—

a Raad van bestuur van het Uitvoeringsinstituut werknemersverzekeringen (Uwv) képviseletében I. Eijkhout, meghatalmazotti minőségben,

—

M. S. Demirci képviseletében F. Kiliç advocaat,

—

D. Cetin és A. I. Önder képviseletében N. Türkkol advocaat,

—

R. Keskin képviseletében D. Schaap advocaat,

—

a holland kormány képviseletében J. Langer, M. Bulterman és B. Koopman, meghatalmazotti minőségben,

—

az Európai Bizottság képviseletében M. van Beek, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az Európai Közösségek tagállamai szociális biztonsági rendszereinek a török munkavállalókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1980. szeptember 19‑i 3/80 társulási tanácsi határozatnak (HL 1983. C 110., 60. o.) a Brüsszelben 1970. november 23‑án aláírt, és a Közösség nevében az 1972. december 19‑i 2760/72/EGK tanácsi rendelettel (HL L 293., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 11. kötet, 41. o.) megkötött, jóváhagyott és megerősített kiegészítő jegyzőkönyv (a továbbiakban: kiegészítő jegyzőkönyv) 59. cikkével összefüggésben értelmezett 6. cikkének az értelmezésére irányul. A Társulási Tanácsot az Európai Gazdasági Közösség és Törökország közötti társulást létrehozó megállapodás létesítette, amelyet 1963. szeptember 12‑én Ankarában írt alá egyrészről a Török Köztársaság, másrészről az EGK tagállamai és a Közösség, majd a megállapodást a Közösség nevében az 1963. december 23‑i 64/732/EGK tanácsi határozattal (HL 1964. L 217., 3685. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 11. kötet, 10. o., a továbbiakban: társulási megállapodás) kötötték meg, hagyták jóvá és erősítették meg.

2

E kérelmet a Raad van bestuur van het Uitvoeringsinstituut werknemersverzekeringen (Uwv) (a munkavállalók társadalombiztosításának kezeléséért felelős intézet igazgatósága) és holland állampolgárságot szerzett, volt török migráns munkavállalók között folyamatban lévő eljárásban terjesztették elő, az Uwv azon határozata tárgyában, amely fokozatosan megfosztotta ez utóbbiakat a keresőképtelenségi ellátásuk kiegészítésétől, abból az okból, hogy áthelyezték lakóhelyüket Hollandiából Törökországba.

3

A társulási megállapodás 12. cikke értelmében:

„A Szerződő Felek megállapodnak abban, hogy az [EK 39.], [EK 40.] és az [EK 41.] cikk szolgál iránymutatásul a munkavállalók Szerződő Felek közötti szabad mozgása fokozatos biztosításának megvalósításához.” [nem hivatalos fordítás]

4

A kiegészítő jegyzőkönyv – amely 62. cikke alapján a társulási megállapodás szerves részét képezi – 1. cikkében az e megállapodás 4. cikke által előirányzott átmeneti szakasz megvalósításához szükséges feltételeket, részletes szabályokat és ütemtervet állapítja meg.

5

A kiegészítő jegyzőkönyv magában foglalja a „Személyek és szolgáltatások mozgása” című II. címet, amelynek I. fejezete a „[m]unkavállalókra” vonatkozik.

6

A kiegészítő jegyzőkönyv 36. cikke, amely ezen I. fejezet részét képezi, előírja, hogy a munkavállalóknak a Közösség tagállamai és Törökország közötti szabad mozgása a társulási megállapodás 12. cikkének elvei szerint, az említett megállapodás hatálybalépését követő tizenkettedik év vége és huszonkettedik év vége között fokozatosan valósul meg, és hogy az ehhez szükséges részletes szabályokat a Társulási Tanács állapítja meg.

7

A kiegészítő jegyzőkönyv 39. cikkének a szövege a következő:

„(1)   A Társulási Tanács e jegyzőkönyv hatálybalépését követő első év vége előtt szociális biztonsági intézkedéseket fogad el a török állampolgárságú, Közösségen belül mozgó munkavállalók, illetve a Közösségben lakóhellyel rendelkező családtagjaik vonatkozásában.

(2)   E rendelkezéseknek lehetővé kell tenniük a még megállapításra váró szabályok alapján, hogy összevonják a török állampolgárságú munkavállalók által az egyes tagállamokban teljesített biztosítási, illetve foglalkoztatási időszakokat az öregségi nyugdíj, az elhalálozás esetére szóló ellátás vagy rokkantsági nyugdíjak, illetve a munkavállaló és annak Közösségben élő családja számára biztosított egészségügyi szolgáltatások tekintetében. Ezek az intézkedések semmiféle kötelezettséget nem rónak a tagállamokra a Törökországban eltöltött időtartamok figyelembevételére.

(3)   Az említett intézkedéseknek a családi támogatások fizetését arra az esetre kell biztosítaniuk, ha a munkavállaló családja a Közösségben rendelkezik lakóhellyel.

(4)   Lehetővé kell tenni, hogy a (2) bekezdés szerint elfogadott intézkedések alapján szerzett öregségi nyugdíjat, elhalálozás esetére szóló ellátást és rokkantsági nyugdíjat ki lehessen vinni Törökországba.

(5)   Az e cikkben említett rendelkezések nem érintik Törökország és a Közösség tagállamai közötti kétoldalú megállapodásokból eredő jogokat és kötelezettségeket, amennyiben ezek a megállapodások a török állampolgárokra vonatkozóan kedvezőbb szabályozást biztosítanak.”

8

A kiegészítő jegyzőkönyv 59. cikke a következőképpen rendelkezik:

„E jegyzőkönyv hatálya alá tartozó területeken Törökország nem részesülhet kedvezőbb elbánásban, mint amelyet a[z EK‑S]zerződés alapján a tagállamok egymásnak biztosítanak.”

9

A társulás fejlesztéséről szóló, 1980. szeptember 19‑i 1/80 társulási tanácsi határozat a 6. cikkének (1) bekezdésében ekképpen rendelkezik:

„A családtagok szabad munkavállalásra való jogosultságáról szóló 7. cikk sérelme nélkül, valamely tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló ebben a tagállamban

10

E határozat 7. cikke így rendelkezik:

„Valamely tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló családtagja, aki engedélyt kapott arra, hogy hozzá költözzön,

11

A kiegészítő jegyzőkönyv 39. cikke alapján elfogadott 3/80 határozat a tagállamok szociális biztonsági rendszereinek összehangolására törekszik annak érdekében, hogy a hagyományos társadalombiztosítási ágakban ellátásban részesítse a Közösség egy vagy több tagállamában jelenleg vagy korábban foglalkoztatott török munkavállalókat, valamint e munkavállalók családtagjait és túlélő hozzátartozóit.

12

A 3/80 határozat „Személyi hatály” című 2. cikke értelmében:

„E határozat vonatkozik:

13

A 3/80 határozatnak „Az egyenlő bánásmód elve” című 3. cikkének (1) bekezdése, amely átveszi az 1996. december 2‑i 118/97/EK tanácsi rendelettel (HL L 28., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 3. o.) módosított és naprakésszé tett, a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14‑i 1408/71/EGK tanácsi rendelet (a továbbiakban: 1408/71 rendelet) 3. cikke (1) bekezdésének szövegét, az alábbiak szerint rendelkezik:

„E határozat különös rendelkezéseire is figyelemmel az e határozat hatálya alá tartozó olyan személyeket, akik valamely tagállam területén lakóhellyel rendelkeznek, bármely tagállam jogszabályai szerint ugyanolyan kötelezettségek terhelik és ugyanolyan kedvezmények illetik meg, mint az adott tagállam állampolgárait.” [nem hivatalos fordítás]

14

A 3/80 határozat „A határozat tárgyi hatálya” című 4. cikkének (1) és (2) bekezdése az alábbiakat írja elő:

„(1)   E határozat alkalmazandó a következő szociális biztonsági ágakat érintő valamennyi jogszabályra:

(2)   E határozat alkalmazandó valamennyi, akár járulékfizetésen alapuló, akár nem járulékfizetésen alapuló általános és különleges szociális biztonsági rendszerre […]” [nem hivatalos fordítás]

15

A 3/80 határozatnak „A lakóhellyel kapcsolatos kikötések eltörlése […]” című 6. cikke (1) bekezdésének első albekezdése az alábbiak szerint került megszövegezésre:

„A határozat eltérő rendelkezéseinek hiányában az egy vagy több tagállam jogszabályai szerint megszerzett rokkantsági, öregségi vagy túlélő hozzátartozókat megillető pénzbeli ellátás, munkahelyi balesetek vagy foglalkozási megbetegedések esetén fizetett nyugdíj nem csökkenthető, nem módosítható, nem függeszthető fel, nem vonható vissza vagy foglalható le azzal az indoklással, hogy a jogosult Törökország, vagy egy másik tagállam területén rendelkezik lakóhellyel, mint amely tagállam területén a fizetésre kötelezett intézmény található.” [nem hivatalos fordítás]

16

A 3/80 határozatnak az „Ellátások egyes csoportjaira vonatkozó különös rendelkezések” című III. címe az 1408/71 rendeletből merített, többek között rokkantsági, öregségi és haláleseti ellátásokra (nyugdíjakra) vonatkozó koordinációs rendelkezéseket foglal magában.

17

Az 1408/71 rendelet magában foglal egy, „Az egyenlő bánásmód elve” című 3. cikket, amelynek az (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„E rendelet különös rendelkezéseire is figyelemmel az e rendelet hatálya alá tartozó olyan személyeket, akik egy [helyesen: valamely] tagállam területén lakóhellyel rendelkeznek, bármely tagállam jogszabályai szerint ugyanolyan kötelezettségek terhelik és ugyanolyan előnyök illetik [helyesen: kedvezmények illetik meg], mint az adott tagállam állampolgárait.”

18

E rendelet 4. cikkének (1) és (2) bekezdése az alábbiak szerint határozza meg annak tárgyi hatályát:

„(1)   E rendelet alkalmazandó a következő szociális biztonsági ágakat érintő valamennyi jogszabályra:

(2)   E rendelet alkalmazandó valamennyi, akár járulékfizetésen alapuló, akár nem járulékfizetésen alapuló általános és különleges szociális biztonsági rendszerre […]”

19

Az 1408/71 rendelet módosításáról szóló, 1992. június 1‑jén hatályba lépő 1992. április 30‑i 1247/92/EGK tanácsi rendelet (HL L 136., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 41. o.) 1. cikkének 2. pontja az 1408/71 rendelet 4. cikkét a következő szövegű (2a) bekezdéssel egészítette ki:

„Ez a rendelet vonatkozik az (1) bekezdésben említett vagy a 4. cikk [helyesen: (4) bekezdés] értelmében kizárt jogszabályokon vagy szociális biztonsági rendszereken kívüli jogszabályok vagy szociális biztonsági rendszerek szerint nyújtott különleges, nem járulékalapú ellátásokra is, amikor az ellátások célja:

20

A 2005. április 13‑i 647/2005/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL L 117., 1. o.) módosította az említett 4. cikk (2a) bekezdését, amely immár az alábbiak szerint rendelkezik:

„Ezt a cikket kell alkalmazni a különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokra is, amelyek olyan jogszabályokban kerülnek megállapításra, amelyek – személyi hatályuk, célkitűzéseik és/vagy a jogosultságra vonatkozó feltételeik miatt – az (1) bekezdésben említett szociális biztonsági jogszabályok, valamint a szociális segélyezés jellegzetességeit egyaránt magukban hordozzák.

A »különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátás« az az ellátás:

21

Az 1408/71 rendelet 10. cikke (1) bekezdésének első albekezdése értelmében:

„A rendelet eltérő rendelkezéseinek hiányában az egy vagy több tagállam jogszabályai szerint megszerzett rokkantsági, öregségi, vagy túlélő hozzátartozókat megillető pénzbeli ellátás, munkahelyi balesetek vagy foglalkozási megbetegedések esetén fizetett nyugdíj és haláleseti juttatás nem csökkenthető, nem módosítható, nem függeszthető fel, nem vonható vissza vagy foglalható le azzal az indoklással, hogy a jogosult egy másik tagállam területén rendelkezik lakóhellyel, mint amely tagállam területén a fizetésre kötelezett intézmény található.”

22

Az 1408/71 rendelet 1247/92 rendelettel beillesztett 10a. cikkének (1) bekezdése a következőképpen fogalmazott:

„A 10. cikk és III. cím rendelkezései ellenére az e rendelet hatálya alá tartozó személyek csak a lakóhelyük szerinti tagállam területén részesülnek a 4. cikk (2a) bekezdésében említett különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásban, ezen állam jogszabályainak megfelelően, feltéve, hogy ezeket az ellátásokat a IIa. melléklet felsorolja. Ezeket az ellátásokat a lakóhely szerinti illetékes intézmény a saját költségére nyújtja.”

23

A 647/2005 rendelettel módosított 10a. cikk (1) bekezdése immár az alábbiakat mondja ki:

„A 10. cikk és a III. cím rendelkezéseit nem kell alkalmazni a 4. cikk (2a) bekezdésében említett különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokra. Az e rendelet hatálya alá tartozó személyek ezen ellátásokra kizárólag a lakóhelyük szerinti tagállamban és kizárólag ezen állam jogszabályainak megfelelően jogosultak feltéve, hogy ezen ellátásokat a IIa. melléklet tartalmazza. Az ellátásokat a lakóhely szerinti intézmény fizeti ki a saját költségére.”

24

Hollandiában a keresőképtelenséggel szembeni biztosítás általános rendszeréről szóló 1996 óta hatályban lévő törvény (Wet op de arbeidsongeschiktheidsverzekering, a továbbiakban: WAO) előírja a munkavállalók biztosítását a keresőképtelenség esetére.

25

Az 1987. január 1‑jén hatályba lépő, 1986. november 6‑i kiegészítő támogatásokról szóló törvény (Toeslagenwet, a továbbiakban: TW) célja, hogy a WAO‑hoz hasonló társadalombiztosítás alapján (ugyanazon a jogcímen, mint többek között a munkanélküliség elleni biztosítás, az egészségbiztosítás és a munkahelyi balesetek elleni biztosítás) a minimálbér szintjét el nem érő jövedelempótló támogatásban részesülő személyek részére legfeljebb a mindenkori holland minimálbér összegéig terjedő kiegészítő ellátást biztosítson (a továbbiakban: kiegészítő ellátás). Az alapügy tényállása időpontjában e kiegészítő ellátás mértéke e minimálbér legfeljebb 30%‑áig terjedt, így a minimálbér kevesebb mint 70%‑ának megfelelő mértékű keresőképtelenségi támogatásra jogosultak a minimálbérnél kevesebb jövedelemmel rendelkeztek. Az Uwv az érintett személy kérelmére határoz a TW szerinti kiegészítő támogatáshoz való jog fennállásáról.

26

Az ellátások exportjának korlátozásáról szóló 1999. május 27‑i törvény (Wet beperking export uitkeringen, a továbbiakban: BEU) egy új, 4a. cikket illesztett be a TW‑be, amelynek az (1) bekezdése szerint az említett törvény alapján a támogatásban részesülés feltételeit teljesítő személy nem jogosult támogatásra abban az időszakban, amelynek során nem Hollandiában lakik. A törvény pontosítja, hogy a szóban forgó ellátások exportálása csak annyiban lehetséges, amennyiben az érdekelt lakóhelye szerinti állammal kötött kétoldalú egyezmény biztosítja a holland szabályozás helyes alkalmazását.

27

Amint kitűnik a BEU indokolásából, a TW ezen módosítása a személyiségi elv helyébe a területiség elvét kívánta léptetni annak érdekében, hogy a külföldön tartózkodó jogosultaknak nyújtott ellátások nyomon követésének feltételei javuljanak. A holland jogalkotó ezzel összefüggésben az említett módosítás alátámasztása érdekében a holland létminimum biztosítására irányuló kiegészítő ellátás jellegére és az állami költségvetésből történő finanszírozás tényére is hivatkozott.

28

A TW fent említett módosítása 2000. január 1‑jén lépett hatályba.

29

Létrehoztak azonban egy átmeneti rendszert, amely értelmében azoknak a személyeknek, akik az új szabályozás hatálybalépését megelőző napon jogosultak a TW által előírt támogatásokra, és akik ebben az időpontban Hollandiában nem rendelkeznek lakóhellyel:

30

A következő években az ellátást teljes egészében megvonják azon személyek esetében, akik nem laknak Hollandiában.

31

A 647/2005 rendelet a BEU által 2000. január 1‑jei hatállyal módosított TW‑t hozzáadta az 1247/92 rendelettel módosított 1408/71 rendelet IIa. mellékletében szereplő különleges, nem járulékalapú ellátások listájához, amelyekre – e rendelet 10a. cikkének megfelelően – nem alkalmazandó az annak 10. cikkében előírt exportálási kötelezettség.

32

Ezt követően a TW 2006. december 7‑i hatállyal új átmeneti rendelkezéssel egészült ki azon személyek érdekében, akik nem Hollandiában, hanem az Európai Unió valamely más tagállamában, az Európai Gazdasági Térség valamelyik államában vagy Svájcban laknak, amely rendelkezés alapján ezeknek a személyeknek – amennyiben a 647/2005 rendelet hatálybalépését megelőző napon támogatásra jogosultak az 1408/71 rendelet 10. cikkének (1) bekezdése alapján –

33

Az említett személyek esetében az ellátást teljes egészében megvonják 2010. január 1‑jei hatállyal.

34

Az alapeljárás alperesei volt török munkavállalók, akik az 1/80 határozat 6. cikke értelmében a rendes holland munkaerőpiachoz tartoztak.

35

Miután rokkanttá váltak, 2000 előtt a holland állam által a WAO alapján fizetett támogatást kértek, és azt meg is kapták.

36

Tekintettel arra, hogy az említett támogatás összege a minimálbérnél kevesebb volt, a TW 2000. január 1‑je előtt hatályban lévő változata alapján az alapeljárás alperesei kiegészítő ellátást is kaptak, amely a minimálbér mértékét a lehető legjobban megközelítő mértékű jövedelmet volt hivatott számukra biztosítani.

37

Az alapeljárás alperesei visszatértek Törökországba a családjukhoz, miután – a török állampolgárság megtartása mellett – megszerezték a holland állampolgárságot. Ezen alperesek továbbra is részesültek a WAO szerinti támogatásban, valamint a kiegészítő jegyzőkönyv 39. cikkének (4) bekezdése alapján nyújtott kiegészítő ellátásban.

38

A TW‑nek a BEU általi, 2000. január 1‑jétől hatályos módosításának megfelelően az illetékes holland hatóságok a jelen ítélet 29. pontjában említett átmeneti rendszer alapján 2001. január 1‑jétől az alapeljárás alperesei részére fizetett kiegészítő ellátás évente egyharmadával történő, fokozatos megvonása mellett döntöttek, oly módon, hogy 2003. július 1‑jén véglegesen megszűnt számukra ez a támogatás.

39

Az alapeljárás alperesei kereseteket terjesztettek elő az Uwv e határozatai ellen.

40

Tekintettel arra, hogy a Rechtbank Amsterdam (amsterdami kerületi bíróság) 2004. március 19‑i, illetve 2004. augusztus 23‑i ítéleteivel megsemmisítette az említett határozatokat, az Uwv fellebbezéssel élt ezen ítéletek ellen a Centrale Raad van Beroep (társadalombiztosítási fellebbviteli bíróság) előtt. A kérdést előterjesztő bíróság az előtte folyamatban lévő eljárás keretében előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket tett fel a Bíróság számára, és ez utóbbi válaszáig felfüggesztette az eljárást. Ezen időszak alatt az Uwv újabb határozatokat hozott az alapeljárás mindegyik alperesével szemben, amelyek értelmében megítélték részükre a teljes összegű kiegészítő ellátás folyósítását 2003. július 1‑jétől annak fokozatos megszüntetéséig, azaz az adott esetekben 2004 májusig, 2004 júniusig, illetve 2007 január 1‑jéig. Hatáskörelvonás útján a kérdést előterjesztő bíróság jár el az alapeljárás alpereseinek az UWv ezen új határozatai elleni kereseteinek tárgyában.

41

A 2011. május 26‑i Akdas és társai ítéletben (C‑485/07, EU:C:2011:346) a Bíróság olyan munkavállalók tekintetében, akik a TW alapján ugyanolyan kiegészítő ellátásokban részesültek, mint az alapeljárás alperesei, de ez utóbbiaktól eltérően csupán török állampolgársággal rendelkeztek, úgy ítélte meg, hogy a 3/80 határozat 6. cikke (1) bekezdésének első albekezdése úgy értelmezendő, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló körülmények között azzal ellentétes azon tagállami szabályozás, amely – mint a TW 4a. cikke – megvonja a nemzeti jogszabály alapján biztosított kiegészítő ellátáshoz hasonló ellátás kedvezményét a korábbi migráns török munkavállalóktól, ha azok visszatértek Törökországba azután, hogy elvesztették tartózkodási jogukat a fogadó tagállamban azon körülmény folytán, hogy ott rokkanttá váltak.

42

A kérdést előterjesztő bíróság előtt az alapeljárás felei állást foglaltak azon következtetések tekintetében, amelyeket ezen ítéletből le kellett vonni a köztük fennálló jogvitára vonatkozóan.

43

Különösképpen felmerült az a kérdés, hogy az Akdas és társai ítéletben (EU:C:2011:346) elfogadott megoldás alkalmazható‑e a jelen jogvita keretében, tekintettel arra a tényre, hogy az alapeljárás alperesei nemcsak török, hanem holland állampolgársággal is rendelkeznek.

44

E körülmények között a Centrale Raad van Beroep felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

45

A kérdést előterjesztő bíróság kérdéseivel, amelyeket együtt kell megvizsgálni, lényegében arra keresi a választ, hogy az olyan holland állampolgárok, akik a holland állampolgárságot azután szerezték meg, hogy az 1/80 határozatban meghatározott feltételek szerint Hollandia munkaerőpiacára beléptek, azon indokkal, hogy megtartották a török állampolgárságot, hivatkozhatnak‑e a 3/80 határozat rendelkezéseire abból a célból, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni a nemzeti jogszabályok által a 647/2005 rendelettel módosított 1408/71 rendelet 4. cikke (2a) bekezdésének értelmében vett különleges, nem járulékalapú ellátások folyósításához előírt, e tagállam területén való lakóhelyre vonatkozó feltételt.

46

Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a társulási megállapodás 12. cikke úgy rendelkezik, hogy a Szerződő Felek megállapodnak abban, hogy az EK‑Szerződés 39–41. cikke szolgál iránymutatásul a munkavállalók Szerződő Felek közötti szabad mozgása fokozatos biztosításának megvalósításához. Ezenkívül a kiegészítő jegyzőkönyv 36. cikke előírja, hogy a munkavállalóknak a tagállamok és Törökország közötti szabad mozgása a társulási megállapodás 12. cikkében írt elvek szerint fokozatosan valósul meg.

47

Ebben az összefüggésben az 1/80 és a 3/80 határozat a társulási megállapodás rendelkezéseit hajtja végre.

48

Az 1/80 határozatot illetően a Bíróság úgy ítélte meg, hogy annak lényeges célja a török munkavállalóknak a fogadó tagállam területére való fokozatos beilleszkedése (lásd ebben az értelemben: Abatay és társai ítélet, C‑317/01 és C‑369/01, EU:C:2003:572, 90. pont).

49

Ennek érdekében az 1/80 határozat 6. cikke (1) bekezdésének célja a török munkavállalók helyzetének fokozatos megszilárdítása a fogadó tagállamban (Payir és társai ítélet, C‑294/06, EU:C:2008:36, 37. pont).

50

Ami a 3/80 határozatot illeti, annak 3. cikke (1) bekezdése a társulási megállapodás 9. cikkében megállapított, az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének a szociális biztonság sajátos területén történő alkalmazásának és konkretizálásának minősül (Akdas és társai ítélet, EU:C:2011:346, 98. pont).

51

Márpedig nem vitatott, hogy az alapeljárás alperesei – olyan török munkavállalókként, akik a rendes holland munkaerőpiachoz tartoztak – az EGK–Törökország társulási rendszer által elismert jogosultságok kedvezményezettjei voltak. Tartós keresőképtelenség miatt ez utóbbiak kiegészítő ellátás folyósítására váltak jogosulttá a nemzeti jog által meghatározott feltételek szerint. Végezetül megszerezték a holland állampolgárságot, amellett hogy a török állampolgárságot is megtartották.

52

Ilyen körülmények között az alapeljárás alperesei nem hivatkozhatnak a 3/80 határozatra a lakóhelyre vonatkozó követelmény – amelynek teljesülésétől a nemzeti jog a szóban forgó kiegészítő ellátás folyósítását függővé teszi – figyelmen kívül hagyása érdekében.

53

Ugyanis, először is, az a körülmény, hogy az alapeljárás alperesei török munkavállalókként megszerezték a fogadó tagállam állampolgárságát, egészen különleges helyzetet eredményez számukra, különösen az EGK–Törökország társulási rendszer célkitűzéseire tekintettel.

54

Egyfelől, ami e társulási rendszer integrációs célkitűzését illeti, hangsúlyozni kell, hogy a fogadó tagállam állampolgárságának megszerzése főszabály szerint a török munkavállaló legmagasabb szintű beilleszkedését mutatja a fogadó tagállamban.

55

Másfelől, a török állampolgár számára e tagállam állampolgárságának megszerzése a rendszer olyan jogi következményeivel jár, amelyek nemcsak ezen állampolgársággal való rendelkezéshez kötődnek, hanem – ezzel összefüggésben – az uniós polgársághoz is, különösen a tartózkodási jog és a szabad mozgáshoz való jog területén.

56

Ezenkívül emlékeztetni kell arra, hogy a török munkavállalók a tagállamok munkavállalóitól eltérően nem rendelkeznek az Unión belüli szabad mozgás jogával, csupán bizonyos jogokkal élhetnek, kizárólag a fogadó tagállam területén (lásd: Tetik‑ítélet, C‑171/95, EU:C:1997:31, 29. pont, és Derin‑ítélet, C‑325/05, EU:C:2007:442, 66. pont).

57

Ennélfogva semmi nem igazolja azt, hogy az olyan török állampolgárt, akinek jogi helyzete szükségszerűen megváltozott akkor, amikor megszerezte a fogadó tagállam állampolgárságát, az említett állam az alapügyben szóban forgó ellátáshoz hasonló ellátás folyósításához ne kezelje kizárólag e tagállam állampolgáraként.

58

Másodszor, annál is inkább erre a megállapításra kell jutni, mivel az, hogy a kiegészítő ellátásnak a 3/80 határozat alapján való folyósításához a lakóhelyre vonatkozó feltétel alól mentesítésre kerüljenek valamely tagállam olyan állampolgárai, akik a török állampolgárság megtartása mellett azután szerezték meg e tagállam állampolgárságát, miután török munkavállalókként fogadták be őket, kétszeresen igazolatlan eltérő bánásmódot eredményezne.

59

Ekképpen az alapeljárás alpereseinek helyzetében lévő személyek egyfelől kedvezőbb bánásmódban részesülnének a fogadó tagállam állampolgárságával nem rendelkező török munkavállalókhoz képest, akik ha már nem tartoznak ezen utóbbi állam rendes munkaerőpiacához, már nem rendelkeznek tartózkodási joggal sem. Másfelől e személyek kedvezőbb helyzetben lennének a fogadó tagállam vagy valamely másik tagállam állampolgáraihoz képest is, akik kétségtelenül kedvező helyzetben vannak az Unión belüli tartózkodás és szabad mozgás tekintetében, de a kiegészítő ellátás folyósításához továbbra is a Holland Királyság területén való lakóhelyre vonatkozó feltétel alá tartoznak.

60

Következésképpen valamely tagállam olyan állampolgárai, akik – az alapeljárás alpereseihez hasonlóan – miután török munkavállalókként az 1/80 határozat 6. cikke értelmében az említett állam rendes munkaerőpiacára beléptek, a török állampolgárság megtartása mellett, megszerezték ezen állam állampolgárságát, nem hivatkozhatnak a 3/80 határozat rendelkezéseire ugyanezen állam jogszabályaiban előírt, az alapügyben szóban forgóhoz hasonló ellátás folyósításához megkövetelt lakóhelyre vonatkozó követelmény megkerülése érdekében.

61

E tekintetben az alapügyet meg kell különböztetni az Akdas és társai ítélet (EU:C:2011:346) alapjául szolgáló alapügytől.

62

Ez az ítélet ugyanis olyan török állampolgárokra vonatkozik, akik a rendes holland munkaerőpiachoz tartoztak, és akik tartós keresőképtelenség miatt arra kényszerültek, hogy lakóhelyüket Törökországba helyezzék át.

63

A Bíróság emlékeztetett arra, hogy ha azon török állampolgár számára, aki az 1/80 határozat 6. cikke értelmében valamely tagállam rendes munkaerőpiacához tartozott, e határozatból nem eredhetett jog arra, hogy miután munkahelyi balesetet szenvedett, továbbra is ezen állam területén maradjon, erre a körülményre tekintettel nem lehetett megállapítani, hogy az ilyen állampolgár saját akaratából hagyta el az említett tagállamot (lásd ebben az értelemben: Akdas és társai ítélet, EU:C:2011:346, 93. és 94. pont).

64

Ugyanis nem vitatott, hogy a török állampolgárnak a rendes foglalkoztatás következményeként az 1/80 határozat 6. cikke által implicit módon, de szükségszerűen biztosított tartózkodási joga elenyészik, ha az érintett teljesen és tartósan keresőképtelenné válik (Bozkurt‑ítélet, C‑434/93, EU:C:1995:168, 40. pont).

65

Márpedig a jelen ügy körülményei között az alapeljárás alperesei, tekintettel arra, hogy megszerezték a fogadó tagállam állampolgárságát, a tartózkodási jog vonatkozásában már nem tartoznak az 1/80 határozat 6. cikkének a rendelkezései alá. Következésképpen ez utóbbiak akkor maradnak jogosultak a kiegészítő ellátás folyósítására, ha teljesítik a nemzeti jog által – különösen a lakóhely vonatkozásában – előírt feltételeket.

66

E következtetést nem kérdőjelezik meg a Kahveci és Inan ítéletből (C‑7/10 és C‑9/10, EU:C:2012:180) következő elvek, tekintettel az ezen ítélet alapjául szolgáló ügy különleges ténybeli körülményeire, amelyek különböznek az alapügy ilyen körülményeitől.

67

Ekképpen az 1/80 határozatnak az említett ítéletben szóban forgó családegyesítésre vonatkozó 7. cikke egyfelől arra irányul, hogy lehetővé tegye, hogy a migráns munkavállaló családtagjai e munkavállalónál tartózkodjanak abból a célból, hogy ezáltal a családegyesítés eszközével mozdítsa elő a fogadó tagállamba már jogszerűen beilleszkedett török munkavállaló munkavállalását és tartózkodását (Kahveci és Inan ítélet, EU:C:2012:180, 32. pont). Másfelől e rendelkezés a török migráns munkavállaló családjának a fogadó tagállambeli tartós beilleszkedését kívánja megerősíteni, három év jogszerű tartózkodás után biztosítva az érintett családtag számára annak lehetőségét, hogy ő maga is beléphessen a munkaerőpiacra (Kahveci és Inan ítélet, EU:C:2012:180, 33. pont).

68

E cél fényében ítélte meg úgy a Bíróság a Kahveci és Inan ítélet (EU:C:2012:180) 35. pontjában, hogy a fogadó tagállam szerinti állampolgársággal való rendelkezés nem kötelezheti a török munkavállalót arra, hogy lemondjon az 1/80 határozatnak a családegyesítésre vonatkozó kedvező feltételeire való jogosultságról.

69

Márpedig egyfelől a jelen ügy körülményei között az alapeljárás alperesei nem kényszerülnek arra, hogy lemondjanak a kiegészítő ellátás folyósításáról, ha lakóhelyüket megtartják a Holland Királyság területén, amit szabadon megtehetnek, figyelembe véve különösen azt, hogy rendelkeznek holland állampolgársággal.

70

Másfelől a Kahveci és Inan ítélet (EU:C:2012:180) alapjául szolgáló ügyben az alapügy alperesei a török állampolgárságú családtagjaik tekintetében kérelmezték az 1/80 határozat rendelkezéseiből folyó kedvezményeket. Márpedig a jelen ügyben saját nevükben és saját érdekükben hivatkoznak az alapeljárás alperesei a 3/80 határozat rendelkezéseire.

71

Ekképpen, még ha feltételezésre kerül is, hogy a Kahveci és Inan ítéletből (EU:C:2012:180) következő, a jelen ítélet 68. pontjában felidézett elvek átültethetők a jelen ügyre, és hogy tehát az alapeljárás alperesei – akik megszerezték a fogadó tagállam állampolgárságát, megtartva mellette a török állampolgárságot is – jogosultak a szóban forgó kiegészítő ellátás folyósítására, a lakóhelyre vonatkozó követelmény, amelytől a nemzeti jog függővé teszi az ilyen folyósítást, továbbra is alkalmazandó lenne az esetükben.

72

Ugyanis az alapügy alpereseihez hasonló olyan személyek számára, akik holland állampolgárokként továbbra is rendelkeznek a Hollandiában való tartózkodás jogával, és ekképpen az uniós polgárokkal összehasonlítható helyzetbe kerülnek, az a tény, hogy jogosultak lehetnek e 6. cikk (1) bekezdése alapján ezen ellátás folyósítására, anélkül, hogy tiszteletben tartanák az e tagállamban való lakóhelyre vonatkozó követelményt, kedvezőbb bánásmódot eredményezne az uniós polgároknak nyújtott bánásmódhoz képest, ami sérti a kiegészítő jegyzőkönyv 59. cikkét.

73

Következésképpen a fenti megfontolások összességéből következik, hogy a 3/80 határozatnak a kiegészítő jegyzőkönyv 59. cikkének fényében is megvizsgált rendelkezéseit úgy kell értelmezni, hogy valamely tagállam állampolgárai, akik török munkavállalókként ezen állam rendes munkaerőpiacához tartoztak, azon indokkal, hogy megtartották a török állampolgárságot, nem hivatkozhatnak a 3/80 határozat 6. cikkére abból a célból, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni az ezen állam jogszabályai által a 647/2005 rendelettel módosított 1408/71 rendelet 4. cikke (2a) bekezdésének értelmében vett különleges, nem járulékalapú ellátás folyósításához előírt, lakóhelyre vonatkozó követelményt.

74

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott:

Az Európai Közösségek tagállamai szociális biztonsági rendszereinek a török munkavállalókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1980. szeptember 19‑i 3/80 társulási tanácsi határozatnak a Brüsszelben 1970. november 23‑án aláírt, és a Közösség nevében az 1972. december 19‑i 2760/72/EGK tanácsi rendelettel megkötött, jóváhagyott és megerősített kiegészítő jegyzőkönyv 59. cikkének fényében is megvizsgált rendelkezéseit úgy kell értelmezni, hogy valamely tagállam állampolgárai, akik török munkavállalókként ezen állam rendes munkaerőpiacához tartoztak, azon indokkal, hogy megtartották a török állampolgárságot, nem hivatkozhatnak a 3/80 határozat 6. cikkére abból a célból, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni az ezen állam jogszabályai által a 2005. április 13‑i 647/2005/EK európai parlamenti és tanácsi rendelettel módosított, az 1996. december 2‑i 118/97/EK tanácsi rendelettel módosított és naprakésszé tett, a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14‑i 1408/71/EGK tanácsi rendelet 4. cikke (2a) bekezdésének értelmében vett különleges, nem járulékalapú ellátás folyósításához előírt, lakóhelyre vonatkozó követelményt.