1. 

A jelen előzetes döntéshozatalra előterjesztett két kérdés közül az első – amely kérelem tulajdonképpen a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló, 1992. október 12-i 2913/92/EGK tanácsi rendelet ( 2 ) 236. cikkének (2) bekezdésében foglalt „vis maior” fogalmának értelmezésére irányul – az alábbiakban kifejtett indokok miatt álláspontom szerint tágabb kérdésre irányul, nevezetesen a nem jogszabály szerintinek nyilvánított dömpingellenes vám visszatérítésére vagy elengedésére a Közösségi Vámkódex említett rendelkezésében biztosított 3 éves határidő lehetséges terjedelmének meghatározására olyan esetben, mint amely a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemre okot adott. Mindenesetre a jelen ügy hátterében az Egyiptomból, Indiából és Pakisztánból származó pamut ágyneműkre végleges dömpingellenes vám kiszabásáról szóló, 1997. november 28-i 2398/97/EK tanácsi rendelet ( 3 ) érvénytelensége megállapítása joghatásának kérdése áll, ahogy azt a Bíróság az Ikea Wholesale ügyben 2007. szeptember 27-én hozott ítéletében ( 4 ) megállapította.

2.

Az Európai Közösség 1994. április 15-én aláírta a többoldalú kereskedelmi tárgyalások uruguayi fordulójának záróokmányát, a Kereskedelmi Világszervezetet létrehozó egyezményt (a továbbiakban: WTO-megállapodás), valamint valamennyi megállapodást és egyezményt, amelyek az egyezmény 1–4. mellékletében szerepelnek. E mellékletekben szerepel többek között az 1994. évi Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (a továbbiakban: 1994. évi GATT), valamint a vitarendezési szabályokról és eljárásokról szóló egyetértési megállapodás (a továbbiakban: egyetértési megállapodás). ( 5 )

3.

A WTO-t létrehozó egyezmény preambuluma szerint a szerződő felek olyan megállapodásokat kötöttek, amelyek „kölcsönös[ek] és kölcsönösen előnyös[ek], a vámok és más kereskedelmi akadályok lényeges csökkentésére és a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokban meglévő hátrányosan megkülönböztető elbánás felszámolására [irányulnak]”.

4.

Az említett egyezmény III. cikkének (2) bekezdése szerint a WTO „tárgyalási fórumot biztosít tagjai számára multilaterális kereskedelmi kapcsolataikat illetően […]”.

5.

Ezen egyezmény II. cikkének (2) bekezdése kimondja, hogy „az 1., 2. és 3. mellékletekben szereplő megállapodások és a kapcsolódó jogi aktusok […] minden tagra nézve kötelezőek”.

6.

Az egyezmény XVI. cikkének (4) bekezdése kimondja, hogy „minden tag biztosítja törvényi, rendeleti előírásainak és közigazgatási eljárásainak összhangját a mellékelt megállapodások szerinti kötelezettségeivel”.

7.

Az 1994. évi GATT VI. cikkének (1) bekezdése szerint az olyan dömping, „amely lehetővé teszi, hogy egy ország termékeit a rendes értékükhöz képest alacsonyabb áron lehessen bevinni egy másik ország piacára, elítélendő, amennyiben jelentős kárt okoz vagy okozhat bármelyik szerződő fél területén működő termelési ágazatnak, vagy nagymértékben késlelteti egy nemzeti termelési ágazat kiépítését”.

8.

Ebben az összefüggésben lehetőség van dömpingellenes intézkedések bevezetésére a dömpingellenes megállapodásban előírt feltételek mellett és körülmények között, amely a 18. cikk (4) bekezdésében valamennyi szerződő fél számára előírja, hogy tegyen meg „minden szükséges, általános vagy egyedi jellegű intézkedést annak biztosítására, […] hogy törvényi, rendeleti előírásai és közigazgatási eljárásai összhangba kerüljenek e megállapodás rendelkezéseivel […]”.

9.

Az egyetértési megállapodás célja – 3. cikkének (2) bekezdése értelmében –, „hogy az az idetartozó megállapodások tagjai jogainak és kötelezettségeinek védelmét szolgálja, és az egyezmények rendelkezéseit tisztázza a nemzetközi közjog értelmezésének szokásos szabályai szerint”.

10.

Az említett megállapodás 3. cikkének (7) bekezdése értelmében a vitában részt vevő felek számára kölcsönösen elfogadható megoldás hiányában a vitarendezési mechanizmus célja az, „hogy biztosítsa az érintett intézkedések visszavonását, amennyiben úgy találják, hogy ezek nem állnak összhangban bármely idetartozó megállapodás rendelkezéseivel”.

11.

Amennyiben az összeegyeztethetetlen intézkedés azonnali visszavonása nem lehetséges, az érintett tag részére az egyetértési megállapodás 21. cikkének (3) bekezdése értelmében a visszavonásra ésszerű határidő engedélyezhető. Amennyiben ennek nem tesz eleget, a megállapodás 22. cikkének (2) bekezdése lehetővé teszi az érintett tag számára, hogy a vitában résztvevő valamennyi féllel ideiglenesen tárgyalásokat kezdeményezzen kölcsönösen elfogadható kompenzáció kialakítása céljából. Ennek hiányában valamennyi fél kérheti a WTO Vitarendezési Testületétől (a továbbiakban: DSB), hogy az érintett taggal szemben ideiglenesen függessze fel az engedmények vagy más kötelezettségek alkalmazását.

12.

A Közösségi Vámkódex 236. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A behozatali vagy kiviteli vámokat vissza kell fizetni, amennyiben megállapításra kerül, hogy megfizetésükkor e vámösszegek nem jogszabály szerintiek voltak, vagy az összeget a 220. cikk (2) bekezdése ellenére vették könyvelésbe.

A behozatali vagy kiviteli vámokat el kell engedni, amennyiben megállapításra kerül, hogy könyvelésbe vételükkor e vámösszegek nem jogszabály szerintiek voltak, vagy az összeget a 220. cikk (2) bekezdése ellenére vették könyvelésbe.

Visszafizetés vagy elengedés nem nyújtható, ha valamely, nem jogszabály szerint fizetendő összegnek a kifizetése vagy könyvelésbe vétele az érintett személy szándékos cselekedetének eredménye.

(2)   A behozatali vagy kiviteli vámokat a megfelelő vámhivatalnál a szóban forgó vámösszegnek az adóssal való közlésétől számított 3 éven belül benyújtott kérelemre fizetik vissza vagy engedik el.

Ezt a határidőt meg kell hosszabbítani, ha az érintett személy igazolja, hogy előre nem látható körülmény vagy vis maior miatt akadályoztatva volt a kérelem említett határidőn belüli benyújtásában.

Ha e határidőn belül a vámhatóság maga fedezi fel, hogy az (1) bekezdés első és második albekezdésében foglalt helyzet áll fenn, saját kezdeményezésére [helyesen: hivatalból] hajtja végre a visszafizetést vagy elengedést.”

13.

A 2398/97 rendelet végleges dömpingellenes vámot vetett ki az Egyiptomból, Indiából és Pakisztánból származó pamut ágyneműk behozatalára.

14.

Néhány hónappal később, az India által 1998. augusztus 3-án a DSB előtt előterjesztett kifogás alapján megbeszélések kezdődtek a Közösséggel a 2398/97 rendelettel kapcsolatban.

15.

Mivel nem sikerült kölcsönösen elfogadható megoldást találni, India 1999. szeptember 7-én azt kérte a DSB-től, hogy különleges testületet állítson fel annak kivizsgálására, hogy a 2398/97 rendelet összeegyeztethető-e a WTO rendelkezéseivel.

16.

Az említett különleges testület, amelyet 1999. október 27-én állítottak fel, 2000. október 30-án jelentést ( 6 ) adott ki, amelyben arra a jelen ügy szempontjából lényeges következtetésre jutott, hogy a Közösség a dömpingellenes megállapodásból eredő kötelezettségeivel összeegyeztethetetlen módon járt el. Különösen kiemelte egyfelől, hogy a Közösség megsértette a dömpingellenes megállapodás 2. cikkének 4.2 bekezdését, amikor a dömpingkülönbözet súlyozott átlagának megállapítása során a negatív dömpingkülönbözetre a „zeroing” módszert alkalmazta, másfelől pedig, hogy a Közösség ugyanezen megállapodás 3. cikkének (4) bekezdésével összeegyeztethetetlen módon járt el a közösségi gazdasági ágazatnak okozott kár fennállásának megállapítása során, mivel olyan gyártókra vonatkozó információkat vett figyelembe, amelyek nem olyan módon voltak részesei a belföldi iparágnak, ahogyan azt a vizsgálattal megbízott hatóság meghatározta, továbbá nem értékelte az összes releváns tényezőt, amely az említett iparág helyzetére hatással van.

17.

A különleges testület megállapításait a WTO fellebbezési testületének 2001. március 1-jei jelentése ( 7 ) megerősítette. Az említett jelentést a DSB 2001. március 12-én elfogadta.

18.

Az egyetértési megállapodás 19. cikkének (1) bekezdése értelmében a DSB arra kérte a Közösséget, hogy az intézkedését hozza összhangba a dömpingellenes megállapodással.

19.

A megállapodás 21. cikke (3) bekezdésének b) pontjával összhangban a Közösség és India 2001. április 26-án megállapodtak, hogy a DSB ajánlásainak és határozatainak végrehajtására öt hónapos és két napos határidőt tűznek. Ez a határidő 2001. augusztus 14-én telt le.

20.

2001. július 23-án fogadták el a WTO Vitarendező Testülete által dömping- és szubvencióellenes ügyekkel kapcsolatban elfogadott jelentést követően a Közösség által hozható intézkedésekről szóló 1515/2001/EK tanácsi rendeletet ( 8 ). Ezek az intézkedések a szóban forgó rendelet 1. cikkének (1) bekezdése értelmében a következők lehetnek: „a vitatott intézkedés hatályon kívül helyezése vagy módosítása” [a) pont] vagy „bármely egyéb egyedi intézkedés elfogadása, amelyet az adott körülmények között megfelelőnek tekintenek” [b) pont], emellett lehetőség van mindkét intézkedéstípus együttes alkalmazására is.

21.

Az 1515/2001/EK rendelet 3. cikke értelmében „az e rendelet alapján elfogadott intézkedések hatálybalépésük időpontjától kezdve hatályosak és – eltérő rendelkezés hiányában – nem szolgálnak az ezen időpont előtt beszedett vámok visszatérítésének alapjául”.

22.

Az Indiából származó behozatalra vonatkozóan a Tanács 2001. augusztus 7-én elfogadta az 1644/2001/EK rendeletet ( 9 ), amely felfüggesztette az Indiából származó behozatalra kivetett dömpingellenes vám alkalmazását.

23.

A Pakisztánból származó behozatalokat illetően a 2002. január 28-i 160/2002/EK tanácsi rendelet ( 10 ) értelmében a dömpingellenes eljárást lezárták, mivel az új számítás kimutatta, hogy az érintett termék egyik pakisztáni vállalkozás által történő kivitele sem dömpingelt.

24.

Öt évvel később, a Bíróság a hivatkozott Ikea-ügyben 2007. szeptember 27-én hozott ítéletében megállapította egyfelől, hogy a 2398/97 rendelet 1. cikke érvénytelen volt, mivel a Tanács a „zeroing” módszert alkalmazta, másfelől, hogy az importőröknek, akik keresetet nyújtottak be az olyan határozatok ellen, amelyek alapján a 2398/97 rendelettel összhangban tőlük dömpingellenes vámokat szedtek be, főszabály szerint jogukban áll ezen rendelet érvénytelenségének megállapítására hivatkozni, a szóban forgó vámoknak a Közösségi Vámkódex 236. cikkének (1) bekezdése szerinti visszatérítése érdekében.

25.

A franciaországi székhelyű, tevékenysége szerint áruk csomagküldő kereskedelmével foglalkozó CIVAD részvénytársaság, Pakisztánból származó pamut ágyneműket forgalmaz. 1997. december 15-ét követően megfizette a 2398/97/EK rendelet által előírt dömpingellenes vámot.

26.

A 160/2002 rendelet elfogadását követően, 2002. július 26-án és 2002. október 28-án kelt leveleiben a CIVAD a Pakisztánból származó, 1997. december 15. és 1999. július 23. között behozott pamut ágyneműre kivetett, azok behozatalakor megfizetett dömpingellenes vámok visszatérítését kérte.

27.

Hat évvel később, az Ikea-ügyben hozott ítéletet követően, 2008. március 17-én kelt levelében a Direction régionale des douanes et droits indirects de Lille (a lille-i regionális vámhatóság) elutasította a CIVAD 1997. december és 1999. január, majd 1999. február és 2002. január között benyújtott behozatali vámáru-nyilatkozatok alapján megfizetett dömpingellenes vámok visszatérítése iránti kérelmeit. A Direction régionale szerint a Közösségi Vámkódex 236. cikkének (2) bekezdése által a vámok visszatérítésére előírt 3 éves határidőt csak akkor lehet meghosszabbítani, ha az érintett személy igazolja, hogy előre nem látható körülmény vagy vis maior miatt akadályoztatva volt a kérelem említett határidőn belüli benyújtásában, a vám beszedésére jogalapot biztosító közösségi rendelet megsemmisítése azonban nem tartozik ezek közé.

28.

A CIVAD 2008. április 24-én kelt levelét, amelyben a határozat felülvizsgálatát kérte – hivatkozással arra, hogy a dömpingellenes eljárás lezárásának az Európai Közösségek Hivatalos Lapjában történő közzététele előtt nem állt módjában a visszatérítés iránti kérelmeit benyújtani – a vámhatóság 2008. augusztus 14-i levelében elutasította.

29.

2009. július 2-án kelt keresetében a CIVAD pert indított a tribunal d’instance de Roubaix (roubaix-i elsőfokú bíróság) előtt a Közösségi Vámkódex 243. cikke alapján a dömpingellenes vámok visszatérítése iránt, a Receveur des douanes de Roubaix C. R. D. (roubaix-i vámhivatal), a Directeur régional des douanes et droits indirects de Lille (a lille-i regionális vámhatóság vezetője) és az Administration des douanes (vámhatóság) ellen.

30.

A fenti előzmények alapján az eljáró bíróság az alábbi kérdéseket terjesztette elő előzetes döntéshozatal céljából:

Első kérdés:

„Az olyan közösségi rendelet jogellenessége, amellyel szemben gazdasági szereplő sem de iure, sem de facto nem élhet egyedi megsemmisítés iránti keresettel, a vis maior olyan esetét jelenti-e e gazdasági szereplő számára, amely megalapozza a Közösségi Vámkódex 236. cikkének (2) bekezdésében előírt határidő túllépését?”

Második kérdés:

„Amennyiben az első kérdésre adandó válasz nemleges, a Közösségi Vámkódex 236. cikke utolsó albekezdésének rendelkezései mely alábbi időponttól kezdve kötelezik arra a vámhatóságot, hogy hivatalból visszatérítse a dömpingellenes vámot, amennyiben a rendelet jogellenességét a WTO egyik tagállama által e célból indított eljárás nyomán megállapították:

31.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem 2010. november 17-én érkezett a Bírósághoz.

32.

Észrevételeket a CIVAD, a Bizottság, a Cseh Köztársaság kormánya, valamint a Francia Köztársaság kormánya terjesztett elő.

33.

A CIVAD, a Francia Köztársaság és a Bizottság képviselői részt vettek a 2011. október 6-án tartott tárgyaláson, és előadták szóbeli észrevételeiket. A CIVAD képviselője a tárgyaláson okiratként csatolta a Bizottság 2011. szeptember 28-án kelt levelét a Kínai Népköztársaságból származó egyes kompresszorok behozatalára végleges dömpingellenes vám kivetéséről szóló, 2008. március 17-i 261/2008/EK tanácsi rendelet ( 11 ) alapján beszedett vámok visszatérítéséről. Az eljárásban részt vevő többi fél nem ellenezte az említett dokumentumnak az eljárás irataihoz történő csatolását.

34.

A CIVAD lényegében fenntartja, hogy egy rendelet jogellenességének megállapítása vis maiornak minősül a Közösségi Vámkódex 236. cikkének (2) bekezdése értelmében, tekintettel arra, hogy a rendkívüli körülmény előre nem láthatóan jelentkezett, és a gazdasági szereplők felelősségi körén kívül esett. Maga a jogellenesség ráadásul olyan eljárás eredménye, amelyben magánszemélyek nem vehettek részt, ezért azok nem is szerezhettek róla tudomást, csak egy későbbi rendelet (a 160/2002 rendelet) kihirdetésekor, és ez az az időpont, amelytől kezdődően lehetőségük nyílt arra, hogy visszatérítés iránti igényeiket benyújtsák. Mindenesetre a CIVAD álláspontja szerint, éppúgy, mint más esetekben, a Bizottságnak a 2398/97 rendelet jogellenességének kihirdetését követően határidőt kellett volna biztosítania a visszatérítési igények benyújtására. Fenntartja végül, hogy a Közösségi Vámkódex 236. cikkének (2) bekezdése előírja a tagállamok számára a dömpingellenes vámhivatalból történő visszatérítését a WTO különleges testülete első jelentésének napjától (2000. október 30.) kezdődően.

35.

A Cseh Köztársaság és a Francia Köztársaság, valamint a Bizottság egybehangzó álláspontja szerint a 2398/97 rendelet jogellenessége nem minősül vis maiornak, tekintettel arra, hogy egy olyan jogi közösségben, mint az Unió, nem tekinthető rendkívülinek az a körülmény, hogy egy rendeletet jogellenesnek nyilvánítanak. Ami a CIVAD eljárását illeti, az nem tette meg a megfelelő intézkedéseket az említett rendelet esetleges jogellenességével kapcsolatban, mivel a nemzeti hatóságok előtt a jogellenességre hivatkozással megfelelő időben kérhette volna a vám visszatérítését, és adott esetben indítványozhatta volna a francia bíróságoknál, hogy előzetes döntéshozatal céljából terjesszenek kérdést a Bíróság elé.

36.

Ami a második kérdést illeti, mindkét kormány és a Bizottság is azt állítja, hogy a DSB jelentése nem olyan jogcím, amely feljogosítja a nemzeti hatóságokat arra, hogy felhagyjanak valamely rendelet alkalmazásával, anélkül pedig hivatalból történő visszatérítésnek nincs helye, hiszen a 160/2002 rendelet nem tartalmaz rendelkezést a már megfizetett vámok visszatérítésére vonatkozóan.

37.

A kérdést előterjesztő bíróság az első kérdéssel olyan jogalany összetett helyzete elé állít bennünket, aki az őt közvetlenül érintő közösségi rendelettel kapcsolatban 1) a maga idejében nem tudott volna megsemmisítés iránti keresettel élni, és 2) akinek a hivatkozott rendelet jogellenességének több évvel későbbi megállapítását követően csak részben lett volna lehetősége e megállapítás előnyét élvezni a Közösségi Vámkódex 236. cikkének (2) bekezdésében foglalt határidőnek a hatóság által történő alkalmazása következtében. Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság kifejezetten azt kérdezi a Bíróságtól, hogy ez a helyzet nem minősülhetne-e vis maiornak a (2) bekezdésben foglalt, az említett határidő alkalmazása alóli kivétel értelmében.

38.

Ilyen módon összefoglalva a kérdést előterjesztő bíróság által megfogalmazott első kérdés lényegét, álláspontom szerint csak nemleges válasz adható. Ugyanakkor, a válasz következményei – annak indokolásától függően – nagyon eltérőek, sőt, egymásnak ellentmondóak is lehetnek. A következőkben a különböző lehetséges indokokkal fogok foglalkozni.

39.

A kérdést előterjesztő bíróság álláspontom szerint abból a téves feltételezésből indul ki, hogy a Közösségi Vámkódex 236. cikke magában foglalja a 2398/97 rendelet jogellenessége megállapításának esetét is, amely miatt alkalmazható rá az ott előírt 3 éves határidő, és adott esetben a vis maior kivétele is. Álláspontom szerint ugyanakkor ez a feltételezés téves, ezért a vis maior kivétele nem áll fenn.

40.

Ebben az értelemben arra kívánom felhívni a Bíróság figyelmét, hogy fontolja meg a Közösségi Vámkódex 236. cikkének értelmezését két szempontrendszer mentén is, amelyek közül az egyik a Bíróság igazságszolgáltatási jogkörének megfelelő gyakorlásával, a másik a jelenleg az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikkében foglalt hatékony jogorvoslathoz való jogból fakadó követelményekkel kapcsolatos. ( 12 )

41.

Ami az elsőt illeti, mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy főszabály szerint a Bíróság általi érvénytelenné nyilvánítás nem konstitutív jellegű, következésképpen annak hatásai főszabály szerint az értelmezett szabály hatálybalépésének napjára visszamenőleg érvényesülnek (a Q-Beef és Bosschaert egyesített ügyekben 2011. szeptember 8-án hozott ítélet). ( 13 )

42.

Ugyanakkor az említett szabály alól kivételt lehet tenni, ha annak konkrét esetben történő alkalmazása súlyos gazdasági következmények felmerülésének kockázatát válthatja ki. ( 14 )

43.

Az érvénytelenség megállapításának visszamenőleges hatálya alól kivételt azonban csak az azt megállapító bíróság tehet. Kétségkívül ugyanígy van ez a megsemmisítés iránti közvetlen keresetek esetében is, és az ítélkezési gyakorlat szerint, valamint az EUMSZ 264. cikk analóg alkalmazása alapján az érvénytelenség előzetes döntéshozatali eljárás keretében történő megállapítása esetében is. ( 15 ) Ez kizárólagos felhatalmazását jelent a Bíróság számára arra, hogy a megalapozott kereset hatásainak általános hatályát módosítsa akkor, amikor a vitatott aktust „semmissé és joghatás nélkülivé” nyilvánítja.

44.

Áttérve immár a Közösségi Vámkódex 236. cikkének vizsgálatára, nyilvánvaló, hogy annak (1) bekezdése teljesen egyértelműen a behozatali vagy kiviteli vámok visszafizetését és elengedését írja elő, amennyiben megállapítást nyer, hogy megfizetésükkor e vámösszegek „nem jogszabály szerintiek voltak”.

45.

Ez a „jogalap nélküliség” álláspontom szerint kétségkívül azokra az esetekre vonatkozik, amikor a behozatali vagy kiviteli vámok beszedésének alapjául szolgáló jogszabály érvényes, de azt helytelenül, vagyis az alkalmazott jogszabály vonatkozásában „jogellenes” módon alkalmazták. Eltérő következtetésre kell azonban jutni magának az alkalmazott jogszabálynak a jogellenessége esetén.

46.

Nyilvánvaló, hogy a 2398/97 rendelet érvénytelenségének megállapítása azt feltételezte, hogy az annak értelmében kivetett vámok „nem jogszabály szerintiek” voltak. Ez azonban nem akármilyen, az előzőhöz hasonló jogellenesség, hanem épp magának a 2398/97 rendeletnek az érvénytelenségéből fakad, amelynek alapját azok a szabályok képezik, amelyeknek alá van vetve, és amelyek meghatározhatják az érvénytelenségét, legyenek azok a Szerződések vagy a másodlagos jog más forrásai. Ahogyan arra már rámutattunk, valamely másodlagos jogforrás érvénytelensége megállapításának hatását az EUMSZ 264. cikkben foglaltak és az ítélkezési gyakorlat határozza meg, amely kiterjeszti azt az előzetes döntéshozatal útján megállapított érvénytelenségre is.

47.

Következésképpen a Közösségi Vámkódex 236. cikkében, és különösen annak (2) bekezdésében foglalt feltételek álláspontom szerint csak úgy értelmezhetőek, hogy azok csak arra az esetre vonatkoznak, amelyben a vám kivetésének jogalap nélkülisége a beszedés alapjául szolgáló jogszabály helytelen alkalmazásából fakad. Mindig abból a feltételezésből kell tehát kiindulni, hogy az alkalmazott jogszabály érvényes, és csak alkalmazásának jogszerűsége kérdéses.

48.

A szabály ezen értelmezése következik a magánszemélyek jogaiból kiindulva is, és ezzel áttérek a 40. pontban említett második indokra.

49.

Ha a Közösségi Vámkódex 236. cikkében hivatkozott „jogellenesség” kizárólag abból fakadhat, hogy az alkalmazott jogszabály nem áll összhangban a behozatali vagy kiviteli vám beszedésére irányuló konkrét aktussal, akkor olyan jogellenességről van szó, amely kezdettől fogva megállapítható, és amelyet az azt alkalmazó aktus azonnali megtámadásával kifogásolhatnak. Ilyen körülmények között a rendelkezés (3) bekezdésében foglalt 3 éves határidő teljesen eltérő dimenziót fed le, vagyis egy kezdettől fogva „gyakorolható” jog korlátjaként értelmezhető, amely a hatóság pénzügyi várakozásainak biztosítását szolgálja.

50.

Ellenkező esetben, vagyis, ha a szabályt úgy kell értelmezni, mint amely kiterjed a beszedés alapjául szolgáló jogszabály érvénytelenségének megállapítására is, a 3 éves határidő hátrányos hatást gyakorol az állampolgárok biztonságára és jogaira, mivel a jogellenes vám visszatérítésének lehetőségét az érintettek számára fel nem ismerhető, és rendelkezési jogukon kívül eső körülmény bekövetkeztétől teszi függővé.

51.

Valójában ez az értelmezés a Közösségi Vámkódex 236. cikkét olyan jogszabállyá teszi, amely a priori legfeljebb 3 évben rögzíti a visszatérítés jogát, függetlenül attól, hogy ez a jog mikor nyílt meg. Olyan összefüggésben, ahol a jogellenesség megállapítása ennél több időt vehet igénybe, többek között azon közismert nehézségek miatt, amely a személyes érintettség követelményéből fakad, ahogyan azt a Bíróság értelmezi, ( 16 ) nyilvánvaló, hogy a Közösségi Vámkódex 236. cikkének alkalmazása valamely rendelet érvénytelenségének időbeli hatályára, bizonyos körülmények között a jogállamiság alapvető követelményeivel összeegyeztethetetlen helyzetet eredményezhet. Ilyen körülmények között fordulhatnak elő az olyan erőltetett megoldások, mint amely vis maior helyzetnek tekinti azt a tényt, hogy a bíróság megállapítja egy jogszabály érvénytelenségét.

52.

Figyelemmel kell lenni továbbá arra, hogy láthatólag maga a Bizottság is ugyanezen értelmezésből indul ki, mivel, ahogyan azt a 33. pontban láthattuk, arra hívja fel az érintetteket, hogy időbeli korlát nélkül kérjék azon vámok visszatérítését, amelyeket a bíróságok által jogellenesnek nyilvánított jogszabályok alapján vetettek ki. ( 17 )

53.

A fentiek összegzéseként álláspontom szerint a Bíróságnak meg kellene fontolnia annak megállapítását, hogy a Közösségi Vámkódex 236. cikkének (2) bekezdésében előírt 3 éves határidő nem vonatkozik arra az esetre, amikor a behozatali vagy kiviteli vám kivetése jogalapjának hiánya annak a jogszabálynak a jogellenességéből fakad, amely alapján az adott vámot kivetették.

54.

A fentiek miatt elkerülhetetlenül arra a következtetésre kell jutni, hogy az ügy körülményei a Közösségi Vámkódex 236. cikkének (2) bekezdése értelmében nem minősülnek a vis maior esetének, mivel azt a feltételezést, amelyből a kérdést előterjesztő bíróság kiindult – nevezetesen, hogy az említett szabály magának a 2398/97 rendeletnek a jogellenessége esetére is vonatkozik – tévesnek kell tekinteni. Ha pedig a szabályra vonatkozó ezen feltételezés téves, akkor a kivétel, jelen esetben a vis maior terjedelme az adott ügy szempontjából nem releváns.

55.

Még akkor is, ha a Közösségi Vámkódex 236. cikke vonatkozna valamely rendelet jogellenessége megállapításának esetére, és ilyen módon alkalmazható lenne a 3 éves határidő, álláspontom szerint a rendelkezés (2) bekezdésében foglalt vis maior esete, mint kivétel, nem állna fenn. Ennek oka meglehetősen egyszerűen magyarázható.

56.

Összhangban a Bizottság által képviselt állásponttal, nyilvánvaló, hogy a Bíróság által megállapított érvénytelenség eshetőségét, függetlenül attól, hogy kisebb vagy nagyobb nehézséget jelent-e a kereset bírósághoz történő benyújtása, nem lehet rendkívüli, kivételes vagy váratlan körülménynek tekinteni egy olyan jogrendszerben, mint amilyen az Unióé, amely jogállami keretek között, tehát a jogszerűség elve és az igazságszolgáltatási szervek általi ellenőrzés garanciája mellett működik. A dolog természetéből fakad, hogy az uniós jogban az azt alkotó jogszabályok érvénytelenségének megállapítására sor kerülhet.

57.

A kérdést előterjesztő bíróság, anélkül, hogy ezt részletesebben kifejtette volna, látszólag úgy értelmezi, hogy a „vis maior” azokból a korlátokból fakad, amelyekkel a magánszemélyek szembesültek az őket közvetlenül érintő rendelettel szembeni fellépés során. Habár ez a tény tagadhatatlan, mégis egyértelmű, hogy a jogrendszer, és különösen az eljárási jog, éppen az arra jellemző kiszámíthatóság miatt nem érthető bele a „vis maior” fogalmába. Ha ennek a rendszernek a következményei bármilyen mértékben is problémásak lennének, nehéz lenne arra a vis maior hivatkozott fogalmában választ találni. Nem lehet elismerni tehát, hogy vis maior helyzettel állunk szemben.

58.

Ugyanakkor, arra az esetre, ha a Bíróság elfogadja ezt a felvetést, álláspontom szerint nem szabad itt megállni. Valójában kétlem, hogy ez a lehetséges válasz elégséges és helyes eligazítást adhatna a tribunal d’instance számára a döntés meghozatalához. Más szavakkal, álláspontom szerint a Bíróságnak el kell kerülnie azt, hogy bizonyos módon mulasztással megerősíthesse a szóban forgó fogalom olyan értelmezését, amely alapján a Közösségi Vámkódex 236. cikkének (2) bekezdésében előírt határidőt vis maior helyzet hiányában is minden további nélkül alkalmazni kellene. Valójában a tárgyalás alakulása rávilágított arra, hogy az alapeljárás során felmerült probléma miként haladja meg pusztán annak megállapítását, hogy vis maior helyzettel állunk-e szemben, vagy sem.

59.

Ebben az értelemben elkerülhetetlennek bizonyul a Bíróság azon határozatából kiindulni, amely megsemmisítette a 2398/97 rendeletet, vagyis az Ikea Wholesale-ügyben 2007. szeptember 27-én hozott ítéletből, még pontosabban abból, ahogyan az ítélet hivatkozott a hatására.

60.

Az említett ítéletben, amint arra a jelen indítvány 24. pontjában emlékeztettem, a Bíróság megállapította egyfelől, hogy a 2398/97 rendelet 1. cikke érvénytelen, mivel a Tanács a „zeroing” módszert alkalmazta, másfelől, az érvénytelenség megállapításának hatásait tekintve kifejtette, hogy az olyan importőröknek, akik a nemzeti bírósághoz keresetet nyújtottak be valamely olyan határozat ellen, amelynek alapján a 2398/97 rendelet alkalmazásában tőlük dömpingellenes vámokat szedtek be, főszabály szerint jogukban áll ezen érvénytelenségre hivatkozni e vámoknak a Közösségi Vámkódex 236. cikkének (1) bekezdése szerinti visszatérítése érdekében.

61.

Mindenekelőtt, első megközelítésben, és ahogyan azt a Bizottság az észrevételei 36. pontjában kiemelte, az Ikea-ügyben hozott ítéletből az következik, hogy a 2398/97 rendelet érvénytelenségének következményei nem képeznek kivételt a Közösségi Vámkódex 236. cikkének (2) bekezdésében azon vám visszafizetésre előírt feltételek alól, amelyek megfizetésükkor nem feleltek meg a jogszabályoknak.

62.

A Bíróság az említett ítélet 67. pontjában valójában megállapította, hogy „a nemzeti hatóságokra hárul az a feladat, hogy nemzeti jogrendjükben levonják a következtetéseket az érvényesség vizsgálatára vonatkozó előzetes döntéshozatalra utalás keretében történő érvénytelenné nyilvánításból (a 23/75. sz. Rey Soda ügyben 1975. október 30-án hozott ítélet [EBHT 1975., 1279. o.] 51. pontja), amelynek folyományaként a 2398/97 rendelet alapján megfizetett dömpingellenes vámok a 2913/92 rendelet 236. cikkének (1) bekezdése értelmében jogszerűen nem lennének kivethetők, és főszabály szerint azokat a vámhatóságoknak a szóban forgó rendelkezés alapján vissza kellene téríteniük, feltéve, hogy a vámvisszatérítéshez szükséges valamennyi feltétel – köztük az említett cikk (2) bekezdésében foglalt feltétel [ ( 18 ) ] – fennáll, amelynek az ellenőrzése a kérdést előterjesztő bíróság feladata”.

63.

Ugyanakkor figyelemmel kell lenni arra, hogy az ítélet rendelkező része nem tesz említést a 2913/92 rendelet 236. cikkének (2) bekezdéséről, kizárólag annak (1) bekezdéséről. A Bíróság a rendelkező rész 2. pontjában azt mondja ki, hogy „az alapeljárásbeli ügyben érintetthez hasonló olyan importőröknek, akik a nemzeti bírósághoz keresetet nyújtottak be az olyan határozatok ellen, amelyek alapján – az ezen ítélet értelmében érvénytelennek nyilvánított 2398/97 rendelet alkalmazásában – tőlük dömpingellenes vámokat szedtek be, az alapeljárás keretében [ ( 19 ) ] főszabály szerint jogukban áll ezen érvénytelenségre hivatkozni, a szóban forgó vámoknak a 2913/92 rendelet 236. cikkének (1) bekezdése szerinti visszatérítése érdekében […]”.

64.

Az „alapeljárás keretében” kifejezést azért emeltem ki, mert álláspontom szerint a Bíróság e két különböző megállapítás útján két ugyancsak különböző helyzetet kívánt megkülönböztetni, amikor az érvénytelenség megállapításának hatályát a múltra nézve meghatározta. Egyfelől azok helyzetét, akik a jogellenes rendelet alapján kivetett vámot megfizették, abba belenyugodtak, és a nemzeti hatóságok előtt nem támadták meg az azt alkalmazó aktust. Másfelől azok helyzetét, akik – ahogy az Ikea, és amint látni fogjuk, a CIVAD is – felléptek a rendelet alkalmazásával szemben, és ezzel hozzájárultak az érvénytelenség Bíróság általi megállapításához. Míg az előbbiek vonatkozásában a Közösségi Vámkódex 236. cikkének (2) bekezdésében foglalt korlátozás érvényesül, az utóbbiakra nézve nincs semmiféle korlátozás az érvénytelenség bírói úton történő megállapításában rejlő visszaható hatály értelmében.

65.

A Közösségi Vámkódex 236. cikkének (2) bekezdésében meghatározott határidő teljes bizonyossággal kizár minden, a kivetéstől számított 3 éves határidőn túl előterjesztett, jogszabályi alap nélkül megfizetett összeg visszatérítése iránti kérelmet, a vis maior egyedüli esetét kivéve.

66.

Ugyanakkor ez a gondolatmenet csak azok esetében fogadható el, akik nem léptek fel a rendelkezésükre álló jogi eszközökkel a végül jogellenessé nyilvánított rendelettel szemben. Nem tartoznak ide azonban azok, akik éppen lehetővé tették e jogellenesség megállapítását, vagyis azok, akik a rendeletet alkalmazó aktus megtámadásával lehetővé tették a Bíróság közbelépését. Utóbbiak vonatkozásában ezzel szemben, a Bíróság kivételes és megfelelően indokolt határozatát kivéve, a semmisség bírói úton történő megállapítása visszaható hatályának elve érvényesül. ( 20 )

67.

Az ettől eltérő megoldás, vagyis az említett jogellenessé nyilvánítás hatásának időbeli korlátozása a Közösségi Vámkódex 236. cikkének (2) bekezdésében rögzített időponttal mint kezdő időponttal, a jelen ügyben olyan eredményre vezetne, amely nehezen egyeztethető össze a hatékony jogorvoslathoz való joggal (az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikke). Valójában azok a nehézségek, amelyekkel a jelen ügyben érintett importőrhöz hasonló magánszemély szembesült a 2398/97 rendelethez hasonló rendelet bírói felülvizsgálatának elérése során, ( 21 ) fordított logikával éppen arra kellene, hogy vezessenek, hogy a semmisség megállapításának anyagi és gyakorlati eredményeiből nem részesülhetnek.

68.

Értelmezésem szerint tehát az Ikea-ügyben hozott ítélet rendelkező része abból a megfontolásból mellőzte a Közösségi Vámkódex 236. cikkének (2) bekezdésére hivatkozást, hogy „az alapeljárás keretében” az Ikea hivatkozhatott a Bíróság előtti eljárásban megállapított érvénytelenség hatásának rendes időbeli hatályára.

69.

Nem így azok, akik nem kezdeményeztek semmiféle pert a 2398/97 rendeletet alkalmazó aktusokkal szemben, akikre az Ikea-ügyben hozott ítélet 67. pontjában kifejtettek szerint a hivatkozott 236. cikk (2) bekezdésében foglalt időbeli korlát irányadó.

70.

Hogyan értékeljük azonban a CIVAD esetét? Álláspontom szerint, ha az alapeljárásban bebizonyosodik, hogy a 2398/97 rendelettel szembeni fellépés szempontjából a CIVAD eljárása az Ikea eljárásához hasonlóan körültekintő volt, abban az esetben a rendelet semmisségének megállapítása nem járhat eltérő hatással az egyik és a másik esetben. ( 22 ) Önmagában az az eshetőség, hogy a nemzeti bíróság nem biztosított lehetőséget az alkalmazott rendelet érvényességének a Bíróság általi egyedi megállapítására, ( 23 ) nem értékelhető a hátrányára olyan mértékben, hogy a helyzete azonos legyen azokéval, akik belenyugodtak azon jogszabály alkalmazásába, amelynek jogellenességét a CIVAD attól fogva hangsúlyozta, amikortól lehetősége volt rá, és élt a jog által biztosított jogorvoslati lehetőségekkel.

71.

Összességében álláspontom szerint a kérdést előterjesztő bíróság első kérdésére vagylagosan úgy kell válaszolni, hogy a szóban forgó helyzet nem minősül vis maiornak, ugyanakkor az Ikea-ügyben hozott ítéletben érintett rendelethez hasonló 2398/97 rendelet jogellenességének megállapítása nem keletkeztet jogot a Közösségi Vámkódex 236. cikkének (2) bekezdésében foglalt időbeli korlátok között érvényesíthető visszatérítésre vagy elengedésre olyan importőr esetében, aki az alapeljárásban érintetthez hasonlóan fellépett ezen rendelettel szemben, hivatkozva annak jogellenességére, amely körülmény megállapítása a kérdést előterjesztő bíróság hatáskörébe tartozik.

72.

A továbbiakban a másodlagosan előterjesztett második kérdéssel fogok foglalkozni, feltételezve, hogy a Bíróság az első kérdésre adott válaszában arra szorítkozik, hogy a szóban forgó helyzet nem minősül vis maiornak: köteles volt-e fellépni a vámhatóság, amint a WTO megállapította a 2398/97 rendelet dömpingellenes megállapodással való összeegyeztethetetlenségét ( 24 )?

73.

Álláspontom szerint a francia hatóság önmagában ezen az alapon nem válaszolhatott volna a már megfizetett vámok visszafizetésével. Egyszerűen azért, mert az 1515/2001 rendelet a Közösséget hatalmazza fel azoknak az intézkedéseknek a meghozatalára, amelyeket a DSB dömping- és szubvencióellenes ügyekkel kapcsolatban elfogadott jelentése után a Közösségnek meg kell hoznia. Ezek az intézkedések az 1. cikk (1) bekezdése értelmében a következők lehetnek: „a vitatott intézkedés hatályon kívül helyezése vagy módosítása” [a) pont] vagy „bármely egyéb egyedi intézkedés elfogadása, amelyet az adott körülmények között megfelelőnek tekintenek” [b) pont], emellett lehetőség van mindkét intézkedéstípus együttes alkalmazására is.

74.

Valamely uniós rendelet dömpingellenes megállapodással való összeegyeztethetetlenségének megállapítása esetén tehát a lehetséges válaszlépések megtételére az unió intézményei jogosultak, ezért ha egy nemzeti hatóság valamilyen intézkedés meghozataláról döntene, óhatatlanul közösségi hatáskört sértene. Elég csak arra gondolni, hogy a nemzeti hatóság által hivatalból elrendelt visszafizetés ellentétes lenne a rendelettel, amely a már említettek szerint, túl azon, hogy a dömpingellenes megállapodással összeegyeztethetetlen, az Unió szempontjából tökéletesen érvényes.

75.

Mindez nem jelenti azt, hogy az Unió részéről megteendő válaszlépésnek szükségszerűen a beszedett vámok visszafizetésében kell állnia. Először is azért nem, mert a dömpingellenes megállapodással való összeegyeztethetetlenség, ahogyan arra már rámutattam, a WTO keretein belül nem értendő másképp, mint kötelezettség az egyeztetésre és tárgyalásra, ami nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a tárgyalási eljárás olyan megoldással zárul, amely nem feltétlenül eredményezi a vámok visszafizetését. Másfelől, amennyiben az 1515/2001 rendelet lehetővé teszi a rendelet hatályon kívül helyezését vagy módosítását, vagy „bármely egyéb egyedi intézkedés elfogadását, amelyet az adott körülmények között megfelelőnek tekintenek,” nem zárható ki az sem, hogy a DSB jelentése által megvizsgált helyzetet újragondolva, az említett jelentésben feltárt okok miatt esetleg jogosulatlanul beszedett vámokat a WTO által felülvizsgálttól eltérő jogalapon vetik ki.

76.

Következésképp javaslom a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelemre a következőképpen válaszoljon: