1. 

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem különösen az Egyesült Nemzetek Szervezetének tengerjogi egyezménye ( 2 ) (a továbbiakban: UNCLOS) 220. cikke (6) bekezdésének és az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdését megismétlő, a hajók által okozott szennyezésről szóló 2005/35/EK irányelv ( 3 ) 7. cikke (2) bekezdésének helyes értelmezésére vonatkozik. A kérdést előterjesztő bíróság konkrétan azon körülményeket illetően kér iránymutatást, amelyek között egy parti állam eljárást indíthat azon külföldi hajóval szemben, amely olajat bocsát ki a szóban forgó parti állam kizárólagos gazdasági övezetében.

2. 

Az ügy fontos elvi kérdést vet fel, amely a tengerjog általánosan elismert elvei értelmezésének lényegét érinti. Közelebbről, az elé terjesztett kérdések megválaszolása során a Bíróságnak lehetősége nyílik arra, hogy első alkalommal ( 4 ) tisztázza azokat a körülményeket, amelyek között egy parti állam az uniós jog keretében joghatóságot gyakorolhat kizárólagos gazdasági övezetében egy külföldi hajóval szemben a tengeri környezet védelme érdekében, anélkül hogy indokolatlanul beavatkozna a hajózás szabadságába.

3.

Az olajszennyezést okozó balesetek esetén a nyílt tengeri beavatkozásról szóló nemzetközi egyezményt 1969. november 29‑én kötötték Brüsszelben (a továbbiakban: beavatkozási egyezmény). Panama és Finnország részesei ennek az egyezménynek, míg az Európai Unió és egyes tagállamai nem.

4.

A beavatkozási egyezmény I. cikkének (1) bekezdésével összhangban az egyezmény részesei „a nyílt tengeren megtehetnek minden olyan intézkedést, melyek a partjaikat vagy más kapcsolódó érdekeiket fenyegető súlyos és közvetlen, tengeri baleset vagy a balesettel kapcsolatos és valószínűleg jelentős káros hatásokkal járó cselekmények által eredményezett tengeri olajszennyezésből vagy annak kockázatából eredő veszély megelőzéséhez, enyhítéséhez, megszüntetéséhez szükségesek”.

5.

Az egyezmény II. cikkének (4) bekezdése szerint a „kapcsolódó érdekek” kifejezés „a parti államok tengeri balesettel közvetlenül érintett vagy veszélyeztetett érdekeit jelenti, így többek között: a) az olyan tengeri parti, kikötői vagy torkolati tevékenységeket, beleértve a halászatot is, amelyek az érintett személyek megélhetésének lényeges forrását jelentik; b) az érintett terület turisztikai célpontjait; c) a parti lakosság egészségét és az érintett terület jóllétét, beleértve az élő tengeri erőforrások és a vadvilág megőrzését”.

6.

A hajókról történő szennyezés megelőzéséről szóló nemzetközi egyezményt (kihirdette: 2001. évi X. tv.) 1973. november 2‑án kötötték Londonban, és azt az 1978. február 17‑i jegyzőkönyv egészíti ki (a továbbiakban: Marpol 73/78 egyezmény). Ez az egyezmény olyan szabályokat tartalmaz, amelyek célja, hogy minimalizálják a tengeri környezet szennyezését. Az összes tagállammal ellentétben az Európai Unió nem részese a Marpol 73/78 egyezménynek.

7.

A Marpol 73/78 egyezmény 4. cikke (2) bekezdésének megfelelően az egyezmény rendelkezéseinek bármilyen megsértését tiltani kell, és ennek érdekében szankciókat kell megállapítani. E rendelkezés azt is kimondja, hogy a rendelkezések ilyen megsértése esetén az egyezmény részes fele vagy saját jogszabályainak megfelelően indítja meg az eljárást, vagy a lobogó szerinti állam tudomására hozza a rendelkezésére álló adatokat és bizonyítékokat arról, hogy szabálysértés történt.

8.

Az egyezmény I. melléklete (kihirdette: 34/2001. (X. 12.) KöViM rendelet) tartalmazza az olaj által okozott szennyezés megelőzésére vonatkozó szabályokat. Az I. melléklet („Az olaj által okozott szennyezés megelőzésére vonatkozó szabályok”) I. fejezetének 1. szabálya a melléklet alkalmazásában különleges körzetnek nyilvánítja a Balti‑tengert. Az ilyen területeken azok oceanográfiai és ökológiai körülményeivel, illetve a tengeri forgalommal összefüggő technikai okok miatt különleges kötelező erejű módszereket kell elfogadni a tengerszennyezés megakadályozása érdekében. A Marpol 73/78 egyezmény alapján a különleges körzetek esetében magasabb szintű védelmet biztosítanak, mint más tengeri területek esetében.

9.

A Marpol 73/78 egyezmény I. melléklete 3. fejezete C. részének 15A. szabálya az olajkiürítés ellenőrzéséről szól. Lényegileg azt mondja ki, hogy a 400 tonna és nagyobb bruttó űrtartalmú hajókról kiürített folyadék olajtartalma 15 rész/milliónál nem lehet több. Az I. melléklet 3. fejezete C. részének 15B. szabálya lényegileg megismétli ugyanezt a szabályt a különleges körzetek vonatkozásában.

10.

Ahogy az összes tagállam, úgy az Európai Unió is aláírta az UNCLOS‑t.

11.

Az UNCLOS 1. cikke kifejti, hogy az UNCLOS alkalmazásában:

„1)   »Terület«: a nemzeti joghatóság határain túli tengerfenék, óceánfenék és az alattuk lévő altalaj;

[…]

4)   »a tengeri környezet szennyezése«: az ember által közvetlenül vagy közvetve olyan anyagok vagy energia tengeri környezetbe juttatása, beleértve a folyótorkolatokat, mely olyan káros hatásokat eredményez vagy eredményezhet, mint a tengeri környezet és az élő források károsodása, az emberi egészség veszélyeztetése, a tengeri tevékenységek akadályozása, beleértve a halászatot és a tenger más jogszerű használatát, a tengervíz felhasználási minőségének romlása, a tenger nyújtotta előnyök csökkenése;

[…]”

12.

Az egyezmény 56. cikke tartalmazza azt a szabályt, amely a parti államok joghatóságát szabályozza a kizárólagos gazdasági övezetben. Ez a cikk a következőképpen szól:

„(1)   A kizárólagos gazdasági övezetben a parti államnak:

13.

Az egyezmény 58. cikkében szerepelnek más államok jogai és kötelezettségei a parti állam kizárólagos gazdasági övezetében. E rendelkezés szerint más államoknak gondoskodniuk kell arról, hogy jogaik kizárólagos gazdasági övezetben történő gyakorlása során megfeleljenek az egyezménynek, figyelembe véve a parti állam jogait és kötelezettségeit, és betartva a parti államnak az UNCLOS szabályaival és a nemzetközi jog egyéb előírásaival összhangban elfogadott törvényeit és rendelkezéseit.

14.

Az UNCLOS XII. része a tengeri környezet védelmére és megőrzésére vonatkozik.

15.

Az UNCLOS 192. cikke szerint az államok kötelesek a tengeri környezetet védeni és megőrizni.

16.

Az UNCLOS 217. cikkének megfelelően a lobogó szerinti államok kötelesek gondoskodni a tengeri környezet hajók általi szennyezésének megelőzése, csökkentése, valamint ellenőrzése vonatkozásában elfogadott szabályok és szabványok végrehajtásáról, tekintet nélkül arra, hogy azokat hol szegik meg.

17.

A parti államok végrehajtási joghatóságával foglalkozó 220. cikk az egyezmény e részéhez tartozik.

18.

A 220. cikk (3)–(6) bekezdése rögzíti azokat a joghatósági okokat, amelyek alapján a parti állam végrehajtást biztosító intézkedéseket hozhat egy olyan hajóval szemben, amely a kizárólagos gazdasági övezetében megsértette a hajók által okozott szennyezés vonatkozásában elfogadott szabályokat és szabványokat. E bekezdések szövegezése a következő:

„(3)   Amennyiben okkal feltételezhető az, hogy egy olyan hajó, amely egy állam kizárólagos gazdasági övezetében vagy parti tengerén hajózik, megsértette a hajók által okozott szennyezés megelőzéséről, csökkentéséről vagy ellenőrzéséről szóló alkalmazandó nemzetközi szabályokat és szabványokat, vagy pedig a fenti államnak az ezekkel összhangban lévő és azokat hatályba léptető törvényeit és rendelkezéseit, az érintett állam megkövetelheti a hajótól neve, lajstromozási kikötője, legutóbbi és következő célkikötője tekintetében az információ szolgáltatását, valamint az ügyre vonatkozó olyan más lényeges információ közlését, amely szükséges a jogellenes cselekmény megtörténtének megállapítása céljából.

(4)   Az államok törvényeket és rendelkezéseket, valamint más olyan intézkedéseket fogadnak el, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a lobogójuk alatt közlekedő hajók a (3) bekezdésben foglalt információkérésnek eleget tudjanak tenni.

(5)   Amennyiben alapos okkal feltételezhető az, hogy egy állam kizárólagos gazdasági övezetében vagy parti tengerén közlekedő hajó a kizárólagos gazdasági övezetben a (3) bekezdésben foglaltaknak megfelelő olyan jogellenes cselekményt követett el, amely lényeges kibocsátást eredményezett, és ezáltal a tengeri környezetet jelentős szennyezés érte vagy annak veszélye alakult ki, az érintett állam a jogellenes cselekménnyel kapcsolatos ügyekben ténylegesen megvizsgálhatja ezt a hajót, amennyiben a hajó megtagadta a tájékoztatást vagy az általa szolgáltatott információ észlelhető módon ellentétben áll a nyilvánvaló ténybeli helyzettel, és ha ezt a vizsgálatot az eset körülményei indokolttá teszik.

(6)   Amennyiben nyilvánvaló objektív bizonyítékok állnak rendelkezésre, hogy egy, az állam kizárólagos gazdasági övezetében vagy parti tengerén közlekedő hajó a kizárólagos gazdasági övezetben a (3) bekezdésben meghatározott olyan jogellenes cselekményt követett el, amely kibocsátást eredményezett és ezáltal a partvonalat, vagy az állam azzal kapcsolatos érdekeit, vagy az államnak a parti tengerén vagy kizárólagos gazdasági övezetében található forrásait jelentős kár érte vagy ennek veszélye alakult ki, az érintett állam a 7. szakasz rendelkezéseit megtartva és azzal a feltétellel, hogy ezt a bizonyítékok indokolják, eljárást indíthat, ami magában foglalja a hajó visszatartását az állam jogával összhangban.”

19.

A 2005/35 irányelv foglalkozik a hajók által okozott szennyezéssel és a tagállamok által az ilyen szennyezés elleni küzdelem érdekében elfogadandó megfelelő válasszal.

20.

Közelebbről, az irányelv (2) és (3) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az irányelv célja a Marpol 73/78 egyezmény végrehajtásának javítása, a végrehajtása uniós szintű harmonizációja révén. A harmonizációs szükséglet azért tűnt különösen sürgetőnek, mert egyrészt a Marpol 73/78 egyezményben szereplő szabályokat nap mint nap számos, az uniós vizeken közlekedő hajó hagyta figyelmen kívül anélkül, hogy helyreállító intézkedésekre került volna sor. Másrészt az irányelv elfogadását megelőzően a tagállamoknak a hajókról származó szennyezőanyag‑kibocsátás elleni szankciók alkalmazására vonatkozó gyakorlata jelentősen eltért.

21.

Az irányelv 1. cikke határozza meg annak célját. Ez a cikk a következőképpen szól:

„(1)   Ezen irányelv célja a hajók által okozott szennyezésre vonatkozó nemzetközi normák közösségi jogba történő beépítése, valamint annak biztosítása, hogy a szennyezőanyag‑kibocsátásokért felelős személyeket megfelelő szankcióknak, beleértve a büntetőjogi szankciókat is, vessék alá a tengerbiztonság fejlesztése, valamint a tengeri környezet hajók által okozott szennyezés elleni védelmének fokozása érdekében.

(2)   Ez az irányelv nem akadályozza a tagállamokat abban, hogy a nemzetközi joggal összhangban szigorúbb intézkedéseket hozzanak a hajók által okozott szennyezéssel szemben.”

22.

Az említett irányelv 3. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„(1)   Ez az irányelv – a nemzetközi jognak megfelelően – a szennyező anyagoknak a következő vizeken történő kibocsátására vonatkozik:

[…]

23.

A 2005/35 irányelv 7. cikke az átmenő forgalomban lévő hajókra vonatkozó, parti államok által meghozott végrehajtási intézkedésekről szól. Ennek értelmében:

„(1)   Ha szennyező anyagok feltételezett kibocsátására a 3. cikk (1) bekezdésének b), c), d), illetve e) pontjában említett területeken kerül sor, és a kibocsátással gyanúsított hajó nem köt ki a kibocsátásra vonatkozó információval rendelkező tagállam valamely kikötőjében, a következőket kell alkalmazni:

(2)   Ha egyértelmű, objektív bizonyíték áll rendelkezésre arra nézve, hogy a 3. cikk (1) bekezdésének b) vagy d) pontjában említett területeken közlekedő hajó a 3. cikk (1) bekezdésének d) pontjában említett területen olyan jogsértést követett el, amely a parton, illetve az érintett tagállam kapcsolódó érdekeltségeiben, valamint bármely, a 3. cikk (1) bekezdése b) vagy d) pontjában említett területek javaiban jelentős kárt okozó vagy jelentős kárral fenyegető kibocsátást eredményez, ez az állam figyelemmel az [UNCLOS] XII. részének 7. szakaszára – feltéve, hogy a bizonyítékok alapján ez megalapozott – az illetékes hatóságaihoz fordul abból a célból, hogy nemzeti jogával összhangban eljárást indítson, beleértve a hajó visszatartását is.

(3)   A hajó lobogója szerinti államot minden esetben értesíteni kell.”

24.

A Merenkulun ympäristönsuojelulaki (1672/2009) (a környezet tengeri hajózással összefüggő védelméről szóló törvény) 3. fejezetének 1. §‑a a következőket mondja ki:

„Az olaj vagy olajos keverékek finnországi vizekbe vagy Finnország kizárólagos gazdasági övezetében történő kibocsátására vonatkozóan a fenti 2. fejezet 1. §‑ában előírt tilalom megsértése bírsággal (olajkibocsátási bírság) sújtandó, amennyiben a kibocsátott olaj vagy olajos keverék mennyisége vagy hatása nem tekinthető jelentéktelennek. A kibocsátási tilalomnak a Finnország kizárólagos gazdasági övezetén áthaladó idegen hajó által elkövetett megsértése azonban csak akkor sújtandó bírsággal, ha a kibocsátás eredményeként Finnország partvonalát, vagy az azzal kapcsolatos érdekeket, vagy Finnországnak a parti tengerén vagy kizárólagos gazdasági övezetében található forrásait jelentős kár éri, vagy ennek veszélye alakul ki.”

25.

A Bosphorus Queen egy Panamában lajstromozott, száraz rakományt szállító hajó. A Rajavartiolaitos (határőrség, Finnország; a továbbiakban: a hatóság) szerint e hajóról olajat bocsátottak a tengerbe, amikor a hajó áthaladt Finnország kizárólagos gazdasági övezetén, 2011. július 11‑én.

26.

A kibocsátásra Finnország kizárólagos gazdasági övezetének külső peremén, a finn partoktól körülbelül 25–30 kilométeres távolságra került sor. A kibocsátott olaj körülbelül 37 kilométer hosszan, mintegy 10 méter széles sávban terült szét. A kibocsátás területét körülbelül 0,222 négyzetkilométerre, mennyiségét pedig 0,898–9,050 köbméterre becsülték.

27.

A kibocsátott olaj miatt nem alkalmaztak szankciókat. Nem volt megfigyelhető, hogy az olaj a partra jutott volna, és nem nyert megállapítást, hogy konkrét károkat okozott volna.

28.

Amikor a Bosphorus Queen Finnország kizárólagos gazdasági övezetén keresztül visszatért Szentpétervárról (Oroszország), a hatóság 2011. július 23‑i határozatával 17112 euró összegű pénzügyi biztosíték nyújtására kötelezte a hajó tulajdonosát, a Bosphorus Queen Shipping Ltd Corp.‑ot (a továbbiakban: Bosphorus) az olajkibocsátási bírság megfizetése esetleges kötelezettségének teljesítésére tekintettel. Miután a biztosítékot 2011. július 25‑én megfizették, a hajó folytatta útját.

29.

2011. július 26‑án a Suomen ympäristökeskus (finn környezetvédelmi központ, a továbbiakban: központ) a kibocsátott olaj miatt felmerülő kockázatokról szóló szakvéleményt juttatott el a hatósághoz. A környezeti hatások értékelésére a kibocsátott olaj becsült minimummennyisége alapján került sor. E vélemény szerint:

30.

2011. szeptember 16‑án a hatóság 17112 euró olajkibocsátási bírságot szabott ki a Bosphorusszal szemben. A szakvélemény alapján a hatóság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kibocsátás eredményeként Finnország partvonalát, vagy az azzal kapcsolatos érdekeket, vagy Finnországnak a parti tengerén vagy kizárólagos gazdasági övezetében található forrásait jelentős kár érte, vagy ennek a veszélye alakult ki.

31.

A Bosphorus ezt követően keresetet indított a Helsingin käräjäoikeus (körzeti bíróság, Helsinki, Finnország) mint tengerészeti bíróság előtt. A biztosítéknyújtásra kötelező és az olajkibocsátási bírságot kiszabó határozatok megsemmisítését kérte.

32.

2012. január 30‑i ítéletében a tengerészeti bíróság bizonyítottnak tekintette, hogy a tengerbe bocsátott, legalább körülbelül 900 liternyi olaj a Bosphorus Queenről származott. A környezeti hatásvizsgálat fényében a tengerészeti bíróság úgy ítélte meg, hogy az olajkibocsátás eredményeként a környezet tengeri hajózással összefüggő védelméről szóló törvény 3. fejezetének 1. §‑a szerinti jelentős kár veszélye alakult ki. Ennek alapján a tengerészeti bíróság elutasította a keresetet.

33.

2014. november 18‑i határozatában a Helsingin hovioikeus (fellebbviteli bíróság, Helsinki, Finnország) elutasította a tengerészeti bíróság ítélete ellen benyújtott fellebbezést.

34.

A Bosphorus ezt követően fellebbezést nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz, azt kérve, hogy a bíróság helyezze hatályon kívül a Helsingin hovioikeus (fellebbviteli bíróság, Helsinki) határozatát és a tengerészeti bíróság ítéletét, semmisítse meg a biztosítéknyújtásra kötelező és az olajkibocsátási bírságot kiszabó határozatokat, valamint törölje el az olajkibocsátási bírságot.

35.

Mivel kétségei támadtak az UNCLOS és a 2005/35 irányelv vonatkozó rendelkezéseinek helyes értelmezését illetően, a kérdést előterjesztő bíróság úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

36.

A belga, a görög, a francia, a holland és a finn kormány, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket. Mintegy megemlékezve annak 100. évfordulójáról, hogy Finnország saját jogán tengeri nemzetté vált, a Bosphorus, a francia, a holland és a finn kormány, valamint a Bizottság terjesztett elő szóbeli észrevételeket a 2017. december 6‑án tartott tárgyaláson.

37.

A kérdést előterjesztő bíróság több kérdést intézett a Bírósághoz, különösen azzal kapcsolatban, hogy uniós jogi kérdésként miként kell helyesen értelmezni az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdését (illetve kiterjesztve a 2005/35 irányelv 7. cikkének (2) bekezdését). Noha a kérdést különböző szempontból közelítik meg, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések lényegében két egymással összefüggő kérdéskört érintenek, amelyek azon körülményekre vonatkoznak, amelyek között egy parti állam joghatóságot gyakorolhat kizárólagos gazdasági övezetében, vagyis a parti állam joghatósága által lefedett érdekekre, illetve az ahhoz megkövetelt bizonyítékokra, hogy igazolják az átmentő forgalomban lévő hajókkal szemben a végrehajtási intézkedések meghozatalát.

38.

Néhány bevezető megjegyzést követően a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdéseket tematikus csoportokban tárgyalom: i. a kizárólagos gazdasági övezetben a parti állam joghatósága által lefedett érdekek az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdése és a 2005/35 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése alapján (1–4. kérdés); ii. az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdése és a 2005/35 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése alapján ahhoz megkövetelt bizonyítékok, hogy a parti állam eljárást indíthasson egy külföldi hajóval szemben (5–7. és 9–10. kérdés); valamint iii. a tagállam mérlegelési jogköre a 2005/35 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése alapján (8. kérdés).

39.

Annak érdekében, hogy jobban megérthessük az előzetes döntéshozatal iránti e kérelem mögött meghúzódó problematikus kérdéseket, véleményem szerint érdemes néhány bevezető megjegyzéssel kezdenem elemzésemet. Először, figyelemmel arra, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem több nemzetközi tengerjogi egyezményt is érint, elsőként fel fogom idézni azokat az alapelveket, amelyek a Bíróságnak a nemzetközi jog rendelkezéseinek értelmezésére vonatkozó hatáskörét szabályozzák az előzetes döntéshozatali eljárás összefüggésében. Másodszor, felvázolom a joghatóság lobogó szerinti államok és parti államok közötti megoszlásának jogi struktúráját a tengerjog kontextusában. Ebben az összefüggésben különösen azt fogom bemutatni, hogy az UNCLOS milyen módon közelíti meg a hajózás szabadsága és a tengeri környezet védelme között kialakítandó egyensúly követelményét.

40.

A kérdést előterjesztő bíróság a nemzetközi jog három szabályrendszerét tekinti relevánsnak a jelen ügyben. Ezek az UNCLOS, a Marpol 73/78 egyezmény és a beavatkozási egyezmény. Ezen egyezmények mindegyike eltérő státusszal rendelkezik az uniós jog szempontjából.

41.

Először, ahogy abban valamennyi fél egyetért, a Bíróság rendelkezik hatáskörrel az UNCLOS rendelkezéseinek értelmezésére. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bíróság a nemzetközi jog azon rendelkezéseinek értelmezésére rendelkezik hatáskörrel, amelyek az uniós jogrend részét képezik. ( 5 ) Mivel az Európai Unió csatlakozott az UNCLOS‑hoz, ezen egyezmény az uniós jogrend szerves részét képezi. Ennélfogva a Bíróság rendelkezik hatáskörrel az egyezmény rendelkezéseinek értelmezésére.

42.

Másodszor, a Marpol 73/78 egyezmény kötelező az Európai Unió valamennyi tagállamára, míg az Európai Unióra nézve nem. Éppen azért, mert a tagállamokat kötelezi ez az egyezmény, a Bíróság elfogadta, hogy a Marpol 73/78 egyezményt figyelembe kell venni egyrészt az UNCLOS, másrészt pedig a Marpol 73/78 egyezmény hatálya alá tartozó másodlagos jogi rendelkezések értelmezése során. Ez különösen igaz a 2005/35 irányelvre. ( 6 )

43.

Harmadszor, a beavatkozási egyezmény nem kötelezi sem az Európai Uniót, sem annak valamennyi tagállamát. Az írásbeli észrevételeket előterjesztő felek ellentétes álláspontokat képviseltek a Bíróság ezen egyezmény rendelkezéseinek értelmezése tekintetében fennálló hatásköre terjedelmét illetően. Míg a belga és a francia kormány azt állítja, hogy a Bíróság értelmezheti ezen egyezmény rendelkezéseit, addig a holland és a finn kormány úgy véli, hogy ez az értelmezés kívül esik a Bíróság hatáskörén. Amikor a tárgyaláson e tárgyban kérdést intéztek hozzá, a Bizottság árnyalta álláspontját: egyetértett azzal, hogy a beavatkozási egyezményre valóban támaszkodhat a Bíróság az UNCLOS 220. cikkének értelmezése során.

44.

Úgy vélem, hogy a kérdéssel kapcsolatban nyilatkozó valamennyi félnek igaza van.

45.

Egyfelől a Bíróságnak – főszabály szerint – nincs hatásköre arra, hogy előzetes döntéshozatali eljárás keretében a tagállamok és harmadik államok között megkötött nemzetközi egyezményeket kötelező jelleggel értelmezzen. Ezt az álláspontot erősíti meg a Bíróság e területen követett ítélkezési gyakorlata. ( 7 ) A fent hivatkozott Marpol 73/78 egyezményhez hasonló egyezmények sajátos helyzetét, illetve azt a helyzetet nem érintve, amikor az Európai Unió átvette a korábban a tagállamok által gyakorolt hatásköröket a szóban forgó nemzetközi szerződés által szabályozott területen, ( 8 ) a Bíróság értelmezési hatásköre ugyanis csak azokra a szabályokra terjedi ki, amelyek az uniós jogrend részét képezik.

46.

Ezt az elvet a Bíróság a Manzi ítéletben ( 9 ) is megerősítette, a Marpol 73/78 egyezmény egy olyan későbbi jegyzőkönyve vonatkozásában, amelyhez egyes tagállamok nem csatlakoztak. Ebben az ügyben a Bíróság megállapította, hogy a másodlagos jogi rendelkezéseknek a valamennyi tagállamot nem kötő nemzetközi megállapodásban előírt kötelezettség fényében történő értelmezése nem lehetséges. Ellenkező esetben e kötelezettség hatályát azon tagállamokra is kiterjesztenék, amelyek nem szerződő felei e megállapodásnak. ( 10 )

47.

Bár ez következhetett a gyakorlatban a Manzi ügy körülményeiből, a Bíróság álláspontját véleményem szerint nem lehet úgy értelmezni, hogy a Bíróság az uniós jog rendelkezéseinek értelmezése során nem veheti figyelembe a nemzetközi jog azon rendelkezéseit, amelyek nem kötelezik az Európai Uniót vagy annak valamennyi tagállamát.

48.

Amint az általánosan elfogadott, a bírói jogértelmezés nem légüres térben történik. Míg az egyértelmű, hogy a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel arra, hogy kötelező jelleggel értelmezzen olyan szabályokat, amelyek nem képezik az uniós jogrend részét, álláspontom szerint nehezen lenne elfogadható, hogy tanulságokat sem lehet levonni az ilyen szabályokból az uniós jog rendelkezéseinek értelmezése céljából, amennyiben az releváns. Ez különösen akkor igaz, ha egy, az Európai Uniót vagy tagállamait kötelező nemzetközi szerződés jogalkotás‑története szoros kapcsolatra utal egy olyan szerződéssel, amelyik nem kötelező rájuk nézve.

49.

Másként fogalmazva, a beavatkozási egyezmény értelmezésére fennálló hatáskör egyértelmű hiányából nem következik az, hogy erre az egyezményre nem lehet támaszkodni az UNCLOS‑ban szereplő hasonló fogalmak értelmezése során. Más szóval, nem lehet kizárni, hogy a Bíróság oly módon értelmezhesse az UNCLOS‑t, amely egybevág a beavatkozási egyezményben használt megfogalmazással. Ahogy azt az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első, második, harmadik és negyedik kérdéssel összefüggésben bemutatom, a beavatkozási egyezmény releváns rendelkezései hasznos segítséget nyújthatnak az UNCLOS 220. cikke (6) bekezdésének uniós jogi értelmezése terén. ( 11 )

50.

E kérdés tárgyalása előtt azonban fel kell vázolni a lobogó szerinti állam és a parti állam közötti hatáskörmegoszlást szabályozó jogi keret főbb elemeit az UNCLOS sajátos összefüggésében.

51.

Amint azt a Bíróság megállapította, az UNCLOS a parti államok és más államok érdekei közötti igazságos egyensúly megteremtésére törekszik, amelyek egymással ütközhetnek. ( 12 ) Ezen érdekek többek között az állam földrajzi elhelyezkedésétől függetlenül a hajózáshoz, a természeti erőforrások kiaknázásához és a tengeri környezet megóvásának szükségességéhez fűződő jogszerű érdekre vonatkoznak.

52.

Ebben az összefüggésben különös fontossággal bír a hajózás szabadsága. A tengerek szabadsága ( 13 ) réges‑régi elve kivetülésének tekinthető hajózás szabadsága ugyanis a nemzetközi tengerjog alapját jelenti. A tenger protekcionista célokból történő felszabdalásának elkerülése érdekében a hajózás szabadsága biztosítja, hogy a parti tengeren kívül eső terület nyitott maradjon a közjót szolgáló felhasználás céljára. ( 14 )

53.

Ez az elv tükröződik az UNCLOS‑ban: a hajózás szabadságának kiegészítéseként a parti állam főszabály szerint csak az alapvonaltól mért 12 tengeri mérföldet meg nem haladó parti tengerén hajózó hajók felett rendelkezik joghatósággal. ( 15 ) E joghatóságot még e területen is behatárolja a hajók szabad áthaladásának biztosítására irányuló kötelezettség. ( 16 ) E területen kívül a kiindulópont az, hogy a lobogó szerinti állam rendelkezik joghatósággal a lobogója alatt hajózó hajók felett. Közelebbről, a lobogó szerinti államnak kell megállapítania az alkalmazandó biztonsági, szociális és környezeti előírásokat, valamint a nemzetközi szabályokkal és előírásokkal összhangban érvényesítenie e szabályokat a lobogója alatt hajózó hajókat illetően. ( 17 ) Ez azonban nem csak ezt jelenti: a lobogó szerinti tagállam az UNCLOS 217. cikkének megfelelően köteles ténylegesen végrehajtani a hajók által okozott szennyezésekre vonatkozó nemzetközi szabályokat és előírásokat, függetlenül a jogsértés bekövetkezésének helyétől.

54.

Ugyanakkor az UNCLOS által létrehozott joghatósági rendszerben jelentős kivételek vannak a lobogó szerinti állam parti állam parti tengerén kívüli joghatóságának szabálya alól. Ezen kivételek egyike a parti állam kizárólagos gazdasági övezetben gyakorolt joghatóságára vonatkozik.

55.

Az UNCLOS 57. cikke úgy határozza meg a kizárólagos gazdasági övezetet, hogy az a parti tengeren túl lévő és azzal szomszédos terület, amely az alapvonaltól legfeljebb 200 tengeri mérföldre terjed. A kizárólagos gazdasági övezetre az UNCLOS V. részében (55–75. cikk) megállapított sajátos szabályozás vonatkozik. Az egyezmény 56. cikke alapján a parti állam egyebek mellett (korlátozott) végrehajtási joghatósággal rendelkezik e területen, a tengeri környezet megfelelő védelme céljából. Másfelől, az UNCLOS 58. cikkének megfelelően más államoknak gondoskodniuk kell arról, hogy jogaik kizárólagos gazdasági övezetben történő gyakorlása során megfeleljenek az egyezménynek, figyelembe kell venniük a parti állam jogait és kötelezettségeit, és be kell tartaniuk a parti államnak az UNCLOS szabályaival és a nemzetközi jog egyéb előírásaival összhangban elfogadott törvényeit és rendelkezéseit.

56.

Ezek az elvek vitathatatlanul azt a széles körű nemzetközi konszenzust tükrözik, amely azzal kapcsolatban áll fenn, hogy a tengeri környezetet meg kell védeni a (hajók által okozott) szennyezéstől. Közelebbről, a parti államok számára az UNCLOS 220. cikkének (3)–(6) bekezdésével összhangban a kizárólagos gazdasági övezetben annak érdekében biztosított végrehajtási joghatóságot, hogy intézkedéseket hozzanak az átmenő forgalomban lévő hajókkal szemben, ezen aggodalom konkrét kifejeződéseként kell érteni.

57.

Konkrétabban, a 20. század második felében a tengeri szennyezéssel kapcsolatos fokozódó aggodalomra adott válaszként több szerződést kötöttek. ( 18 ) A pusztító Torrey Canyon katasztrófát követően került sor 1969‑ben a beavatkozási egyezmény megkötésére. Ez az egyezmény valamennyi részesét felhatalmazta arra, hogy beavatkozzon a nyílt tengeren olyan esetekben, amikor tengeri baleset eredményeként olajszennyezés fenyegeti a tengert vagy a partot. A beavatkozás jogának ezen elvét megerősítette az UNCLOS 221. cikke is. ( 19 )

58.

Általánosan elfogadottnak tűnik ugyanis, hogy kizárólag a lobogó szerinti állam nem elegendő a hajók által okozott szennyezése elleni küzdelemhez. ( 20 ) Ebből a szempontból az UNCLOS 220. cikke – amely vitathatatlanul kibővíti a beavatkozási egyezmény és az UNCLOS 221. cikke által a parti államok részére biztosított hatáskört, amennyiben lehetővé teszi a parti állam számára, hogy olyan esetben is eljárást indítson, amikor nem történt tengeri baleset – által a parti államok részére biztosított hatáskör álláspontom szerint úgy tekinthető, mint amely a nemzetközi közösség azon szándékát tükrözi, hogy eszközöket biztosítson a hajók által okozott szennyezés elleni hatékonyabb küzdelemhez és a tengeri környezet mint közös kincs védelméhez. E tekintetben megjegyzem, hogy a beavatkozási megállapodás nemcsak az UNCLOS 221. cikkének szövegezését befolyásolta, hanem a 220. cikkét is. ( 21 )

59.

Ebben az összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy az UNCLOS 220. cikkének (3)–(6) bekezdése pusztán végrehajtási joghatóságot ruház a parti államra, egyértelműen meghatározott körülmények között, a lobogó szerinti állam hatásköre mellett. (Korlátozott) joghatóságot biztosít a parti államok számára a tengeri környezet védelme érdekében, amennyiben megsértik a hajók által okozott szennyezésre vonatkozó nemzetközi szabályokat és előírásokat. A Marpol 73/78 egyezményben az olajszennyezés megakadályozása kapcsán szereplő materiális szabályok ilyen szabályokat jelentenek. Nem szabad ugyanis elfeledkezni arról, hogy az UNCLOS keretegyezmény, amelyet más nemzetközi megállapodások egészítenek ki, mint a Marpol 73/78 egyezmény. ( 22 )

60.

Ezzel szemben az UNCLOS 220. cikkének (3)–(6) bekezdése nem ír elő például szigorúbb szennyezési szabályokat, mint amelyek egyébként alkalmazandóak lennének. E szabályok nem ruháznak a lobogó szerinti állam joghatóságán túl joghatóságot a parti államokra annak érdekében, hogy fellépjenek a külföldi hajókkal szemben. Amint ugyanis az az UNCLOS 228. cikkének (1) bekezdéséből kitűnik, a lobogó szerinti állam átveheti az eljárást az azt követő hat hónapon belül, hogy a parti állam értesítette a lobogója alatt hajózó hajóval szemben alkalmazott intézkedésekről. ( 23 )

61.

Valamennyi más államhoz hasonlóan a lobogó szerinti államok az UNCLOS 192. cikke alapján kötelesek védeni és megőrizni a tengeri környezetet. Az UNCLOS 217. cikke alapján kötelesek továbbá biztosítani a hajók által okozott szennyezésre vonatkozó nemzetközi szabályok és előírások tényleges végrehajtását. A közelség elvének megfelelően az UNCLOS 220. cikkének (3)–(6) bekezdése ugyanakkor azon állam, vagyis a parti állam számára is joghatóságot biztosít, amelynek a legnyilvánvalóbb érdeke fűződik ehhez. A gyakorlatban a parti állam vitathatatlanul a legalkalmasabb helyen van a hajók által okozott szennyezésre vonatkozó releváns nemzetközi szabályok megsértésének megállapítása, illetve adott esetben a szóban forgó hajóval szemben a végrehajtási intézkedések meghozatala szempontjából.

62.

Ebből a szempontból vizsgálva, az UNCLOS 220. cikkének (3)–(6) bekezdésében szereplő, a parti állam joghatóságát kizárólagos gazdasági övezetében megalapozó joghatósági okokat annak biztosítása érdekében alakították ki, hogy ezen egyezménynek a tengeri környezet védelmére és megőrzésére vonatkozó szabályait ténylegesen végre lehessen hajtani.

63.

Összefoglalásként, az UNCLOS alapján a lobogó szerinti állam joghatósága marad a főszabály. Ugyanakkor azáltal, hogy a kizárólagos gazdasági övezetben párhuzamos joghatóságot biztosít a parti állam számára a vonatkozó nemzetközi szabályok megsértése esetén, az UNCLOS a parti állam érdekeinek hatékony védelmével, illetve a tengerek egyre fokozódó kiaknázásának korában az emberiség közös kincsének felfogott tengeri környezet védelmével és megőrzésével kapcsolatos elismert igényt tükrözi. ( 24 )

64.

E megfontolásokat kell figyelembe venni a jelen ügyben a Bíróság elég terjesztett kérdések értékelése során.

65.

Kiindulásként megjegyzem, hogy a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés megválaszolására, mivel az kifejezetten a beavatkozási egyezmény értelmezését kéri. Amint azt fent kifejtettem, a Bíróság hatáskör hiányában nem válaszolhatja meg ezt a kérdést. ( 25 )

66.

Ugyanakkor összefüggésében nézve érthető, hogy e kérdés az első, harmadik és negyedik kérdéssel együttesen lényegileg arra keresi a választ, hogy miként kell értelmezni az UNCLOS 220. cikke (6) bekezdésének hatálya alá tartozó, a 2005/35 irányelv 7. cikkének (2) bekezdésében is megismételt érdekeket. Nem szabad elfelejteni, hogy az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdésében hivatkozott egyéb elemek mellett a parti állam csak olyan mértékben rendelkezik az eljárás megindítására joghatósággal, amennyiben az általa a joghatóság gyakorlása révén megvédeni kívánt érdekek egybeesnek az e rendelkezésben hivatkozott érdekekkel.

67.

Annak megállapítása érdekében, hogy ez fennáll‑e az előtte fekvő ügyben, a kérdést előterjesztő bíróság azt kéri, hogy a Bíróság tegye egyértelművé, hogy mit jelent a „partvonal[…] vagy […] azzal kapcsolatos érdeke[k]”, valamint „a parti tenger[e]n vagy kizárólagos gazdasági övezet[ben] található forrás[ok]” fogalma. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből ugyanis kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság bizonytalan abban, hogy a központ által kibocsátott szakvéleményben megjelölt érdekek e fogalmak hatálya alá tartoznak‑e. ( 26 )

68.

Amint azt fent kifejtettem, az UNCLOS 220. cikke (6) bekezdésének célja az, hogy biztosítsa a tengeri környezet hatékony védelmét és megőrzését. E cél fényében kell értelmezni az e rendelkezésben hivatkozott érdekeket.

69.

Ami először a „partvonal vagy az azzal kapcsolatos érdekek” fogalmát illeti, az a körülmény, hogy a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel a beavatkozási egyezmény rendelkezéseinek értelmezésére, nem jelenti azt, hogy az UNCLOS 220. cikke (6) bekezdésének értelmezését illetően ezen egyezmény rendelkezéseit teljes mértékben figyelmen kívül kellene hagyni, vagy hogy nem lehet ugyanarra az értelmezésre jutni, mint az említett egyezményben. Ugyanakkor nyilvánvalóan nincs olyan kötelezettség, amely szerint a „kapcsolódó érdekek” beavatkozási egyezmény II. cikke (4) bekezdésében szereplő meghatározását közvetlenül át kell ültetni az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdésére.

70.

Konkrétabban, az UNCLOS 220. cikke (6) bekezdésének jogalkotási történetéből egyértelműen kiderül, hogy a szerződő felek a beavatkozási egyezményre támaszkodtak, amikor rögzítették, hogy a parti államok is rendelkezzenek joghatósággal arra, hogy intézkedéseket hozzanak a kizárólagos gazdasági övezetben jogsértést elkövető külföldi hajókkal szemben. ( 27 ) Az igaz, hogy nincs arra utaló jel, hogy a beavatkozási egyezményben elfogadott meghatározásokat is át kellene ültetni az UNCLOS‑ra, amely semmilyen meghatározást nem tartalmaz a „partvonal vagy azzal kapcsolatos érdekek” kifejezést illetően, ahogy egyébként „a parti tengerén vagy kizárólagos gazdasági övezetében található források” kifejezést illetően sem.

71.

Ugyanakkor, amint azt fent bemutattam, a beavatkozási egyezmény kétségtelenül részét képezi annak a szélesebb jogszabályi összefüggésnek, amelyben az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdése működik. Figyelemmel arra, hogy az UNCLOS‑ban szereplő szabályok láthatóan ki kívánják egészíteni, illetve szélesíteni a beavatkozási egyezményben található, a tengeri baleset esetén a parti állam beavatkozását lehetővé tévő joghatóságra vonatkozó szabályokat, a „kapcsolódó érdekeknek” a beavatkozási megállapodásban tulajdonított jelentés hasznos referenciát jelent az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdése által lefedett érdekek meghatározásánál.

72.

E tekintetben megjegyzem, hogy a „kapcsolódó érdekek” beavatkozási egyezményben szereplő meghatározása széles körű. A beavatkozási egyezmény II. cikkének (4) bekezdése szerint a „kapcsolódó érdekek” közé tartoznak a parti államok tengeri balesettel közvetlenül érintett vagy veszélyeztetett érdekei, így többek között az olyan tengeri parti, kikötői vagy torkolati tevékenységek, beleértve a halászatot is, amelyek az érintett személyek megélhetésének lényeges forrását jelentik, az érintett terület turisztikai célpontjai, illetve a parti lakosság egészsége és az érintett terület jóléte, beleértve az élő tengeri erőforrások és a vadvilág megőrzését.

73.

Nem tudok olyan okot mondani, amely azt az álláspontot támasztaná alá, hogy az UNCLOS kapcsán eltérő értelmezést kellene követni. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdése a tengeri környezet megfelelő védelmének biztosítására irányul. Ennek érdekében e rendelkezés joghatóságot biztosít a parti államok számára arra, hogy beavatkozzanak a kizárólagos gazdasági övezetben. Egyértelmű, hogy a beavatkozás lehetőségét nagymértékben akadályozná, ha az ott hivatkozott érdekeket szűken értelmeznék.

74.

Egyszerűen nincs arra utaló jel, hogy csak a környezet bizonyos aspektusai lennének érintettek, vagy hogy csak a parti állam parti tengeren fennálló érdekei tartoznának a rendelkezés hatálya alá. Ezért úgy vélem, hogy a „partvonal vagy azzal kapcsolatos érdekek” kifejezést úgy kell értelmezni, hogy azok magukban foglalják a parti állam minden olyan, a parti tengeren és a kizárólagos gazdasági övezetben fennálló érdekét, amely a tenger kiaknázására és az egészséges környezetre irányul.

75.

Ami másodszor a „parti tengeren vagy kizárólagos gazdasági övezetben található források” fogalmát illeti, megjegyzem, hogy az a tény, hogy az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdése kifejezetten utal a „parti tengeren vagy kizárólagos gazdasági övezetben található forrásokra”, láthatóan azt a szándékot tükrözi, hogy az UNCLOS 220. cikke (6) bekezdésének hatálya a tengeri környezet minden olyan aspektusára kiterjedjen, amelyet a hajók által okozott szennyezés érinthet.

76.

A kérdést előterjesztő bíróság által feltett konkrét kérdést illetően, az alábbi okok miatt vélem úgy, hogy a „parti tengeren vagy kizárólagos gazdasági övezetben található források” fogalmának hatálya alá tartozó érdekeknek ki kell terjedniük a flóra és a fauna azon fajaira, amelyeket a kiaknázható fajok élelemként használnak.

77.

Először, a szóban forgó források leírására használt „any [bármely]” kifejezés használata arra utal, hogy e szó általános jelentésével összhangban széles értelmezést kell követni; vagyis azt úgy kell értelmezni, mint amely minden élő és élettelen forrásra utal, függetlenül attól, hogy azt ki lehet‑e közvetlenül aknázni, vagy sem.

78.

Másodszor, a „források” olyan értelmezése, amely szerint a „parti tengeren vagy kizárólagos gazdasági övezetben található források” fogalma kiterjed a flóra és a fauna azon fajaira, amelyeket a kiaknázható fajok élelemként használnak, illeszkedik a tengeri környezetvédelmi politika és a közös halászati politika terén az Európai Unió által támogatott ökoszisztéma alapú megközelítéshez. ( 28 ) E megközelítés elismeri az ökoszisztémán belüli, így a fajok közötti interakciókat, és nem a szélesebb ökoszisztémától elkülönülten szemléli a fajokat. ( 29 ) E kapcsolatokat egyértelműen elismeri az UNCLOS is, különösen a 61. cikk (4) bekezdése, ( 30 ) amelyre a kérdést előterjesztő bíróság is hivatkozik.

79.

Harmadszor, és alapvetően, nem szabad elfelejtenünk, hogy az UNCLOS 220. cikke (6) bekezdésének célja, hogy a tengeri környezet egészének hatékony védelmét és megőrzését biztosítsa. E céllal egyszerűen ellentétes lenne, ha e rendelkezés hatálya azon forrásokra korlátozódna, amelyeket nem közvetlenül aknáz ki a parti állam.

80.

Ennek megfelelően azt javaslom, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első, második, harmadik és negyedik kérdésre olyan választ adjon, amely szerint az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdését és a 2005/35 irányelv 7. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy egyrészt a „partvonal vagy azzal kapcsolatos érdekek” fogalma magában foglalja a parti állam minden olyan, a parti tengeren és a kizárólagos gazdasági övezetben fennálló érdekét, amely a tenger kiaknázására és az egészséges környezetre irányul, másrészt pedig, hogy a „parti tengeren vagy kizárólagos gazdasági övezetben található források” fogalma magában foglalja mind az élő erőforrásokat – mint például a flóra és a fauna azon fajait, amelyeket a kiaknázható fajok élelemként használnak –, mind az élettelen erőforrásokat.

81.

Ötödik, hatodik, hetedik, kilencedik és tizedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegileg azzal kapcsolatban kér iránymutatást, hogy milyen bizonyítékok szükségesek ahhoz, hogy a parti állam eljárást indítson a kizárólagos gazdasági övezetében hajózó külföldi hajóval szemben, az UNCLOS 220. cikke (6) bekezdésének és a 2005/35 irányelv 7. cikke (2) bekezdésének megfelelően.

82.

A kérdéssel kapcsolatos iránymutatást két lépésben adom meg. Először megvizsgálom az UNCLOS 220. cikke (3), (5) és (6) bekezdésének kölcsönhatását. Másodszor kitérek az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdésében hivatkozott „jelentős kár veszélyének” körülményére.

83.

Annak érdekében, hogy jobban megérthessük az UNCLOS 220. cikkének belső logikáját, illetve azt, hogy miként működik az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdése, érdemes az UNCLOS 220. cikke (3), (5) és (6) bekezdése kölcsönhatásának vizsgálatával kezdeni; e cikkek közül az utóbbi kettőre különös figyelmet fordítottak a tárgyaláson.

84.

Előzetes észrevételként, általánosan elfogadott, hogy az UNCLOS 220. cikke fokozatos megközelítésen alapul.

85.

A jelen ügy összefüggésében különösen jelentősége van az UNCLOS 220. cikkének (3), (5) és (6) bekezdésében meghatározott joghatósági okoknak, amelyek joghatóságot biztosítanak a parti állam számára a kizárólagos gazdasági övezetében hajózó külföldi hajók felett. Amint azt az alábbiakban látni fogjuk, valójában e rendelkezések mindegyike külön joghatósági okot tartalmaz a parti állam javára. E joghatósági okokat különböző körülmények között kell alkalmazni, és azok jelentősen eltérnek azon intézkedések tekintetében, amelyeket a parti állam az adott ok alapján meghozhat. Ennek megfelelően mindegyik joghatósági ok vonatkozásában külön kell értékelni a releváns elemeket az adott ügy körülményeinek fényében.

86.

A fokozatos megközelítés látható az egyes rendelkezések által lehetővé tett beavatkozás szintjéből. Először, az UNCLOS 220. cikkének (3) bekezdése feljogosítja a parti államot arra, hogy információt kérjen a külföldi hajótól annak érdekében, hogy megállapítható legyen a hajók által okozott szennyezésre vonatkozó nemzetközi szabályok és előírások megsértése. Másodszor, az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdése feljogosítja a parti államot arra, hogy megvizsgálja a külföldi hajót. Harmadszor, az UNCLOS 220. cikkének (3) bekezdése feljogosítja a parti államot arra, hogy eljárást indítson a külföldi hajóval szemben.

87.

A 220. cikk (3) és (5) bekezdésében szereplő joghatósági okok egyértelműen kapcsolódnak egymáshoz. Egyfelől mindkét rendelkezés olyan körülményekre vonatkozik, amelyek esetében a parti állam azt gyanítja (vagyis amikor alapos okkal feltételezhető), hogy egy külföldi hajó megsértette a hajók által okozott szennyezésre vonatkozó nemzetközi szabályokat és előírásokat. Az e rendelkezésekben hivatkozott intézkedések annak megállapítására irányulnak, hogy az adott hajó a szóban forgó jogsértés forrása. Másfelől az UNCLOS 220. cikkének (5) bekezdésével összhangban a parti állam csak abban az esetben vizsgálhatja meg a külföldi hajót – amely megtagadta az együttműködést a parti állam hatóságaival a 220. cikk (3) bekezdése szerinti információkéréseket illetően –, ha a vizsgált jogsértés lényeges kibocsátást eredményezett, és ezáltal a tengeri környezetet jelentős szennyezés érte vagy annak veszélye alakult ki.

88.

Másként fogalmazva, az együttműködés megtagadása nem jelenti automatikusan azt, hogy a parti állam az UNCLOS 220. cikkének (5) bekezdése alapján vizsgálatot folytathat. Ellenkezőleg, a vizsgálat csak szigorú feltételek mellett lehetséges, amennyiben a kibocsátás mennyisége és az abból eredő szennyezés kellően jelentős.

89.

A 220. cikk (3) és (5) bekezdésével ellentétben az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdése olyan helyzetre vonatkozik, amelyben a parti államnak nyilvánvaló objektív bizonyítékok állnak rendelkezésére a jogsértést illetően. ( 31 ) Ezenfelül, ahhoz, hogy a parti államnak joga legyen az eljárás megindítására, a jogsértésnek az e rendelkezés által védett érdekeket érintő jelentős kárt vagy ennek veszélyét kell eredményeznie.

90.

Fontos hangsúlyozni, hogy az UNCLOS 220. cikke (3) és (5) bekezdésével ellentétben semmi sem utal arra, hogy az UNCLOS 220. cikke (6) bekezdésének alkalmazása az UNCLOS 220. cikke (5) bekezdésének előzetes alkalmazásától függene. E rendelkezések egyszerűen eltérő körülményeket szabályoznak.

91.

Az vitathatatlanul teljes mértékben elképzelhető, hogy az UNCLOS 220. cikke (5) bekezdésének értelmében vett vizsgálat biztosíthatja jogsértés azon nyilvánvaló objektív bizonyítékait, amelyek az UNCLOS 220. cikke (6) bekezdésének alkalmazásához szükségesek. Ez azonban nincs szükségképpen így. A parti államnak ugyanis rendelkezésére állhatnak például olyan (légi) fotóbizonyítékok, amelyekből kitűnik, hogy a szóban forgó külföldi hajó megsértette a hajók által okozott szennyezésre vonatkozó nemzetközi szabályokat és előírásokat. A jelen ügy jó példa erre: a tárgyaláson kifejtették, hogy a hatóságnak olyan légifelvételek állnak rendelkezésére, amelyek megerősítik, hogy a Bosphorus Queen a szóban forgó kibocsátás forrása.

92.

Mindazonáltal, amint arra fent már utaltam, a külföldi hajó által elkövetett jogsértés nyilvánvaló objektív bizonyítéka önmagában nem elegendő ahhoz, hogy igazolja az eljárás megindítását e hajóval szemben, az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdésével összhangban. E jogsértésnek jelentős kárt vagy ennek veszélyét okozó kibocsátást kell eredményeznie.

93.

Ahogy én értem, a kérdést előterjesztő bíróság bizonytalan abban, hogy a jelen ügy körülményei között fennáll‑e az UNCLOS 220. cikke (6) bekezdésének értelmében vett „jelentős kár veszélye”. Különösen azzal kapcsolatban bizonytalan, hogy milyen jellegű bizonyítékokkal kell rendelkeznie a parti államnak ahhoz, hogy a joghatóságára hivatkozzon az UNCLOS 220. cikke (6) bekezdésének (és a 2005/35 irányelv 7. cikke (2) bekezdésének) alapján.

94.

Minden további nélkül áttérek annak vizsgálatára, hogy e körülményt miként kell értelmezni a jelen ügy sajátos körülményei között.

95.

Előzetesen érdemes emlékeztetni arra, hogy az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdése azon joghatósági okot rögzíti, amely lehetővé teszi a parti állam számára, hogy eljárást indítson a kizárólagos gazdasági övezetében hajózó külföldi hajóval szemben. A 220. cikk fokozatos megközelítésével összhangban e rendelkezés (6) bekezdése biztosítja a legmesszebb menő hatáskört a parti állam számára a külföldi hajókat illetően.

96.

Ugyanakkor fontos kiemelni azt, hogy a külföldi hajóval szemben az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdésében hivatkozott eljárás során a szankciók– mint a jelen ügyben kiszabott olajkibocsátási bírság – kiszabása érdekében megkövetelt bizonyítást nem e rendelkezés szabályozza. Az ezen eljárásokban a szankciók kiszabásához megkövetelt bizonyítás, illetve a szankciók összege ezzel szemben továbbra is az érintett parti állam nemzeti jogára tartozik. ( 32 )

97.

Ebben az összefüggésben merül fel az a kérdés, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak milyen módon kell értékelnie, hogy fennáll‑e a jelentős kár veszélye az eljárás megindítása szempontjából, az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdésével összhangban.

98.

Mindenekelőtt ellen kell állni annak a kísértésnek, hogy az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdésében szereplő „jelentős kár veszélyének” fogalmát összehasonlítsuk az UNCLOS 220. cikkének (5) bekezdésében szereplő „jelentős szennyezés veszélyének” fogalmával. Amint arra már rámutattam, azon körülmények, amelyek között a parti állam az e rendelkezésekben rögzített joghatósági okok alapján joghatóságára hivatkozhat, eltérnek, és az ott szereplő körülményeket egymástól függetlenül kell értékelni. Különösen azt nem szabad elfelejteni, hogy a „szennyezés” és a „kár” két külön fogalom. A körülményektől függően a jelentős szennyezés konkrét érdekeket érintő jelentős kárt (vagy ennek veszélyét) okozhat – vagy sem. Másként fogalmazva, a kettő közötti kapcsolat nem automatikus.

99.

Másodszor, az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdése a hajók által okozott szennyezésre vonatkozó nemzetközi szabályok és előírások megsértésének nyilvánvaló objektív bizonyítékát követeli meg. Ahogy azt fent röviden kifejtettem, a Marpol 73/78 egyezmény határozza meg az olajszennyezést szabályozó materiális nemzetközi szabályokat. Mind az UNCLOS 220. cikkének (3) bekezdése mind a 2005/35 irányelv kifejezetten hivatkozik erre az egyezményre.

100.

A Marpol 73/78 egyezmény I. melléklete 3. fejezete C. részének 15. szabálya szerint a 400 tonna és nagyobb bruttó űrtartalmú hajók esetében tilos a 15 rész/milliónál nagyobb olajtartalmú folyadék kiürítése. Másként fogalmazva, az e koncentrációt meghaladó kibocsátás a Marpol 73/78 egyezmény megsértésének minősül, amely miatt az egyezmény 4. cikkének (2) bekezdése értelmében szankciót kell kiszabni.

101.

Amennyiben a jelen ügyhöz hasonlóan az olajkibocsátás szabad szemmel látható, úgy e korlátot jelentősen átlépték. ( 33 ) Ugyanakkor az, hogy ez elegendő‑e ahhoz, hogy az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdésében előírtaknak megfelelően jelentős kár veszélyét eredményezze, az álláspontom szerint a kibocsátás megtörténtének konkrét körülményeitől függ.

102.

Másként fogalmazva, a kár veszélyének súlyosságát nem lenne szabad absztrakt módon meghatározni. Ellenkező esetben, ahogy lényegileg a francia kormány érvelt, a parti állam automatikusan eljárást indíthatna a kizárólagos gazdasági övezetében hajózó minden külföldi hajó ellen, amennyiben ezen állam bizonyítékkal rendelkezik arra, hogy a hajó olajat bocsátott ki ezen állam kizárólagos gazdasági övezetében, megsértve a Marpol 73/78 egyezmény releváns szabályait. E kormány ugyanis úgy érvel, hogy a jelentős kár veszélye vélelmezhető, feltéve hogy bizonyítható, hogy a szóban forgó hajóról származó kibocsátás (jelentősen) meghaladja a Marpol 73/78 egyezmény I. melléklete 3. fejezete C. részének 15. szabályában meghatározott határértéket.

103.

E megközelítés kétségkívül összhangban lenne az UNCLOS 220. cikkének arra irányuló céljával, hogy biztosítsa a tengeri környezet hatékony védelmét és megőrzését. Mindazonáltal, amint azt fent kifejtettem, az UNCLOS főszabálya továbbra is a lobogó szerinti állam joghatósága. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy elsősorban a lobogó szerinti államoknak kell biztosítaniuk, hogy a lobogójuk alatt hajózó hajók tiszteletben tartsák a nemzetközi jog alkalmazandó szabályait és előírásait, valamint ezen államoknak kell megfelelő végrehajtási intézkedéseket hozniuk abban az esetben, ha hajójuk megsérti e szabályokat. A parti állam a közelség elvének megfelelően csak kivételes, egyértelműen meghatározott körülmények között rendelkezik hatáskörrel arra, hogy intézkedéseket hozzon egy a kizárólagos gazdasági övezetben található hajóval szemben. Ennélfogva, annak elkerülése érdekében, hogy a parti államok joghatóságára vonatkozó kivétel váljon a főszabállyá, a jelentős kár veszélyét nem lehet pusztán vélelmezni.

104.

Ezért úgy vélem, hogy a „jelentős kár veszélyének” a körülmények olyan konkrét értékelésén kell alapulnia, amelynek alapján észszerűen feltételezhető, hogy a kibocsátás jelentős kár veszélyét eredményezi a parti állam UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdésében hivatkozott érdekeit illetően. A jelentős kár veszélye fennállásának értékelése szempontjából releváns tényezők közé tartozhat például a kibocsátással érintett terület érzékenysége, annak volumene, földrajzi elhelyezkedése és mértéke, valamint a kibocsátás időtartama és a területen a kibocsátás időpontjában uralkodó meteorológiai körülmények.

105.

A jelen ügyben az olajkibocsátás a Balti‑tengeren, közelebbről a Finn‑öbölben történt. A Balti‑tengert nemzetközileg olyan különleges területként ismerik el, amelyet földrajzi sajátosságok, valamint egy különleges védelemre szoruló, különösen sérülékeny ökoszisztéma jellemez. ( 34 ) E körülményt kétségkívül figyelembe kell venni az UNCLOS 220. cikke (6) bekezdésének értelmezése során: fontos annak eldöntése szempontjából, hogy a kibocsátás a szóban forgó ügy körülményei között jelentős kár veszélyét eredményezi‑e.

106.

Amint arra a Bizottság a tárgyalás során rámutatott, a (jelentős) kár absztrakt veszélye (vagyis a látható kibocsátás fennállása) némiképp paradox módon a jelentős kár konkrét veszélyévé válik a különösen érzékeny területen történt kibocsátás konkrét körülményei között. Ennek oka, hogy ilyen körülmények között az alapeljárásban szereplő jellegű kibocsátás puszta létezése alapján feltételezhető a jelentős kár veszélyének fennállása.

107.

Másként fogalmazva: a Balti‑tenger területének sajátos földrajzi és ökológiai jellemzői, valamint érzékenysége nem hat ki a parti állam UNCLOS 220. cikke (6) bekezdése szerinti joghatóságának terjedelmére oly módon, hogy e joghatósági okot kiterjessze azon helyzetekre, amelyekben a Marpol 73/78 egyezmény alkalmazandó szabályainak megsértése nem eredményezi jelentős kár veszélyét. E jellemzők a jelentős kár veszélye fennállásának megállapítására vannak hatással.

108.

Ennek alapján úgy vélem, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett ötödik, hatodik, hetedik, kilencedik és tizedik kérdésre olyan választ kell adni, amely szerint a parti állam gyakorolhatja az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdésében és a 2005/35 irányelv 7. cikkének (2) bekezdésében rögzített végrehajtási joghatóságot olyan körülmények között, amelyeknél egyrészt ezen államnak nyilvánvaló objektív bizonyítékok állnak rendelkezésére arra, hogy a hajók által okozott szennyezésre vonatkozó alkalmazandó nemzetközi szabályokat és előírásokat megsértő kibocsátás egy külföldi hajóról ered, valamint másrészt észszerűen feltételezhető, hogy e kibocsátás az ügy sajátos körülményei között jelentős kár veszélyét eredményezi a tengeri környezetre nézve. Annak meghatározása során, hogy fennáll‑e a jelentős kár veszélye, különös hangsúlyt kell fektetni a kibocsátással érintett terület érzékenységére, annak volumenére, földrajzi elhelyezkedésére és mértékére, valamint a kibocsátás időtartamára és az érintett területen uralkodó meteorológiai körülményekre.

109.

Végül röviden kitérek az előzetes döntéshozatalra előterjesztett nyolcadik kérdésre. E kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróság lényegileg arra keresi a választ, hogy a 2005/35 irányelv 1. cikke (2) bekezdésének milyen módon kell kihatnia az irányelv 7. cikke (2) bekezdésének értelmezésére, amely a parti államok azon hatáskörét szabályozza, hogy eljárást indítsanak egy átmenő forgalomban lévő hajóval szemben. Ennek oka, hogy az 1. cikk (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az irányelv nem akadályozza a tagállamokat abban, hogy szigorúbb intézkedéseket hozzanak a hajók által okozott szennyezéssel szemben, ha ez összhangban van a nemzetközi joggal.

110.

Egyrészt a 2005/35 irányelvben semmi nem utal arra, hogy a szennyezéssel szembeni küzdelmet szolgáló szigorúbb szabályok alkalmazása nem vonatkozik ezen irányelv valamennyi rendelkezésére. Ennélfogva, a szigorúbb szabályok alkalmazásának lehetősége az irányelv 7. cikkének (2) bekezdésére is vonatkozik.

111.

Másfelől azonban, mivel e szabályoknak összhangban kell lenniük a nemzetközi joggal, a tagállamok csak akkor léphetnek fel egy külföldi hajóval szemben a 2005/35 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése alapján, ha e fellépést az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdése lehetővé teszi. E rendelkezés határozza meg nemzetközi jogi szempontból azt a joghatósági okot, amely lehetővé teszi a parti állam számára, hogy eljárást indítson egy külföldi hajóval szemben. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az UNCLOS 220. cikkének a Marpol 73/78 egyezményben található releváns rendelkezések fényében értelmezett (6) bekezdése határozza meg a tagállam arra irányuló hatáskörének korlátait, hogy fellépjen egy átmenő forgalomban lévő hajóval szemben, a 2005/35 irányelv 7. cikkének (2) bekezdésével összhangban. ( 35 ) Egyszerűen fogalmazva, a tagállamok számára a 2005/35 irányelvben a hajók által okozott szennyezés elleni küzdelmet célzó, messzebbre mutató intézkedések elfogadására vonatkozóan meghagyott mérlegelési mozgásteret körülhatárolják az alkalmazandó nemzetközi jogi szabályok, amelyeken az uniós jog keretében nem lehet túllépni.

112.

E tekintetben ugyanakkor fontos kiemelni, hogy e korlátok túllépése nélkül a tagállamok, amikor az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdése és a 2005/35 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése alapján joghatóságuk fennállására hivatkoznak, figyelembe vehetik a kibocsátás helyének különös sajátosságait, adott esetben annak érzékenységét. Ahogy fent kifejtettem, e sajátosságok annak meghatározásánál relevánsak, hogy a Marpol 73/78 egyezmény vonatkozó szabályainak megsértése a szóban forgó parti állam érdekeit érintő, az UNCLOS 220. cikke (6) bekezdésének értelmében vett jelentős kárt (jelentős kár veszélyét) eredményezi‑e. ( 36 ) Másként fogalmazva, a tagállamok még az alkalmazandó nemzetközi szabályok korlátain belül is jelentős mérlegelési mozgásteret őriznek meg annak értékelése során, hogy az eljárás megindítása az átmenő forgalomban lévő külföldi hajóval szemben megfelelő‑e a tengeri környezet megfelelő védelme és megőrzése szempontjából az adott körülmények között.

113.

Ennélfogva az előzetes döntéshozatalra előterjesztett nyolcadik kérdésre olyan választ kell adni, amely szerint a 2005/35 irányelv 1. cikkének (2) bekezdésétől függetlenül a tagállamok nem terjeszthetik ki az irányelv 7. cikkének (2) bekezdésében rögzített végrehajtási joghatóságukat az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdésében engedélyezett mértéken túlra.

114.

A fenti érvek alapján azt javasolom, hogy a Bíróság a következő választ adja a korkein oikeus (legfelsőbb bíróság, Finnország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre:

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének 1982. december 10‑én Montego Bayben kötött tengerjogi egyezménye (UNCLOS) 220. cikkének (6) bekezdését és a 2009. október 21‑i 2009/123/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv által módosított, a hajók által okozott szennyezésről és a szennyezéssel elkövetett jogsértésekre alkalmazandó, büntetőjogi szankciókat is magukban foglaló szankciók bevezetéséről szóló, 2005. szeptember 7‑i 2005/35/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 7. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy egyrészt a „partvonal vagy azzal kapcsolatos érdekek” fogalma magában foglalja a parti állam minden olyan, a parti tengeren és a kizárólagos gazdasági övezetben fennálló érdekét, amely a tenger kiaknázására és az egészséges környezetre irányul, másrészt pedig, hogy a „parti tengeren vagy kizárólagos gazdasági övezetben található források” fogalma magában foglalja mind az élő erőforrásokat – mint például a flóra és a fauna azon fajait, amelyeket a kiaknázható fajok élelemként használnak –, mind az élettelen erőforrásokat.

A parti állam gyakorolhatja az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdésében és a 2005/35 irányelv 7. cikkének (2) bekezdésében rögzített végrehajtási joghatóságot olyan körülmények között, amelyeknél egyrészt ezen államnak nyilvánvaló objektív bizonyítékok állnak rendelkezésére arra, hogy a hajók által okozott szennyezésre vonatkozó alkalmazandó nemzetközi szabályokat és előírásokat megsértő kibocsátás egy külföldi hajóról ered, valamint másrészt észszerűen feltételezhető, hogy e kibocsátás az ügy sajátos körülményei között jelentős kár veszélyét eredményezi a tengeri környezetre nézve. Annak meghatározása során, hogy fennáll‑e a jelentős kár veszélye, különös hangsúlyt kell fektetni a kibocsátással érintett terület érzékenységére, annak volumenére, földrajzi elhelyezkedésére és mértékére, valamint a kibocsátás időtartamára és az érintett területen uralkodó meteorológiai körülményekre.

A 2005/35 irányelv 1. cikkének (2) bekezdésétől függetlenül a tagállamok nem terjeszthetik ki az irányelv 7. cikkének (2) bekezdésében rögzített végrehajtási joghatóságukat az UNCLOS 220. cikkének (6) bekezdésében engedélyezett mértéken túlra.