C‑515/13. sz. ügy

Ingeniørforeningen i Danmark

kontra

Tekniq

(az Østre Landsret [Dánia] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal iránti kérelem — Szociálpolitika — 2000/78/EK irányelv — A foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód — 2. cikk, (1) bekezdés és (2) bekezdés, a) pont — 6. cikk, (1) bekezdés — Életkoron alapuló eltérő bánásmód — Nemzeti szabályozás, amely az általános nyugdíjrendszerben öregségi nyugdíjra jogosult munkavállalóknak a munkaviszonyuk megszűnésekor nem írja elő végkielégítés folyósítását”

Összefoglaló – A Bíróság ítélete (hetedik tanács), 2015. február 26.

Szociálpolitika — A foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód — 2000/78 irányelv — Az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma — Nemzeti szabályozás, amely kizárja a végkielégítésből az általános nyugdíjrendszerben öregségi nyugdíjra jogosult munkavállalókat — Jogszerű célok követésére alapított igazolás — Megengedhetőség — Feltételek — A nemzeti bíróság általi értékelés

(2000/78 tanácsi irányelv, 2. cikk, (1) bekezdés, a) pont és 6. cikk, (1) bekezdés)

A foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló 2000/78 irányelv 2. cikke (1) bekezdését és (2) bekezdésének a) pontját, valamint 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely előírja, hogy a munkáltató az ugyanazon vállalkozásnál legalább 12, 15 vagy 18 évig folyamatosan alkalmazott munkavállalónak való felmondás esetén a munkavállaló munkaviszonyának megszűnésekor egy‑, kettő‑, illetve háromhavi munkabérnek megfelelő összeget köteles fizetni, ez az összeg azonban nem jár abban az esetben, ha az említett munkavállalónak a munkaviszonya megszűnésekor lehetősége van arra, hogy az általános nyugdíjrendszerben öregségi nyugdíjban részesüljön, amennyiben egyrészt e szabályozás jogszerű foglalkoztatáspolitikai és munkaerő‑piaci céllal objektív és ésszerű módon igazolt, másrészt pedig az e cél eléréséhez megfelelő és szükséges eszköznek minősül. A kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy ez az eset áll‑e fenn.

Ugyanis a munkáltatói felmondás esetén járó végkielégítést kizárólag azokra a munkavállalókra korlátozni, akik elbocsátásuk időpontjában nem jogosultak az általános nyugdíjrendszerben öregségi nyugdíjra, nem tűnik ésszerűtlennek a jogalkotó által kitűzött célra tekintettel, amely cél abban áll, hogy fokozott védelmet nyújtson azoknak a munkavállalóknak, akiknek az újbóli munkába állás felé vezető átmenet a vállalkozásnál szerzett szolgálati idejük miatt különösen nehéznek mutatkozik. A fent hivatkozott nemzeti szabályozás azt is lehetővé teszi, hogy szűküljön az abból adódó visszaélések lehetősége, hogy az olyan munkavállalók, akik valójában nyugdíjba vonulnak, olyan végkielégítésben részesüljenek, amely az újbóli munkába állás támogatására szolgálna. Ennélfogva e nemzeti szabályozás nem tűnik nyilvánvalóan alkalmatlannak az uniós jogalkotó által kitűzött jogszerű foglalkoztatáspolitikai cél elérésére.

Ezenkívül e nemzeti szabályozás az arányosság elvének és a visszaélések elleni küzdelem szükségességének megfelelően annak biztosítására szolgál, hogy a munkáltatói felmondás esetén járó végkielégítést csak azoknak a személyeknek fizessenek, akiknek azt szánták, vagyis azoknak, akik továbbra is aktívak szeretnének maradni, de korukra való tekintettel általában több nehézséggel szembesülnek, amikor új állást kell keresniük. E szabályozás annak az elkerülését is lehetővé teszi, hogy a munkáltatói felmondás esetén járó végkielégítést olyan személyeknek kelljen fizetni, akik egyébként az általános nyugdíjrendszerben öregségi nyugdíjban fognak részesülni, következésképpen nem lépi túl az azon célok eléréséhez szükséges mértéket, amelyeket összebékíteni igyekszik egymással.

Másfelől a nemzeti szabályozás rendelkezése különbözik az Ingeniørforeningen i Danmark ítélet (C‑499/08, ECLI:EU:C:2010:600) alapjául szolgáló ügybeli rendelkezéstől. Ugyanis mivel az említett ügyben szóban forgó öregségi nyugdíjat a 60. életév betöltésétől számítva folyósíthatják, az ezen életkort a munkaviszonya megszűnésének napján betöltő valamennyi munkavállaló csak csökkentett összegű nyugdíjban részesülhetett azon összeghez képest, amelyet akkor kapott volna, ha megvárhatta volna a nyugdíjba vonulás időpontját a nyugdíjjogosultságára való hivatkozás érdekében. Ennélfogva ugyanis az előrehozott nyugdíj alapján folyósított összeg csökkenése kockázatának tette ki magát. Nem ez az eset áll fenn viszont a munkáltatói felmondás esetén járó végkielégítésből való kizárást illetően akkor, amikor a munkavállalónak a munkaviszonya megszűnésekor lehetősége van arra, hogy az általános nyugdíjrendszerben öregségi nyugdíjban részesüljön, hiszen az előrehozott nyugdíj alapján fizetett összeg csökkenésének a kockázata főszabály szerint nem érinti az olyan munkavállalókat, akik az általános nyugdíjrendszerben öregségi nyugdíjban részesülhetnek. Továbbá mivel a munkáltatói felmondás esetén járó végkielégítés olyan egyszeri végkielégítés, amely egy‑, kettő‑, illetve háromhavi munkabér összegének felel meg, az általános nyugdíjrendszerben öregségi nyugdíjra jogosult munkavállalók tekintetében történő kizárását tartalmazó intézkedés nem tűnik úgy, hogy hosszú távon jelentős jövedelemveszteséget eredményezhet. E tekintetben a szóban forgó végkielégítés kizárása különbözik a Dansk Jurist‑ og Økonomforbund ítélet (C‑546/11, ECLI:EU:C:2013:603) alapjául szolgáló ügybeli kizárástól, amely a 65. életévüket betöltött és öregségi nyugdíjra jogosult tisztviselőknek az abból történő kizárására vonatkozott, hogy három éven át jogosultak maradjanak az illetményükre.

Következésképpen azon intézkedés, amely a munkáltatói felmondás esetén járó végkielégítést kizárja abban az esetben, ha a munkavállalónak a munkaviszonya megszűnésekor lehetősége van arra, hogy az általános nyugdíjrendszerben öregségi nyugdíjban részesüljön, nem tűnik úgy, hogy túlzott mértékben veszélyezteti az általános nyugdíjkorhatárt elért munkavállalók törvényes érdekeit.

(vö. 27., 28., 31., 32., 37–42., 44., 45. pont és a rendelkező rész)