1.

Róma történelmének korai időszakában minden idegen az állam ellenségének minősült. Az idegeneknek a ius civile jogokat vagy védelmet nem biztosított, az kizárólag a római polgárokat illette meg. ( 2 ) Később, különösen a császárkorban – főként a Birodalom folyamatosan bővülő tartományaiban – bizonyos mértékű jogi pluralitást engedélyeztek. Emellett a ius civile római polgársággal nem rendelkező személyekre történő alkalmazását fokozatosan lehetővé tették különféle jogi konstrukciók, köztük a „polgárság fikciója” ( 3 ) révén, amelyet Gaius a következőképpen határozott meg: „[…] peregrinus javára is alkalmazzák a római polgárság fictióját, ha azon a címen perel, vagy olyannal áll perben, amely címen a mi törvényeink actiót alakítottak ki, föltéve, hogy jogos ezt az actiót peregrinusra is kiterjeszteni […]”. ( 4 )

2.

Ezt az actiót mindenesetre a tágan értelmezett Római Birodalom intézményei, illetve ezen intézmények keretei között tárgyalják. A Birodalmon belül politikai szempontból nem léteztek olyan szuverén államok, amelyek között felmerülhetett volna modern értelemben vett (egyaránt szuverén jogrendszerek közötti) jogi kollízió. Amikor tehát Kr. e. 150–125 körül egy Paulus nevű preator láthatólag először tette lehetővé olyan, később actio pauliana ( 5 ) néven ismertté vált actio indítását, amelynek révén a hitelező megtámadhatta az adós csalárd, a szóban forgó hitelező számára sérelmes eljárását, a joghatóság kérdése ezen actióval kapcsolatban egyszerűen nem merült fel.

3.

Más a helyzet Kr. u. 2018‑ban. A Szczecinben székhellyel rendelkező Feniks Sp. z o.o. (a továbbiakban: Feniks) lengyel társaság és a szintén Szczecinben székhellyel rendelkező COLISEUM 2101 Sp. z o.o. (a továbbiakban: COLISEUM) lengyel társaság egy lengyelországi fejlesztési projekttel kapcsolatban szerződéses jogviszonyba kerültek egymással. A COLISEUM alvállalkozási szerződéseket is kötött, azonban az alvállalkozókat nem tudta kifizetni. Ezeket az alvállalkozókat helyette a Feniks fizette ki. Ez azt eredményezte, hogy a COLISEUM a Feniks adósává vált.

4.

Ezt követően a COLISEUM egy lengyelországi telket értékesített a spanyolországi Alcorában székhellyel rendelkező Azteca Products & Services SL (a továbbiakban: Azteca) részére. Az eladási árat beszámították a COLISEUM Aztecával szemben fennálló tartozásába.

5.

A Feniks eljárást indított az Aztecával szemben a lengyel polgári törvénykönyvnek az actio pauliana néven ismert eszközt biztosító rendelkezései alapján, és az eljárásban kérte annak megállapítását, hogy az ingatlan eladása a Feniksszel szemben hatálytalan. E keresetet a Sąd Okręgowy w Szczecinie (szczecini regionális bíróság, Lengyelország), vagyis a kérdést előterjesztő bíróság előtt indította. A kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy a lengyel bíróságok rendelkeznek‑e joghatósággal. Álláspontja szerint a joghatóságot kizárólag az alapozza meg, ha a szóban forgó követelés az 1215/2012 rendelet ( 6 ) alapján „szerződéssel kapcsolatos ügynek” minősíthető. Ennek hiányában a joghatóságot az alperes székhelye szerinti tagállamot megjelölő általános szabály szerint kell megállapítani; a jelen ügyben joghatósággal Spanyolország rendelkezik, ahol az Azteca székhelye található.

6.

Mivel az alapeljárás 2016. július 11‑én indult, időbeli hatályánál fogva az 1215/2012/EU rendeletet kell alkalmazni. ( 7 )

7.

Az 1215/2012 rendelet (15) és (16) preambulumbekezdése szerint:

8.

Az 1215/2012 rendelet 1. cikke (2) bekezdésének b) pontja értelmében e rendelet nem vonatkozik „csődeljárásra, kényszeregyezségre és hasonló eljárásokra”.

9.

Az 1215/2012 rendelet 4. cikkének (1) bekezdése szerint „[e] rendelet rendelkezéseire is figyelemmel valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy, állampolgárságára való tekintet nélkül, az adott tagállam bíróságai előtt perelhető.”

10.

Az 5. cikk (1) bekezdése szerint „[v]alamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállam bíróságai előtt kizárólag e fejezet 2–7. szakaszában megállapított rendelkezések alapján perelhető.”

11.

E rendelet 2. fejezete 2. szakaszának részét képező 7. cikke szerint „[v]alamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállamban az alábbiak szerint perelhető:

1.   

12.

Az ustawa z dnia 23 kwietnia 1964 – Kodeks cywilny Kodeks cywilny (az 1964. április 23‑i polgári törvénykönyv, Dziennik Ustaw 2017, 459. alszám) (a továbbiakban: polgári törvénykönyv) 527. és azt követő cikkei határozzák meg a lengyel jogban actio paulianának nevezett eszközt. Az 527. cikk a következőképpen rendelkezik:

„1. §   Ha harmadik személy az adós hitelezőket megkárosító jogcselekménye következtében vagyoni előnyre tesz szert, a harmadik személlyel szemben minden hitelező kérheti e cselekmény hatálytalanságának megállapítását, ha az adós a hitelezők megkárosításának tudatában járt el, és a harmadik személynek tudomása volt, vagy az elvárható gondosság tanúsításával tudomást szerezhetett volna erről.

2. §   Az adós jogcselekménye megkárosítja a hitelezőket, ha az adós e cselekmény következtében fizetésképtelenné vált, vagy fizetésképtelenségének mértéke a cselekmény megtétele előtti időponthoz viszonyítva növekedett.

3. §   Ha az adósnak a hitelezőket megkárosító jogcselekménye következtében olyan személy, aki az adóshoz közel áll, vagyoni előnyre tesz szert, feltételezni kell, hogy ennek a személynek tudomása volt arról, hogy az adós a hitelezők megkárosításának tudatában járt el.

4. §   Ha az adósnak a hitelezőket megkárosító jogcselekménye következtében olyan vállalkozó, aki állandó üzleti kapcsolatban áll az adóssal, vagyoni előnyre tesz szert, feltételezni kell, tudomása volt arról, hogy az adós a hitelezők megkárosításának tudatában járt el.”

13.

A polgári törvénykönyv 530. cikke szerint: „Az előbbi cikkek rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell, ha az adós jövőbeli hitelezőinek megkárosítása szándékával járt el. Ha azonban harmadik személy vagyoni előnyre ellenszolgáltatás ellenében tett szert, a hitelező a cselekmény hatálytalanságának megállapítását csak abban az esetben kérheti, ha a harmadik személy tudott az adós szándékáról.”

14.

A polgári törvénykönyv 531. cikke a következőképpen rendelkezik:

„1. §   A hitelezőket megkárosító jogcselekmény hatálytalanságának megállapítása kereset útján vagy a jogcselekménynek azon harmadik személlyel szembeni megtámadása révén történik, aki e cselekmény következtében vagyoni előnyre tett szert.

2. §   Ha a harmadik személy a megszerzett előnyről rendelkezett, a hitelező igényét közvetlenül azzal a személlyel szemben érvényesítheti, akinek javára történt a rendelkezés, ha ez a személy ismerte azokat a körülményeket, amelyek az adós eljárásának hatálytalanságát megalapozzák, vagy ha a rendelkezés ellenszolgáltatás nélkül történt.”

15.

A polgári törvénykönyv 533. cikke értelmében „[a]z a harmadik személy, aki vagyoni előnyre az adósnak a hitelezőket megkárosító jogcselekménye következtében tett szert, mentesülhet a cselekmény hatálytalanságának megállapításán alapuló hitelezői igény kielégítésének kötelezettsége alól azáltal, hogy ezt a hitelezőt kielégíti, vagy a hitelezőt az adósnak a hitelező kielégítésére elegendő vagyonáról tájékoztatja.”

16.

A COLISEUM 2101 Sp. z o. o. társaság a lengyelországi Szczecinben rendelkezik székhellyel. Fővállalkozói minőségében szerződést kötött a szintén szczecini székhelyű Feniks Sp. z o. o.‑val mint beruházóval (a továbbiakban: felperes). A szerződés tárgya a építési beruházás kivitelezése volt a lengyelországi Gdańskban. A COLISEUM számos alvállalkozási szerződést kötött, azonban az alvállalkozók követeléseit egyáltalán nem egyenlítette ki.

17.

A lengyel jog egyetemleges felelősségre vonatkozó szabályai értelmében a Feniks feltételekhez kötött megállapodások és tartozás‑átvállalási szerződések keretében kifizette a COLISEUM‑nak az alvállalkozók felé fennálló 757828,10 PLN összegű tartozását. Ennek következtében a Feniks 1396495,48 PLN összeg tekintetében a COLISEUM hitelezőjévé vált.

18.

Egy 2012. január 30‑án kelt, Szczecinben aláírt szerződés révén a COLISEUM egy Szczecinben található ingatlant a spanyolországi alcorai székhelyű Azteca Products & Services SL (a továbbiakban: alperes) részére értékesített.

19.

Az alperes tehát 6079275 PLN összeg tekintetében a COLISEUM adósává vált. A COLISEUM ugyanakkor az alperesnek kölcsönszerződések alapján 4987861,30 PLN összeggel tartozott. Egy 2012. január 31‑én Szczecinben kötött másik szerződéssel az alperes és a COLISEUM megállapodtak a kölcsönös követeléseik elszámolásáról. Ennek következtében az alperesnek 1091413,70 PLN összeget kellett megfizetnie a COLISEUM részére.

20.

A felperes álláspontja szerint a COLISEUM fizetésképtelen, a fizetésképtelenség mértékét az adásvételi szerződés növelte, és a COLISEUM a szerződést a jelenlegi és jövőbeli hitelezői megkárosításának tudatában kötötte.

21.

2016. július 11‑én a felperes ezért keresetet terjesztett elő a Sąd Okręgowy w Szczecinie (szczecini regionális bíróság) előtt az alperes ellen, és kérte az adásvételi szerződés hatálytalanságának a felperessel szembeni megállapítását.

22.

E bíróság joghatóságának megalapozása érdekében a felperes az 1215/2012 rendelet 7. cikke 1. pontjának a) alpontjára támaszkodott. Arra hivatkozott, hogy a „sprawy dotyczące umowy” („szerződés vagy szerződéses igény”) kifejezést úgy kell értelmezni, hogy az olyan helyzetre vonatkozik, amelyben szerződés képezi az eljárás annak érdekében történő megindításának indokát, hogy elbírálják a közvetlenül a szerződéshez kapcsolódó igényt. Ez a helyzet áll fenn az alperes ellen előterjesztett actio pauliana esetében.

23.

Az alperes kifogást emelt a lengyel bíróság joghatósága ellen és a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint valamely cselekmény hatálytalanságának megállapítása nem az 1215/2012 rendelet 7. cikke 1. pontjának a) alpontja értelmében vett „szerződéssel kapcsolatos ügy”. Álláspontja szerint a szóban forgó igényt az 1215/2012 rendeletben előírt semmilyen más különös vagy kizárólagos joghatósági ok nem fedi le. Az alperes úgy vélte, hogy mivel székhelye Spanyolországban található, a keresetet az 1215/2012 rendelet 4. cikkének általános szabálya alapján ebben a tagállamban kell előterjeszteni.

24.

Ilyen körülmények között a Sąd Okręgowy w Szczecinie (szczecini regionális bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

25.

Írásbeli észrevételeket terjesztett elő a felperes, az alperes, a lengyel kormány, a Svájci Államszövetség kormánya és a Bizottság. A felperes, az alperes, a lengyel kormány és a Bizottság a 2018. április 11‑én tartott tárgyaláson szóbeli észrevételt terjesztett elő.

26.

A kérdést előterjesztő bíróság arra keres választ, hogy a lengyel polgári törvénykönyvben meghatározott actio paulianát tartalmazó kereset az 1215/2015 rendelet 7. cikkének 1. pontja értelmében vett „szerződéssel kapcsolatos ügynek” tekinthető‑e. Arra is választ kíván kapni, hogy a Bíróság Handte ítélete ( 8 ) erre a helyzetre is alkalmazható‑e.

27.

A két kérdést együtt vizsgálom meg. Először is felvázolom az actio pauliana eredetét és különböző létező formáit (A). Másodszor, megvizsgálom az actio paulianára vonatkozó uniós joghatósági szabályokat, és kifejtem, hogy a jelen ügy sajátos kontextusában az actio pauliana miért nem minősülhet „szerződéssel kapcsolatos ügynek” (B). Végül ugyanezt a kérdést általánosságban vizsgálom meg: miután a Bíróság számos határozatot hozott arról, hogy az actio pauliana minek nem minősül, talán itt az idő megválaszolni azt a kérdést, hogy tulajdonképpen minek minősül az alapügyben szereplőhöz hasonló is actio pauliana, és az joghatóság szempontjából hogyan kezelendő (C).

28.

Az actio pauliana a római jogból ered (1). Habár az actio pauliana ősének néhány jellemzője továbbra is fennmarad, a tagállamokban az actio paulianának számos különböző nemzeti formája létezik (2).

29.

Amint azt Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnok kifejtette, az actio pauliana már az ókori Rómában abból a „végrehajtási jellegű intézkedés[ből], amely feljogosította a hitelezőt, hogy az adóst […] rabszolgaként eladja”, olyan eljárássá alakult át, amely „a vitatott vagyont megszerző harmadik személy ellen irányul[ó] kereset” előterjesztése révén „lehetővé tette a hitelező számára [a] […] csalárd módon és a hitelező hátrányára megkötött ügyletek megsemmisítését”. ( 9 )

30.

Úgy tűnik, hogy a klasszikus korszakban a vagyontárgyak csalárd módon történő átruházására két konkrét igényérvényesítési eszköz létezett: a restitutio in integrum ob fraudem és az interdictum fraudatorium. ( 10 )

31.

Először is, a restitutio in integrum ob fraudem lehetővé tette, hogy a felszámoló (curator bonorum) a csalárd módon átruházott vagyontárgyaknak az adós vagyonába történő visszahelyezésének elrendelését kérje az adott bíróságtól. Ez az igényérvényesítési eszköz rendszerint a fizetésképtelenségi eljárás kezdeményezését követően, azonban a vagyonra vezetett végrehajtást megelőzően merült fel. Ez lehetővé tette, hogy az adós vagyonára vezetett végrehajtás során figyelembe lehessen venni a csalárd módon átruházott vagyontárgyakat.

32.

Másodszor, az interdictum fraudatorium egy meghatározott hitelező számára rendelkezésre álló igényérvényesítési eszköz volt. Az érintett hitelező kérhette a bíróságot, hogy rendelje el (interdictum) a csalárd módon átruházott vagyontárgyak adós vagyonába történő visszaszolgáltatását azzal, hogy az érintett hitelező követelhette az átruházással okozott kárának megtérítését.

33.

Láthatólag a iustinianusi törvénykezés e két igényérvényesítési eszközt egyetlen, Paulianának nevezett actióba vonta össze. ( 11 ) Meglehetősen érdekes (és talán manapság is bír némi relevanciával), hogy láthatólag a korábbi két önálló actiót – akár fizetésképtelenségi eljárás keretében terjesztik elő, akár valamely hitelező nyújtja be azokat – eléggé hasonló jellegűnek vélték ahhoz, hogy egyetlen keresetbe vonják össze azokat.

34.

Mindenesetre úgy tűnik, egyetértés van abban, hogy az ilyen kereset három meghatározó elemmel rendelkezik: ( 12 ) először is (az objektív jellegű) tényleges sérelem, amely a kereset benyújtásakor fennállt (eventus damni); másodszor, az adós hitelezők megkárosítására irányuló szándéka (consilium fraudis), vagyis az adósnak az eventus damni megvalósítására vonatkozó akarata; harmadszor pedig annak harmadik fél általi ismerete (scientia fraudis), hogy az adós consilium fraudisszal csalárd magatartást tanúsított.

35.

Napjainkban az actio pauliana kifejezéssel általában olyan meghatározott típusú igényérvényesítési eszközre utalnak, amely lehetővé teszi, hogy a hitelező valamely cselekménynek a vele szembeni érvénytelenségének megállapítását kérje, tekintettel arra, hogy a szóban forgó cselekményt valamely adós a vagyonának harmadik fél részére történő átruházásával történő csökkentése céljából végezte. Jellemzően a hitelező közvetlenül a harmadik féllel szemben indít keresetet. Az actio pauliana„egy sor, a hitelezők védelmének biztosítását célzó technika, amelyeket olyan esetekben alkalmaznak, amelyekben az adós a tartozásai kiegyenlítésének elkerülése céljából csökkenti a lefoglalható vagyonát”. ( 13 )

36.

Közelebbről megvizsgálva azonban a közös elemek számos eltérésre adnak lehetőséget. Ezek az eltérések az eszköz típusában talán nem, de annak alkalmazásában biztosan jelentkeznek. Metaforával élve, a Felhőatlaszhoz ( 14 ) hasonlóan a film során számos (általános) témakör és motívum azonos marad, miközben témák megjelenítésének körülményeit képező és visszatérő (tényleges) időpontok, arcok és helyszínek folyamatosan változnak. Összehasonlító nézőpontból a tagállamok között jelenleg két közös elem, de legalább két jelentős eltérés is van.

37.

Az első közös elem a három fél közötti háromoldalú viszony, amelynek alapja i. tartozás fennállása valamely adós és hitelező viszonyában, ii. ügylet az adós és a harmadik fél között, valamint iii. az adós „megkárosításra irányuló szándékának” fennállása, valamint e körülménynek az átruházott vagyont megszerző fél általi ismerete. Ebben a háromoldalú viszonyban az actio pauliana funkciója minden rendszerben lényegében védelmi jellegű: az adós vagyontárgyainak elidegenítése révén a hitelezőt érő hatások csökkentése, amennyiben a szóban forgó ügylet megakadályozza a hitelezőt abban, hogy behajthassa a tartozást. ( 15 )

38.

A második viszonylag közös jellemző az actio paulianán belül a polgári jog kontextusában létező általánosabb forma és az actio paulianának a fizetésképtelenség keretében történő sajátosabb megnyilvánulása közötti különbségtétel. ( 16 ) E két kategória közötti fő különbség „az általuk kiváltott joghatásokban rejlik”: a polgári jogi joghatások ugyanis „az egyénileg kérelmező hitelezőkre korlátoz[ódnak]”, míg a fizetésképtelenségi szabályok alapján az előnyök a fizetésképtelenségi eljárással érintett összes hitelezőre vonatkoznak. ( 17 )

39.

Ami az eltéréseket illeti, először is úgy tűnik, hogy az actio pauliana fogalmi besorolásával kapcsolatban nincs egyetértés abban, hogy az actio pauliana a csalárd módon átruházott vagyontárgyakhoz fűződő dologi jognak vagy az adott hitelezőt megillető kötelmi jognak minősül‑e. Egyesek szerint láthatólag ez utóbbi megközelítés az uralkodó, „akkor is ha az [actio pauliana] egyes tulajdoni joghatásai is elismertek”. ( 18 )

40.

E különbségtételnek valójában sokkal mélyebben gyökerező okai vannak. Ez összefügg az actio paulianának az adott jogrendszerben való rendszertani észlelésével és minősítésével. Egyes nemzeti jogok a vagyonra vezetett végrehajtásra vonatkozó eljárási rendelkezések között biztosítják az actio lehetőségét. Más rendszerekben az actio pauliana a szerződésekre és a kötelmekre vonatkozó szabályokhoz hasonló anyagi jogi szabályok között szerepel. Vannak olyan jogrendszerek is, amelyek az actiót általános jogorvoslati eszköznek tekintik, és az rendszertanilag a jogi aktusok érvényességének és megtámadhatóságának kérdéséhez kapcsolódik. Úgy tűnik, az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben idézett lengyel szabályok esetén is ez a helyzet.

41.

Másodszor, és ami a jelen ügy szempontjából fontosabb, az actio paulianának a joghatóság és az arra alkalmazandó jog meghatározása szempontjából történő minősítését illetően egy összehasonlító tanulmány további eltérésekre mutat rá. ( 19 ) Az ebben a kontextusban létrejövő jogviszonyok minősítését illetően mindkét esetben nehézséget jelent az, hogy az actio pauliana a hitelező, az adós és valamely vagyonszerző közötti háromoldalú viszonyra vonatkozik. Ezek a nehézségek a kapcsolóelemek és a szóban forgó érdekek sokaságából erednek, mivel ez problematikussá teszi annak meghatározását, hogy „ezen érdekek közül melyik az elsődleges és uralkodó érdek”. ( 20 )

42.

A joghatóságot illetően először azt a központi kérdést kell feltenni, hogy egy meghatározott actio pauliana igényt a fizetésképtelenségi eljárás keretében vagy azon kívül terjesztenek‑e elő. A választól függően eltérő joghatósági és alkalmazandó jogra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni.

43.

A Bíróság már igen korán egyértelművé tette, hogy a fizetésképtelenségi eljárás keretében előterjesztett actio pauliana nem tartozik az 1215/2012 rendelet (és jogelődjeinek) hatálya alá, mivel e rendelet 1. cikke (2) bekezdésének b) pontja értelmében a rendelet fizetésképtelenséggel kapcsolatos ügyekre nem vonatkozik. ( 21 )

44.

A fizetésképtelenséggel összefüggésben alkalmazandó különös joghatósági szabályokat a fizetésképtelenségi rendelet ( 22 ) határozza meg. A Bíróság további iránymutatást adott abban a kérdésben, hogy a valamely cselekmény hatálytalanítására irányuló igény mikor tartozik a fizetésképtelenség kontextusába. Előfordulhat, hogy ezen iránymutatás alkalmazása az egyes ügyek ténybeli és jogi kontextusától függően nem mindig egyértelmű. ( 23 )

45.

A jelen ügy keretében az előzetes döntéshozatalra utaló végzés rögzíti, hogy a COLISEUM fizetésképtelen. Kiderül ugyanakkor, hogy egy, a társaság fizetésképtelenségének megállapítása iránti kérelmet elutasítottak. Ez a körülmény a tárgyaláson is megerősítést nyert. Ebből az következik, hogy amikor a felperes keresetet indított az alperessel szemben, a COLISEUM‑mal szemben nem folyt fizetésképtelenségi eljárás. Következésképpen a joghatóság meghatározása szempontjából releváns szabályokat az 1215/2012 rendeletben kell keresni.

46.

Sem az 1215/2012 rendelet, sem pedig annak jogforrási előzményei nem tartalmaznak szabályt arra vonatkozóan, hogy az alapügyben szereplő actio paulianához hasonló igény elbírálására melyik bíróság rendelkezik joghatósággal. Hasonlóképpen, a szerződéses jogviszonyokkal foglalkozó „Róma I” ( 24 ) és a szerződésen kívüli jogviszonyokkal foglalkozó „Róma II” ( 25 ) rendelet erről a kérdésről hallgat, vagyis nem ad ötletet ahhoz, hogy az actio paulianát hogyan lehetne megközelíteni. ( 26 )

47.

Mindazonáltal a Bíróságnak már volt lehetősége arra, hogy állást foglaljon az ezen összefüggésben vizsgált (és kizárt) különféle joghatósági okokat illetően (1). A jelen ügyben felmerülő fő kérdés az, hogy valamely, kifejezetten nem vizsgált joghatósági ok (vagyis a „szerződéssel kapcsolatos ügyekre” vonatkozó joghatóság) alkalmazható‑e a jelen ügyhöz hasonló ügyekben (2).

48.

A Bíróság megállapította, hogy jellemzőiben a jelen ügyben szóban forgóhoz hasonló actiót ( 27 ) nem fedhetik le az ingatlanon fennálló dologi jogra, ( 28 ) a határozatok végrehajtására, ( 29 ) az ideiglenes intézkedésekre ( 30 ) és a jogellenes károkozásra ( 31 ) vonatkozó kizárólagos vagy különös joghatósági okok.

49.

A Bíróság a „Reichert I” ítéletében ( 32 ) megállapította, hogy a francia civil jogi actio paulianára az ingatlanon fennálló dologi jogra vonatkozó kizárólagos joghatóság nem terjed ki. Abban az ügyben a Németországban lakóhellyel rendelkező Reichert házaspár franciaországi ingatlant ajándékozott a fiának. Hitelezőjük, a Dresden Bank francia bíróság előtt megtámadta ezt az átruházást.

50.

A Bíróság kifejtette, hogy a dologi jogokra vonatkozó kizárólagos joghatóság „nem terjed ki valamennyi olyan keresetre, amelyek tárgya ingatlanon fennálló dologi jog, hanem ezek közül csak azokra, amelyek […] valamely ingatlan területének, állagának, tulajdonának, birtokának, vagy az ingatlanon más dologi jog fennállásának megállapítására, valamint arra irányulnak, hogy biztosítsák a jogosultakat jogcímük alapján megillető előjogokat”. A szóban forgó actio esetében nem ez volt a helyzet, mivel az utóbbi „a hitelező adós elleni személyes keresetén alapul, és az olyan biztosítékok megőrzésére irányul, amelyek az adós vagyonán őt megilletik. Amennyiben eredményes, következménye az, hogy kizárólag ezzel a hitelezővel szemben érvényesíthetetlenné teszi azt az aktust, amellyel az adós csalárd módon a hitelező jogai felett rendelkezett”. Ezenfelül „az ügy tárgyalása […] az ingatlan fekvése szerinti tények értékelését vagy a jogszabályok és ítélkezési gyakorlat alkalmazását nem igényli oly módon, hogy az a joghatóságnak az ingatlan fekvése szerinti állam bíróságaira való ruházását indokolja”. ( 33 ) A Bíróság annak megjegyzésével zárta, hogy ezt a megállapítást nem befolyásolja az, hogy az ingatlanra vonatkozó dologi jog közhiteles nyilvántartásba történő bejegyzésére vonatkozó jogszabályok megkövetelhetik, hogy az ezen ingatlan fekvésének államában kelljen intézkedni. ( 34 )

51.

Nem sokkal ezután a Bíróság a „Reichert II” ítéletben ( 35 ) hozzáfűzte, hogy az actio pauliana nem minősül ideiglenes intézkedésnek vagy valamely határozat végrehajtására vonatkozó eljárást megindító keresetnek. Ezenfelül az actio pauliana jogellenes károkozással, jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekménnyel vagy ilyen cselekményből fakadó igénnyel kapcsolatos ügynek sem minősül.

52.

A Bíróság kifejtette, hogy először is a szóban forgó actio ideiglenes vagy biztosítási intézkedésnek nem feleltethető meg, másodszor pedig „habár [az actio] a kötelezettség későbbi kikényszerítésére tekintettel […] védi a hitelező érdekeit, »a határozatok és közjegyzői okiratok eredményes végrehajtásának biztosítása érdekében ingóságra vagy ingatlanra vonatkozó kényszerintézkedéssel, korlátozással vagy kisajátítással« kapcsolatos eljárásban történő határozathozatalra nem irányul”. ( 36 ) Harmadszor, a Bíróság azt is megállapította, hogy a jogellenes károkozásra vonatkozó joghatósági ok nem alkalmazható, mivel az actio pauliana célja „[nem az, hogy] az adóst a csalárd tettével a hitelezőjének okozott kár megtérítésére kötelezze, hanem hogy a hitelezővel szemben hatálytalanítsa az adós rendelkezésének következményeit. Nem pusztán az adós, hanem a cselekményből hasznot húzó, a hitelezőt adósához fűző kötelmi jogviszonyban félként nem érintett személy ellen is irányul még olyan esetekben is, amelyekben az ügylet nem ellenérték fejében történik, és amelyekben a szóban forgó harmadik személy eljárása nem volt jogellenes”. ( 37 )

53.

Ebben a két ítéletben a Bíróság – a szerződéssel kapcsolatos ügyekre vonatkozó joghatósági ok kivételével – az actio paulianával összefüggésben esetlegesen szóba jöhető különös vagy kizárólagos joghatósági okok alkalmazhatóságát vizsgálta meg. A jelen ügy középpontjában e joghatósági ok alkalmazhatóságának kérdése áll, amelyre a következő részben térek rá.

54.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint „a »szerződéssel vagy szerződéses igénnyel kapcsolatos ügy« fogalmát önállóan kell értelmezni annak érdekében, hogy annak egységes alkalmazása valamennyi tagállamban biztosítva legyen”. ( 38 ) A kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott Handte ítéletben, valamint az ehhez kapcsolódó ítélkezési gyakorlatban a Bíróság kifejtette, hogy e joghatósági ok alkalmazhatóságának az a feltétele, hogy létezzen „egyik fél részéről a másik felé szabadon vállalt [olyan] kötelezettség”, ( 39 ) amelyre a felperes a keresetét alapozza, ugyanakkor nem szükséges, hogy legyen megkötött szerződés. ( 40 ) Más szóval e joghatósági ok alkalmazhatósága a kereset jogalapján, ( 41 ) nem pedig a felek személyén alapul. ( 42 ) Mindazonáltal valamely kötelezettség meghatározása szükséges „tekintettel arra, hogy szerződéses igények esetére […] a kötelezettség teljesítésének helye szerint határozza meg a joghatóságot”. ( 43 )

55.

Egyes források szerint a Bíróság a Reichert ítéletben a francia actio paulianával összefüggésben már hallgatólagosan kizárta a szerződéssel kapcsolatos ügyek esetén fennálló joghatóság alkalmazhatóságát. Ebben az értelemben Gulmann főtanácsnok a „Reichert II” ügyre vonatkozó indítványában megjegyezte, hogy „valószínűleg nem helyes és nem is célszerű arra az álláspontra helyezkedni, miszerint a megsemmisítési kereset a szerződések jogán alapul. Ez arra az esetre is vonatkozik, ha a hitelező adóssal szemben fennálló követelése […] szerződésen alapul és akkor is, ha a szóban forgó ügylet tulajdonátruházás”. ( 44 ) Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnok a Deko Marty Belgium ügyre vonatkozó indítványában ehhez hasonló gondolatot fejezett ki, amikor megjegyezte, hogy „habár [a »Reichert I« ítéletben] a Bíróság nem fejti ki kifejezetten, az ítéletből kiderül, hogy az alperes lakóhelye szerinti tagállam bíróságai rendelkeznek joghatósággal”. ( 45 ) Egyes jogtudósok is ehhez hasonló álláspontot fejtettek ki. ( 46 )

56.

Ugyanakkor továbbra is az a helyzet, hogy a Bíróság kifejezetten soha nem zárta ki a szerződéssel kapcsolatos ügyek esetén fennálló joghatóságot. Ennek gyakorlati oka az, hogy a két Reichert ítélet sajátos kontextusában a kérdést előterjesztő bíróság nem tette fel ezt a kérdést. Ezzel szemben a jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság kifejezetten erre a joghatósági okra vonatkozó kérdést tett fel.

57.

Természetesen igaz, hogy a legtöbb helyzetben (a hitelező és a vagyonszerző) állítólagosan csalárd eljárás valószínűleg szerződéses jellegű. Gyakran előfordul, hogy az a mögöttes jog is szerződéses jellegű, amelyet a hitelező az actio pauliana révén védeni kíván.

58.

Elmondható, hogy a jelen ügyben is hasonló helyzet áll fenn, bár nem teljesen egyértelmű, hogy a felperes a COLISEUM tartozásait szerződésben vállalt kötelezettségei, jogszabály alapján őt terhelő kötelezettség (jogszabályban előírt egyetemleges felelősség miatt) vagy mindkettő alapján fizette meg.

59.

Ugyanakkor, még ha feltételezzük is, hogy a jelen ügyben szereplő mindkét jogviszony (felperes – COLISEUM, COLISEUM – alperes) szerződéses jellegű, e szerződéses alap kellő indokot szolgáltat‑e annak megállapításához, hogy a szóban forgó actio paulianára vonatkozik a „szerződéssel kapcsolatos ügyek” esetén fennálló joghatóság?

60.

Az alperes, a lengyel és a svájci kormány, valamint a Bizottság álláspontja szerint az alapügy tárgyát képező actio pauliana nem tartozik az 1215/2012 rendelet 7. cikke 1. pontja a) alpontjának hatálya alá.

61.

Habár eltérő okból, de egyetértek az észrevételeket előterjesztő felek által javasolt következtetéssel.

62.

Feltéve, hogy a szerződéssel kapcsolatos ügyek esetén fennálló joghatósági ok alkalmazhatóságát kellene megfontolni, azonnal felmerül az a kérdés, hogy a potenciálisan érintett két szerződésből melyiket kell relevánsnak tekinteni? Az actio pauliana a két szerződés közül ténylegesen melyikhez kapcsolódna?

63.

Elméletileg három lehetőség jöhet szóba.

64.

Először is, elmondható, hogy az actio pauliana a korábban keletkezett, a felperes (mint jogosult) és a COLISEUM (mint kötelezett) között fennálló szerződéshez kapcsolódik. Az actio paulianának az említett szerződéshez kötése mögötti elgondolás e korábbi szerződésből eredő egyes jogok és kötelezettségek biztosítása, jelesül az, hogy a COLISEUM tartozásának megfelelő összeg megtérítésére sor kerüljön. A járulékos keresetre (actio pauliana) tehát a korábbi szerződésre vonatkozó joghatóságot kell alkalmazni. ( 47 )

65.

Eltekintve attól, hogy ezt a megközelítést az adott nemzeti jog egyáltalán lehetővé tenné, és attól is, hogy nemzeti szinten a felperes és a COLISEUM között ténylegesen mi volt a pontos jogviszony, ( 48 ) a helyzet továbbra is az, hogy ez a kapcsolat egyszerűen túl laza és távoli. Vagyontárgy valamely harmadik félre történő átruházásának egyszerűen igen kevéssé van köze az első vagy eredeti szerződéshez. A „szerződéssel kapcsolatos ügyek” ilyen túlzottan tág meghatározása ellentétes lenne a különös joghatósági ok mögött meghúzódó elgondolással. Egyszerűen azt is jelentené, hogy az eredeti szerződésben szereplő bármelyik fél ezt követően megtett jogcselekményei minden esetben „szerződéssel kapcsolatos ügyeknek” minősülnének, mivel e gondolatmenet alapján a szerződő felek vagyonának csökkenése minden esetben „szerződéssel kapcsolatos ügy” lenne.

66.

Másodszor, az actio paulianának állítólagosan a felperes sérelmére később megkötött, a COLISEUM és az alperes között fennálló szerződéshez kapcsolása célszerűbbnek tűnhet. Ez bizonyos mértékben észszerűbb lenne: az actio pauliana célja, hogy a második szerződést, vagyis a későbbi szerződés tárgyát képező vagyontárgyak elidegenítését tegye hatálytalanná.

67.

Ugyanakkor ez a második megközelítés is problematikus. Végső soron a felperes nem a későbbi szerződés hatálytalanítását vagy akár érvénytelenítését kívánja, hanem a saját jogainak védelmére törekszik. Főszabály szerint nem lényeges, hogy ezeket a jogokat a későbbi szerződéssel érintett vagyontárgyak értékesítésével vagy más módon, például úgy óvják meg, hogy a vagyonszerző vállalja a felperes követelésének kielégítését „vagy a hitelezőt [a COLISEUM‑hoz hasonló] adósnak a hitelező kielégítésére elegendő vagyonáról tájékoztatja”. ( 49 ) Más szóval az ilyen actio pauliana szintén elkülönül a későbbi szerződésből eredő sajátos és meghatározott kötelezettségektől. Úgy tűnik, hogy egy bizonyos pénzösszeg meghatározása a két jogcselekmény egyetlen közös eleme.

68.

Akárhogy is, azt is hozzá kell tenni és ki kell emelni, hogy a fent bemutatott egyik megközelítés sem teljesíti „az egyik fél részéről a másik felé szabadon vállalt kötelezettség”, ( 50 ) vagyis az alperes által a felperes felé szabadon vállalt kötelezettség követelményét. Habár e Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint az eljárás felei és az adott szerződés felei között nem kell azonosságnak lennie, nehezen képzelhető el, hogy valamely actio pauliana egyszerű benyújtása például valamiféle, a COLISEUM (mint a felperes eredeti adósának) eljárása által megalapozott törvényi engedményezésből eredően anyagi jogi jogviszonyt hozzon létre a felperes és az alperes között. ( 51 )

69.

Harmadszor, Sharpston főtanácsnok Ergo Insurance ( 52 ) ügyre vonatkozó indítványában – (egymáshoz szerződés révén kölcsönösen nem kapcsolódó, de egyenként a balesetért felelős féllel szerződött) egyik biztosító másik biztosítóval szemben előterjesztett megtérítési igény érvényesítése iránti keresettel összefüggésben – tett javaslatához hasonlóan talán azzal is lehet érvelni, hogy a lényeg olyan szerződéses kötelezettségek létezése, amelyekből a vonatkozó igény ered, és amelyek nélkül az adott felperes nem lenne jogosult keresetet indítani. Nem kell tehát a két szerződésből egyet kiválasztani. Ebből a szemszögből nézve az actio pauliana szerződéssel kapcsolatos üggyé válik, mivel mindig valamely szerződés „körüli pályán mozog”, és nem kell kifejezetten egyetlen szerződést kiválasztani.

70.

Habár ez a megközelítés praktikus megoldást jelenthet a konkrét biztosítási kontextusban, amelyben valójában a szerződések hálózata révén végül az összes szereplő kapcsolódik egymáshoz, a jelen ügyben nehezen lehetne elfogadni azt a következtetést, hogy a helyzet „szerződéses” jellegű, függetlenül attól, hogy e következtetésre mely szerződés ad okot. Ez nem pusztán azért van így, mert egy ilyen válasz számos, meglehetősen kérdőjeles feltételezésen alapulna; annak erősen gyakorlati indoka is van: az 1215/2012 rendelet 7. cikke 1. pontja a) alpontjának alkalmazásához meg kell határozni a teljesítés helyét. A jelen ügyben szereplő két szerződés tárgya eltér, következésképpen azok a teljesítési helyet is egymástól függetlenül határozzák meg.

71.

Összefoglalva, úgy tűnik, hogy ebben a konkrét ügyben a felperes és a COLISEUM között fennálló egyik, illetve a COLISEUM és az alperes között fennálló másik szerződést alapul véve nem állapítható meg a szerződéssel kapcsolatos ügyek esetén fennálló joghatóság alkalmazhatósága.

72.

Ezen okokból kifolyólag az első közbenső következtetésem az, hogy az 1215/2012/EU rendelet 7. cikke 1. pontjának a) alpontját akként kell értelmezni, hogy az e rendelkezésben szereplő „szerződéssel kapcsolatos ügyek” fogalom nem foglal magában olyan, az alapügyben szereplőhöz hasonló actiót, amelynek révén az egyik tagállamban letelepedett vevő elleni keresetet egy másik tagállamban fekvő ingatlanra vonatkozó adásvételi szerződés hatálytalanságának megállapítása iránt, az eladó hitelezőinek megkárosítása miatt terjesztik elő.

73.

Az idők során a Bíróság a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlatban ( 53 ) az actio pauliana jellegű igények vonatkozásában különböző joghatósági okok – jogellenes károkozás; ideiglenes intézkedések; a határozatok végrehajtása, valamint az ingatlanon fennálló dologi jogokra vonatkozó kizárólagos joghatóság – alkalmazását zárta ki. A jelen indítvány előző részében a jelen üggyel összefüggésben javasoltam a szerződéssel kapcsolatos ügyek esetén fennálló joghatósági ok kizárását is.

74.

A minimalista bírói szerepfelfogás erény. Számos más jó dologhoz hasonlóan azonban a minimalista bírói szerepfelfogás e pozitív jellegének folyamatos fenntartásához mértékletesség szükséges. Az egyik joghatósági okot a másik után kizáró (az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések pontos megfogalmazására tekintettel igencsak érthető módon) negatív válaszokat szülő többéves „bírói adok‑kapok játékot” követően, hacsak a jövőben nem jelentkezik más joghatósági okok hasonló módon történő vizsgálatára vonatkozó igény (habár az észszerűen szóba jöhető joghatósági okok köre mára igencsak leszűkült), talán megérett a helyzet némi pozitív iránymutatás adására nem pusztán arra vonatkozóan, hogy az actio pauliana minek nem, hanem arra is, hogy joghatóság szempontjából minek minősülhet.

75.

Ez a megközelítés két további okból is javasolt. Először is, a rendelkezésre álló és észszerűen szóba jöhető különös (és kizárólagos) joghatósági okok többségének vizsgálatát követően mostanra egyértelműen kiderül annak elvi magyarázata, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló actio paulianára miért az 1215/2012 rendelet 4. cikkének (1) bekezdésében foglalt általános joghatósági okot kell majd alkalmazni (1). Másodszor, annak ellenére, hogy e megállapítás valamely konkrét ügyben – álláspontom szerint ezt az elvi megállapítást nem módosító – gyakorlati nehézségeket eredményezhet, e problémák megvitatása ösztönözheti a jövőbeni uniós szintű jogalkotási megfontolásokat (2).

76.

Dióhéjban összefoglalva, az alapügyben szereplőhöz hasonló típusú actio pauliana kaméleonszerű természete az elvi oka annak, hogy az a 1215/2012 rendelet egyetlen (különös vagy kizárólagos) kategóriájába sem illeszkedik. Az egyes joghatósági okok, különösen a szerződésekkel vagy a jogellenes károkozással kapcsolatos joghatósági okok lényegében (korábbi) jogcímen alapulnak. Ezzel szemben az alapügyben szereplőhöz hasonló, azonban láthatóan számos más tagállamban is létező actio pauliana független (a korábbi) jogcímtől: a szerződések mellett bármilyen, a hitelező megkárosítása céljából végzett jogcselekmény megtámadható.

77.

Igen valószínű, hogy a gyakorlatban az actio pauliana így vagy úgy gyakran kapcsolódik szerződéshez. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez a megalapozó elem mindig jelen van. Valójában kétszeres eltérés is lehet. Először is a hitelező mögöttes joga lehet eltérő jellegű: eredhet jogszabályból, illetve szó lehet az okozott kár megtérítéséhez való vagy jogszabályi kötelezettségen alapuló jogról. Másodszor, és talán ami még fontosabb, az adós vitatott állítólagos csalárd eljárása maga is lehet szerződésen kívüli. Lehet szó jogellenes károkozásról is. Az is lehet, hogy a hitelezők megkárosítását célzó másik egyoldalú jogi aktusról van szó.

78.

A jelen ügy konkrét körülményeinek vizsgálata alapján úgy tűnik, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben leírthoz hasonló actio pauliana tágabb körben alkalmazható. A lengyel polgári törvénykönyv 527. és azt követő cikkei alapján úgy tűnik, hogy e rendelkezés az adós hitelezőket megkárosító minden jogcselekményével szemben igényérvényesítési eszközt biztosít. Amint ugyanis azt a tárgyaláson a lengyel kormány kiemelte, a megfogalmazás arra utal, hogy azt a hitelező az állítólagosan csalárd cselekmény szerződésen alapuló vagy szerződésen kívüli természetétől függően használhatja jogainak megvédésére. ( 54 )

79.

Ez az actio, hacsak és amíg azt elő nem terjesztik, nem rendelkezik konkrét szerződéses vagy egyéb tartalommal. Metaforával élve, úgy tűnik, az alapügyben szereplőhöz hasonló actio pauliana – attól függően, hogy milyen típusú jogcselekmény vitatására irányul – kaméleonhoz hasonlóan képes álcázni magát. A kaméleon szóban forgó háttérrel való kapcsolatba lépését megelőzően általánosságban lehetetlen megállapítani, hogy a kaméleon milyen színt fog felvenni. Ezen egyedülálló képessége azonban megakadályozza a 1215/2012 rendelet alapján történő minősítését, mivel e rendelet különös joghatósági okainak alkalmazásához ennek a színnek ismertnek és előre kiszámíthatónak kell lennie.

80.

Úgy tűnik, ez a probléma az évek alatt, a Bíróság fokozatos kizárásra irányuló eljárása során már felütötte fejét, ami dióhéjban annyit jelent, hogy az ilyen típusú actio ahhoz, hogy valamely elvont joghatósági ok alá tartozzon, nem minősíthető pusztán elvont módon, általánosságban és előzetesen. Az elvi megállapításhoz képest az ilyen kizárások is általánosabb jellegűek, akkor is, ha azokra az actio pauliana valamely meghatározott nemzeti formájára tekintettel kerül sor.

81.

E tekintetben talán két további megjegyzést is kell tenni. Először is, ami a jogellenes károkozás esetén fennálló joghatósági okot illeti, ( 55 ) igaz, hogy a vagyontárgy átruházásának csalárd jellege az actio paulianát igen közel viszi a jogellenes károkozás területéhez. Feltételezhető, hogy az actio pauliana – függetlenül attól, hogy az adósnak pontosan melyik jogcselekményét vitatják – mindig egyfajta jogellenes károkozásként, lényegében egyfajta csalásként értelmezhető. ( 56 )

82.

Ennek alapján, függetlenül attól, hogy a Bíróság milyen okból zárta már ki ezt a joghatósági okot a „Reichert II” ítéletben, ( 57 ) az actio pauliana minden esetben egyfajta jogellenes károkozásnak való tekintése még mindig kétszeres – fogalmi, valamint gyakorlati – problémát vet fel. A fogalmi szempontból az actio pauliana alkalmazási körének tág („kaméleonszerű”) meghatározása a szerződéssel kapcsolatos ügyek esetén fennálló joghatósági ok alkalmazásához hasonló problémákat eredményez. ( 58 ) Gyakorlati szempontból az actio pauliana minden esetben jogellenes károkozáséval egyenértékű megközelítése az 1215/2012 rendelet 7. cikkének 2. pontja alapján ismételten csak másik – adott esetben a 7. cikk 1. pontjában és/vagy a 4. cikk (1) bekezdésében szereplőtől eltérő – joghatóság megállapítását eredményezné.

83.

Másodszor, a Bíróság ugyanezen ítéletben az ideiglenes intézkedésekre vonatkozó joghatósági ok alkalmazását is kizárta. ( 59 ) Feltételezhető azonban, hogy az actio pauliana egészen a hitelező követelésének kielégítéséig fennálló, a csalárd elidegenítés tárgyát képező ingatlant terhelő egyfajta zálogjogot hoz létre. Ebből a szempontból funkciója az ideiglenes intézkedéséhez hasonló.

84.

Az ideiglenes intézkedésekkel kapcsolatos anyagi jogi követelményeket figyelembe véve, meglehetősen gyakori jellemző az, hogy a nemzeti jogok az ilyen intézkedés elrendelését a fumus boni iuris (kellő jogalapra vonatkozó vélelem, amely nagyjából megfelel a common law szerinti „good arguable case” fogalmának) és a periculum in mora (annak kockázata, hogy a felperes jogérvényesítését az időmúlás megakadályozza) követelményétől teszik függővé. ( 60 ) Az Unió szintjén is hasonló követelmények kerültek meghatározásra. ( 61 )

85.

Figyelembe véve tehát egyrészről az actio pauliana, másrészről az ideiglenes intézkedés funkciójának hasonlóságát, talán feltételezhető, hogy a fumus boni iuris és a periculum in mora kritériumaihoz hasonló kritériumok az actio paulianával összefüggésben is alkalmazhatók. Ez a joghatóság felperes javára történő megváltoztatását szolgálná abban az esetben, ha a jelek szerint az actio megalapozott lehet, és vannak arra utaló körülmények, hogy az adós a csalárd átruházást olyan módon kívánja felépíteni, hogy ezzel a felperes számára megnehezítse a pereskedést (olyan tagállamban lakóhellyel rendelkező vagyonszerzőt választ ki, amely tagállam egyébként az adós és a hitelező korábbi jogviszonyához nem kapcsolódik).

86.

Bármennyire is vonzó ez a megközelítés, nem veszi figyelembe azt, hogy az actio pauliana az ügy (másik eljárásban elbírált) érdemét nem érintő, „járulékos” eljárást nem eredményez. ( 62 ) Inkább ellenkezőleg: az actio pauliana célja és (sikeressége esetén) eredménye az ügy érdemében hozott önálló döntés. Az ennek eredményeként létrejövő tényleges teher a hitelező által igényelt, az ügy érdemében tett megállapítás. Az actio pauliana tehát főszabály szerint (a vonatkozó nemzeti szabályok függvényében) az ügy érdemét érintő komplett kereset, amely a fumus boni iuris és a periculum in mora által vélhetően képviselt, a bizonyítási teherrel kapcsolatos kevésbé szigorú tesztekkel kevésbé egyeztethető össze.

87.

Összefoglalva, az actio pauliana – a Bíróság által már kizárt joghatósági okok esetleges alkalmazhatóságát még elvontabb megközelítésben sem biztosító – egyedülálló természete alapján a második közbenső következtetésem az, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló actióra joghatósággal rendelkező bíróságot az 1215/2012 rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján kell meghatározni.

88.

Az 1215/2012 rendelet 4. cikkének (1) bekezdésében szereplő általános szabálynak az alapügy tényállására való alkalmazása ténylegesen annak megállapítását eredményezi, hogy a felperes követelésének elbírálására a spanyol bíróságok rendelkeznek joghatósággal. A tárgyaláson végzett részletes feltárásnak megfelelően ez a következtetés célszerűtlennek tűnhet, tekintettel arra, hogy mind a felperes, mind pedig a COLISEUM Lengyelországban rendelkezik székhellyel és a jelen ügy más elemei is ebben a tagállamban találhatók (a fejlesztési projekt megvalósításának helyszíne, a szóban forgó ingatlan helye, az ezen ingatlan adásvételére vonatkozó szerződés megkötése). „Egyedül” az alperes székhelye van Spanyolországban.

89.

Emellett – ahogyan arra a kérdést előterjesztő bíróság emlékeztet – előfordulhat, hogy a hitelező nem köteles (az alpereshez hasonló) vagyonszerzővel szemben megindítani az actio paulianát, hanem azt a szóban forgó vagyontárgyak más potenciális megszerzőivel szemben is előterjesztheti. Amennyiben a joghatóságot az alperes lakóhelye alapján kell meghatározni, a hitelezőnek (adott esetben) számos tagállamban kell további eljárásokat indítania. Ez aránytalanul magas költségeket eredményezhet és a hitelezőt ért sérelem a joghatóságra irányadó szabályok eredményeként fokozódhat.

90.

Azzal lehet tehát érvelni, hogy az igazságszolgáltatás megfelelő működésének a különös joghatósági okok alkalmazását általánosságban indokolttá tevő, az 1215/2012 rendelet (16) preambulumbekezdésében foglalt célkitűzése alapján a joghatósággal rendelkező fórumnak Lengyelországban kell lennie, mivel e tagállam és az alapügy tárgyát képező jogvita között szorosabb a kapcsolat.

91.

Ez az érvelés nem meggyőző.

92.

Először is, a különös joghatósági okok alapját képező, a preambulumbekezdésben rögzített célkitűzés önmagában véve nem írhatja felül az általános szabály alkalmazását, amennyiben a különös joghatósági ok alkalmazásának feltételei nem teljesülnek.

93.

Másodszor, az 1215/2012 rendelet alkalmazása szempontjából pont az alperes székhelye a fő kapcsoló elem. Az tehát, hogy „egyedül” az alperes székhelye van A. tagállamban, míg az összes többi elem a B. tagállamban található, nem alapozza meg B. tagállam joghatóságát, amennyiben a különös vagy kizárólagos joghatósági okok egyike sem alkalmazható. Ezenfelül az a (hallgatólagosan negatív) állítás, amely szerint „egyedül” az alperes székhelye van Spanyolországban, figyelmen kívül hagyja azt, hogy a COLISEUM állítólagosan csalárd szándékának alperes általi ismerete olyan elemnek minősül, amelyről meg kell bizonyosodni, és amely – bizonyítás szempontjából – Spanyolországhoz kapcsolódhat.

94.

Harmadszor, a különös joghatóságnak az adott eset tényállása alapján történő megállapítása (az 1215/2012 rendeletben foglalt joghatósági szabályok megsértése mellett) a csalás (az alpereshez hasonló) vagyonszerző általi ismeretének tényleges vélelmezésével lenne egyenértékű. A joghatóság kérdésének ilyen módon történő elbírálása az egész actio pauliana sikerét ténylegesen meghiúsítaná. Az ügy érdemi vizsgálatától függ azonban az, hogy a csalás ismerete és az actio pauliana sikerességéhez szükséges más feltételek teljesülnek‑e.

95.

Strukturális szinten ez (anélkül, hogy a jelen ügy tényállására megállapítást tennék) valójában azt jelentené, hogy a joghatóság alkalmazása szempontjából a „csalást vélelmezni” kellene, ami lehetővé tenné, hogy az alperesnek a felperes fóruma előtt kelljen megjelennie. Ez talán működhet egy jól megalapozott actio pauliana esetén. Mi a helyzet azonban a kellően nem megalapozott esetekkel? Mi a helyzet a zaklató jellegű eljárásokkal? Ez ismételten rámutat az álláspont önmagába visszatérő jellegére, ami valójában azt jelentené, hogy először az ügy érdemét kellene elbírálni, majd lehetne határozni a joghatóságról.

96.

Negyedszer, a jelen ügyben szereplőhöz hasonló körülmények között pereskedő felperes javát szolgáló érvek felkutatására bármennyire is nagy a kísértés, ez a megközelítés láthatólag teljes mértékben indokolatlan olyan esetekben, amelyekben a különböző tényállási elemek több tagállamhoz kapcsolódnak. Mi a helyzet akkor, ha valamely cseh társaság egy adott lengyel társasággal Szlovákiában fekvő ingatlan vonatkozásában kezdene fejlesztési projektbe, és a lengyel társaság Ausztriában fekvő ingatlant idegenítene el oly módon, hogy azt német társaság részére ruházná át?

97.

Más szóval olyan elvi megállapításra van szükség, amely az egyedi esetekben szereplő tényállási elemektől javarészt függetlenül alkalmazható. Bár teljes mértékben elismerem és támogatom a forum (non) conveniens szabályhoz hasonló szabályok vonzó rugalmasságát, ami a konkrét ügy tényállása alapján eltérésre ad lehetőséget, a Brüsszeli Egyezmény és a rendeletek logikája továbbra is eltérő premisszákra épül. ( 63 ) A 28 jogrendből álló sokszínű jogi térségben észszerű mértékben előre kiszámítható és talán valamelyest néha rugalmatlan szabályokra, valamint kevesebb, a tényállási elemektől erősen függő, utólagos (főként a joghatóság megállapításának okára vonatkozó) magyarázatra van szükség.

98.

Mindent egybevetve, az uniós jog jelenlegi állapotában úgy tűnik, hogy az actio pauliana egyike azoknak a ritka példáknak, amelyek kizárólag az általános szabály alkalmazását teszik lehetővé és annak a körülménynek is ritka megerősítését képezik, hogy „[…] nincs nyilvánvaló alapja annak az elgondolásnak, hogy az alperes lakóhelyének bíróságához képest minden esetben vagy akár gyakran kell lennie alternatívának”. ( 64 )

99.

A fentiekre tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Sąd Okręgowy w Szczecinie (szczecini regionális bíróság, Lengyelország) által előterjesztett kérdéseket a következőképpen válaszolja meg:

A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12‑i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 7. cikke 1. pontjának a) alpontját akként kell értelmezni, hogy az e rendelkezésben szereplő „szerződéssel kapcsolatos ügyek” fogalom nem foglal magában olyan, az alapügyben szereplőhöz hasonló keresetet, amelynek révén az egyik tagállamban letelepedett vevő ellen annak megállapítása iránt indítanak eljárást, hogy egy másik tagállamban fekvő ingatlanra vonatkozó adásvételi szerződés az eladó hitelezőjének megkárosítása miatt hatálytalan.

Az ilyen keresetre joghatósággal rendelkező bíróságot az 1215/2012 rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján kell meghatározni.