52009DC0475

[pic] | AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK BIZOTTSÁGA |

Brüsszel, 10.9.2009

COM(2009) 475 végleges

A BIZOTTSÁG KÖZLEMÉNYE AZ EURÓPAI PARLAMENTNEK, A TANÁCSNAK, AZ EURÓPAI GAZDASÁGI ÉS SZOCIÁLIS BIZOTTSÁGNAK ÉS A RÉGIÓK BIZOTTSÁGÁNAK

Az éghajlatváltozás kezelésére szolgáló nemzetközi finanszírozás növelése: európai tervezet a koppenhágai megállapodáshoz

{SEC(2009) 1172}

A BIZOTTSÁG KÖZLEMÉNYE AZ EURÓPAI PARLAMENTNEK, A TANÁCSNAK, AZ EURÓPAI GAZDASÁGI ÉS SZOCIÁLIS BIZOTTSÁGNAK ÉS A RÉGIÓK BIZOTTSÁGÁNAK

Az éghajlatváltozás kezelésére szolgáló nemzetközi finanszírozás növelése: európai tervezet a koppenhágai megállapodáshoz

1. Összefoglalás

Az EU a világ legambiciózusabb célkitűzéseit mondhatja magáénak az éghajlatváltozás csökkentése terén, továbbá olyan kötelező erejű mechanizmust léptetett életbe, melynek egyoldalú érvényesítésével az üvegházhatást okozó gázkibocsátást az 1990-es szinthez képest 2020-ra garantáltan 20%-kal csökkentheti. Az EU kész 30%-ra növelni a vállalt csökkentés mértékét, amennyiben Koppenhágában olyan méltányos és ambiciózus globális megállapodás születik, amelyben más fejlett országok hasonló mértékű kötelezettségeket vállalnak és amelyben a gazdasági szempontból fejlettebb fejlődő országok szintén hozzájárulnak a célkitűzéshez felelősségi szintjüknek megfelelően és képességeikhez mérten. Az EU egyedül azonban kevés ehhez. Hatékony megállapodás csak úgy születhet Koppenhágában, ha

- minden fejlett ország nagymértékű csökkentést tűz ki célként – sokaknak közülük még nagyobb mértékű kötelezettséget kell vállalniuk,

- a fejlődő és különösen a gazdaságilag fejlettebb országok az éghajlatváltozás hatásainak mérséklését célzó intézkedéseket vezetnek be,

- továbbá ha kialakításra kerül egy olyan hatékony átfogó struktúra, mely ösztönzőleg hat az alacsony szén-dioxid-kibocsátású gazdaságba történő befektetési kedvre.

A júliusban L’Aquila városában megrendezett csúcstalálkozón a meghatározó fejlődő országokat tömörítő MEF (meghatározó gazdaságok fóruma) elfogadta azt a tudományos nézetet, miszerint az átlagos globális felmelegedés nem haladhatja meg a 2°C-t. A koppenhágai találkozó nagy kihívása az lesz, hogy ezt a célkitűzést konkrét gázkibocsátás-csökkentési célkitűzéssekké alakítsa át. Tudományos adatok alapján ez azt jelenti, hogy ennek eléréséhez 2050-ig a globális kibocsátást az 1990-es szinthez képest legalább 50%-kal kell csökkenteni, továbbá hogy a globális gázkibocsátásnak 2020-ra kell tetőznie. A kutatások továbbá rámutatnak, hogy a fejlődő országoknak 2020-ra 25–40%-os csökkentést kell elérniük, melyet 2050-re legalább 80%-ra kell növelni.

A finanszírozás kérdésének központi szerepe lesz abban, hogy megállapodás szülessen Koppenhágában. Az ENSZ-tárgyalások ugyanis veszélyesen közelednek a holtponthoz. A fejlett országok azt várják a fejlődő és különösen a gazdaságilag magasabb fejlettségi szinten álló országoktól, hogy járuljanak hozzá a közös erőfeszítésekhez. Ezzel egy időben a fejlődő országok világos választ várnak a fejlett országoktól az éghajlatváltozás mérséklése és az ahhoz való alkalmazkodás finanszírozása tekintetében. Kevesebb, mint 90 nappal a koppenhágai csúcs előtt az EU-nak ismét magához kell ragadnia a kezdeményezést a tárgyalások továbbmozdítása érdekében.

E dokumentumnak az a célja, hogy az éghajlatváltozás kezelésének finanszírozását érintő tervezet bemutatásával feloldja a tárgyalásokban beállt patthelyzetet. 2009 márciusában az Európai Tanács világosan kifejtette, hogy az EU-nak szándékában áll méltányos részt vállalni a globális finanszírozási erőfeszítésekből. Az EU-nak most tovább kell lépnie egy lépéssel és meg kell határoznia a finanszírozás lehetséges forrásait, a méltányos hozzájárulás fogalmát, illetve a finanszírozás megszervezésének módját. Mindazonáltal hangsúlyozni kell, hogy a dokumentumban bemutatott számok nem jelentenek hivatalos javaslatot az EU részéről a finanszírozási vállalások tekintetében. A számadatokat jelzésértékűnek kell tekinteni arra az esetre, amennyiben a koppenhágai egyezmény ambiciózus eredményt hoz, a fejlett és gazdaságilag magasabb fejlettségi szinten álló fejlődő országok egyetemesen hozzájárulnak a célokhoz és a globális szén-dioxid-piac kiteljesedik.

Az Európai Parlamentet és a Tanácsot felkérjük, hogy vegye fontolóra a következő kulcsfontosságú elemeket:

- A Bizottság lehető legpontosabb becslése szerint a fejlődő országoknak az éghajlatváltozás mérséklését és az ahhoz való alkalmazkodást célzó intézkedésekkel kapcsolatos finanszírozási igénye a becslések szerint 2020-ra érintheti az évi 100 milliárd EUR-t. E követelmények teljesítésében az állami és magán nemzeti forrásoknak, a globális szén-dioxid-piacnak és a kiegészítő nemzetközi állami pénzmozgásoknak is részt kell vállalniuk. A nemzeti magán- és közfinanszírozás a szükséges finanszírozási igény 20–40%-át, a szén-dioxid-piac kb. 40%-át tudná fedezni, míg a nemzetközi közfinanszírozás a fennmaradó részt. Minél nagyratörőbb célokat tűz ki a megállapodás, annál nagyobb pénzügyi támogatásra lesz szükség a fejlett országok részéről a fejlődő világ megsegítésére. Ezzel egy időben a kibocsátáskorlátozási és kvótakereskedelmi rendszer további pénzügyi forrásokat fog jelenteni a fejlődő országok azon tevékenységei számára, melyek célja az éghajlatváltozás hatásainak mérséklése;

- A megfelelően kialakított nemzetközi szén-dioxid-piac megnövekedett pénzforgalmat fog jelenteni a fejlődő országok számára és éves szinten potenciálisan 38 milliárd EUR-t hozhat 2020-ban. A koppenhágai megállapodáson keresztül létre kell hozni a kibocsátáskereskedelemi-rendszer ágazati jóváírási mechanizmusát, mindeközben a tiszta fejlesztési mechanizmust (CDM) a legkevésbé fejlett országokra kell összpontosítani. Az EU-nak kibocsátáskereskedelmi rendszere keretén belül ösztönöznie kellene az átmenetet.

- A Bizottság lehető legpontosabb becslése szerint 2020-ban nemzetközi közfinanszírozásból évi 22 és 50 milliárd EUR közötti összeget kell elérhetővé tenni. 2013-tól a közfinanszírozási hozzájárulások megfizetésében való részesedésnek a fizetőképességen és a kibocsátás mértékén kellene alapulnia, továbbá a gazdaságilag magasabb fejlettségi szinten álló fejlődő országokat is be kell vonni a teljesítésbe. E becslések alapján, függően attól, hogy az említett két kritérium milyen súlyozást kap, az uniós hozzájárulás mértéke 10%–30% között mozogna. Amennyiben a koppenhágai csúcs pozitív eredménnyel zárul, a méltányos uniós hozzájárulás az egyeztetések eredményeként létrejött globális finanszírozás mértékétől és az egyes szétosztási kritériumoknak tulajdonított súlyozástól függően 2020-ban évi 2–15 milliárd EUR között lenne.

- Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás támogatása terén előnyben kellene részesíteni a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő és legszegényebb fejlődő országokat;

- A nemzetközi légi és tengeri közlekedés fontos forrása lehet az innovatív finanszírozásnak, és mint ilyen további feltárást igényel;

- A jövőbeni nemzetközi pénzügyi struktúra irányítását decentralizálni kellene és az alulról jövő kezdeményezés elve alapján kellene működtetni. A struktúrának továbbá átláthatónak és hatékonyan ellenőrizhetőnek kell lennie, valamint igazodnia kell a hatékony támogatásnyújtás együttesen elfogadott szabályaihoz. Egy, az éghajlatváltozás nemzetközi finanszírozásával kapcsolatos magas szintű fórumnak kellene figyelemmel kísérnie és rendszeres időközönként felülvizsgálnia az éghajlatváltozás mérséklését és az ahhoz való alkalmazkodást célzó intézkedések finanszírozása során felmerülő pénzügyi egyenlőtlenségeket.

- Az LDC-országok kivételével 2011-ig minden országnak készítenie kellene hiteles közép- és hosszú távú célkitűzéseket tartalmazó alacsony szén-dioxid-kibocsátást célzó növekedési programot, továbbá éves szinten üvegházhatásúgáz-nyilvántartási rendszert. Az EU-nak 2011-re be kell mutatnia saját alacsony szén-dioxid-kibocsátást célzó növekedési programját a 2050-ig tartó időszakra bezárólag.

- Amennyiben a koppenhágai megállapodás sikerrel zárul, 2010–2012 között a kifizetések gyors beindítására lesz szükség az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás, az éghajlatváltozás mérséklését célzó intézkedések és a kutatás és a kapacitásépítés finanszírozására a fejlődő országokban, mely éves szinten 5 és 7 milliárd EUR közötti összeget jelent. E cél érdekében és a fent említett becslések alapján 2010-től az EU-nak évi 0,5–2,1 milliárd EUR-val kell hozzájárulnia a finanszírozáshoz. Mind az uniós költségvetésnek, mind a nemzeti költségvetéseknek részt kellene vállalniuk a finanszírozásból;

- A 2012 utáni időszak vonatkozásában és a következő pénzügyi keretre vonatkozó javaslatcsomag részeként a Bizottságnak egy egységes és globális uniós javaslatot kell benyújtania, mely tartalmazza azt is, hogy a finanszírozás a költségvetés terhére történjen-e vagy egy a 2013 utáni pénzügyi keretre vonatkozó javaslatcsomag keretén belüli különálló éghajlati alap keretében; illetve esetlegesen a kettő kombinációján keresztül. Abban az esetben, ha az EU-költségvetésből történik a finanszírozás, átmeneti megoldást kell javasolni a 2013-as évre vonatkozólag a jelenlegi pénzügyi kereten belül. Az egyéni tagállami közvetlen hozzájárulás szintén fontos forrása lehet az uniós finanszírozásnak a globális uniós erőfeszítések részeként. A Bizottság egyértelműen a költségvetési finanszírozást preferálja, mely egyben az Európai Parlament részére is teljes szerepvállalást tenne lehetővé;

- Amennyiben az EU-költségvetés nem kerül felhasználásra, az EU-n belüli hozzájárulás-megosztás terén ugyanazt a megosztási elvet kell követni, mint nemzetközi szinten, azaz figyelembe kell venni a tagállamok egyedi körülményeit.

Az elképzelések szerint a nemzetközi közfinanszírozás mértéke jelentős lenne, azonban nem szabad túlzottnak lennie. Így például a szükséges uniós közfinanszírozási hozzájárulás mértéke jelentősen kevesebb lenne, mint az árverésekből származó várható nemzeti költségvetési bevételek. Továbbá az éghajlatváltozás elleni küzdelem jóval kevesebbe kerül, mint az éghajlatváltozás következményeinek kezelése.

2. Megfelelő pénzügyi mozgások létrehozása

Az éghajlatváltozás mérsékléséhez és az ahhoz való alkalmazkodáshoz szükséges pénzmozgások mértéke a becslések szerint 2020-ra évente körülbelül 100 milliárd EUR[1]lesz. Ezt az összeget tévesen gyakran a fejlődő országok állami költségvetéséből nyújtandó hozzájárulásként értelmezik. Számos olyan egyéb forrás van, melytől elvárható a hozzájárulás:

- Nemzeti finanszírozás (köz vagy magán);

- Szén-dioxid-piacból származó pénzforrások;

- Nemzetközi közfinanszírozási pénzmozgások.

A szén-dioxid-piac további fejlődése és terjeszkedése egyértelműen fontos lesz a szükséges források biztosítása szempontjából. A jelenlegi szén-dioxid-piac a becslések szerint 4,5 milliárd EUR nagyságrendű pénzmozgást eredményezett 2008-ban a fejlődő országok számára, melynek 75%-a az uniós magánszektoroktól érkező keresletből adódott az EU kibocsátás-kereskedelmi rendszerén keresztül[2]. Ennek a rendszernek kellene szolgálnia fő csatornául a magánszektor szén-dioxid-kibocsátási piacának finanszírozásához a fejlődő országok éghajlatváltozás- mérséklésre irányuló törekvéseinek támogatása érdekében. Ez lehetővé tenné, hogy a közfinanszírozást rövid- és középtávon, illetve hosszú távon az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra, kapacitáskiépítésre és technológiai kutatásra, fejlesztési és demonstrációs tevékenységekre továbbá – például az új technológiák kezdeti bevezetésekor felmerülő költségek fedezésével – a magánszektor beruházási képességének növelésére lehessen fókuszálni.

Minél többet tud a szén-dioxid-piac nyújtani, annál kevesebb teher hárul a közfinanszírozásra. Ezért olyan fontos a jól működő és ambiciózus célokat kitűző szén-dioxid-piac kialakítása és ezért kell a magasabb fejlettségű fejlődő országoknak követniük a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet által meghatározott irányvonalat és kibocsátáskorlátozási és kvótakereskedelmi rendszereket létrehozni.

2.1. Nemzeti finanszírozási források mobilizálása

A nemzeti magánfinanszírozás lesz az, ami mind a fejlett, mind a fejlődő országokban fedezni fogja a szükséges befektetések nagy részét. A fejlődő országok csoportja szén-dioxid-kibocsátásának növekedési ütemét 2020-ra hozzávetőlegesen 15–30%-kal kellene csökkenteni ahhoz a szinthez képest, amelyet a kibocsátás változatlan körülmények között érne el. A szükséges beruházások nagy részének kereskedelmi szempontból már most látható az eredménye, mivel a beruházások többletköltsége az energiaszámlák végösszegének csökkenésén keresztül megtérül. Az alacsony költségű energiahatékonysági intézkedések eredményeképpen a szén-dioxid-kibocsátás potenciális csökkentésének például kétharmada elérhető az energiaiparban[3]. Az energiaiparon belüli magánberuházási kedvet ösztönözni lehet a megfelelő szabályozási keret létrehozásával, beleértve a kulcsfontosságú szén-dioxid-kibocsátó ágazatokat lefedő kibocsátáskereskedelmi rendszer létrehozását, továbbá nemzeti rendeletek és pénzügyi ösztönzők bevezetését. Számos fejlődő ország már olyan energiahatékonysági előírások bevezetésén dolgozik, melyek messze a hagyományos intenzívebb szén-dioxid-kibocsátással járó technológiák előtt járnak. Egyéb innovatív eszközökkel tovább lehet ösztönözni a fejlődő országokban a magánberuházási kedvet. A megújuló energiaforrásokról szóló uniós irányelv[4] ösztönzi a megújuló energiaforrások új infrastruktúráiba történő észak-afrikai beruházásokat.

Továbbá számos fejlődő ország, különösen a gazdaságilag magasabb fejlettségi szinten állók, elégséges saját finanszírozási forrással rendelkeznek a szükséges nemzeti beruházások élénkítésére. Brazília például már bejelentette, hogy az erdőirtás következtében fellépő szén-dioxid-kibocsátás csökkentése költségeinek nagy részét viselni fogja.

Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás finanszírozásához szükséges összeg nagy része származhat továbbá magánháztartásoktól és magánvállalatoktól, miután az alkalmazkodás egyben saját gazdasági érdekük is. A kockázatnak való kitettség csökkentésével biztosíthatják, hogy magánjavaik, így pl. épületeik egyre inkább védettek legyenek az éghajlatváltozással szemben. Mindazonáltal a legszegényebb országoknak, és különösen a legkevésbé fejlett országoknak (LCD-országok), illetve a fejlődő országok legszegényebb népességrétegeinek nem lesz módjuk arra, hogy az éghajlatváltozás negatív hatásaihoz való alkalmazkodást finanszírozzák. Így ők nagymértékben függnek majd úgy a nemzeti állami támogatásoktól, mint a nemzetközi köztámogatásoktól.

2.2. A szén-dioxid-piac teljes körű kiaknázására

A nemzetközi szén-dioxid-piac ma már bizonyítottan hatékony eszköze a fejlődő országokbeli magánszektor-beruházások ösztönzésének, és egyben lehetővé teszi a fejlett országok számára, hogy költséghatékonyan érhessék el a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére kitűzött céljaikat. Természetesen a pénzügyi mozgások nagy részéből olyan fejlődő országok részesültek, ahol jelentős kibocsátáscsökkentésre nyílt kilátás. Annak érdekében, hogy a nemzetközi szén-dioxid-piac dinamikusan fejlődhessen (lásd 1. ábra), a jelenlegi tiszta fejlesztési mechanizmust (CDM) jelentősen át kell alakítani középpontjába az LCD-országokat helyezve. Továbbá a gazdaságilag fejlettebb szinten álló fejlődő országok és a versenyerős gazdasági ágazatok tekintetében be kellene bevezetni 2012 után a kibocsátáskereskedelmi-rendszer ágazati jóváírási mechanizmusát[5].

1. ábra: A globális szén-dioxid-piac fokozatos fejlődése

[pic]A projektalapú megközelítésen továbblépve, az új ágazati jóváírási mechanizmus jelentősen megnövelheti, sőt meg is kell növelnie a fejlődő országokban az alacsony szén-dioxid-kibocsátással járó technológiákba történő beruházási kedvet, továbbá figyelembe kell vennie a fejlődő országok azon képességét, hogy ezekben az ágazatokban saját hatáskörben lépjenek fel. Az ilyen befektetéseket az OECD-országokban a középtávon erős szinten maradó szén-dioxid-ár ösztönzi.

Az ilyen jellegű beruházások a fejlett országokbeli szén-dioxid-kibocsátás-csökkentés helyettesítői (az ún. ellentételező jóváírás). A jóváírható kibocsátási egységek megvásárlását nem lehet beleszámítani azon állami pénzügyi támogatásba, melyet a fejlődő országok szén-dioxidkibocsátás-csökkentési célkitűzéseik felett vállaltak, mivel így ezek a jóváírások kétszer lennének beszámítva.

Mindazonáltal a jóváírható kibocsátási egységeket hasznos lenne a fejlődő országokba irányuló különálló pénzügyi mozgásként kezelni és bejelenteni. A jóváírható kibocsátási egységek eladásából származó pénzügyi mozgások jóváírásának az országba érkező vagy az onnan távozó (tonnában mért) teljes nettó becsült forgalmon és átlagos piaci áron kell alapulnia. Kívánatos lenne az értékelést a fejlődő országokba irányuló pénzügyi transzfer már meglévő jelentéstételi eljárásaival (mint pl. az OECD DAC jelentéstételi rendszer) végrehajtani új jelentéstételi követelmények létrehozása helyett.

A nemzetközi szén-dioxid-piac többszörös hasznot jelent. A fejlődő országok csoportja számára egy 30%-os csökkentési célkitűzésű szén-dioxid-piac létrehozása globális szinten az éghajlatváltozás hatásainak mérséklésével járó költségeket 2020-ra körülbelül egynegyedével csökkentené. Ezzel egy időben körülbelül évi 38 milliárd EUR nagyságrendű, a fejlődő országokba irányuló pénzügyi mozgást jelentene[6]. A jóváírható kibocsátási egységek iránti keresletnek ezentúl is sokszoros hatása van, mivel lényegesen megnöveli a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését célzó beruházások iránti finanszírozási kedvet.

A szén-dioxid-piac által mobilizált pénzügyi mozgás potenciális nagysága a koppenhágai megállapodás által létrehozott struktúra számos lényegi elemétől függ. Annak érdekében, hogy létre lehessen hozni egy olyan stabil szén-dioxid-piacot, mely jelentős pénzügyi mozgást eredményez, a tárgyaló feleknek törekedniük kell arra, hogy a fejlett országok tekintetében ambiciózus célokat állapítsanak meg a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére, továbbá figyelembe kell venniük vagy vissza kell vonniuk az első kibocsátáscsökkentési kötelezettségvállalási időszakból fennmaradt kibocsátható mennyiségi egység-többleteket és ambiciózus kezdeti szinteket kell megállapítaniuk a 2013–2020 közötti időszak kibocsátáscsökkentési céljai tekintetében[7], máskülönben az I. mellékletben felsorolt országokban a kereslet-kínálat mérleg nem fogja befolyásolni a szén-dioxid-árat. A 2008–2012 közötti időszakban a szén-dioxid-ár kialakulása és a fejlődő országokba irányuló pénzügyi mozgások nagymértékben az uniós fellépéseknek, így a 2008–2020 közötti időszakra megszabott szigorú plafonértékeknek és a kibocsátható mennyiségi egységeknek az EU kibocsátáskereskedelmi rendszerében történő el nem ismerésének az eredményeképpen jöttek létre. Kiemelt fontosságú ezért az OECD-országokban kialakuló szén-dioxid-piac számára, hogy az összekapcsolt kibocsátáskorlátozási és kvótakereskedelmi rendszereket elkülönítse a kibocsátható mennyiségi egységtöbblettől.

2.3. A nemzetközi közfinanszírozás meghatározása

Minél kevesebbet termel a szén-dioxid-piac, annál nagyobb lesz az igény a közfinanszírozásra az éghajlatváltozás mérséklése terén. Mindazonáltal, mivel ebben a fázisban még nem lehet meghatározni biztonsággal a szén-dioxid-piac nagyságát, a közfinanszírozás iránti extra igényeket sem lehet még felmérni. Ez az egyik fő oka annak, hogy rendszeres felülvizsgálatra lesz szükség az éghajlatváltozás kezelésére szolgáló nemzetközi finanszírozással foglalkozó, javasolt magas szintű fórumon keresztül.

Az éghajlatváltozás mérséklését célzó intézkedésekhez szükséges közfinanszírozás összege valószínűleg fokozatosan növekedni fog, és természetesen függ majd a fejlődő országok intézkedéseinek hathatósságától. A közfinanszírozást a koppenhágai egyezmény megszületését követően közvetlenül és elsősorban kapacitáskiépítésre, azon belül is különösen a fejlődő országokbeli intézményi és szabályozó kapacitás megerősítésére és meghatározott kísérleti projektekre kell összpontosítani. 2013-tól, az egyre nagyobb számban végrehajtott hatásmérséklő cselekvési tervnek köszönhetően, valószínűsíthetően meg fog növekedni a nemzetközi közfinanszírozás iránti igény. Továbbá jelentős összegű közfinanszírozásra lesz szükség a magánszektor ösztönzésére annak érdekében, hogy az kutatási, fejlesztési és demonstrációs tevékenységekbe fektessen, főképpen a fejlődő és fejlett országok közötti állami–magán együttműködéseken és vegyesvállalatokon keresztül.

A szükségleteket részletesebben az 1. táblázat mutatja be:

- A fejlődő országok energia- és iparágazataiban felmerülő azon további költségeket, melyeket nem tud a szén-dioxid-piac fedezni, a Bizottság körülbelül 33 milliárd EUR-ra becsüli 2020-ban.[8] Jóllehet főképpen olyan hosszú távra szóló, alacsony költségű hatékonyságnövelő intézkedésekről van szó, amelyek nagy részét a fejlődő országok nemzeti és elsősorban magánforrásaiból lehetne finanszírozni. E többletköltségek csak kis részét, 10–20%-át (3–6 milliárd EUR) kellene nemzetközi közfinanszírozási forrásokból fedezni 2020-ra, a szegényebb fejlődő országok előnyben részesítésével.

- A mezőgazdaságból származó nem-szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének és az erdőirtás és erdőpusztulás okozta kibocsátás csökkentésének (REDD) többletköltségét a Bizottság éves szinten hozzávetőleg 23 milliárd EUR-ra becsüli[9]. 2020-ig a közfinanszírozás lesz a fő ösztönző forrása az erdőirtás és az erdőpusztulás okozta kibocsátás csökkentésének. Mivel a hatáscsökkentő potenciál nagy része a szegényebb fejlődő országokban található, ebben az ágazatban az energiaágazattal szemben a nemzetközi közfinanszírozás várhatóan fedezni fogja a többletköltségek nagy részét, azaz kb. 30–60%-ot (7–14 milliárd EUR). E célra a Bizottság egy korábbi közleményében javasolta egy globális erdészeti szén-dioxid-mechanizmus létrehozását[10].

- A fenti ágazatokat együttvéve az első becslések alapján a hatásmérséklő intézkedések tekintetében 2020-ra a teljes közfinanszírozási pénzügyi transzfer 10–20 milliárd EUR között lenne, mely 2013-ban ezen összegnek kb. egyharmadát tenné ki. Mindazonáltal hogy e pénzmozgásokból valójában mennyi valósul meg, nagymértékben annak függvénye, hogy a fejlődő országokban milyen mértékben és minőségben lesznek elérhetőek a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését célzó növekedési programok, továbbá az azon belül hatáscsökkentésre kidolgozott javaslatok.

- Ahogy azonban az előző fejezetben már hangsúlyoztuk, a fejlett országok jelenlegi kibocsátáscsökkentési elkötelezettségi szintje következtében nagy a veszélye annak, hogy jelentősen csökkennek majd a szén-dioxid-finanszírozási pénzmozgások. Amennyiben a fejlett országok nem lesznek képesek áthidalni azt a szakadékot, ami jelenlegi vállalásaik és a tudomány által megkövetelt szint között tátong, rájuk hárulhat a fejlődő országok további csökkentéseinek finanszírozási terhe. További vizsgálatok azt mutatják, hogy amennyiben úgy kompenzáljuk a kibocsátáscsökkentési veszteséget, hogy az 1990-es szinthez[11] képest a fejlett országok számára előirányzott 30%-os csökkentés mértékét a kötelezettségvállalások jelenlegi alsó értékére, azaz kb. 10%-ra csökkentjük, azzal 2020-ra évi mintegy 120 milliárd EUR-val növeljük a fejlődő országok részére nemzetközi közfinanszírozásból kifizetendő összeget[12].

- A kapacitásépítéshez, a kutatási együttműködéshez és a technológiai demonstrációhoz szükséges nemzetközi közfinanszírozási igény 2020-ban becslések szerint további 2–6 milliárd EUR-ra tehető.

- A nemzeti és a nemzetközi közfinanszírozás fontos finanszírozási forrása lesz a szegényebb fejlődő országokban az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásnak. Az UNFCCC titkárságának becslései alapján az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás költségei az összes fejlődő országot tekintve 2030-ra elérhetik az évi 23–54 milliárd EUR-t[13]. Az első becslések alapján így 2020-ra várhatóan évi 10–24 milliárd EUR lesz a globális közfinanszírozási pénzügyi transzfer összege.

Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás finanszírozása elsődlegesen valószínűleg a közszférából fog származni a következő források kombinálásával: i) közvetlen költségvetési költségként az együttműködő felektől és ii) a szén-dioxid-piac bevételeiből való részesedésként (ahogy az az Alkalmazkodási Alap esetén már érvényben van). Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás finanszírozása akkor működhet hatékonyan, ha a nemzeti fejlesztési stratégiák minden ágazatába stratégiailag integrálva lesz az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás problémája. Az elkövetkező néhány évben megfelelő szintű kapacitást kell kiépíteni ezen integrálás biztosítására és a szegényebb és kiszolgáltatottabb helyzetben lévő országok beazonosított prioritásainak támogatása érdekében.

2.4. Nemzetközi gyors közfinanszírozás 2010–2012 között

Amennyiben átfogó és nemzetközi állami gyorsfinanszírozást magában foglaló megállapodás születik Koppenhágában, a hozzájárulásokat a kezdeti szakaszban az alábbiakra kellene összpontosítani:

(1) a szükséges folyamatok és kapacitáskiépítés finanszírozása, például a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését célzó növekedési tervek keretében létrejövő hatáscsökkentési cselekvési tervek, kibocsátás-nyilvántartási jegyzékek és az ágazati jóváírási mechanizmust is magában foglaló szén-dioxid-piacok létrehozására;

(2) az éghajlatváltozás lehetséges hatásainak felmérése, az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás integrálása a nemzeti fejlesztési stratégiákba, továbbá a legfontosabb beruházások finanszírozása.

A Bizottság továbbá úgy véli, hogy figyelembe véve a felismert igényeket és a kapacitásokat, rövidtávon további finanszírozási forrásokat kellene mozgósítani annak érdekében, hogy megoldást lehessen találni a legveszélyeztetettebb fejlődő országok és különösen az LDC-országok, kis fejlődő szigetállamok (SIDS) és (a bali cselekvési tervben meghatározott) afrikai országok sürgető szükségleteire, beleértve a katasztrófaveszély csökkentésére szánt kapacitás további erősítését. E kezdeti finanszírozási kötelezettségvállalást azt követően, hogy a nemzeti stratégiákban számszerűsödnek az igények, továbbá az igazgatási kapacitás kiépítésre kerül és a koppenhágai egyezmény keretében Koppenhágában meghatározásra kerül a hozzájárulások mértéke, 2012 után fokozatosan növelni kell.

A különböző fázisban lévő finanszírozási igények alapján becsülve a fejlett országoktól érkező, az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra, annak hatásai csökkentésére irányuló intézkedések és a kapacitás kiépítésre fordítandó közfinanszírozási igények 2010 és 2012 között elérhetik az évi 5–7 milliárd EUR-t.[14]

2.5. Innovatív finanszírozás a nemzetközi légi és tengeri közlekedés részéről

A lehetséges finanszírozási forrásokra tekintettel a Gazdasági és Pénzügyi Tanács[15] hangsúlyozta, hogy örömmel fogad minden olyan globális eszközt, mely a nemzetközi légi és tengeri közlekedés szén-dioxid-kibocsátás problematikáját célozza meg. Ezen ágazatok szén-dioxid-kibocsátási problematikájának világszerte piaci alapú eszközökkel való kezelése finanszírozási forrást jelenthetne a fejlődő országok hatáscsökkentési és alkalmazkodási erőfeszítéseinek támogatására. A kibocsátáskorlátozási és kvótakereskedelmi rendszer egy ilyen megközelítés.

Ha például mind a két ágazat számára megállapítanának egy felső határértéket a szén-dioxid-kibocsátás tekintetében, az árverezésből származó bevételeket össze lehetne gyűjteni nemzetközi szinten, és ez az összeg jelentős finanszírozási forrást jelentene a fejlődő országok hatásmérséklési és alkalmazkodási erőfeszítéseinek támogatására. Egy ilyen fajta globális finanszírozási hozzájárulás egyben a nemzeti államháztartásoktól és az éves előirányzat meghatározására vonatkozó eljárástól való függőséget is csökkentené. Egy további lehetőség a kibocsátás mértéke után fizetendő illeték bevezetése.

Mindazonáltal fontos szem előtt tartani, hogy egy ilyen keretrendszer kialakítása nagy valószínűséggel kihívásokat is teremt. A fejlődő országok amellett érvelnek, hogy a fenti ágazatokból származó szén-dioxid-kibocsátás problematikájának kezelésére differenciált megközelítésre lenne szükség, miközben a fejlett országok attól tartanak, hogy ha a fejlett és fejlődő országok üzemeltetői között különbséget tennének, az erős verseny miatti szénátszivárogtatástól lehetne tartani. Azonban egy globális szintű keretrendszer kialakítása mindenképpen fontos ahhoz, hogy ezek az ágazatok hatékonyan tudjanak hozzájárulni a célokhoz. Működőképes kompromisszum lenne, ha minden szereplőnek ugyanazt a határértéket kellene betartania teljes körű árverezés mellett, miközben az árverezésekből származó bevétel egy része újraosztásra kerülne a fejlődő országok kormányai között kibocsátási értékeik és gazdasági potenciáljuk függvényében.

2.6. A nemzetközi közfinanszírozáshoz való hozzájárulás mértékének meghatározása

A különböző formában és különböző csatornákon keresztül érkező közforrásokra elengedhetetlenül szükség lesz. Annak biztosítására, hogy a hozzájárulások teljes összege elég legyen a kitűzött célokra, a koppenhágai megállapodásnak tartalmaznia kell egy olyan, egyeztetett szabályokon alapuló számítási táblázatot, mely a különböző országok pénzügyi hozzájárulásának mértékét állapítja meg. E skála elkészítésekor figyelembe kell venni az egyes országok által kifejtett erőfeszítéseket, beleértve a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése tekintetében vállalt elkötelezettségeiket. A szabályok szigorúbb betartatása céljából azok az országok, melyek nem teljesítik pénzügyi vállalásaikat, szankcióként például kevesebb kibocsátási jogot kaphatnának vagy korlátozni lehetne az éghajlatváltozás kezelésére szolgáló nemzetközi közfinanszírozáshoz való hozzáférésüket.

Az Európai Tanács [16] megfogalmazta a pénzügyi hozzájárulás mértékének meghatározásához alapul vett elveket, azaz a „fizetőképesség” (GDP) és a „felelősség az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásáért” elvét (az EU belső tehermegosztásának sérelme nélkül). Ez a megközelítés a Mexikó által a „Zöld Alap" kapcsán javasolt hozzájárulás-megállapítási rendszerhez hasonlít. A Tanács hangsúlyozta továbbá, hogy bármely felosztási kulcs kerül is bevezetésre, annak egyetemesnek kell lennie, azaz nem vonatkozhat csak a fejlett országokra, mivel a szén-dioxid-kibocsátásért ma már mindenki felelősséggel tartozik[17]. Fejlett és gazdaságilag magasabb fejlettségi szinten álló fejlődő országok egy kis csoportja felelős a teljes kibocsátás nagy részéért és ezek az országok rendelkeznek a legnagyobb GDP-vel. Az LDC-országokat fel kell menteni minden pénzügyi kötelezettség alól.

E paraméterek alapján az EU hozzájárulása hozzávetőlegesen 10% (amennyiben kizárólag a kibocsátási kritérium számítana) és 30% (amennyiben kizárólag a piaci áron számított GDP számítana) között mozogna. Az uniós hozzájárulás végleges összege a két elvnek a koppenhágai megállapodásban betöltött relatív súlyától fog függni. A kibocsátás GDP-vel szembeni előnyben részesítése további ösztönzést adna a kibocsátás csökkentésének, továbbá elismerné a korai fellépések hatékonyságát a kibocsátáscsökkentés terén. Mindazonáltal ez ahhoz vezetne, hogy a jelentősebb kibocsátásért felelős fejlődő országoknak viszonylag magasabb hozzájárulást kellene fizetniük.

A gyorsfinanszírozás tekintetében, feltéve hogy az részét fogja képezni az átfogó koppenhágai megállapodásnak, az EU részvállalása 10–30% lenne, mely 2010–2012 között éves szinten 0,5–2,1 milliárd EUR-t tenne ki. Ismerve azonban a korai kapacitásépítés és az alkalmazkodás fontosságát az EU-nak meg kell fontolnia, hogy készen áll-e arra, hogy hozzájárulását e szint fölé emelje, azaz növelje-e gyorsfinanszírozási hozzájárulását a 2010–2012 közötti időszak folyamán.

2013 és 2020 között az EU részesedése az évi 0,9–3,9 milliárd EUR-ról évi 2–15 milliárd EUR-ra nőhet, feltéve, hogy a koppenhágai megállapodás ambiciózus célokat megfogalmazó eredménnyel zárul, továbbá hogy az összes fejlett és gazdaságilag magasabb fejlettségi szinten álló ország megfizeti egyetemes hozzájárulásait és hogy a globális szén-dioxid-piac kiteljesedik.

1. táblázat: Becsült nemzetközi éves közfinanszírozási követelmények a 2010–2020 közötti időszakra (2 Celsius fokos csökkenést megcélzó forgatókönyv), milliárd EUR-ban (2005-ös átlagáron számolva)

2010–2012 (gyorsfinanszírozás) | 2013 | 2020 |

Hatásmérséklés | 1 | 3–7 | 10–20 |

Energia és ipar | 3–6 |

Mezőgazdaság és REDD | 7–14 |

Alkalmazkodás | 2–3 | 3 | 10–24 |

Kapacitásépítés | 1–2 | 2 | 1–3 |

Technológiai kutatás, fejlesztés és demonstráció | 1 | 1 | 1–3 |

Összesen | 5–7 | 9–13 | 22–50 |

3. Az EU hozzájárulása az éghajlatváltozás kezelésére szolgáló közfinanszírozáshoz

3.1. A közösségi hozzájárulás módozatai

Amennyiben az EU eléri azt a célját, hogy komoly hatásmérséklő kötelezettségvállalások szülessenek, a nemzetközi közfinanszírozás a megállapodás elkerülhetetlen része lesz. A már így is jelentős finanszírozás mellett, melyet az EU fejlesztési segély keretében az éghajlatváltozás kezelésére nyújt, az EU-nak késznek kell állnia arra, hogy különösen 2013-tól további pénzügyi támogatásokat nyújtson az éghajlatváltozás elleni küzdelemre a bali cselekvési tervnek megfelelően. Nagyratörő célokat kitűző és a méltányosság elvén alapuló hozzájárulási rendszert kell kialakítani.

Az EU egyként lép fel a tárgyalásokon. Sok érv szól amellett, hogy az uniós hozzájárulás egységes, globális ajánlatként érkezzen. Koherenssé és átláthatóvá teszi az uniós hozzájárulást, lehetővé teszi a hozzájárulás tagállamok között méltányos és átlátható megosztását, jelentős mértékű megtakarításokat tesz lehetővé a kifizetések kezelésében és megerősíti az EU szerepét a megállapodás helyénvaló végrehajtásának biztosításában. Az Unió emellett kamatoztathatná a szinte az egész világot lefedő fejlesztési segélyezési politika terén szerzett tapasztalatait. Nem lenne különbség a teljes uniós finanszírozás tekintetében az EU-költségvetéstől jövő, minden tételt magában foglaló bilaterális nemzeti hozzájárulások összege és/vagy az összesített uniós hozzájárulás között.

A jelentékeny és hatékony globális hozzájárulás biztosítása mellett, az EU-nak azt is biztosítania kell, hogy az egységes és globális ajánlat hatékonyan és méltányos módon legyen kialakítva. Alapvetően három, egymást nem kizáró alternatíva kínálkozik a közösségi finanszírozásra:

1. Az EU-költségvetésen keresztül történő közvetlen finanszírozás megbízható és átlátható út lenne. Megmutatná, hogy az EU egyik kulcsfontosságú eszköze milyen különleges prioritást biztosít napjaink egyik legfontosabb politikai kihívásának. Ez a megoldás a szigorú pénzügyi ellenőrzést biztosító, már jól kialakított szabályok és eljárások, továbbá a finanszírozási forrás kapcsán használt sztenderd elosztási kulcs előnyeit nyújtaná, mindemellett az Európai Parlament részére is teljes szerepvállalást tenne lehetővé. A finanszírozás mértékét középtávon nézve ez a megközelítés a költségvetés teljes egészét tekintve egyértelmű következményekkel járna és a következő pénzügyi keretre is nagy hatással lenne. Ezt az utat követve az uniós költségvetés megfelelően tükrözné azt a központi jelentőségű kihívást, amelyet az éghajlatváltozás jelent az EU számára az elkövetkező évtizedekre.

2. Egy másik megoldás egy olyan új és az uniós költségvetésen kívül eső közös éghajlat-változási alap létrehozása lenne, melyet a tagállamok bilaterális hozzájárulásai finanszíroznának. Ez az alternatíva is jó láthatóságot kölcsönözne az EU-nak és alkalmat adna egy ad hoc belső elosztási kulcs kialakítására az uniós hozzájárulás tekintetében. Mindazonáltal ehhez az alaphoz is szükség lenne egy kormányközi megállapodásra vagy saját jogalapra, nem tartozna a pénzügyi keretbe, és a saját források felső korlátja sem vonatkozna rá. Vonatkoznának rá viszont a költségvetésen kívüli alapok hátrányai (alacsony szintű átláthatóság, a költségvetés egységességi elvének be nem tartása, nehezebben elérhető koherencia a költségvetés által finanszírozott egyéb tevékenységekkel). És ami a legfontosabb: megfosztaná az Európai Parlamentet a parlamenti ellenőrzés gyakorlásának jogától.

3. Egy harmadik alternatíva az lehetne, hogy a tagállamok közvetlenül nyújtanak pénzügyi hozzájárulást. Mindazonáltal e hozzájárulásokat is egyértelműen az EU egységes globális ajánlatának részeként kellene előterjeszteni.

A teljes finanszírozás tekintetében a fent említett alternatívák bármelyike vagy azok bármilyen kombinációja ugyanolyan mértékű terheket róna mind az EU-ra, mind a tagállamokra.

A már meglévő uniós erőfeszítéseket a megfelelő módon figyelembe kell venni, de emellett fenn kell tartani az addicionalitás elvét, mivel az éghajlat-változási aspektusok részét fogják képezni a többéves indikatív programok következő generációinak, főképpen a fejlődő országokat segítő földrajzi eszközöknek.

3.2. Az EU-költségvetés mobilizálása 201 2-ig

Mivel az aláírásra kerülő koppenhágai megállapodás főbb pénzügyi következményei legkorábban 2013-tól lesznek érezhetőek, az átmenet kapacitásépítéssel és technikai segítségnyújtással történő megkönnyítése érdekében a megállapodás mellett jelentősen meg kell növelni a fejlődő országok támogatását. A támogatást – a források rendelkezésre állása függvényében – részben az EU-költségvetésből kellene finanszírozni.

A Bizottság a gyorsfinanszírozás keretébe tartozó 2010-es tevékenységek finanszírozására már javasolt további 50 millió EUR támogatást a közösségi költségvetés terhére, feltéve hogy a koppenhágai egyezmény létrejön. Az ezt követő években hasonló összegekre lesz szükség. Ezen további alapok lehetséges finanszírozási forrásainak elkülönítése nem lesz könnyű: a fennmaradó mozgástér nagyon korlátozott és a már létező programok így is nagy nyomás alatt vannak. Kreatív megoldásokra is szükség lehet és a finanszírozási források optimális összetételének kialakítását mind a koppenhágai egyezmény eredménye, mind a költségvetési lehetőségek fényében meg kell vizsgálni.

3.3. A koppenhágai egyezményhez való méltányos EU-hozzájárulás 201 2 után

A finanszírozás második fázisa 2013-ban, az egyezmény életbelépésével kezdődik meg. A koppenhágai éghajlat-változási megállapodásnak az EU-t és tagállamait érintő költségvetési hatásai valószínűleg 2013-tól lesznek jelentősek és éves szinten több milliárd EUR-t jelenthetnek. Ez gond lehet 2013-ban, mivel az EU-költségvetés pénzügyi kerete erre az évre már megállapításra került. 2014-től a majdan létrehozandó pénzügyi keret megállapításakor figyelembe kell venni a fentieket.

A szén-dioxid-kibocsátásért ma már mindenki felelősséggel tartozik. Miközben a fizetőképesség fontos elemét kell, hogy jelentse a globális erőfeszítésekben vállalt mérték megállapításának, a kibocsátás mértéke szintén központi eleme kell, hogy legyen egy méltányos fenntartható koppenhágai egyezménynek.

A viszonylagos teherviselés megállapításának két egyértelmű és az UNFCCC-egyeztetések alkalmával már széles körben használt mértékegysége a kibocsátás mértéke és az adott ország fizetőképessége (GDP). Minél nagyobb súlyt kap a GDP-kritérium, annál magasabb lesz az összesített EU-hozzájárulás. Ha például az összesített nemzetközi közfinanszírozási hozzájárulás 2013-ban 10 milliárd EUR, az összes EU-hozzájárulás 1 milliárd EUR lenne, amennyiben a hozzájárulás mértékének megállapítására szolgáló egyetlen kritérium a kibocsátás mértéke; illetve kb. 3 milliárd EUR-t tenne ki, ha az egyetlen kritérium a fizetőképesség.

Egyes tagállamok teherviselésének kiigazítására kiegyenlítő mechanizmusok használhatók.

Nem szabad elfelejteni, hogy az energiaügyi és éghajlat-változási csomag bevezetésével az uniós tagállamok az árverezésekből jelentős bevételre fognak szert tenni. Az erre vonatkozó jogszabály[18] előírja, hogy e források legalább 50%-át a tagállami nemzeti és nemzetközi éghajlat-változási kihívások kezelésére kell fordítani. A szén-dioxid jövőbeni árfolyamát és következésképpen az árverezésekből befolyó bevétel nagyságát nehéz meghatározni, de a becslések szerint amennyiben az EU-tól 2013-ban felső határértéken 3 milliárd EUR támogatást kérnek, az az árveréseken befolyt teljes összeg kb. 7–20%-át tenné ki. A kormányokhoz az éghajlat-változási politikákból befolyó bevételek így bőven fedeznék a hozzájárulás mértékét.

4. Európai tervezet az éghajlat-változás kezelésére szolgáló finanszírozás decentralizált és az alulról jövő kezdeményezés elve alapján működő irányítására

Annak érdekében, hogy az éghajlat-változási politika nagyratörő céljait meg lehessen valósítani, 2010 és 2020 között jelentős mértékben és ütemben növelni kell az éghajlat-változás kezelésére szolgáló finanszírozás, köztük a közfinanszírozás, nagyságrendjét és a kifizetéseket. E fejezet számos, a világ minden tájáról érkező tárgyalóféllel lefolytatott intenzív egyeztetések eredményeként és az EU együttműködés terén szerzett kiterjedt tapasztalatainak figyelembevételével egy decentralizált és az alulról jövő kezdeményezés elve alapján működő rendszerre tesz javaslatot[19].

Ahhoz hogy egy átfogó irányítási rendszer hatékony és igazságos legyen, a felelősségvállalás, szubszidiaritás, koherencián, átláthatóság, elszámoltathatóság, a teljesítményjutalmazás, az addicionalitás és a komplementaritás elvein kell alapulnia.

Az éghajlatváltozás mérséklésére az európai javaslat kiemelt szerepet tulajdonít az alábbi eszközöknek: a megfelelő nemzeti hatáscsökkentő intézkedéseket magukban foglaló alacsony szén-dioxid-kibocsátást célzó növekedési programok, a támogatott tevékenységek előzetes technikai felülvizsgálata, a tevékenységek és a pénzügyi támogatás naprakész központi nyilvántartása, hatékonyabb nemzeti kommunikációs csatornákon érkező éves kibocsátási nyilvántartási jegyzékek, és rendszeres szakértői értékelések. A folyamatot egy független koordinációs mechanizmus fogja támogatni.

Ezenkívül az alacsony szén-dioxid-kibocsátást célzó hosszú távú növekedési terveket 2011-re minden országnak be kell mutatnia. Noha az LDC-országokkal szemben nem lehet kötelezettségeket támasztani, bátorítani kell őket arra, hogy flexibilis időkeretet megadva és a megfelelő támogatásokkal segítve mozduljanak el e cél irányába. 2011-re az EU is ismertetni fogja 2050-ig tartó, hosszú távú stratégiáját.

Az elképzelések szerint az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás tekintetében az alulról jövő kezdeményezés elve fog érvényesülni, mely megkívánja, hogy a nemzeti fejlesztési és a szegénység felszámolását célzó stratégiákba fokozatosan integrálják az éghajlat-változáshoz való alkalmazkodás problematikáját, továbbá feltételezi a támogatások országon belüli szabályos koordinációját, a nemzeti kommunikációs csatornákon keresztül történő rendszeres jelentéstételt és a bevált gyakorlat megosztását.

A decentralizált és az alulról jövő kezdeményezés elvét alkalmazó megközelítés legnagyobb előnye abban áll, hogy (a Párizsi Nyilatkozattal összhangban) már meglévő, szükség szerint megújított vagy megerősített intézményekre és a fejlődő országok saját struktúráira épít és így elkerüli a párhuzamos struktúrák létrehozását. Már ma is számos bilaterális vagy multilaterális kezdeményezés akadályokba ütközne, ha kizárólag csak egy nagy központosított struktúrában létezhetne. A tagállami javaslatokra épülő decentralizált rendszer a hozzájárulások hatékony felhasználása tekintetében nagyobb teret enged a hozzájárulás-befizetők számára, ami valószínűsíthetően nagyobb mértékben fogja ösztönözni a hozzájárulási kedvet, mintha csak egy nagy és központi irányítású multilaterális alap létezne. Mindenesetre ez nem zárja ki egy, a mexikói Zöld Alaphoz hasonló, kiegészítő jellegű új alap létrehozását, amennyiben az hozzáadott értékkel bírna.

A naprakész nyilvántartási információk, mint pl. az éves kibocsátási nyilvántartási jegyzékeken és a nemzeti kommunikációs csatornákon keresztül történő rendszeres jelentéstétel lehetővé teszi az UNFCCC számára, hogy az feltárja a hatásmérséklést és az alkalmazkodást elősegítő tevékenységek finanszírozásában fellépő hiányosságokat és egyenetlenségeket. A hiányosságok kezelését megkönnyítené egy olyan, az éghajlatváltozás kezelésére szolgáló nemzetközi finanszírozással foglalkozó magas szintű fórum létrehozása, mely e terület állami és magánszektorbeli szakértőit foglalja magában. Ez a fórum, mely mind a fejlett, mind a fejlődő országok, továbbá a nemzetközi pénzügyi intézetek döntéshozóit egyenlő mértékben képviselné, felügyelhetné és szakpolitikai irányvonalakkal láthatná el az UNFCCC-alapokat, a multilaterális finanszírozási szervezeteket és a bilaterális együttműködést folytató szervezeteket annak biztosítására, hogy a finanszírozás méltányos módon kerüljön szétosztásra az országok között és hogy az éghajlatváltozás mérséklését és az ahhoz való alkalmazkodást célzó politikai prioritások egyensúlyban legyenek.

[1] Lásd a szolgálati munkadokumentum 2. fejezetét

[2] Forrás: Világbank, „State and Trends of the Carbon Market 2009” (A szén-dioxid-piac helyzete és trendjei 2009). http://siteresources.worldbank.org/EXTCARBONFINANCE/Resources/State_and_Trends_of_the_Carbon_Market_2009-FINALb.pdf.

[3] Lásd a SEC(2009) 101 sz. dokumentumot.

[4] 2009/28/EK irányelv.

[5] Lásd a szolgálati munkadokumentum 4. fejezetét

[6] Lásd a szolgálati munkadokumentum 3. fejezetét

[7] Lásd a szolgálati munkadokumentum 7. fejezetét

[8] Lásd a szolgálati munkadokumentum 3. fejezetét.

[9] Lásd a szolgálati munkadokumentum 3. fejezetét.

[10] COM(2008) 645

[11] További elemzések alapján, POLES, KKK.

[12] Lásd a szolgálati munkadokumentum 1. fejezetét.

[13] UNFCCC titkárság.

[14] Azon tevékenységek körének részletes bemutatását, melyeknek korai támogatást lenne célszerű megítélni lásd a szolgálai munkadokumentum 5. fejezetében.

[15] Luxemburg, 2009. június 9., 2948. tanácsi ülés.

[16] Brüsszel, 2009. június 18-19.

[17] Lásd a szolgálati munkadokumentum 6. fejezetét.

[18] 2009/29/EK irányelv.

[19] Lásd a szolgálati munkadokumentum 8. fejezetét