1. 

A Bírósághoz benyújtott keresetlevél a Lengyel Köztársaság által indított első közvetlen keresetet tartalmazza. A keresetlevél számos jelentős, új jogkérdést vet fel, amelyek indokolttá tették, hogy azokkal a nagytanács foglalkozzék. A mezőgazdasági fejezetről és a közös agárpolitika (a továbbiakban: KAP) reformjáról szóló nehéz csatlakozási tárgyalások következményeként a Lengyel Köztársaság először is annak pontos meghatározását kéri, hogy a közösségi intézmények milyen mértékű jogosultsággal rendelkeznek a csatlakozási okmány rendelkezéseinek kiigazítására. Ennek alapján a Bíróságnak meg kell állapítania a bírói jogvédelem terjedelmét, amellyel a jövőbeni tagállamok rendelkeznek a csatlakozási okmányok aláírása és hatálybalépése között elfogadott jogi aktusokkal szemben.

2.

A jelen kereset célja a Cseh Köztársaság, az Észt Köztársaság, a Ciprusi Köztársaság, a Lett Köztársaság, a Litván Köztársaság, a Magyar Köztársaság, a Máltai Köztársaság, a Lengyel Köztársaság, a Szlovén Köztársaság és a Szlovák Köztársaság csatlakozásának feltételeiről, valamint az Európai Unió alapját képező szerződések kiigazításáról szóló okmánynak, valamint az Európai Unió alapját képező szerződéseknek a közös agrárpolitika reformját követő kiigazításáról szóló, 2004. március 22-i 2004/281/EK tanácsi határozat ( 2 ) 1. cikke 5. pontjának megsemmisítése.

3.

Az említett határozatot a Belga Királyság, a Dán Királyság, a Németországi Szövetségi Köztársaság, a Görög Köztársaság, a Spanyol Királyság, a Francia Köztársaság, Írország, az Olasz Köztársaság, a Luxemburgi Nagyhercegség, a Holland Királyság, az Osztrák Köztársaság, a Portugál Köztársaság, a Finn Köztársaság, a Svéd Királyság, Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága (az Európai Unió tagállamai) és a Cseh Köztársaság, az Észt Köztársaság, a Ciprusi Köztársaság, a Lett Köztársaság, a Litván Köztársaság, a Magyar Köztársaság, a Máltai Köztársaság, a Lengyel Köztársaság, a Szlovén Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között, a Cseh Köztársaságnak, az Észt Köztársaságnak, a Ciprusi Köztársaságnak, a Lett Köztársaságnak, a Litván Köztársaságnak, a Magyar Köztársaságnak, a Máltai Köztársaságnak, a Lengyel Köztársaságnak, a Szlovén Köztársaságnak és a Szlovák Köztársaságnak az Európai Unióhoz történő csatlakozásáról szóló szerződés ( 3 ) 2. cikkének (3) bekezdése alapján fogadták el, amely ekként rendelkezik: „A (2) bekezdés ellenére az Unió intézményei a csatlakozás előtt elfogadhatják […] 21. és 23. cikkében […] említett intézkedéseket. Ezek az intézkedések csak e szerződés hatálybalépése esetén és napján lépnek hatályba”. A határozatot a Cseh Köztársaság, az Észt Köztársaság, a Ciprusi Köztársaság, a Lett Köztársaság, a Litván Köztársaság, a Magyar Köztársaság, a Máltai Köztársaság, a Lengyel Köztársaság, a Szlovén Köztársaság és a Szlovák Köztársaság csatlakozásának feltételeiről, valamint az Európai Unió alapját képező szerződések kiigazításáról szóló okmány ( 4 ) 23. cikke alapján hozták, amely szerint „A Tanács, a Bizottság javaslata alapján és az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően, egyhangúlag eljárva kiigazíthatja ezen okmány [KAP]-ra vonatkozó rendelkezéseit, amennyiben az a közösségi szabályozás változásai következtében szükségesnek bizonyul. Ilyen kiigazítások a csatlakozás időpontja előtt tehetők”.

4.

A felperes kifogásolja, hogy a vitatott határozat 1. cikkének 5. pontja (a továbbiakban: megtámadott rendelkezés) kiterjesztette a közvetlen kifizetések fokozatos bevezetési mechanizmusát (az úgynevezett „phasing in” mechanizmust) az új tagállamokban az új közvetlen kifizetésekre, ezáltal kiterjesztette a teljes kifizetés elvétől való eltéréseket. A részleges kifizetések rendszerének ez a kiterjesztése jelentős csökkenést okozott a lengyel gazdálkodók számára teljesített kifizetésekben a teljes összeg feltételezett kifizetéséhez képest.

5.

Ez a keresetlevél csak a bírósági formája annak az ellenállásnak, amelyet a Lengyel Köztársaság a csatlakozási tárgyalások óta a közvetlen kifizetések fokozatos bevezetési mechanizmusával szemben tanúsított. A Lengyel Köztársaság a csatlakozási tárgyalások során többször igényelte, hogy a közvetlen kifizetésekhez való hozzáférést a lengyel mezőgazdaság számára a csatlakozástól teljes egészében biztosítsák. Mindhiába. A 2002. január 30-án összeállított vitaanyagban ( 5 ) a Bizottság a közvetlen kifizetéseknek az új tagállamokban egy átmeneti időszak során való fokozatosan bevezetését javasolta több okból, amelyek lényegében ezen államok mezőgazdasági ágazatában folyamatban lévő átszervezés folytatásának szükségességéhez, a gazdálkodók jövedelmi helyzetéhez, valamint a más gazdasági ágazatokhoz képest az egyensúlyhiány keletkezése vagy a spekulatív járadék elkerülésének követelményéhez kapcsolódnak. Ezen ajánlás elfogadásával a tizenöt tagállam pozícióját a csatlakozási tárgyalásokon Lengyelországgal kapcsolatban az Európai Unió 2002. október 31-i közös álláspontjában ( 6 ) határozták meg, amely szerint nem járultak hozzá Lengyelország azon kérelméhez, hogy a csatlakozást követően a közvetlen kifizetéseket ugyanolyan mértékben engedélyezzék a lengyelországi mezőgazdasági termelői számára, mint az Unió mezőgazdasági termelői számára, és az említett közvetlen kifizetéseket fokozatosan kell bevezetni Lengyelországban egy átmeneti időszak során. A kérdésről a tárgyalások az Európai Tanács 2002. december 12-i és 13-i koppenhágai üléséig és az ahhoz kapcsolódó csatlakozási konferenciáig folytatódtak, amelynek a következtetései azt jelzik, hogy az új tagállamokban a közvetlen kifizetések fokozatos bevezetésének kérdését az Európai Unió 2002. október 31-i közös álláspontja szerint oldották meg. Amikor a KAP reformját követően, amely a csatlakozási szerződés aláírását követően valósult meg, a Bizottság 2003. október 27-én előterjesztette a vitatott határozat tervezetét, a lengyel kormány – annak ellenére, hogy a jogalkotási folyamat valamennyi szakaszában kifejezte tiltakozását – nem volt képes megakadályozni annak elfogadását.

6.

A jogvita jogi jelentőségének megfelelő megértéséhez röviden fel kell idézni a jogi hátteret.

7.

A termelők jövedelmén alapuló támogatási rendszerek keretében a termelők részére kifizetett közvetlen támogatásokat kezdetben a közös agrárpolitika keretébe tartozó közvetlen támogatási rendszerek közös szabályainak megállapításáról szóló, 1999. május 17-i 1259/1999/EK rendelet szabályozta ( 7 ), amely közvetlen támogatási rendszerek listája e rendelet mellékletében szerepel. A csatlakozási okmány 20. cikkének megfelelően, amely akként rendelkezik, hogy „Az ezen okmány II. mellékletében felsorolt jogi aktusokat a mellékletben meghatározott módon ki kell igazítani”, a közvetlen kifizetéseknek az új tagállamokban való fokozatos bevezetésének mechanizmusát, amelyet az említett okmány II. melléklete 6. A. fejezetének 27. pontja írt elő, amely az 1259/1999 rendeletbe beiktatta az 1a. cikket. Ezen 1a. cikk szerint a fokozatos bevezetési mechanizmus az „1. cikkben meghatározott támogatási rendszerek alapján nyújtott” közvetlen kifizetésekre vonatkozik. Az 1259/1999 rendelet 1. cikke meghatározza ezeket a közvetlen kifizetéseket, és utal az említett rendelet azokat felsoroló mellékletére ( 8 ).

8.

Ebből következően 2003. szeptember 29-én a Tanács a közös agrárpolitika keretébe tartozó közvetlen támogatási rendszerek közös szabályainak megállapításáról és a mezőgazdasági termelők részére meghatározott támogatási rendszerek létrehozásáról, továbbá a 2019/93/EGK, az 1452/2001/EK, az 1453/2001/EK, az 1454/2001/EK, az 1868/94/EK, az 1251/1999/EK, az 1254/1999/EK, az 1673/2000/EK, a 2358/71/EGK és a 2529/2001/EK rendelet módosításáról szóló, 2003. szeptember 29-i 1782/2003/EK tanácsi rendelettel ( 9 )2004. május 1-jétől hatályon kívül helyezte az 1259/1999 rendeletet. A hivatkozott 1782/2003 rendelet I. melléklete és annak 1. cikke a már fennálló rendszerekhez hozzáadta a héjas gyümölcsűek és energianövények termelői részére bevezetett támogatási rendszereket, és kiegészítő kifizetéseket írt elő a tejágazat közvetlen támogatási rendszerének keretében.

9.

A Tanács a 2004. március 22-i vitatott határozata 1. cikkének 5. pontjával felváltotta az 1259/1999 rendeletet módosító rendelkezéseket – amelyek a csatlakozási okmány II. melléklete 6. A. fejezetének 27. pontjában szerepeltek – az 1782/2003 rendeletet módosító rendelkezésekkel, hogy figyelembe vegyék az utóbbi rendeletnek – a csatlakozási dokumentumok aláírását követő – elfogadása által a közös agrárpolitikára vonatkozó szabályozásba bevezetett kiigazításokat. Ettől az időponttól az említett 27. pont beiktatta az 1782/2003 rendeletbe a 143a. pontot, amely előírja az új tagállamokban a „közvetlen kifizetések” növekedési ütemezés szerinti bevezetését, azaz nem azokat a kifizetéseket, amelyek már szerepelnek e rendelet I. mellékletében, hanem azokat is, amelyeket csak később fognak beiktatni az említett mellékletbe.

10.

A Lengyel Köztársaság szerint a megtámadott határozat jogellenesen terjeszti ki a részleges kifizetések rendszerét. Ez a rendszer a továbbiakban csak az 1259/1999 rendelet mellékletében kimerítő jelleggel felsorolt támogatási eszközökre vonatkozik. Ettől kezdve ez a rendszer általánosan valamennyi „közvetlen kifizetésre” vonatkozik, azaz az új közvetlen kifizetésekre is. Ez utóbbiak magukban foglalják azokat, amelyeket az 1782/2003 rendelet már beiktatott, azaz a héjas gyümölcsűek és energianövények ágazatainak kifizetéseit és a kiegészítő kifizetéseket a tejágazatban. A közvetlen kifizetések magukban foglalják azokat a közvetlen kifizetéseket, amelyeket később vezetnek be, és amelyeket ebből következően az 1782/2003 rendelet I. mellékletébe iktattak be.

11.

Ezen ok miatt a felperes benyújtotta a jelen megsemmisítés iránti keresetet, amelyet lényegében három jogalapra alapít. A kereset alaposságának vizsgálata előtt azonban annak elfogadhatóságáról kell határozni.

12.

Ebben az ügyben a Tanács a keresetre vonatkozóan 2004. szeptember 23-án az eljárási szabályzat 91. cikke alapján elfogadhatatlansági kifogást terjesztett elő, amelyben úgy érvelt, hogy az az elkésettsége miatt nyilvánvalóan elfogadhatatlan. A Bíróság akként határozott, hogy a kifogásról az eljárást befejező ítéletben dönt.

13.

A Lengyel Köztársaság által indított kereset elfogadhatósága kétségtelenül kérdéses. A Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján – amelyben rendszerint különösen ügyel az eljárási határidők és az elfogadhatósági feltételek tiszteletben tartására – úgy tűnik, hogy a keresetet el kell utasítani. Először erre hívom fel a figyelmet. Az Unió jogrendjének alapját képező alapelveknek, különösen a hatékony bírói jogvédelem elvének és az ítélkezési gyakorlatban az ezen elvnek fokozatosan elismert terjedelemnek azonban véleményem szerint más megoldást kell eredményezniük. Másodszor azokat a lehetőségeket szeretném bemutatni, amelyek esetén a kereset elfogadhatónak tekinthető.

14.

A vitatott határozatot 2004. március 30-án tették közzé az Európai Unió Hivatalos Lapjában. A Lengyel Köztársaság 2004. június 28-án nyújtotta be a keresetét. Márpedig az EK 230. cikk ötödik bekezdése szerint a keresetet „az intézkedés kihirdetésétől […], illetve ennek hiányában attól a naptól számított két hónapon belül kell megindítani, amikor arról a felperes tudomást szerzett”. A határidő számításának hagyományos szabályai szerint tehát a felperes keresete elkésett.

15.

Amint az az EK 230. cikk ötödik bekezdéséből következik, és amint azt a Bíróság ítélkezési gyakorlata ( 10 ) megerősíti, az a nap, amelyen a felperes tudomást szerzett az intézkedésről, másodlagos az intézkedés kihirdetésének napjához képest. A határidő kezdetének meghatározásánál figyelembe veendő időpont tehát a jogi aktus kihirdetésének napja még akkor is, ha a felperes a jelen esetben a vitatott határozat tartalmáról utóbbi kihirdetését megelőzően szerzett tudomást, ami abból a tényből következik, hogy a jogalkotási folyamat valamennyi szakaszában a Tanácshoz és a Bizottsághoz intézett számos közlés és észrevétel útján tiltakozott az említett határozat elfogadása ellen.

16.

Márpedig a vitatott határozatot kihirdették a Hivatalos Lap 2004. március 30-i számában (HL L 93.). Létezik egy olyan vélelem, amely szerint a kihirdetés időpontja ténylegesen az, amely a Hivatalos Lap adott számán megjelenik ( 11 ).

17.

A felperes azonban a jelen esetben azt állította egyrészt, hogy a Hivatalos Lap 2004. március 30-i száma nem állt rendelkezésre ezen a napon a tíz új tagállam hivatalos nyelvén, jóllehet a vitatott határozat 8. cikke akként rendelkezik, hogy ez a határozat a csatlakozó államok kilenc hivatalos nyelvén készült; másrészt, hogy az említett Hivatalos Lap lengyel kiadását a lengyel állami hatóságoknak csak jóval később, azaz 2005. július 27-én adták át. Amennyiben az új tagállamok hivatalos nyelvein való kihirdetésre csak jóval 2004. március 30. után került sor, a felperes ebből arra következtetett, hogy a Tanács szándékosan visszakeltezte a Hivatalos Lapnak azt a számát, amelyben a vitatott határozatot kihirdették.

18.

Ezek az érvek nem állják meg a helyüket. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a jogi aktus kihirdetése csak akkor tekinthető befejezettnek, ha a Hivatalos Lapnak az a száma, amelyben a kihirdetésre sor került, valamennyi hivatalos nyelven hozzáférhető ( 12 ). Amennyiben bizonyítást nyerne, hogy az az időpont, amikor a Hivatalos Lap említett száma ténylegesen hozzáférhetővé vált, nem felel meg az ezen a számon szereplő időpontnak, kizárólag a tényleges kihirdetés napját kellene figyelembe venni, mivel „a közösségi jogrend egyik alapelve megköveteli, hogy a közigazgatási szervek jogi aktusait ne lehessen a jogalanyokra alkalmazni addig, amíg a jogalanyoknak nincs lehetőségük a jogi aktusról tudomást szerezni” ( 13 ). Így a Németország kontra Tanács ügyben hozott ítélet ( 14 ) tényállásában a megtámadott jogi aktust az Európai Közösségek Hivatalos Lapjának1994. december 23-i számában hirdették ki, de ez a Hivatalos Lap csak 1995. február 13-tól volt hozzáférhető. A keresetindítási határidő kezdeteként tehát ez utóbbi napot kell figyelembe venni. Végül ha bizonyítást nyerne, hogy szándékosan visszakeltezték a Hivatalos Lapnak azt a számát, amelyben a vitatott határozatot kihirdették, akkor ezt a határozatot a jogbiztonság elvének megsértése miatt meg kellene semmisíteni ( 15 ).

19.

Egyrészt azonban az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatalának főigazgatója által a Bíróság kérdésére ( 16 ) válaszként adott tájékoztatásból kitűnik, hogy a Hivatalos Lap 93., 2004. március 30-i száma ezen a napon az új tagállamok valamennyi hivatalos nyelvén hozzáférhető volt. A felperes ugyan vitatta e tájékoztatás valóságtartalmát, e választ azonban komoly adatok hiányában nem lehet kétségbe vonni, és ilyen adatokat nem terjesztettek a Bíróság elé. Közömbös, hogy a Hivatalos Lapnak ez a száma az interneten, az Eur-LEX internetes oldalán lengyel nyelven csak 2004. december 15-én volt hozzáférhető, mivel a jogszabályok kihirdetésének egyetlen hiteles formája a nyomtatott változat. Másrészt az nem vitatott, hogy a kihirdetés akkor történik meg, ebből következően a Hivatalos Lapot akkor lehet hozzáférhetőnek tekinteni, amikor a Hivatalos Lapnak a jogi aktust tartalmazó példánya a Közösség összes nyelvén ténylegesen hozzáférhető a Hivatalos Kiadványok Hivatalában Luxembourgban. Ennek az az indoka, hogy „az a nap, amelytől kezdődően egy rendeletet kihirdetettnek kell tekinteni, nem változhat aszerint, hogy a[z Európai] Közösségek Hivatalos Lapja minden egyes tagállam területén hozzáférhető-e”, és „a közösségi jog egysége és egységes alkalmazása megköveteli, hogy a rendelet hatálybalépése – kifejezett ellenkező értelmű rendelkezés hiányában – minden tagállamban ugyanabban az időpontban következzék be, tekintet nélkül arra a késedelemre, amely a Hivatalos Lapnak a Közösség egészében történő gyors terjesztését célzó erőfeszítések ellenére előfordulhat” ( 17 ) . Egyebekben a Bíróság eljárási szabályzata 81. cikkének 1. §-a szerint az eljárás kezdeményezésére nyitva álló határidő tizenöt napos, valamint a távolságra tekintettel a tíznapos meghosszabbításának pontosan a Hivatalos Lap terjesztése esetlegességeinek átalányszámítással történő figyelembevétele a célja, annak érdekében, hogy az összes felperes számára lehetővé tegye, hogy azok teljes mértékben igénybe vegyék az EK-Szerződés által számukra biztosított két hónapos határidőt ( 18 ).

20.

A jelen esetben a keresetindításra nyitva álló határidő kezdő időpontját tehát 2004. március 30-ban kell meghatározni. Ebből következően a határidőt a következőképpen kell kiszámítani. Az eljárási szabályzat 80. cikke 1. §-ának a) pontja szerint „a napokban, hetekben, hónapokban vagy években megállapított határidő azon a napon kezdődik, amikor az esemény bekövetkezett, vagy a cselekményt végrehajtották; az esemény bekövetkezésének vagy a cselekmény végrehajtásának napja a kérdéses határidőbe nem számít bele”. Ezenkívül az EK 230. cikk ötödik bekezdésében meghatározott, a keresetindításra nyitva álló két hónapos határidő kezdő időpontját a Bíróság eljárási szabályzata 81. cikke 1. §-ának ( 19 ) megfelelően 2004. március 30-ról2004. április 14. éjfélre halasztották. Egyebekben az eljárási szabályzat 80. cikke 1. §-ának b) pontja ( 20 ) akként rendelkezik, hogy a hónapokban megállapított határidő annak a napnak az elteltével jár le, amelyik az utolsó hónapban ugyanazt a számot viseli, mint az a nap, amelyen a határidő kezdetére okot adó esemény bekövetkezett. Ez a keresetindítási határidő tehát 2004. június 14-nek elmúltával lejárt. Figyelemmel a kivételes, a távolságra tekintettel járó tíznapos átalány-határidőre, amelyet az eljárási szabályzat 81. cikkének 2. §-a ( 21 ) alapján hozzá kell adni a határidőkhöz, a keresetindításra rendelkezésre álló teljes határidő 2004. június 14-én éjfélkor járt le, mivel ez a határidő nem szerepel az eljárási szabályzat mellékletének 1. cikkében található hivatalos munkaszüneti napok jegyzékében.

21.

A Bíróság Hivatala a keresetlevelet 2004. június 28-án vette nyilvántartásba. Ebből következően a jelen keresetet elkésetten nyújtották be.

22.

A beavatkozó tagállamok által támogatott felperes előterjeszti, hogy a keresetindítási határidő kezdeteként a csatlakozási szerződés hatálybalépésének időpontját – azaz 2004. május 1-jét – kell meghatározni. Ennek alátámasztására számos érvet ad elő. Az első két érv gyorsan megcáfolható.

23.

A Lengyel Köztársaság először is előterjeszti, hogy a csatlakozási okmány 23. cikkében előírt intézkedések a csatlakozási okmány hatálybalépésének napján, annak hatálybalépésétől függően lépnek életbe, és válnak kötelező jellegűvé. Ez helytálló, és erre egyebekben a megtámadott határozat 9. cikke is felhívja a figyelmet ( 22 ). Ez azonban nem jelenti azt, hogy az említett 23. cikkben előírt intézkedésekkel szemben, azok kihirdetésének időpontjában, ne lehetne kifogást emelni. Nem összetévesztendő ugyanis egyrészt a valamely jogi aktussal szembeni kifogás emelésére vonatkozó jogosultság, amely az összes közzétételi alakszerűségi előírás teljesítéséhez kapcsolódik, és meghatározza a keresetindítási határidő kezdetét, másrészt a joghatások kiváltása, amely az – elhalasztható – hatálybalépéshez kapcsolódik. Azt a tényt, hogy az EK 254. cikk első bekezdése a kötelezően kihirdetendő másodlagos jogi aktusok esetében a hatálybalépés napján kifejezetten megjelölt más nap hiányában a kihirdetésüket követő huszadik napban határozza meg, még soha nem értelmezték akként, hogy az meggátolja a keresetindítási határidőnek a kihirdetés napján való kezdetét.

24.

A keresetindításra nyitva álló határidő kezdő időpontjának a 2004. május 1-jére való rögzítésének igazolása céljából a Lengyel Köztársaság a csatlakozási okmány 58. cikkére ( 23 ), és a vitatott határozat 8. ( 24 ) és 9. cikkére is hivatkozik. E rendelkezések szerint az intézmények által a csatlakozás előtt elfogadott jogi aktusok szövegei – a kérdéses határozatot beleértve – az új tagállamok kilenc nyelvén készültek, és a csatlakozási szerződésének hatálybalépése esetén a hatálybalépés időpontjától hitelesek ezeken a nyelveken. A felperes szerint ebből az következik, hogy a megtámadott határozat lengyel változata nem válik hitelessé, ebből következően az azt tartalmazó Hivatalos Lap 2004. május 1-jétől tekinthető hozzáférhetőnek. Ez az érvelés sem meggyőző. Annak kijelentése, hogy a megtámadott határozat szövege huszonegy nyelven „egyaránt hiteles”, egyszerűen azt jelenti, hogy az említett határozatnak valamennyi hivatalos nyelvi változatát el kell készíteni, és e változatok egyike sem elsődleges a többivel szemben. Annak feltételezése esetén, hogy az említett különböző nyelvi változatokat csak a csatlakozási szerződés hatálybalépése teszi hitelessé, az mind a huszonegy nyelvre érvényes volna, a régi és az új tagállamok nyelveire egyaránt.

25.

Ennél súlyosabbak a határidő elmulasztásával szembeni azon kifogások, amelyeket a felperes és a beavatkozó tagállamok a hatékony bírói jogvédelem elvére és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvére alapítanak. Annak alátámasztására, hogy a csatlakozási okmány 23. cikke alapján elfogadott jogi aktus megsemmisítése iránti kereset megindításának határideje az új tagállamok esetében csak 2004. május 1-jétől kezdődik, előterjesztik különösen, hogy a jogi aktus elfogadásának időpontjában a felperes még nem volt az Unió tagja, és nem volt jogosult megsemmisítés iránti kereset előterjesztésére. Ebből következően annak elfogadása, hogy a keresetindítási határidő csak a jogi aktus kihirdetéstől kezdődik el folyni, lehetővé tenné az említett aktust kibocsátó intézmény számára, hogy a csatlakozási okmány 23. cikke alapján elfogadott intézkedés vonatkozásában azáltal vonja ki magát a törvényességi felülvizsgálat alól, hogy két hónappal azelőtt hirdeti ki ezen intézkedést, hogy a csatlakozó államok tagi minőséget szereznének. Márpedig a jogközösség elve magában foglalja a közösségi jogi aktusok hatékony jogszerűségi felülvizsgálata és a bírói jogvédelem teljes és hatékony rendszerének bevezetését. A jelen esetben a vitatott határozat kihirdetésének napjára tekintettel a Lengyel Köztársaság csak csonka keresetindítási határidővel rendelkezne, ami kihatna a keresetindítási jogának hatékonyságára, és hátrányosan megkülönböztetné a többi tagállamhoz képest.

26.

Amennyiben – ahogyan azt a következőkben ismertetem – a felperes által hivatkozott jogközösség elvének és a hatékony bírói jogvédelem elvének ténylegesen a kereset elfogadását kell eredményezniük, véleményem szerint nem ez a helyzet a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvére alapított érv esetében. A Lengyel Köztársaság azt állítja, hogy a vitatott határozat kihirdetési időpontjának a keresetindítási határidő kezdő napjaként való rögzítése azzal a következménnyel járna, hogy a felperesnek csak csonka, rövid határidőt hagynak, amely a hatékony bírósági jogorvoslathoz való jogának gyakorlásában hátrányos megkülönböztetést okozhat a tagállamokhoz képest. Nem látom azonban, hogy miből áll az állítólagos hátrányos megkülönböztetés. Mind a régi, mind a leendő tagállamoknak ugyanaz – a megtámadott intézkedés kihirdetésének napjától számított – keresetindítási határidő állt rendelkezésére. Ezen a napon az új tagállamok természetesen még nem rendelkeztek a kiemelt felperes jogállásával, tehát csak az EK 230. cikk negyedik bekezdése alapján vitathatták az intézkedést. Helytálló az, hogy az e rendelkezés által felállított követelmények problémássá tették az esetleges keresetük elfogadhatóságát, ellentétben a tagállamokkal. Ez az eltérő bánásmód abból következik, hogy az új tagállamok a jogi egyenlőséget biztosító jogállást csak a csatlakozási szerződés hatálybalépésével szerzik meg. A Tanács és a Bizottság véleménye szerint annak elfogadása, hogy a keresetindítási határidő kezdőnapját az új tagállamok csatlakozási okmányának hatálybalépésének napjában rögzítsék – azzal az ürüggyel, hogy az új tagállamokat egyenrangú helyzetbe hozzák a régi tagállamokkal az utóbbiaknak mint kiemelt felpereseknek rendelkezésére álló keresetindítási határidő tekintetében – azt eredményezné, hogy az új tagállamok a határidő kezdő időpontja vonatkozásában a régi tagállamoknál kedvezőbb helyzetbe kerülnének.

27.

Ahogyan azt láttuk, az EK 230. cikk szigorú alkalmazása azt eredményezheti, hogy a Lengyel Köztársaság keresetét elfogadhatatlannak minősítik. Létezik azonban a Bíróság ítélkezési gyakorlata által párhuzamosan kialakított másik megoldás, amely a kereset elfogadhatóságának nagyvonalúbb felfogásán alapul. Álláspontom szerint az Unió jogrendjének bizonyos alapvető elvei – különösen a hatékony bírói jogvédelem elve – e megoldás előnyben részesítését sugallják.

28.

Vissza kell térni a jogközösség elvére. A Les Verts kontra Parlament ügyben hozott ítélet ( 25 ) ezt az elvet a következőképpen fogalmazta meg:

„[…] az Európai Gazdasági Közösség jogközösség, amennyiben sem a tagállamok, sem pedig az intézmények nem mentesek annak vizsgálata alól, hogy jogi aktusaik megfelelnek-e az alkotmányos alapchartának, azaz a Szerződésnek. A Szerződés egyrészről az [EK 230.] és az [EK 241.] cikkel, másrészről az [EK 230. cikkel] teljes jogorvoslati és eljárási rendszert hozott létre, melynek célja, hogy a Bíróságra ruházza az intézmények jogi aktusai jogszerűségének felülvizsgálat. Így a természetes és a jogi személyek védelmet élveznek az általános érvényű jogi aktusok rájuk való alkalmazásával szemben, amelyeket a Szerződés az [EK 230. cikkének második bekezdésében] meghatározott különleges elfogadhatósági feltételek miatt a Bíróság előtt közvetlenül nem támadhatnak meg. Amikor e jogi aktusok adminisztratív végrehajtása a közösségi intézmények feladata, a természetes és jogi személyek közvetlen keresetet nyújthatnak be a Bírósághoz a nekik címzett vagy őket közvetlenül és személyükben érintő végrehajtási aktusok ellen, és e kereset alátámasztásául hivatkozhatnak az alapul szolgáló általános érvényű jogi aktus jogellenességére. Amikor e végrehajtás a nemzeti hatóságok feladata, a természetes és jogi személyek hivatkozhatnak az általános jogi aktus érvénytelenségére a nemzeti bíróságok előtt, arra ösztönözve ez utóbbiakat, hogy előzetes döntéshozatali kérelmet terjesszenek a Bíróság elé”.

29.

Ezen értelmezés szerint a jogközösség fogalmának dimenziója kettős ( 26 ): normatív dimenzió, amely az intézmények és szerződéses tagállamok jogi aktusai összhangjának kötelezettségét foglalja magában; a bírósági dimenzió, amely a jogellenes közösségi jogi aktusokkal szembeni jogvédelmet feltételezi. A hatékony bírósági jogorvoslathoz való jog, mint „egy jogközösség alkotóeleme” ( 27 ), egyebekben az ítélkezési gyakorlatban megerősítést nyert közvetlenül a Les Verts kontra Parlament ügyben hozott ítélet után. A tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból és az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4. napján aláírt európai egyezmény 6. és 13. cikkéből merítve a Bíróság a hatékony bírói jogorvoslathoz való jogot az általános közösségi jogi elv rangjára emelte ( 28 ). A cél a jogi és bírósági felülvizsgálattól mentes hatáskörök létrehozásának elkerülése és ennek érdekében a szerkezeti egybevágóság biztosítása: az állami hatáskörök átruházásának együtt kell járnia az egyenértékű felülvizsgálati és jogorvoslati lehetőségek végrehajtásával. Mint ismeretes, ezt a gondolatot jelenleg az EU-Szerződés 6. cikkének (1) bekezdése fogalmazza meg. Először csak a nemzeti bíróságokra terjednek ki az ebből az elvből eredő követelmények ( 29 ). Azonban amikor arra lehetősége adódott, a Bíróság fokozatosan kiterjesztette annak hatályát a közösségi bíróságok általi bírói jogvédelemre. Ekként ellenőrizte, hogy az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága nem sértette meg a hatékony bírói jogvédelem elvét azáltal, hogy megállapította, hogy egy közlés nem lehet megsemmisítési kereset tárgya ( 30 ), és azáltal, hogy úgy vélte, hogy a hatékony és teljes bírói jogvédelem általános elve átmeneti intézkedések elrendelését teszi indokolttá „a Bíróság által biztosított bírói jogvédelem hézagainak elkerülésére” ( 31 ).

30.

A hatékony bírói jogvédelem elvét úgy kell értelmezni, hogy az a bírói jogvédelemre vonatkozó összes korlátozást nem is, de annak valamennyi hiányosságát tiltja. Az ítélkezési gyakorlat ezen iránymutatására a Bíróság a közelmúltban ismét emlékeztetett az Eurojust-ügyben ( 32 ). Jóllehet a Bíróság elfogadhatatlannak nyilvánította az Eurojust által ideiglenes alkalmazottak felvételére kiírt számos pályázati felhívás ellen benyújtott megsemmisítés iránti keresetet, azonban megjegyezte – kétségtelenül ebből az okból – hogy ebből nem következik a hatékony bírói jogvédelemhez való jog sérelme. A vitatott jogi aktusokat ugyanis nem vonták ki a bírói felülvizsgálat alól, azaz a legfőbb érdekeltek, vagyis a megtámadott jogi aktusokban szereplő álláshelyekre pályázók rendelkeztek a közösségi bírósághoz fordulás lehetőségével az Európai Közösségek tisztviselőinek személyzeti szabályzata 91. cikkében foglalt feltételek szerint és egy ilyen kereset esetében a tagállamok jogosultak a jogvitába beavatkozni és adott esetben az Elsőfokú Bíróság ítéletével szemben fellebbezést benyújtani.

31.

A hatékony bírói jogvédelemhez való jog ezen értelmezéséből következik, hogy amennyiben valamely jogvédelem rendszere miatt a felperesnek jogorvoslati eszköz nélkül maradna, a Bíróság soha nem tagadja meg, hogy az elfogadhatósági feltételeket tágan értelmezze.

32.

Ez a megközelítés különösen az EK 230. cikk szerinti megsemmisítés iránti kereset keretében figyelhető meg. A közösségi bírósághoz való hozzáférés biztosítása érdekében a Bíróság nem habozik a hatáskörének feltételeit szélesen értelmezni; ez vonatkozik mind a megtámadható jogi aktus fogalmára, mind a perindítási jog jogosultjaira. Így az AETR-ügyben ( 33 ). hozott ítéletben a Bíróság megnyitotta a megsemmisítés iránti keresetek indításának lehetőségét – az intézmények által elfogadott jogi aktusokon túl – az intézmények által hozott minden intézkedés vonatkozásában, azok jellegétől és formájától függetlenül, amelyek joghatások kiváltására irányulnak, amelyek e megoldás igazolását a jog tiszteletben tartásának biztosítására irányuló feladatukból, azaz a jogellenes közösségi jogi aktusokkal szembeni bírói védelemből merítik Emlékeztetni kell arra, hogy a Les Verts kontra Parlament ügyben hozott ítéletben ( 34 ), jóllehet a Szerződés szövege nem említi a Parlament jogi aktusait a megsemmisítés iránti kereset lehetséges tárgyai között, a Bíróság elismerte a Parlament passzív legitimációját (alperesként való perelhetőség), mégpedig a jogközösség elve alapján, amely magában foglalja az intézmények jogi aktusai jogszerűségi felülvizsgálata teljes rendszerének létezését.

33.

Úgy tűnik, hogy a „személyében érintett” fogalmának bizonyos ügyekben elfogadott széles értelmezését hallgatólagosan a bírói jogvédelem biztosításával indokolták ( 35 ). Így a Piraiki Patraiki kontra Bizottság ügyben ( 36 ) a Bíróság kétségtelenül figyelembe vette azt a tényt, hogy a Bizottság azon határozatának megsemmisítését kérő felperesek – amely határozat felhatalmazta a francia kormányt, hogy behozatali kvótákat vezessen be a Görögországból származó gyapotra – valamennyien görög gyapotexportőrök voltak, akik nehezen tudták volna megtámadni a kizárólag importőröknek címzett nemzeti intézkedést, amikor a Bíróság a Codorniu kontra Tanács ( 37 ) ügyben úgy ítélte meg, hogy egy magánszemély számára megengedhető, hogy a számára különösen súlyos károsodást okozó valódi rendelet megsemmisítését kérje, kétségtelenül figyelembe vette, hogy a felperesek számára nem volt más megoldás, mint e rendelet megsértése, hogy vitassák annak érvényességét a nemzeti törvényben előírt szankciók alkalmazására vonatkozó eljárások során ( 38 ); a Cofaz és társai kontra Bizottság ügyben ( 39 ), amikor a Bíróság úgy határozott, hogy a versengő vállalkozásokat személyükben érinti a támogatást a közös piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánító határozat, kétségtelenül a VerLoren van Themaat főtanácsnok befolyásolta, aki előterjesztette az indítványában, hogy tekintettel a 87. cikk (1) bekezdése közvetlen hatályának hiányára, a közösségi jog e vállalkozások számára nem biztosít „alternatív jogvédelmet a nemzeti bíróságok által” ( 40 ). Végül azáltal, hogy az Allied Corporation és társai kontra Bizottság ügyben ( 41 ) az érintett gyártó és exportőr vállalkozások számára elismerte a dömpingellenes jogot beiktató rendeletek megsemmisítésének a kérelmezéséhez való jogot, a Bíróság ezúttal kifejezetten rámutatott arra, hogy ez a jog „a fellebbezési lehetőségek terén nem jár az egymással párhuzamos jogorvoslatok megteremtésének kockázatával, mivel a nemzeti bíróságok előtt keresetet indítani csak a dömpingellenes vám beszedését követően lehet, amelyet rendszerint a Közösségben székhellyel rendelkező importőr fizet meg.”

34.

Sőt, amikor a bírói jogvédelem ettől függ, a Bíróság nem habozik túllépni az EK 230. cikk megfogalmazásán hiányosságok pótlása érdekében. Amint azt Mancini főtanácsnok hangsúlyozta „a jog tiszteletben tartásának kötelezettsége […] elsődleges az írott jog korlátozásaival szemben; valahányszor a jogalanyok védelme azt megkívánja a Bíróság készen áll azon rendelkezések kijavítására és kiegészítésére, amelyek a feladatáról szóló elv nevében korlátozzák a hatáskörét” ( 42 ). Ezt az ítélkezési gyakorlatot – amely mindenekelőtt hű a jogközösség elvéhez, amelyből a hatékony bírói jogvédelemhez való jog ered – szemlélteti a fent hivatkozott Les Verts kontra Parlament ügyben hozott ítélet. Jóllehet az EK-Szerződés 73. cikke (jelenleg, módosítást követően, EK 230. cikk) szövege a keresettel indított eljárás alpereseként nem említi a Parlamentet a Bíróság a „Szerződésnek az [EK 220. cikk] szerint kifejezett szelleméből” és annak „szerkezetéből” levezette a jogközösség elvét, amely előírja a közvetlen kereset lehetőségét az intézmények által hozott és harmadik személyek irányában joghatás kiváltására irányuló minden rendelkezéssel szemben, következésképpen jóváhagyta a Parlamenttel szembeni keresetindítás lehetőségét a megsemmisítés iránti jogvitákban ( 43 ). Szintén említésre méltó a Parlament aktív legitimációjának (felpereskénti perindítási jogosultsága) a megsemmisítés iránti keresetek vonatkozásában az ítélkezési gyakorlat általi elismerése, amelyet – annak ellenére, hogy az EK-Szerződés 173. cikke nem említi a Parlamentet a felperesek között – a Parlament előjogainak a más intézményekre, tagállamokra és magánszemélyekre ruházott jogvédelmének bizonytalan, sőt hatástalan jellege indokolt ( 44 ).

35.

Ez ellen fel lehetne hozni, hogy az Unión de Pequeños Agricultores kontra Tanács ügyben hozott ítélet ( 45 ) véget vetett ennek a merészségnek a jogközösség szolgálatában, azért hogy ma a „self restrainttel” jobban törődő ítélkezési gyakorlatnak adjon helyt. A Bíróság már nem tekinti magát jogosultnak, hogy túllépjen a Szerződés szövegén, amikor az veszélyeztetni látszik a hatékony bírói jogvédelemhez való jogot, attól félve, hogy nehogy elvonja a Szerződés felülvizsgálatára vonatkozó tagállami hatáskört. Valójában álláspontom szerint ezt az ítéletet nem így kell értelmezni ( 46 ). Azt, hogy a Bíróság elutasította, hogy figyelmen kívül hagyja a magánszemélyek megsemmisítés iránti keresetének az EK 230. cikk negyedik bekezdésében foglalt megengedhetőségi feltételeit, az a tény magyarázza, hogy az említett feltételek tiszteletben tartása a bírói jogvédelem korlátozását, nem pedig annak hiányát eredményezte volna, ennélfogva a „közösségi jogi aktusok jogszerűségi felülvizsgálati rendszere” javításának ( 47 ) a tagállamok hatáskörében kell maradnia. Ugyanis a felperesek megsemmisítés iránti kereset indításához való (kereshetőségi) jogának hiányából eredő bírói jogvédelem hiányát átmenetileg leplezte a tagállamok és azok bíróságai számára felidézett, olyan jogorvoslati rendszerek előírására és alkalmazására vonatkozó sürgős kötelezettség, amely lehetővé teszi a hatékony bírói jogvédelemhez való jog tiszteletben tartásának a biztosítását ( 48 ). Ezt az elemzést álláspontom szerint megerősíti a közelmúltban a Gestoras Pro Amnistía és társai kontra Tanács ügy ( 49 ) megoldása, amelyben a Bíróság elfogadhatatlannak ítélt egy szerződésen kívüli felelősség megállapítása iránti keresetet, a terrorcselekményekben részt vevő személyek listájára való felvétel miatt állítólag elszenvedett kár megtérítése, amely lista az EU-Szerződés VI. címe keretében elfogadott közös álláspont melléklete A hatékony bírói jogvédelemhez való jog megsértését kifogásoló felperesekkel szemben a Bíróság utalt a szerződések esetleges felülvizsgálatára, amely során a harmadik pilléren belül gondoskodnak a szerződésen kívüli felelősség rendszerének bevezetéséről. A Bíróság hangsúlyozta azonban, hogy a hatáskörének az EU-Szerződés VI. címe keretében az EU 35. cikkben előírt korlátozása ellenére a felpereseket nem fosztották meg teljesen a bírói jogvédelemtől. Ebből a célból és annak ellenére, hogy az EU 35. cikk szövege nem írja elő a közös álláspontok bírósági felülvizsgálatának lehetőségét, a Bíróság megállapította a hatáskörét többek között az olyan közös álláspont értelmezése és érvényessége vonatkozásában, amely harmadik személyek vonatkozásában joghatások kiváltására irányul. A Bíróság emlékeztetett a tagállamok, és különösen azok bíróságai azon feladatára, hogy oly módon értelmezzék és alkalmazzák a keresetindításra vonatkozó nemzeti eljárási szabályokat, amely a természetes és jogi személyek számára lehetővé teszi, hogy bíróság előtt vitassák az Unió valamely jogi aktusának kidolgozására vagy velük szembeni alkalmazására vonatkozó valamennyi határozat vagy valamennyi más intézkedés jogszerűségét, vagy adott esetben kérjék az elszenvedett kár megtérítését.

36.

Ezen ítélkezési gyakorlattal összhangban javaslom a Bíróságnak, hogy lépjen túl az a EK 230. cikk ötödik bekezdésének megfogalmazásán, annak érdekében, hogy a Lengyel Köztársaság által benyújtott keresetlevelet elfogadhatónak nyilvánítsa. Ebből a szempontból nyomban meg kell cáfolni három kifogást.

37.

A Tanács által előterjesztett első kifogás abból áll, hogy a Bíróságtól nem lehet igényelni azt, amit a csatlakozási szerződés felei elutasítottak. E feleknek teljes mértékben jogukban állt, hogy az alapító szerződésekbe átmeneti felmentéseket vegyenek fel. Valójában a csatlakozási okmány számos átmeneti rendelkezést írt elő, amelyek eltérnek a szerződésektől és a másodlagos jogtól. Közelebbről, különleges és egyszerűsített jogalkotási eljárásokat vezettek be a csatlakozás és az intézményi jogi aktusoknak a szokás szerint alkalmazottnál egyszerűbb eljárásokhoz igazítása szükségességének figyelembevétele céljából. Ha a csatlakozási szerződés feleinek álláspontja szerint az említett szerződés rendelkezései nem biztosítják az új tagállamok bírói jogvédelmét, akkor beiktathatták volna a szükséges felmentő rendelkezéseket. Ezek a rendelkezések előírhatták volna, hogy kivételes jelleggel az új tagállamok keresetindítási határideje csak a csatlakozás napjától, és nem az okmányok kihirdetésének napjától kezd el folyni. Meg kell azonban állapítani, hogy nem ezt választották, és az EK 230. cikk ötödik bekezdésétől vagy az eljárási szabályzat keresetindítási határidőkre vonatkozó rendelkezéseitől eltérő semmilyen különleges szabályt vagy átmeneti rendelkezést nem hagytak jóvá a csatlakozási tárgyalásokon.

38.

Álláspontom szerint ez a kifogás nem állja meg a helyét, azt a korábbi bírósági előterjesztésekben is fel lehetett volna hozni. Nehéznek tűnik a csatlakozási okmány hallgatását a felek azon akaratnyilatkozataként értelmezni, hogy az EK 230. cikk ötödik bekezdésében rögzített keresetindítási határidőtől való bármilyen eltérést elutasítanak. Az inkább azt a tényt tükrözi, hogy a felek nem gondoltak az új tagállamok bírói jogvédelmének hiányára, amely a csatlakozási szerződés aláírása és hatálybalépése közötti időben elfogadott jogi aktusok esetében a keresetindítási határidőnek e jogi aktusok kihirdetésének napjában való rögzítéséből ered. Emlékeztetni kell arra, hogy az a tény, hogy az alapítók nem tartották szükségesnek az EK-Szerződés 173. cikke szövegének módosítását az Egységes Európai Akta tárgyalásai során a Bizottság által erre vonatkozóan előterjesztett javaslat ellenére, nem gátolja meg azt, hogy a Bíróság a megsemmisítés iránti keresetek vonatkozásában aktív és passzív legitimációt biztosítson a Parlamentnek.

39.

A második kifogás, amelyet a Tanács emelt, abból az állításból áll, hogy eleve semmi sem tiltotta meg, hogy a Lengyel Köztársaság a vitatott határozat kihirdetésének napján megsemmisítés iránti keresettel éljen. Ennek érdekében természetesen nem hivatkozhatott az EK 230. cikk második bekezdésére. Lehetősége volt azonban e rendelkezés negyedik bekezdésére hivatkozni.

40.

Ezzel a tényállással az ítélkezési gyakorlat még nem foglalkozott ( 50 ). Az első kiindulópontot számomra a beavatkozó felek meghatározására vonatkozó, a Bíróság alapokmánya 40. cikke szerinti rendelkezések jelentették ( 51 ). Ebből kitűnik, hogy harmadik állam számára engedélyezni lehet a beavatkozást, amint arra az alapokmány 40. cikkének második bekezdése ( 52 )„minden egyéb […] személyt” feljogosít, és nem lehet arra hivatkozni, hogy e rendelkezés szerint a tagállamok közötti, a Közösségek intézményei közötti, illetve a tagállamok és a Közösségek intézményei közötti jogvitákban a tagállamoktól és a Közösségi intézményektől különböző személyek számára a beavatkozás kizárt ( 53 ). Más megfogalmazásban, ha egy harmadik állam nem igényelheti a közösségi rendszer által a tagállamok számára kialakított peres fél jogállását, akkor megilletik azok a lehetőségek, amelyeket ez a rendszer a jogi személyek jogvitában való részvételére ismer el.

41.

Ezt az eljárási módot, amely a Bíróság alapokmányának 40. cikkéből következik, megerősítik a tengerentúli országok és területek, régiók és autonóm közösségek megsemmisítés iránti perindítási jogára vonatkozó megoldások. Ebből kitűnik, hogy „a Szerződés 173. cikke negyedik bekezdésének […] célja megfelelő bírói jogvédelem biztosítása valamennyi természetes és jogi személy számára, amelyeket a közösségi intézmények valamely jogi aktusa közvetlenül és személyesen érint. Ennélfogva a kereshetőségi jogot kizárólag e cél alapján kell elismerni, és a megsemmisítés iránti keresetnek az előírt objektív feltételeknek megfelelő valamennyi személy – amely rendelkezik a megkövetelt jogi személyiséggel, és a megtámadott ítélet személyében és közvetlenül érinti – számára elérhetőnek kell lennie. Ez a megoldás akkor is kötelező, ha a felperes az e feltételeknek megfelelő közjogi szervezet.” ( 54 ) Ebből következően ha valamely régió a belső jog értelmében jogi személyiséggel rendelkezik, akkor azt ennek alapján jogi személynek kell tekinteni az EK 230. cikk negyedik bekezdése ( 55 ) értelmében, és főszabály szerint e régió jogosult megsemmisítés iránti kereset benyújtására ( 56 ). Ugyanez vonatkozik a Lengyel Köztársaságra, amelynek a belső joga jogi személyiséget ad, és amely számára, mint minden állam számára a nemzetközi jog elismeri a nemzetközi jogi személyiséget. A Lengyel Köztársaság tehát már a vitatott intézkedés kihirdetésének napján jogosultsággal rendelkezett, hogy az általa kifogásolt jogi aktust a Bíróság előtt keresettel megtámadja. Az EK 230. cikk negyedik bekezdése alapján a rendelkezésére álló megsemmisítés iránti kereset indításának lehetősége nem volt korlátlan. Ez a lehetőség az elfogadhatóság objektív feltételeitől függött, és annak ellenőrzésére irányult, hogy fennáll-e a saját érdek a megtámadott határozat vitatására, hogy ezáltal elkerülje a természetes és jogi személyek perindítási joga egyfajta actio popularisszá alakuljon át ( 57 ). Ezek a feltételek többek között megkövetelik a közvetlen és személyes összefüggés bizonyítását az érintett személy, és azon vitatott határozat között, amelynek ez a személy nem címzettje. Ebben a tekintetben az a tény, hogy a Lengyel Köztársaságot név szerint megjelöli a csatlakozási okmány, amelyet a vitatott határozat hajt végre, nem menti fel ezt a tagállamot a közvetlen és személyes összefüggés fennállásának bizonyítása alól. A Bíróság már határozott arról, hogy az a tény, hogy a Szerződés IV. mellékletének negyedik része megemlít valamely tengerentúli országot vagy területet, nem mentesíti utóbbit annak bizonyítása alól, hogy személyesen és közvetlenül érinti valamely végrehajtási intézkedés ( 58 ). Tulajdonképpen a személyes érintettség követelménye a jelen esetben megakadályozhatná a Lengyel Köztársaság által indított kereset elfogadhatóságát.

42.

A Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy „annak meghatározása érdekében, hogy valamely jogi aktus általános hatállyal rendelkezik-e, értékelni kell annak jellegét, és azokat a joghatásokat, amelyek kiváltására irányul, vagy amelyeket ténylegesen kivált” ( 59 ). A jelen esetben a megtámadott rendelkezésnek az a tárgya, hogy az a csatlakozási okmány II. mellékletének az 1259/1999 rendeletet módosító rendelkezéseit felváltja az 1782/2003 rendeletet módosító rendelkezésekkel, annak érdekében, hogy a csatlakozási okmányok aláírását követően az utóbbi rendelet elfogadásával a KAP-ban bevezetett kiigazítások figyelembevételre kerüljenek. Ebből a szempontból a megtámadott rendelkezés a közvetlen kifizetések fokozatos bevezetési mechanizmusát az új tagállamokban kiterjeszti az új közvetlen kifizetésekre. A határozat „[tehát] objektíven meghatározott helyzetekre alkalmazandó, és a személyek absztrakt módon és általánosan meghatározott kategóriái vonatkozásában vált ki joghatást” ( 60 ), azaz az új tagállamok valamennyi mezőgazdasági termelője vonatkozásában, amelyek az új közvetlen kifizetések tárgyát képező mezőgazdasági termékeket állítanak elő. Ez tehát általános hatályú intézkedés. Az a tény, hogy a megtámadott határozat kifejezetten említi a Lengyel Köztársaságot, nem teheti kérdésessé annak általános hatályát, mivel az a többi tagállamot is említi, és a határozat megkülönböztetés nélkül alkalmazandó az összes új tagállamban az e tagállamokban letelepedett valamennyi mezőgazdasági termelőre ( 61 ). Mindamellett a megtámadott jogi aktus normatív jellege nem képezi akadályát a természetes vagy jogi személy által indított megsemmisítés iránti keresetnek, amennyiben ez a jogi aktus az említett személyt közvetlenül és személyében érinti ( 62 ).

43.

Ebben a vonatkozásban a felperest és a vitatott intézkedés közötti egyéni összefüggés bizonyítása mindig ( 63 ) a „Plaumann-teszt” teljesítésétől függ, amely szerint az általános hatályú jogi aktus a természetes és jogi személyeket csak abban az esetben érintheti, ha az „rájuk sajátos jellemzőik vagy olyan helyzet folytán vonatkozik, amely minden más személyhez képest, és ezáltal a címzetthez hasonló módon, egyéníti őket” ( 64 ). A lényeges kérdés tehát annak meghatározása, hogy a Lengyel Köztársaságra a megtámadott rendelkezés a sajátos jellemzői, vagy olyan helyzet folytán vonatkozik, amely minden más személyhez képest egyéníti őket. A tengerentúli országok és területek, régiók és autonóm közösségek megsemmisítés iránti kereshetőségi jogára vonatkozó ítélkezési gyakorlat ebben a kérdésben is értékes információkkal szolgál. Ebből megismerhető, hogy valamely felperes területi önkormányzat egyénítése nem járhat azzal, hogy a megtámadott határozat hátrányos társadalmi-gazdasági hatásokat eredményez az önkormányzat területén letelepedett vállalkozások számára. Ennek megfelelően a Bíróság akként határozott, hogy „az az általános érdek, amellyel valamely tengerentúli ország vagy terület – a saját területén a gazdasági és társadalmi kérdésekben hatáskörrel rendelkező szervezetként – rendelkezik aziránt, hogy kedvező eredményeket érjen el a gazdasága fellendülése terén, önmagában nem elegendő ahhoz, hogy […] személyesen érintettnek lehessen tekinteni” ( 65 ). Még jogi aktus megalkotója számára a felhatalmazó jogi normában előírt azon kötelezettség, hogy vegye figyelembe azokat a negatív következményeket, amelyekkel az általa meghozni tervezett intézkedés az érintett önkormányzatra és vállalkozásokra esetleg jár, nem elegendő annak bizonyítására, hogy ez az önkormányzat személyesen érintett. A Bíróság ezért határozott a Holland Antillákkal kapcsolatban, egy olyan helyzetben, amelyben az e tengerentúli ország és terület által megsemmisíteni kért védintézkedéseket olyan rendelkezés alapján hozták, amely a védintézkedések megalkotóját kötelezte azon társadalmi-gazdasági következmények figyelembevételére, amelyekkel azok az érintett tengerentúli országokra és területekre eredményezhetnek ( 66 ).

44.

Kétségtelen, hogy ez az ítélkezési gyakorlat nem mentes a bírálattól ( 67 ). Azonban számomra nem ez tűnik a megfelelő alkalomnak, hogy azt vitassam, vagy megkérdőjelezzem. Ebben az ügyben a bizonyos területi önkormányzatok személyes érintettségére vonatkozó ítélkezési gyakorlat megváltoztatása azzal a következménnyel járna, hogy az elfogadhatósági követelmények értékelése fellazulna a jelen kereset elfogadhatóságának elutasítása vonatkozásában, mivel a felperes már a vitatott határozat kihirdetésekor kereshetőségi joggal rendelkezett, és mivel azt a határidőben nem tette meg, a keresete elkésett. Ez olyan volna, mintha a betegtől azzal a kifogással tagadnák meg az orvosi kezelés alkalmazását, hogy éppen most fedezték fel a betegség megelőzésének módját.

45.

A harmadik kifogás, amelyet közelebbről ismét a Tanács emelt, annak feltételezésével egyenlő, hogy az a körülmény, hogy a jelen esetben a felperes a tagállami minőséghez kapcsolódó kiemelt felperes jogállását, tehát a kereshetőségi jogot, csak 2004. május 1-jén, a csatlakozási szerződés hatálybalépésének napján szerezte meg, egyáltalán nem fosztja meg a keresetindítási jogtól, jóllehet a keresetindítási határidő a vitatott határozat kihirdetésének napján kezdődött. Mivel ugyanis a Lengyel Köztársaság 2004. május 1-jén lett tagállam, és ettől a naptól rendelkezett a kiemelt felperes jogállásával, a keresetindítási határidő 2004. június 24-i lejártáig 55 nap állt rendelkezésére a kereset benyújtására, anélkül hogy az eljáráshoz fűződő érdekét bizonyítani kellett volna. Ez a határidő bőven elegendő lett volna a keresetlevele előkészítéséhez, annál is inkább, mert a Lengyel Köztársaság a vitatott határozat tartalmát már jóval annak kihirdetése előtt ismerte, mivel társult tagként részt vett a Tanács munkájában és a határozat előkészítő csoportjában, egyébiránt pedig a jogalkotási eljárás minden szakaszában tiltakozott a határozattervezettel szemben. A Lengyel Köztársaság egyébként tudta, hogy a megfelelő időben megszerzi a tagállami jogállást. Joggal merül tehát fel a kérdés, hogy a jelen esetben szükséges-e eltérni az EK-Szerződés szövegétől a hatékony bírói jogvédelem elve nevében.

46.

Ezzel szemben mindenesetre felhozható, hogy a keresetindítási határidőt a jogviszonyok egyértelműségének és biztonságának biztosítása, valamint az igazságszolgáltatás során előforduló bármiféle hátrányos megkülönböztetés vagy önkényes bánásmód elkerülése érdekében vezették be ( 68 ). A Bíróság ismételten is hangsúlyozta, hogy azon követelmények teljesítése céljából, amelyekre tekintettel azt előírták, az eljárási határidőkre vonatkozó közösségi szabályozást „szigorúan kell alkalmazni” ( 69 ), azt „szigorúan be kell tartani” ( 70 ). Azoktól eltérni csak „egészen rendkívüli körülmények között, előre nem látható esetben vagy vis maior esetén lehet a Bíróság alapokmánya 45. cikkének második bekezdése szerint” ( 71 ). Azzal az érvvel szemben, amely szerint a keresetindítási határidő kezdő időpontjának a vitatott határozat kihirdetési napjában való rögzítése veszélyezteti a felperes hatékony bírói jogvédelemhez való jogát, arra lehet hivatkozni, hogy a hatékony bírói jogvédelemhez való jogot „egyáltalán nem befolyásolja az eljárási határidőkre vonatkozó közösségi szabályozás szigorú alkalmazása, amely […] a jogbiztonság követelményének felel meg” ( 72 ).

47.

Ez az utóbbi kifogás figyelemre méltó. Voltaképpen a jelen ügyben megállapítható, hogy az EK-Szerződés által rögzített keresetindítási határidő kezdete nem eredményezi azt, hogy a felperestől – a hatékony bírói jogvédelemhez való jog megsértésével – megtagadják a közösségi bírósághoz fordulás lehetőségét. Az ilyen megoldás azonban veszélyeztetné a jogbiztonságot, amelynek oltalmára éppen a keresetindítási határidő számítására vonatkozó szabályok irányulnak, és amely azt indokolja, hogy a Bíróság rendszerint miért ragaszkodik azok betartásához. Hogyan kell tehát meghatározni azt a határidőt, amely a kereshetőségi jog felperes általi megszerzésétől, azaz 2004. május 1-jétől kezdve elegendő volna számára a keresete benyújtásához? Ha elismerjük, hogy 55 nap elegendő, ki lehet-e jelenteni, hogy 40, 30, 10 vagy 5 nap elegendő? Ha a Lengyel Köztársaság keresetlevelét elfogadhatatlanság miatt elutasító határozatnak az az indoklása, hogy az utóbbi még 55 napig élhetett volna a keresetindítási jogával, olyan jogbizonytalanságot teremtene, amely állandó vitákra adna okot. E viták megelőzése céljából akként lehetne határozni – a Tanács állításának megfelelően –, hogy 2004. május 1-jét egy nappal követően a felpereseknek a vitatott jogi aktus közzététele után van idejük a keresetük kidolgozására, előkészítésére és annak a kívánt időpontban a Bíróság Hivatalába való benyújtására. Ez a megoldás azonban nem vonatkozik a csatlakozási szerződés hatálybalépését több mint két hónappal megelőzően elfogadott jogi aktusokra. Amint azt a felperes és a beavatkozó államok helyesen megjegyezték, a keresetindítási határidő kezdetének a vitatott jogi aktusok kihirdetésének napjában való meghatározása miatt az intézmények a csatlakozási okmány alapján szabadon elfogadhattak jogi aktusokat több mint két hónappal a csatlakozási szerződés hatálybalépése előtt, megfosztva ezáltal az új tagállamokat a jogorvoslattól. Márpedig álláspontom szerint nem áll a gondos igazságszolgáltatás érdekében egy olyan ítélet meghozatala, amely ugyan megoldja a szóban forgó ügyet, de későbbi viták forrása lehet. Számomra nem tűnik elfogadhatónak, hogy a csatlakozó tagjelölt államoknak a bírói jogvédelemhez való alapvető jogának hatékonysága, sőt annak fennállása a vitatott jogi aktus kihirdetése napjának a közösségi intézmények általi önkényes megválasztásától függ.

48.

Ennélfogva számomra megfelelőnek tűnik a keresetindítási határidő kezdetének a csatlakozási szerződés hatálybalépése napjára való rögzítése. Csak ez a megoldás tartja fenn a jogbiztonságot, amely a keresetindításra vonatkozó szabályok célja, és ez biztosítja valamennyi leendő tagállam számára a jogaik hatékony bírói védelmét a csatlakozási szerződés aláírása és annak hatálybalépése között elfogadott közösségi jogi aktusokkal szemben. Emlékeztetni kell arra, hogy a jogalanyok közösségi jogon alapuló jogai hatékony bírói védelméhez való joga kötelezően kizárja azokat a keresetekre vonatkozó eljárási szabályokat, amelyek rendkívül nehézzé vagy gyakorlatilag lehetetlenné tehetik e jogok gyakorlását ( 73 ).

49.

E megoldással szemben lehetne persze arra hivatkozni, hogy ha a jövőbeni tagállamok úgy vélik, hogy sérti a jogaikat a csatlakozási szerződés aláírása és annak hatálybalépése között az intézmények által elfogadott jogi aktus, lehetőségük van a csatlakozási szerződés ratifikálásának vagy alkalmazásának megtagadására. Azonban eltekintve attól, hogy e magatartásnak a nemzetközi joggal való összeegyeztethetősége vitatható, és ebből következően kérdésessé teszi ezen államok nemzetközi felelősségét, annyira aránytalannak tűnik, hogy annak használata, ebből következően annak hatékonysága teljességgel illuzórikus: ágyúval nem lövünk verébre.

50.

Csak a bírósági út tűnik tehát megfelelőnek a jogaik megóvására, ugyanis a csatlakozó tagjelölt államokra a közösségi jog jogokat ruház. A csatlakozási szerződés aláírásával megváltozik ezen államok jogállása. Már nem tekinthetők egyszerű jogi személyeknek, hanem jövőbeli tagállamokként lépnek fel. A tagállamok és a tagjelölt államok közötti megállapodás – amely a csatlakozási okmányok aláírásáról szól – az utóbbiak számára jogok és kötelezettségek összességét határozza meg. A jogok és kötelezettségek ezen egyensúlyát, azaz jövőbeli tagállami érdekeiket e tagjelölt államoknak képeseknek kell lenniük megvédeni a csatlakozási szerződés aláírásának napja és az említett csatlakozás hatálybalépésének napja közötti időszakban elfogadott jogi aktusokkal szemben. Ebből a célból a leendő tagállamok a Tanácsban megfigyelői jogállást élveznek, amely jogot ad számukra a tájékoztatásra és a konzultációra, és így lehetőséget teremt arra, hogy az említett aktusok elfogadási eljárása során szükség esetén érvényesítsék az érdekeiket ( 74 ). Amint azonban azt a Litván Köztársaság által támogatott Lengyel Köztársaság előterjeszti, ez a megfigyelői jogállás nem biztosítja az érdekeik hatékony védelmét, mivel ahhoz egyáltalán nem kapcsolódik szavazati jog a Tanácsban. Az érdekeik törvényes védelme megkívánja, hogy a leendő tagállamok számára elismerjék a közösségi bírósághoz való fordulás lehetőségét. Az ettől eltérő megoldás csak ahhoz a paradoxonhoz vezet, amely szerint a szóban forgóhoz hasonló esetben, amikor egy határozat nyilvánvalóan befolyásolja a leendő tagállamok érdekeit, az utóbbiak, akik nem rendelkeznek szavazati joggal, nem jogosultak megsemmisítés iránti keresetet indítani, míg a szavazati joggal rendelkező régi tagállamok jogosultak megsemmisítés iránti kereset benyújtására, függetlenül attól, hogy ahhoz fűződik-e érdekük.

51.

A tagállamok közötti szolidaritás tiszteletben tartásán való őrködés szükségessége azt is megköveteli, hogy a leendő tagállamok számára lehetőséget biztosítsanak a csatlakozási szerződés aláírása és annak hatálybalépése között elfogadott jogi aktusok Bíróság előtti megtámadására a keresetindítási határidő kezdő napjának a csatlakozás hatálybalépésének napjában való meghatározása által. A megfigyelői jogállás ebben az esetben sem elegendő ugyanis annak biztosításához, hogy a tagállamok közötti szolidaritásra vonatkozó megfontolásokat az említett jogi aktusok elfogadására irányuló eljárások során megfelelően figyelembe vegyék. Márpedig a szolidaritás olyan elvnek ( 75 ) minősül, amelyet a tagállamok a Közösséghez való csatlakozással elfogadtak ( 76 ). Bár ez az elv – amint azt a Bíróság már kimondta ( 77 ) – megtiltja valamely tagállam számára, hogy a nemzeti érdekének saját felfogása szerint felborítsa az előnyöknek és terheknek a Közösséghez való tartozásából fakadó egyensúlyát, minden bizonnyal megtiltja a Tanácsban a régi tagállamok számára is, hogy önkényesen felborítsák az előnyöknek és a terheknek a csatlakozási okmányokkal a leendő tagállamok számára megteremtett egyensúlyát.

52.

Végül a jóhiszeműség elvének hatékonysága is amellett szól, hogy a határidő kezdőnapját a csatlakozási szerződés hatálybalépésének napjában rögzítsék. Ahogyan az a szerződések jogáról szóló, Bécsben az 1969. évi május hó 23. napján kelt – ezen elvet kodifikáló – szerződés 18. pontjából kitűnik, a nemzetközi szokásjog ezen elve többek között előírja, hogy „az állam tartózkodni köteles azoktól a cselekményektől, amelyek meghiúsítanák a szerződés tárgyát és célját, midőn:

Márpedig, mint ismeretes, a jóhiszeműség elve kötelező a Közösség intézményei számára, és a közösségi jogrendben annak szükségszerű következménye a bizalomvédelem elve ( 78 ). Ennélfogva a leendő tagállamoknak rendelkezniük kell azzal a lehetőséggel, hogy a Bíróságtól kérjék annak vizsgálatát, hogy a csatlakozási megállapodások aláírása és azok hatálybalépése közötti időszakban a közösségi intézmények a jogi aktusok elfogadásával megsértették-e a jóhiszeműség elvét, amelynek eredményeként felborult az említett megállapodásokban meghatározott jogok és kötelezettségek egyensúlya, és ezáltal megfosztották-e ezen megállapodásokat a tárgyuktól és a céljuktól.

53.

Természetesen nem a valaha elfogadott összes közösségi jogi aktus vonatkozásában kell az új tagállamok megsemmisítés iránti keresete határidejének kezdetét a csatlakozási szerződés hatálybalépésének napjában meghatározni. Egyet kell érteni a Tanáccsal abban, hogy az EK-Szerződésben rögzített határidő kezdőnapjától való ilyen mértékű eltérés elviselhetetlen mértékben veszélyeztetné a jogbiztonságot, amelyet a jogi aktusok végleges jellege és a kereseteknek a határidők lejárta miatti kizártsága biztosítanak, és amelyet nem lehet igazolni az EK 230. cikk ötödik bekezdése szövegében előírt kihirdetési nap el nem fogadása mellett szóló megfontolásokkal. Sem a felperes, sem az őt támogató beavatkozó államok nem állították, hogy ez lehetséges. Ennek az eltérésnek azonban vitathatatlanul szerepet kell kapnia azon jogi aktusok esetében, amelyeket a jelen ügybelihez hasonlóan a csatlakozási szerződés aláírásának és hatálybalépésének napja között fogadtak el a csatlakozási szerződés alapján. Álláspontom szerint annak ennél jóval tágabban, az e két nap közötti időszakban elfogadott összes közösségi jogi aktusra vonatkoznia kell, azaz nemcsak a csatlakozási okmány alapján elfogadott jogi aktusokra, hanem a szerződések alapján elfogadottakra is, legalábbis amennyiben – amint azt a későbbiekben kifejtem – az ilyen jogi aktusok befolyásolják a leendő tagállamok javára meghatározott jogok és kötelezettségek egyensúlyát. A leendő tagállamok a régi tagállamokkal aláírt megállapodással természetesen elfogadják az acquis-t (közösségi vívmányok), amely a kezdetektől elfogadott összes közösségi jogszabályból áll. Természetesen az is igaz, hogy a csatlakozási szerződés aláírása és annak hatálybalépése közti időszakban a közösségi intézményeknek továbbra is képeseknek kell lenniük a jogalkotásra. Nem boríthatják fel azonban a leendő tagállamok számára a csatlakozási okmányok aláírásakor fennálló acquis-ból származó jogok és kötelezettségek egyensúlyát anélkül, hogy ez utóbbiaknak lehetőségük volna az érdekeik közösségi bíróság útján való megvédésére. Az a tény, hogy a leendő tagállamok érdekeinek megvédését a szerződések alapján az aláírás és a csatlakozási szerződés hatálybalépése közötti időszakban elfogadott jogi aktusokkal szemben is biztosítani kell, már a megfigyelői jogállásukból is kitűnik, mivel az ahhoz kapcsolódó tájékoztatáshoz és konzultációhoz való jog főként az említett jogi aktusok elfogadási eljárásának keretében játszik szerepet ( 79 ).

54.

Annak meghatározása céljából, hogy a leendő tagállamok esetében a keresetindítási határidő csak a csatlakozási szerződés hatálybalépésétől kezdődik az említett szerződés aláírása és hatálybalépése közötti időben elfogadott közösségi jogi aktusok esetében, álláspontom szerint két különböző utat választhat a Bíróság.

55.

Az első út abban áll, hogy az EK 230. cikk keretén kívül, praeter legem kell eljárni. Ezt az utat már követte a Bíróság a fent hivatkozott Parlament kontra Tanács ügyben 1990. május 22-én hozott ítéletében. Emlékezetes, hogy a Bíróság először mind az EK-Szerződés 173. cikkének első bekezdése, mind e rendelkezés második bekezdése alapján elutasította a Parlament megsemmisítés iránti kereset indítására való (kereshetőségi) jogát, mivel „az alkalmazandó jogszabályok […] állapota” ( 80 ) nem tette azt lehetővé ( 81 ), mivel a Parlament nem rendelkezett jogi személyiséggel, és nem szerepelt a kiemelt felperesek listáján. A Bíróság két évvel később úgy vélte, hogy meg kell szüntetnie ezt az „eljárási hiányosságot”, és az „Európai Közösségek alapszerződései által meghatározott intézményi egyensúly fenntartásához és tiszteletben tartásához fűződő alapvető érdek” alapján – amelynek a Parlament előjogai a részét képezik – ezen intézménynek jogot biztosít a megsemmisítés iránti keresethez „azzal a feltétellel […] hogy ez a kereset kizárólag a Parlament előjogainak védelmére irányul, és kizárólag ezen előjogok sérelmére alapított jogalapokon nyugszik” ( 82 ). Más szavakkal a Bíróság fogékonynak mutatkozott aziránt, hogy a Parlament előjogai – mint az intézményi egyensúly egyik alkotóeleme – számára szükséges a bírósági jogvédelem ( 83 ). Ezen ítélkezési gyakorlat következtében, és azon megállapításból kiindulva, hogy a tagjelölt államoknak képesnek kell lenniük a leendő tagállami jogaik megvédésére, amelyek a csatlakozási okmányok aláírásakor megállapított előnyök és terhek egyensúlyából ered, a közösségi jogon alapuló jogok hatékony bírói jogvédelméhez való jog alapján a Bíróság elismerheti számukra a megsemmisítési iránti kereshetőségi jogot.

56.

Ebben az esetben a keresetindítási joguk nem lehet korlátlan. Azt csak a jogaik megóvásához szükséges mértékben lehet gyakorolni, különben elveszíti az alapját. Hasonló megszorítás nyilvánvalóan a keresetleveleik elfogadhatóságának olyan jogi aktusokra való korlátozását eredményezné, amelyek hátrányosan érintik a csatlakozási okmányok aláírásakor megállapított előnyök és terhek egyensúlyát. Ez a megszorítás talán a hivatkozható megsemmisítési jogalapok választékának korlátozásában is kifejeződnék. A kereseteikben csak olyan törvényes jogalapok lennének elfogadhatók, amelyek valamilyen módon arra mutatnának rá, hogy a leendő tagállami jogaikat hátrány érte. Például a leendő tagállamok nem támadhatnák meg a Bíróság előtt egy jogi aktust azzal az indokkal, hogy azt a Parlament előjogainak megsértésével hozták meg. Természetesen nem volna mindig könnyű különbséget tenni a hivatkozható és az elfogadhatatlan jogalapok között. Ez azonban nem tűnik nagyobbnak annál a problémánál, amelyet a Bíróságnak a fent hivatkozott Parlament kontra Tanács ügyben 1990. május 22-én hozott ítéletében kellett megoldania, hogy a Parlament által hivatkozott törvényességre vonatkozó jogalapok között azonosítsa a parlamenti előjogok megsértéséhez kapcsolódó – mint egyedül elfogadható – jogalapokat ( 84 ).

57.

Ezzel szemben felhozható, hogy a közösségi jogon alapuló jogok hatékony bírói jogvédelméhez való jog alapján a leendő tagállamok részére korlátozott kereseti jog elismerése nem teszi eleve indokolttá a határidőnek az EK-Szerződésben rögzített kezdetétől való eltérést. A leendő tagállamok kereshetőségi joggal rendelkeznek a vitatott határozat kihirdetésének napjától, tehát ettől az időponttól számítva két hónapjuk van a kereset benyújtására anélkül, hogy ez a jogbiztonságot szükségtelenül sértené. A jelen esetben tehát a Lengyel Köztársaság keresete elkésett, jóllehet ezen az alapon rendelkezett perindítási joggal. Valójában azonban a leendő tagállamok jogait a csatlakozási szerződés aláírását követően elfogadott jogi aktusok nem érinthetik hátrányosan, és ebből következően az említett jogi aktusokkal szembeni kereshetőségi jogot csak e jogi aktusoknak a leendő tagállamokkal szemben való alkalmazhatóságától függően és annak időpontjától, azaz az említett szerződés hatálybalépésétől függően és annak időpontjától szereznek.

58.

A jelen esetben a Lengyel Köztársaság által a megtámadott rendelkezés nyilvánvalóan hátrányosan érinti az utóbbi jogait, mivel az – legalábbis egy átmeneti időszak során – a lengyel mezőgazdasági gazdálkodók számára nyújtott közvetlen kifizetések csökkenését jelenti. Az ezen állam keresetének alátámasztására felhozott jogalapok, függetlenül attól, hogy a Tanács hatáskörének hiányára, a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértésére vagy a jóhiszeműség elvének megsértésére vonatkoznak, lényegében minden esetben a részleges kifizetések rendszerének az új tagállamok gazdálkodói számára fizetendő közvetlen kifizetésekre való kiterjesztésének vitatására vonatkoznak. Lengyelország keresete és az azt alátámasztó összes jogalap tehát számomra elfogadhatónak tűnik.

59.

A Bíróság előtt nyitva álló másik út inkább secundum legem működhet az EK 230. cikk olyan konstruktív értelmezése alapján, amely e rendelkezés szellemét részesíti előnyben annak megfogalmazásával szemben. Ez azt jelenti, hogy az EK 230. cikk céljából kell kiindulni, amely a hatékony bírói jogvédelemhez való joggal összhangban abból áll, hogy keresetindítási jogot biztosít az összes érintett jogalanynak, azaz az intézményeknek és a tagállamoknak, amelyek esetében vélelmezik az eljáráshoz fűződő érdeket, és vagy a jogi személyeknek, akik a megtámadott jogi aktus címzettjei, vagy akiket az közvetlenül és személyükben érint. Ez a perindítási jog természetesen a vitatott intézkedés kihirdetésétől vagy közlésétől számított két hónapos határidőre korlátozódik. Az EK 230. cikk azonban abból az előfeltételezésből indul ki, hogy a jogalany a határidő kezdő időpontjának minősülő esemény bekövetkezésének időpontjában a megtámadott jogi aktus által érintett; vagy amennyiben nem ez a helyzet, akkor nem rendelkezik a megsemmisítés iránti kereshetőségi joggal. Más szavakkal a keresetindítási határidő kezdő időpontját az EK 230. cikk ötödik bekezdésének szövege a megtámadott jogi aktus közlésének vagy kihirdetésének napjában határozza meg, mivel a felperes helyzetét az említett jogi aktus vonatkozásában, tehát a megsemmisítés iránti kereshetőségi jogát biztosan és véglegesen megállapíthatónak tekinti. A jelen esetben egy olyan feltételezésről van szó, amely szerint egy leendő tagállamot a csatlakozási okmányok aláírása után elfogadott jogi aktus csak a csatlakozási szerződés hatálybalépése esetén és annak időpontjától érinthet, amely meghatározza az említett jogi aktusnak az említett tagállam vonatkozásában való alkalmazhatóságát. Csak ezen időponttól határozható meg, hogy a tagállamot érinti-e az általa megtámadott jogi aktus. A leendő tagállamnak tehát lehetőséggel kell rendelkeznie, hogy azon közösségi jogi aktusok megsemmisítését kérje, amelyeket a csatlakozási szerződés aláírása és hatálybalépése közötti időszakban fogadtak el, a csatlakozás hatálybalépésétől számított két hónapos határidőn belül. Mivel ez utóbbi napon ez az állam megszerzi a tagállami jogállást, és így a kiemelt felperes jogállását, az eljáráshoz fűződő érdekének bizonyítása nélkül lehetőséggel kell rendelkeznie e jogi aktusok vitatására, és a keresetét bármely megsemmisítési jogalapra alapíthatja.

60.

A leendő tagállamok számára így elismert perlési lehetőségeket túlságosan kiterjedtnek lehet tartani. Ez az én véleményem is. Ezért inkább az első megoldást választom.

61.

A felperes azt állítja, hogy a megtámadott rendelkezéssel a Tanács túlzottan kiterjesztette a „phasing in” mechanizmus hatályát, amely meghaladta az egyszerű kiigazítás keretét, és a csatlakozási feltételeket ténylegesen módosította. Emiatt a vitatott határozat három szempontból jogellenes: a csatlakozási okmány 23. cikke – amely az említett rendelkezés alapját képezi – keretein való túllépésen alapuló hatáskör hiánya; az egyenlőség elvének megsértése a csatlakozási okmány által elő nem írt hátrányos megkülönböztetés beiktatása által; a jóhiszeműség elvének megsértése, mivel a csatlakozási tárgyalásokon elért megegyezést egyoldalúan tették kérdésessé.

62.

A kereset alaposságát és a három megsemmisítési jogalap sorsát meghatározó központi kérdés – amint láttuk – az, hogy vajon a részleges kifizetések rendszerének az új közvetlen kifizetésekre való kiterjesztésével a megtámadott rendelkezés a Tanács a csatlakozási okmány 23. cikkében adott felhatalmazás keretein belül maradt-e azáltal, hogy az említett okmány rendelkezéseinek egyszerű kiigazítására szorítkozott, vagy megváltoztatta az ebben az okmányban meghatározott csatlakozási feltételeket.

63.

Ennek megválaszolása érdekében meg kell határozni, hogy a „phasing in” mechanizmust már a csatlakozási okmány is úgy határozta-e meg, hogy az valamennyi közvetlen kifizetésre alkalmazandó. Más megfogalmazásban az 1259/1999 rendelet 1a. cikke, amelyet ebbe a rendeletbe a csatlakozási okmány II. melléklete 6. A. fejezetének 27. pontja iktatott be, amely beiktatta „az 1. cikkben említett támogatási rendszerek keretében nyújtott” közvetlen kifizetések fokozatos bevezetési mechanizmusát, alkalmazható-e az említett rendelet 1. cikkében meghatározott valamennyi közvetlen kifizetésre? Amennyiben igen, a megfogalmazás megváltoztatásának a megtámadott rendelkezésben – amely szerint a „phasing in” mechanizmus ettől az időponttól a „közvetlen kifizetésekre” is alkalmazható – mindössze az volt a célja, hogy figyelembe vegye a héjas gyümölcsűek és az energianövények közvetlen kifizetéseinek, valamint a tejágazat közvetlen támogatásainak az 1782/2003 rendelet általi beiktatását, tehát a csatlakozási okmány 23. cikke értelmében „a közösségi szabályozás változásai következtében szükséges [kiigazítás]” fogalmának határain belül marad. Amennyiben azonban a részleges kifizetéseknek az 1259/1999 rendelet 1a. cikkben előírt rendszerének tárgyi hatálya az e rendelet mellékletében kimerítően felsorolt támogatási eszközökre korlátozódik, amelyekre e rendelet 1. cikke utal, a megtámadott rendelkezésből eredő megfogalmazásbeli változás a részleges kifizetések rendszerét ténylegesen megváltoztatja, amit eredetileg nem írt elő a csatlakozási okmány, és az a csatlakozási feltételek tényleges módosulását hozza magával.

64.

Az ugyanis vitathatatlan, hogy a csatlakozási okmány 23. cikkének értelmében a szükséges kiigazítások fogalma csak azokra az intézkedésekre vonatkozik, amelyek egyáltalán nincsenek kihatással a csatlakozási okmány azon rendelkezésének hatályára, amelynek kiigazítására irányulnak, és nem módosítják lényegesen annak tartalmát sem. Ezt a felvilágosítást adja a közösségi ítélkezési gyakorlat. A Bíróság akként határozott, hogy a csatlakozási okmányban előírt kiigazító rendelkezések főszabály szerint korábbi közösségi jogi aktusokat az új tagállamokban alkalmazhatóvá tévő kiigazításokra korlátozódnak, más módosítások azonban nem tartoznak ide ( 85 ). Geelhoed főtanácsnok ezen ítélkezési gyakorlat elemzése során helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a „kiigazítások” fogalma nem értelmezhető úgy, hogy „kiterjed a közösségi jogi aktusok alapvető módosításaira vagy az ezektől a jogi aktusoktól való eltérést engedélyező intézkedésekre” ( 86 ). Ezekben az ügyekben természetesen olyan rendelkezésekről volt szó, amelyek a csatlakozási okmány által ki nem igazított közösségi jogi aktusok kiigazítását írták elő ( 87 ). A kiigazítás fogalma azonban általánosságban kapta ezt a nagyon korlátozott jelentést, a csatlakozási okmány rendelkezésétől és az elfogadott kiigazítás jogalapjától függetlenül, azt tehát annál inkább el kell fogadni, amikor a szóban forgóhoz hasonló esetben magának a csatlakozási okmánynak a rendelkezéseit kell kiigazítani azon közösségi szabályok módosulásának figyelembevétele érdekében, amelyekre e rendelkezések vonatkoznak.

65.

Ezenfelül, ha a csatlakozási okmánynak a szóban forgó intézkedések által kiigazítani szándékozott rendelkezései eltérést képeznek a rendesen alkalmazandó közösségi szabályoktól, akkor azok annál kevésbé terjeszthetik ki annak hatályát, különösen mivel a csatlakozási okmányban szereplő eltéréseket szigorúan a legszükségesebbre kell korlátozni, és azokat szigorúan kell értelmezni ( 88 ). Márpedig a jelen esetben az 1259/1999 rendelet 1a. cikke, amelyet a csatlakozási okmány II. mellékletének azon 6. A. fejezete írt elő, amelynek felváltására irányul a megtámadott rendelkezés, átmeneti eltérésnek minősül a közvetlen támogatások teljes kifizetésének elvétől. Az említett megtámadott rendelkezés tehát csak megismétli az említett 1a. cikk által bevezetett részleges kifizetések rendszerét az eredetileg az 1259/1999 rendelet által előírt közvetlen támogatások szabályozási keretében, azért, hogy azt az 1782/2003 rendeletben előírt keretben alkalmazzák, amely az előbbi rendeletet váltotta fel annak hatályának kibővítése nélkül ( 89 ). A Bíróság mutatis mutandis bírálta a 2003. évi csatlakozási okmány 57. cikke alapján hozott kiigazító intézkedéseket, amelyek az Észt Köztársaság és a Szlovén Köztársaság számára a villamosenergia-piac megnyitását megelőzően átmeneti időszak biztosítására irányultak, amelyet egy közösségi irányelv és rendelet írt elő és alakított ki, abból az okból, hogy az „ideiglenes eltérések, melyek egyedüli tárgya és célja a vonatkozó közösségi jogi aktus tényleges alkalmazásának az új tagállam vonatkozásában való ideiglenes késleltetése, nem minősíthetők az ezen 57. cikk értelmében vett »kiigazításnak«” ( 90 ).

66.

A jogvita felei egyebekben jól tudják, hogy a csatlakozási okmánnyal bevezetett közvetlen támogatások fokozatos bevezetési mechanizmusának hatálya a jelen kereset sorsától függ, mivel ebben a kérdésben ellentét van közöttük.

67.

A Lengyel Köztársaság szerint 1259/1999 rendelet 1a. cikkének tárgya az említett rendelet mellékletében kimerítően felsorolt támogatási eszközökre korlátozódik. Ezen értelmezés alátámasztására a Lengyel Köztársaság emlékeztet, hogy a csatlakozási okmány a „közösségi jogi rendelkezéseknek az új tagállamokra való azonnali és teljes alkalmazásának elvén alapul” ( 91 ). Ebből a következő értelmezési szabályok erednek ( 92 ): a csatlakozási okmányban előírt eltéréseket kifejezetten kell előírni, szigorúan kell értelmezni, és mivel az új tagállamok számára meg kell könnyíteniük a közösségi szabályokhoz való alkalmazkodást, azokat úgy kell értelmezni, hogy megkönnyítsék az alapító szerződések céljainak megvalósítását és azok szabályainak teljes körű alkalmazását.

68.

A felperes által előterjesztett ítélkezési gyakorlatbeli előfeltételek ugyan helyesek, ez azonban nem vonatkozik az 1259/1999 rendelet 1a. cikkének a felperes által képviselt értelmezésére. Ezzel ellenkezőleg, a szó szerinti, rendszertani és teleologikus értelmezésből az tűnik ki a Tanács és a Bizottság állítása szerint, hogy a csatlakozási okmány által az 1259/1999 rendelet 1a. cikkébe beiktatott közvetlen támogatások részleges kifizetésének rendszere valamennyi közvetlen kifizetésre alkalmazható volt, nem csak az e rendelet mellékletében felsorolt korlátozott számú közvetlen támogatásokra.

69.

Először is az említett 1259/1999 rendelet 1a. cikkéből szó szerint az következik, hogy a közvetlen támogatások fokozatos bevezetési mechanizmusa általában „az 1. cikkben említett támogatási rendszerek keretében nyújtott közvetlen kifizetésekre” vonatkozik. E rendelet 1. cikke a közvetlen támogatásoknak olyan általános meghatározást adott, amely szerint e támogatás a „[KAP] keretébe tartozó támogatási rendszerek által közvetlenül a gazdálkodóknak odaítélt támogatásokra vonatkozik, amelyeket teljes egészében vagy részben az [EMOGA] Garanciarészlege finanszíroz”. Az e meghatározásnak megfelelő, akár fennálló, akár a jövőben bevezetendő bármely támogatást közvetlen kifizetésnek kellett tehát tekinteni az 1259/1999 rendelet alkalmazásában ( 93 ). E rendelet 1. cikkének második bekezdése természetesen úgy fogalmazott, hogy „e támogatási rendszerek felsorolását a melléklet tartalmazza”. Amint azonban azt a Bizottság helyesen előterjesztette, ha a csatlakozási szerződés megalkotóinak valóban a „phasing in” mechanizmusnak alávetett termékcsoport korlátozása lett volna a szándéka, akkor egyszerűen utaltak volna az 1259/1999 rendelet mellékletében érintett támogatási rendszerekre. Ezenkívül, amint azt a rendszertani értelmezés meg fogja erősíteni, ennek a mellékletnek csak deklaratív jellege volt.

70.

Ezt a szó szerinti értelmezést megerősíti a csatlakozási szerződés megalkotóinak szándéka. Ugyanis a csatlakozási konferencia előkészítő anyagaiból kitűnik, hogy az intézményeknek és a régi tagállamoknak az volt a szándékuk, hogy az új tagállamokban a „phasing in” mechanizmust az összes közvetlen kifizetés esetében előírják. Egy 2002. január 30-i vitaanyagban ( 94 ) a Bizottság javasolta a „közvetlen kifizetések” fokozatos bevezetését, anélkül hogy valaha is közelebbről oly módon határozta volna meg ezt az általános megfogalmazást, hogy korlátozza annak hatályát. Ezt követően a 15 tagállam Lengyelországgal kapcsolatos tárgyalási álláspontjának rögzítéséről szóló, 2002. október 31-én kelt európai uniós közös álláspont kifejezte azt a szándékot, hogy a „közvetlen kifizetéseket” ebben a tagállamban egy átmeneti időszak során fokozatosan vezessék be anélkül, hogy ehhez az általános megfogalmazáshoz az annak hatályát korlátozó közelebbi meghatározást fűztek volna ( 95 ). A felperes erre úgy válaszol, hogy a részleges kifizetések rendszerét nagy nehézségekkel és kizárólag azon tény figyelembevétele miatt fogadta el, hogy kivételes mechanizmusról van szó, amelynek tárgya és ideje korlátozott. Azonban pontosan a felperes által állandóan kinyilvánított határozott ellenállásra tekintettel különösen találó annak megjegyzése, hogy az Európai Tanács 2002. december 12-i és 13-i koppenhágai ülésének következtetései – amelyek a csatlakozási konferencia eredményeihez kapcsolódnak – azt jelzik, hogy új tagállamokban a közvetlen kifizetések fokozatos bevezetésének kérdését a 2002. október 31-i közös álláspont szerint oldották meg. Az tehát egyértelmű, hogy ebben a vonatkozásban nem fogadták el a lengyel álláspontot, és arról még a „phasing in” mechanizmus hatályát korlátozó kompromisszum sem jött létre.

71.

Mindenekelőtt az említett rendelkezés rendszertani olvasatából kitűnik, hogy mivel a kifizetések fokozatos bevezetési mechanizmusát az összes olyan közvetlen kifizetés vonatkozásában engedélyezték, amelyek megfeleltek az 1259/1999 rendelet 1. cikkében megadott általános meghatározásnak, a közvetlen támogatásoknak a mellékletben szereplő listája csak deklaratív jelleggel rendelkezik. Rá kell mutatni először is arra, hogy az 1259/1999 rendelet 1. cikkének értelmében az említett rendelet alkalmazási köréből csak „az 1257/1999/EK rendeletben foglaltak” vannak kizárva. Ennélfogva el kell ismerni azt, hogy ha az 1259/1999 rendeletet csak a mellékletben felsorolt közvetlen támogatási eszközökre kellett alkalmazni, akkor nem lett volna logikus kizárni a hatálya alól azt, ami nem szerepelt e mellékletben. Egyebekben a normatív kontextus kitágítása esetén a Bizottságra az 1259/1999 rendelet 11. cikke (4) bekezdésének második francia bekezdése ruházott hatáskört, hogy az irányítóbizottsági eljárás betartásával elfogadja „a melléklet módosításai[t], amennyiben az 1. cikkben előírt feltételeket figyelembe véve szükségessé válik”, a Bizottság akkor sem lenne jogosult a rendelet hatályának módosítására, mivel „lényeges elemről” van szó, amely a Tanács jogalkotói hatáskörébe tartozó tárgy ( 96 ). Nem kétséges tehát, hogy az 1259/1999 rendelet hatályát a közvetlen kifizetések általános meghatározása határolta körül, amely e rendelet 1. cikkéből következik, vagy e rendelkezés szavait használva, az abban megfogalmazott „feltételek” alapján a Bizottság csak annak érdekében jogosult az említett rendelet módosítására, hogy abban feltüntesse a közösségi jogalkotó által bevezetett vagy módosított, e meghatározásnak megfelelő közvetlen kifizetéseket. A Bizottság egyebekben köteles is volt ennek megtételére, 2004 januárjában a csatlakozás előtt tényleges módosította az említett mellékletet annak érdekében, hogy az ne csak az utóbbi rendelet elfogadása után létrehozott közvetlen kifizetéseket tartalmazza, hanem azon többi kifizetést is, amelyeket a melléklet szerkesztése során kifelejtettek annak ellenére, hogy azok megfeleltek az 1259/1999 rendelet 1. cikke meghatározásának ( 97 ).

72.

Végül, az 1259/1999 rendelet 1a. cikkének teleologikus értelmezése esetén a közvetlen kifizetések fokozatos bevezetésének rendszerét indokolttá tevő cél e rendelkezés általános hatálya mellett szól. Az a törekvés, hogy ezekben a tagállamokban ne lassuljon le a mezőgazdasági ágazat szükséges átszervezése, és a gazdálkodók és általában a lakosság jövedelemszintjéhez képest aránytalan támogatások nyújtásával ne jöjjenek létre jelentős jövedelemkülönbségek és társadalmi torzulások, a teljes mezőgazdasági ágazatra, tehát valamennyi fennálló vagy jövőbeli támogatásra érvényes. Ezenkívül, ha a közvetlen kifizetések fokozatos bevezetésének mechanizmusa csak meghatározott növényekre vonatkoznék, amelyekre a közvetlen kifizetéseket már bevezették, akkor fennállna annak a kockázata, hogy a lengyel gazdálkodók felhagynak e növények termesztésével azért, hogy olyan növényeket termesszenek, amelyekért 100% közvetlen kifizetésben részesülnek.

73.

Így látható, hogy a „phasing in” mechanizmus alkalmazásának elvéről már a csatlakozási tárgyalásokon létrejött a megállapodás, és azt kifejezetten előírta a csatlakozási megállapodás, amely az 1259/1999 rendeletbe beiktatta az 1a. cikket. Ennélfogva nem lehet helyt adni a felperes által a megtámadott rendelkezés vonatkozásában hivatkozott megsemmisítési jogalapoknak.

74.

A hatáskör hiányára alapított jogalapot illetően a részleges kifizetések rendszerének általános alkalmazhatóságát már a csatlakozási okmány előírta, amely az 1259/1999 rendeletbe beiktatta az 1a. cikket. Ennélfogva az a tény, hogy az 1782/2003 rendeletben a megtámadott rendelkezéssel kifejezetten előírta annak alkalmazhatóságát valamennyi „közvetlen kifizetésre”, többek között az említett rendelettel bevezetett közvetlen támogatásokra nem a csatlakozási okmány módosításának, hanem annak egyszerű kiigazításának minősül, amely nem teszi kétségessé „a tárgyalások eredményeinek alapvető jellegét és elveit” ( 98 ). Ezt a kiigazítást a KAP szabályainak módosulása tette szükségessé, amely során az 1259/1999 rendeletet az 1782/2003 rendelet váltotta fel. Ezáltal meghaladottá váltak a csatlakozási okmány II. mellékletének rendelkezései, amelyek az 1259/1999 rendeletet módosították. Ennélfogva a vitatott határozat a csatlakozási okmány 23. cikke által a Tanácsra ruházott jogosultság határain belül marad.

75.

A hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértésére alapított jogalapot illetően a felperes érvelésével lényegében azt állítja, hogy a „phasing in” mechanizmusban rejlő egyenlő bánásmód elvétől való eltérést önkényesen túlterjesztették a csatlakozási okmány által megállapított határokon. Amint az azonban megállapításra került, a megtámadott rendelkezés nem adott az említett mechanizmusnak szélesebb hatályt. Annak a kérdése, hogy megsértették-e az EK-Szerződés 12. cikkében meghatározott állampolgárság alapján történő megkülönböztetés elvét és az EK-Szerződés 34. cikkének (2) bekezdésében megfogalmazott közösségi termelők közötti hátrányos megkülönböztetés tilalmát, magából a csatlakozási okmányból, azaz az elsődleges jog keresettel meg nem támadható rendelkezéséből következik ( 99 ). Ezenkívül kétséges, hogy az egyenlőség elvének a csatlakozási okmányból eredő bármely megsértése kimutatható. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az egyenlőség alapelve csak viszonylagos egyenlőséget biztosít, amely elv megköveteli, hogy az összehasonlítható helyzeteket ne kezeljék eltérően és az eltérő helyzeteket ne kezeljék ugyanúgy, hacsak az ilyen bánásmód objektíven nem igazolható ( 100 ). Márpedig az nem vitatott, hogy a mezőgazdaság helyzete az új tagállamokban gyökeresen eltért a régi tagállamokétól, ami a közösségi támogatások – különösen a közvetlen támogatási rendszerek – fokozatos alkalmazását indokolta azért, hogy ne zavarják meg az ezen államok mezőgazdasági ágazatában folyamatban lévő, szükséges átszervezést

76.

Végül a jóhiszeműség elvének állítólagos megsértését illetően, a nemzetközi jog ezen elvének jogérvénye van a közösségi jogrendben ( 101 ), és a szerződések jogáról szóló, 1969. május 23-i bécsi egyezmény 18. cikke– amely ezen elv jogszabályba iktatásának minősül – előírja, hogy a tagállamok tartózkodni kötelesek azoktól a cselekményektől, amelyek meghiúsítanák az aláírt szerződés tárgyát és célját. Amennyiben azonban a közvetlen kifizetések „phasing in” mechanizmusát a csatlakozási okmányba foglalták volna, a vitatott határozat nem terjeszti ki annak hatályát, és azt a felperes állításával ellentétben nem lehet úgy tekinteni, hogy az kétségbe vonja a csatlakozási tárgyalásokból eredő megegyezést.

77.

A fentiekben kifejtett megfontolások alapján javaslom, hogy a Bíróság állapítsa meg, hogy a kereset elfogadható, és azt érdemben utasítsa el.

„22.

Az intézményi egyensúly tiszteletben tartásából az következik, hogy valamennyi intézmény úgy gyakorolja hatásköreit, hogy közben a többi intézmény hatáskörét tiszteletben tartja. Megköveteli továbbá, hogy e szabály be nem tartását, amennyiben az előfordul, szankcionálni lehessen.

24.

E feladata teljesítése során a Bíróság természetesen nem sorolhatja a Parlamentet azon intézmények közé, amelyek az EGK-Szerződés 173. cikke, illetve az EAK-Szerződés 146. cikke értelmében anélkül nyújthatnak be keresetet, hogy az eljáráshoz fűződő érdeküket igazolniuk kellene.

25.

Mindazonáltal a Bíróság feladata, hogy biztosítsa a Szerződések intézményi egyensúlyra vonatkozó rendelkezéseinek teljes körű alkalmazását, és úgy kell eljárnia, hogy a Parlamentet – a többi intézményhez hasonlóan – előjogai tekintetében ne érhesse sérelem anélkül, hogy rendelkezésére állna olyan jogorvoslati lehetőség a Szerződésekben meghatározottak között, amelyet bizonyosan és hatékonyan lehet gyakorolni.”