A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE

1994. július 14.?(1)

„A fogyasztók védelme az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetén – Magánszemélyek közötti jogvitákban való felhívhatóság”

A C‑91/92. sz. ügyben,

a Bírósághoz a Giudice conciliatore di Firenze (Olaszország) által az EGK‑Szerződés 177. cikke alapján benyújtott, az e bíróság előtt

Paola Faccini Dori

és

a Recreb Srl

között folyamatban lévő eljárásban az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló, 1985. december 20‑i 85/577/EGK tanácsi irányelv (HL L 372., 31. o.) értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában,

A BÍRÓSÁG,

tagjai: O. Due elnök, G. F. Mancini, J. C. Moitinho de Almeida, M. Diez de Velasco és D. A. O. Edward tanácselnökök, C. N. Kakouris, R. Joilet (előadó), F. A. Schockweiler, G. C. Rodríguez Iglesias, F. Grévisse, M. Zuleeg, P. J. G. Kapteyn és J. L. Murray bírák,

főtanácsnok: C. O. Lenz,

hivatalvezető: H. von Holstein, hivatalvezető-helyettes,

figyelembe véve a következők által előterjesztett írásbeli észrevételeket:

–        P. Faccini Dori képviseletében Vinicio Premuroso, a milánói ügyvédi kamara tagja, valamint Annalisa Premuroso és Paolo Soldani Benzi, a firenzei ügyvédi kamara tagjai,

–        a Recreb Srl képviseletében Michele Trovato, a római ügyvédi kamara tagja, és Anna Rita Alessandro, a firenzei ügyvédi kamara tagja,

–        a német kormány képviseletében Ernst Röder, Ministerialrat a Szövetségi Gazdasági Minisztériumnál és Claus-Dieter Quassowski, Regierungsdirektor ugyanannál a minisztériumnál, meghatalmazotti minőségben,

–        a görög kormány képviseletében Vasileios Kontolaimos, az Állami Jogi Tanács helyettes jogi tanácsadója, és Panagiotis Athanasoulis, az Állami Jogi Tanács jogi megbízottja, meghatalmazotti minőségben,

–        az olasz kormány képviseletében professzor Luigi Ferrari Bravo, a Külügyminisztérium diplomáciai jogvitákkal foglalkozó osztályának vezetője, meghatalmazotti minőségben, segítője: Marcello Conti, avvocato dello Stato,

–        az Európai Közösségek Bizottságának képviseletében Lucio Gussetti, a jogi szolgálat tagja, meghatalmazotti minőségben,

figyelembe véve a Bíróság által írásban feltett kérdésre a következők által adott válaszokat:

–        a német kormány képviseletében Ernst Röder és Claus-Dieter Quassowski,

–        a francia kormány képviseletében Jean-Pierre Puissochet, a Külügyminisztérium jogi főosztályának vezetője, és Catherine de Salins, ugyanannak a minisztériumnak a tanácsosa, meghatalmazotti minőségben,

tekintettel a tárgyalásra készített jelentésére,

a dán kormány (képviseli: Jorgen Molde, a Külügyminisztérium jogi tanácsadója, meghatalmazotti minőségben), a német kormány (képviselik: Ernst Röder és Claus-Dieter Quassowski, meghatalmazotti minőségben), a görög kormány (képviselik: Vasileios Kontolaimos és Panagiotis Athanasoulis, meghatalmazotti minőségben), a francia kormány (képviseli: Catherine de Salins, meghatalmazotti minőségben), az olasz kormány (képviseli: professzor Luigi Ferrari Bravo, meghatalmazotti minőségben, segítője: Ivo Braguglia avvocato dello Stato), a holland kormány (képviseli: Ton Heukels, a Külügyminisztérium jogi tanácsadó-helyettese), az Egyesült Királyság Kormánya (képviseli: J. E. Collins, meghatalmazotti minőségben, segítője: Derrick Wyatt barrister) és a Bizottság (képviseli: Lucio Gussetti, meghatalmazotti minőségben) szóbeli észrevételeinek az 1993. március 16-i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

a főtanácsnok indítványának az 1994. február 9‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1        1992. január 24‑i végzésével, amely 1992. március 18‑án érkezett a Bírósághoz, a Giudice conciliatore di Firenze (Olaszország) az EGK‑Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntéshozatal céljából az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló, 1985. december 20-i 85/577/EGK tanácsi irányelv (HL L 372., 31.o., a továbbiakban: az üzlethelyiségen kívül kötött szerződésekről szóló irányelv) értelmezésére, valamint annak egy kereskedő és egy fogyasztó közötti perben való felhívhatóságára vonatkozó kérdést terjesztett a Bíróság elé.

2        Ez a kérdés a Paola Faccini Dori (lakóhelye: Monza [Olaszország]) és a Recreb Srl (a továbbiakban: Recreb) között folyamatban lévő eljárásban merült fel.

3        Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből kitűnik, hogy 1989. január 19-én P. Faccini Dori – anélkül, hogy ez ügyben korábban érdeklődött volna – és az Interdiffusion Srl szerződést kötöttek egy angol nyelvű levelező tanfolyam tárgyában a milánói főpályaudvaron, vagyis az Interdiffusion Srl üzlethelyiségén kívül.

4        Néhány nappal később, egy 1989. január 23-i ajánlott levél útján, P. Faccini Dori arról tájékoztatta ezt a társaságot, hogy megrendelését visszamondja. A társaság 1989. június 3-án azt válaszolta neki, hogy követelését átruházta a Recrebre. 1989. június 24-én P. Faccini Dori a Recrebnek írásban megerősítette, hogy visszavonta megrendelését és arra hivatkozott, hogy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződésekről szóló irányelvben biztosított elállási joggal kíván élni.

5        Ennek az irányelvnek a célja – amint az preambulumbekezdéseiből kitűnik – a fogyasztók védelemének javítása, valamint a fogyasztóvédelemre vonatkozó nemzeti jogszabályok között fennálló eltérések felszámolása, mely eltérések kihatással lehetnek a közös piac működésére. Az irányelv negyedik preambulumbekezdése kifejti, hogy a kereskedő üzlethelyiségén kívül megkötött szerződések esetében rendszerint a kereskedő a szerződéskötést kezdeményező fél, és a fogyasztó erre nincs felkészülve, illetve ezt nem várja. A fogyasztó gyakran nem képes összehasonlítani az ajánlatban szereplő minőséget és árat más ajánlatokkal. Ugyanezen preambulumbekezdés szerint a meglepetés hatása nemcsak a házaló kereskedelem körében kötött szerződéseknél, hanem a kereskedő üzlethelyiségén kívül kötött egyéb szerződéseknél is érvényesül. Az irányelvnek azért az a célja – amint ez az ötödik preambulumbekezdésből kiderül –, hogy a fogyasztó számára biztosítsa a legalább hét napos időszakon belüli elállás jogát, hogy az képes legyen felmérni a szerződésből származó kötelezettségeit.

6        1989. június 30-án a Recreb kérte a Giudice conciliatore di Firenzét, hogy kötelezze P. Faccini Dorit a megállapodás szerinti – kamatokkal és költségekkel növelt – összeg kifizetésére.

7        Az 1989. november 20-i fizetési meghagyással e bíróság P. Faccini Dorit ezen összeg megfizetésére kötelezte. P. Faccini Dori a bíróság előtt ellentmondással élt e fizetési meghagyás ellen. Újfent hangsúlyozta, hogy az irányelvben előírt feltételeknek megfelelően elállt a szerződéstől.

8        Kétségtelen azonban, hogy az események időpontjában Olaszország egyetlen intézkedést sem tett az irányelv átültetésére, noha az irányelv átültetésére előírt határidő 1987. december 23-án lejárt. Olaszország ténylegesen csak az 1992. március 3-án hatályba lépett, 1992. január 15-i 50. decreto legislativo útján (GURI, a 1992. február 3-án megjelent 27. szám rendes melléklete, 24. o.) ültette át az irányelvet nemzeti jogrendszerébe.

9        A kérdést feltevő bíróság bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy alkalmazhatja-e az irányelv rendelkezéseit annak ellenére, hogy Olaszország a tényállás idején az irányelvet nem ültette át.

10      Ennek megfelelően a következő előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjesztette a Bíróság elé:

„Az 1985. december 20-i 85/577/EGK irányelvet kellően pontosnak és részletesnek kell-e tekinteni, és ha igen, az kifejthetett-e hatást a magánszemélyek és az olasz állam, illetve a magánszemélyek egymás közötti viszonyaiban azon időszakban, amely a tagállamok számára az irányelvnek való megfelelésre előírt 24 hónapos határidő lejárta és az olasz állam irányelvnek való megfelelése időpontja között telt el?”

11      Helyénvaló felidézni, hogy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződésekről szóló irányelv előírja a tagállamok számára, hogy elfogadjanak bizonyos rendelkezéseket, amelyeknek a célja a kereskedők és a fogyasztók közötti jogviszonyok szabályozása. Tekintettel a kereskedők és a fogyasztók közötti jogviták természetére, a nemzeti bíróság által feltett kérdés két problémát vet fel, amelyeket külön kell megvizsgálni. Az első az irányelv elállási jogot biztosító rendelkezéseinek feltétlen és kellően pontos jellegére vonatkozik. A második arra vonatkozik, hogy az irányelv átültetését szolgáló intézkedések hiányában, magánszemélyek közötti jogvitákban hivatkozni lehet-e a tagállamok számára a magánszemélyek közötti viszonyok pontos szabályozását célzó bizonyos rendelkezések elfogadását előíró irányelvre.

 Az irányelv elállási jogra vonatkozó rendelkezéseinek feltétlen és kellően pontos jellegéről

12      Az irányelv 1. cikkének (1) bekezdése szerint az irányelv hatálya azokra a szerződésekre terjed ki, amelyek alapján a kereskedő árut szállít vagy szolgáltatást nyújt egy fogyasztó számára, és e szerződés megkötése a kereskedő üzleti körútja alkalmával az üzlethelyiségén kívül történik, illetve a kereskedő általi felkeresés alkalmával a fogyasztó otthonában vagy munkahelyén, ha a felkeresés nem a fogyasztó kifejezett kívánságára történik.

13      A 2. cikk szerint „fogyasztó” az a természetes személy, aki gazdasági vagy szakmai tevékenységi körén kívül köt az irányelv hatálya alá tartozó üzletet, és „kereskedő” az a természetes vagy jogi személy, aki vagy amely a szóban forgó üzletkötés során kereskedelmi vagy szakmai minőségében jár el.

14      Ezek a rendelkezések kellően pontosak ahhoz, hogy lehetővé tegyék a nemzeti bíróság számára annak eldöntését, hogy kit terhelnek a kötelezettségek, és annak kik a kedvezményezettjei. Ebben a tekintetben egyetlen konkrét végrehajtási intézkedésre sincs szükség. A nemzeti bíróság annak megállapítására szorítkozhat, hogy a szerződést az irányelvben meghatározott körülmények között kötötték-e, továbbá hogy a szerződés az irányelv értelmében vett kereskedő és fogyasztó között jött-e létre.

15      Az ilyen körülmények között szerződést kötő fogyasztó védelemében az irányelv 4. cikke előírja, hogy a kereskedőnek az elállási jogról írásban kell a fogyasztót tájékoztatnia, azon személy neve és címe megjelölésével együtt, akivel szemben ez a jog gyakorolható. Hozzáteszi, hogy az 1. cikk (1) bekezdésének hatálya alá tartozó ügyletek esetében a tájékoztatást a szerződés megkötésének időpontjában kell a fogyasztó rendelkezésére bocsátani. Végül meghatározza, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy saját nemzeti jogszabályaik megfelelő fogyasztóvédelmi intézkedéseket tartalmazzanak, ha az említett tájékoztatást nem adják meg.

16      Továbbá, az irányelv 5. cikk (1) bekezdése többek között előírja, hogy a fogyasztó számára biztosítani kell a jogot, hogy egy értesítés elküldésével visszavonja kötelezettségvállalásának következményeit azon időponttól számított hét napnál nem rövidebb időszakon belül, amikor a kereskedő a nemzeti jogszabályokban előírt módon és feltételek szerint tájékoztatta őt jogairól. A (2) bekezdés előírja, hogy az értesítés elküldése a fogyasztót a felmondott szerződés hatálya alatt vállalt minden kötelezettség alól mentesíti.

17      A 4. és az 5. cikk tagadhatatlanul enged bizonyos mérlegelési mozgásteret a tagállamok számára a fogyasztók védelmére vonatkozóan abban az esetben, ha a kereskedő nem adja meg a tájékoztatást, illetve a határidő és az elállás feltételeinek megállapítása kérdésében. Ez a körülmény azonban egyáltalán nem érinti az irányelvnek az alapeljárás tárgyát képező rendelkezései pontos és feltétlen természetét. Ez a mérlegelési mozgástér ugyanis nem zárja ki a minimális jogok meghatározásának lehetőségét. E tekintetben az 5. cikk megfogalmazásából az következik, hogy az elállást az attól az időponttól számított hét napnál nem rövidebb időszakon belül kell közölni, hogy a kereskedőtől a fogyasztó az előírt tájékoztatást megkapta. Következésképpen meg lehet határozni azon minimális védelmet, amelyet minden esetben biztosítani kell.

18      Ami az elsőként felvetett kérdést illeti, a nemzeti bíróságnak adandó válasz tehát az, hogy az irányelv 1. cikkének (1) bekezdése, valamint 2. és 5. cikke feltétlen és kellően pontos a kedvezményezettek meghatározása tekintetében, valamint az elállás közlésére rendelkezésre álló legrövidebb időszak vonatkozásában.

 Az irányelv elállási jogra vonatkozó rendelkezéseire történő hivatkozás lehetőségéről a fogyasztó és a kereskedő közötti jogvitában

19      A nemzeti bíróság által felvetett második probléma arra vonatkozik, hogy az irányelvet az előírt határidőn belül átültető intézkedések hiányában a fogyasztók alapíthatnak-e magára az irányelvre elállási jogot azon kereskedőkkel szemben, akikkel szerződést kötöttek, és hogy e jogot érvényesíthetik-e a nemzeti bíróság előtt.

20      Amint azt a Bíróság a 152/84. sz. Marshall-ügyben 1986. február 26-án hozott ítéletét (EBHT 1986., 723. o., 48. pont) követő állandó ítélkezési gyakorlatában kimondta, irányelv önmagában nem keletkeztethet kötelezettségeket magánszemély terhére, és így arra magánszeméllyel szemben önmagában nem lehet hivatkozni.

21      A nemzeti bíróság felvetette, hogy amennyiben a feltétlen és kellően pontos, de át nem ültetett irányelvek hatálya az állami intézmények és a magánszemélyek közötti viszonyokra korlátozódna, úgy ez azt jelentené, hogy egy normatív aktus csak bizonyos jogalanyok közötti viszonyokban lenne normatív jellegű, márpedig az olasz jogban – mint ahogyan valamennyi, a jogállamiság alapján álló modern állam jogában is – az állam bármely más személlyel azonos jogalanynak minősül. Ha az irányelvre csak az állammal szemben lehetne hivatkozni, ez egyenértékű lenne az átvételt célzó jogalkotói intézkedések elmulasztásáért kiszabott büntetéssel, mintha csupán pusztán magánjogi kapcsolatról lenne szó.

22      Ebben a tekintetben elegendő megállapítani, hogy – amint az a fent hivatkozott Marshall-ügyben 1986. február 26-án hozott ítéletből (48. és 49. pont) kitűnik – az irányelvekre az állami szervekkel szemben való hivatkozás lehetőségére vonatkozó ítélkezési gyakorlat az irányelvnek a 189. cikk alapján biztosított kötelező jellegen alapul, amely kötelező jelleg csupán „minden címzett tagállamra” nézve áll fenn. Ez az ítélkezési gyakorlat azt kívánja megakadályozni, hogy „egy állam előnyhöz juthasson a közösségi jog figyelmen kívül hagyásából”.

23      Elfogadhatatlan lenne ugyanis, ha az az állam, amely számára a közösségi jogalkotó előírja a közötte – illetve az állami intézmények – és a magánszemélyek közötti kapcsolatokat szabályozó, valamint a magánszemélyekre bizonyos jogokat ruházó rendelkezések meghozatalát, kötelezettségeinek nem teljesítésére hivatkozhatna annak érdekében, hogy a magánszemélyeket megfossza e jogok kedvezményétől. Így a Bíróság elismerte a közbeszerzési szerződések megkötésére (lásd a 103/88. sz. Fratelli Costanzo-ügyben 1989. június 22-én hozott ítéletet [EBHT 1989., 1839. o.]) és a forgalmi adók közelítésére vonatkozó irányelvek (lásd a 8/81. sz. Becker-ügyben 1982. január 19-én hozott ítéletet [EBHT 1982., 53. o.]) bizonyos rendelkezéseire történő hivatkozás lehetőségét az állammal (vagy állami szervekkel) szemben.

24      Ezen ítélkezési gyakorlatnak a magánszemélyek közötti viszonyok területére való kiterjesztése a Közösség arra vonatkozó hatáskörének elismerését jelentené, hogy magánszemélyeket terhelő kötelezettségeket határozzon meg közvetlen hatállyal, holott e hatáskörrel csupán azokon a területeken rendelkezik, amelyeken rendeleteket fogadhat el.

25      Ebből az következik, hogy az irányelvet az előírt határidőn belül átültető intézkedések hiányában a fogyasztók nem alapíthatnak magára az irányelvre elállási jogot azon kereskedőkkel szemben, akikkel szerződést kötöttek, és e jogot nem érvényesíthetik a nemzeti bíróság előtt.

26      Ezen kívül emlékeztetni kell arra, hogy a 14/83. sz., Von Colson és Kamann ügyben 1984. április 10-én hozott ítéletet (EBHT 1984., 1891. o., 26. pont) követő állandó ítélkezési gyakorlat szerint a tagállamoknak egy irányelvből fakadó azon kötelezettsége, hogy az abban meghatározott eredményeket elérjék, valamint a Szerződés 5. cikke szerinti azon kötelezettsége, hogy megtegyenek minden megfelelő általános vagy különös intézkedést a kötelezettség teljesítésének biztosítása érdekében, a tagállamok valamennyi hatóságára, így a hatáskörük keretein belül a bíróságokra is vonatkozik. Amint az a Bíróság C-106/89. sz. Marleasing-ügyben 1990. november 13-án hozott ítéletéből (EBHT 1990., I-4135. o., 8. pont) és C-334/92. sz. Wagner Miret-ügyben 1993. december 16-án (EBHT 1993., I-6911. o., 20. pont) hozott ítéletéből következik, a nemzeti jog alkalmazásakor – akár az irányelvet megelőzően, akár azt követően elfogadott rendelkezésről van szó – a nemzeti jog értelmezését végző nemzeti bíróságnak ezt, amennyire csak lehetséges, az irányelv szövegének és céljának fényében kell megtennie annak érdekében, hogy elérje az irányelv által előírt eredményt, és így megfeleljen a Szerződés 189. cikke harmadik bekezdésének.

27      Arra az esetre, ha az irányelv által előírt eredmény nem érhető el értelmezés útján, emlékeztetni kell arra, hogy a C-6/90. és C-9/90. sz., Francovich és társai ügyben 1991. november 19-én hozott ítélet (EBHT 1991., I-5357. o. 39. pont) alapján a közösségi jog arra kötelezi a tagállamokat, hogy megtérítsék a magánszemélyeknek az irányelv átültetésének elmaradásával okozott károkat, feltéve, hogy három feltétel teljesül. Először is szükséges, hogy az irányelv célja a magánszemélyek jogokkal történő felruházása legyen. Emellett szükséges, hogy e jogok tartalmát az irányelv rendelkezései alapján meg lehessen határozni. Végül okozati összefüggésnek kell fennállnia a kötelezettség állam általi megsértése és az elszenvedett kár között.

28      Az üzlethelyiségen kívül kötött szerződésekről szóló irányelv célja tagadhatatlanul az, hogy a magánszemélyeket jogokkal ruházza fel, és hasonlóképpen bizonyos, hogy e jogok minimális tartalma meghatározható kizárólag az irányelv rendelkezései alapján is (lásd a fenti 17. pontot).

29      Amennyiben kár keletkezik, és ez a kár az államra háruló kötelezettség általa történt megsértésének a következménye, a nemzeti bíróság feladata, hogy a nemzeti jog felelősségi szabályainak keretei között biztosítsa a sérelmet szenvedett fogyasztók kártérítéshez való jogát.

30      A nemzeti bíróság által felvetett második kérdéskör tekintetében a fenti megfontolások alapján azt a választ kell adni, hogy az irányelvet az előírt határidőn belül átültető intézkedések hiányában a fogyasztók nem alapíthatnak magára az irányelvre jogot a kereskedőkkel szemben az üzlethelyiségen kívül velük kötött szerződésektől való elállásra, és e jogot nem érvényesíthetik a nemzeti bíróság előtt. Ugyanakkor a nemzeti bíróság, amikor a nemzeti jognak akár az irányelvet megelőzően, akár azt követően elfogadott rendelkezéseit alkalmazza, azokat köteles, amennyire csak lehetséges, az irányelv szövegének és céljának fényében értelmezni.

 A költségekről

31      A Bíróságnál észrevételt előterjesztő dán, német görög, francia, olasz és holland kormány, valamint az Egyesült Királyság Kormányának, továbbá az Európai Közösségek Bizottságának részéről felmerült költségek nem téríthetők meg. Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről.

A fenti indokok alapján,

A BÍRÓSÁG

a Giudice conciliatore di Firenze 1992. január 24‑i végzésével hozzá intézett kérdésre válaszolva a következőképpen határozott:

1)      Az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló 1985. december 20‑i 85/577/EGK tanácsi irányelv 1. cikkének (1) bekezdése, valamint 2. és 5. cikke feltétlen és kellően pontos a kedvezményezettek meghatározása tekintetében, valamint az elállás közlésére rendelkezésre álló legrövidebb időszak vonatkozásában.

2)      A 85/577 irányelvet az előírt határidőn belül átültető intézkedések hiányában a fogyasztók nem alapíthatnak magára az irányelvre jogot a kereskedőkkel szemben az üzlethelyiségen kívül velük kötött szerződésektől való elállásra, és e jogot nem érvényesíthetik a nemzeti bíróság előtt. Ugyanakkor a nemzeti bíróság, amikor a nemzeti jognak akár az irányelvet megelőzően, akár azt követően elfogadott rendelkezéseit alkalmazza, azokat köteles, amennyire csak lehetséges, az irányelv szövegének és céljának fényében értelmezni.

Kihirdetve Luxembourgban, az 1994. július 14‑i nyilvános ülésen.

1? Az eljárás nyelve: olasz.