1. 

A jelen fellebbezésben az YKK Corp., az YKK Holding Europe BV (a továbbiakban: YKK Holding) és az YKK Stocko Fasteners GmbH (a továbbiakban: YKK Stocko) az Európai Unió Törvényszéke 2012. június 27‑én hozott ítéletének ( 2 ) hatályon kívül helyezését kéri. A Törvényszék elutasította keresetüket, amely elsődlegesen a Bizottság C(2007) 4257 végleges határozatának ( 3 ) az őket érintő részében történő megsemmisítésére, másodlagosan pedig a velük szemben e határozatban kiszabott bírság törlésére vagy összegének csökkentésére irányult.

2. 

A fellebbezés olyan, az európai uniós versenyjog szempontjából jelentős kérdéseket vet fel, amelyeket a Bíróságnak még nem volt alkalma eldönteni, mégpedig egyrészt a bírság 1/2003/EK rendelet ( 4 ) 23. cikke (2) bekezdésének értelmében vett jogszabályi felső határának meghatározását az azonos kartellen belüli egymást követő felelősségviselés esetén, pontosabban abban az esetben, ha a jogsértésben részt vevő jogalany egy másik vállalkozás irányítása alá kerül a kartell időtartama alatt, másrészt pedig az elrettentési szorzó alkalmazását a bírság számítása során, egy ilyen összefüggés keretében.

3.

A jogvita előzményeit és a vitatott határozatot a megtámadott ítélet 1–20. pontja a következők szerint ismerteti:

[…]

[…]

[…]

[…]

4.

A vitatott határozatban a Bizottság megállapította, hogy a felperesek a versenyszabályok három megsértésében vettek részt, mégpedig:

5.

Ebből következően a Bizottság az érintett társaságokkal szemben bírságokat szabott ki az EK 81. cikk (jelenleg EUMSZ 101. cikk ( 6 )) megsértése miatt, amelyek összegét az iránymutatásban ( 7 ), valamint a kartellügyekben a bírság kiszabásának mellőzéséről vagy a bírság összegének csökkentéséről szóló bizottsági közleményben ( 8 ) és a 2002. évi engedékenységi közleményben meghatározott módszer alkalmazásával számította ki.

6.

A BWA‑együttműködést illetően a vitatott határozat a következő bírságokat szabta ki:

7.

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a vitatott határozat szerint a harmadik fellebbező, az YKK Stocko, a jogsértés teljes kilenc éves és kilenc hónapos időtartama alatt részt vett abban, míg az YKK Corp. és az YKK Holding, vagyis az első és a második fellebbező, csak az YKK Stockónak az YKK Holding által 1997‑ben történt megszerzését követően kezdett abban (közvetlenül vagy közvetve) részt venni, vagyis abban négy évig vettek részt (a vitatott határozat (466)–(468) preambulumbekezdése). Emiatt egyrészt nem állapították meg az YKK Corp. és az YKK Holding felelősségét az YKK Stockóval szemben kiszabott bírság egészének megfizetéséért, másrészt pedig egyedül az utóbbi felelősségét állapították meg a vele szemben kiszabott bírságból fennmaradó 19250000 euró megfizetéséért.

8.

Ami a Prym és az YKK közötti kétoldalú együttműködést illeti, az YKK Corp., az YKK Holding és az YKK Stocko egyetemleges felelősségét állapították meg 19500000 euró összegű bírság megfizetése tekintetében. Ezzel szemben a Bizottság a vitatott határozatban úgy ítélte meg, hogy a Prym‑csoport megfelel a bírság alóli teljes mentesülés feltételeinek.

9.

Végül, a háromoldalú együttműködés keretében elkövetett jogsértések miatt a következő bírságokat szabták ki:

10.

A Törvényszékhez a vitatott határozat megsemmisítése iránt benyújtott keresetük alátámasztása érdekében a fellebbezők nyolc jogalapra hivatkoztak, amelyek vizsgálatának sorrendjét a Törvényszék módosította, és azokat három kategóriába sorolta:

11.

A megtámadott ítéletben a Törvényszék elutasította a fellebbezők által hivatkozott valamennyi jogalapot, elutasította keresetüket, és kötelezte őket a költségek viselésére.

12.

A fellebbezők és a Bizottság részt vettek a Bíróság előtt folyó írásbeli szakaszban, valamint a 2013. október 16‑án tartott tárgyaláson.

13.

Fellebbezésük alátámasztása érdekében a fellebbezők négy jogalapra hivatkoznak, amelyek kizárólag a velük szemben a háromoldalú együttműködés és a BWA‑együttműködés miatt kiszabott bírságok kiszámítására vonatkoznak.

14.

Mindenekelőtt előadják, hogy a megtámadott ítélet nem fejti ki megfelelően azokat az indokokat, amelyek miatt a Törvényszék elutasította a bírság kiindulási összegének aránytalanságára vonatkozó jogalapot, mivel a háromoldalú együttműködés semmilyen hatást nem gyakorolt a piacra. E tekintetben a Törvényszék megsértette az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) és (3) bekezdését, valamint az arányosság elvét (első jogalap). A fellebbezők ezt követően előadják, hogy a Törvényszék megsértette indokolási kötelezettségét, valamint az 1996. évi és 2002. évi engedékenységi közlemények alkalmazhatóságát illetően a lex mitior elvét (második jogalap). Egyebekben előadják, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének téves értelmezése alapján a Törvényszék nem tartotta tiszteletben az arányosság és az egyenlő bánásmód, valamint a személyes felelősség elvét, amikor megtagadta azt, hogy a 10%‑os felső határt kizárólag az YKK Stocko részéről az YKK Holding által történő megszerzése előtti időszakban elért forgalomra alkalmazza (harmadik jogalap). Végül a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék megsértette továbbá az indokolási kötelezettséget, az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdését, valamint az arányosság és a személyes felelősség elvét az elrettentési szorzónak a jogsértés YKK Stocko megszerzése előtti időszakára történő alkalmazása révén (negyedik jogalap).

15.

E részben a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék nem ismertette megfelelően azokat az indokokat, amelyek alapján elutasította a bírság 50 millió eurós kiindulási összegének aránytalanságára vonatkozó jogalapot, figyelemmel a szóban forgó jogsértés piacra gyakorolt hatásának feltételezett hiányára. Az indokolás ezen hiányossága megakadályozta a fellebbezőket abban, hogy megtudják, hogy a Törvényszék azért utasította‑e el ezt a jogalapot, mert a Bizottság egyrészt megfelelően figyelembe vette a jogsértés piacra gyakorolt hatását, vagy mert másrészt nem vette figyelembe azt, mivel erre nem is volt köteles.

16.

A fellebbezők ehhez hozzáteszik, hogy a Törvényszék érvelése zavaros, mivel összekeveri a jogsértés „különösen súlyos” minősítését és a bírság kiindulási összegének számítását.

17.

Állításukkal nem értek egyet.

18.

Előzetesen hangsúlyozni kell, hogy a fellebbezők kifejezetten felhagytak azzal az érvvel, „amely szerint a háromoldalú együttműködés jellegénél fogva nem minősíthető »különösen súlyosnak«, figyelemmel arra, hogy a Bizottság nem vette figyelembe a hatást” (a fellebbezés 13. pontja). Mivel a jogsértés minősítése immár nem vitatott, a jelen fellebbezés tehát csak a bírság kiindulási összegének 50 millió euróban történő megállapítására vonatkozik, amelyet a Törvényszék anélkül rögzített, hogy elegendő indokolást adott volna arra vonatkozóan, hogy mit jelent a Bizottság részéről a szóban forgó jogsértés piacra gyakorolt hatásának megfelelő figyelembevétele, illetve hogy a Bizottság köteles volt‑e figyelembe venni e hatást, vagy nem.

19.

E tekintetben úgy vélem, hogy a Törvényszék tökéletesen megindokolta, hogy álláspontja szerint a Bizottság miért minősíthette „különösen súlyosnak” a szóban forgó jogsértését, és rögzíthette a bírság kiindulási összegét 50 millió euróban, anélkül hogy figyelembe vette volna e jogsértés piacra gyakorolt hatását, mivel erre nem is volt köteles.

20.

A Törvényszék mindenekelőtt emlékeztet arra, hogy „az iránymutatás 1.A. pontjának első bekezdése szerint a jogsértés súlyának megállapításánál figyelembe kell venni a jogsértés jellegét, a piacra gyakorolt tényleges hatását, ha ez a hatás mérhető, valamint az érintett földrajzi piac méretét” (a megtámadott ítélet 125. pontja), de az értékelés három szempontja „nem képvisel azonos súlyt az átfogó vizsgálat során” (a megtámadott ítélet 126. pontja). A legsúlyosabb jogsértések ugyanis, mint „a jelen ügyben az árak rögzítésére irányuló megállapodások, illetve összehangolt magatartások pusztán a jellegük alapján »különösen súlyosnak« minősülhetnek anélkül, hogy e magatartások konkrét hatását vagy földrajzi kiterjedését meg kellene határozni” (a megtámadott ítélet 126. pontja).

21.

A piacra gyakorolt tényleges hatás figyelembevételét illetően a Törvényszék a megtámadott ítélet 140. pontjában folytatja érvelését, rámutatva, hogy e hatást csak akkor kell figyelembe venni, „ha ez a hatás mérhető”, az említett ítélet 141. pontjában pedig kiemeli, hogy a Bizottság nem „próbálta bizonyítani a jogsértés pontos hatásait”. A Bizottság ugyanis egyértelműen kijelentette, hogy figyelemmel a cipzárak piacán folytatott háromoldalú együttműködésre vonatkozó aktájában szereplő bizonyítékokra, nem áll rendelkezésére elegendő bizonyíték az árak összehangolására vonatkozó megállapodás végleges végrehajtását illetően ( 9 ) (ez a megállapodás egyik ága volt, amely kiterjedt az árak emelésére vonatkozó érzékeny információk cseréjére és megbeszélésekre is) ( 10 ). Ez ugyanakkor nem akadályozta meg a Bizottságot abban, ahogy arra a Törvényszék is rámutat a megtámadott ítélet 142. pontjában, hogy megállapítsa, hogy a megállapodás egésze valószínűleg hatást gyakorolt a piacra, még ha az korlátozottabb vagy rövidebb tartamú is volt, mint ahogy a résztvevők tervezték ( 11 ).

22.

Úgy vélem, hogy a Bizottság bármilyen ellentmondás nélkül megállapíthatta egyszerre azt, hogy a megállapodás egészét végrehajtották, és az hatást gyakorolhatott a piacra, és tehette ehhez hozzá, hogy e hatás mindazonáltal nem volt mérhető, mivel nem lehetett meghatározni kellő bizonyossággal a jogsértések nélkül érvényesülő versenyparamétereket, ahogy azt a Törvényszék egyértelműen kifejti a megtámadott ítélet 141. és 142. pontjában.

23.

Ezenkívül emlékeztetek arra, hogy a Törvényszék ezen indokolása teljes mértékben összhangban van a Bíróság ítélkezési gyakorlatával. A Törvényszék ugyanis pusztán emlékeztetett „azon elvre, miszerint a bírságok összegének meghatározásakor a jogsértés piacra gyakorolt tényleges hatása nem döntő kritérium” ( 12 ).

24.

A Bíróság a Carbone‑Lorraine kontra Bizottság ügyben hozott ítéletében ( 13 ) azt is megállapította, hogy „a versenyellenes magatartás hatása önmagában nem meghatározó kritériuma a bírság megfelelő összege értékelésének. Különösen, a szándékosságból eredő tényezők nagyobb jelentőséggel bírhatnak, mint a szóban forgó hatásokkal kapcsolatos tényezők, főleg amikor lényegét tekintve olyan súlyos jogsértésekről van szó, mint a piac felosztása”.

25.

A Törvényszék egyébként a Sachsa Verpackung kontra Bizottság ügyben hozott ítéletében ( 14 ) megállapította, hogy „[a] felperes azon érvét, amely lényegileg arra vonatkozik, hogy a Törvényszéknek csökkentenie kell a Bizottság által kiszabott bírság összegét, amennyiben a jogsértés piacra gyakorolt hatása nem mérhető, nem lehet […] elfogadni”.

26.

A fellebbezők rámutatnak továbbá, hogy a Törvényszék nem vette figyelembe külön kifogásként a kiindulási összeg arányosságára vonatkozó érvelésüket.

27.

E tekintetben elegendő arra rámutatni, hogy ez az arányossággal kapcsolatos érv, legalábbis az első részben, csak a piacra gyakorolt hatás hiányával, illetve az ezen esetleges hiány figyelembevételére vonatkozó kötelezettséggel összefüggésben létezik.

28.

Megállapítom tehát, hogy az első jogalap első, a megtámadott ítélet indokolásának elégtelenségére vonatkozó részét el kell utasítani.

29.

E résszel a fellebbezők azt adják elő, hogy ha a megtámadott ítéletből az tűnne ki, hogy a Bizottság kellő mértékben figyelembe vette a jogsértés piacra gyakorolt hatását, a Törvényszék e döntés meghozatalával mindazonáltal tévesen értelmezte a vitatott határozatot, és megsértette az uniós jogot, különösen az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) és (3) bekezdését, valamint a Bíróság ítélkezési gyakorlatát, amely azt írja elő a Bizottság számára, hogy – amennyiben úgy véli, hogy figyelembe kell venni a jogsértés piacra gyakorolt hatását annak érdekében, hogy a bírság kiindulási összegét az iránymutatás által előírt 20 millió euró minimális összeg fölé emelje – konkrét, hiteles és kielégítő valószínűsítő körülményekkel szolgáljon, amelyek lehetővé teszik azon tényleges hatás értékelését, amelyet a jogsértés gyakorolhatott, figyelemmel az adott piacon zajló versenyre.

30.

Ez az érv egyértelműen a megtámadott ítélet és a vitatott határozat téves értelmezésén alapul.

31.

Ahogy ugyanis arra már rámutattam, a jogsértés súlyának megállapításánál csak akkor kell figyelembe venni a jogsértés piacra gyakorolt tényleges hatását, ha ez a hatás mérhető.

32.

A jelen ügyben a Bizottság – hasonlóan a C(2004) 2826 határozatához ( 15 ) (amely három ítélet, azaz a C‑272/09. P. sz., KME Germany és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet, a Chalkor kontra Bizottság ügyben hozott ítélet, valamint a C‑389/10. P. sz., KME és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet ( 16 ) alapját képezte) – kifejtette, hogy nem tudja pontosan felmérni a háromoldalú együttműködés által gyakorolt tényleges hatást (lásd a vitatott határozat (507) és (509) preambulumbekezdését).

33.

Ennélfogva, hasonlóan a fent hivatkozott KME Germany és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló ügy fellebbezőihez, a fellebbezők tévesen értelmezték a megtámadott ítéletet, amikor abból azt a következtetést vonták le, hogy „a jogsértés piacra gyakorolt tényleges hatását figyelembe kellett venni a velük szemben kiszabott bírság kiindulási összegének kiszámításakor” ( 17 ).

34.

Úgy vélem tehát – továbbra is az említett ügyhöz hasonlóan –, hogy a Bizottság jogosan állapította meg a vitatott határozatban, hogy a jogsértés valószínűleg gyakorolt valamilyen (nem mérhető) hatást a piacra ( 18 ), amit nyilvánvalóan nem szabad összekeverni a tényleges mérhető hatás megállapításával, ami nem követelmény ( 19 ). Ahogy azt fent, az első résszel összefüggésben kifejtettük, és ahogy azt már a Bíróság is megerősítette az említett ítéletben ( 20 ), nem ellentmondásos egyrészt azt állítani, hogy a tényleges hatás nem döntő kritérium a súly értékelésénél, másrészt pedig úgy tekinteni, hogy a jogsértésnek valószínűleg volt valamilyen hatása.

35.

Ebből következik, hogy a Törvényszék nem értelmezte tévesen a vitatott határozatot, valamint hogy az első jogalap második részének e része (vagyis a fellebbezés 17–22. pontja) téves előfeltevésen alapul.

36.

Egyébként egyetértek a Bizottsággal abban, hogy ezt az érvelést nem érvénytelenítette a fent hivatkozott Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (különösen annak 81. és 82. pontja), amelyre a fellebbezők hivatkoznak (lásd a fellebbezés 23–30. pontját).

37.

Ennek oka egyszerű. A Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben hozott ítéletében ( 21 ) a Törvényszék megállapította, hogy a Bizottság nem állította azt, hogy a tényleges hatás nem mérhető ( 22 ), tehát a Törvényszék arra a tényre figyelemmel döntött úgy, hogy a Bizottság nem tett eleget indokolási kötelezettségének, hogy az megpróbálta figyelembe venni és mérni a tényleges hatást ( 23 ) (még akkor is, ha végül is a Törvényszék nem csökkentette a bírság összegét) ( 24 ).

38.

Ennélfogva egyértelmű, hogy a Bíróság fent hivatkozott Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben hozott ítélete nem ültethető át a jelen ügyre.

39.

Mindenesetre a Bíróság fent hivatkozott Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben hozott ítéletét (és különösen annak a fellebbezők által hivatkozott 81. és 82. pontját) nem lehet úgy értelmezni, hogy a tényleges mérhető hatás megállapítása és bizonyítása (a vélelmeken túlmenő eszközök révén) alkotják a kiindulási összeg 20 millió eurós minimális összeg fölé emelésének kizárólagos jogszerű indokait.

40.

Az iránymutatás 1.A. pontjának negyedik és hatodik bekezdése szerint „[f]igyelembe kell még venni, hogy a jogsértők milyen tényleges gazdasági lehetőségekkel rendelkeznek ahhoz, hogy más piaci szereplőknek, különösen a fogyasztóknak kárt okozzanak, és a bírságot olyan nagyságrendű összegben kell megállapítani, amely biztosan kellően elrettentő erővel bír”, valamint „[a]mennyiben a jogsértésben több vállalkozás is érintett (ilyenek például a kartellek), néhány esetben szükségessé válhat a három kategórián belül meghatározott összegek súlyozása annak figyelembevétele érdekében, hogy az egyes vállalkozások jogsértő magatartása milyen súlyú, és ebből következően milyen tényleges hatást gyakorol a versenyre, különösen, ha az azonos típusú jogsértéseket elkövető vállalkozások mérete között jelentős különbség áll fenn”.

41.

Emellett rá kell mutatni, hogy a „rézből készült vízvezetékcsövek”‑ügyben hozott határozatra vonatkozó fent hivatkozott ítéletekben a Törvényszék és a Bíróság a 20 millió eurós „minimális” összegnél magasabb kiindulási összeget (az adott esetben 35 millió eurót) fogadott el, noha nem vett figyelembe tényleges (mérhető) hatást.

42.

Mindenesetre emlékeztetni lehet arra, hogy „a Bíróságnak, amikor a fellebbezés keretén belül jogi kérdésekről határoz, nem feladata, hogy méltányossági okokból a sajátjával helyettesítse [a Törvényszék] értékelését, amikor ez utóbbi – korlátlan felülvizsgálati jogkörében – [az uniós] jog megsértése miatt a vállalkozásokra kiszabott bírságok összegéről dönt” ( 25 ).

43.

A fentiek összességéből az következik, hogy a Törvényszék nem követett el hibát, amikor úgy tekintette, anélkül hogy figyelembe vette volna a szóban forgó jogsértés piacra gyakorolt tényleges hatását, hogy a jelen ügyben 50 millió euró a bírság megfelelő kiindulási összege. Ennélfogva az első jogalap második részét el kell utasítani.

44.

E részben a fellebbezők mindenekelőtt azt állítják, hogy amennyiben a megtámadott ítéletből az tűnik ki, hogy a Bizottság azért nem vette figyelembe a jogsértés piacra gyakorolt hatását, mert erre nem volt köteles (álláspontom szerint a fenti második résszel ellentétben ez helyes feltevés), a Törvényszék hibásan alkalmazta az uniós jogot, amely szerint a nemzeti jog és az uniós jog által előírt szankcióknak nem csupán ténylegeseknek kell lenniük, és elrettentő hatással kell rendelkezniük, hanem azoknak arányosaknak is kell lenniük a jogsértéshez képest. E tekintetben a fellebbezők a Törvényszékhez benyújtott keresetlevelükkel megegyezően előadják, hogy aránytalan a 20 milliós lehetséges minimális összeg (amelyet az iránymutatásban a „különösen súlyos” jogsértések esetében írtak elő) 50 millió euróra növelése (vagyis a 250%‑os emelés), anélkül hogy figyelembe vennék azt, hogy a háromoldalú együttműködésről szóló megállapodás nem gyakorolt hatást a piacra. Eltérő megközelítés esetén a megtámadott ítélet túlzott jelentőséget tulajdonítana a vállalkozás méretének, mint a bírság meghatározása egyik tényezőjének, és ezáltal ellentmondásba kerülne az iránymutatással és a Bíróság ítélkezési gyakorlatával is.

45.

A Bizottság szerint a fellebbezők olyan benyomást próbálnak kelteni, mintha a 20 millió eurós összeg a számítás alapösszege lenne, és a Bizottságnak kifejezetten meg kellene indokolnia minden, ezen az összegen túlmenő, a jelen esetben 250%‑os vagy 312,5%‑os, kizárólag a vállalkozás mérete alapján való „emelést” ( 26 ).

46.

Ahogy arra a Bizottság megalapozottan mutatott rá, ez az érv az ügy egyes sajátos, a jogsértéshez kapcsolódó, többek között az érintett piac méretére is kiterjedő körülményei alapján rögzített „kiindulási összegnek”, és a kartell résztvevőjének egy meghatározott csoportba sorolásának („csoportosítás”), illetve az egy adott vállalattal szemben kiszabandó bírság számítása, vagyis a vállalkozás méretének figyelembevételével járó számítási szakasz során az „elrettentési szorzó” alkalmazásának összekeverésén alapul.

47.

A jelen ügyben a cipzárak piacának értéke meghaladta a 400 millió eurót (a vitatott határozat (12) preambulumbekezdése), és a jogsértést a jelen ügy egyedi tényállása és sajátos körülményei alapján „különösen súlyosnak” minősítették. Figyelemmel e körülmények összességére, a vállalkozások első csoportjával szemben kiszabott bírság kiindulási összegét 50 millió euróban állapították meg ( 27 ).

48.

Mivel a fellebbezők alkották a kartell legfontosabb résztvevőjét a cipzárpiaci részesedések tekintetében, ezen első csoportba sorolták őket (a vitatott határozat (530) preambulumbekezdése). E számítási szakaszig a vállalkozás teljes méretét nem veszik figyelembe. Erre az összegre ezt követően 1,25‑ös elrettentési szorzót alkalmaztak az YKK‑csoport jelentős teljes mérete miatt (a vitatott határozat (537)–(539) preambulumbekezdése).

49.

Mindenesetre emlékeztetni kell arra, hogy a Törvényszékre tartozik ezen összegek megfelelőségének értékelése, és főszabály szerint „a Bíróságnak, amikor a fellebbezés keretén belül jogi kérdésekről határoz, nem feladata, hogy méltányossági okokból a sajátjával helyettesítse [a Törvényszék] értékelését, amikor ez utóbbi – korlátlan felülvizsgálati jogkörében – [az uniós] jog megsértése miatt a vállalkozásokra kiszabott bírságok összegéről dönt” ( 28 ).

50.

A fellebbezők ezt követően azt kifogásolják, hogy a Törvényszék nem vizsgálta meg annak lehetőségét, hogy megállapodásuk végrehajtásának elmaradását enyhítő körülményként értékelje.

51.

E tekintetben elegendő arra rámutatni, ahogy azt a Törvényszék már megalapozottan megtette saját ítélkezési gyakorlatában, hogy „az enyhítő körülmények – ideértve a megállapodások alkalmazásának a hiányával kapcsolatos enyhítő körülményt is – értékelésénél nem a jogsértés egészéből következő – és a jogsértés súlyának értékelésénél a jogsértés piacra gyakorolt tényleges hatásának a megítélésekor vizsgálandó – hatásokat (az iránymutatás 1. pontja A. alpontjának első bekezdése), hanem – az egyes vállalkozások jogsértésben való részvétele relatív súlyának a vizsgálatához – a vállalkozások egyéni magatartását kell figyelembe venni” (kiemelés tőlem) ( 29 ).

52.

A fent hivatkozott KME Germany és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletében a Bíróság helybenhagyta a Törvényszék megközelítését, mivel úgy döntött, hogy „[a]z első érv a megtámadott ítélet 127. pontjára vonatkozik, amelyben a Törvényszék azon ítélkezési gyakorlatra hivatkozott, amely szerint az iránymutatás 3. pontjának második francia bekezdésében foglalt enyhítő körülményben a jogsértő vállalkozások akkor részesülhetnek, ha bizonyítják, hogy versenymagatartást tanúsítottak, illetve legalábbis egyértelműen és olyan nagymértékben megszegték a kartell végrehajtására irányuló kötelezettségeket, hogy ezáltal megzavarták annak működését, és hogy nem keltették azt a látszatot, hogy csatlakoznak a megállapodáshoz, és ebből kifolyólag nem ösztönözték a többi vállalkozást a kérdéses kartell megvalósítására” ( 30 ). Ennélfogva ezen ítélet 96. pontjában a Bíróság azt mondta ki, hogy „[a] Törvényszék […] nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor megszorítóan értelmezte az iránymutatás 3. pontjának második francia bekezdésében említett enyhítő körülmény alkalmazásához szükséges feltételeket. Márpedig, ahogyan a Törvényszék a megtámadott ítélet 128. pontjában kiemelte, a fellebbezők nem állították, hogy teljesítik e feltételeket. Az első érv ennélfogva nem megalapozott”.

53.

Mivel a fellebbezők nem bizonyították egyik fenti követelmény teljesülését sem az enyhítő körülmények fennállásának alátámasztása érdekében, sőt nem is hivatkoztak azokra, érvüket el kell utasítani.

54.

Ami a Degussa kontra Bizottság (úgynevezett metionin‑kartell) ügyben és a Prym és Prym Consumer kontra Bizottság (úgynevezett tű‑kartell) ügyben hozott ítéletek ( 31 ) alapjául szolgáló ügyekkel való összehasonlítást illeti, a Bizottsághoz hasonlóan úgy vélem, hogy a jelen ügy azoktól abban különbözik, hogy itt nincs szó arról, hogy egyáltalán nem alkalmazták a háromoldalú megállapodást a cipzárak piacán egy adott (és egyébként viszonylag hosszú) időszak során, hanem pusztán arról, hogy hiányoznak a bizonyítékok az egyik elemének (az árak összehangolására vonatkozó megállapodás) végső végrehajtását illetően. Ezenkívül e sajátos körülményt teljes mértékben figyelembe vették a súly átfogó értékelése során.

55.

Ami a C(2006) 1766 és C(2006) 5700 végleges határozatokat ( 32 ) illeti, a fellebbezők nem vitathatják, hogy a szóban forgó piacok mérete (340 millió euró a hidrogén‑peroxid piaca, és 550 millió euró a butadién gumi és polimerizációs emulzióval előállított butadién‑sztirol gumi [BR/ESBR] együttes piaca tekintetében) összességében összehasonlítható a cipzárak piacának méretével. Ezenkívül a részvevők általi végrehajtás szintje, valamint a valószínűsíthető, de nem mérhető hatás értékelése ezekben a kartellügyekben hozott határozatokban nem tért el alapvetően a jelen ügyre jellemző körülményektől ( 33 ).

56.

Ebből következően az első jogalap harmadik részét, és ennélfogva az első jogalap egészét el kell utasítani.

57.

A Bizottsághoz hasonlóan úgy vélem – még azt is feltéve, amit a Bizottság vitat, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény ebben az összefüggésben „lex mitiornak” tekinthető az 1996. évi engedékenységi közleményhez képest –, hogy a Törvényszék – még ha hallgatólagosan is – (a megtámadott ítélet 184. és azt követő pontjaiban) teljesen egyértelműen elutasította a lex mitior elvére alapított érvet, arra hivatkozva, hogy e kifogás okafogyottá vált, mivel a Bizottság de facto részleges mentességet nyújtott a fellebbezők számára, amikor enyhítő körülményként értékelte együttműködésüket, amelyet az 1996. évi engedékenységi közlemény alapján nem lehetett figyelembe venni. A Törvényszék megjegyzi, hogy e körülmény alapján a bírságot 9375000 euróval csökkentették (a megtámadott ítélet 187. pontja).

58.

Ezenkívül a Törvényszék alaposan kifejtette, hogy a fellebbezők mennyiben nem tartották tiszteletben az 1996. évi engedékenységi közlemény követelményeit (a megtámadott ítélet 170–180. pontja).

59.

A Bizottságnak igaza van, amikor előadja, hogy e tekintetben (a második jogalap második részének értelmezése kapcsán) az egyetlen releváns kérdés az, hogy a Törvényszéknek kifejezetten ismertetnie kellett volna‑e azt, hogy a fellebbezők miért nem voltak jogosultak a (de facto) részleges mentesség mellett további előnyre a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján, vagyis a bírság összegének további csökkentésére azért, mert az 1998. április 28. és 1999. június 2. közötti időszak vonatkozásában jelentős hozzáadott értékkel rendelkező információkat vagy bizonyítékokat szolgáltattak (a 2002. évi engedékenységi közlemény 21. pontja).

60.

E tekintetben a fellebbezők úgy vélik, hogy a Törvényszék azáltal, hogy az 1996. évi engedékenységi közlemény helyett elmulasztotta a 2002. évi engedékenységi közlemény alkalmazását, tévesen értelmezte az uniós jogot, különösen az 1950. november 4-én Rómában aláírt, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény 7. cikkében, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartája 49. cikkének (1) bekezdésében szereplő lex mitior elvét, amely szerint a kedvezőbb jogszabályt kell visszaható hatállyal alkalmazni. Mivel az 1996. évi engedékenységi közlemény, ellentétben a 2002. évi engedékenységi közleménnyel, a bírság csökkentését a tényállás vitatásának hiányától tette függővé, így a lex mitior elvét megsértve tagadták meg tőlük (a fellebbezés 62–65. pontja) ezt a kedvezményt egy már nem alkalmazandó körülmény alapján. A fellebbezők előadják, hogy az általuk szolgáltatott bizonyítékok jelentős hozzáadott értéket képviseltek a vizsgálatban, mivel azok lehetővé tették a Bizottság számára, hogy bizonyítsa, hogy a feltételezett jogsértés hosszabb ideig tartott. Következésképpen ennek alapján a velük szemben kiszabott bírság összegét tovább kellett volna csökkenteni (azon részleges mentesség mellett, amelyben azért részesültek, mert bizonyították, hogy a kartell hosszabb ideig tartott), vagyis „kettős kedvezményben” részesültek volna azonos információk és bizonyítékok nyújtása után, amely egyrészt csökkentésből, másrészt pedig részleges mentességből állna.

61.

Mindenekelőtt rá kell mutatni, hogy nem az engedékenységi közlemény (függetlenül attól, hogy az 1996. évi vagy a 2002. évi engedékenységi közleményről van‑e szó) alkotja az uniós versenyjogi szabályok alapján kiszabott bírságok jogalapját, hanem az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) és (3) bekezdése. Ahogy arra a Bizottság megalapozottan mutatott rá, az utóbbit az idők során egyáltalán nem módosították, és az egyébként lényegileg azonos a 17. rendelet ( 34 ) 15. cikkével. A bírságok jogi háttere tehát érdemben nem módosult.

62.

A fenti megállapításokat követően először rámutatok arra, hogy a Prym és a Coats első engedékenység iránti kérelmét 2002. február 14. előtt nyújtotta be, valamint hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény 28. pontja értelmében ( 35 )ratione temporis az 1996. évi engedékenységi közlemény volt és maradt alkalmazandó a cipzárak piacán fennállt kartell egészére.

63.

Másodszor emlékeztetek arra, hogy a Bíróság ( 36 ) kimondta, hogy „valamely vállalkozásnak a Bizottsággal való együttműködése [akár az 1996. évi vagy a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján, illetve enyhítő körülményként] csak akkor igazolhatja a bírság összegének az engedékenységi közlemény alapján történő csökkentését, ha ténylegesen lehetővé teszi a Bizottság számára, hogy megállapítsa a jogsértést, és véget vessen annak”.

64.

Ebben az összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy „a Bizottság széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkezik a bírság kiszámításának módszerét tekintve, és e tekintetben lehetősége van számos elemet figyelembe venni, köztük az érintett vállalkozásoknak a Bizottság szolgálatai által folytatott eljárásban való együttműködését. E vonatkozásban a Bizottságnak összetett ténybeli értékelést kell végeznie, mint például az említett vállalkozások együttműködése” ( 37 ).

65.

Harmadszor, az iratokból kitűnik, hogy a fellebbezők, nem vitatva a megtámadott ítélet 170–181. pontját, már nem állítják, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta az 1996. évi engedékenységi közleményt.

66.

Negyedszer, fontos hangsúlyozni, hogy az 1996. évi és a 2002. évi engedékenységi közlemény minőségi követelményei összességében hasonlóak (e 2002. évi közlemény semmiképpen sem kevésbé szigorú, mint az 1996. évi közlemény ( 38 )), így az 1996. évi engedékenységi közlemény által előírt feltételek be nem tartása – különösen az a körülmény, hogy a fellebbezők vitatták a tényeket – ipso facto az említett 2002. évi közleményben szereplő hasonló követelmények be nem tartását vonja maga után.

67.

Ahogy azt a Bizottság jelezte, függetlenül az immár nem vitatott részleges mentességtől, semmilyen módon sem bizonyított – ahogy arra a fellebbezők hivatkoznak (lásd a fellebbezés 56. pontját) –, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény kedvezőbb lenne számukra, mint az 1996. évi engedékenységi közlemény.

68.

A felperesek lényegileg azzal próbálnak érvelni, hogy amikor egy vállalkozás bizonyítékokat szolgáltat egy adott jogsértő időszakkal kapcsolatban, és ezáltal lehetővé teszi a Bizottság számára, hogy a kartell hosszabb időtartamát megállapítsa, akkor nem csupán részleges mentességben kell részesülnie ezen időszak vonatkozásában, de további kedvezményben is, vagyis az általa elkövetett jogsértés miatt fizetendő bírság meghatározott százalékban kifejezett csökkentésében.

69.

Azonkívül, hogy álláspontom szerint mindenféle kettős kedvezmény kizárt, nem gondolom mindenekelőtt azt, hogy egy ilyen állítás összehangolható az együttműködés alapján nyújtott csökkentések végső céljával. Egy vállalkozást ugyanis nem lehet megjutalmazni azért, hogy segített a Bizottságnak a jogsértés megtörténtének bizonyításában, ha semmilyen hozzáadott értéket nem nyújtott a Bizottság azon időszakra vonatkozó vizsgálatához, amely tekintetében felelőssége fennáll (vagyis azt az időszakot követő időszak, amelynek tekintetében részleges mentességben részesült).

70.

Valójában a fellebbezők a fordított ne bis in idem elv alkalmazását kérik, vagyis a bírság csökkentését, mivel hozzáadott értéket nyújtottak a Bizottság vizsgálatához, valamint mentességet az általuk feltárt tények miatt!

71.

Álláspontom szerint ugyanazokért az információkért nem lehet kedvezményt nyújtani egyszerre az engedékenységi közlemény alapján (hogy meghatározott százalékos csökkentést kapjanak), és annak keretén kívül is (annak érdekében, hogy az engedékenységen kívüli együttműködés alapján enyhítő körülményként részleges mentességet kapjanak) ( 39 ).

72.

Egyébként nem gondolom, hogy a fellebbezők e tekintetben hasznosan hivatkozhatnak precedensekre.

73.

A FRA.BO kontra Bizottság ügyben hozott ítélet ( 40 ) alapjául szolgáló ügyben (az úgynevezett szerelvények‑kartell) a részleges mentesség nem kapcsolódott össze ugyanezen együttműködés tekintetében az engedékenység alapján nyújtott csökkentéssel, mivel a FRA.BO SpA két külön időszakra vonatkozó együttműködés kapcsán részesült csökkentésben az engedékenység alapján (a 2001 előtti időszak vonatkozásában) és az engedékenységen kívüli együttműködés alapján részleges mentességben (egy másik, 2001 és 2004 közötti időszak vonatkozásában).

74.

Ellentétben a fellebbezők állításával, a Törvényszék egyértelműen azt mondta ki, hogy kerülhet sor halmozott kedvezményekre ( 41 ). Mindenesetre ehhez hozzá lehet tenni, hogy a FRA.BO SpA‑val ellentétben a jelen ügyben a fellebbezők vitatták a cipzárak piacán 1999. június 2‑át követően folytatott háromoldalú együttműködésre vonatkozó tényeket, valamint azok jogsértésnek való jogi minősítését.

75.

Végül, nem gondolom, hogy a fellebbezők által a Bizottság számára szolgáltatott információk a 2002. évi engedékenységi közlemény 21. pontja értelmében vett jelentős hozzáadott értéket szolgáltattak a Bizottság vizsgálatához.

76.

Ami az 1999. június 2. előtti időszakot illeti, meg kell állapítani, hogy ezt az együttműködést honorálta a (de facto) részleges mentesség, és semmi nem igazolja a kettős kedvezmény nyújtását. Ami az ezen időpontot követő tényeket illeti, azokat a fellebbezők vitatták.

77.

Ennélfogva úgy vélem, hogy a Törvényszék megalapozottan tekintette úgy, hogy a fellebbezők együttműködése az 1999. június 2. előtti időszak tekintetében nem segített a Bizottságnak a tények és a jogsértés megállapításában az ezen időpontot követő időszak tekintetében. Ez az értékelés érvényes akár az 1996. évi engedékenységi közleményre figyelemmel, akár a 2002. évi engedékenységi közleményben rögzített szempontok alapján.

78.

Ebből következően a második jogalapot el kell utasítani.

79.

Harmadik jogalapjukkal a fellebbezők előadják, hogy az YKK Stocko YKK Holding általi megszerzését megelőző időszak – amelynek során az YKK Stockót tekintik kizárólagosan felelősnek – forgalma 10%‑ának megfelelő felső határ hibás alkalmazásán alapuló jogalapjuk elutasításával a Törvényszék megsértette az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdését, valamint az arányosság, az egyenlő bánásmód és a büntetések egyéniesítésének elvét.

80.

A bírságnak a jogsértés kezdeti időszakára vonatkozó része valójában 19,25 millió eurót tesz ki, ami az YKK Stocko 2006. évi teljes forgalmának (ez 34,91 millió euró volt) 55%‑a, vagyis jelentősen több, mint az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének második albekezdésében előírt 10%‑os felső határ.

81.

A Bizottság ezzel szemben úgy érvel, hogy ez az érv az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében előírt 10%‑os felső határ céljának jogilag téves értelmezésén alapul, ami azt eredményezné, hogy amennyiben egy vállalkozás szerkezete változik (például azért, mert egy anyavállalat megszerez egy leányvállalatot), külön bírságot kellene számítani e változás minden egyes egymást követő időszakára (például a megszerzés előtti és utáni időszakokra).

82.

A Bizottság előadja, hogy ellenkezőleg, egyetlen bírságot kell kiszabni, mivel az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében megállapított korlát nem a bírságnak a jogsértés időszakában tanúsított összejátszásra irányuló magatartáshoz kapcsolódó egyik eleme, hanem a bírság megfizetésére való képességhez kapcsolódó jogszabályi maximum, amely elsődlegesen a vállalkozás megvédését célozza a túlzott bírság kiszabásával szemben, figyelemmel annak méretére. A vállalkozásnak a bírságot kiszabó határozat elfogadásának idején fennálló gazdasági ereje számít tehát (amelyet a teljes forgalom mutat). Kizárólag e megfontolások alkalmasak annak megmagyarázására, hogy a szóban forgó rendelkezés miért utal kifejezetten ezen időpontra a 10%‑os felső határ számítása tekintetében. Következésképpen nem releváns az, hogy a vállalkozás egy múltbeli időpontban, például, mint a jelen ügyben, egy másik társaság általi megszerzését megelőzően, kisebb fizetőképességgel rendelkezett.

83.

A Bizottság ehhez hozzáteszi, hogy még abban az esetben is, ha az anyavállalat úgy dönt, hogy nem nyújt semmilyen pénzügyi támogatást a leányvállalatnak a bírság azon része kapcsán, amely tekintetében kizárólag az utóbbi felelős, ami veszélyeztetheti a leányvállalat életképességét, csak az anyavállalat azon befektetési kockázatának megvalósulásáról van szó, amely egy olyan jogi személyhez (a leányvállalathoz) kapcsolódik, amely a megszerzés előtt (és azután is), bírsággal sújtható versenyellenes magatartást tanúsított. A leányvállalat feletti irányítás megszerzésével az anyavállalat vállalja ezt a kockázatot, amelyet egyébként korlátozhat azáltal, hogy kártérítést köt ki az eredeti jogosulttal kötött adásvételi szerződésben.

84.

Összefoglalva, a Bizottság szerint csak a jogsértés utolsó szakaszaiban és a végső határozat elfogadásának időpontjában felelősséget viselő vállalkozás a felelősséggel és elrettentő hatással kapcsolatos kérdések értékelése szempontjából megfelelő referencia‑jogalany, feltéve, hogy a Bizottság megállapítja, hogy e vállalkozás (vagyis az új anyavállalatokat magában foglaló jogalany) maga is részt vett a jogsértésben. Ugyanezen okokból a Bizottság előadja, hogy a fellebbezők nem hivatkozhatnak sikeresen arra, hogy a bírságot az arányosság vagy az egyenlő bánásmód elvét megsértve szabták ki.

85.

Ahogy azt a jelen indítvány bevezetőjében jeleztem, e jogalap olyan jelentős versenyjogi kérdést vet fel, amelyet a Bíróság még nem döntött el, azaz a bírság 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének értelmében vett jogszabályi felső határának meghatározását az azonos kartellen belüli egymást követő felelősségviselés esetén, pontosabban abban az esetben, ha a jogsértésben részt vevő jogalany egy másik vállalkozás irányítása alá kerül a kartell időtartama alatt.

86.

Az 1/2003 rendelet említett rendelkezése azt mondja ki, hogy „[a] jogsértésben részt vevő vállalkozások és vállalkozások társulásai tekintetében a bírság egyenként nem haladhatja meg az előző üzleti év teljes forgalmának 10%‑át” (kiemelés tőlem).

87.

A Bíróságot tehát első alkalommal kérik fel arra, hogy értelmezze az e rendelet 23. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „jogsértésben részt vevő vállalkozás” fogalmát – többek között a személyes felelősség elve fényében (amely szerint a szankcióknak meg kell felelniük a jogsértő személyének és a jogsértésnek is) – egy olyan helyzetben, amelyben egy meghatározott időszak tekintetében kizárólag a szóban forgó vállalkozás felelősségét állapították meg a bírság egy részének megfizetéséért, majd e vállalkozást megszerezte egy másik vállalkozás.

88.

Itt meg kell jegyezni, hogy e kérdés nemrégiben felmerült a Bíróság előtt a fent hivatkozott Gascogne Sack Deutschland kontra Bizottság ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyben. E kérdést egyébként alaposan tárgyalta Sharpston főtanácsnok az említett ügyre vonatkozó indítványában. A nagytanács ítéletére várva (amelyet az 2013. november 26‑án hozott meg) érthető módon a főtanácsnok indítványa állt a jelen ügyben 2013. október 16‑án tartott tárgyaláson folytatott vita középpontjában ( 42 ).

89.

Sajnos a nagytanács nem döntötte el a kérdést, mivel az arra vonatkozó érveket mint elfogadhatatlanokat elutasította. Ez annál is inkább kár, mivel a Bíróságnak soha nem kellett olyan körülmények között értelmeznie az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdését, mint amelyek a Gascogne Sack Deutschland kontra Bizottság ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyet (vagy a jelen ügyet) jellemezték, és a Bizottság gyakorlata, valamint a Törvényszék azzal kapcsolatos ítélkezési gyakorlata nem egységes, ami várhatóan következményekkel jár a jogbiztonságra nézve.

90.

A főtanácsnok fent hivatkozott Gascogne Sack Deutschland kontra Bizottság ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyben előadott érveléséből fogok kiindulni.

91.

Először, ahogy a főtanácsnok is utal rá indítványa 83. pontjában, „az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének második albekezdése azt mondja ki, hogy: »A jogsértésben részt vevő vállalkozások […] tekintetében a bírság egyenként nem haladhatja meg az előző üzleti év [teljes] forgalmának 10%‑át«. Maga a Törvényszék kifejezett megállapítást nem tett, de hallgatólagosan elfogadta a Bizottság által a határozatban tett azon megállapítást, amely szerint a [Gascogne Sack Deutschland (GSD)] teljes mértékben felelős volt a jogsértésért a Groupe Gascogne általi megszerzését megelőző időszakban […]. Mivel a GSD volt a jogsértésben részt vevő vállalkozás 1988. február 9. és 1994. január 1‑je között, kizárólag ő tűnik annak a »vállalkozásnak«, amely az ezen időszak során elkövetett jogsértés vonatkozásában az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének hatálya alá esik”. Továbbá indítványának 84. pontjában megemlíti, hogy „[a] későbbi, 1994. január 1‑je és 2002. június 26. közötti időszak vonatkozásában a jogsértésben részt vevő »vállalkozás« a Groupe Gascogne (a meghatározó befolyás vélelme értelmében) és a GSD (ténylegesen) volt. Ennek megfelelően mindkét vállalkozás egyetemlegesen felelős ezen időszak tekintetében”.

92.

Másodszor, az említett indítvány 85. pontjában a főtanácsnok megjegyzi, hogy „amennyiben az elkövető személye azért módosul egy jogsértés során, mert a leányvállalat később egy anyavállalat 100%‑os tulajdonába került, az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének második albekezdésében szereplő »vállalkozás« kifejezés nem kellően széles értelmű ahhoz, hogy magába foglaljon egy ilyen »változó geometriát«”.

93.

Harmadszor, az indítvány 86. pontja szerint, „noha a szankció a leányvállalat múltbeli cselekményeire vonatkozik, a 10%‑os felső határ megállapításánál az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése a referencia‑időpontot a Bizottság határozatának időpontjában rögzíti. E tekintetben a leányvállalat helyzete nem tér el semmilyen más vállalkozásétól, mivel a 10%‑os felső határt a [jogsértést szankcionáló] bizottsági határozatot megelőző üzleti év forgalma alapján kell megállapítani. Ennek megfelelően fontos különbséget tenni a leányvállalat forgalma és az anyavállalat forgalma között, és a leányvállalattal szemben az anyavállalat általi megszerzést megelőző időszak tekintetében kiszabott bírság kapcsán alkalmazott 10%‑os felső határt kizárólag a leányvállalat forgalma alapján kell meghatározni”.

94.

Negyedszer, ahogy azt Sharpston főtanácsnok az indítványának 87. pontban leszögezi, „ez az értelmezés jobban összhangban van az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének célkitűzéseivel, mint a Bizottság [által a fent hivatkozott Gascogne Sack Deutschland kontra Bizottság ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyben, illetve a jelen ügyben követett] megközelítés[…]. A 10%‑os felső határ célja az, hogy megvédje a vállalkozást az olyan túlzott bírságoktól, amelyek üzletileg tönkretehetik. ( 43 ) Amennyiben a leányvállalatot olyan jogsértésért szankcionálják, amelyért teljes mértékben felelős, [a bírság összegének kiszámítása] egy olyan felső határ mellett, amelyet [a leányvállalat cégcsoportjának] világméretű forgalma alapján számítanak ki, ez valószínűleg magasabb [összeget] eredményez (mivel egy vállalatcsoport világméretű forgalmának 10%‑a [rendszerint] magasabb, mint egyetlen leányvállalat forgalmának 10%‑a). Ennélfogva e számítási módszer magasabb bírságot fog eredményezni, mintha a 10%‑os felső határt a leányvállalat kizárólagos forgalma alapján állapítanák meg”.

95.

Sharpston főtanácsnok indítványa 89. pontjában hozzáteszi, hogy „ésszerűen feltételezhető, hogy a jelen ügyhöz hasonló körülmények között a Bizottság megosztja a felelősséget [a leányvállalat] anyavállalat általi megszerzés[é]t megelőző és az azt követő időszak között, annak érdekében, hogy megjelenítse a személyes felelősség elvét ( 44 ). Ennek oka az, hogy a leányvállalat korábbi időszak alatti versenykorlátozó magatartását azon időpont előtt tanúsította, hogy az anyavállalattal egy vállalkozást alkotott volna, és ezért az anyavállalat egyetemleges felelősségét nem állapították meg a jogsértés ezen időszaka tekintetében. Analógia alapján ugyanakkor úgy vélem, hogy nehezen igazolható az, ha a csoport világméretű forgalmát veszik figyelembe a 10%‑os felső határ megállapítása érdekében egy olyan bírság vonatkozásában, amelyet kizárólag a leányvállalatnak kell megfizetnie, és amelyet olyan jogsértés alapján szabtak ki, amelyet nem maga az anyavállalat követett el, továbbá amelyet a szóban forgó időszak tekintetében be sem tudtak neki”.

96.

E tekintetben egyetértek Sharpston főtanácsnok indítványával a következő okok miatt.

97.

Mindenekelőtt, az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének értelmében vett „vállalkozás” fogalma egybe kell hogy essen az EK 81. cikk alapján felelős vállalkozás fogalmával.

98.

Rámutatok, hogy a Bizottság úgy ítélte meg, hogy kizárólag az YKK Stocko felelős a bírság egy részének, azaz 19250000 eurónak a megfizetéséért. A vitatott határozat 1. cikkének (1) bekezdésében és 2. cikkének (1) bekezdésében ugyanis 68250000 euró bírságot szabtak ki az YKK Stockóval szemben, amelyből az YKK Corp. és az YKK Holding egyetemlegesen felelős 49000000 euró megfizetéséért. A 19250000 euró tehát körülbelül az YKK Stocko 2006. évi forgalma 55%‑ának felel meg ( 45 ).

99.

A vitatott határozat egyértelműen kiemeli, hogy a Bizottság az YKK Stocko kizárólagos felelősségét állapította meg a bírság e részének megfizetése tekintetében, mivel szintén az YKK Stocko kizárólagos felelősségét állapította meg azon időszak egy része tekintetében, amelynek során a BWA‑együttműködés keretében elkövetett jogsértéseket megállapították.

100.

A vitatott határozat (429) preambulumbekezdésében az szerepel, hogy az YKK Corp., az YKK Holding és az YKK Stocko „egyetemleges felelősségét kell megállapítani a jelen határozat 4.2 pontjában ismertetett [BWA‑]együttműködés keretében elkövetett jogsértésekért, attól kezdődően, hogy az [YKK Stocko] az [YKK Holding], és ennélfogva az [YKK Corp.] kizárólagos tulajdonában lévő leányvállalat lett, vagyis 1997. március és 2001. március 15. között. Az [YKK Stocko] felelősségét a [BWA‑]együttműködésben való részvétele teljes időszakára, vagyis az 1991. május 24. és 2001. március 15. közötti időszakra meg kell állapítani” (kiemelés tőlem).

101.

Ezt követően a vitatott határozatnak a bírság meghatározásáról szóló, „a bírságok növelése az időtartam függvényében” című 586. lábjegyzetében a Bizottság megállapítja, hogy „a 40%‑kal megnövelt kiindulási összeg arra az időszakra vonatkozik, amelynek tekintetében az [YKK Stocko], az [YKK Holding] és az [YKK Corp.] egyetemleges felelősségét állapították meg [vagyis négy évre]. A százalékos növelés fennmaradó része arra az időszakra vonatkozik, amelynek tekintetében az [YKK Stocko] kizárólagos felelősségét állapították meg” ( 46 ) (vagyis a fennmaradó 55%, tehát öt év és kilenc hónap).

102.

A Bizottság tehát helyesen osztotta fel az egyes társaságok felelősségét, tekintettel arra, hogy 1997. március (az YKK Stocko YKK Holding általi megszerzésének időpontja) előtt az YKK Stocko és az YKK‑csoport két külön társaság volt, vagyis két „gazdasági egységet”, illetve az EK 81. cikk és az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének értelmében vett két vállalkozást alkotott ( 47 ).

103.

Mivel a BWA‑együttműködés első öt és fél éve (és a bírság egy részének megfizetése) tekintetében a Bizottság kizárólag az YKK Stocko felelősségét állapította meg, ez szükségszerűen azt jelenti, hogy az „ugyanazon gazdasági egység” (egyetlen önálló gazdasági egység) volt ezen időszak folyamán.

104.

Ennek alapján, ahelyett hogy a 10%‑os felső határt a két vállalkozás közül a nagyobb vállalkozás (vagyis amelyik azáltal jött létre, hogy az YKK‑csoport 1997‑ben felvásárolta az YKK Stockót) forgalma alapján számította, a Bizottságnak logikusan két külön 10%‑os felső határt kellett volna alkalmaznia.

105.

Az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése ugyanis azt írja elő, hogy „[a] jogsértésben részt vevő vállalkozások és vállalkozások társulásai tekintetében a bírság egyenként nem haladhatja meg az előző üzleti év teljes forgalmának 10%‑át” (kiemelés tőlem).

106.

A Bíróság rámutatott ( 48 ), hogy „[az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében szereplő, a forgalom 10%‑ának megfelelő] korlát célja [éppen az], hogy a [Bizottság által kiszabott] bírságok ne legyenek aránytalanok az érintett vállalkozás nagyságához képest”, valamint hogy „[a bírság] összeg[e] a jogsértésben részt vevő vállalkozások mindegyike előző évi üzleti forgalmának 10%‑áig terjedhet” (kiemelés tőlem).

107.

Az említett cikket értelmezve ugyanis nem szabad szem elől téveszteni az alapvető kapcsolatot a felelősség és a bírság között. Úgy vélem, hogy e rendelkezés egyrészt azt mondja ki, hogy csak azon vállalkozás forgalmát lehet figyelembe venni a 10%‑os felső határ számításánál, amelynek felelősségét megállapították, másrészt pedig, hogy egy olyan ügyben, amelyben különböző vállalkozások egymást követően vettek részt a kartellben, a 10%‑os felső határt ezek külön forgalmai alapján kell kiszámítani.

108.

Egyébként rámutatok, hogy e tekintetben a Bizottság határozathozatali gyakorlata nem állandó.

109.

Más határozatokban ugyanis a Bizottság már különböző 10%‑os felső határokat alkalmazott a jogsértéssel érintett időszakok szerint.

110.

Így a 2005/349/EK határozatában ( 49 ) (a továbbiakban: „szerves peroxidok”‑ügyben hozott határozat) a Bizottság a 10%‑os értéket a leányvállalatok azon időszakra vonatkozó forgalma alapján számította, amely tekintetében kizárólagos felelősségüket állapította meg, míg az anyavállalat és leányvállalatai egyetemleges felelősségével jellemezhető időszak tekintetében a csoport forgalmára támaszkodott.

111.

A fent hivatkozott Gascogne Sack Deutschland kontra Bizottság ítélet alapjául szolgáló ügyben Sharpston főtanácsnok egyébiránt úgy ítélte meg, hogy „a »szerves peroxidok«‑ügyben hozott határozatban alkalmazott megközelítés inkább összhangban állt az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének szövegezésével és célkitűzéseivel, mint a jelen ügyben elfogadott megközelítés”.

112.

2011‑ben a Bizottság ugyanezt a megközelítést követte egy határozatban ( 50 ) (a továbbiakban: „feszített acél”‑ügyben hozott határozat).

113.

E határozatban a Bizottság hallgatólagosan elismerte a jelen ügy fellebbezői által hivatkozott jogalap (vagyis a 10%‑os felső határ hibás alkalmazására vonatkozó jogalap) megalapozottságát, és módosította eredeti határozatát, csökkentve a több olyan jogalannyal szemben kiszabott bírságot, amelyek kizárólagos felelősségét állapította meg a csoport általi megszerzésüket megelőző időszak tekintetében. A Bizottság célja az volt, hogy „[csökkentse] a [szóban forgó vállalkozások] méret[éhez] és forgalm[á]hoz képest aránytalanul magas bírság összegét. […] A Bizottság a [szóban forgó jogi személyek] 10 %‑os saját forgalmához igazítva csökkentette a vonatkozó bírságok összegét” (kiemelés tőlem) ( 51 ).

114.

A Bizottság változó gyakorlata legalábbis azt bizonyítja, hogy nincs semmilyen elvi oka arra, hogy úgy döntsön, ahogy a jelen ügyben tette. Emellett a Bizottság által a két külön 10%‑os felső határ helyett egy felső határ alkalmazása mellett előterjesztett érvek nem igazán meggyőzőek.

115.

A tárgyaláson a Bizottság arra hivatkozott, hogy a „szerves peroxidok”‑ügyben és a „feszített acél”‑ügyben az anyavállalatot csak azon huszonhét, illetve tizenhét évből, amely során a jogsértés tartott, csak hét, illetve három év tekintetében terhelte egyetemleges felelősség, azt sugallva, hogy a jelen ügy megfelelő adatai – vagyis négy év a kilenc év kilenc hónapból – eltérő megközelítést igényel.

116.

Azonkívül, hogy az ilyen számszerűsített határ meghatározása vagy meghúzása nehéz, nem látok olyan elvi okot (és a jelen aktában sem szerepel semmilyen indokolás erre nézve), amely miatt el kellene térni a két külön 10%‑os felső határ alkalmazásától, ami álláspontom szerint az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének helyes értelmezését jelenti.

117.

A Bizottság által hivatkozott egyéb érvek (vagyis a számítások összetettsége vagy a visszaélések kockázata) álláspontom szerint szintén nem állhatnak meg a fenti elemzéssel szemben. Miért lennének összetettebbek a számítások ebben az ügyben, mint a „szerves peroxidok”‑ügyben és a „feszített acél”‑ügyben? ( 52 ) Ami azt a kockázatot illeti, hogy az anyavállalat vagy a vevő mesterségesen csökkenti a felelősséget viselő leányvállalat forgalmát, a Bizottság erre nem hivatkozik a vitatott határozatban, és a szóban forgó iratok között sem található a legcsekélyebb bizonyítékkezdemény sem.

118.

A fentiekből kitűnik, hogy a Törvényszék megsértette az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdését, mivel az első időszak tekintetében csak a leányvállalatot (YKK Stocko) kellett volna a „jogsértésben részt vevő vállalkozásnak” tekinteni, és ezért ennek forgalmát kellett volna figyelembe venni a 10%‑os felső határ számításánál, nem pedig a csoportét.

119.

Ezt követően úgy vélem, hogy a Bizottság és a Törvényszék által a jelen ügyben elfogadott megközelítés ellentétes a személyes felelősség és a szankciók egyéniesítésének elvével.

120.

Egyértelmű, hogy a Bizottság csak akkor kötelezhet bírság megfizetésére egy vállalkozást, ha képes bizonyítani, hogy e vállalkozás az EK 81. cikk értelmében vett jogsértést követett el, vagy részt vett abban. Egyrészről a vétkesség és a felelősség, másrészről a szankció közötti logikai és jogi kapcsolat szükségképpen azt vonja maga után, hogy a bírságot a felelősséget viselő vállalkozásra (vagyis a jogsértésben résztvevő vállalkozásra) vonatkoztatva kell megállapítani.

121.

Ezen, az állandó ítélkezési gyakorlat tárgyát képező alapelv szerint, amely mindenképpen alkalmazandó minden olyan közigazgatási eljárásra, amelynek során az uniós versenyszabályok alapján szankciókat alkalmaznak, valamely vállalkozás csak a neki személyesen felrótt tények miatt szankcionálható. ( 53 )

122.

A szankciókat egyéniesíteni kell, olyan értelemben, hogy azoknak az érintett vállalkozások magatartásához és jellemzőihez kell kapcsolódniuk. ( 54 )

123.

Ezenkívül a jogsértésért főszabály szerint az érintett vállalkozást a jogsértés elkövetése időpontjában irányító természetes vagy jogi személynek kell felelnie, még akkor is, ha a vállalkozás működtetéséért a jogsértést megállapító határozat meghozatalakor már más személy felelős. ( 55 )

124.

Konkrétabban, a Bíróságnak már volt alkalma kimondani, hogy a megszerző társaság felelőssége nem állapítható meg a két leányvállalata által megszerzésük előtt önállóan elkövetett jogsértésekért, mivel e leányvállalatok maguk felelnek a megszerző társaság általi megszerzésüket megelőző jogsértő magatartásukért, és annak tekintetében a megszerző társaság felelősségét nem lehet megállapítani. ( 56 )

125.

A Bíróság több alkalommal megerősítette, hogy „[ha egy] gazdasági egység sérti meg a versenyszabályokat, a személyes felelősség elve szerint neki kell felelnie ezért a jogsértésért” ( 57 ).

126.

Ennélfogva az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdéséből (amely szerint a Bizottság csak azon vállalkozásokkal szemben szabhat ki bírságot, amelyek felelősségét megállapítja), valamint a büntetések és szankciók egyéniesítésének alapelvéből az következik, hogy a bírság kiszabásának feltétele a vállalkozás felelősségének elismerése (legyen szó akár közvetlen, akár betudott felelősségről), valamint hogy a vállalkozás jogsértésben való részvételének szankcionálását célzó bírság szintjét e felelősség függvényében kell megállapítani. Álláspontom szerint ez az elv alkalmazandó a forgalom 10%‑os felső határának számítására is, amelyet a bírság nem haladhat meg.

127.

Másként fogalmazva, amikor a jelen ügyhöz hasonlóan a jogsértést egy adott időszak vonatkozásában egy leányvállalatnak tudják be, nem pedig az anyavállalatnak, kizárólag a felelősséget viselő leányvállalat forgalma releváns a 10%‑os felső határ számítása szempontjából.

128.

A Hoek Loos kontra Bizottság ügyben hozott ítéletében ( 58 ) a Törvényszék azt mondta ki, hogy „a Bizottság köteles a 10 %‑os küszöb alkalmazásakor figyelembe venni az érintett vállalkozás forgalmát, azaz amely vállalkozásnak betudható a jogsértés, és amely felelősségét emiatt megállapította, valamint közölni vele a bírságot kiszabó határozatot” (kiemelés tőlem).

129.

Figyelemmel arra, hogy a 10%‑os felső határ célja az, hogy megakadályozza, hogy a bírság meghaladja a versenyjog megsértésében vétkes vállalkozás fizetőképességét, amennyiben a csoport teljes forgalmát vesszük alapul e felső határ kiszámításakor egy olyan jogsértés esetében és időszakára, amelyet a csoportba való bekerülését megelőzően kizárólag a leányvállalat követett el, az vagy azzal a következménnyel jár, hogy a leányvállalatot megfosztják az e felső határ bevezetésével elérni kívánt védelemtől, vagy pedig azzal, hogy amennyiben a leányvállalat nem képes megfizetni a bírságot, akkor szankciót alkalmaznak az új anyavállalattal szemben (amely azonban a jogsértésért nem felelős), pontosan úgy, mintha a csoport egyetemleges felelősségét állapították volna meg a jogsértés egészéért ( 59 ).

130.

A tárgyaláson a Bizottság jelezte, hogy a 10%‑os felső határt akkor számította volna kizárólag az YKK Stocko vállalkozás forgalma alapján, ha a csoport más vállalkozásai semmilyen módon nem vettek volna részt a jogsértésben az YKK Stockónak a csoportba való bekerülését követően. Nem világos számomra, hogy az a tény, hogy a csoport más vállalkozásai az YKK Stocko bekerülését követően társelkövetői voltak‑e a jogsértésnek, vagy sem, mennyiben módosíthatja a bírság számítását azon időszak tekintetében, amelynek során az YKK Stocko önálló volt, és ennek alapján kizárólagos felelősséget viselt az ezen időszak során elkövetett jogsértésért.

131.

A tárgyaláson emellett a Bizottság hivatkozott a Törvényszék Tokai Carbon és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletére ( 60 ) annak érdekében, hogy elvesse azt a megközelítést, amelyet a „szerves peroxidok”‑ügyben, illetve a „feszített acél”‑ügyben követett, és ehelyett a fent hivatkozott Gascogne Sack Deutschland kontra Bizottság ítélet alapjául szolgáló ügyben, illetve a jelen ügyben alkalmazott megközelítést részesítse előnyben.

132.

Márpedig, ahogy azt Sharpston főtanácsnok a fent hivatkozott Gascogne Sack Deutschland kontra Bizottság ítélet alapjául szolgáló ügyben kifejtette (az indítványának 77. pontja), a fent hivatkozott Tokai Carbon és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyek egyértelműen eltérő, sőt, fordított helyzetre vonatkoztak. Noha az említett egyesített ügyekben az anyavállalat és a leányvállalat ugyanazon vállalkozás része volt a jogsértés idején, kapcsolatuk megváltozott a 10%‑os felső határ számításakor figyelembe veendő évre. Ekkor az anyavállalat már nem felelt korábbi leányvállalatáért: testvérvállalatok lettek. A jogsértés időszaka tekintetében a két társaság egyetemleges felelősségét állapították meg, a határozatnak azonban a korábbi anyavállalat és a korábbi leányvállalat külön volt a címzettje, a 10%‑os felső határt pedig külön alkalmazták mindegyik címzettre. ( 61 )

133.

A Törvényszék említett ítélete tehát az 11/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében előírt 10%‑os felső határ alkalmazása során nem tartotta tiszteletben a személyes felelősség és a szankciók egyéniesítésének elvét.

134.

Végül úgy gondolom, hogy a Bizottság Törvényszék által helybenhagyott megközelítése nem tartja tiszteletben az egyenlő bánásmód és az arányosság elvét.

135.

A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint az egyenlő bánásmód elve megköveteli, hogy a hasonló helyzeteket ne kezeljék eltérő módon, és hogy a különböző helyzeteket ne kezeljék azonos módon, hacsak ez a bánásmód objektíve nem igazolt. ( 62 )

136.

Márpedig a megtámadott ítélet eltérő módon kezel azonos helyzeteket, mivel két olyan vállalkozást, amelyek kizárólagos felelősségét megállapították ugyanazon jogsértés miatt, eltérő módon kezelnek kizárólag azon indok alapján, hogy egyiküket később megszerezte egy vállalkozáscsoport.

137.

Ezenkívül a szóban forgó rendelkezés célja (vagyis az érintett vállalkozás méretéhez és forgalmához képest túlzott bírságok megtiltása), valamint az amögött meghúzódó arányosság alapelve sem teszi lehetővé az azonos helyzetekkel szemben alkalmazott eltérő bánásmód objektív igazolását.

138.

A fent hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletben a Bíróság azt mondta ki, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében előírt 10%‑os felső határ olyan korlát, „amely valamennyi vállalkozás esetén egyformán alkalmazandó, és amelyet az egyes vállalkozások mérete alapján alakítottak ki, és amelynek az a célja, hogy elkerülje a túl nagyméretű és aránytalan bírságokat. Ennek a felső korlátnak tehát – a jogsértés súlyának és időtartamának szempontjával ellentétben – különálló és független célja van” ( 63 ).

139.

Ehhez hasonlóan a fent hivatkozott Tokai Carbon és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 389. pontjában a Törvényszék kimondta, hogy a „felső korlát célja, hogy megóvja a vállalkozásokat az olyan túlzott mértékű bírságoktól, amelyek gazdaságilag tönkretehetik őket”. Másként fogalmazva, a 10%‑os felső határ azt kívánja biztosítani, hogy a szankció szintje ne veszélyeztesse a felelős vállalkozás életképességét.

140.

Végül a fellebbezőkhöz hasonlóan úgy vélem, hogy a Törvényszék által jogalapjuk elutasítása érdekében hivatkozott ítéletek (vagyis a HFB és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélete ( 64 ), valamint a fent hivatkozott Tokai Carbon és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélete) nem relevánsak, és a Törvényszék hibásan értékelte a Bíróság fent hivatkozott Cascades kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének relevanciáját.

141.

A fent hivatkozott HFB és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyben ugyanis a Bizottság több, egy vállalkozásnak minősülő gazdasági egységhez tartozó jogi személy egyetemleges felelősségét állapította meg. Ennek megfelelően, mivel nem olyan ügyet terjesztettek elé, amelyben e vállalkozások egyikének kizárólagos felelősségét állapították meg a jogsértésért a csoportba való bekerülését megelőző időszak tekintetében, a Törvényszék ebből következően nem vizsgálta a fent hivatkozott HFB és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben azt, hogy két 10%‑os felső értéket kell‑e figyelembe venni.

142.

Ráadásul, a fent hivatkozott Tokai Carbon és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 390. pontjára hivatkozás (lásd a megtámadott ítélet 193. pontját) éppen nem a Bizottság érvelését támasztja alá, hanem ellenkezőleg, a fellebbezők érvelését erősíti meg. A fent hivatkozott Tokai Carbon és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyekben a bizottsági határozat valamennyi címzettjét egyetemlegesen felelősnek tekintették a jogsértés teljes időtartama vonatkozásában. Ebben az összefüggésben a Törvényszék kijelentette, hogy „a 10%‑os felső határ bevezetésével elérni kívánt cél csak akkor valósítható meg, ha e felső határt első lépésben a bírságot kiszabó határozat minden külön címzettje esetében alkalmazzák”, valamint hogy „[c]sak amennyiben második lépésben kitűnik, hogy több címzett alkotja […] azt a »vállalkozást«, amely a szankcionált jogsértésért felelős gazdasági egység, akkor számítható ki a felső határ e vállalkozás […] teljes üzleti forgalma alapján” (kiemelés tőlem). Ennek megfelelően a fent hivatkozott Tokai Carbon és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet megerősíti, hogy abban az esetben, ha egy vállalkozás kizárólagosan felelős a jogsértésért az egy nagyobb csoport általi megszerzését megelőző időszak tekintetében, a 10%‑os felső határt a szóban forgó vállalkozás forgalma alapján kell számítani, nem pedig azon csoport forgalma alapján, amelyhez a határozat elfogadásának időpontjában tartozik (mivel az e csoporthoz tartozó többi jogi személy egyáltalán nem felelős a jogsértésért).

143.

Ezenkívül a fellebbezőkhöz hasonlóan úgy vélem, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor további magyarázat nélkül kijelentette a megtámadott ítélet 194. pontjában, hogy a fellebbezők nem hivatkozhatnak a fent hivatkozott Cascades kontra Bizottság ügyben hozott ítéletre ( 65 ), mivel „nem állapították meg az YKK Holding és az YKK Corp. felelősségét az YKK Stockóval szemben kiszabott bírság teljes összegének megfizetéséért”. Ellenkezőleg, ahogy arra jelen indítvány 124. pontjában már rámutattam, a fent hivatkozott Cascades kontra Bizottság ügyben hozott ítélet releváns, ugyanis azt mondja ki, hogy a leányvállalat a felelős a megszerzése előtt elkövetett jogsértésekért, mivel az új anyavállalat felelősségét nem lehet megállapítani. Kizárólag a leányvállalat köteles tehát megfizetni a vele mint külön gazdasági egységgel szemben kiszabott bírságot.

144.

A fentiek összességéből az következik, hogy a harmadik jogalap megalapozott annyiban, hogy a Törvényszék tévesen értelmezte az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdését, és megsértette a személyes felelősség, a szankciók egyéniesítése, az arányosság és az egyenlő bánásmód általános elveit. Ennélfogva az YKK Stockóval szemben a BWA‑együttműködésben való részvételért kiszabott bírság felső határát 3,491 millió euróban kell megállapítani, ami az általa a vitatott határozat elfogadását megelőző üzleti év során elért forgalom 10%‑ának felel meg.

145.

Egyébiránt a fellebbezők kérték, hogy – a forgalmuk 10%‑át kitevő felülvizsgált összegre – engedékenység címén 20%‑os csökkentésben részesülhessenek, amelyet a Bizottság a YKK‑csoportnak nyújtott, amely ezt valamennyi fellebbező nevében kérte (lásd a vitatott határozat (657)–(664) preambulumbekezdését). Úgy vélem azon tény, hogy a 10%‑os felső határt másképpen kellett volna kiszámítani, semmit nem változtat az engedékenység címén való csökkentés alkalmazásán, és ennélfogva helyt kell adni a fellebbezők kérelmének, amit a Bizottság egyébiránt nem vitatott – még csak másodlagosan sem – a beadványaiban vagy a tárgyaláson, sem a Törvényszék, sem pedig a Bíróság előtt. Ez annál is inkább logikus, mivel az 1998. évi iránymutatás alkalmazása során a Bizottság gyakorlata ( 66 ) az volt, hogy engedékenység címén csökkentést alkalmazott (hatodik lépcső) azt követően, hogy megvizsgálta a 10%‑os felső határ át nem lépését (ami az eljárás ötödik lépcsőjének felel meg). A felülvizsgált összegre tehát engedékenység címén alkalmazni kell az említett 20%‑os csökkentést. Ennélfogva a YKK Stockóval szemben kiszabott bírság összege 2792800 euró.

146.

Negyedik jogalapjukban a fellebbezők megjegyzik egyrészt azt, hogy a Törvényszék nem ismertette megfelelően azokat az indokokat, amelyek miatt elutasította az YKK Stocko megszerzését megelőző időszak tekintetében a szorzótényező helytelen alkalmazására alapított jogalapjukat. Másrészt úgy vélik, a Törvényszék mindenképpen megsértette az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdését, az arányosság, valamint a büntetések és szankciók egyéniesítésének elvét, továbbá az egyenlő bánásmód elvét, amikor úgy ítélte meg, hogy indokolt volt az elrettentő hatás fokozása az YKK Stocko YKK Holding általi megszerzését megelőző időszak tekintetében (ezen időszak során az YKK Stockót tekintik kizárólagosan felelősnek).

147.

A Bizottság vitatja ezt az érvelést. Ami az indokolás állítólagos hiányát illeti, hangsúlyozza különösen azt, hogy a fellebbezés 114. pontjából kitűnik, hogy a fellebbezők tökéletesen megértették a Törvényszéknek többek között a megtámadott ítélet 204. pontjában szereplő érvelését, amely szerint az elrettentő hatás szempontjából az érintett vállalkozásnak a bírságot kiszabó határozat elfogadáskor fennálló gazdasági kapacitása számít. Az érdemi érveket illetően a Bizottság kifejti, hogy az elrettentési szorzót nem egy konkrét időszak, például azon időszak vonatkozásában határozták meg, amely tekintetében az YKK Stocko kizárólagos felelősségét állapították meg, hanem az YKK‑csoport egészének (beleértve az YKK Stockót is) közös, a jogsértés egésze vonatkozásában rögzített kiindulási összegére alkalmazták. A Bizottság ehhez hozzáteszi, hogy az elrettentő hatás – amelyet fontos biztosítani – a bírságot kiszabó határozat elfogadásakor fennálló gazdasági egységre (vállalkozásra) gyakorolt hatásra vonatkozik. Márpedig a határozat elfogadásának időpontjára (és valójában már a jogsértés végét megelőzően négy évvel) a felelősséget viselő vállalkozás megnőtt, mivel nem csupán az YKK Stockót olvasztotta magába, hanem annak két anyavállalatát is. Az YKK Holding és az YKK Corp. általi megszerzését követően az YKK Stockót már nem lehetett külön vizsgálni a bírság hatásának értékelése céljából, még a bírság azon részei tekintetében sem, amelyek megfizetéséért kizárólagosan felelős.

148.

Úgy vélem, hogy az indítványomban a harmadik jogalap kapcsán kifejtett megfontolásokat mutatis mutandis alkalmazni kell e vonatkozásban is.

149.

Ahogy a fellebbezők megalapozottan utalnak rá, az uniós ítélkezési gyakorlat két indokot alakított ki, amelyek miatt elrettentési szorzótényezőt lehet alkalmazni, azaz először is, hogy biztosítani kell, hogy a bírságnak jelentős hatása legyen, azon vállalkozások vonatkozásában is, amelyek jelentős pénzügyi forrásokkal rendelkeznek a határozat elfogadásának időpontjában, másodszor pedig az, hogy a nagy vállalkozások a jogsértés időszaka során ( 67 ) versenytársaiknál jelentősebb forrásokkal rendelkezhettek, tehát jobb helyzetben lehettek náluk abból a szempontból, hogy jobban ismerik a jogot, és jobban képesek a jog által rögzített határok között fellépni.

150.

Ezt azt jelenti, hogy a Bizottság csak azon vállalkozás forrásait és pénzügyi eszközeit veheti figyelembe, amelyet felelősnek ítél a jogsértésért ( 68 ).

151.

A vitatott határozatban a Bizottság 1,25‑ös szorzót alkalmazott egyrészt azon magasabb szintű jogi és gazdasági ismeretek, valamint infrastruktúra alapján, amellyel az érintett vállalkozások versenytársaikhoz képest rendelkeztek, másrészt pedig a rendelkezésükre álló „jelentős pénzügyi források” alapján.

152.

E tekintetben a vitatott határozat (538) preambulumbekezdése hivatkozik először is az YKK‑csoport „méretére”, másodszor pedig „összes forrására”, amely kifejezést a Törvényszék is alkalmazta a fent hivatkozott Groupe Danone kontra Bizottság ügyben hozott ítéletében ( 69 ) – erre az ítéletre egyébként a Bizottság is hivatkozik a vitatott határozat (537) preambulumbekezdésében, annak érdekében, hogy igazolja a szorzó alkalmazását nem csupán a bírságnak a fellebbezőkkel szemben egyetemlegesen kiszabott része, hanem az YKK Stockóval szemben a jogsértés azon időszaka, vagyis az 1997 március előtti időszak vonatkozásában kiszabott bírság tekintetében is, amely kapcsán e vállalkozás kizárólagos felelősségét állapították meg.

153.

Úgy vélem, hogy ha ezen okok miatt az 1,25‑ös szorzó alkalmazása védhető is lehet az 1997 márciusát követő időszak tekintetében (amikor az YKK Stocko ténylegesen az YKK‑csoport része volt), az ilyen szorzó alkalmazása nem indokolt az YKK Stocko megszerzését megelőző időszak vonatkozásában.

154.

Az iratokból ugyanis kitűnik, hogy megszerzéséig az YKK Stocko egy korlátozott forrásokkal rendelkező kis vállalkozás volt, amelynek nem volt jogi részlege. Egyértelmű, hogy 1997 márciusa előtt az YKK Stocko nem rendelkezett jelentős pénzügyi forrásokkal.

155.

Mind az egyenlő bánásmód elvére (tekintettel az azon források közötti jelentős különbségre, amelyek egyrészt az YKK Stocko rendelkezésére álltak azon jogsértési időszak során, amelynek tekintetében annak kizárólagos felelősségét állapították meg, illetve másrészt amelyek az YKK‑csoport [beleértve az YKK Stockót is] összességének rendelkezésére álltak azon jogsértési időszak során, amelynek tekintetében egyetemleges felelősségüket állapították meg, vagyis az YKK Stocko megszerzését követően), mind pedig a büntetések egyéniesítésének elvére figyelemmel – amely azt írja elő, hogy a büntetések illeszkedjenek az érintett vállalkozások magatartásához és jellemzőihez ( 70 ) – a Törvényszéknek szankcionálnia kellett volna azt, hogy a Bizottság ugyanazt a szorzót alkalmazta a szóban forgó két jogsértési időszakra.

156.

Érdekes párhuzamot vonni a jelen ügy, és a Bizottság által az úgynevezett „monoklór‑ecetsav”‑kartell kapcsán hozott határozat között ( 71 ). Ebben a határozatban a Bizottság kizárólag az Arkema SA (a továbbiakban: Arkema) (korábban Atofina SA, a továbbiakban: Atofina), az ELF/Total csoport egy leányvállalata tekintetében szabott ki bírságot visszaesés miatt.

157.

E bírság számításánál a Bizottság ügyelt arra, hogy – annak érdekében, hogy a bírság kiindulási összegét az elrettentéshez igazítsa – olyan szorzót vegyen figyelembe, amely csak az Arkema (anyavállalatától, az Elf Aquitaine SA‑tól [a továbbiakban: Elf] elkülönítve értékelt) gazdasági kapacitását tükrözi, annak ellenére, hogy az Arkema és az Elf egyetlen gazdasági egységet alkottak a szóban forgó határozat elfogadásának időpontjában.

158.

A Bizottság e határozat 222. lábjegyzetében kijelenti, hogy „[…] [a]z Elffel szemben alkalmazott 2,5‑ös szorzótényező nem képezi a számítás részét. Ehelyett a visszaesés kiszámításakor 1,5‑ös szorzótényezőt kell alkalmazni, amely akkor lett volna irányadó, ha az Atofina lett volna a határozat egyedüli címzettje (tekintettel az Atofina 17,8 milliárd eurót kitevő világszintű forgalmára). Ennek következtében az Atofinára a fenti mértékben meghatározott külön bírságot kell kiszabni”.

159.

Másként fogalmazva, a kizárólag a leányvállalattal szemben kiszabott bírság számítása során a Bizottság 1,5‑ös szorzót alkalmazott – amely eltér az anyavállalattal (Elf) és a leányvállalattal (Arkema) szemben egyetemlegesen kiszabott bírság számítása során alkalmazott 2,5‑ös szorzótól –, annak érdekében, hogy figyelembe vegye az anyavállalatától függetlenül vizsgált leányvállalat kisebb gazdasági kapacitását.

160.

A Bizottság e tekintetben nem hivatkozott semmilyen olyan indokra, amely megmagyarázná, hogy miért nem alkalmazta az említett megközelítést azon bírság kiszámításánál, amely tekintetében az YKK Stocko viseli a kizárólagos felelősséget.

161.

A BWA‑együttműködés keretében a felelősség fellebbezők közötti megosztásával összefüggésben a vitatott határozat kifejezetten elismerte, hogy 1997 márciusa előtt az YKK Stocko az YKK‑csoporttól elkülönült vállalkozás volt. Emellett a vitatott határozat azt állapítja meg, hogy eltérő tartamú jogsértésekre került sor, amelyeket egyfelől az YKK Stocko, másfelől pedig az YKK Stocko és az YKK‑csoport együttesen követett el. ( 72 ) Mindazonáltal a bírság számítása, és konkrétabban az elrettentési szorzó meghatározása szempontjából a Bizottság csak az YKK‑csoport összes forrását vette figyelembe a jogsértés azon időszaka tekintetében is, amelyben a felelőssé nyilvánított vállalkozás nem rendelkezett ezekkel a forrásokkal.

162.

Márpedig az a vállalkozás, amelynek méretét és összes forrását figyelembe kell venni az esetleges elrettentési szorzó meghatározása érdekében, az EK 81. cikk értelmében vett felelős vállalkozás.

163.

A Törvényszék tehát tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy a Bizottság 1,25‑ös szorzót alkalmazhatott a kizárólag az YKK Stockóval szemben kiszabott bírság számítása során.

164.

Ahogy az a fenti megfontolásokból kitűnik, álláspontom szerint a jelen ügyben nem indokolt semmilyen szorzó alkalmazása az YKK Stocko tekintetében. Ennélfogva az YKK Stocko YKK‑csoport általi megszerzését megelőző időszakra vonatkozó bírság összegét 2792800 euróban kell megállapítani.

165.

A Bíróság eljárási szabályzata 184. cikke (2) bekezdésének értelmében, ha a fellebbezés megalapozott, és a Bíróság maga hoz a jogvita kapcsán végleges határozatot, a Bíróság határoz a költségekről. Az eljárási szabályzat 138. cikkének (3) bekezdése szerint, amely ugyanezen szabályzat 184. cikkének (1) bekezdése alapján a fellebbezési eljárásra is alkalmazandó, részleges pernyertesség esetén mindegyik fél maga viseli saját költségeit.

166.

A jelen ügyben mindenekelőtt rá kell mutatni arra, hogy bár véleményem szerint a fellebbezők által hivatkozott négy jogalapból kettőnek helyt kell adni, és e tekintetben a megtámadott ítéletet hatályon kívül kell helyezni, nem ez a helyzet azonban a fennmaradó két jogalap esetében, amelyeket véleményem szerint el kell utasítani.

167.

Ezt követően az első fokon benyújtott keresettel kapcsolatban rá kell mutatni arra, hogy a Bíróság a bírság csökkentésével a fellebbezők által hivatkozott nyolc jogalapból kettőnek is helyt fog adni ( 73 ). A megtámadott ítéletből – amelyet a Bíróságnak e vonatkozásban nem kell hatályon kívül helyeznie – azonban kitűnik, hogy a fellebbezők az első fokon előadott többi jogalapjukkal pervesztesek lettek.

168.

E körülmények között, és mivel mindegyik fél mind első fokon, mind pedig a jelen fellebbezés keretében részlegesen pervesztes lett, úgy kell határozni, hogy mindegyik fél maga viseli saját költségeit.

169.

Azt javaslom tehát, hogy a Bíróság: