C–684/16. sz. ügy

Max‑Planck‑Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften eV

kontra

Tetsuji Shimizu

(a Bundesarbeitsgericht [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Szociálpolitika – Munkaidő‑szervezés – 2003/88/EK irányelv – 7. cikk – A fizetett éves szabadsághoz való jog – Nemzeti szabályozás, amely előírja a ki nem vett fizetett éves szabadság és az említett szabadság után járó pénzbeli megváltás elvesztését, ha a munkavállaló a munkaviszony megszűnése előtt nem terjesztett elő szabadság iránti kérelmet – 2003/88/EK irányelv – 7. cikk – A nemzeti jognak az uniós joggal összhangban álló értelmezésére vonatkozó kötelezettség – Az Európai Unió Alapjogi Chartája – A 31. cikk (2) bekezdése – Magánszemélyek közötti jogvitákban való felhívhatóság”

Összefoglaló – A Bíróság ítélete (nagytanács), 2018. november 6.

1. Szociálpolitika – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme – Munkaidő‑szervezés – A fizetett éves szabadsághoz való jog – Nemzeti szabályozás, amely előírja a ki nem vett fizetett éves szabadság és az említett szabadság után járó pénzbeli megváltás automatikus elvesztését, ha a munkavállaló a munkaviszony megszűnése előtt nem terjesztett elő szabadság iránti kérelmet – Arra vonatkozó előzetes ellenőrzés hiánya, hogy a munkavállalónak ténylegesen van‑e lehetősége e jog gyakorlására – Megengedhetetlenség – A nemzeti bíróság kötelezettségei – A nemzeti szabályozás uniós joggal összhangban álló értelmezése

   (Az Európai Unió Alapjogi Chartája, 31. cikk, (2) bekezdés, és 52. cikk, (1) bekezdés; 2003/88 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 7. cikk)

2. Szociálpolitika – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme – Munkaidő‑szervezés – A fizetett éves szabadsághoz való jog – 2003/88 irányelv – 7. cikk – Közvetlen hatály – Erre való hivatkozás lehetősége magánszemélyek közötti jogvitában – Hiány

   (2003/88 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 7. cikk)

3. Szociálpolitika – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme – Munkaidő‑szervezés – A fizetett éves szabadsághoz való jog – Az uniós szociális jog különleges fontossággal bíró elve – Terjedelem

   (EUMSZ 151. cikk; az Európai Unió Alapjogi Chartája, 21. cikk, (1) bekezdés, 27. cikk és 31. cikk, (2) bekezdés; 2003/88 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 7. cikk; 93/104 tanácsi irányelv, 7. cikk)

4. Szociálpolitika – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme – Munkaidő‑szervezés – A fizetett éves szabadsághoz való jog – A 2003/88 irányelvvel és az Európai Unió Alapjogi Chartájával ellentétesnek ítélt nemzeti szabályozás – Magánszemélyek közötti jogvitában eljáró nemzeti bíróság kötelezettségei – Az említett nemzeti szabályozás alkalmazásának mellőzése és fizetett éves szabadság vagy pénzbeli megváltás nyújtása a munkaviszony megszűnése esetén – Korlátok

   (Az Európai Unió Alapjogi Chartája, 21. cikk, (1) bekezdés, 31. cikk, (2) bekezdés, és 51. cikk, (1) bekezdés; 2003/88 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 7. cikk)

1.  A munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 7. cikkét és az Európai Unió Alapjogi Chartája 31. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az alapügyben szóban forgóhoz hasonló olyan nemzeti szabályozás, amelynek alapján amennyiben a munkavállaló nem kérte, hogy az érintett referencia‑időszak során gyakorolhassa a fizetett éves szabadsághoz való jogát, ez a munkavállaló ezen időszak végén – automatikusan, és annak előzetes ellenőrzése nélkül, hogy a munkáltató ténylegesen lehetőséget biztosított‑e számára e jog gyakorlására, különösen megfelelő információ szolgáltatásával – elveszti az említett időszak után ezen rendelkezések értelmében szerzett fizetett éves szabadság napjait, valamint ehhez kapcsolódóan a munkaviszony megszűnése esetén a ki nem vett e fizetett éves szabadság után járó pénzbeli megváltáshoz való jogát. E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a belső jog egészére tekintettel és a belső jogban elismert értelmezési módszerek alkalmazásával e jog olyan értelmezésére juthat‑e, amely biztosíthatja az uniós jog teljes érvényesülését.

   Ugyan az első kérdésben e tekintetben szereplő kérdésfeltevésre válaszul pontosítani kell, hogy a munkáltató számára a 2003/88 irányelv 7. cikkéből eredő kötelezettség tiszteletben tartása nem terjedhet addig, hogy őt a munkavállalóival szemben arra kötelezi, hogy utóbbiak ténylegesen gyakorolják a fizetett éves szabadsághoz való jogukat (lásd ebben az értelemben: 2006. szeptember 7‑iBizottság kontra Egyesült Királyság ítélet, C‑484/04, EU:C:2006:526, 43. pont), az említett munkáltatónak ellenben ügyelnie kell arra, hogy lehetővé tegye a munkavállaló számára az ilyen jog gyakorlását (lásd ebben az értelemben: 2017. november 29‑iKing ítélet, C‑214/16, EU:C:2017:914, 63. pont).

   E tekintetben – és amint arra a főtanácsnok indítványának 41–43. pontjában egyaránt rámutatott – a munkáltató többek között arra köteles, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog kötelező jellegére tekintettel, valamint a 2003/88 irányelv 7. cikke hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében ténylegesen és átláthatóan ügyeljen arra, hogy a munkavállalónak valóban lehetősége legyen a fizetett éves szabadságának kivételére, azzal, hogy – szükséges esetben hivatalosan – annak kivételére ösztönzi, és egyúttal – annak biztosítása érdekében, hogy az említett szabadság még alkalmas legyen arra, hogy garantálja az érintett számára a pihenést és a kikapcsolódást, amelyekhez e szabadságnak hozzá kell járulnia – pontosan és időben tájékoztatja arról, hogy amennyiben nem veszi ki a szabadságot, a referencia‑időszak vagy a szabadság átvitelére engedélyezett időszak végén elveszti azt.

   Továbbá a bizonyítási teher e tekintetben a munkáltatóra hárul (lásd analógia útján: 2006. március 16‑iRobinson‑Steele és társai ítélet, C‑131/04 és C‑257/04, EU:C:2006:177, 68. pont). Amennyiben a munkáltató nem tudja bizonyítani, hogy a megkövetelt gondosságot tanúsította ahhoz, hogy a munkavállaló ténylegesen kivehesse az őt megillető fizetett éves szabadságot, úgy kell tekinteni, hogy a referencia‑időszak vagy a szabadság átvitelére engedélyezett időszak végén az említett szabadsághoz való jog megszűnése, valamint a munkaviszony megszűnése esetén a ki nem vett éves szabadság után járó pénzbeli megváltás kifizetésének ehhez kapcsolódó hiánya sérti a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését, illetve 7. cikkének (2) bekezdését.

   Így, mivel az alapeljárásban szóban forgó szabályozás a 2003/88 irányelvet hajtja végre, az alapügyben alkalmazni kell a Charta 31. cikkének (2) bekezdését (lásd analógia útján: 2014. január 15‑iAssociation de médiation sociale ítélet, C‑176/12, EU:C:2014:2, 43. pont).

   Ebben a kontextusban végezetül emlékeztetni kell arra, hogy a Charta 31. cikkének (2) bekezdésében meghatározott éves fizetett szabadsághoz való alapvető jog csak a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében előírt szigorú feltételeknek és különösen az említett jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható. Ezért a tagállamok nem térhetnek el a 2003/88 irányelv 7. cikkéből eredő és a Charta 31. cikkének (2) bekezdésének tükrében értelmezett azon elvtől, miszerint a megszerzett, fizetett éves szabadsághoz való jog nem szűnhet meg a nemzeti jog által meghatározott referencia‑időszak és/vagy a szabadság átvitelére nyitva álló időszak lejártakor, ha a munkavállalónak nem volt lehetősége arra, hogy kivegye a szabadságát (lásd ebben az értelemben: 2017. november 29‑iKing ítélet, C‑214/16, EU:C:2017:914, 56. pont).

   (lásd: 44–46., 50., 54., 61. pont és a rendelkező rész 1. pontja)

2.  Következésképpen, jóllehet a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) és (2) bekezdése teljesíti a feltétel nélküliséggel és a kellő pontossággal kapcsolatos kritériumokat ahhoz, hogy közvetlen hatállyal rendelkezzen (lásd ebben az értelemben: az ugyanezen a napon kihirdetett Bauer és Willmeroth ítélet, C‑569/16 és C‑570/16, 71–73. pont), magánszemélyek közötti jogvitában nem lehet az említett rendelkezésekre hivatkozni a fizetett éves szabadsághoz való jog teljes érvényesülésének biztosítása és az e joggal ellentétes valamennyi nemzeti jogi rendelkezés alkalmazásának mellőzése érdekében (2015. március 26‑iFenoll ítélet, C‑316/13, EU:C:2015:200, 48. pont).

   (lásd: 68. pont)

3.  Lásd a határozat szövegét.

   (lásd: 69., 70., 72., 73. pont)

4.  Az alapügyben szóban forgóhoz hasonló nemzeti szabályozásnak a 2003/88 irányelv 7. cikkével és az Európai Unió Alapjogi Chartája 31. cikkének (2) bekezdésével összhangban való értelmezésének lehetetlensége esetén ez utóbbi rendelkezésből következik, hogy a munkavállaló és a magánszemély minőségében eljáró korábbi munkáltatója közötti jogvitában eljáró nemzeti bíróságnak mellőznie kell az említett nemzeti szabályozás alkalmazását, és ügyelnie kell arra, hogy amennyiben ez a munkáltató nem tudja bizonyítani, hogy a megkövetelt gondosságot tanúsította ahhoz, hogy a munkavállaló ténylegesen kivehesse az őt az uniós jog értelmében megillető fizetett éves szabadságot, az említett munkavállalót ne lehessen megfosztani sem az ilyen fizetett éves szabadsághoz való szerzett jogától, sem pedig ehhez kapcsolódóan a munkaviszony megszűnése esetén a ki nem vett szabadság után járó pénzbeli megváltástól, amelynek kifizetése ebben az esetben közvetlenül az érintett munkáltató feladata.

   A fizetett éves szabadsághoz való jog, amelyet a Charta 31. cikkének (2) bekezdése minden munkavállaló tekintetében előír, magát a létezését tekintve tehát egyidejűleg kógens és feltétel nélküli jellegű, ezen utóbbi ugyanis nem igényel az uniós vagy a nemzeti jogi rendelkezések általi konkretizálást, és e rendelkezések csupán részletezhetik a fizetett éves szabadság pontos tartamát, valamint adott esetben gyakorlásának bizonyos feltételeit. Következésképpen az említett rendelkezés önmagában elegendő ahhoz, hogy a munkavállalókra olyan jogot ruházzon, amelyre önmagában hivatkozhatnak a munkáltatóval szemben indított jogvitáik keretében olyan helyzetekben, amelyek az uniós jog, és következésképpen a Charta hatálya alá tartoznak (lásd analógia útján: 2018. április 17‑iEgenberger ítélet, C‑414/16, EU:C:2018:257, 76. pont).

   A Charta 31. cikkének (2) bekezdése által a magánszemélynek minősülő munkáltatók tekintetében ily módon kiváltott joghatásokat illetően meg kell állapítani, hogy bár e Charta 51. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a Charta rendelkezéseinek címzettjei – a szubszidiaritás elvének megfelelő figyelembevétele mellett – az Unió intézményei, szervei és hivatalai, valamint a tagállamok annyiban, amennyiben az Unió jogát hajtják végre, az említett 51. cikk (1) bekezdése nem tér ki arra a kérdésre, hogy az ilyen magánszemélyek adott esetben közvetlenül kötelezhetők‑e az említett Charta bizonyos rendelkezéseinek a tiszteletben tartására, és így az nem értelmezhető úgy, hogy az szisztematikusan kizárja ennek a lehetőségét.

   Mindenekelőtt, és amint arra a főtanácsnok a Bauer és Willmeroth egyesített ügyekre vonatkozó indítványának (C‑569/16 és C‑570/16, EU:C:2018:337) 78. pontjában emlékeztetett, az, hogy az elsődleges jog bizonyos rendelkezéseinek a címzettjei elsősorban a tagállamok, nem zárja ki, hogy azok a magánszemélyek közötti jogviszonyokra is alkalmazhatóak legyenek (lásd ebben az értelemben: 2018. április 17‑iEgenberger ítélet, C‑414/16, EU:C:2018:257, 77. pont).

   A Bíróság továbbá többek között már elismerte azt, hogy a Charta 21. cikkének (1) bekezdésében előírt tilalom önmagában elég ahhoz, hogy a magánszemélyre olyan jogot ruházzon, amelyre önmagában hivatkozhat a más magánszeméllyel szemben folyamatban lévő jogvita keretében (2018. április 17‑iEgenberger ítélet, C‑414/16, EU:C:2018:257, 76. pont), anélkül tehát, hogy a Charta 51. cikkének (1) bekezdésével az ellentétes lenne.

   Végezetül, pontosabban a Charta 31. cikkének (2) bekezdését illetően hangsúlyozni kell, hogy a fizetett éves szabadság időszakaihoz való, valamennyi munkavállalót megillető jog a jellegénél fogva megfelelő kötelezettséget ró a munkáltatóra, nevezetesen az ilyen időszak biztosításának vagy a munkaviszony végén ki nem vett fizetett éves szabadság után járó megváltás biztosításának kötelezettségét.

   (lásd: 74., 76–79., 81. pont és a rendelkező rész 2. pontja)