1

Fellebbezésében Eleanor Sharpston az Európai Unió Törvényszéke 2020. október 6‑iSharpston kontra Tanács és a tagállamok kormányai képviselőinek konferenciája végzés (T‑180/20, nem tették közzé, EU:T:2020:473; a továbbiakban: megtámadott végzés) hatályon kívül helyezését kéri, amely végzésben a Törvényszék elutasította a tagállamok kormányai képviselői konferenciájának a Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága Európai Unióból való kilépésének az Európai Unió Bíróságának főtanácsnokait érintő következményeiről szóló, 2020. január 29‑i nyilatkozatának (a továbbiakban: vitatott nyilatkozat) részleges megsemmisítése iránt benyújtott kérelmét.

2

A 2020. január 30‑i (EU) 2020/135 tanácsi határozattal (HL 2020. L 29., 1. o.) jóváhagyott, a Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának az Európai Unióból és az Európai Atomenergia‑közösségből való kilépéséről szóló, 2020. február 1‑jén hatályba lépett megállapodás (HL 2020. L 29., 7. o.; a továbbiakban: kilépési megállapodás) nyolcadik preambulumbekezdése szerint:

„Figyelembe véve, hogy mind az Unió, mind az Egyesült Királyság érdekében áll egy átmeneti vagy végrehajtási időszak meghatározása, amely alatt – függetlenül attól, hogy az Egyesült Királyság Unióból való kilépése az Egyesült Királyságnak az uniós intézményekben, szervekben, hivatalokban és ügynökségekben való részvétele tekintetében milyen következményekkel jár, különös tekintettel az uniós intézményeknek, szerveknek, és ügynökségeknek az Egyesült Királyság uniós tagsága kapcsán kinevezett, kijelölt vagy megválasztott valamennyi tagja megbízatása e megállapodás hatálybalépésének napján történő megszűnésének időpontjára – az uniós jognak, ideértve a nemzetközi megállapodásokat is, alkalmazandónak kell lennie az Egyesült Királyságra és az Egyesült Királyságban, általános szabályként ugyanolyan hatással, mint a tagállamokra, annak érdekében, hogy el lehessen kerülni a zavarokat abban az időszakban, amikor a jövőbeli kapcsolatokat szabályozó megállapodás(ok)ra irányuló tárgyalások folyamatban vannak.”

3

Az EUSZ 19. cikk (2) bekezdése előírja, hogy a Bíróság tagállamonként egy‑egy bíróból áll, és hogy munkáját főtanácsnokok segítik.

4

Az EUMSZ 252. cikk értelmében a Bíróságot nyolc főtanácsnok segíti, és a főtanácsnokok számát a Bíróság kérelmére az Európai Unió Tanácsa egyhangú határozattal megnövelheti.

5

A Lisszaboni Szerződést elfogadó kormányközi konferencia záróokmányához csatolt, a Bíróság főtanácsnokainak számával összefüggésben az Európai Unió működéséről szóló szerződés 252. cikkére vonatkozó nyilatkozatban a tagállamok kormányai képviselőinek konferenciája kijelentette, hogy amennyiben az EUMSZ 252. cikk első albekezdésével összhangban a Bíróság kéri, hogy a főtanácsnokok számát hárommal növeljék, vagyis nyolcról tizenegyre, ebben az esetben a Lengyel Köztársaság – a Németországi Szövetségi Köztársasághoz, a Francia Köztársasághoz, az Olasz Köztársasághoz, a Spanyol Királysághoz és az Egyesült Királysághoz hasonlóan – állandó főtanácsnokkal rendelkezik majd, és nem vesz részt többé a rotációs rendszerben, a meglévő rotációs rendszerben pedig három helyett öt főtanácsnok vesz majd részt.

6

Az Európai Unió Bírósága főtanácsnokai számának növeléséről szóló, 2013. június 25‑i 2013/336/EU tanácsi határozattal (HL 2013. L 179., 92. o.) a főtanácsnokok száma nyolcról tizenegyre emelkedett.

7

2005‑ben az Egyesült Királyság kormányának javaslatára a tagállamok kormányainak képviselői E. Sharpstont nevezték ki a Bíróság főtanácsnoki feladatainak ellátására az elődje hivatali idejének fennmaradó részére, azaz 2009. október 6‑ig. 2009 folyamán ugyanezen kormány újabb javaslata alapján a fellebbezőt ismét kinevezték a Bíróság főtanácsnokává hatéves, a 2009. október 7. és 2015. október 6. közötti időszakra. Végül a tagállamok kormányai képviselőinek a Bíróság bíráinak és főtanácsnokainak kinevezéséről szóló, 2015. április 1‑jei (EU, Euratom) 2015/578 határozata (HL 2015. L 96., 11. o.) értelmében a fellebbezőt kinevezték a főtanácsnoki feladatok ellátására a 2015. október 7. és 2021. október 6. közötti időszakra.

8

2020. január 29‑én a tagállamok kormányai képviselőinek konferenciája elfogadta a vitatott nyilatkozatot, amelyben emlékeztetett arra, hogy mivel az Egyesült Királyság megindította az EUSZ 50. cikkben előírt, az Unióból való kilépésre irányuló eljárást, a kilépési megállapodás hatálybalépésének időpontjától a Szerződések e tagállamra többé nem alkalmazhatók. Emlékeztetett továbbá arra, hogy ennélfogva a kilépés napján megszűnik az uniós intézmények, szervek, hivatalok és ügynökségek azon tagjainak megbízatása, akiket az Egyesült Királyság uniós tagságával összefüggésben jelöltek, neveztek ki vagy választottak meg. Jelezte, hogy ebből az következik, hogy az Egyesült Királyság számára a Lisszaboni Szerződést elfogadó kormányközi konferencia záróokmányához csatolt, a Bíróság főtanácsnokainak számával összefüggésben az Európai Unió működéséről szóló szerződés 252. cikkére vonatkozó nyilatkozat értelmében fenntartott állandó főtanácsnoki álláshely ezért bekerül a főtanácsnokok kinevezésére vonatkozó tagállami rotációs rendszerbe. Megjegyezte, hogy a protokoll szerinti sorrendnek megfelelően a következő jogosult tagállam a Görög Köztársaság. A konferencia megállapodott abban, hogy tekintettel azokra a kivételes körülményekre, amelyek között e kinevezésre sor kerül, továbbá az EUMSZ 253. cikkben foglalt, a Bíróság tagjainak háromévenkénti részleges megújítására vonatkozó szabály, valamint a megbízatásuk hatéves időtartamára vonatkozó szabály betartása céljából, a Görögország által a megüresedett főtanácsnoki helyre javasolt főtanácsnok megbízatása a Bíróság tagjai következő részleges megújításának időpontjában, azaz 2021. október 6‑án jár le.

9

A fellebbező a Törvényszék Hivatalához 2020. április 7‑én benyújtott keresetlevelével a vitatott nyilatkozat részleges megsemmisítését kérte.

10

A Törvényszék, miután a megtámadott végzés 27. pontjában megállapította, hogy a vitatott nyilatkozatot nem a Tanács, hanem a tagállamok kormányai képviselőinek konferenciája fogadta el, a végzés 28. pontjában az elé terjesztett keresetet a Tanács ellen irányuló részében mint elfogadhatatlant elutasította.

11

A tagállamok kormányai képviselőinek konferenciájával szemben benyújtott kereseti kérelmeket illetően a Törvényszék a megtámadott végzés 29. és 30. pontjában emlékeztetett arra, hogy az EUMSZ 263. cikk alapján csak az Unió intézményeinek, szerveinek, hivatalainak vagy ügynökségeinek aktusaival szemben benyújtott keresetek tekintetében rendelkezik hatáskörrel, és hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy a tagállamok kormányainak képviselői által – nem a Tanács tagjaikénti vagy az Európai Tanács tagjaikénti minőségükben, hanem kormányaik képviselőikénti minőségükben eljárva, és ezáltal a tagállamok hatásköreit együttesen gyakorolva – elfogadott jogi aktusok nem tartoznak az uniós bíróság által gyakorolt jogszerűségi vizsgálat hatálya alá.

12

A Törvényszék a megtámadott végzés 31. és 32. pontjában hivatkozott továbbá a Bíróság elnökhelyettesének 2020. szeptember 10‑iA tagállamok kormányainak képviselői kontra Sharpston végzésre (C‑424/20 P(R), nem tették közzé, EU:C:2020:705), emlékeztetve egyrészt arra, hogy az EUMSZ 253. cikk (1) bekezdésével összhangban a Bíróság bíráinak és főtanácsnokainak kinevezéséről szóló aktust a tagállamok kormányainak közös megegyezése alapján fogadják el, másrészt pedig, hogy valamely kereset nyilvánvalóan elfogadhatatlan, amennyiben nem valamely uniós intézmény, szerv, hivatal vagy ügynökség által, hanem a tagállamok kormányainak a tagállamok hatásköreit gyakorló képviselői által hozott határozat megsemmisítésére irányul.

13

A megtámadott végzés 33. pontjában a Törvényszék megjegyezte, hogy 2020. január 29‑én az Unió akkori 28 tagállama közül 27 tagállam kormányának képviselői vettek részt a vitatott nyilatkozat alapjául szolgáló találkozón, és hogy e nyilatkozatot az uniós tagállamok kormányainak képviselőikénti, nem pedig a Tanács tagjaikénti minőségükben fogadták el. E végzés 34. pontjában a Törvényszék hozzátette, hogy a Tanácsnak a fejlécben való megemlítése és a Tanács honlapján történő közzététel ellenére a vitatott nyilatkozat tartalma azt mutatja, hogy az Unió tagállamai kormányai képviselőinek közös megegyezéssel hozott nyilatkozatáról van szó, nem pedig a Tanács vagy valamely uniós szerv, hivatal vagy ügynökség jogi aktusáról.

14

A Törvényszék ebből a megtámadott végzés 35. pontjában arra a következtetésre jutott, hogy az elé terjesztett keresetet mint elfogadhatatlant el kell utasítani.

15

Fellebbezésében E. Sharpston azt kéri, hogy a Bíróság helyezze hatályon kívül a megtámadott végzést, kötelezze az eljárásban részt vevő többi felet azon kérdés megválaszolására, hogy úgy kell‑e tekinteni, hogy megbízatása az EUSZ 50. cikk (3) bekezdése értelmében az Egyesült Királyság Unióból való kilépésekor, vagyis 2020. január 31‑én éjfélkor járt le, az ügyet utalja vissza a Törvényszék elé, kivéve, ha a per állása megengedi, hogy az ügyet maga a Bíróság döntse el, valamint a Tanácsot és a tagállamok kormányai képviselőinek konferenciáját kötelezze a költségek viselésére.

16

A Bíróság eljárási szabályzatának 181. cikke értelmében, ha a fellebbezés teljes egészében vagy részben nyilvánvalóan elfogadhatatlan, illetve nyilvánvalóan megalapozatlan, azt a Bíróság az előadó bíró javaslatára és a főtanácsnok meghallgatását követően indokolt végzéssel teljes egészében vagy részben az eljárás során bármikor elutasíthatja.

17

A jelen ügyben alkalmazni kell ezt a cikket.

18

Fellebbezésének alátámasztása érdekében a fellebbező öt jogalapot hoz fel.

19

Első jogalapjában a fellebbező azzal érvel, hogy a Törvényszék megsértette az EUMSZ 263. cikket, amikor a megtámadott végzés 29. és 35. pontjában úgy ítélte meg, hogy a kereset annak okán elfogadhatatlan, hogy nem valamely uniós intézmény, szerv, hivatal vagy ügynökség által elfogadott aktus ellen irányul.

20

Azt állítja, hogy nemcsak az EUMSZ 263. cikk különböző nyelvi változatainak szövegéből, hanem e cikk keletkezéstörténetéből és céljából, valamint a Bíróság ítélkezési gyakorlatából is az következik, hogy az említett cikk hatályát – mind az érintett jogi aktusokat, mind pedig az aktusok kibocsátóit illetően – kiterjesztően kell értelmezni.

21

Azzal érvel, hogy bár a Bíróság kizárja az EUMSZ 263. cikk hatálya alól a tagállamok kormányainak képviselői által az uniós jogi kereten kívül elfogadott aktusokat, ez nem vonatkozhat az olyan jogi aktusokra, mint a vitatott nyilatkozat, amelyeket a tagállamok kormányainak a Szerződések által átruházott – vagy állítólagosan átruházott – hatáskörök keretében eljáró képviselői fogadnak el, és amelyek az uniós jogrendben joghatást váltanak ki.

22

Azt állítja, hogy a megtámadott végzés 30., 32. és 35. pontjában a Törvényszék ennélfogva tévesen alkalmazta a jogot, amikor megállapította, hogy a tagállamok kormányainak képviselői által a Tanács vagy az Európai Tanács tagjaikénti minőségüktől eltérő minőségükben elfogadott egyetlen aktus sem képezheti az EUMSZ 263. cikk értelmében bírósági felülvizsgálat tárgyát, és hogy meg kellett volna állapítania a vitatott nyilatkozat azzal kapcsolatos jogszerűségének vizsgálatára vonatkozó hatáskörét, hogy főtanácsnoki megbízatását idő előtt megszüntette.

23

Záró megjegyzéseiben a fellebbező hozzáteszi, hogy a 2020. december 16‑iTanács és társai kontra K. Chrysostomides & Co. és társai (C‑597/18 P, C‑598/18 P, C‑603/18 P és C‑604/18 P, EU:C:2020:1028) ítélet 91–98. pontjából az következik, hogy amennyiben valamely politikai megállapodásnak az EUMSZ 263. cikk alapján történő felülvizsgálata nem lehetséges, akkor az e megállapodást végrehajtó jogi aktusokkal szemben kell alternatív jogorvoslati lehetőségeket biztosítani annak érdekében, hogy a jogalanyokat ne fosszák meg az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikkében rögzített hatékony jogorvoslathoz való joguktól. Márpedig a jelen ügyben nem léteznek ilyen alternatív jogorvoslatok.

24

Második jogalapjában a fellebbező azt állítja, hogy a Törvényszék tévesen elmulasztott különbséget tenni – a hatáskörének megállapítása szempontjából – a tagállamok kormányainak képviselői által hozott, a Bíróság főtanácsnokává történő kinevezésre vonatkozó határozat és az így betöltött álláshely megüresedésével kapcsolatos előzetes határozat között, holott a T‑180/20. sz. ügyben elé terjesztett kereset, valamint a jelen fellebbezés ez utóbbi határozatra vonatkozik.

25

Azzal érvel, hogy bár általában nem merül fel az a kérdés, hogy a Bíróság valamely tagjának álláshelye ténylegesen betöltetlen‑e, nem zárható ki, hogy az bizonyos esetekben mégis felmerül. E tekintetben úgy véli, hogy az uniós bíróságoknak felül kell tudniuk vizsgálni a tagállamok olyan jogi aktusát, amely jogellenesen állapítja meg egy ilyen álláshely megüresedését.

26

A fellebbező azt állítja, hogy ezért kizárólag az uniós bíróságok feladata, hogy állást foglaljanak a kérdésben, és különösen az EUSZ 19. cikkre, valamint az Európai Unió Bírósága alapokmányának 4. és 6. cikkére hivatkozik.

27

A fellebbező hozzáteszi, hogy a tagállamok kormányainak képviselői által elfogadott, az EUM‑Szerződésben előírt jogi aktusok érvényessége – legalábbis közvetve – a megsemmisítés iránti keresettől eltérő más eljárások útján is vitatható, amint azt a Tanács a Törvényszék előtt felhozott elfogadhatatlansági kifogásban a tagállamok kormányai képviselőinek konferenciája nevében elismerte, és ebből azt a következtetést kell levonni, hogy az e jogi aktusokkal szembeni közvetlen keresetnek szintén lehetségesnek kell lennie.

28

Következésképpen a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor a megtámadott végzés 30., 32. és 35. pontjában megállapította, hogy a tagállamok kormányai képviselőinek jogi aktusai egyáltalán nem képezhetik az EUMSZ 263. cikk szerinti kereset tárgyát.

29

Harmadik jogalapjában a fellebbező azzal érvel, hogy a Törvényszék a megtámadott végzés 30., 33. és 34. pontjában tévesen értelmezte az 1993. június 30‑iParlament kontra Tanács és Bizottság ítéletből (C‑181/91 és C‑248/91, EU:C:1993:271) eredő elveket.

30

Azt állítja, hogy ebből az ítéletből nem az következik, hogy a tagállamok kormányainak együttesen eljáró képviselői által hozott egyetlen jogi aktus sem tartozik az EUMSZ 263. cikk szerinti bírósági felülvizsgálat hatálya alá, hanem az, hogy a Bíróság az említett ítéletben csupán a tagállamok kormányainak képviselői által az uniós jogrenden kívül elfogadott jogi aktusairól foglalt állást.

31

Így a Bíróság ítélkezési gyakorlata nem döntötte el azt a kérdést, hogy az uniós bíróságok rendelkeznek‑e hatáskörrel az olyan jogi aktus jogszerűségének felülvizsgálatára, mint a vitatott nyilatkozat, amelyet a tagállamok kormányainak a Szerződések által átruházott – vagy állítólagosan átruházott – hatáskörök keretében eljáró képviselői fogadtak el, és amely az uniós jogrendben joghatást vált ki; e kérdésre igenlő választ kellene adni.

32

A Törvényszék ennélfogva a megtámadott végzés 30. és 35. pontjában tévesen hivatkozott az 1993. június 30‑iParlament kontra Tanács és Bizottság ítéletre (C‑181/91 és C‑248/91, EU:C:1993:271), különösen pedig ezen ítélet 12. pontjára az elemzésének megalapozása érdekében, de legalábbis ezen ítélet más pontjaira kellett volna hivatkoznia, mint például a 13. pontra, amelyekből kitűnik, hogy az uniós jogrendben a harmadik személyekkel szemben joghatást kiváltó jogi aktusoknak az uniós bíróság felülvizsgálata alá kell tartozniuk.

33

Ötödik jogalapjában a fellebbező másodlagosan azzal érvel, hogy a Törvényszék a megtámadott végzés 27. és 28. pontjában szintén tévesen elmulasztotta megválaszolni azt az érvét, amely szerint, ha a tagállamok kormányai képviselőinek konferenciája nem lehet alperes az EUMSZ 263. cikk alapján indított eljárásban, akkor a Tanácsnak kell a konferencia alteregójaként vagy a vitatott nyilatkozat elfogadásában és kihirdetésében játszott szerepe okán a hozzá legszorosabban kötődő uniós intézményként fellépnie.

34

A fellebbező különösen arra hivatkozik, hogy felül kell vizsgálni az uniós jog tagállamok általi esetleges megsértését, amennyiben a tagállamok az ilyen eljárásban alperesként nem vehetnek részt, és úgy véli, hogy bár nem a Tanács a megtámadott jogi aktus kibocsátója, az uniós bíróságok előtt mégis felelősségre vonható kell, hogy legyen.

35

Azzal érvel, hogy a Szerződéseknek a Bíróság hatáskörére vonatkozó rendelkezései nem határozzák meg kimerítő jelleggel az alperesek körét, és analógia útján az EUMSZ 268. és EUMSZ 340. cikkre hivatkozik.

36

Megjegyzi, hogy azt kell meghatározni, hogy az általa korábban betöltött álláshely megüresedésének a vitatott nyilatkozatban rögzített megállapítása a Tanácsnak, a tagállamok kormányai képviselői konferenciájának vagy az Európai Unió Bírósága elnökének tudható‑e be, és úgy véli, hogy mindenesetre kizárólag a Bíróság jogosult e kérdésben dönteni.

37

Hozzáteszi, hogy a Tanács a jogi szolgálatán keresztül aktív szerepet játszott akár önállóan, akár a tagállamok kormányai képviselőinek konferenciájával együtt a megbízatása idő előtti megszűnésének megállapításában, és így a vitatott nyilatkozatot érintő hiba neki is betudható.

38

Az együttesen vizsgálandó első, második, harmadik és ötödik jogalapjában a fellebbező lényegében azt állítja, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor a vitatott nyilatkozat részleges megsemmisítése iránti kérelmét mint elfogadhatatlant elutasította azzal az indokkal, hogy azt a tagállamok kormányainak képviselői ilyen minőségükben eljárva fogadták el, nem pedig a Tanács.

39

A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint az EUMSZ 263. cikk szövegéből az következik, hogy a tagállamok kormányainak képviselői által – nem a Tanács tagjaikénti minőségükben, hanem a kormányaik képviselőikénti minőségükben eljárva, és ezáltal a tagállamok hatásköreit együttesen gyakorolva – elfogadott jogi aktusok nem tartoznak az uniós bíróság által gyakorolt jogszerűségi vizsgálat hatálya alá (lásd ebben az értelemben: 1993. június 30‑iParlament kontra Tanács és Bizottság ítélet, C‑181/91 és C‑248/91, EU:C:1993:271, 12. pont).

40

Az uniós bíróságoknak az ilyen aktusokkal szembeni jogorvoslat elbírálására vonatkozó hatáskörének kizárása érdekében a Bíróság által ily módon elfogadott releváns kritérium tehát a kibocsátóra vonatkozó kritérium, függetlenül az aktusok kötelező joghatásaitól.

41

A fellebbező által az első és ötödik jogalap keretében felhozott érvek, amelyek szerint a jogi aktusok EUMSZ 263. cikkben hivatkozott kibocsátóit – vagyis az Unió intézményeit, szerveit, hivatalait és ügynökségeit – tágan kell értelmezni annak megállapítása érdekében, hogy a vitatott nyilatkozatot az e cikk értelmében vett uniós intézmény, szerv, hivatal vagy ügynökség fogadta el, vagy legalábbis a Törvényszék elé terjesztett keresetet a Tanács valamely határozatával szemben benyújtott keresettel azonosnak kell tekinteni amiatt, hogy a Tanács a nyilatkozat elfogadásában és kihirdetésében szerepet játszott, éppen ezért nem fogadhatók el e cikk világos szövegének sérelme nélkül.

42

Nyilvánvalónak tűnik, hogy az ilyen értelmezés a Szerződések megalkotóinak – a kizárólag az uniós intézmények, szervek, hivatalok és ügynökségek által elfogadott uniós jogi aktusokra korlátozódó hatályú – EUMSZ 263. cikkben tükröződő azon szándékába is ütközne, hogy kizárják a Bíróság felülvizsgálatának hatálya alól a tagállamok által elfogadandó aktusokat, így például az uniós bíróságok tagjainak kinevezésére vonatkozó határozatokat.

43

Noha a jelen ügyben a vitatott nyilatkozat nem kinevezésre vonatkozik, az szorosan kapcsolódik e hatáskör gyakorlásához, mivel nyugtázza az álláshelynek az Egyesült Királyság Unióból való kilépésével együtt járó megüresedését, és meghatároz bizonyos, az ezen álláshelyre való kinevezés kapcsán e kilépésből eredő jogkövetkezményeket.

44

A fellebbező által a harmadik jogalap keretében állítottakkal ellentétben a fentiekből az következik, hogy annak sincs jelentősége, hogy a tagállamok kormányainak képviselői a Szerződések vagy más jogforrások – mint például a nemzetközi jog – keretében jártak‑e el.

45

Következésképpen a Törvényszék nem követett el hibát, amikor a megtámadott végzés 30. pontjában emlékeztetett arra, hogy az EUMSZ 263. cikkből kitűnik, hogy a tagállamok kormányainak képviselői által – nem a Tanács tagjakénti vagy az Európai Tanács tagjakénti minőségükben, hanem kormányaik képviselőikénti minőségükben eljárva, és ezáltal a tagállamok hatásköreit együttesen gyakorolva – elfogadott jogi aktusok nem tartoznak az uniós bíróság által gyakorolt jogszerűségi vizsgálat hatálya alá.

46

Második jogalapja keretében a fellebbező azzal érvel, hogy az uniós bíróságoknak mindazonáltal meg kellene állapítaniuk a vitatott nyilatkozat jogszerűségének értékelésére vonatkozó hatáskörüket azon okból, hogy az a tagállamok kormányainak képviselői által hozott olyan határozatot tartalmaz, amely ultra vires állapítja meg a főtanácsnoki megbízatásának idő előtti megszűnését.

47

Ez az elemzés azonban nem fogadható el, mivel a vitatott nyilatkozatot semmi esetre sem lehet úgy tekinteni, mint amelyet az EUMSZ 263. cikkben meghatározott valamely uniós intézmény, szerv, hivatal vagy ügynökség fogadott el.

48

Ezenkívül meg kell állapítani, hogy a vitatott nyilatkozat nem tekinthető úgy, mint amely a fellebbezőnek a főtanácsnoki megbízatásának idő előtti megszűntetéséről való határozathozatal okán sérelmet okozó joghatásokat kiváltó határozatot tartalmaz, mivel a tagállamok kormányai képviselőinek konferenciája csupán nyugtázta az Egyesült Királyság Unióból való kilépésével szükségszerűen együtt járó következményeket.

49

Mivel ugyanis az EUSZ 50. cikk (3) bekezdése értelmében a Szerződések a kilépés időpontjától, azaz 2020. február 1‑jétől az Egyesült Királyságra már nem alkalmazhatók, ezen időponttól kezdve ez az állam már nem tagállam. Ebből következik, amint azt a kilépési megállapodás nyolcadik preambulumbekezdése kimondja, hogy az uniós intézményeknek, szerveknek, hivataloknak és ügynökségeknek az Egyesült Királyság uniós tagsága kapcsán kinevezett, kijelölt vagy megválasztott valamennyi tagjának megbízatása ezen időpontban automatikusan megszűnik.

50

Következésképpen nem róható fel a Törvényszéknek, hogy nem állapította meg hatáskörét a tagállamok kormányainak képviselői által hozott, a fellebbező megbízatásának idő előtti megszüntetését megállapító állítólagos határozat jogszerűségének értékelésére.

51

Ebből következik, hogy az első, második, harmadik és ötödik jogalapot mint nyilvánvalóan megalapozatlant el kell utasítani.

52

Negyedik jogalapjában a fellebbező azt állítja, hogy a megtámadott végzés 31. és 32. pontjában a Törvényszék tévesen tulajdonított precedensértéket a Bíróság elnökhelyettese 2020. szeptember 10‑iA tagállamok kormányainak képviselői kontra Sharpston végzésének (C‑424/20 P(R), nem tették közzé, EU:C:2020:705), noha egy ilyen végzés nem dönthetett előre a jelen jogvita érdemét illetően.

53

Hozzáteszi, hogy a Törvényszék a megtámadott végzés 31. pontjában szintén tévesen támaszkodott az említett végzésre, mivel az egy főtanácsnoknak a Bíróságra történő kinevezéséről szóló határozat tárgyában benyújtott keresetre vonatkozott, miközben az ő keresete a tagállamok kormányainak képviselői által hozott, az ilyen álláshely megüresedését megállapító határozatra vonatkozik.

54

Ezenkívül a Bíróság elnökhelyettesének a megtámadott végzés 31. és 32. pontjában hivatkozott végzését a Bíróság eljárási szabályainak megsértésével fogadták el, többek között azért, mert a fellebbezőt nem hallgatták meg, noha a sürgősséget egyáltalán nem állapítottak meg, továbbá azért is, mert a tagállamok kormányainak képviselői által felhozott érveket mint elfogadhatatlanokat el kellett volna utasítani azzal az indokkal, hogy azokra először a Bíróság előtt hivatkoztak.

55

A fellebbező végül azt állítja, hogy ezáltal maga a Törvényszék sértette meg az audi alteram partem elvét, mivel nem tette lehetővé számára, hogy előterjessze észrevételeit a megtámadott végzés 30. pontjában hivatkozott, 1993. június 30‑iParlament kontra Tanács és Bizottság ítélet (C‑181/91 és C‑248/91, EU:C:1993:271) 12. pontjának relevanciájára, valamint a megtámadott végzés 31. és 32. pontjában hivatkozott, a Bíróság elnökhelyettese 2020. szeptember 10‑iA tagállamok kormányainak képviselői kontra Sharpston végzésének(C‑424/20 P(R), nem tették közzé, EU:C:2020:705) relevanciájára vonatkozóan. Ezáltal a Törvényszék indokolatlanul „kiterjesztette” és „meghosszabbította” a Bíróság elnökhelyettese végzésének nem csupán a joghatásait, hanem eljárási hibáit is.

56

Ami a Törvényszék által a megtámadott végzés 31. és 32. pontjában a Bíróság elnökhelyettese 2020. szeptember 10‑iA tagállamok kormányainak képviselői kontra Sharpston végzésének(C‑424/20 P(R), nem tették közzé, EU:C:2020:705) hatályával kapcsolatban állítólagosan elkövetett hibára vonatkozó érveket illeti, amely végzés egyébként a jelen ügy szempontjából nem releváns, elegendő azt megállapítani, hogy a Törvényszék egyáltalán nem követett el hibát akkor, amikor az említett 31. pontban emlékeztett egyrészt arra, hogy az EUMSZ 253. cikkel összhangban a Bíróság bíráinak és főtanácsnokainak kinevezéséről szóló aktust a tagállamok kormányainak közös megegyezése alapján fogadják el, másrészt pedig az említett 32. pontban arra, hogy valamely kereset nyilvánvalóan elfogadhatatlan, amennyiben a tagállamok kormányainak a tagállamok hatásköreit gyakorló képviselői által hozott határozat megsemmisítésére irányul. Ebből következik, hogy ezek az érvek nyilvánvalóan hatástalanok.

57

A Bíróság elnökhelyettese ezen végzésének elfogadása során elkövetett eljárási jogsértésekkel kapcsolatos érvek egyébiránt nyilvánvalóan elfogadhatatlanok, mivel e végzés nem képezi a jelen fellebbezés tárgyát.

58

Ennélfogva mint nyilvánvalóan megalapozatlanokat el kell utasítani a fellebbező arra vonatkozó állításait is, hogy a Törvényszék megsértette a kontradiktórius eljárás elvét.

59

Következésképpen a negyedik jogalapot mint részben nyilvánvalóan elfogadhatatlant, részben pedig nyilvánvalóan megalapozatlant el kell utasítani.

60

A fentiek összességéből következik, hogy mivel a fellebbező által a fellebbezésének alátámasztására felhozott jogalapok egyikének sem lehet helyt adni, a fellebbezést mint részben nyilvánvalóan elfogadhatatlant, részben pedig nyilvánvalóan megalapozatlant el kell utasítani.

61

E körülmények között nem kell helyt adni a fellebbező által kért pervezető intézkedéseknek.

62

Az eljárási szabályzat 137. cikke alapján, amely e szabályzat 184. cikkének (1) bekezdése értelmében a fellebbezési eljárásra is alkalmazandó, a költségekről az eljárást befejező végzésben kell határozni.

63

Mivel a jelen végzést a Bíróság azelőtt hozta meg, hogy az ellenérdekű feleknek a fellebbezést kézbesítették volna, következésképpen azelőtt, hogy az ellenérdekű feleknek költségei merülhettek volna fel, úgy kell határozni, hogy a fellebbező maga viseli saját költségeit.

A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott: