A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE

1976. április 8.(*)

„Női és férfi munkavállalók egyenlő díjazása”

A 43-75. sz. ügyben,

a Bírósághoz a Cour de travail de Bruxelles által az EGK‑Szerződés 177. cikke értelmében benyújtott, az e bíróság előtt

Gabrielle Defrenne, korábban légiutas-kísérő (lakóhelye: Brüsszel‑Jette)

és

a Société Anonyme Belge De Navigation Aérienne Sabena (székhelye: Brüsszel)

között folyamatban lévő eljárásban az EGK‑Szerződés 119. cikkének értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában,

A BÍRÓSÁG,

tagjai: R. Lecourt elnök, H. Kutscher és A. O’Keeffe tanácselnökök, A. M. Donner, J. Mertens de Wilmars, P. Pescatore és M. Sørensen bírák,

főtanácsnok: A. Trabucchi,

hivatalvezető: A. Van Houtte,

meghozta a következő

Ítéletet

1        Az 1975. április 23-i ítélettel, amely május 2-án érkezett a Bíróság Hivatalához, a Cour de travail de Bruxelles az EGK-Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntéshozatal céljából két, a férfiak és a nők egyenlő munkáért járó egyenlő díjazása vonatkozásában a Szerződés 119. cikkének hatályára és végrehajtására vonatkozó kérdést terjesztett a Bíróság elé.

2        E kérdések egy légiutas-kísérő és munkáltatója, a Sabena SA közötti jogvitában merültek fel, melynek tárgya az alapeljárás felperese által követelt kártérítés, amelyre a felperes azon okból tartott igényt, hogy 1963. február 15-től 1966. február 1-jéig, női munkavállaló lévén, díjazását illetően hátrányos megkülönböztetést szenvedett a „fedélzeti személyzetként” ugyanazon munkát végző férfi munkatársaihoz képest.

3        Az előzetes döntéshozatalra utaló ítélet szerint a felek egyetértenek abban, hogy a légiutas-kísérő és a fedélzeti személyzet munkája megegyezik, és az adott körülmények között nem vitatják az említett időszakban a légiutas-kísérő hátrányára megvalósult, a díjazást érintő megkülönböztetés tényét.

 Az első kérdésről (a 119. cikk közvetlen hatálya)

4        Az első kérdés tárgya az, hogy a Szerződés 119. cikke „önmagában közvetlenül valamennyi tagállam belső jogának részévé teszi-e a férfiak és a nők egyenlő munkáért járó egyenlő díjazásának elvét”, és hogy „a nemzeti jogszabályoktól függetlenül, ezáltal jogot biztosít-e a munkavállalók számára, hogy a nemzeti bíróságokhoz keresetet nyújtsanak be ezen elv érvényesítése céljából”.

5        Igenlő válasz esetén további kérdésként merül fel, hogy mely időponttól kell ezt a hatályt elismerni.

6        Az első kérdés ezen utolsó felére vonatkozó válasz a második kérdésre vonatkozó válasszal együtt adandó meg.

7        A 119. cikk közvetlen hatályára vonatkozó kérdést az egyenlő díjazás elvének természete, a rendelkezés célja és a rendelkezésnek a Szerződés rendszerében elfoglalt helye szempontjából kell megvizsgálni.

8        A 119. cikknek kettős célja van.

9        Egyrészről, tekintettel a különböző tagállamok szociális tárgyú jogszabályainak különböző fejlettségi fokára, a 119. cikk célja annak elkerülése, hogy a közösségen belüli verseny során az azon államokban létesített vállalkozások, amelyek az egyenlő díjazás elvét ténylegesen érvényesítették, ne szenvedjenek versenyhátrányt az olyan államokban található vállalkozásokkal szemben, ahol még nem számolták fel a női munkaerőt hátrányosan érintő, a fizetésben megmutatkozó megkülönböztetést.

10      Másrészről, e rendelkezés a Közösség szociális célkitűzései közé tartozik, mivel a Közösség nemcsak egy gazdasági unióra korlátozódik, hanem ezzel egyidejűleg a közös cselekvéssel a társadalmi fejlődést és az európai népek élet- és munkakörülményeinek folyamatos javítását célozza, amint azt a Szerződés preambuluma is kiemeli.

11      Ezt a célt hangsúlyozza, hogy a 119. cikk a Szerződés szociálpolitikáról szóló fejezetében található, melynek bevezető rendelkezése, azaz a 117. cikk szerint „szükség van a munkavállalók élet- és munkakörülményeinek javítására, lehetővé téve ezáltal a fejlődési folyamat fenntartása mellett ezek összehangolását”.

12      Ebből a kettős, gazdasági és szociális célból adódik, hogy az egyenlő díjazás elve a Közösség alapelvei közé tartozik.

13      Ez az elgondolás magyarázza egyébiránt, hogy miért kívánja meg a Szerződés ezen elv teljes körű alkalmazását már az átmeneti időszak első szakaszának végétől.

14      E rendelkezés értelmezése során tehát nem hozható fel érvként az, hogy bizonyos tagállamokban e lényeges elv tényleges alkalmazását lassúság és ellenállás késleltette.

15      A 119. cikknek a munkakörülményeknek a fejlődési folyamat fenntartása melletti összehangolásához való hozzárendelése lehetővé teszi annak a kifogásnak az elhárítását, mely szerint e cikk betartása a legalacsonyabb fizetések emelésén kívül máshogyan is biztosítható.

16      A 119. cikk első albekezdésének értelmében a tagállamok kötelesek biztosítani és fenntartani „annak az elvnek az alkalmazását, hogy a férfiak és a nők egyenlő munkáért egyenlő díjazást kapjanak”.

17      Ugyanezen cikk második és harmadik albekezdése bizonyos pontosításokkal egészíti ki az első albekezdésben használt díjazás és munka fogalmát.

18      E rendelkezések alkalmazásának céljából a 119. cikk teljes alkalmazási körén belül meg kell különböztetni egyrészről a közvetlen és nyílt hátrányos megkülönböztetést, amely a fent említett cikkben meghatározott, a munka azonosságának és az egyenlő díjazás szempontjai alapján már megállapítható, másrészről a közvetett és leplezett hátrányos megkülönböztetést, amely csak egyértelműbb, közösségi vagy nemzeti végrehajtási rendelkezésekkel összefüggésben azonosítható.

19      Nyilvánvaló ugyanis, hogy a 119. cikkben meghatározott célkitűzés teljes körű megvalósítása a női és férfi munkavállalók közötti minden közvetlen és közvetett megkülönböztetés felszámolásával nemcsak egyes vállalkozásokat, hanem egész iparágakat, sőt a gazdasági rendszer egészét tekintve bizonyos esetekben olyan szempontok meghatározását igényelheti, amelyeknek végrehajtása megfelelő közösségi és nemzeti intézkedések meghozatalát igényli.

20      Ezt a gondolatmenetet az is megerősíti, hogy az e kérdésre vonatkozó közösségi jogi aktusok – amelyekre a 2. kérdésre adandó válaszban utalás történik – a 119. cikk végrehajtásakor az „egyenlő munka” szigorúan vett szempontját kitágítják, mégpedig különösen a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet egyenlő díjazásáról szóló 100. számú egyezménye (1951) rendelkezéseinek megfelelően, amelynek 2. cikke az egyenlő díjazást „egyenlő értékű” munka esetén írja elő.

21      A közvetlen hátrányos megkülönböztetések közül – amelyek a 119. cikk által felsorolt szempontok alapján már megállapíthatók – ki kell emelni azokat, amelyeknek forrása jogszabályi természetű rendelkezésekben vagy kollektív szerződésekben található, hiszen az ilyen jellegű hátrányos megkülönböztetések tisztán jogi elemzések segítségével felfedhetők.

22      Ugyanez vonatkozik a férfi és női munkavállalók ugyanabban a magán- vagy közintézményben, vagy szolgálatban végzett, ugyanazon munkáért kapott egyenlőtlen díjazására.

23      Amennyiben ilyen helyzet áll fenn – mint ahogyan azt az előzetes döntéshozatalra utaló ítélet meg is állapította – a bíró fel tudja sorakoztatni mindazokat a tényeket, amelyek lehetővé teszik számára annak eldöntését, hogy egy női munkavállaló valóban alacsonyabb díjazásban részesül-e, mint ugyanazon feladatokkal megbízott férfi munkavállaló.

24      Legalábbis ilyen esetekben, a 119. cikk közvetlenül alkalmazható, és ezáltal a jogalanyok számára olyan jogokat keletkeztet, amelyeket a bíróságoknak védelemben kell részesíteniük.

25      Egyébiránt az egyenlő díjazás elvének alkalmazása tárgyában hozott nemzeti jogszabályok általában csupán átveszik a 119. cikk rendelkezéseit az ugyanazon munkavégzés mellett fennálló közvetlen hátrányos megkülönböztetés esetében.

26      E tekintetben a belga szabályozás különösen szemléletes, mivel a nők foglalkoztatásáról szóló, 1967. október 24-i 40. királyi rendelet 14. cikke csupán megerősíti azt, hogy minden női munkavállalónak joga van a hatáskörrel rendelkező bíróságnál a 119. cikkben foglalt egyenlő díjazás elvének alkalmazása iránti keresetet benyújtani, és pusztán visszautal e cikkre.

27      E következtetés ellen nem hozhatók fel a 119. cikkben használt kifejezések.

28      Mindenek előtt nem lehet a cikkben szereplő „elv” kifejezéssel érvelni a cikk közvetlen hatálya ellen, hiszen a Szerződés nyelvezetében e kifejezés használata éppenhogy kiemeli bizonyos rendelkezések alapvető jellegét, mint ahogyan az például a Szerződés „alapelvekről” szóló első részének címéből és a 113. cikkből is kitűnik, amely szerint a Közösség kereskedelmi politikája „egységes elveken” alapul.

29      E fogalomnak egy határozatlan utalás szintjére való visszaminősítése így közvetve a Közösség alapjait és a külső kapcsolatok egységét érintené.

30      Nem lehet azzal a ténnyel sem érvelni, hogy a 119. cikk kifejezetten csak a „tagállamokat” említi.

31      Mint ahogyan azt a Bíróság más összefüggésben már megállapította, az a tény, hogy a Szerződés bizonyos rendelkezései kifejezetten a tagállamoknak címzettek, nem zárja ki, hogy az ezzel egyidejűleg bármely olyan magánszemélyre jogokat ruházzon, akinek az ott meghatározott kötelezettségek teljesítéséhez érdeke fűződik.

32      A 119. cikk szövegéből adódik, hogy e cikk eredménykötelezettséget ír elő a tagállamok számára, amelynek meghatározott határidőn belül eleget kell tenniük.

33      E rendelkezés hatékonyságát nem érintheti az a körülmény, hogy a Szerződés által előírt kötelezettséget bizonyos tagállamok nem teljesítették, és a közösségi intézmények nem léptek fel megfelelően e mulasztással szemben.

34      A fentiekkel ellentétes álláspont elfogadása a jogsértés értelmezési szabállyá emelését jelentené, amelyet a Bíróság nem tehetne meg anélkül, hogy ne kerülne ellentétbe a Szerződés164. cikkében megállapított feladatával.

35      Végül, a „tagállamokra” való hivatkozással a 119. cikk a tagállamokra azon feladataik gyakorlása kapcsán utal, amelyek haszonnal járulhatnak hozzá az egyenlő díjazás elvének végrehajtásához.

36      Ellentétben az eljárás során bemutatottakkal, ez a rendelkezés távolról sem arra korlátozódik, hogy az ügyet a nemzeti törvényhozás hatáskörébe utalja.

37      A 119. cikk „tagállamokra” való utalása tehát nem értelmezhető úgy, hogy az kizárná a bíróságoknak a Szerződés közvetlen alkalmazásában való részvételét.

38      Nem fogadható el az a kifogás sem, mely szerint az egyenlő díjazás elvének nemzeti bíróságok általi alkalmazása módosítaná a felek között a magán- vagy szakmai autonómia alapján kötött olyan megállapodásokat, mint amilyenek az egyéni és kollektív munkaszerződések.

39      A 119. cikk kötelező jellegéből adódóan ugyanis a férfi és női munkavállalók közötti megkülönböztetés tilalma nemcsak a közigazgatási hatóságok működésére vonatkozik, hanem kiterjed a munkaviszonyt kollektív módon rendező megállapodásokra és a magánszemélyek közötti szerződésekre is.

40      Az első kérdésre tehát azt a választ kell adni, hogy a 119. cikkben szereplő egyenlő díjazás elve érvényesíthető a nemzeti bíróságok előtt, és ezek kötelesek a rendelkezés által a jogalanyokra ruházott jogok védelmét biztosítani, különös tekintettel az olyan esetekre, amikor a hátrányos megkülönböztetés forrása közvetlenül jogszabályi rendelkezésekben vagy kollektív szerződésekben található, valamint a női és férfi munkavállalók egyenlőtlen díjazása esetén, amennyiben ugyanaz a munkavégzés ugyanabban a magán- vagy közintézményben, vagy szolgálatban történik.

 A második kérdésről (a 119. cikk végrehajtása valamint a Közösség és a tagállamok hatásköre)

41      A második kérdés tárgya, hogy a Szerződés 119. cikke „a Közösség hatóságai által hozott jogi aktusok alapján alkalmazandóvá vált-e a tagállamok belső jogában” vagy „e tekintetben el kell-e ismerni a nemzeti jogalkotó kizárólagos hatáskörét”.

42      A fentiekben leírtaknak megfelelően, ezzel a kérdéssel együtt kell vizsgálni azt a kérdést, hogy mely időponttól kell a 119. cikk közvetlen hatályát elismerni.

43      A problémák összességének ismeretében ahhoz, hogy biztosítható legyen annak a rendelkezés végrehajtása, melynek az értelmezése kérdéses, először fel kell állítani a közösségi keretek között meghozott jogi aktusok időrendi sorrendjét.

44      A 119. cikk értelmében az egyenlő díjazás elvének alkalmazását legkésőbb az átmeneti időszak első szakaszának végéig egységesen biztosítani kellett.

45      A Bizottság által rendelkezésre bocsátott adatokból az következik, hogy ezen elv végrehajtása jelentős különbségeket és eltolódásokat mutat a különböző államokban.

46      Noha bizonyos tagállamokban az elv már lényegében megvalósult a Szerződés hatálybalépése előtt, vagy kifejezett alkotmányi és jogalkotási rendelkezéseken, vagy a kollektív szerződésekben testet öltő szociális gyakorlatokon keresztül, más tagállamokban az elv teljes körű végrehajtása hosszas késedelmet szenvedett.

47      Ilyen körülmények között a tagállamok 1961. december 30-án – a 119. cikk által előírt határidő lejártát közvetlenül megelőzően – állásfoglalást fogadtak el a férfi és női munkavállalók fizetésének kiegyenlítésére vonatkozóan, amelyben bizonyos vonatkozásban meghatározták az egyenlő díjazás elvének tényleges tartalmát, miközben végrehajtását fokozatos menetrend alapján későbbre halasztották.

48      Ezen állásfoglalás értelmében minden közvetlen és közvetett hátrányos megkülönböztetést teljesen fel kellett volna számolni 1964. december 31-ig.

49      A Bizottság által rendelkezésre bocsátott adatokból az következik, hogy a régi tagállamok közül többen nem tartották tiszteletben az állásfoglalás rendelkezéseit, és ezért a Bizottság a 155. cikk értelmében ráruházott feladatát ellátva összehívta a kormányok képviselőit és a szociális partnereket a helyzet elemzése, valamint a 119. cikk által meghatározott cél teljes megvalósításának elősegítését célzó intézkedések egyeztetése céljából.

50      E munkálatok az alapító tagállamokban fennálló helyzetről szóló jelentéssorozat kidolgozásához vezettek, melyek közül az összes adatot összefoglaló utolsó jelentés az 1973. július 18-i dátumot viseli.

51      E jelentés végkövetkeztetéseként a Bizottság bejelentette, hogy a Szerződés 169. cikke alapján kötelezettségszegés miatti eljárást szándékozik indítani azon tagállamok ellen, amelyek addig nem teljesítették a 119. cikkben előírt kötelezettségeket, ugyanakkor ezt a figyelmeztetést nem követték további következmények.

52      Az új tagállamok hatáskörrel rendelkező hatóságaival folytatott hasonló egyeztetések után a Bizottság 1974. július 17-i jelentésében leszögezte, hogy 1973. január 1-jétől a 119. cikk teljes egészében alkalmazandó ezen államok vonatkozásában, így ezen időponttól kezdődően ezek az államok is ugyanabban a helyzetben vannak, mint az alapító tagállamok.

53      A 119. cikk teljes körű végrehajtásának meggyorsítása céljából a Tanács 1975. február 10-én meghozta a férfiak és nők egyenlő díjazása elvének alkalmazására vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló 75/117 irányelvet (HL L 45., 19. o.).

54      Ez az irányelv bizonyos tekintetben pontosítja a 119. cikk tárgyi hatályát, ezenkívül különböző rendelkezéseket ír elő azon munkavállalók bírói jogvédelmének erősítése érdekében, akik esetlegesen hátrányt szenvedtek a 119. cikkben megállapított egyenlő díjazás elve alkalmazásának elmulasztása miatt.

55      Ezen irányelv 8. cikke egyéves határidőt biztosít a tagállamok számára a megfelelő törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések hatálybaléptetéséhez.

56      A 119. cikk kifejezett rendelkezéseiből egyértelműen következik, hogy a férfi és női munkavállalók egyenlő díjazásának elvét teljes egészében és visszavonhatatlanul biztosítani kell az átmeneti időszak első szakaszának lejárta után, vagyis 1962. január 1-jétől.

57      A tagállamok 1961. december 30-i állásfoglalása – a 119. cikk teljes körű végrehajtásának elősegítésére és felgyorsítására gyakorolt következményei fenntartása mellett – nem módosíthatta érvényesen a Szerződés által megállapított határidőt.

58      A Szerződés módosítása ugyanis – a különleges rendelkezések sérelme nélkül – csak a 236. cikknek megfelelő felülvizsgálat keretében lehetséges.

59      A fentiekből egyébiránt az is következik, hogy átmeneti rendelkezések hiányában a 119. cikkben meghatározott elv hatálya az új tagállamokra a Csatlakozási Szerződés hatálybalépésétől, vagyis 1973. január 1-jétől terjed ki.

60      Ezt a jogi helyzetet nem módosíthatta a 100. cikk alapján meghozott, a jogszabályok közelítéséről szóló 75/117 irányelv, amelynek célja nemzeti szinten bevezetendő intézkedéseken keresztül a 119. cikk megfelelő alkalmazásának elősegítése, különösen a közvetett hátrányos megkülönböztetések felszámolásának érdekében, anélkül azonban, hogy a 119. cikk hatékonyságát csökkentené vagy annak időbeli hatályát módosítaná.

61      Noha a 119. cikk kifejezetten a tagállamoknak van címezve, kötelezve őket, hogy az egyenlő díjazás elvének alkalmazását adott határidőn belül biztosítsák, és azután fenntartsák, az államok által vállalt ezen kötelezettség nem zárja ki, hogy e területen a Közösség hatáskörrel rendelkezzen.

62      Éppen ellenkezőleg, a Közösség hatáskörének megléte abból a tényből adódik, hogy a 119. cikk a Szerződés céljai közé tartozik a III. cím tárgyát képező „szociálpolitika” terén, és ez a cím pedig „a Közösség politikájának” szentelt harmadik részben található.

63      Mivel a 119. cikk nem tesz semmilyen kifejezett utalást a Közösség által esetlegesen gyakorolható feladatokra a szociálpolitika végrehajtása tekintetében, a Szerződés általános rendszerére és az általa bevezetett eszközökre kell hivatkozni, mint ahogyan azt a 100., 155. és adott esetben a 235. cikk előírja.

64      Semmilyen, az alkalmazásra vonatkozó rendelkezés – legyen szó akár a Közösség intézményei akár a nemzeti hatóságok által hozott rendelkezésről – nem sértheti azonban a 119. cikk közvetlen hatályát, amint az az első kérdésre adott válasz keretében kifejtésre került.

65      A második kérdésre adandó válasz tehát az, hogy a 119. cikk alkalmazását a régi tagállamoknak 1962. január 1-jétől – vagyis az átmeneti időszak 2. szakaszának kezdetétől –, az új tagállamoknak pedig 1973. január 1-jétől – vagyis a Csatlakozási Szerződés hatálybalépésének időpontjától – teljes körűen biztosítani kellett.

66      A fentiekben megjelölt első határidőt a tagállamok 1961. december 30-i állásfoglalása nem módosította.

67      A 75/117 tanácsi irányelv nem érinti a 119. cikknek az első kérdésre adott válasz keretében kifejtésre került közvetlen hatályát, és az ebben az irányelvben megállapított határidő semmilyen hatással nincs az EGK-Szerződés 119. cikkében és a Csatlakozási Szerződésben meghatározott határidőkre.

68      Még a 119. cikk közvetlen hatálya által nem érintett területeken sem lehetséges e rendelkezést úgy értelmezni, hogy az egyenlő díjazás elvének végrehajtására vonatkozóan a nemzeti törvényhozásnak kizárólagos hatáskört tartana fenn, hiszen ezen elv végrehajtását – az ehhez szükséges mértékben – a közösségi és a nemzeti rendelkezések együttesen biztosíthatják.

 A jelen ítélet időbeli hatályáról

69      Írország és az Egyesült Királyság kormányai felhívták a figyelmet azokra a gazdasági jellegű következményekre, amelyek a 119. cikk rendelkezései közvetlen hatályának a Bíróság általi elismeréséből származhatnak abból adódóan, hogy ilyen állásfoglalás a gazdasági élet számos ágazatában követeléseknek adhat helyt a közvetlen hatály kifejtésének kezdőnapjáig visszamenőleg.

70      Az érdekelt személyek nagy számára figyelemmel, a vállalkozások számára előre nem látható ilyen követelések ez utóbbiak pénzügyi helyzetére nézve súlyos következményekkel járhatnak, egyeseket a csőd szélére kényszerítve.

71      Jóllehet minden bírósági döntés gyakorlati következményeit gondosan mérlegelni kell, nem lehetséges azonban elmenni egészen a jog objektivitásának megváltoztatásáig és jövőbeli alkalmazásának veszélyeztetéséig a jogi döntés múltra kifejtett hatása miatt.

72      Mindazonáltal, tekintettel több tagállam magatartására, valamint a Bizottság által elfoglalt álláspontra, amelyet több ízben az érdekeltek tudomására hozott, kivételesen figyelembe kell venni, hogy az érdekelt feleket hosszabb időszakon át arra indították, hogy a 119. cikkel ellentétes, de nemzeti joguk által ugyanakkor nem tiltott gyakorlatot tartsanak fenn.

73      A Bizottság azon mulasztása, hogy az érintett tagállamok ellen, a figyelmeztetések ellenére, a 169. cikk alapján kötelezettségszegés megállapítása iránt nem indított keresetet, a 119. cikk hatályát illetően kialakult téves elképzelést erősítette.

74      Ezen feltételek mellett meg kell állapítani, hogy a díjazások általános szintjének meghatározására vonatkozó ismeretek hiányában a szóban forgó valamennyi köz- és magánérdekhez fűződő, a jogbiztonsággal kapcsolatos kényszerítő megfontolás főszabály szerint kizárja múltbeli időszakra vonatkozó díjazás felülvizsgálatát.

75      Következésképpen a 119. cikk közvetlen hatályára nem lehet hivatkozni a jelen ítélet meghozatalának időpontját megelőző díjazási időszakokra vonatkozó díjazással kapcsolatos követelések alátámasztására, azon munkavállalók kivételével, akik korábban bírósági keresettel vagy azzal egyenértékű panasszal éltek.

 A költségekről

76      A Bíróságnál észrevételt előterjesztő Európai Közösségek Tanácsa részéről felmerült költségek nem téríthetők meg.

77      Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a Cour de travail de Bruxelles előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről.

A fenti indokok alapján

A BÍRÓSÁG

a Cour de travail de Bruxelles által 1975. április 23‑i ítéletével hozzá intézett kérdésekre válaszolva a következőképpen határozott:

1)      A 119. cikkben szereplő egyenlő díjazás elve érvényesíthető a nemzeti bíróságok előtt, és ezek kötelesek a rendelkezés által a jogalanyokra ruházott jogok védelmét biztosítani, különös tekintettel az olyan esetekre, amikor a hátrányos megkülönböztetés forrása közvetlenül jogszabályi rendelkezésekben vagy kollektív szerződésekben található, valamint a női és férfi munkavállalók egyenlőtlen díjazása esetén, amennyiben ugyanaz a munkavégzés ugyanabban a magán- vagy közintézményben, vagy szolgálatban történik.

2)      A 119. cikk alkalmazását a régi tagállamoknak 1962. január 1‑jétől – vagyis az átmeneti időszak 2. szakaszának kezdetétől –, az új tagállamoknak pedig 1973. január 1‑jétől – vagyis a Csatlakozási Szerződés hatálybalépésének időpontjától – teljes körűen biztosítani kellett. A fentiekben megjelölt első határidőt a tagállamok 1961. december 30‑i állásfoglalása nem módosította.

3)      A 75/117 tanácsi irányelv nem érinti a 119. cikk közvetlen hatályát, és az ebben az irányelvben meghatározott határidő semmilyen hatással nincs az EGK‑Szerződés 119. cikkében és a Csatlakozási Szerződésben meghatározott határidőkre.

4)      Még a 119. cikk közvetlen hatálya által nem érintett területeken sem lehetséges e rendelkezést úgy értelmezni, hogy az egyenlő díjazás elvének végrehajtására vonatkozóan a nemzeti törvényhozásnak kizárólagos hatáskört tartana fenn, hiszen ezen elv végrehajtását – az ehhez szükséges mértékben – a közösségi és a nemzeti rendelkezések együttesen biztosíthatják.

5)      Azon munkavállalók kivételével, akik korábban bírósági keresettel vagy azzal egyenértékű panasszal éltek, a 119. cikk közvetlen hatályára nem lehet hivatkozni a jelen ítélet meghozatalának időpontját megelőző díjazási időszakokra vonatkozó díjazással kapcsolatos követelések alátámasztására.

Kihirdetve Luxembourgban, az 1976. április 8-i nyilvános ülésen.

* Az eljárás nyelve: francia.