C‑17/17. sz. ügy

Grenville Hampshire

kontra

The Board of the Pension Protection Fund

(a Court of Appeal [England & Wales] [Civil Division] [Egyesült Királyság] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – A munkavállalók védelme a munkáltató fizetésképtelensége esetén – 2008/94/EK irányelv – 8. cikk – Kiegészítő ellátórendszerek – Öregségi ellátásokra való jogosultságok védelme – A biztosított minimális védelmi szint”

Összefoglaló – A Bíróság ítélete (negyedik tanács), 2018. szeptember 6.

1. Szociálpolitika–Jogszabályok közelítése–A munkavállalók védelme a munkáltató fizetésképtelensége esetén–2008/94 irányelv–Szakmai kiegészítő nyugdíjrendszerek–Öregségi ellátásokra való jogosultságok védelme–A minimális védelem előírt szintje–Minden egyes munkavállaló jogosultságai értéke legalább 50%‑ának megfelelő kompenzáció

   (2008/94 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 8. és 12. cikk)

2. Szociálpolitika–Jogszabályok közelítése–A munkavállalók védelme a munkáltató fizetésképtelensége esetén–2008/94 irányelv–Szakmai kiegészítő nyugdíjrendszerek–Öregségi ellátásokra való jogosultságok védelme–A kompenzációk kifizetésének biztosítására köteles szervezet tagállam általi létrehozása–A munkavállaló azon lehetősége, hogy egy ilyen szervezettel szemben az említett irányelv közvetlen hatállyal rendelkező 8. cikkére hivatkozzon

   (2008/94 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 8. cikk)

1.  A munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelméről szóló, 2008. október 22‑i 2008/94/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 8. cikkét akként kell értelmezni, hogy a munkáltató fizetésképtelensége esetén minden egyes munkavállalónak a szakmai kiegészítő ellátórendszer alapján megszerzett jogosultságai értéke legalább 50%‑ának megfelelő öregségi ellátásokban kell részesülnie.

   Ezen irányelv célkitűzése ugyanis, amely arra irányul, hogy minden munkavállaló számára biztosítson egy közösségi szintű minimumvédelmet a munkáltató fizetésképtelensége esetén, súlyosan sérülne, ha a munkavállaló általi, az említett irányelv 12. cikke értelmében vett bármiféle visszaélés hiányában a tagállamok teljesíthetnék az ugyanezen irányelv 8. cikkéből eredő kötelezettségeiket anélkül, hogy minden egyes munkavállaló számára biztosítanának ilyen minimális védelmet.

   Egyébiránt, amint arra a főtanácsnok indítványának 48–53. pontjában lényegében rámutatott, a munkavállalókat munkáltatójuk fizetésképtelenné válása esetén megillető, a 2008/94 irányelv 8. cikke által bevezetett minimális védelem teljes érvényesülésének biztosításához, amely megköveteli, hogy e védelem a nyugdíjban töltött idő egészére kiterjedjen, az szükséges, hogy a munkavállalók megszerzett jogosultságai értéke legalább 50%–ának megfelelő kompenzációt az öregségi nyugellátásoknak a nyugdíj egész időtartama alatt előrelátható növekedését figyelembe véve számítsák, elkerülve ezzel, hogy a garantált összeg az évek múlásával az eredetileg egy nyugdíjban eltöltött évre megszerzett érték 50%‑a alá essen.

   (lásd: 47., 51., 52. pont, a rendelkező rész 1. pontja)

2.  A 2008/94 irányelv 8. cikke az alapügy körülményeihez hasonló körülmények között közvetlen hatállyal rendelkezik, így arra hivatkozhat a nemzeti bíróság előtt valamely magánszemély munkavállaló olyan szervezet határozatának vitatása céljából, mint amilyen a the Board of the Pension Protection Fund (a nyugdíjvédelmi alap igazgatósága, Egyesült Királyság).

   A 2008/94 irányelv 8. cikke által előírt védelem kedvezményezettjeivel kapcsolatban e cikk szövegéből egyértelműen kitűnik, hogy ezen irányelv célja a munkáltatójuk fizetésképtelenségével érintett munkavállalók védelme. Ennélfogva az említett cikk a garancia kedvezményezettjeinek meghatározása tekintetében teljesíti az irányelvek valamely rendelkezésének közvetlen alkalmazhatóságához megkövetelt, pontosságra és feltétlen jellegre vonatkozó feltételt.

   A 2008/94 irányelv 8. cikkében előírt védelem tartalmával kapcsolatban elegendő arra emlékeztetni, hogy a Bíróság a 2007. január 25‑iRobins és társai ítéletben (C‑278/05, EU:C:2007:56) megállapította, hogy e 8. cikk megköveteli, hogy a munkavállaló – munkáltatójának fizetésképtelensége esetén – azoknak a felhalmozott nyugdíjjogosultságokból eredő öregségi ellátásoknak legalább a felét megkapja, amelyek tekintetében valamely szakmai kiegészítő ellátórendszer keretében járulékot fizetett (2013. április 25–iHogan és társai ítélet, C‑398/11, EU:C:2013:272, 51. pont).

   Az említett rendelkezés ezen értelmezése egyértelműsíti és pontosítja annak jelentését és terjedelmét, amint azt hatálybalépésének időpontjától értelmezni és alkalmazni kell, illetőleg értelmezni és alkalmazni kellett volna (lásd ebben az értelemben: 2016. április 19‑iDI ítélet, C‑441/14, EU:C:2016:278, 40. pont; 2017. november 22‑iCussens és társai ítélet, C‑251/16, EU:C:2017:881, 41. pont).

   A 2008/94 irányelv 8. cikke tehát egyértelmű és pontos kötelezettséget ír elő a tagállamok számára, amelynek célja, hogy a magánszemélyeket jogokkal ruházza fel. Hozzá kell tenni, hogy e kötelezettség nincs semmilyen különös feltételhez kötve.

   Ami azt a kérdést illeti, hogy a jelen ítélet 54. és 55. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében a PPF állami szervnek minősül, vagy azzal egyenértékűnek minősülhet‑e, meg kell jegyezni, hogy a PPF‑et közérdekű feladat ellátásával bízták meg, és ennek ellátása céljából többletjogosultságokkal rendelkezik, mivel díjat fizetnek neki a jogosult szakmai kiegészítő ellátórendszerek, és megszűnésük keretében elláthatja e rendszereket a szükséges utasításokkal. A PPF igazgatósága továbbá valamely szakmai kiegészítő ellátórendszer védett kötelezettségei értékelésének jóváhagyásával rögzíti minden munkavállaló védelmi szintjét öregségi ellátásokra vonatkozó megszerzett jogosultságaik tekintetében, mind olyan esetben, ha a PPF felelősséget vállal a rendszerért, mind a PPF‑en kívül, esetleges megszűnés esetén.

   (lásd: 57–60., 66., 70. pont és a rendelkező rész 2. pontja)