1.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel – amelynek a Bíróság alapokmánya 23a. cikke szerinti sürgősségi eljárásban történő tárgyalásáról határozott a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróság kérelmére – az Administrativen sad Sofia-grad (szófiai városi közigazgatási bíróság) az EK 68. cikk (1) bekezdése és az EK 234. cikk együttes rendelkezéseinek alapján négy kérdést terjesztett elő a harmadik országok illegálisan tartózkodó állampolgárainak visszatérésével kapcsolatban a tagállamokban használt közös normákról és eljárásokról szóló, 2008. december 16-i 2008/115/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: „visszatérési” irányelv) ( 2 ) 15. cikke (4)–(6) bekezdésének értelmezésére vonatkozóan.

2.

E kérdésekkel és a részüket képező alkérdésekkel a kérdést előterjesztő bíróság lényegében a „visszatérési” irányelvnek a kitoloncolás céljából foganatosított őrizet leghosszabb időtartamára vonatkozó 15. cikke jelen esetre történő alkalmazásáról kérdezi a Bíróságot, valamint az alapügy körülményeire tekintettel az e célból előírt határidők számítási módjáról. Továbbá arra is választ vár a Bíróságtól, hogy milyen feltételek mellett lehet úgy tekinteni, hogy a kitoloncolásra nincs ésszerű lehetőség, valamint hogy az őrizetet meg lehet-e hosszabbítani, illetve milyen körülmények között lehet meghosszabbítani, ha a kitoloncolásra nincs ésszerű lehetőség, és az őrizeti időszak meghosszabbítási lehetőségeit kimerítették.

3.

E kérdések egy olyan eljárás keretében merültek fel, amelyben a kérdést előterjesztő bíróságnak hivatalból, legfelső fokon kell határoznia Saïd Shamilovich Kadzoevnek a Szófia melletti speciális ideiglenes idegenrendészeti őrizeti központban foganatosított őrizetének jogszerűségéről és meghosszabbításáról.

4.

Meg kell jegyezni, hogy az őrizet leghosszabb időtartamára vonatkozó szabályok bevezetése a legvitatottabb kérdések közé tartozott a „visszatérési” irányelv elfogadása során, a tagállamok jogszabályai és gyakorlata között fennállt – és bizonyos mértékig még mindig fennálló – jelentős különbségek miatt.

5.

A jelen előzetes döntéshozatali eljárás tehát – mivel a Bíróságot első alkalommal kérik az ezen irányelv 15. cikkének végrehajtására vonatkozó bizonyos szempontok egyértelművé tételére – a jelen ügyet meghaladó jelentőségű. Az eljárás azon kényes és állandó folyamatba illeszkedik, amely megpróbálja összeegyeztetni egyrészt az államnak az Emberi Jogok Európai Bírósága által elismert vitathatatlan jogát arra, hogy ellenőrizze a külföldieknek a területére történő beutazását és ott-tartózkodását ( 3 ), valamint azon jogos érdekét, hogy hatékonyan megakadályozza a bevándorlási és menekültjog területén a visszaéléseket, másrészt a jogállami követelményeket és az egyéneknek a bevándorlás területén – a nemzetközi jog, a közösségi jog, és különösen az emberi jogok és alapvető szabadságok alapján – biztosított védelem szintjét.

6.

A „visszatérési” irányelvnek a kitoloncolás céljából történő őrizetre vonatkozó fejezetben található 15. cikke a következőképpen szól:

„1.   A tagállamok – kivéve, ha a konkrét esetben más elégséges, de kevésbé kényszerítő intézkedés is hatékonyan alkalmazható – kizárólag a kiutasítás előkészítése és/vagy a kitoloncolás végrehajtása céljából őrizetben tarthatják a kitoloncolási eljárás alatt álló harmadik országbeli állampolgárt, különösen, ha:

Az őrizetnek a lehető legrövidebbnek kell lennie, és csak addig tartható fenn, amíg a kitoloncolási intézkedések folynak, és kellő körültekintéssel végrehajtásra kerülnek.

[…]

3.   Az őrizetben tartást minden esetben ésszerű időközönként, akár az érintett harmadik országbeli állampolgár kérésére, akár hivatalból felül kell vizsgálni. Meghosszabbított őrizet esetében a felülvizsgálatokat igazságügyi hatóság felügyelete alatt kell elvégezni.

4.   Amennyiben a kitoloncolásra jogi vagy egyéb megfontolások következtében már nem látszik ésszerű lehetőség, vagy az (1) bekezdésben megállapított feltételek már nem állnak fenn, az őrizet indokoltsága megszűnik, és az érintett személyt haladéktalanul szabadon kell bocsátani.

5.   Az őrizetet mindaddig fenn kell tartani, ameddig az (1) bekezdésben megállapított feltételek fennállnak, és az őrizet a kitoloncolás biztosításához szükséges. Valamennyi tagállam korlátozott, hat hónapot nem meghaladó őrizetben tartási időszakot határoz meg.

6.   A tagállamok a (5) bekezdésben említett időszakot kizárólag korlátozott, további tizenkét hónapot nem meghaladó időszakkal hosszabbíthatják meg a nemzeti jogszabályoknak megfelelően, azokban az esetekben, ha a kiutasítás végrehajtása minden ésszerű erőfeszítésük ellenére várhatóan tovább tart:

7.

A „visszatérési” irányelv 20. cikke szerint a tagállamok hatályba léptetik azokat a törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az említett irányelvnek legkésőbb 2010. december 24-ig megfeleljenek.

8.

Bulgária a „visszatérési” irányelv 15. cikke (5) és (6) bekezdésének átültetését a Bolgár Köztársaság területén tartózkodó külföldiekről szóló törvény (a továbbiakban: külföldiekről szóló törvény) 2009. május 15-i módosításával ( 4 ) valósította meg. A kérdést előterjesztő bíróság szerint azonban a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (4) bekezdését nem ültették át a bolgár jogba.

9.

A külföldiekről szóló törvény 44. cikkének (6) bekezdése alapján, ha a közigazgatási kényszerintézkedést azért nem lehet külföldiekre alkalmazni, mert nem állapítható meg a személyazonossága, vagy egyértelműen az elrejtőzésétől kell tartani, az intézkedést kiszabó szerv elrendelheti, hogy a külföldit a Bolgár Köztársaságból való kitoloncolása vagy kiutasítása érdekében idegenrendészeti fogdában helyezzék el.

10.

A „visszatérési” irányelvnek a külföldiekről szóló törvény 2009. május 15-én elfogadott módosításaival történő átültetése előtt az idegenrendészeti őrizet időtartamának nem volt korlátja.

11.

Jelenleg a külföldiekről szóló törvény 44. cikkének (8) bekezdése szerint „[a]z őrizet addig tart, amíg a (6) bekezdésben szereplő körülmények fennállnak, de nem haladhatja meg a hat hónapot. Kivételesen, amennyiben az érintett megtagadja a hatáskörrel rendelkező hatóságokkal való együttműködést, a kitoloncolásához vagy kiutasításához szükséges okmányok kiadása késik, illetve személye fenyegetést jelent a nemzetbiztonságra vagy a közrendre, az őrizet időtartama tizenkét hónappal meghosszabbítható”.

12.

A külföldiekről szóló törvény 46a. cikkének (3)–(5) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„3)   Az idegenrendészeti fogda vezetője hat hónaponként összeállítja azon külföldiek jegyzékét, akik az országból való kitoloncolásukat akadályozó tényezők miatt hat hónapnál hosszabb ideje tartózkodnak a fogdában. A jegyzéket megküldi a fogda helye szerint illetékes közigazgatási bíróságnak.

4)   Az idegenrendészeti fogdában eltöltött minden hat hónapos időszak végén a bíróság hivatalból és tanácsülésen eljárva határoz az őrizet meghosszabbításáról, más intézkedéssel való felváltásáról vagy megszüntetéséről. A bíróság határozata ellen nincs helye jogorvoslatnak.

5)   Amennyiben a bíróság hatályon kívül helyezi az őrizetről szóló megtámadott határozatot, vagy a külföldi szabadon bocsátását rendeli el, az érintettet az idegenrendészeti fogdából haladéktalanul szabadon kell bocsátani.”

13.

A jogvita fő tényei – amennyiben a jelen ügy szempontjából relevánsak – a következőképp foglalhatók össze.

14.

2006. október 21-én a bolgár rendvédelmi szervek elfogták S. Kadzoevet a török határ közelében. A letartóztatásakor nem volt személyazonosító okmánya, de azt állította magáról, hogy Said Shamilovich Huchbarovnak hívják, és 1979. február 11-én született Groznijban, a Csecsen Köztársaságban. Már ekkor úgy nyilatkozott, hogy nem kívánja, hogy Oroszország konzulátusát értesítsék a letartóztatásáról. Később elismerte, hogy hamis személyazonosságot használt, valódi családneve Kadzoev, és benyújtott egy születési anyakönyvi kivonatot, amelyből kiderül, hogy 1979. február 11-én született Moszkvában, a volt Szovjetunióban, apja a csecsen nemzetiségű Shamil Kadzoev, anyja a grúz nemzetiségű Loli Elihvari.

15.

2006. október 22-én 3469. szám alatt kényszer-elhelyezési határozatot hoztak vele szemben. E határozat alapján S. Kadzoevet idegenrendészeti fogdában helyezték el Ljubimetsben, Elhovo régióban, ahol 2006. november 3-ig őrizetben tartották. Ugyanekkor kelt határozatokkal közigazgatási kényszerintézkedésként elrendelték a kitoloncolását, és beutazási tilalmat szabtak ki vele szemben.

16.

S. Kadzoevet a 2006. november 1-jei 3583. sz. határozat alapján – a közigazgatási kényszerintézkedésként vele szemben elrendelt kitoloncolás végrehajtásáig – a Szófia melletti Busmantsiban működtetett speciális idegenrendészeti őrizeti központban helyezték el. Ezen intézkedést a kitoloncolás akadályainak elhárultáig rendelték el, vagyis addig, amíg beszerzik a külföldre utazáshoz szükséges okmányokat, és biztosítják a Csecsen Köztársaságba szóló jegy megvásárlásához szükséges anyagi eszközöket.

17.

S. Kadzoev bírósági jogorvoslatot nyújtott be a kitoloncolásról, a Bolgár Köztársaság területére történő beutazási tilalomról és az idegenrendészeti fogdában foganatosított őrizetről szóló határozatok ellen, amelyek mind elutasításra kerültek. Következésképpen valamennyi intézkedés, beleértve az ideiglenes idegenrendészeti fogdában való elhelyezést is, végrehajthatóvá vált.

18.

Azonban a bolgár hatóságok, nem kormányzati szervezetek és S. Kadzoev arra irányuló erőfeszítései ellenére, hogy biztonságos harmadik országot találjanak, semmilyen megállapodásra nem sikerült jutni, és az érintett máig sem kapott úti okmányokat.

19.

Meg kell jegyezni azt is, hogy S. Kadzoev a speciális ideiglenes idegenrendészeti fogdában való tartózkodása alatt, 2007. május 31-én menekültstátus elismerése iránti kérelmet nyújtott be. A szófiai közigazgatási bíróság október 9-i ítéletében elutasította e kérelmet. 2008. március 21-én ismét menekültstátus iránti kérelmet nyújtott be, amelyet azonban 2008. április 2-án visszavont. 2009. március 24-én S. Kadzoev harmadszor nyújtott be ilyen kérelmet. 2009. július 10-i határozatában a szófiai közigazgatási bíróság elutasította S. Kadzoev kérelmét. Az ítélettel szemben nincs helye jogorvoslatnak.

20.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből az is kiderül, hogy S. Kadzoev két ízben kérelmet nyújtott be aziránt, hogy az őrizet helyett enyhébb intézkedést alkalmazzanak, jelesül kötelezzék a tartózkodási helye szerinti rendőri hatóságnál vezetett nyilvántartás rendszeres aláírására; e kérelmeket a hatáskörrel rendelkező hatóságok – mivel nem tudták a megjelölt lakcímet ellenőrizni – elutasították.

21.

Hangsúlyozni kell, hogy S. Kadzoev még mindig őrizetben van a Busmantsiban működő speciális ideiglenes idegenrendészeti fogdában.

22.

Az alapeljárásban ezt követően a Belügyminisztérium Migrációs Igazgatóságának igazgatója közigazgatási aktusban kérte, hogy a szófiai közigazgatási bíróság a külföldiekről szóló törvény 46a. cikkének (3) bekezdése alapján hivatalból határozzon S. Kadzoev busmantsi speciális ideiglenes idegenrendészeti fogdában foganatosított őrizetének időtartamáról.

23.

Ezek azok a körülmények, amelyek között a kérdést előterjesztő bíróság úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé, továbbá azt kéri, hogy a Bíróság az eljárási szabályzat 104b. cikke szerinti sürgősségi eljárásban tárgyalja a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet:

24.

Bevezetésképp – mivel S. Kadzoev az észrevételeiben vitatta az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban leírt ténybeli körülmény valódiságát, különösen az őrizet alatti állítólagos erőszakos magatartását illetően, valamint általánosan a hatályos bolgár bevándorlási és menekültjogot, illetve különösen az őrizete körülményeit érintő szabálytalanságokat jelzett –, emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti, az EK 234. cikkben szereplő eljárásra vonatkozó feladatmegosztásnak megfelelően kizárólag a nemzeti bíróság feladata, hogy meghatározza egyfelől azon ténybeli és jogi hátteret, amelybe az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés illeszkedik, másfelől a tényállás és a releváns nemzeti rendelkezések alapján az előzetes döntéshozatali eljárás tárgyát, valamint alkalmazza az ügyre a közösségi jognak a Bíróság által értelmezett szabályait. ( 5 )

25.

Ennélfogva a Bíróság nem jogosult a tényállás megállapítására vagy S. Kadzoev őrizete és az ahhoz kapcsolódó azon eljárások jogszerűségének megítélésére, amelyek az Emberi Jogok Európai Bírósága előtti eljárásnak is tárgyai. ( 6 ) A Bíróságnak ellenben arra kell szorítkoznia, hogy a közösségi jog értelmezésére vonatkozóan elé terjesztett kérdésekre az alapügy szempontjából hasznos választ adjon.

26.

A továbbiakban megvizsgálom az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket, elvben az előterjesztésük sorrendjében. Mindazonáltal célszerűnek tűnik az első kérdés b) pontjában foglalt alkérdést és a második kérdést együtt vizsgálni, tekintettel arra, hogy mindkettő a kitoloncolásról szóló határozat végrehajtásának felfüggesztésére vonatkozik.

27.

Előzetesen azonban vizsgálni kell az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések elfogadhatóságát, figyelembe véve különösen azon tényt, hogy olyan irányelvre vonatkoznak, amelynek az átültetési határideje még nem járt le.

28.

Emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az ügyben eljáró nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik annak megítélése, hogy – tekintettel az ügy különleges jellemzőire – ítélete meghozatalához szükségesnek tartja–e az előzetes döntéshozatalt, és a Bíróságnak feltett kérdései relevánsak–e. Ennek megfelelően az előterjesztett kérdések releváns voltát – amennyiben a közösségi jog értelmezésére vonatkoznak – vélelmezni kell, így azokra a Bíróságnak választ kell adnia. ( 7 )

29.

Szintén az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bíróság csak akkor utasíthatja el a nemzeti bíróságok által előterjesztett kérelmet, ha a közösségi jog kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson. ( 8 )

30.

Márpedig a jelen ügyben véleményem szerint nem ez a helyzet. Különösen az nem tűnik nyilvánvalónak, hogy az előterjesztett kérdések nem relevánsak a kérdést előterjesztő bíróság által hozandó határozat szempontjából, még akkor sem, ha a „visszatérési” irányelv átültetési határideje még nem járt le, amikor a kérdést előterjesztő bíróságnak vizsgálnia kellett S. Kadzoev őrizetének jogszerűségét.

31.

Először is kétségtelen, hogy az irányelv a 22. cikkének megfelelően a Hivatalos Lapban 2008. december 24-én történt kihirdetését követő huszadik napon, vagyis 2009. január 13-án lépett hatályba.

32.

E tekintetben a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy bár a tagállamoknak nyilvánvalóan nem lehet felróni, hogy ezt az irányelvet nem ültették át jogrendjükbe az átültetési határidő lejárta előtt, azonban tartózkodniuk kell az olyan jellegű intézkedések meghozatalától, amelyek komolyan veszélyeztetnék a szóban forgó irányelv által meghatározott célt. ( 9 )

33.

A Bíróság azt is kimondta, hogy e tartózkodási kötelezettség az érintett tagállamok valamennyi hatóságára vonatkozik, beleértve a nemzeti bíróságokat is. Ennélfogva az irányelv hatálybalépésének napjától kezdve a tagállami bíróságok a lehető legteljesebb mértékben kötelesek tartózkodni a belső jog olyan értelmezésétől, amely az irányelv átültetésére előírt határidő leteltét követően jelentősen veszélyeztetheti az említett irányelv által elérni kívánt eredmény megvalósítását. ( 10 )

34.

E tekintetben a jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a kérdést előterjesztő bíróság szerint a külföldiekről szóló törvényt módosító jogszabályi rendelkezéseket a „visszatérési” irányelv bolgár jogba történő alakszerű átültetésének kell tekinteni.

35.

Ha ugyanis a nemzeti bíróság ezen átültető törvényt az említett irányelvvel, különösen annak az őrizet megengedett időtartamára vonatkozó rendelkezéseivel ellentétesen értelmezné és alkalmazná, és így precedenst teremtene, felmerülne annak lehetősége, hogy az átültetési határidő leteltét követően komoly veszélybe kerül az ezen irányelv által elérni kívánt eredmény megvalósítása.

36.

Ennélfogva, mivel a kérdést előterjesztő bíróság a külföldiekről szóló törvény „visszatérési” irányelvnek megfelelő értelmezésének és alkalmazásának biztosítása céljából terjesztette előzetes döntéshozatalra a kérdéseket, ezzel eleget téve az Inter-Environnement Wallonie ügyben kialakított ítélkezési gyakorlat szerinti tartózkodási kötelezettségnek, az irányelv kért értelmezését a kérdést előterjesztő bíróság számára hasznosnak kell tekinteni ahhoz, hogy az előtte folyamatban lévő határozhasson. ( 11 )

37.

Még az a kérdés is felmerülhet, hogy kell-e határozni a harmadik előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés elfogadhatóságáról, mivel az a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (4) bekezdésére vonatkozik, amelyet a kérdést előterjesztő bíróság szerint még nem ültettek át a nemzeti jogba.

38.

Véleményem szerint e kérdésre igenlő választ kell adni.

39.

E tekintetben először is kétlem, hogy az említett (4) bekezdést önmagában, a kitoloncolás céljából foganatosított őrizetet szabályozó 15. cikk egyéb rendelkezéseitől függetlenül lehetne elemezni.

40.

A 15. cikk (4) bekezdése ugyanis – annyiban, amennyiben úgy rendelkezik, hogy az őrizet indokoltsága megszűnik, és az érintett személyt haladéktalanul szabadon kell bocsátani, ha a kitoloncolásra már nem látszik ésszerű lehetőség, vagy az (1) bekezdésben megállapított feltételek már nem állnak fenn – csak az e cikk más bekezdéseiben, jelesül az (1) és az (5) bekezdésben már kimondott azon szabály tükörképe, amely alapján az őrizetnek a lehető legrövidebbnek kell lennie, és csak addig tartható fenn, amíg feltételei fennállnak, és amely szabály a „visszatérési” irányelv (16) preambulumbekezdésében kimondott arányosság elvét fejezi ki. ( 12 )

41.

Ha feltételezzük, hogy a „visszatérési” irányelv 15. cikkének egyéb rendelkezéseit megfelelően átültették a bolgár jogba, nehezen lehet azt állítani, hogy e cikk (4) bekezdését nem ültették át. Valójában maga a kérdést előterjesztő bíróság jelezte, hogy e rendelkezés normatív hatályát a külföldiekről szóló törvény 44. cikkének (8) bekezdéséből vezette le.

42.

Másodszor, nem szabad elfeledkezni arról, hogy az irányelv átültetési határideje alatt a tagállamokat a fent említett Inter-Environnement Wallonie ügyben kialakított ítélkezési gyakorlat alapján terhelő kötelezettségek, beleértve a minden nemzeti bíróságot terhelő azon kötelezettséget, hogy a belső jog értelmezése során vegyék figyelembe ezt az irányelvet, azon kötelezettségből erednek, hogy biztosítani kell az irányelvben meghatározott célnak az átültetési határidő lejártát követő elérését. ( 13 )

43.

Következésképpen, még ha feltételezzük is, hogy a „visszatérési” irányelvet a bolgár jogba átültető törvény az irányelv 15. cikke (4) bekezdésének átültetését ténylegesen nem tartalmazza, az a kérdés, hogy az átültetés e hiánya és az ebből eredő, az irányelvvel ellentétes nemzeti bírósági határozat veszélyeztetné-e az irányelv által meghatározott célt, végső soron az ügy konkrét körülményeitől függ. Így, ha a szóban forgó rendelkezéseket az említett hiány ellenére úgy tekintik, mint amelyek az irányelv nemzeti hatóságok általi végleges átültetésének minősülnek, az említett veszély vélelmezhető. Ha ellenben a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (4) bekezdését az alapeljárás idején még nem ültették át a belső jogba, mert a bolgár jogalkotó az átültetési határidő lejárta előtt úgy határozott, hogy fokozatosan hajtja végre az irányelvet és e konkrét rendelkezés átültetését későbbre ütemezte, nem lehet azt feltételezni, hogy e rendelkezés átültetésének hiánya vagy az alkalmazandó törvénynek e rendelkezéssel ellentétes értelmezése szükségszerűen veszélyezteti az irányelvben meghatározott cél elérését. ( 14 )

44.

Kétségkívül a nemzeti bíróság feladata véglegesen határozni e kérdésben, azonban meg kell állapítani, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból nem derül ki, hogy a „visszatérési” irányelv 15. cikke (4) bekezdésének konkrét átültetése még folyamatban van-e. Ehhez hozzáadódik, hogy a tárgyaláson a bolgár kormány kijelentette, hogy az említett rendelkezést a bolgár jogba átültetettnek tekinti, ami miatt nem lehet arra számítani, hogy az átültetési határidő lejárta előtt még külön átültetési rendelkezéseket hoznak.

45.

Ebből következően nem tűnik úgy – legalábbis nyilvánvalóan nem –, hogy e rendelkezésnek az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés keretében kért értelmezése nem releváns az alapügy szempontjából. ( 15 )

46.

E körülmények között véleményem szerint az Administrativen sad Sofia-grad által feltett valamennyi kérdésre válaszolni kell.

47.

Végül hozzá kell tenni, hogy a jelen előzetes döntéshozatali eljárást vizsgálva nem szabad összekeverni a jelen esetben felmerült különböző időbeli alkalmazási kérdéseket. Ennek megfelelően szerintem világosan különbséget kell tenni a következők között: egyrészt az imént abból a szempontból vizsgált kérdés, hogy a nemzeti bíróság az alapügyben történő határozathozatal érdekében milyen mértékben köteles arra, hogy már az átültetési határidő előtt figyelembe vegye a „visszatérési” irányelvet, másrészt az ügy érdemére vonatkozó, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés tárgyát képező azon kérdés, hogy a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdése előírja-e, hogy az őrizet időtartamának kiszámításakor figyelembe kell venni az őrizetnek az irányelvet átültető jogszabály hatálybalépése előtt eltelt idejét is. Ez utóbbi kérdés felmerül az őrizet jogszerűségére vonatkozóan a „visszatérési” irányelv átültetési határidejét követően zajló bírósági eljárások keretében is.

48.

Először is röviden vázolni kell a „visszatérési” irányelvnek a kitoloncolás céljából foganatosított őrizet határidejére vonatkozó követelményeit.

49.

A közösségi jogalkotó a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (5) bekezdésében a kitoloncolás céljából foganatosított őrizet határidejét hat hónapban korlátozta. Az irányelv 15. cikkének (6) bekezdése alapján a tagállamok az (5) bekezdésben említett időszakot kizárólag korlátozott, további tizenkét hónapot nem meghaladó időszakkal hosszabbíthatják meg az érintett harmadik országbeli állampolgár részéről szükséges együttműködés hiánya miatt, vagy a szükséges dokumentumok harmadik országoktól való beszerzésének késedelme miatt. Ebből következően ezen irányelv szerint az őrizet összesített leghosszabb időtartama nem haladhatja meg a 18 hónapot.

50.

Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy e határidők csak az őrizet időtartamának feltétlen és külső korlátját határozzák meg. Így, amint az különösen a „visszatérési” irányelv 15. cikke (1) és (5) bekezdésének megfogalmazásából kiderül, az őrizetnek a lehető legrövidebbnek kell lennie, és csak addig tartható fenn, amíg a kitoloncolási intézkedések folynak, és kellő körültekintéssel végrehajtásra kerülnek. Ezenfelül az őrizetet meg kell szüntetni, ha feltételei már nem állnak fenn, vagy már nem látszik ésszerű lehetőség a kitoloncolásra.

51.

E követelmények – mint azt már kifejtettem – az arányosság elvét fejezik ki, amely alkalmazandó az őrizetre, és korlátozza annak időtartamát, amint az az említett irányelv (16) preambulumbekezdésében is szerepel.

52.

Végül az alapvető jogokból – amelyek az általános jogelvek szerves részét képezik, és amelyek tiszteletben tartását a Bíróság biztosítja ( 16 ) –, különösen az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikke által biztosított szabadsághoz való jogból is következik, hogy a kiutasítás céljából foganatosított őrizet tartama nem haladhatja meg a célja eléréséhez szükséges ésszerű mértéket. Pontosabban, amint S. Kadzoev ezzel kapcsolatban jogosan megjegyezte, a vele szemben a kitoloncolásáig elrendelt kötelező elhelyezés – amelyet a „visszatérési” irányelv értelmében vett „őrizetnek” kell minősíteni – az említett cikk értelmében vett szabadságtól való megfosztást jelent, amelyre így vonatkozik az a követelmény, hogy az említett egyezmény 5. cikke (1) bekezdésének az olyan személy letartóztatására vagy őrizetbe vételére vonatkozó f) pontjában szereplő indokon kell alapulnia, aki ellen intézkedés van folyamatban kiutasítása vagy kiadatása céljából. E tekintetben, még ha ez az egyezmény nem is ír elő semmilyen feltétlen korlátot a kitoloncolás céljából foganatosított őrizet határidejére, az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatából következik, hogy a nemzeti hatóságoknak a szükséges körültekintéssel kell eljárniuk annak biztosítása érdekében, hogy az ilyen letartóztatás a lehető legrövidebb ideig tartson. Ha ellenben az eljárást nem az előírt körültekintéssel folytatják, a letartóztatásnak az említett egyezmény 5. cikke (1) bekezdésének f) pontja szerinti indokolt jellege megszűnik. ( 17 )

53.

Ebből következik, hogy a „visszatérési” irányelv 15. cikkében foglalt követelmények alapján a kitoloncolás céljából foganatosított őrizetet a lehető leghamarabb meg kell szüntetni, illetve az őrizet jogellenessé válik, amint az e cikk által meghatározott „anyagi” feltételek – különösen az, hogy kitoloncolási intézkedések folynak, és kellő körültekintéssel végrehajtásra kerülnek, valamint a kitoloncolásra ésszerű lehetőség van – már nem állnak fenn, vagy – végső soron – amint az ezen irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdése szerint számított leghosszabb időtartam eltelt.

54.

Ezzel együtt az alapügyben a kérdést előterjesztő bíróságnak S. Kadzoev kitoloncolás céljából foganatosított őrizetének jogszerűségéről és fenntartásáról kell határoznia, többek között a külföldiekről szóló módosított törvény 44. cikkének (8) bekezdése alapján, amely 2009. május 18-i hatállyal átülteti bolgár jogba a „visszatérési” irányelv 15. cikke (5) és (6) bekezdését.

55.

Tekintettel arra, hogy az átültető törvény nem tartalmaz átmeneti rendelkezéseket az időbeli alkalmazási feltételekre vonatkozóan, és a törvényt nem visszamenőlegesen léptették hatályba, a kérdést előterjesztő bíróság az első kérdés a) pontjával lényegében azt kívánja megtudni, hogy az őrizet jogszerű időtartamáról történő döntéskor figyelembe kell-e venni a jogi tényeket, különösen a „visszatérési” irányelv 15. cikke (5) és (6) bekezdése átültetésének hatálybalépését megelőzően őrizetben töltött időtartamokat, vagy ellenkezőleg, az őrizet jogszerű időtartamát kizárólag az ezen időpontot követő őrizettel kapcsolatos tények és időtartamok alapján kell megítélni.

56.

E tekintetben először emlékeztetni kell azon elvekre, amelyeket a Bíróság a jogi normák időbeli hatályára vonatkozóan mondott ki.

57.

Bár a jogbiztonság elvével általában ellentétes valamely szabály visszamenőleges alkalmazása ( 18 ), az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ezen elvet nem lehet úgy érteni, hogy az általános jelleggel megakadályozza valamely új jogszabálynak a korábbi jogszabály hatálya alatt keletkezett helyzetek jövőbeli hatásaira történő alkalmazását. ( 19 )

58.

Ennek megfelelően a Bíróság az állandó ítélkezési gyakorlatában kimondta azon elvet, amely szerint valamely új jogszabályt azonnal alkalmazni kell a korábbi jogszabály hatálya alatt keletkezett, továbbra is folyamatban lévő helyzetekre. ( 20 )

59.

Ellenben ha anyagi jogi szabályok hatálybalépése előtti helyzetekről, vagy a hatálybalépés előtt szerzett jogokról van szó, e szabályokat a jogbiztonság és a bizalomvédelem elveinek tiszteletben tartása érdekében úgy kell értelmezni, hogy azok a hatálybalépésüket megelőzően keletkezett jogviszonyokra csak annyiban vonatkoznak, amennyiben azok szövegéből, céljából és rendszertani elhelyezkedéséből az ilyen értelmezés világosan következik. ( 21 ) Az eljárási szabályok azonban alapvetően alkalmazandók minden, a hatálybalépésükkor folyamatban lévő eljárásban. ( 22 )

60.

Ezt követően ezen elvek fényében közelebbről meg kell vizsgálni a jelen ügyet.

61.

Először is meg kell állapítani, hogy az alapügy hátteréül szolgáló ténybeli helyzetet, nevezetesen S. Kadzoev őrizetét – nyilvánvalóan és annak ellenére, hogy kiindulópontja időben megelőzi a „visszatérési” irányelvet a bolgár jogba átültető törvény hatálybalépését – nem lehet olyan helyzetnek tekinteni, amelyet az említett törvény hatálybalépése előtt hoztak létre, és amelyre így e törvényt „visszaható hatállyal” kellene alkalmazni. Inkább egy olyan, jellemzően folyamatos helyzetről van szó, amely a múltban kezdődött, de az alapügy idején is fennáll. Ennélfogva a „visszatérési” irányelvnek az átültető törvényen keresztül a jelen esetre az S. Kadzoev őrizetének jogszerűségéről, és így annak lehetséges meghosszabbításáról szóló döntés érdekében történő alkalmazása a Bíróság által kimondott, közismert, fentebb említett azon elv része, amely szerint valamely új jogszabályt azonnal alkalmazni kell a folyamatban lévő helyzetekre. ( 23 )

62.

Ezek után az a kérdés marad hátra, hogy lehetséges-e az őrizet jogszerűségét csak az átültető törvény hatálybalépését követő időszakra vonatkozóan vizsgálni.

63.

Véleményem szerint nem lehet az őrizet időtartamát így felosztani a „visszatérési” irányelv által előírt, az őrizet időtartamára vonatkozó szabályok alkalmazása érdekében.

64.

E tekintetben először is emlékeztetni kell arra, hogy a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdésében előírt leghosszabb határidők egy olyan szabályegyüttes részei, amelyek célja az őrizet arányosságának, vagyis annak biztosítása, hogy időtartama a lehető legrövidebb legyen, és semmiképpen ne haladja meg a hat, vagy adott esetben tizennyolc hónapot. ( 24 ) Ha tehát lényegében annak megítéléséről van szó, hogy a jelen ügyhöz hasonló esetben ésszerű-e az őrizet időtartama, és indokolt-e az őrizet fenntartása, nem tudom, hogyan lehetne ezt ésszerűen tenni más módon, mint az őrizet tényleges teljes időtartama alapján. Legalábbis felettébb önkényes lenne, ha az őrizet tartamának vizsgálatában egyes időszakokat figyelmen kívül hagynánk arra hivatkozással, hogy azok az átültető törvény hatálybalépését időben megelőzik. A „visszatérési” irányelv követelményei ilyen olvasatának természetesen az lenne a következménye, hogy a nemzeti bíróság az átültető törvény alapján megállapíthatná, hogy valamely személy kitoloncolás céljából foganatosított őrizetének fenntartása a szóban forgó személy őrizetének meghosszabbított időtartama ellenére arányos, vagyis indokolt, ami aligha fogadható el.

65.

Másodszor pedig azt a kérdést kell feltenni, hogy ténylegesen miben áll a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdésében előírt leghosszabb határidőkkel elérni kívánt cél. Más szavakkal e rendelkezések lényegében azt kívánják-e előírni, hogy a nemzeti jogba történő átültetésüktől kezdve az őrizetet – folyamatban lévő őrizetről lévén szó – legfeljebb tizennyolc hónappal lehet meghosszabbítani az őrizetben töltött időn felül és attól függetlenül, vagy ellenkezőleg, úgy kell-e érteni, hogy a megengedett leghosszabb időtartamot fejezi ki abban az értelemben, hogy „senki nem tartható kitoloncolás céljából foganatosított őrizetben tizennyolc hónapnál hosszabb ideig”, azzal a következménnyel, hogy ha valaki e szabály nemzeti jogba történő átültetésének hatálybalépésekor például már három hónapja őrizetben van, annak leghosszabb időtartama nem hosszabbítható meg több mint tizenöt hónappal, illetve azt a személyt, aki ebben az időpontban már több mint tizennyolc hónapja – vagyis a leghosszabb időtartamnál régebben – őrizetben van, haladéktalanul szabadon kell bocsátani?

66.

Véleményem szerint egyértelműen ez utóbbi értelmezést kell elfogadni a kitoloncolás céljából foganatosított őrizet leghosszabb időtartamát meghatározó rendelkezések céljának, vagyis azon tény fényében, hogy garantálják az érintett szabadsághoz való alapvető jogát azzal, hogy a kivételeket szigorú feltételeknek rendelik alá.

67.

A fenti megfontolásokra tekintettel azt javasolom az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés a) pontjára válaszolni, hogy valamely őrizet jogszerű időtartamának és fenntartásának a „visszatérési” irányelv 15. cikke (5) és (6) bekezdését a nemzeti jogba átültető törvény fényében való megítélésekor figyelembe kell venni ezen őrizet tényleges időtartamát, beleértve következésképpen az átültető törvény hatálybalépését időben megelőző őrizeti időszakokat is.

68.

E kérdések arra vonatkoznak, hogy a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdésében előírt őrizeti határidő számításakor figyelembe kell-e venni azt az időszakot, amely alatt a kitoloncolási határozat végrehajtását felfüggesztették.

69.

Elsőként a második kérdést vizsgálom, amely valamely kitoloncolási határozat végrehajtásának az e határozattal szemben indított bírósági jogorvoslati eljárás miatti felfüggesztésére vonatkozik, majd az első kérdés b) pontjában szereplő kicsit konkrétabb esetet, a menedékjog megadására irányuló eljárás miatti felfüggesztést. Előzetesen hozzá kell tenni, hogy a két esetben, amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, abból a feltevésből kell kiindulni, hogy úgy tűnik, a harmadik országbeli állampolgár, vagyis S. Kadzoev őrizete nem csupán ugyanabban az idegenrendészeti fogdában folytatódott a szóban forgó kitoloncolási határozat végrehajtásának felfüggesztése idején, hanem erre kényszerelhelyezést (őrizetet) elrendelő határozat alapján került sor.

70.

Először is ismételten meg kell állapítani, hogy mivel az őrizet a szabadságtól való megfosztásnak minősül, azon körülményeket, amelyek között ez megengedett, szorosan kell értelmezni, tekintettel arra, hogy az egyéni szabadság alapvető garanciája alóli kivételről van szó. ( 25 )

71.

Másodszor meg kell jegyezni, hogy a „visszatérési” irányelv 15. cikke (5) és (6) bekezdésének szövege nem tartalmaz egyetlen olyan elemet sem, amelyből arra lehetne következtetni, hogy bizonyos őrizeti időszakokat nem kell figyelembe venni a kitoloncolás céljából foganatosított őrizet e rendelkezések által előírt leghosszabb tartamának számításában, például a kitoloncolási határozat végrehajtásának felfüggesztése miatt.

72.

A „visszatérési” irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdése feltétlen megfogalmazásban írja elő, hogy valamennyi tagállam korlátozott, „hat hónapot nem meghaladó” őrizetben tartási időszakot határoz meg. Az irányelv 15. cikkének (6) bekezdéséből egyértelműen következik továbbá, hogy ezt az időszakot csak kivételesen, és kizárólag korlátozott, további tizenkét hónapot nem meghaladó időszakkal hosszabbíthatják meg.

73.

Ráadásul e rendelkezés – amely azon esetekre irányul, amikor a kiutasítás végrehajtása minden ésszerű erőfeszítés ellenére várhatóan tovább tart, vagy az érintett harmadik országbeli állampolgár részéről szükséges együttműködés hiánya miatt, vagy a szükséges dokumentumok harmadik országoktól való beszerzésének késedelme miatt – világosan és kimerítően meghatározza azon körülményeket, amelyek fennállása esetén az őrizeti időszak meghosszabbítható. E meghosszabbítási okok bevezetésével a közösségi jogalkotó azon gyakorlati nehézségek figyelembevétele mellett döntött, amelyekkel a tagállamok szembesülhetnek az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok kitoloncolása során.

74.

Márpedig meg kell állapítani, hogy a kitoloncolási határozatnak a vele szemben megindított bírósági jogorvoslati eljárás miatt történő felfüggesztése nem szerepel az őrizet időtartama meghosszabbításának okai között, és a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdésében semmilyen, az őrizet időtartamának további tizenkét hónappal történő meghosszabbításán túli meghosszabbítás nem szerepel.

75.

Következésképpen a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdését ilyen értelmű kifejezett rendelkezések hiányában nem lehet úgy értelmezni, hogy az e cikk szerinti őrizeti időtartam számítása során lehetővé teszik azon őrizeti időszakok figyelmen kívül hagyását, amelyek alatt a kitoloncolási határozat végrehajtását a vele szemben megindított bírósági jogorvoslati eljárás miatt felfüggesztették, aminek következményeként a kitoloncolás céljából foganatosított őrizetre az előírt leghosszabb tizennyolc hónapon túl is lehetőség volna.

76.

E következtetést véleményem szerint nem kérdőjelezi meg a Bíróságnak a bolgár kormány által hivatkozott Petrosian és társai ügyben hozott ítélete ( 26 ), amely a 343/2003/EK rendelet ( 27 ) értelmezésére vonatkozott. Ebben az ügyben a Bíróság lényegében azt mondta ki, hogy ha a nemzeti jog szerint a jogorvoslatnak felfüggesztő hatálya van, az e rendelet 20. cikke (1) bekezdésének d) pontjában előírt, a menedékkérő átadása végrehajtása határidejének folyása nem kezdődik meg már az átadási eljárás végrehajtását felfüggesztő ideiglenes bírósági határozat meghozatalától, hanem csak az eljárás megalapozottságára vonatkozó bírósági határozat meghozatalától. ( 28 )

77.

E határozatot és az azt alátámasztó érvelést azonban nem lehet közvetlenül a jelen esetre alkalmazni, amennyiben a szóban forgó határidők más jellegűek. Míg a fent hivatkozott Petrosian és társai ügyben szóban forgó határidő azt határozza meg, hogy a megkereső tagállamnak mennyi ideje van arra, hogy a menedékjogot kérőt átadja a befogadására köteles tagállamnak, a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdésében szereplő leghosszabb határidők azt a célt szolgálják, hogy ésszerű időtartamra korlátozzák azon egyén fogva tartását, aki nem tett mást, mint illegálisan tartózkodott az adott ország területén. Ugyanígy, a jelen ügyben felmerülő határidők a kitoloncolás céljából foganatosított őrizetet korlátozzák, nem pedig magának a kitoloncolási eljárásnak a végrehajtását, amely adott esetben magában foglalja a kitoloncolási határozat elleni jogorvoslatot.

78.

Ami végül a kérdést előterjesztő bíróság által a második kérdés keretében hivatkozott elemeket illeti, nevezetesen a harmadik ország állampolgárának személyazonosságával kapcsolatos kétségek, megélhetési eszközei hiánya vagy erőszakos viselkedése, e körülmények természetesen nem relevánsak azon elvi kérdés szempontjából, hogy azon őrizeti időszakot, amely alatt a kitoloncolási határozat végrehajtását a vele szemben megindított bírósági jogorvoslati eljárás miatt felfüggesztették, figyelembe kell-e venni a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdésében előírt határidők számításánál. ( 29 ) Ebben az összefüggésben annak sincs jelentősége, hogy a harmadik országbeli állampolgár ugyanabban az idegenrendészeti fogdában tartózkodott-e az érintett időszakban; az őrizet leghosszabb idejének számításakor az egyetlen döntő kérdés az, hogy az állampolgár ezen időszak folyamán ténylegesen kitoloncolás céljából foganatosított őrizetben volt-e.

79.

A fentiekre tekintettel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdése szerinti őrizeti határidő számítása során figyelembe kell venni azon őrizeti időszakot, amely alatt a kitoloncolási határozat végrehajtását az e határozattal szemben indított bírósági jogorvoslati eljárás miatt kifejezett nemzeti rendelkezés alapján felfüggesztették.

80.

Másodszor azon kérdést illetően, hogy a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdésében említett kitoloncolás céljából foganatosított őrizet határidejébe bele kell-e számítani azt az időszakot is, amely alatt a kitoloncolási határozat végrehajtását a szóban forgó harmadik országbeli állampolgár által menedékjog iránt indított eljárás miatt felfüggesztették, először is meg kell jegyezni, hogy az irányelv 2. cikkének (1) bekezdése szerint ez az irányelv csak a valamely tagállam területén illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokra alkalmazandó.

81.

Márpedig, amint azt a „visszatérési” irányelv (9) preambulumbekezdése kimondja, a menekültstátusz megadására és visszavonására vonatkozó tagállami eljárások minimumszabályairól szóló, 2005. december 1-jei 2005/85/EK tanácsi irányelvnek ( 30 ) megfelelően valamely tagállamban menedékjogot kérő, harmadik országbeli állampolgár a kérelmét elutasító határozat vagy a menedékkérői minőségben való tartózkodásának jogát megszüntető határozat hatálybalépéséig nem tekintendő úgy, hogy illegálisan tartózkodik az adott tagállam területén.

82.

Ebből következik, hogy menedékjogot kérő, harmadik országbeli állampolgár nem – vagy adott esetben már nem – tartozik a „visszatérési” irányelv hatálya alá mindaddig, amíg a menedékjogi kérelmének elbírálása folyamatban van.

83.

Amennyiben a valamely tagállamban menedékjogot kérő harmadik országbeli állampolgár már nem tekinthető az adott tagállam területén illegálisan tartózkodónak, és kikerül a „visszatérési” irányelv hatálya alól, onnantól a kitoloncolási intézkedés végrehajtása érdekében foganatosított őrizet ezen sem indokolható ezen irányelv alapján.

84.

Menedékkérőként a jogállását és a jogait az alkalmazandó nemzetközi és közösségi menedékjogi rendszerek szabályozzák, nevezetesen a menekültek jogállásáról szóló, 1951. július 28-i genfi egyezmény, valamint a menedékkérők befogadása minimumszabályainak megállapításáról szóló, 2003. január 27-i 2003/9/EK tanácsi irányelv. ( 31 )

85.

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy bár a menedékjog iránti kérelem benyújtása önmagában kizárja az érintett őrizetben tartásának lehetőségét ( 32 ), a nemzetközi és közösségi menedékjog nem zárja ki eleve az őrizetbe helyezés lehetőségét. ( 33 )

86.

Így például a 2003/9 irányelv 7. cikke előírja a fogva tartást, ha azt jogi vagy közrendi okok szükségessé teszik. A menedékkérő ilyen fogva tartásának természetesen a menedékjogot szabályozó normák által előírt feltételekre tekintettel kell megalapozottnak és indokoltnak lennie, és nem lehet jogalapja az illegálisan tartózkodó személyek jogállását szabályozó jog valamely rendelkezése.

87.

Véleményem szerint a jelen ügyet illetően ezen elemzésből árnyalt kép bontakozik ki.

88.

Ha az S. Kadzoev menedékjogi kérelmének vizsgálata alatt foganatosított őrizet a menedékjogot szabályozó releváns normák alkalmazásával hozott kényszer-elhelyezési határozaton alapulna, ezen őrizetet nem tekinthetnénk a „visszatérési” irányelv értelmében vett, kitoloncolás céljából foganatosított őrizetnek. A tartamát így nem ezen irányelv 15. cikke szabályozná, és ennél fogva nem lehetne figyelembe venni az e cikk által előírt őrizeti határidő számítása során. ( 34 )

89.

Ha ellenben S. Kadzoevet a menedékjogi kérelem benyújtását követően egyszerűen maradt volna őrizetbe az eredeti kényszer-elhelyezési határozat alapján anélkül, hogy a hatóságok az őrizetbe vételről külön határozatot hoztak volna, ezen időszak alatt ténylegesen továbbra is kitoloncolás céljából foganatosított őrizetben lenne, bár a fenti megfontolások fényében ezen őrizetet jogellenesnek kellene tekinteni. Ilyen esetben a menedékjog megadására irányuló eljárás időszakát – ugyanazon okokból, mint a kitoloncolási határozat végrehajtásának bírósági jogorvoslat miatt felfüggesztésének esetében – figyelembe kellene venni a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdése által előírt leghosszabb határidők számításakor.

90.

Hozzáteszem, hogy egy harmadik országbeli állampolgár kitoloncolás céljából foganatosított tényleges őrizetének leghosszabb időtartama nem hosszabbodhat meg jogellenes őrizetben töltött időszakkal.

91.

Még ha a Bíróság számára rendelkezésre álló információk alapján úgy is tűnik, hogy az alapügyben e második eset áll fenn, a nemzeti bíróság feladata annak megállapítása, hogy S. Kadzoev idegenrendészeti fogdában való elhelyezése azon időszak alatt, amikor menedékjogot kérőnek minősült, a menedékjog megadása iránti eljárásra vonatkozó releváns szabályokon alapult-e, vagy továbbra is az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok kitoloncolását biztosító őrizetbe helyezésén.

92.

A fentiekre tekintettel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés b) pontjára azt javaslom válaszolni, hogy a „visszatérési” irányelvnek a kitoloncolás céljából foganatosított őrizet leghosszabb időtartamára vonatkozó 15. cikke (5) és (6) bekezdése elvben nem alkalmazandó az olyan őrizeti időszakokra, amelyet menedékjog megadása iránti eljárás keretében foganatosítottak a menedékkérővel szemben. Ha azonban a harmadik országbeli állampolgár továbbra is a „visszatérési” irányelv értelmében vett kitoloncolás céljából foganatosított őrizetben van, miután menedékjogot kért, valamint e kérelem elbírálása során, ezen őrizeti időszakot figyelembe kell venni a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdésében előírt őrizeti határidő számításakor.

93.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróság azt próbálja elérni, hogy az ügy körülményei fényében egyértelművé váljon számára a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (4) bekezdése szerinti „kitoloncolás ésszerű lehetősége” fogalmának értelme.

94.

E rendelkezés alapján az őrizet indokoltsága megszűnik, és az érintett személyt haladéktalanul szabadon kell bocsátani, „amennyiben a kitoloncolásra jogi vagy egyéb megfontolások következtében már nem látszik ésszerű lehetőség”.

95.

E követelmény azon tényt tükrözi, hogy az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár őrizete csak a kitoloncolása érdekében és a megkívánt körültekintéssel végzett, folyamatban lévő kitoloncolási eljárással összefüggésben lehet indokolt, ami magában foglalja a kitoloncolás lehetőségének fennállását. Márpedig, amint az a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (4) bekezdéséből kitűnik, a kitoloncolás elvont vagy elméleti lehetőségének fennállása esedékességének vagy valószínűségének közelebbi ismerete nélkül nem elegendő e tekintetben. „Ésszerű” lehetőségnek kell fennállnia, amely tehát reálisnak tűnik az őrizetbe vett személy ésszerű határidőn belüli kitoloncolásának megvalósításához. ( 35 )

96.

Természetesen a nemzeti bíróságnak kell az ügy valamennyi körülményét figyelembe véve értékelnie, hogy egy ilyen ésszerű lehetőség fennáll-e vagy sem.

97.

Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság által a harmadik kérdésben leírt körülményeket illetően ki kell fejteni, hogy a kitoloncolásra már nem látszik ésszerű lehetőség, ha kevéssé tűnik valószínűnek, hogy a szóban forgó harmadik ország még ésszerűen közeli jövőben beleegyezik az érintett befogadásába, vagy ha a valamely visszafogadási megállapodás alapján történő kitoloncolásra nem látszik ésszerű határidőn belüli lehetőség, függetlenül a szóban forgó okoktól.

98.

Végül magától értetődik, hogy ha a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdése szerint számított leghosszabb őrizeti időtartamok elteltek, az érintett személyt haladéktalanul szabadon kell bocsátani, függetlenül a kitoloncolás ésszerű lehetőségének fennállásától. ( 36 )

99.

Következésképpen az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésre azt javasolom válaszolni, hogy a kitoloncolás céljából foganatosított őrizetben lévő személyt haladéktalanul szabadon kell bocsátani, ha már nem áll fenn az ésszerű határidőben történő kitoloncolás lehetősége. A kitoloncolásra már nem látszik ésszerű lehetőség, ha kevéssé tűnik valószínűnek, hogy a szóban forgó harmadik ország még ésszerűen közeli jövőben beleegyezik az érintett befogadásába, vagy ha a valamely visszafogadási megállapodás alapján történő kitoloncolásra nem látszik ésszerű határidőn belüli lehetőség, függetlenül a szóban forgó okoktól.

100.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (4) és (6) bekezdése lehetővé teszi-e, hogy az ezen irányelvben szereplő leghosszabb őrizeti időtartam eltelte esetén se bocsássák haladéktalanul szabadon az érintettet azért, mert nincsenek érvényes okmányai, erőszakosan viselkedik, és nem rendelkezik saját megélhetési eszközökkel, és harmadik személy sem vállalta a megélhetésének biztosítását.

101.

E tekintetben elegendő megjegyezni, hogy az őrizet említett körülmények miatt történő meghosszabbítása közvetlenül sértené a „visszatérési” irányelvnek az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár őrizetére vonatkozó rendelkezéseivel, amelyek – amint az a fenti megfontolásaimból ( 37 ) is következik – előírják, hogy az őrizet alkalmazása csak végső, minden más kevésbé kényszerítő közigazgatási intézkedéshez képest másodlagos intézkedésként, szigorúan indokolt esetben és kizárólag a kitoloncolási eljárással kapcsolatban, legfeljebb tizennyolc hónapos időtartamra megengedett. ( 38 )

102.

Ennélfogva a negyedik kérdésre azt kell válaszolni, hogy a kitoloncolás céljából foganatosított őrizet nem hosszabbítható meg a „visszatérési” irányelv 15. cikkének (4) és (6) bekezdésében előírt leghosszabb időtartamon túl olyan okok miatt, mint az érvényes személyazonosító okmányok hiánya, az érintett erőszakos viselkedése, illetve a saját megélhetési eszközök vagy egyéb, az érintett tagállam területén való tartózkodást lehetővé tevő tárgyi eszközök hiánya.

103.

A fenti megfontolások fényében azt javasolom a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket nyilvánítsa elfogadhatónak, és a következő választ adja az Administrativen sad Sofia-grad számára: