A Törvényszék (hetedik tanács) T-374/20. sz., KM kontra Európai Bizottság ügyben 2021. március 24-én hozott ítélete ellen az Európai Unió Tanácsa által 2021. június 7-én benyújtott fellebbezés

(C-357/21. P. sz. ügy)

(2021/C 310/18)

Az eljárás nyelve: német

Felek

Fellebbező: az Európai Unió Tanácsa (képviselők: M. Bauer és M. Alver meghatalmazottak)

A többi fél az eljárásban: KM, Európai Bizottság, Európai Parlament

A fellebbező kérelmei

A fellebbező azt kéri, hogy a Bíróság:

Jogalapok és fontosabb érvek

Fellebbezésének alátámasztására a Tanács négy jogalapra hivatkozik.

Első jogalapjában a Tanács azt kifogásolja, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor eltérően kezelte a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 18. vagy 20. cikke szerinti, túlélő hozzátartozói nyugdíj folyósítását illetően azon volt tisztviselő túlélő házastársát, aki szolgálati jogviszonyának megszűnése előtt kötött házasságot, valamint azon volt tisztviselő túlélő házastársát, aki szolgálati jogviszonyának megszűnését követően kötött házasságot. A Törvényszék azonban a szóban forgó helyzetek összehasonlíthatóságát nem az azokat jellemző tényezők összessége, különösen a szóban forgó jogi helyzet alapján értékelte, figyelemmel a szóban forgó uniós jogi aktus tárgyára és céljára. A Törvényszék tehát tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy a házasságkötés időpontja az egyetlen olyan tényező, amely meghatározza, hogy a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 18. vagy 20. cikkét kell-e alkalmazni, holott az eltérő bánásmódot a személyzeti szabályzat 35. cikkében előírt valamely hivatali jogállásban lévő tisztviselő jogi helyzete és a volt tisztviselő jogi helyzete közötti alapvető, ténybeli és jogi különbség igazolja.

A Tanács a második és a harmadik jogalapra másodlagosan hivatkozik.

Második jogalapjában a Tanács téves jogalkalmazásra hivatkozik az uniós jogalkotó határozatai Törvényszék általi bírósági felülvizsgálatának terjedelmét illetően. A Törvényszék az uniós jogalkotó „egyszerű” mérlegelési mozgásterének fennállására hivatkozott, amely annak vizsgálatára vonatkozó kötelezettséget foglal magában, hogy nem tűnik-e észszerűtlennek, hogy az uniós jogalkotó a megállapított eltérő bánásmódot a kitűzött cél eléréséhez alkalmasnak és szükségesnek tartja. Ennek során a Törvényszék figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a bíróság az uniós jogalkotónak a ráruházott hatáskörök gyakorlása során széles mérlegelési jogkört ismert el azokon a területeken, ahol tevékenysége politikai, gazdasági vagy szociális döntéseket igényel, és amelyeken olyan összetett értékeléseket kell végeznie, mint például a szociális biztonsági rendszer kialakítása esetében. Így nem arról van szó, hogy az ilyen területen elfogadott intézkedés volt-e az egyetlen vagy a legjobb intézkedés. Az ugyanis csak akkor jogellenes, ha nyilvánvalóan alkalmatlan a hatáskörrel rendelkező intézmények által elérni kívánt célra. A Törvényszék azáltal, hogy nemcsak azt vizsgálta, hogy a szóban forgó intézkedés nyilvánvalóan alkalmatlan volt-e, a jogalkotó értékelését a sajátjával helyettesítette, és ezzel túllépte a jogszerűségi felülvizsgálatának korlátait.

Harmadik jogalapjában a Tanács arra hivatkozik, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot az eltérő bánásmód igazolásának vizsgálata során. Először is, e vizsgálat téves jogalkalmazáson alapul a Törvényszék részéről a jogalkotó által hozott határozatokra vonatkozó felülvizsgálata terjedelmének a meghatározását illetően. A Törvényszék ezt követően figyelmen kívül hagyta azt az ítélkezési gyakorlatot is, amely szerint a felperesnek kell bizonyítania valamely jogszabály elsődleges joggal való összeegyeztethetetlenségét, és nem az intézményeknek mint a jogi aktus kibocsátójának kell bizonyítania ezen aktus jogszerűségét. Ezenkívül a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor az eltérő bánásmód igazolását azon ítélkezési gyakorlat fényében vizsgálta, amely szerint a csalásra vonatkozó általános vélelem nem elegendő az EUM-Szerződés célkitűzéseit sértő intézkedés igazolásához, és arra a következtetésre jutott, hogy a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 20. cikke az öt évnél rövidebb házasságokkal szembeni csalás általános és megdönthetetlen vélelmét vezette be. Végül ebből következik, hogy a csalás vélelmének megdöntésére szolgáló objektív bizonyítékok előterjesztésének a megtámadott ítéletben tárgyalt lehetősége a jelen ügyben nem releváns, mivel a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 20. cikke nem teremti meg sem a csalás vélelmét, sem pedig a házassággal kapcsolatos csalás hiányának vélelmét.

Végül negyedik jogalapjával a Tanács téves jogalkalmazásra és az indokolási kötelezettség megsértésére hivatkozik a Törvényszéknek az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének megsértésére vonatkozó következtetéseit illetően. A megtámadott ítéletben a Törvényszék a túlélő házastárs életkorára és a tisztviselő vagy volt tisztviselő életkorára hivatkozott, és így megsértette indokolási kötelezettségét. Ezt követően a Tanács szerint a meghatározott életkorú vagy korcsoportba tartozó személyeket érintő különös hátrány megállapítása többek között annak bizonyításától függ, hogy a szóban forgó szabályozás kedvezőtlen hatást gyakorol az adott életkorú személyek lényegesen nagyobb arányára, mint a más életkorú személyek csoportjára; márpedig ilyen bizonyítékokat a jelen ügyben nem nyújtottak be. Végül, még ha feltételezzük is, hogy fennállt ilyen, közvetetten a volt tisztviselő házasságkötés időpontjában fennálló életkorán alapuló eltérő bánásmód, a Törvényszék elmulasztotta megvizsgálni, hogy ezen eltérő bánásmód összeegyeztethető-e az Alapjogi Charta (1) 21. cikkének (1) bekezdésével, és megfelel-e a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében foglalt kritériumoknak.

(1)  Az Európai Unió Alapjogi Chartája (HL 2012. C 326., 391. o.).