan magánjogi társaság, mint a Friuli‑Venezia Giulia régióhoz hasonló önkormányzat 87%‑os tulajdonában álló és az önkormányzat irányítása alatt eljáró Friulia forrásai [az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése] értelmében vett állami forrásoknak tekinthetők […]. Az, hogy a Friulia saját forrásaival járt el, e tekintetben nem releváns. Ahhoz ugyanis, hogy e forrásokat állami forrásoknak lehessen minősíteni, elegendő, ahogy az kiderült a jelen ügyben is, hogy azok folyamatosan állami ellenőrzés alatt legyenek, vagyis hogy az illetékes hatóságok rendelkezésére álljanak” (lásd továbbá: 1991. március 21‑iOlaszország kontra Bizottság ítélet, C‑303/88, EU:C:1991:136, 11–14. pont).

50.

Hivatkozom továbbá a 2008. július 17‑iEssent Netwerk Noord és társai ítéletre (C‑206/06, EU:C:2008:413). Ezen ítélet 70. pontjában a Bíróság megjegyzi, hogy „[a]z kevésbé lényeges, hogy a kijelölt társaság egyidejűleg a díj beszedője, az összegyűjtött források kezelője és ezen források egy részének kedvezményezettje is. A törvény által előírt mechanizmusok és különösen az egyenlegek könyvvizsgáló általi hitelesítése ugyanis lehetővé teszik e feladatok elkülönítését és a források felhasználásának ellenőrzését. Ebből következik, hogy amíg e társaság nem kapja meg a 400 millió [holland forint (NLG) (181512086,40 euró)] összeget – amellyel ezt követően szabadon rendelkezhet –, ez az összeg állami ellenőrzés alatt, és így az illetékes nemzeti hatóságok rendelkezésére áll, ami elegendő annak állami forrásként való minősítéséhez” (kiemelés tőlem).

51.

Darmon főtanácsnok ( 20 ) már 1993‑ban elképzelt „egy olyan állami eredetű rendelkezést, amely arra kötelezi a magánszemélyeket – fogyasztókat, munkavállalókat, üzleti társaságokat, illetve a magánszemélyek bármely más kategóriáját –, hogy kifizetéseket teljesítenek az ilyen vállalkozás vagy egy ilyen konkrét gazdasági ágazat számára”. Álláspontja szerint „a [107.] cikk célja, vagyis a versenyhelyzetben levő gazdasági szereplők közötti egyenlő versenyfeltételek fenntartása azt követeli meg, hogy az ilyen intézkedést támogatásnak minősítsék. A [107.] cikk (1) bekezdésében szereplő »állami« jelleg inkább arra a rendes piaci feltételeket megzavaró hatóságra utal, amelytől az intézkedés származik – vagyis az államra és szerveire –, nem pedig a támogatást finanszírozó szervezetre vagy személyre. Az állami bevételek magánszemélyektől származnak, közvetlen vagy közvetett adók révén, és végső soron a közvetítő szervezetek jellegétől és számától függetlenül a támogatás finanszírozása többé‑kevésbé mindenféleképpen a magánszemélyeket és a gazdasági szereplőket terheli. Álláspontom szerint, ahogy azt a Bíróság is kimondta [az 1977. március 22‑iSteinike és Weinlig] ítéletében [78/76, EU:C:1977:52], »lényegében a támogatások kedvezményezett vállalatokra vagy termelőkre gyakorolt hatását kell figyelembe venni«. […] A források eredetét tehát nem kell kifejezetten figyelembe venni. […] Amikor egy állam által követett konkrét magatartásból következő eltérő intézkedés eredményeként egy vállalkozást előnyben részesítenek, az a finanszírozás eredetétől függetlenül kihat a versenyfeltételekre, vagyis alkalmazni kell [az EUMSZ 107. és EUMSZ 108. cikket]”.

52.

Egyetértek azzal is, amire a Bizottság mutat rá az állami támogatás fogalmáról szóló közleményében, ( 21 ) vagyis azzal, hogy „[a] források eredete nem lényeges, feltéve, hogy a kedvezményezettnek történő közvetlen vagy közvetett átruházásukat megelőzően állami ellenőrzés alá kerülnek, és ezért a nemzeti hatóságok rendelkezésére állnak[ ( 22 )], még akkor is, ha ennek során nem válnak a közigazgatási szerv tulajdonává[ ( 23 )]. […] Állami források átruházásáról van […] szó akkor, ha a magánszemélyek által befizetett díjak a kedvezményezettekhez történő eljuttatásuk céljából kijelölt közjogi vagy magánjogi jogalanyon haladnak át. [E]z az eset áll fenn, ha jogszabályban magánjogi jogalanyt jelölnek ki arra, hogy ezeket a díjakat az állam nevében beszedje, majd eljuttassa azokat a kedvezményezettekhez, de a díjbeszedést végző társaság a díjbevételeket nem fordíthatja a jogszabályban előírttól eltérő célokra. Ebben az esetben az érintett összegek továbbra is állami ellenőrzés alatt vannak, ennélfogva a nemzeti hatóságok rendelkezésére állnak, ami elegendő azok állami forrásként való minősítéséhez [2008. július 17‑iEssent Netwerk Noord és társai ítélet, C‑206/06, EU:C:2008:413, 69–75. pont]. Mivel ez az elv a díjak beszedésére és a befizetések feldolgozására kijelölt közjogi szervekre és magánjogi jogalanyokra egyaránt vonatkozik, a közvetítő szervezet jogállásának közjogiról magánjogira történő változtatása az állami forrásokra vonatkozó feltétel szempontjából nem releváns, ha az adott szervezet továbbra is szigorú állami ellenőrzés alatt áll[ ( 24 )]”.

53.

Teljesen eltérő helyzet állt elő a 2004. július 15‑iPearle és társai ítélet (C‑345/02, EU:C:2004:448, 37. pont) alapjául szolgáló ügyben, amelyben a Bíróság azt mondta ki, hogy „az iratokból megállapítható, hogy az érintett reklámkampány megszervezését és lefolytatását a [Nederlandse Unie van Opticiens] – az optikusok egy magánegyesülete – kezdeményezte, és nem a HBA [Hoofdbedrijfschap Ambachten, közjogi szakmai szervezet]. [A] HBA pusztán egy teljes mértékben az érintett szakmai körök által [előzetesen] meghatározott – és a holland hatóságok által meghatározott politikában egyáltalán nem megjelenő – kereskedelmi célt szolgáló források megszerzésének és elosztásának eszköze volt” (kiemelés tőlem).

54.

Hogy egy ugyanezen típushoz tartozó további példával éljek, az „egyetemes banki szolgáltatások” bizottsági határozatra ( 25 ) hivatkozom. E határozat 23. pontjában a Bizottság az alábbiakat jegyzi meg: a hozzájárulások, amelyeket a bankok (azaz magánvállalkozások) fizetnek a POCA bank részére társadalmi felelősségük bizonyítékaként, önkéntesek. A gyakorlatban nem minden bank fizet hozzájárulást. A beszedett összegek egyszerűen áthaladnak az államon, amelynek nincs mérlegelési jogköre azok elosztását illetően (azaz e hozzájárulásokat az állam nem ellenőrzi). A hozzájárulásokat teljes mértékben a POCA bankhoz továbbítják. Ennélfogva azok nem minősülnek állami forrásoknak (még akkor sem, ha azok az államon keresztül haladnak át azt megelőzően, hogy a végső kedvezményezettnek kifizetnék őket), és nem minősülnek az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak („The contributions which will be paid by the banks [i.e. by private undertakings] to the POCA bank as evidence of their social responsibility are voluntary. In practice, not all banks are contributing. The funds collected pass simply through the hands of the State who has no discretion for their allocation [i.e. those contributions are not controlled by the State]. They are transferred integrally to the POCA bank. They therefore do not constitute State resources [even if they pass through the hands of the State en route to the ultimate beneficiary] and are not an aid under [Article 107(1) TFEU]”) (kiemelés tőlem).

55.

A Törvényszék a megtámadott ítélet 208. pontjában tévesen próbálja levezetni a Bíróság két ítéletéből, hogy a két „új” további feltétel közül (lásd a jelen indítvány 44. pontját) valamelyiknek teljesülnie kell ahhoz, hogy a harmadik személyektől származó forrásokat állami forrásoknak tekintsék.

56.

Úgy vélem (a Bizottsághoz hasonlóan), hogy a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlat nem tartalmaz olyan bizonyítékot, amely lehetővé tenné annak kimondását, hogy az állami vállalkozások forrásait csak akkor kell az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami forrásoknak tekinteni, ha azokat tulajdonosaik önként bocsátották az állam rendelkezésére, vagy azokról a tulajdonosaik lemondtak, és így ténylegesen az állam kezelésében állnak.

57.

Ez semmiféleképpen nem tűnik ki a jelen ügy körülményei között releváns ítélkezési gyakorlatból, vagyis a 2002. május 16‑iFranciaország kontra Bizottság, ún. Stardust Marine ítéletből (C‑482/99, EU:C:2002:294, 37. és 38. pont), amely egyébként későbbi, mint az a két ítélet, amelyre a megtámadott ítélet próbál támaszkodni.

58.

Ezenfelül, ahogy arra az EFTA Felügyeleti Hatóság rámutatott, míg a Törvényszék által javasolt második (a lemondással érintett források) feltétel nyilvánvalóan semmilyen kapcsolatban nem áll a jelen ügy körülményeivel, az első (az önkéntes rendelkezésre bocsátás) pedig még a Törvényszék újabb ítélkezési gyakorlatával is ellentétes.

59.

2012. szeptember 27‑iFranciaország kontra Bizottság ítéletében (T‑139/09, EU:T:2012:496) ugyanis, amellyel szemben nem nyújtottak be fellebbezést, a Törvényszék (hatodik tanács) úgy döntött (a 63. és 64. pontban), hogy egy támogatási rendszer esetében az a puszta tény, hogy részben magán eredetű önkéntes hozzájárulásokból finanszírozzák, nem elegendő ahhoz, hogy tagadni lehessen az állami források fennállását, mivel a releváns szempont nem a források eredete, hanem a hatóság beavatkozásának mértéke a szóban forgó intézkedések, és azok finanszírozási módjának meghatározásába, még akkor is, ha a hozzájárulásoknak nincs kötelező jellege.

60.

A fenti megfontolásokból kitűnik, hogy ahhoz, hogy „állami forrásoknak” minősüljenek, elegendő, ha az érintett források „folyamatosan állami ellenőrzés alatt maradnak, és így az illetékes nemzeti hatóságok rendelkezésére állnak” (lásd a jelen indítvány 48. pontját).

61.

E tekintetben úgy vélem, hogy a megtámadott ítélet 212., 214. és 215. pontjában a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor túlzottan megszorítóan értelmezte az „ellenőrzés” fogalmát, amikor azt a kérdést értékelte, hogy a dán állam a TV2 Alap révén ellenőrzést gyakorolt‑e a TV2 Reklame által a TV2 részére juttatott források felett.

62.

A Törvényszék ugyanis a hangsúlyt kizárólag a források TV2 Alaptól a TV2 részére való juttatása során az állami beavatkozás reklámbevételeket érintő lehetőségeire helyezte, és nem vette figyelembe az állam által a nyereség TV2 Reklamétól a TV2 Alaphoz való áthelyezése során gyakorolt befolyást (lásd a vitatott határozat (80) és (81) preambulumbekezdését is).

63.

A Törvényszék által a megtámadott ítélet 214–217. pontjában előadott érvek ugyanis az állami forrásnak minősítéshez láthatóan azt követelik meg, hogy a kulturális miniszter a jelen ügyben rendelkezzen arra irányuló hatáskörrel, hogy a TV2 Reklame azon forrásait, amelyek visszatartását elrendeli, más célra rendelje, mint a TV2 Alap részére való átutalás, mivel a TV2 Alap részére történő, az utóbbi részéről a TV2 felé való átutalásra irányuló kötelezettség nélküli kifizetésük nem teszi lehetővé azok „állami forrásnak” minősítését.

64.

Márpedig, ahogy arra megalapozottan mutat rá a Bizottság, a megtámadott ítéletben (182. pont) maga a Törvényszék is megemlíti, hogy az 1994. évi törvény 29. cikkének (2) bekezdéséből az következik, hogy a TV2 Alapot a TV2‑n sugárzott reklámokból származó nyereségből finanszírozták. Ugyanezen cikkből az is kitűnik, hogy a kulturális miniszter döntötte el, hogy a TV2 Reklame nyereségének mekkora hányadát juttatják a TV2 Alap részére. ( 26 ) Ahogy azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 181. pontjában kifejtette, illetve ahogy az a vitatott határozat (81) preambulumbekezdésében is megjelenik, a TV2 Reklame TV2 Alapnak át nem utalt összesített nyereségrészét a kulturális miniszter a Folketing (dán parlament) költségvetési bizottságának jóváhagyásával egy korábban lehívott állami garancia visszafizetésére vagy bármely más kulturális célra használhatta fel (lásd az 1994. évi törvény 33. cikkét ( 27 )).

65.

Ennélfogva az állam rendelkezett a TV2 Reklame nyereségét illetően minden joggal, és teljes körű ellenőrzést gyakorolt afelett, a jogszabályból pedig közvetlenül kitűnt, hogy e források a TV2 Alapba való utalástól eltérő célokat is szolgálhatnak.

66.

Mivel a kulturális miniszternek lehetősége volt arra, hogy úgy döntsön, a források a TV2 Alapba való utalástól eltérő célokat is szolgálhatnak, azt kell megállapítani, hogy e források az állam ellenőrzése alatt álltak, függetlenül attól, hogy a kulturális miniszter ténylegesen milyen módon döntött e források felhasználásáról egy adott év során.

67.

Ezenfelül kizárólag a kulturális miniszter dönthetett egy adott évre vonatkozóan a TV2 Alap által a TV2 részére átutalandó összegről, mivel a TV2 Alap forrásainak TV2 részére történő átutalására csak a TV2‑nek a kulturális miniszter által meghatározott költségvetési keretösszegeivel összhangban kerülhetett sor. ( 28 )

68.

Ennélfogva egyetértek a Bizottsággal abban, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor egyrészt az állami támogatások fennállására vonatkozó értékelése ( 29 ) során nem vette figyelembe azt, hogy az állam rendelkezett a TV2 Reklame forrásait illetően minden joggal és teljes körű ellenőrzést gyakorolt afelett, továbbá eldönthette, hogy e forrásokat át kell‑e utalni a TV2 Alap részére, vagy azokat egyéb, például kulturális célra kell‑e felhasználni, másrészt akkor, amikor figyelmen kívül hagyta azt, hogy az állam teljes körű ellenőrzést gyakorolt a TV2 Alap forrásai felett, és így egyoldalúan meghatározhatta azt az időpontot, amikor e forrásokat át kell utalni a TV2 részére, ahogy ezen átutalás összegét is.

69.

A szóban forgó források „állami forrásoknak” minősíthetősége alátámasztását szolgáló, arra vonatkozó érvelésének igazolása érdekében, hogy a dán hatóságok által gyakorolt állami ellenőrzés elégtelen volt, a Törvényszék a jelen ügyet a 2001. március 13‑iPreussenElektra ítélet (C‑379/98, EU:C:2001:160) alapjául szolgáló ügyhöz hasonlította.

70.

Emlékeztetek arra, hogy akkor van szó az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „állami forrásokról”, ha a magán eredetű források állami ellenőrzés alatt álló alapon keresztül mozognak.

71.

Ily módon a Bíróság kimondta, hogy a villamos energia vásárlására irányuló kötelezettség villamosenergia‑vásárlókra kivetett adó révén történő olyan finanszírozása, amely állami ellenőrzés alatt álló alapon keresztül mozog, állami forrásból történő beavatkozásnak minősül. ( 30 )

72.

Ehhez hasonlóan a Bíróság „állami támogatásnak” minősítette a villamosenergia‑közszolgáltatás költségeihez való hozzájárulásból finanszírozott, a szélenergiából előállított villamos energia megvásárlására irányuló kötelezettséget. Az állami források feltétele azért teljesült, mert a villamosenergia‑közszolgáltatás költségeihez való hozzájárulásból (CSPE) finanszírozott források állami ellenőrzés alatt álltak, és azokat a Caisse des dépôts et consignations kezelte. ( 31 )

73.

Ugyanakkor, amint arra M. Fromont és A. Cartier‑Bresson rámutat, „a Bíróság nem szorítkozik azon szervezet jogállására, amelyen keresztül a források mozognak. Esetről esetre vizsgálja a források felhasználása feletti állami ellenőrzés fennállását. Az optikusok javát szolgáló reklámkampány finanszírozásáról szóló [2004. július 15‑iPearle és társai] ítéletben [C‑345/02, EU:C:2004:448, 41. pont] az e reklámot finanszírozó forrásokat egy közjogi szakmai szervezet szedte be magánvállalkozásoktól. A Bíróság szerint az állami források feltétele nem teljesült, mivel e szervezet a »kötelezően [a reklámkampány finanszírozására] fordított« hozzájárulásokkal »sohasem rendelkezhetett szabadon«. Ehhez hasonlóan a [francia] Conseil d’Etat [államtanács] elutasította egy olyan rendelet állami támogatásnak minősítését, amely a […] Code rural et de la pêche maritime [a mezőgazdaságról és a tengeri halászatról szóló törvénykönyv] alapján kiterjesztette egy mezőgazdasági szakmaközi szervezet keretében járulékokat előíró megállapodás hatályát. A Conseil d’Etat [államtanács] arra hivatkozott, hogy az e járulékokból finanszírozott tevékenységeket az azokat beszedő szakmaközi szervezet önállóan végezte, anélkül hogy a járulékok bevételeit bármikor is a hatóságok rendelkezésére bocsátották volna (CE, 2008. május 7., Coopérative Cooperl Hunaudaye: Rec. CE 2008, táblázatok, 605–640. o. – E. Glaser, Les cotisations volontaires obligatoires perçues par les organisations interprofessionnelles: Dr. adm. 2008, comm. 160). Ugyanezen okok miatt a Bíróság kimondta, hogy a pulykaágazat szakmaközi szervezete keretében kötött megállapodást érintő kiterjesztő rendelet nem felel meg az állami források feltételének [2013. május 30‑iDoux Élevage és Coopérative agricole UKL‑ARREE ítélet, C‑677/11, EU:C:2013:348]” (kiemelés tőlem). ( 32 )

74.

A 2001. március 13‑iPreussenElektra ítéletben (C‑379/98, EU:C:2001:160) a Bíróság szintén kizárta az „állami támogatásnak” minősítést, mivel a zöld villamos energia termelői részére nyújtott előnyöket kizárólag villamosenergia‑szolgáltató magánvállalkozások finanszírozták olyan forrásokból, amelyek soha nem álltak az állam ellenőrzése alatt, és amelyek ebből következően „ténylegesen soha nem hagyták el a magánszektort” (lásd: Jacobs főtanácsnok PreussenElektra ügyre vonatkozó indítványa,C‑379/98, EU:C:2000:585, 166. pont). Ugyanígy a (Törvényszék által a megtámadott ítéletben szintén hivatkozott) 2009. március 5‑iUTECA‑ítélet (C‑222/07, EU:C:2009:124) a 2001. március 13‑iPreussenElektra ítélet (C‑379/98, EU:C:2001:160) alapjául szolgáló ügyhöz hasonlóan egy olyan helyzetre vonatkozott, amelyben az érintett források soha nem hagyták el a magánszektort.

75.

Ahogy K. Bacon helyesen megfogalmazta, ( 33 ) a PreussenElektra elv csak akkor alkalmazandó, ha a szubvenció költségét teljes mértékben a vásárlási kötelezettség alá vetett magán gazdasági szereplők viselik, bármilyen szabályozott díj révén megvalósuló hozzájárulás nélkül („[t]he PreussenElektra principle will […] only apply where the cost of the subsidy is borne entirely by the private operators subject to the purchase obligation, without any contribution via a regulated levy”).

76.

Amint az kitűnik a 2004. július 15‑iPearle és társai ítéletből (C‑345/02, EU:C:2004:448), és a 2013. május 30‑iDoux Élevage és Coopérative agricole UKL‑ARREE ítéletből (C‑677/11, EU:C:2013:348, 32. és 36. pont) is, úgy tűnik, hogy a ratio decidendi az volt, hogy a díj révén beszedett összegeket nem bocsátották az állam rendelkezésére, hanem azok számára tartották fenn, akik azokat megfizették („the proceeds from the levy were not available to the State, but were ringfenced for the direct benefit of those who paid it”). ( 34 )

77.

A megtámadott ítélet szerint a jelen ügy a 2001. március 13‑iPreussenElektra ítélethez (C‑379/98, EU:C:2001:160) tekintendő hasonlónak.

78.

Miután ítélete 209. pontjában kimondta, hogy nem lehet megállapítani azt, hogy amennyiben bizonyos források állami ellenőrzés alatt állnak, akkor állami forrásoknak minősülnek pusztán azon oknál fogva, hogy az állam jogalkotási intézkedéssel előírja valamely harmadik személy számára saját forrásainak sajátos felhasználását, a Törvényszék a 213. pontban összehasonlította a jelen ügy tényállását a 2001. március 13‑iPreussenElektra ítélet (C‑379/98, EU:C:2001:160) alapjául szolgáló ügy tényállásával, és kifejtette, hogy a két ügy közötti párhuzam abban van, hogy „ez utóbbi ügyben az állam a megújuló energiaforrásokból előállított villamos energia megvásárlásának minimálárát szabta meg, míg a jelen ügyben a dán hatóságok lényegében azt a maximális összeget szabhatták meg, amelyet a TV2 Reklame köteles volt a TV2‑nek átutalni azért, hogy ez utóbbi reklámidőt bocsát az előbbi ügyfeleinek rendelkezésére”.

79.

Én ezzel szemben úgy vélem, ( 35 ) hogy a két ügy mind ténybeli, mind jogi szempontból egyértelműen eltér.

80.

Egyrészt a jelen ügy a források állami vállalkozástól történő átutalására vonatkozik, a kulturális miniszter által évente hozott döntést követően, míg a 2001. március 13‑iPreussenElektra ítélet (C‑379/98, EU:C:2001:160) alapjául szolgáló ügyben a bizonyos vállalatok számára előírt, a gazdasági szereplők egy más kategóriájának (lényegileg magánszereplők) javára teljesítendő átutalásokra vonatkozó általános jogszabályi rendelkezésről volt szó.

81.

Másrészt, ahogy arra a Bizottság rámutat, a 2001. március 13‑iPreussenElektra ítélet (C‑379/98, EU:C:2001:160) alapjául szolgáló ügyben a szóban forgó társaságot (PreussenElektra) nem terhelte a támogatási intézkedés irányításának feladata, mivel nem olyan kompenzációs rendszerről volt szó, amelynek keretében a többletköltséget viselő társaságok e címen ellentételezést kaptak.

82.

Az említett ítéletben követett megoldás tehát nem alkalmazható egy olyan helyzetben, amelyben az állam a TV2 Reklaméhoz hasonló külön jogi személyt hozott létre és bízott meg a támogatási intézkedés irányításával. ( 36 )

83.

Ezzel szemben a jelen ügy tényállása igen hasonló a 2008. július 17‑iEssent Netwerk Noord és társai ítélet (C‑206/06, EU:C:2008:413) alapjául szolgáló ügy tényállásához.

84.

Egy állami társaságot (SEP) bíztak meg azzal, hogy szedje be annak a pótdíjnak az összegét, amelyet a holland állam törvényben rótt ki a villamos energia vásárlóira a piaccal össze nem egyeztethető költségek fedezése céljából. A gyakorlatban e pótdíjat a hálózat üzemeltetője számára fizették, amely az ebből származó bevételt évente átengedte a SEP‑nek. Az utóbb ezt követően 400 millió NLG‑t (181512086,40 euró) megtartott a 2000 során felmerült, a piaccal össze nem egyeztethető költségek fedezése céljából, a fennmaradó részt pedig visszatérítette a minisztériumnak.

85.

A Bíróság ebben az ügyben mindenekelőtt azt mondta ki, hogy kevésbé lényeges, hogy e kijelölt társaság (SEP) egyidejűleg a díj beszedője, az összegyűjtött források kezelője és ezen források egy részének kedvezményezettje is, mivel el lehetett különíteni a SEP különböző feladatait, és ellenőrizni lehetett a források felhasználását, ebből következően a Bíróság szerint (2008. július 17‑iEssent Netwerk Noord és társai ítélet, C‑206/06, EU:C:2008:413), „amíg e társaság nem kapja meg a 400 millió NLG [181512086,40 euró] összeget – amellyel ezt követően szabadon rendelkezhet –, ez az összeg állami ellenőrzés alatt, és így az illetékes nemzeti hatóságok rendelkezésére áll, ami elegendő annak állami forrásként való minősítéséhez (lásd ebben az értelemben: 2002. május 16‑iFranciaország kontra Bizottság [ún. Stardust Marine] ítélet, C‑482/99, [EU:C:2002:294], 37. pont)”.

86.

A Bíróság ezt követően kiemelte, hogy az ezen ügyben szereplő intézkedés eltért attól az intézkedéstől, amely a 2001. március 13‑iPreussenElektra ítéletben (C‑379/98, EU:C:2001:160) szerepelt, „amely ügyben a Bíróság [az 59. pontban] úgy döntött, hogy a villamosenergia‑szolgáltató magánvállalkozásokat sújtó kötelezettség, miszerint megszabott minimáláron át kell venniük a megújuló energiaforrásokból előállított elektromos áramot, nem jár együtt az állami forrásoknak az ilyen típusú villamos energiát termelő vállalkozásokra történő közvetlen vagy közvetett átruházásával. Ez utóbbi ügyben a vállalkozásokat nem hatalmazta fel arra az állam, hogy állami forrásokat kezeljenek, hanem saját pénzügyi forrásaikból történő vásárlás kötelezettsége terhelte azokat” (2008. július 17‑iEssent Netwerk Noord és társai ítélet, C‑206/06, EU:C:2008:413, 74. pont).

87.

Ugyanúgy mint a 2008. július 17‑iEssent Netwerk Noord és társai ítélet (C‑206/06, EU:C:2008:413) alapjául szolgáló ügyben, a TV2 Reklame önálló közintézmény, amelyet abból a célból hoztak létre, hogy a TV2 reklámidőinek értékesítése révén összegyűjtse a forrásokat, és kezelje azokat.

88.

Ehhez hasonlóan a 2014. október 22‑iElcogás végzés (C‑275/13, nem tették közzé, EU:C:2014:2314) 32. pontja szerint „ellentétben az alapüggyel, a [2001. március 13‑iPreussenElektra ítélet (C‑379/98, EU:C:2001:160)] alapjául szolgáló ügyben először is a magánvállalkozásokat kizárólag a saját pénzügyi forrásaikból történő vásárlás kötelezettsége terhelte [(lásd ebben az értelemben: 2008. július 17‑iEssent Netwerk Noord és társai ítélet, C‑206/06, EU:C:2008:413, 74. pont)]. Másodszor a szóban forgó összegek nem minősülhettek állami forrásnak, mivel soha nem voltak állami ellenőrzés alatt, és egyáltalán nem létezett a tagállam által létrehozott és szabályozott, a magánvállalkozásokat terhelő többletköltségek kompenzálására irányuló mechanizmus, amelynek révén ezen állam biztosította volna e vállalkozásokkal szemben az említett többletköltségek fedezését [(lásd ebben az értelemben: 2013. december 19‑iAssociation Vent De Colère! és társai ítélet, C‑262/12, EU:C:2013:851, 36. pont)]”.

89.

Ugyanezen okfejtés alkalmazandó egyébiránt a TV2 Alap vonatkozásában, mivel az közintézmény, és a miniszter egyébként rendelkezhetett az alap forrásaival.

90.

Ugyanúgy, mint a fenti 36. lábjegyzetben hivatkozott ítéletekben, a jogalkotó olyan rendszert hozott létre, amelynek értelmében az állami társaság (a jelen esetben a TV2 Reklame) kompenzációban részesült az általa kezelt támogatás után, a jelen esetben a TV2 reklámidőinek értékesítésére irányuló jog formájában.

91.

Ezenfelül a TV2 Reklame nem volt köteles saját pénzügyi forrásai révén a TV2‑től vásárolni, ellentétben a 2001. március 13‑iPreussenElektra ítéletben (C‑379/98, EU:C:2001:160) fennálló helyzettel. A dán jogszabályból ezzel szemben kitűnik, hogy a TV2‑nek reklámidőt kellett a TV2 Reklame rendelkezésére bocsátania, és hogy ily módon a TV2 Reklame nem volt köteles előre meghatározott áron reklámidőt vásárolni a TV2‑től, mint az említett ítélet esetében.

92.

Ebből következik, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy a jelen ügy hasonlít a 2001. március 13‑iPreussenElektra ítélet (C‑379/98, EU:C:2001:160) alapjául szolgáló ügyhöz, és e téves értelmezés jelentős szerepet játszott a Törvényszék részéről a vitatott határozat megsemmisítése tárgyában szolgáltatott indokolásban.

93.

Egyetértek a Bizottsággal abban, hogy a Törvényszék által a TV2 Reklame által a TV2 részére a TV2 Alap közvetítésével átutalt reklámbevételek eredete és a TV2 Alap által a TV2 részére átutalt televízió‑ és rádióelőfizetési díjból származó források eredete között tett megkülönböztetés a jelen ügyben nem logikus, és nem is indokolt.

94.

Nehéz ugyanis megállapítani, hogy miben különböznek a törvény által a magánfelhasználókkal szemben előírt, a közszolgálati televíziós csatornákhoz való hozzáférés díjából származó források a magánhirdetők által e médiában a reklámidőért teljesített kifizetésektől. Mindkét esetben harmadik személyektől származó, állami vállalkozás (a DR vagy a TV2 Reklame) részére ellenszolgáltatás fejében nyújtott forrásokról van szó.

95.

A téves jogalkalmazás általam ismertetett esetei rávilágítanak azokra az okokra, amelyek miatt a Törvényszék arra a következtetésre jutott, hogy e két forrástípust eltérően kell kezelni, noha eredetüket tekintve ugyanolyan helyzetben vannak.

96.

Végül egyetértek a Bizottsággal abban, hogy kitűnik többek között a megtámadott ítélet 211. pontjából, hogy a Törvényszék láthatóan összekeveri az „állami források” és az „előny” fogalmát (lásd e tekintetben a megtámadott ítélet 175–220. pontját).

97.

Márpedig az a kérdés, hogy az érintett források átutalása előnynek minősül‑e, nem releváns abból a szempontból, hogy e forrásokat az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „állami forrásoknak” kell‑e tekinteni. E kérdés csak egy másikat érinthet az e cikk értelmében vett állami támogatás fennállásának megállapításához szükséges négy feltétel közül, vagyis azt, hogy a szóban forgó intézkedésnek szelektívnek kell lennie, ami „bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének” előnyben részesítését jelenti.

98.

A Bíróság eljárási szabályzata 138. cikke (1) bekezdésének megfelelően, amelyet az említett szabályzat 184. cikkének (1) bekezdése értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A TV2 A/S‑t, mivel pervesztes lett, a Bizottság és a Viasat kérelmének megfelelően kötelezni kell az utóbbiak költségeinek viselésére. Az eljárási szabályzat 140. cikkének (1) bekezdése értelmében, amelyet e szabályzat 184. cikkének (1) bekezdése szerint a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, az eljárásba beavatkozó tagállamok és intézmények maguk viselik saját költségeiket. A Dán Királyság mint a Törvényszék előtti eljárásba beavatkozó fél maga viseli saját költségeit. Az említett szabályzat 140. cikkének (2) bekezdése szerint, amelyet e szabályzat 184. cikkének (1) bekezdése értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, az EFTA Felügyeleti Hatóság, ha beavatkozik az eljárásba, maga viseli saját költségeit. Következésképpen az EFTA Felügyeleti Hatóság maga viseli saját költségeit.

99.

Ezen okok miatt azt javasolom, hogy a Bíróság a következőképpen határozzon: