1. 

Az előzetes döntéshozatali eljárás több mint fél évszázados múltra tekint vissza, de még mindig okoz meglepetéseket. Amint a jelen esettben mérlegelt ügyek is példázzák, az ezen eljárásra vonatkozó kérdések gyakran az uniós jog valamely érdemi kérdésének a mellékes problémájaként merülnek fel.

2. 

A jelen egyesített ügyekben az érdemi kérdés, amely az 1408/71/EGK rendelet ( 2 ) értelmezésétől függ, azonos: a rajnai hajósokról szóló megállapodások ( 3 ) az alapeljárásokban az uniós jog miatt, vagy az uniós jogtól függetlenül alkalmazandóak? E kérdés azt követően merült fel, hogy a holland hatóságok megtagadták bizonyos, a luxemburgi hatóságok által az 1408/71 rendelet alapján – kétségtelenül tévesen – kiállított társadalombiztosítási igazolások (E 101 igazolások) elismerését. A kérdést előterjesztő bíróságok között nézetkülönbség áll fenn azt illetően, hogy a holland hatóságoknak volt‑e ehhez joguk.

3. 

A Gerechtshof te ’s‑Hertogenbosch úgy döntött, hogy ezzel kapcsolatban előzetes döntéshozatali kérelmet terjeszt a Bíróság elé. E döntés a Hoge Raadot ugyanerre ösztönözte. A Hoge Raad azonban azzal próbálkozott, hogy két legyet üt egy csapásra, és a Bíróságot az EUMSZ 267. cikk (3) bekezdésében foglalt kötelezettségeivel kapcsolatban is megkérdezi. Konkrétan arra vár választ, hogy az, ha a joghatósági területén valamely alacsonyabb szintű bíróság nem ért vele egyet, akadályozza‑e annak a megállapításában, hogy az előtte folyamatban lévő ügyben felvetett kérdésre adott válasz olyan mértékben egyértelmű, hogy az minden ésszerű kétséget kizár. A Bíróságot tehát ismét a híres acte clair doktrínájának az értelmezésére kérik.

4. 

Az alábbiakban kifejtett okok miatt lényegében úgy vélem, hogy a rajnai hajósokról szóló megállapodás hatálya alá tartozó helyzetekben tévesen kiállított E 101 igazolásoknak nincs kötelező hatályuk. Az eljárásjogi kérdéssel kapcsolatban pedig az a véleményem, hogy a legfelsőbb szintű bíróság, valamint az ugyanazon tagállamban található alacsonyabb szintű bíróság közötti nézetkülönbségnek nem kellene kizárnia az acte claire doktrína alkalmazását.

5.

Az 1408/71 rendelet („E rendelet által felváltott szociális biztonsági egyezmények” című) 6. cikke a következőket írja elő:

„A 7. és 8. cikk, valamint a 46. cikk (4) bekezdésének rendelkezéseire is figyelemmel e rendelet személyi hatálya és alkalmazási köre vonatkozásában felváltja azokat a szociális biztonsági egyezményeket, amelyek:

6.

Az 1408/71 rendelet 6. cikke ellenére a rajnai hajósok szociális biztonságáról szóló, 1950. július 27‑i, és 1979. november 30‑i megállapodás rendelkezései azonban az említett rendelet („E rendelet által nem érintett nemzetközi rendelkezések” című) 7. cikke (2) bekezdésének a) pontja értelmében továbbra is alkalmazandóak.

7.

X és T. A. van Dijk, akik holland állampolgárok és lakosok, 2006‑ban, illetve 2007 egy részében a Rajnán (bár nem kizárólag ezen a folyón) kereskedelmi célból üzemeltetett hajók fedélzetén dolgoztak.

8.

Az X‑et érintő C‑72/14. sz. ügyben a hajót Hollandiában a Rajnán közlekedő hajóként lajstromozták, egy hollandiai székhelyű vállalat tulajdonaként. E lajstromban az „Üzemben tartó” cím alatt eredetileg nem szerepelt semmilyen bejegyzés. A luxemburgi hatóságok 2006‑ban üzemeltetési tanúsítványt állítottak ki AAAA részére, amely egy luxemburgi székhelyű vállalat, és X munkáltatója. 2007‑ben a holland lajstromban ez a vállalt kerül megjelölésre a hajó üzemben tartójaként. ( 4 )

9.

Ami T. A. van Dijk‑et illeti, ő 2007. január 1‑jétől 2007. június 30‑ig egy luxemburgi székhelyű hajózási társaságnak dolgozott.

10.

Az illetékes luxemburgi hatóság mindkét esetben E 101 igazolásokat állított ki, amelyek szerint X, illetve T. A. van Dijk a luxemburgi szociális biztonsági szabályozás hatálya alá tartozik. A holland hatóságok azonban nem ismerték el ezen igazolásokat, és megállapították, hogy X és T. A. van Dijk valójában a holland szociális biztonsági szabályozás hatálya alá tartoznak, és ezért a holland társadalombiztosítási járulékot kell fizetniük, mivel e két személy feltehetően rajnai hajós. A holland hatóságok mindkét személy esetében adómegállapításról szóló határozatot hoztak, amelyeket ők a későbbiekben megtámadtak.

11.

X. a C‑72/1. sz. ügyben a Rechtbank Breda előtt indított eljárást, melyet követően az elsőfokú ítélet ellen fellebbezést terjesztett elő a Gerechtshof te ’s‑Hertogenbosch előtt. E bíróság, mivel kétségei voltak az 1408/71 rendelet értelmezését illetően, 2014. február 7‑én úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

12.

A C‑197/14. sz. ügyben T. A. van Dijk először a Rechtbank te ’s‑Gravenhage előtt indított keresetet, majd a Gerechtshof te ’s‑Gravenhagéhoz nyújtott be fellebbezést. Ezt követően a Hoge Raad előtt felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a Gerechtshof ítéletével szemben, amelyre vonatkozóan a Staatssecretaris van Financiën (pénzügyi államtitkár) is benyújtott egy csatlakozó felülvizsgálati kérelmet. A Hoge Raad azon döntés nyomán, hogy C‑72/14. sz. ügyben előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjesztenek a Bíróság elé, 2014. március 28‑án úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

13.

A C‑72/14. sz. ügyben X., a holland és a cseh kormány, valamint a Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket. A C‑197/14. sz. ügyben T. A. van Dijk, a holland, a német és a görög kormány, valamint a Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket.

14.

A Bíróság a C‑72/14. és a C‑197/14. sz. ügyeket 2014. február 24‑én egyesítette. A Bíróság ugyanezen a napon az eljárási szabályzat 76. cikkének (2) bekezdése alapján úgy határozott, hogy mellőzi a tárgyalás tartását.

15.

A jelen esetben mérlegelt ügyek két teljes mértékben elkülönülő problémát vetnek fel. Az értékelésem ezért két részre oszlik. Először az E 101 igazolások kölcsönös elismerésének és kötelező erejének az érdemi kérdését vizsgálom. Csupán ezt követően térek ki a Hoge Raad első, az acte claire doktrína terjedelmét érintő kérdésére.

16.

Elismerem, hogy a Hoge Raad a második kérdését, amely az E 101 igazolások kölcsönös elismerését érinti, csupán arra az esetre tette fel, ha a Bíróság az első kérdésére olyan értelmű választ adna, hogy a Hoge Raad köteles az ügyet az EUMSZ 267. cikk (3) bekezdése értelmében a Bíróság elé utalni. Az azonban, ha csak a Hoge Raad első kérdése kerül megválaszolásra, nem nyújt segítséget a Gerechtshof te ‘s‑Hertogenbosch számára az előtte folyamatban lévő jogvita megoldása tekintetében, és e bíróság a felsőbb szintű bíróság ítélkezési gyakorlatától függetlenül továbbra is jogosult előzetes döntéshozatal céljából kérdést előterjeszteni. ( 5 ) Álláspontom szerint ezért mindenképpen meg kell válaszolni a szociális biztonsággal kapcsolatos érdemi kérdést.

17.

A kérdést előterjesztő bíróságok a C‑72/14. sz. ügyben az 1. és a 2. kérdéssel, a C‑197/14. sz. ügyben pedig a 2. kérdéssel, amelyeket együttesen vizsgálok, lényegében arra várnak választ, hogy abban az esetben, ha valamely tagállam hatóságai egy biztosított személy számára tévedésből állítottak ki E 101 igazolást, amely szerint e személyre ezen tagállam szociális biztonságra vonatkozó szabályozása alkalmazandó, valamely más tagállam hatóságai kötelesek‑e ezen igazolás elismerésére annak ellenére, hogy az ezen biztosított személyre alkalmazandó, szociális biztonsággal kapcsolatos szabályozást egy az 1408/71 rendelet 7. cikkében felsorolt nemzetközi jogi megállapodás koordinálja, in casu a rajnai hajósokról szóló megállapodások. A C‑72/14. sz. ügyben feltett 2. kérdés azt sugallja, hogy a válasz attól függhet, hogy az E 101 igazolás téves kiállítása akaratlan volt‑e, vagy szándékos.

18.

X. és T. A. van Dijk – a cseh kormányhoz és a Bizottsághoz hasonlóan – azt az álláspontot képviseli, hogy a valamely tagállam által ilyen körülmények között kiállított E 101 igazolás kötelező más tagállamok hatóságaira. Kizárólag a holland kormány képvisel ezzel ellenkező véleményt (a német és a görög kormány az első problémakörre nem tér ki).

19.

Amint a bevezetésben megállapítottam, úgy tűnik, hogy az első, a szociális biztonságot érintő fő problémakör döntő kérdése az, hogy az 1408/71 rendelet 7. cikkében engedélyezett eltérés a biztosított személyekre alkalmazandó szociális biztonsági szabályozást bizonyos nemzetközi rendelkezések tekintetében is „koordinálja”‑e. Különösen a Bizottság képviseli azt az álláspontot, hogy ez így van. A Bizottságot ez arra a következtetésre vezeti, hogy mivel véleménye szerint az ügy a rendelet hatálya alá tartozik, a kölcsönös elismerés elvét is alkalmazni kell.

20.

Én ezzel szemben nem osztom ezt az álláspontot.

21.

Az, hogy az E 101 igazolásokat el kell‑e ismerni, egyértelműen attól függ, hogy jogilag egyáltalán lehetséges volt‑e azokat kiállítani, ami viszont attól függ, hogy az 1408/71 rendelet alkalmazandó volt‑e. Azelőtt azonban, hogy erre az elemzési kérdésre kitérnék, fontos annak a teljes mértékű tisztázása, hogy a Bírósághoz mivel kapcsolatban nem terjesztettek elő kérdést.

22.

Először is a Bíróságot nem kérdezték arról, hogy ténylegesen melyik szociális biztonsági szabályozás alkalmazandó X.‑re és T. A. van Dijk‑re – azaz, a Bíróságot nem kérték annak a kérdésnek az elbírálására, hogy e személyekre a luxemburgi vagy a holland szabályozás alkalmazandó‑e. Ez ésszerű, mivel a rajnai hajósokról szóló megállapodások (amennyiben alkalmazandóak), és különösen azok 11. cikkének (2) bekezdése, nem olyan, uniós intézmény által elfogadott jogi aktusok, amelyek értelmezésére a Bíróság hatáskörrel rendelkezne. ( 6 )

23.

Másodszor ugyanezen oknál fogva, és azon állandó ítélkezési gyakorlatra tekintettel, amely szerint a nemzeti bíróságoknak kell begyűjteniük és értékelniük a releváns tényeket, és ugyanezen bíróságoknak kell e tényekre a jogot alkalmazniuk, a Bíróság nem döntheti el, hogy X. és T. A. van Dijk valóban rajnai hajósok‑e. A Bíróság válaszának ezért kizárólag azon a feltevésen kell alapulnia, hogy e személyek rajnai hajósok, és ezt a kérdést előterjesztő bíróságoknak kell ellenőrizniük. ( 7 )

24.

Ezt szem előtt tartva az érdemi, szociális biztonsággal kapcsolatos kérdésre adott válasz álláspontom szerint az 1408/71 rendelet 6. és 7. cikkének a bíróság ítélkezési gyakorlatával összefüggésében történő megfelelő értelmezéséből adódik.

25.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az 1408/71 rendelet 6. cikke – bizonyos fenntartásokkal – a személyi és a tárgyi hatály összefüggésében is felváltja azokat a szociális biztonsági egyezményeket, amelyek két vagy több tagállamot köteleznek (vagy amelyek két vagy több tagállam, és egy vagy több harmadik ország között állnak fenn a tagállamok közötti belső helyzet vonatkozásában). Az egyezmények helyébe lépés kötelező hatállyal bír, és a rendeletben említett eseteken kívül nem enged semmilyen kivételt ( 8 )

26.

E tekintetben az 1408/71 rendelet 7. cikke említ a fent említett kivételek közül néhányat. Konkrétan a 7. cikk (2) bekezdése azt írja elő, hogy a 6. cikk ellenére bizonyos egyezmények (és ezek között a rajnai hajósokról szóló megállapodások is) „továbbra is alkalmazandók”. Érdemes megjegyezni, hogy a Bíróság megállapította, hogy ha valamely nemzetközi egyezmény rendelkezése megfelel a 7. cikk követelményeinek, „az továbbra is teljes mértékben alkalmazandó az 1408/71 rendelet elfogadásától függetlenül, és az […] továbbra is hatályban marad a hatálya alá tartozó valamennyi helyzet tekintetében” ( 9 )

27.

A Bíróság korábban nem értelmezte az 1408/71 rendelet 7. cikke (2) bekezdésének a) pontját. Mitöbb, úgy tűnik, hogy a rendelet 7. cikkének (2) bekezdését, és konkrétan a 6. cikknek és a 7. cikk (2) bekezdése c) pontjának a tagállamok közötti kétoldalú megállapodásokra ( 10 ) gyakorolt együttes hatását ( 11 ) érintő ítélkezési gyakorlat nem tulajdonított fontosságot annak a ténynek, hogy maga az 1408/71 rendelet tartalmaz „jogválasztási kikötéseket” – egyszerűen úgy tűnik, hogy ez a kérdés nem volt vitás. Ettől függetlenül két ítélet bizonyos mértékben relevánsnak látszik a jelen ügyben.

28.

A Bíróság a Grana‑Novoa ítéletben ( 12 ) megállapította, hogy az egy tagállam, valamint egy vagy több harmadik ország között kötött egyezmények nem tartoznak az 1408/71 rendelet hatálya alá. Ezt a megállapítást azonban téves lenne a contrario úgy értelmezni, hogy a legalább két tagállam által (és esetlegesen egy vagy több harmadik ország által, a tagállamok közötti kapcsolatokat érintően) kötött egyezmények mindig a rendelet hatálya alá tartoznak. A Bíróság ebben az ítéletben gondoskodott annak a hozzáfűzéséről, hogy a rendelet „kifejezetten előír bizonyos fenntartásokat a két vagy több tagállam közötti egyezményekre való alkalmazása vonatkozásában”. ( 13 ) Ha ilyen fenntartás szerepet kap, nehezen látok különbséget a fent említett egyezménytípusok között.

29.

Ezen túlmenően a Callemeyn‑ítélet ( 14 ) olyan különleges helyzetet érintett, amely többek között az 1408/71 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjával állt kapcsolatban. E rendelkezés előírja, hogy a rendelet nem érinti az Európa Tanács tagállamai által 1953. december 11‑én megkötött, a szociális biztonságról szóló átmeneti európai megállapodások rendelkezéseiből származó kötelezettségeket. Mivel maga e többoldalú megállapodás eltérést engedett abban az esetben, ha az a jogosultak számára kedvezőbb, a Bíróság az 1408/71 rendelet alkalmazását nem tartotta e rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjával ellentétesnek abban az esetben, ha e feltétel teljesül. ( 15 ) Ezért legfeljebb a szociális biztonságról szóló átmeneti európai megállapodások váltották ki a rendelet alkalmazását, és nem fordítva.

30.

A Bizottság azonban a véleményének alátámasztása érdekében a Torrekens‑ítéletre ( 16 ) hivatkozik. Ebben az ítéletben a Bíróság megállapította, hogy az 1408/71 rendelet elődje, nevezetesen a 3. sz. rendelet ( 17 )„továbbra is alkalmazandó, amennyiben ezen egyezmények nem akadályozzák az alkalmazását”. A Bizottság ebből arra következtet, hogy a Bíróság állítólagosan megerősítette az 1408/71 rendelet és az alkalmazandó nemzetközi megállapodások szabályainak a kombinált alkalmazására vonatkozó elvet.

31.

Még ha feltételezni is kellene azonban, hogy a Bíróság által a Torrekens‑ítéletben alkalmazott, a 3. sz. rendelet elismerten hasonló rendelkezését érintő indokolást az 1408/71 rendelet 6. és 7. cikkére is ki kell terjeszteni, kétlem, hogy ez a Bizottság által állított hatással járna. Ha az 1408/71 rendelet alapján kiállított E 101 igazolás más szabályozást határozna meg, mint amely a rajnai hajósokról szóló megállapodások alapján alkalmazandó, e megállapodások bizonyosan akadályoznák az 1408/71 rendelet alkalmazását. Ezt megfordítva nem világos számomra, hogy hogyan veszélyeztetné az 1408/71 rendelet hatékony érvényesülését az, ha a tagállamok jogosultak volnának arra, hogy ne ismerjék el az e rendelet által nem érintett valamely meghatározott szociális biztonsági egyezmény hatálya alá tartozó körülmények között kiállított E 101 igazolásokat.

32.

A Bizottság azon érvét sem tartom meggyőzőnek, hogy a rajnai hajósokról szóló megállapodások kizárólag az 1408/71 rendelet 7. cikke (2) bekezdésének a) pontja alapján alkalmazandóak továbbra is. Bár ez alaki szempontból kétségtelenül igaz, metaforával élve ez olyan, mintha az ajtón csak azért lépnénk be, hogy az ablakon át azonnal távozzunk. Álláspontom szerint ez inkább a jogalkotói technikához kapcsolódik, mint bármi máshoz, és ennek nem lehet döntő jelentőséget tulajdonítani.

33.

Az utóbbi állítás illusztrálása érdekében érdemes egy példára hivatkozni. Ha egy elképzelt esetben a transznacionális kereskedelmi eljárások keretében egy jogválasztási egyezménynek, mint például a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló Római Egyezménynek ( 18 ) kell meghatároznia az alkalmazandó szabályozást, ez nem jelenti azt, hogy ha a releváns nemzeti szabályozás kijelölésre került, a nemzetközi jog általános elvei továbbra is alkalmazandóak az alapul szolgáló jogvita érdemi elbírálása tekintetében. E példát továbbgondolva – de ezúttal példaként az 593/2008 rendeletet ( 19 ) használva – ugyanezen logika azt kívánja meg, hogy ha e rendelet meghatározta a nemzeti jogot, ez önmagában nem váltja ki az uniós jog általános elveinek az alapul szolgáló jogvitára való későbbi alkalmazására vonatkozó kötelezettséget. Ezért az, hogy a jogválasztásra egy adott rendelet irányadó, valójában irreleváns.

34.

Végezetül az általam javasolt értelmezést igazolni látszik a 883/2004 rendelet ( 20 ) által létrehozott rendszerrel való összehasonlítás (bár e rendelet ratione temporis nem alkalmazandó). E rendelet („Kapcsolat e rendelet és egyéb koordinációs jogi eszközök között” című) 8. cikke egybeolvasztotta az 1408/71 rendelet 6. és 7. cikkét, de egy jelentős különbséggel: az 1408/71 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésében és (2) bekezdésének a) és b) pontjában felsorolt többoldalú egyezmények eltűntek. Ehelyett a 883/2004 rendelet („Kivételek a 11–15. cikk alól” című) 16. cikkének (1) bekezdése azt írja elő, hogy két vagy több tagállam, e tagállamok hatáskörrel rendelkező hatóságai, vagy az ilyen hatóságok által kijelölt testületek közös megállapodással meghatározott személyek vagy személyek csoportjai érdekében rendelkezhetnek a 11–15. cikk alóli kivételekről. Amint a Bizottság az észrevételeiben megjegyzi, azok a tagállamok, amelyek a rajnai hajósokról szóló megállapodások részesei, ilyen megállapodást kötöttek. ( 21 ) Ez a jogalkotási fejlemény azt mutatja, hogy ettől az időponttól kezdődően a rajnai hajósokról szóló megállapodások által végrehajtott koordináció a 883/2004 rendelet II. címének („Az alkalmazandó jogszabályok meghatározása”) hatálya alá tartozhat.

35.

A Bizottság azonban azzal érvel, hogy a 883/2004 rendelet szerint ugyanaz lett volna az eredmény, mint korábban az 1408/71 rendelet szerint. Bár jogosan meg lehet kérdőjelezni azt, hogy a 883/2004 rendelet fenntartja‑e a status quot, vagy megváltoztatja‑e e tekintetben a korábbi rendszert, álláspontom szerint sokatmondó, hogy a fent említett tagállamok korábban nem az 1408/71 rendelet 17. cikkére hivatkoztak, amely szinte azonosan került megfogalmazásra, mint a 883/2004 rendelet 16. cikke. Ettől függetlenül, ha a Bíróság arra az álláspontra jut, hogy a 883/2004 rendelet által létrehozott rendszer csupán megerősíti a status quot, a jelen esetben mérlegelt ügyeket az alábbiakban ismertetett érvek alapján azonos módon kell kezelni, mint az 1408/71 rendelet II. címének hatálya alá tartozó ügyeket. ( 22 ) Ez az FTS‑ítéletből ( 23 ) származó elvek alkalmazását eredményezné, és e körülmények között az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre (az átfogalmazott változatukban) igennel kellene válaszolni.

36.

Az elsődleges álláspontom azonban továbbra is az, hogy abban az esetben, ha X és T. A. van Dijk rajnai hajósok, nem tartoznak az 1408/71 rendelet hatálya alá.

37.

Az 1408/71 rendelet hatályát érintően képviselt álláspontom alapján azt javaslom, hogy a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróságoknak azt válaszolja, hogy a luxemburgi hatóságok által kiállított, és az X‑re és T. A. van Dijk‑re vonatkozóan a luxemburgi szociális biztonsági szabályozás alkalmazandóságát megállapító E 101 igazolások nem rendelkeznek joghatással.

38.

Az Unió ugyanis a jogállamiságon alapul. A hatáskör‑átruházás elve, amely az Európai Unió alkotmányos struktúrájának részét képezi, alapvető fontosságú. Ha valamely uniós intézménynek vagy ügynökségnek nincs hatásköre, akkor az általa e területen elfogadott „jogi aktusnak” nincs kötelező ereje. Ugyanez vonatkozik arra az esetre, ha a tagállamok hatóságai felelősek az uniós politika gyakorlati igazgatásáért, és az e hatóságok által elfogadott intézkedésekre az EU szabályai alapján kerül sor. Ez a helyzet áll fenn a jelen esetben, mivel a jelen ügyek tárgyát képező igazolásokat az illetékes luxemburgi hatóságok az 1408/71 rendelet és az 574/72 rendelet ( 24 ) alapján állították ki annak érdekében, hogy meghatározásra kerüljön az alkalmazandó szociális biztonsági rendszer.

39.

Ugyanezen ok miatt, és a C‑72/14. sz. ügyben előterjesztett második kérdésre válaszolva a számomra irrelevánsnak tűnik, hogy az E 101 igazolást kiállító hatóság azt gyakorlati vagy egyéb okokból állította‑e ki.

40.

Egyetértek tehát a holland kormánnyal abban, hogy a jelen ügy keretében mérlegelt ügyeket jellemző körülmények között kiállított E 101 igazolásoknak nincs kötelező hatásuk. Az FTS‑ítélet, ( 25 ) amely szintén egy valamely tagállam hatóságai által kiállított E 101 igazolás elismerésének egy másik tagállam illetékes hatósága által történő megtagadására vonatkozott, nem változtat ezen. Az említett ügyben a vita arra a kérdésre korlátozódott, hogy az 1408/71 rendelet II. címében mely rendelkezés jelöli ki megfelelő módon az érintett munkavállalókra alkalmazandó szociális biztonsági szabályozást – a rendelet által előírt koordináció hatályán belül.

41.

Ezek alapján azt javaslom a Bíróságnak, hogy a C‑72/14. sz. ügyben előterjesztett 1. és 2. kérdésre, valamint a C‑197/14. sz. ügyben előterjesztett 2. kérdésre azt a választ adja, hogy olyan körülmények között, amelyeket az jellemez, hogy valamely tagállam hatóságai egy biztosított személy számára kiállítottak egy olyan E 101 igazolást, amely e tagállam szociális biztonsági szabályozását jelöli meg az e személyre alkalmazandó szabályozásként, de az alkalmazandó szociális biztonsági szabályozás valójában a rajnai hajósokról szóló megállapodások koordinációjának tárgyát képezi, amit a kérdést előterjesztő bíróságnak kell ellenőriznie, az 1408/71 rendelet 7. cikke (2) bekezdésének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy az nem kívánja meg valamely más tagállam hatóságaitól azt, hogy ezt az igazolást elismerjék.

42.

Abban az esetben, ha a Bíróság az 1408/71 rendelet hatályát érintően nem osztaná a nézetemet, bizonyos további megjegyzések megtétele szükséges.

43.

Még ha az 1408/71 rendelet 6. és 7. cikkét úgy is kellene értelmezni, hogy a rajnai hajósokról szóló megállapodások elsődlegessége (vagy alkalmazhatósága) magából a rendeletből következik, és ezért a rendelet is alkalmazandó, továbbra is feltehető a kérdés, hogy ez valójában mennyiben jelent eltérést. A 7. cikk ugyanis előírja, hogy a rajnai hajósokról szóló megállapodások továbbra is alkalmazandóak. E tekintetben kétséges, hogy az E 101 igazolások kölcsönös elismerésére vonatkozó elv, amelyet az FTS‑ítélet ( 26 ) rögzít, változtat‑e ezen.

44.

Kétségkívül nem feltételezhető, hogy az 1408/71 rendelet II. címe alapján tévesen kiállított igazolást automatikusan el kell ismerni, ha az ügyre valójában e rendelet („Általános rendelkezések” című) I. címe irányadó. Az FTS‑ítélet nyomán kialakuló ítélkezési gyakorlat nem foglalkozott ilyen helyzettel. ( 27 ) Amit a Bíróság egyértelművé tett, az az 1408/71 rendelet II. címének az alapértelmezett jellege. ( 28 ) Egy E 101 igazolás, mivel az az abban foglaltak valóságosságára vonatkozó vélelmet hoz létre, kétségkívül kötelező a fogadó tagállam illetékes intézményére nézve. ( 29 ) A Bíróság azonban azt is megállapította, hogy a valamely tagállam illetékes intézménye által kibocsátott hiteles nyilatkozathoz kapcsolódó vélelem nem terjed ki feltétlenül a rendelet II. címének hatályán kívüli kérdésekre (bár kétségtelen, hogy egy E 101 igazolást általában nem használnak ilyen célokra). ( 30 )

45.

A jelen esetben mérlegelt ügyekben az E 101 igazolásokat a luxemburgi illetékes hatóságok állították ki, és azok az X‑re és T. A. van Dijk‑re alkalmazandó jogként a luxemburgi szociális biztonsági szabályozást jelölik ki. Az illetékes holland hatóságok nem értenek egyet. A Bizottság azt állítja, hogy a rendelkezésére álló információk szerint a rajnai hajósokról szóló megállapodások szerződő felei gyakorlati okokból azért állítanak ki az alkalmazandó szociális biztonsági szabályozást meghatározó E 101 igazolásokat, mert e célra más forma nem létezik. ( 31 ) Mivel azonban a Bíróságnak a válaszát azon feltételezés mellett kell megfogalmaznia, hogy mindkét személy valóban rajnai hajós – amit a Bizottság nem vitat –, és hogy nincs hatásköre a szerződő felek között a rajnai hajósokról szóló megállapodások megfelelő értelmezésére vonatkozóan felmerülő jogviták elbírálására (lásd a fenti 22. és 23. pontot), a jelen ügy keretében feltételezhető, hogy az 1408/71 rendelet II. címe nem alkalmazható. A luxemburgi igazolásoknak tehát nem kell több súlyt tulajdonítani, mint bármely más olyan hiteles nyilatkozatnak, amelyet valamely tagállam illetékes intézménye állít ki a rendelet II. címének hatálya alá nem tartozó ügyben. Annak a lehetősége, hogy az ilyen nyilatkozat gyakorlati okok miatt egy E 101 igazolás formáját ölti, nem homályosíthatja el ezt az aspektust.

46.

Amennyiben a Bíróság azt állapítja meg, hogy az ügy az 1408/71 rendelet hatálya alá tartozik, fenntartom a fenti 41. pontban megfogalmazott válaszra vonatkozó javaslatomat.

47.

A C‑197/14. sz. ügyben előterjesztett 1. kérdés fontos kérdéseket vet fel az acte clair doktrína vonatkozásában. Az e tárgyra vonatkozó írások jelentős terjedelmére tekintettel e doktrína nem igényel további ismertetést. A jelen ügyben konkrétan a Bíróságot annak a követelménynek az értelmezésére kérik, amely szerint „a nemzeti bíróságnak meg kell győződnie arról, hogy ez ugyanennyire nyilvánvaló a többi tagállam bíróságai és a Bíróság számára is” ( 32 ) A Hoge Raad által felvetett fő probléma a következő: lehetetlen‑e egy legfelsőbb szintű bíróság számára az, hogy az acte clair doktrínára hivatkozzon, ha ugyanebből a tagállamból egy alacsonyabb szintű bíróság azonos vagy hasonló uniós jogi kérdést terjesztett a Bíróság elé?

48.

A Hoge Raad attól tart, hogy a C‑197. sz. ügyben előterjesztett 1. kérdésre adott igenlő válasz azt jelentené, hogy valamely tagállamnak az a legfelsőbb szintű bírósága, amely valamely alacsonyabb szintű bíróság ítéletét hatályon kívül kívánja helyezni, mivel az uniós jogot eltérően értelmezi, mint ezen alacsonyabb szintű bíróság, minden esetben köteles lenne arra, hogy az adott kérdésben kikérje a Bíróság véleményét.

49.

T. A. van Dijk azt állítja, hogy az acte clair doktrína követelményei a jelen ügyben nem teljesülnek. Álláspontja szerint azonban elég, ha a legfelsőbb szintű bíróság bevárja a Bíróságnak az alacsonyabb szintű bíróság által előterjesztett előzetes döntéshozatali kérelemre adott válaszát. A görög kormány és a Bizottság alapvetően osztja ezt a véleményt.

50.

A holland kormány azzal érvel, hogy önmagában az, hogy valamely tagállam bírósága a Bíróságtól útmutatást kért, nem jelenti automatikusan azt, hogy az ítélkezési gyakorlat értelmében „ésszerű kétség” áll fenn. A német kormány, alapvetően ezzel egyetértve, azzal érvel továbbá, hogy figyelembe kell venni az alacsonyabb szintű bíróság által képviselt értelmezési álláspont minőségét, és elfogadhatatlan lenne, ha a valamely alacsonyabb szintű bíróság által képviselt, nyilvánvalóan téves nézet meghiúsíthatná az eljárások tekintetében az acte clair doktrínából eredően elért hatékonyságot.

51.

A kezdetektől szeretnék emlékeztetni arra, hogy az EUMSZ 267. cikk (3) bekezdésének célja annak megakadályozása, hogy bármely tagállamban az uniós jognak meg nem felelő nemzeti ítélkezési gyakorlat alakuljon ki. ( 33 ) Ez tükröződik az EUMSZ 267. cikk (3) bekezdésének megfogalmazásában, amely a szövegezés szempontjából a legfelsőbb szintű nemzeti bíróságok számára kevés teret hagy a manőverezésre.

52.

Mindazonáltal a Cilfit és társai ítélet ( 34 ) az uniós jog decentralizált alkalmazásáért felelős csúcsbíróságokként ( 35 ) a legfelsőbb szintű nemzeti bíróságok számára lehetővé tette azt, hogy bizonyos körülmények között magukra vállalják valamely uniós jogi kérdés megoldásának a felelősségét.

53.

Az acte clair doktrínához kapcsolódó feltételek első látásra nem a bátortalanoknak szólnak. Az a fő követelmény, amely szerint „a[z uniós] jog helyes alkalmazás[ának] olyan nyilvánvaló[nak kell lennie], hogy az a felvetett kérdés megoldásának módját illetően minden ésszerű kétséget kizár”, olyan módon került megfogalmazásra, amely nem enged teret sokféle értelmezésnek. Ezenfelül e követelmény kétszeresen minősített. Először is a legfelsőbb szintű nemzeti bíróságnak „meg kell győződnie arról, hogy ez ugyanennyire nyilvánvaló a többi tagállam bíróságai és a Bíróság számára is”. Másodszor figyelembe kell venni az uniós jog jellegzetességeit. ( 36 ) Ez az egyik kommentátort rövid idővel az acte clair doktrína születése után arra a megállapításra vezette, hogy az „egyedülállóan szűk értelmű”, „taktikai lépés”, és „a [Bíróság] ellenőrzés[é]t fokozó és megerősítő eszköz”. ( 37 )

54.

A Cilfit és társai‑ítélet ( 38 ) megfogalmazási módját még a Bíróság is „homályosként” jellemezte. ( 39 ) Ugyanakkor szintén nagyobb mértékű kritika érte magát az előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettséget, amely az acte claire keretét biztosítja, és amelynek fényében a doktrínát értelmezni kell. Például Jacobs főtanácsnok egy olyan ügyben, amely azzal kapcsolatban vetett fel kérdést, hogy bizonyos női ruhadarabokat a vám szempontjából pizsamaként kell‑e minősíteni, közismerten azt javasolta, hogy e kötelezettséget radikálisan reformálják meg oly módon, hogy a Bíróság tanúsítson nagyobb mértékű tartózkodást. ( 40 ) Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnok az előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettséget egyenesen Sziszüphosz legendájához hasonlította. ( 41 ) Ezzel szemben Tizzano főtanácsnok, bár elismerte, hogy az acte clair doktrína nem tökéletes, annak változatlan alkalmazása mellett érvelt. ( 42 )

55.

Tágabb perspektívában megállapítható, hogy az előzetes döntéshozatalra utalás fekete‑fehéren előírt kötelezettségét érintően idővel számos aggály eloszlott. Kronologikus sorrendben haladva leszögezhető, hogy a Bíróság már jóval a Cilfit és társai ítéletet megelőzően ( 43 ) sietett tisztázni azt, hogy az EUMSZ 267. cikk (3) bekezdésének megvannak a maga korlátai. A Bíróság a Da Costa és társai ítéletben, különösen olyan helyzetekre utalva, amelyek „lényegében azonosak egy olyan kérdéssel, amelyet már egy hasonló ügyben előzetes döntéshozatalra utaltak”, megállapította, hogy a határozatainak az autoritása „megfoszthatja az [előzetes döntéshozatalra utalásra vonatkozó] kötelezettséget az értelmétől, és ily módon kiüresítheti azt”, ( 44 ) ily módon elismerve a precedens jogi értékét. Ez azonban nem az egyetlen olyan, a Cilfit és társa ítéletet megelőző ítélet, amely e kötelezettségre vonatkozóan ésszerű értelmezést tartalmazott. ( 45 )

56.

Ezenfelül, amint közismert, amikor Capotorti főtanácsnok néhány évvel később figyelmeztette a Bíróságot annak veszélyére, hogy az acte clair doktrína uniós jogi elismerése az előzetes döntéshozatalra utalás kötelezettségét felhígíthatja, ( 46 ) a Bíróság nem értett egyet.

57.

Egy utolsó ügy ( 47 ) szintén tanúsítja, hogy az előzetes döntéshozatalra utalás kötelezettsége az idők során lassan, de biztosan enyhült, sőt egyesek szerint elkopott. Az Intermodal Transports ítéletben a Bíróság megerősítette, hogy az, hogy a közigazgatási hatóságok eltérő álláspontot képviselhetnek a legfelsőbb szintű bíróság előtt folyamatban lévő ügyben alkalmazandó megfelelő megközelítést érintően, nem zárja ki az acte clair doktrínára való hivatkozást. ( 48 )

58.

A Bíróság azonban kétségtelenül nem bizonyult ilyen rugalmasnak abban az esetben, ha uniós intézmények által elfogadott jogi aktusok érvényességének felülvizsgálatáról volt szó. A Bíróság a főtanácsnok szilárd álláspontja ellenére azt állapította meg a Gaston Schul ítéletben, hogy azok az indokok, amelyek a legfelsőbb szintű nemzeti bíróságokat mentesíthetik az EUMSZ 2667. cikk (3) bekezdésében foglalt kötelezettségek alól, nem terjeszthetők ki az uniós jogi aktusok érvényességével kapcsolatos kérdésekre. ( 49 ) A Bíróság annak ellenére állapította ezt meg, hogy egy korábbi ügyben az uniós szabályozás analóg rendelkezéseit érvénytelennek tartotta.

59.

Ezen előkészítést követően a továbbiakban a Hoge raad által a Bíróság elé terjesztett problémakört vizsgálom.

60.

Tekintettel arra, hogy – amint arra a fentiekben emlékeztettem – az EUMSZ 267. cikk (3) bekezdésében előírt, előzetes döntéshozatalra utalásra vonatkozó kötelezettség az idők során átalakult, az merült fel bennem, hogy nem lenne‑e most már célszerű, ha a Bíróság az acte clair doktrína vonatkozásában – hogy így fogalmazzak – bizonyos világosságot teremtene.

61.

Nekem személy szerint az a szilárd meggyőződésem, hogy a legfelsőbb szintű nemzeti bíróság számára nem lehetetlen az acte clair doktrínára való hivatkozás pusztán amiatt, hogy egy ugyanabban a tagállamban található, alacsonyabb szintű bíróság a Bírósághoz azonos vagy hasonló problémakört érintően kérdést terjesztett elő. Három alaptétel támasztja ezt alá.

62.

Először is strukturális értelemben a Cilfit és társai ítélet meghozatala óta változtak az idők. 1982‑ben az Európai Gazdasági Közösségek 10 tagállamból állt, 7 hivatalos nyelvvel. 2015‑ben azonban az EU bonyolultabb unió, több, mint 28 jogrendszerrel, 24 hivatalos nyelvvel, a hatáskörébe tartozó szélesebb területekkel, és – a Lisszaboni Szerződés által bevezetett egyértelmű újításként – az EUSZ 19. cikk (2) bekezdése alapján a nemzeti (legfelsőbb szintű) bíróságok szerepének nagyobb mértékű hangsúlyozásával. Ha az ítélkezési gyakorlat merev értelmezéséhez kellene ragaszkodni, egy „valódi”acte clair helyzet felbukkanása legfeljebb annyira lenne valószínű, mint egy unikornisé.

63.

Másodszor a fékek és ellensúlyok rendszere, amely az EUMSZ 267. cikk (3) bekezdéséhez kapcsolódik, szintén változáson ment keresztül. A Bizottság elismeri az annak ellenőrzésére vonatkozó kötelezettséget, hogy a legfelsőbb szintű nemzeti bíróságok miként élnek az acte clair doktrínával. ( 50 ) Ezenfelül a Cilfit és társai ítéletet a Francovich és társai ítéletet ( 51 ) szinte egy évtizeddel megelőzően hozták. A Köbler‑ítélet ( 52 )több, mint 20 éves távolságban volt. Napjainkban a Bírósághoz ( 53 ) – és az Emberi Jogok Európai Bíróságához (EJEB) ( 54 ) – rendszeresen érkeznek olyan ügyek, amelyek az EUMSZ 267. cikk (3) bekezdésében foglalt, előzetes döntéshozatalra utalásra vonatkozó kötelezettség állítólagos megsértéséhez kapcsolódnak.

64.

Harmadszor egyszerűen az az igazság, hogy a legfelsőbb szintű nemzeti bíróságok a gyakorlatban nem zárják ki az acte clair doktrína (kifejezett vagy hallgatólagos) alkalmazását még akkor sem, ha a megtámadott határozat, vagy az eljáró bírósági tanács kisebb része véleménykülönbségeknek ad hangot. ( 55 ) Ennek fényében álláspontom szerint nem lenne bölcs, ha a Bíróság megrendszabályozná a doktrínához kapcsolódó feltételek hatályának a legszűkebb értelmezését. Ha ezt tenné, az ellentétesnek tűnne mind a valósággal, mind pedig azzal az együttműködési szellemmel, amely a Bíróság és a nemzeti (legfelsőbb szintű) bíróságok közötti viszonyt jellemzi.

65.

A jelen ügyben vizsgált problémakörhöz visszatérve meg kell állapítani, hogy a Bíróságot nem arra kérték, hogy értelmezze a „kétség” (az ésszerű kétségről már nem is beszélve) vagy a „nyilvánvalóság” fogalmát. A C‑197/14. sz. ügyben hozott, előzetes döntéshozatalra utaló határozat rendelkező részéből egyértelmű, hogy a Hoge Raadnak semmilyen kétsége nincs az előtte folyamatban lévő ügyben alkalmazandó megközelítést illetően. ( 56 ) A Bíróságot csupán annak tisztázására kérték, hogy az, hogy egy alacsonyabb szintű bíróság kétségeket fejez ki, ténylegesen azt jelenti‑e, hogy a legfelsőbb szintű bíróság következésképpen szintén kétségeket kell, hogy tápláljon. Az alacsonyabb szintű bíróság bizonytalanságának legalább az lenne a hatása, hogy a legfelsőbb szintű bíróság már nem vállalhat felelősséget azért, hogy az uniós jogi kérdést maga oldja meg.

66.

Amint azonban Stix‑Hackl főtanácsnok már korábban megállapította, a helyes értelmezés nyilvánvalóságának általában nem mond ellent az, hogy a rendelkezésnek „két” jelentése van. ( 57 )

67.

Azt a fordulatot, amely szerint „a nemzeti bíróságnak meg kell győződnie arról, hogy ez ugyanennyire nyilvánvaló a többi tagállam bíróságai és a Bíróság számára is”, az értelmezésem szerint ugyanúgy kell érteni, mint a Bíróság által a Cilfit és társai ítéletben felsorolt egyéb minősítő tényezőket (lásd a fenti 53. pontot). Ezt a követelményt tehát nem lehet abszolút módon értelmezni. Azt inkább úgy kell tekinteni, mint ami azt jelenti, hogy az ügyben eljáró legfelsőbb szintű bíróságnak gondolati szinten meggyőződéssel kell rendelkeznie arról, hogy más bíróságok egyetértenének vele. Álláspontom szerint a Cilfit és társai ítélet 16–20. pontjában említett körülmények képezik az „eszköztárat” annak megállapításához, hogy fennállhat‑e az ésszerű kétség. E körülményeket inkább figyelmeztető jelzéseknek kell tekinteni, mintsem szigorú kritériumoknak, és azok a megfelelő értelmezés esetén csupán a józan ész érvei. ( 58 ) Így bizonyos más kommentátorokkal ellentétben ( 59 ) én nem tudom úgy értelmezni a Cilfit és társai ítéletet, mint amely azt mondja ki, hogy az ésszerű kétség objektív módon mérhető, pusztán a bírósági szervezet tagjai által képviselt értelmezési nézetek tekintetében fennálló különbségekre hivatkozással. A Cilfit és társai ügyben hozott ítélet ugyanis olyan helyzetet érintett, amelyben a legfelsőbb szintű nemzeti bíróság azt kérdezte a Bíróságtól, hogy egyáltalán elképzelhető‑e az, hogy valamely megoldatlan uniós jogi kérdést nem kell a Bíróság elé terjeszteni. A Bíróság, miután e kérdésre elvi síkon igennel válaszolt, megkísérelte az erre vonatkozó feltételeket meghatározni annak megakadályozása érdekében, hogy a bíróságok között eltérő nézetek alakuljanak ki. A Cilfit és társai ítélet ugyanakkor hallgat arról, hogy mi a megoldás abban az esetben, ha a bíróságok között nézetkülönbség merül fel, mint a jelen esetben vizsgált ügyekben.

68.

Ebben az értelemben kevésbé tűnik fontosnak, hogy az esetleges nézetkülönbség más tagállambeli bírósággal, vagy egy ugyanazon tagállamban található bírósággal szemben merül‑e fel. A Bíróság ugyanis „a Közösségen belüli ítélkezési gyakorlat eltéréseinek kockázatát” hangsúlyozta, ( 60 ) amely – tekintettel az EUMSZ 267. cikk (3) bekezdésének konkrét céljára, mely annak megakadályozása, hogy bármely tagállamban az uniós jognak meg nem felelő nemzeti ítélkezési gyakorlat alakuljon ki – a priori magában foglalja az egyetlen tagállamon belüli forgatókönyvet. Ettől eltérő álláspont ugyanis aligha lenne logikus olyan tagállamok tekintetében, amelyek az őket alkotó területek vonatkozásában eltérő jogrendszerekkel rendelkeznek, mint például az Egyesült Királyság. Ezenfelül, bár kétségtelenül nem részesülnek azonos bánásmódban az EUMSZ 267. cikk kontextusában, kívánatosnak tűnik, hogy koherens megközelítés kerüljön alkalmazásra az alacsonyabb szintű nemzeti bíróságok és a legfelsőbb szintű bíróságok közötti kapcsolat keretében: ha az alacsonyabb szintű bíróságra nézve nem kötelező a legfelsőbb szintű nemzeti bíróságnak azon döntése, amely az álláspontja szerint ellentétes az uniós joggal, ( 61 ) akkor az utóbbit miért kötné az alacsonyabb bíróság által kifejezett nézetkülönbség?

69.

Lényegében tehát a véleményem a következőkben foglalható össze: ha a legfelsőbb szintű nemzeti bíróság eléggé biztos a saját értelmezésében ahhoz, hogy magára vállalja a felelősséget (és esetlegesen a hibáztatást) valamely uniós jogi kérdésnek a Bíróság segítsége nélküli megoldásáért, akkor erre jogosultnak kell lennie. De az ilyen helyzetnek is megvan a szépséghibája: annak a kilátása, hogy a legfelsőbb szintű bíróság tagállama ellen kereset indítható az előzetes döntéshozatalra utalás elmulasztásáért és/vagy az uniós jog helytelen alkalmazásáért. Ez olyan kockázat, amelyet e bíróságnak egyedül kell viselnie. ( 62 )

70.

Bár nem vélem úgy, hogy az ugyanazon tagállam alacsonyabb szintű bírósága által kifejezett kétség kizárja az acte clair esetét, a Hoge Raad 1. kérdése a megfogalmazása alapján felveti azt a lehetőséget, hogy esetlegesen maga is köteles kérdést terjeszteni a Bíróság elé, vagy be kell várnia olyan független előzetes döntéshozatali eljárás kimenetelét, amelyet valamely alacsonyabb szintű bíróság már megindított – feltételezésem szerint – valamely alapvetően azonos uniós jogi kérdés vonatkozásában.

71.

Az ilyen helyzetet bizonyos sajátosságok jellemzik. A legfelsőbb szintű bíróság az alacsonyabb szintű bíróság előzetes döntéshozatali kérelme ellenére természetesen még mindig helyezkedhet arra az álláspontra, hogy a megfelelő megközelítést érintően nem áll fenn ésszerű kétség, és nem szükséges türelmesen bevárnia a Bíróságnak az ügyben hozott határozatát, ami jelentős időt venne igénybe. Ezt az álláspontot meg tudom érteni.

72.

Továbbra is nyitva áll azonban a kérdés, hogy ilyen körülmények között a legfelsőbb szintű nemzeti bíróságok arra vonatkozó kötelezettsége, hogy a Bírósággal jóhiszeműen együttműködjenek, amelyet az EUSZ 4. cikk (3) bekezdése foglal magában, mégis megkövetelheti‑e a legfelsőbb szintű nemzeti bíróságtól, hogy bevárja a Bíróság határozatát. Ugyanis, noha az acte clair doktrína ésszerű alkalmazása esetén ritka eseménynek minősülne, ha azt Luxemburgban másként tekintenék, e kockázat nem zárható ki.

73.

A jóhiszemű együttműködés elve azonban nem biztosít olyan egyértelmű jogalapot, amely alapján megállapíthatnám, hogy létezik ilyen kötelezettség a Bíróság előtti eljárás kimenetelének a bevárására vonatkozóan. Az alacsonyabb szintű bíróság által előterjesztett kérdés végül is nyilvánvalóan állhat a Bíróság hatáskörén kívül, vagy azt nyilvánvalóan elfogadhatatlannak nyilváníthatják például amiatt, hogy nem teljesülnek az eljárási szabályzatban meghatározott minimumkövetelmények. Az is előfordulhat, hogy a jogvitában a Bíróság előtti eljárás során egyezség jön létre. Ezért annak megkövetelése, hogy a legfelsőbb szintű bíróság az eljárását felfüggessze, nyilvánvalóan a perhatékonyság és a gyors igazságszolgáltatás sérelmének veszélyével járna. Ettől függetlenül azonban a Köbler‑ítéletre tekintettel nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy alkalmanként bölcsebbnek bizonyulhat a Bíróság ítéletének bevárása.

74.

A fentiek alapján azt javaslom, hogy a Bíróság a Gerechtshof te ’s‑Hertogenbosch és a Hoge Raad (Hollandia) által előterjesztett kérdésekre a következőképpen válaszoljon: