–

a Firma Haus Jacobus Alten‑ und Altenpflegeheim gGmbH képviseletében I. Michalis Rechtsanwalt,

–

az Európai Bizottság képviseletében B.‑R. Killmann, D. Recchia és E. Schmidt, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a várandós, a gyermekágyas vagy szoptató munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről szóló, 1992. október 19‑i 92/85/EGK tanácsi irányelvnek (tizedik egyedi irányelv a 89/391/EGK irányelv 16. cikke (1) bekezdésének értelmében) (HL L 348., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 110. o.) az értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a TC és egy időskorú személyeket ellátó gondozási intézményt működtető, német jog szerinti társaság, a Firma Haus Jacobus Alten‑ und Altenpflegeheim gGmbH (a továbbiakban: Haus Jacobus) között, az elbocsátása időpontjában várandós TC elbocsátása tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.

3

A 92/85 irányelv 2. cikke a) pontjának meghatározása szerint „várandós munkavállaló”„az a várandós munkavállaló, aki állapotáról a nemzeti jogszabályoknak, illetve gyakorlatnak megfelelően tájékoztatja munkáltatóját”.

4

Ezen irányelvnek „Az elbocsátás tilalma” című 10. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Annak biztosítása érdekében, hogy a 2. cikkben meghatározott munkavállalók gyakorolhassák az e cikk által is elismert egészség‑ és biztonságvédelmi jogaikat, rendelkezni kell arról, hogy:

5

Az említett irányelvnek „A jogok védelme” című 12. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok nemzeti jogrendszerükbe foglalják azokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az a női munkavállaló, aki az ebből az irányelvből eredő kötelezettségek nemteljesítése miatt sérelmet szenvedett, igényét bírói úton, illetve a nemzeti jogszabályoknak, illetve gyakorlatnak megfelelően az illetékes testületeknél érvényesíthesse.”

6

A 2017. május 23‑i Gesetz zum Schutz von Müttern bei der Arbeit, in der Ausbildung und im Studium (Mutterschutzgesetz) (a dolgozó, szakképzésben részt vevő vagy tanulmányokat folytató anyák védelméről szóló törvény [az anyaság védelméről szóló törvény], BGBl. 2017. I, 1228. o.; a továbbiakban: MuSchG) „Az elbocsátás tilalma” című 17. §‑a a következőképpen szól:

„(1)   A nő munkaviszonyának felmondással történő megszüntetése jogellenes

ha a munkáltatónak a felmondás időpontjában tudomása van a terhességről, a terhesség tizenkettedik hetét követő vetélésről vagy a szülésről, vagy ha ezt a felmondás kézhezvételét követő két héten belül bejelentik a munkáltatónak. A határidő túllépése nem bír jelentőséggel, ha a késedelem a nőnek fel nem róható okból következik be, és a bejelentést késedelem nélkül pótolja. Az első és második mondatot értelemszerűen kell alkalmazni a munkáltató által a nő elbocsátása céljából tett előkészítő intézkedésekre.

(2)   A munkavédelemért felelős legfőbb tartományi hatóság vagy az általa kijelölt szerv kivételes esetben a nő terhességével, a terhesség tizenkettedik hetét követő vetéléssel vagy a szüléssel össze nem függő különleges esetekben elfogadhatónak nyilváníthatja a felmondást. A felmondásnak írásban kell történnie, és a munkáltató köteles a felmondását megindokolni.

[…]”

7

Az 1969. augusztus 25‑i Kündigungsschutzgesetz (a felmondással szembeni védelemről szóló törvény, BGBl. 1969. I, 1317. o.) alapügyre alkalmazandó változatának (a továbbiakban: KSchG) „Igényérvényesítés az [Arbeitsgericht (munkaügyi bíróság, Németország)] előtt” című 4. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„Ha a munkavállaló arra hivatkozik, hogy az elbocsátás szociális szempontból indokolatlan vagy más okból jogilag érvénytelen, akkor az írásbeli felmondás kézhezvételétől számított három héten belül keresetet kell benyújtania [az Arbeitsgerichthez (munkaügyi bíróság)] annak megállapítása érdekében, hogy a munkaviszony a felmondással nem szűnt meg. A 2. § szerinti esetben a keresetet annak megállapítása iránt kell megindítani, hogy a foglalkoztatási feltételek módosítása szociális szempontból indokolatlan vagy egyéb okból jogilag érvénytelen. Ha a munkavállaló kifogást nyújtott be az üzemi tanácshoz (3. §), a panaszhoz csatolnia kell az üzemi tanács állásfoglalását. Amennyiben a felmondáshoz hatósági hozzájárulás szükséges, [az Arbeitsgericht (munkaügyi bíróság)] előtti keresetindítás határideje a hatóság határozatának a munkavállalóval való közlésével kezdődik.”

8

A KSchG „Elkésett keresetek befogadása” című 5. §‑a kimondja:

„(1) Amennyiben a felmondás közlését követően a munkavállaló az írásbeli felmondási értesítés kézhezvételétől számított három héten belül az adott helyzetben tőle elvárható gondosság ellenére akadályoztatva volt a keresetindításban, a munkavállaló kérelmére a keresetet utólagosan be kell fogadni. Ez vonatkozik arra az esetre is, ha a nő a terhességéről neki fel nem róható okból csak a 4. § első mondatában foglalt határidő lejárta után szerzett tudomást.

(2) A kérelmet a keresetlevélhez kell csatolni; ha a keresetlevelet már benyújtották, a kérelemben arra hivatkozni kell. A kérelemnek tartalmaznia kell az utólagos befogadást indokoló tényeket és az azokat valószínűsítő körülményeket is.

(3) A kérelem csak a keresetindítás akadályának elhárulásától számított kéthetes határidőn belül fogadható be. Az elmulasztott határidő végétől számított hat hónap elteltével a kérelem nem nyújtható be.

[…]”

9

A KSchG‑nek „A felmondás hatályosulásának időpontja” című 7. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„Ha a felmondás jogi érvénytelenségére nem hivatkoznak kellő időben (4. § első mondat, 5. és 6. §), a felmondást kezdettől fogva érvényesnek kell tekinteni […]”

10

A Haus Jacobus 2022. augusztus 1‑jétől egy évre szóló, határozott idejű munkaszerződés alapján segédápolóként alkalmazta TC‑t.

11

2022. október 6‑i levelében a Haus Jacobus 2022. október 21‑i hatállyal felmondott TC‑nek.

12

Az orvosi vizsgálat 2022. november 9‑én a hetedik hétben lévő terhességet állapított meg TC‑nél. Erről ő 2022. november 10‑én tájékoztatta a Haus Jacobust.

13

2022. december 13‑i beadványával TC az elbocsátásával szemben keresetet indított az Arbeitsgericht Mainz (mainzi munkaügyi bíróság, Németország) előtt, amely a kérdést előterjesztő bíróság, azzal az indokkal, hogy elbocsátása időpontjában várandós volt.

14

A kérdést előterjesztő bíróság előadja, hogy a Bundesarbeitsgericht (szövetségi munkaügyi bíróság, Németország) ítélkezési gyakorlata szerint a KSchG 4. §‑ának negyedik mondata – amely alapján amennyiben a felmondáshoz hatósági hozzájárulás szükséges, az Arbeitsgericht (munkaügyi bíróság) előtti keresetindítás határideje a hatóság határozatának a munkavállalóval való közlésével kezdődik – nem alkalmazható abban az esetben, ha a terhességet a felmondást követően jelentették be a munkáltatónak, így a KSchG 7. §‑a alapján az e törvény 4. §‑ának első mondatában foglalt háromhetes határidő lejártát követően a felmondást – a MuSchG 17. §‑a szerinti, felmondással szembeni különleges védelem ellenére – érvényesnek kell tekinteni, kivéve, ha a KSchG 5. §‑a alapján az elkésett kereset befogadása iránti kérelmet nyújtanak be.

15

Így, mivel TC nem terjesztett elő ilyen kérelmet, keresetét a KSchG e rendelkezései alapján el kellene utasítani. A kérdést előterjesztő bíróságnak ugyanakkor kétségei vannak e rendelkezések uniós joggal való összeegyeztethetőségével kapcsolatban, különös tekintettel a 2009. október 29‑i Pontin ítéletre (C‑63/08, EU:C:2009:666, a továbbiakban: Pontin ítélet), amelyben a Bíróság kimondta, hogy a várandós nők rendelkezésére álló jogorvoslati lehetőségekre a tényleges érvényesülés elvét tiszteletben tartó szabályozásnak kell vonatkoznia.

16

E tekintetben egyrészt a kérdést előterjesztő bíróság rámutat arra, hogy a német jogirodalom egy része szerint az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás rendkívül megnehezíti a várandós nők számára a bírói jogvédelmet, mivel abban egyidejűleg több különböző, különösen rövid határidő van meghatározva, amelyek mindegyike az elbocsátással szembeni jogvédelem kizárásához vezethet, és amelyek még inkább lerövidülnek, ha az érintett csak az elbocsátását követően szerez tudomást a terhességéről, továbbá azon kötelezettségek miatt, amelyeket részben a munkáltató, részben az Arbeitsgericht (munkaügyi bíróság) irányában kell teljesíteni.

17

Másrészt a kérdést előterjesztő bíróság azt állítja, hogy a MuSchG 17. §‑a az uniós jognak megfelelően lehetővé teszi a várandós munkavállaló számára, hogy az elbocsátással szembeni különleges védelemre hivatkozzon azáltal, hogy elbocsátását követően – akár a KSchG 4. §‑ában a felmondás megtámadására megállapított háromhetes határidő és a MuschG 17. §‑ában megállapított kéthetes határidő lejártát követően is – tájékoztatja a munkáltatóját a terhességről. A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy ebben az esetben a jogalanyok uniós jogból eredő jogai hatékony bírói jogvédelmének elvére tekintettel semmi nem indokolja, hogy a bírósági jogorvoslati kérelem befogadásához a várandós munkavállaló köteles legyen a KSchG 5. §‑a szerinti eljárási szabályokat betartani. Amennyiben ugyanis egy várandós munkavállaló az említett kéthetes határidő lejárta után tájékoztatja korábbi munkáltatóját, hogy elbocsátásakor várandós volt, a munkáltató ezt nem értelmezheti másként, mint az elbocsátás érvénytelenségére való hivatkozás egy módjaként.

18

E körülmények között az Arbeitsgericht Mainz (mainzi munkaügyi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„[…] [Ö]sszeegyeztethetők‑e a [KSchG] 4. és 5. §‑ának német nemzeti rendelkezései – amelyek szerint a várandósként a felmondással szemben különleges védelmet élvező nőnek e védelem fenntartása érdekében az ott meghatározott határidőn belül keresetet kell benyújtania – a [92/85 irányelvvel]?”

19

A Haus Jacobus azt állítja, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatatlan, mivel az előterjesztett kérdésre adandó válasz az alapjogvita eldöntése szempontjából nem releváns.

20

E társaság először is előadja, hogy az előterjesztő bíróság kérdése arra irányul, hogy köteles‑e a várandós munkavállaló a 92/85 irányelvben számára biztosított jogok érvényesítése érdekében a nemzeti jog szerinti – a jelen ügyben a KSchG 5. §‑ában foglalt – jogorvoslati lehetőséget igénybe venni. Márpedig az e kérdésre adandó válasz közvetlenül következik ezen irányelv 12. cikkéből, amely úgy rendelkezik, hogy annak a női munkavállalónak, aki az ebből az irányelvből eredő kötelezettségek nemteljesítése miatt sérelmet szenvedett, a nemzeti jogban előírt jogorvoslati lehetőségek igénybevételével kell igényét érvényesítenie.

21

Másodszor, mivel az alapeljárásban a női munkavállaló nem nyújtott be az elkésett kereset befogadása iránt a KSchG 5. §‑a szerinti kérelmet, az alapügy eldöntéséhez nincs szükség az e §‑ban foglalt jogorvoslat hatékonyságára vonatkozó kérdés vizsgálatára.

22

Harmadszor, a kérdést előterjesztő bíróság álláspontja – miszerint a tagállamok kötelesek a várandós munkavállalók számára lehetővé tenni, hogy a KSchG 5. §‑ában foglalthoz hasonló nemzeti jogi jogorvoslati lehetőségek igénybevétele nélkül hivatkozhassanak a 92/85 irányelvből eredő kötelezettségek nemteljesítésére – meghaladja azt a védelmet, amelyet ezen irányelv 10. cikkének 3. pontja és 12. cikke előír.

23

E tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az EUMSZ 267. cikkben foglalt eljárás keretében egyedül a jogvitában eljáró és a meghozandó bírósági döntésért felelősséggel tartozó nemzeti bíróság feladata, hogy az ügy sajátosságaira figyelemmel megítélje egyrészt az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szükségességét ítéletének meghozatalához, másrészt a Bíróság elé terjesztett kérdések relevanciáját. Következésképpen, amennyiben az előterjesztett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság főszabály szerint köteles határozatot hozni (2023. március 9‑iVapo Atlantic ítélet, C‑604/21, EU:C:2023:175, 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

24

A jelen ügyben egyrészt meg kell állapítani, hogy a Haus Jacobusnak a jelen ítélet 20. és 22. pontjában említett érvei az előterjesztett kérdés érdemére, nem pedig az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságára vonatkoznak. Egyébiránt az e kérdésre adandó válasz állítólagosan nyilvánvaló jellege nem indokolhatja az elfogadhatatlanság megállapítását. Ugyanis, még ha feltételezzük is, hogy olyan kérdésről van szó, amelynek megválaszolása az alapeljárásban részt vevő felek egyikének véleménye szerint nem enged teret semmilyen észszerű kétségnek, egy ilyen kérdést tartalmazó előzetes döntéshozatal iránti kérelem nem válik elfogadhatatlanná (lásd ebben az értelemben: 2023. március 9‑iVapo Atlantic ítélet, C‑604/21, EU:C:2023:175, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

25

Másrészt, ami a jelen ítélet 21. pontjában említett érvet illeti, meg kell állapítani, hogy az előterjesztett kérdés nem a KSchG 5. §‑ában foglalt jogorvoslat hatékonyságára vonatkozik, hanem arra, hogy a 92/85 irányelv által biztosított jogok érvényesítése érdekében az ilyen jogorvoslat igénybevételére vonatkozó kötelezettség összeegyeztethető‑e a tényleges érvényesülés elvéből eredő követelményekkel.

26

Következésképpen az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.

27

Kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a 92/85 irányelv 10. és 12. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy e rendelkezésekkel ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében ahhoz, hogy a várandós munkavállaló, aki a terhességéről csak az elbocsátásával szembeni kereset megindítására nyitva álló határidő lejártát követően szerzett tudomást, ilyen keresetet indíthasson, köteles kéthetes határidőn belül az elkésett kereset befogadása iránti kérelmet előterjeszteni.

28

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 92/85 irányelv 10. cikkének 1. pontja alapján a tagállamoknak meg kell tenniük a szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy megtiltsák az ezen irányelv 2. cikkében meghatározott munkavállalóknak a terhességük kezdetétől az irányelv 8. cikkének (1) bekezdésében említett szülési szabadság végéig történő elbocsátását, az állapotukkal összefüggésbe nem hozott, a nemzeti jogszabályok, illetve gyakorlat által megengedett különleges esetektől eltekintve, amennyiben az adott esetben az illetékes hatóság ehhez hozzájárult.

29

A 92/85 irányelv 12. cikke értelmében a tagállamok emellett kötelesek nemzeti jogrendszerükbe foglalni azokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az a női munkavállaló, aki az ebből az irányelvből eredő kötelezettségek nemteljesítése miatt – ideértve az irányelv 10. cikkéből eredő kötelezettségek nemteljesítését is – sérelmet szenvedett, igényét többek között bírói úton érvényesíthesse. E 10. cikk 3. pontja kifejezetten úgy rendelkezik, hogy a tagállamoknak meg kell tenniük az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy a várandós munkavállalókat megvédjék az említett cikk 1. pontja értelmében jogszerűtlen elbocsátás következményeitől.

30

Ezek a rendelkezések, és különösen a 92/85 irányelv 12. cikke az irányelv kontextusában sajátos kifejezését adják a jogalanyok uniós jogból eredő jogai számára biztosítandó hatékony bírói jogvédelem elvének (Pontin ítélet, 41. pont).

31

Az ítélkezési gyakorlatból ezenkívül az következik, hogy bár a tagállamok a 92/85 irányelv 12. cikke alapján nem kötelesek meghatározott intézkedést meghozni, a választott intézkedéseknek attól még tényleges és hatékony bírói jogvédelmet kell biztosítaniuk, a munkaadókra tényleges visszatartó hatást kell gyakorolniuk, és minden esetben meg kell felelniük az elszenvedett sérelemnek (Pontin ítélet, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

32

A jogalanyok uniós jogból eredő jogai számára biztosítandó hatékony bírói jogvédelem elvére vonatkozóan az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a bírósághoz fordulás azon eljárási szabályai, amelyek célja, hogy biztosítsák azoknak a jogoknak a védelmét, amelyeket az uniós jog az érintetteknek biztosít, nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint a belső jog hasonló jogorvoslatokra vonatkozó szabályai (az egyenértékűség elve), valamint nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a közösségi jogrend által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve) (Pontin ítélet, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

33

Az egyenértékűség elvét illetően a Bíróság rendelkezésére álló iratokból nem tűnik ki, hogy az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás ne felelne meg ennek az elvnek.

34

Ami a tényleges érvényesülés elvét illeti, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy minden olyan esetet, amikor felmerül a kérdés, hogy valamely nemzeti eljárási rendelkezés lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé teszi‑e az uniós jog alkalmazását, annak figyelembevételével kell megvizsgálni, hogy mi a helye e rendelkezésnek az eljárás egészében, annak menetében, és mik ez utóbbi sajátosságai a különböző nemzeti fórumok előtt. Ebből a szempontból adott esetben azokat az alapelveket is figyelembe kell venni, amelyek a nemzeti bírósági rendszer alapjául szolgálnak, mint például a védelemhez való jog, a jogbiztonság és az eljárás szabályos lefolytatásának elve (2023. december 21‑iBMW Bank és társai ítélet, C‑38/21, C‑47/21 és C‑232/21, EU:C:2023:1014, 304. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

35

Ezzel összefüggésben a Bíróság tehát a jogbiztonság érdekében elismerte az észszerű mértékben meghatározott jogvesztő jellegű keresetindítási határidők uniós joggal való összeegyeztethetőségét, mivel az ilyen határidők nem teszik gyakorlatilag lehetetlenné vagy nem nehezítik meg rendkívüli mértékben az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását (lásd ebben az értelemben: 2008. február 12‑iKempter ítélet, C‑2/06, EU:C:2008:78, 58. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A jogvesztő határidőkkel kapcsolatban a Bíróság azt is kimondta, hogy a tagállamok feladata az uniós jog hatálya alá tartozó nemzeti rendelkezésekben szereplő határidők meghatározása, különösen arra való tekintettel, hogy a meghozandó határozatok mennyire jelentősek az általuk érintett személyek számára, mennyire bonyolultak az alkalmazandó eljárások és rendelkezések, hány személyt érinthetnek, illetve milyen egyéb köz‑ és magánérdekeket kell figyelembe venni (lásd ebben az értelemben: Pontin ítélet, 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2020. február 27‑iLand Sachsen‑Anhalt [Köztisztviselők és bírák díjazása] ítélet, C‑773/18–C‑775/18, EU:C:2020:125, 69. pont).

36

Így tehát különösen a jogbiztonság elvére tekintettel a tényleges érvényesülés elve a jogellenesen elbocsátott női munkavállalónak az érintett vállalkozásban történő újbóli alkalmazására irányuló kereset vonatkozásában főszabály szerint nem zárja ki, hogy viszonylag rövid jogvesztő határidőt állapítsanak meg. Ugyanis a jogbiztonság miatt mind az elbocsátott munkavállalóknak, mind a munkáltatóknak érdeke fűződik ahhoz, hogy az ilyen kereset megindításának lehetősége időben korlátozott legyen, különösen azokra a következményekre tekintettel, amelyekkel az újraalkalmazás valamennyi érintettre jár, amennyiben arra csak hosszú idő múltán kerül sor (lásd ebben az értelemben: Pontin ítélet, 60. és 61. pont).

37

Az elbocsátás érvénytelenségének megállapítása iránti keresetre vonatkozó tizenöt napos jogvesztő határidőt előíró nemzeti szabályozás kapcsán azonban a Bíróság már megállapította egyrészt, hogy egy ilyen határidő különösen rövidnek minősül, figyelembe véve elsősorban a terhességük elején járó nők helyzetét, másrészt pedig, hogy a terhessége alatt elbocsátott munkavállaló szempontjából igen nehéznek tűnik, hogy e határidőt betartva megfelelő tanácshoz jusson, továbbá adott esetben megfogalmazza és benyújtsa a keresetet (Pontin ítélet, 62. és 65. pont).

38

A Bíróság a Pontin ítélet alapjául szolgáló ügyben szóban forgó nemzeti szabályozásra tekintettel azt is hangsúlyozta, hogy az a várandós munkavállaló, aki valamilyen okból elmulasztja ezt a tizenöt napos határidőt, elbocsátását követően jogait nem érvényesítheti többé keresettel (lásd ebben az értelemben: Pontin ítélet, 66. pont).

39

A Bíróság többek között e megállapítások alapján úgy ítélte meg, hogy az olyan eljárási szabályok, mint amelyek az említett nemzeti szabályozás sajátosságait adták, olyan eljárásjogi hátrányt teremtettek, amelyek rendkívül megnehezítették a várandós nők számára a 92/85 irányelv 10. cikke által biztosított jogok érvényesítését, és ezért nem tartották tiszteletben a tényleges érvényesülés elvét, amit azonban a kérdést előterjesztő bíróságnak kellett megvizsgálnia (lásd ebben az értelemben: Pontin ítélet, 67. és 69. pont).

40

A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a KSchG 4. §–ának első mondata értelmében az elbocsátást megtámadó keresetet az elbocsátásról való írásbeli értesítéstől számított három héten belül kell megindítani. Ugyanakkor a KSchG 5. §‑a értelmében a várandós munkavállaló által e határidő lejártát követően benyújtott kereset mégis befogadható, ha a várandós munkavállaló ezt azért kéri, mert csak az említett háromhetes határidő letelte után szerzett tudomást a terhességéről. Ezt a kérelmet a keresetindítás akadályának elhárulásától számított kéthetes határidőn belül kell benyújtani.

41

A kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy az alapügyben szóban forgó munkavállaló, aki nem nyújtott be az írásbeli közléstől számított háromhetes határidőn belül keresetet az elbocsátásával szemben, nem nyújtott be ilyen kérelmet sem, így keresetét el kell utasítani, kivéve ha – amint annak megállapítására e bíróság hajlik – az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás ellentétes a tényleges érvényesülés elvével.

42

E bíróság rámutat, hogy a KSchG 4. §‑ának első mondatában megállapított háromhetes keresetindítási határidő a jogbiztonság tiszteletben tartásának biztosítására irányul, és úgy tűnik, hogy ugyanez a helyzet a KSchG 5. §‑ának (3) bekezdésében az elkésett kereset befogadása iránti kérelem benyújtására megállapított kéthetes határidő esetében is.

43

Mindemellett, amint arra a jelen ítélet 35. pontja emlékeztet, a jogvesztő határidők meghatározásakor a tagállamoknak nem csupán a jogbiztonságot kell szem előtt tartaniuk. Más szempontokat is figyelembe kell venni, mint például hogy mennyire jelentősek az érintettek számára a meghozandó határozatok, illetve egyéb köz‑ és magánérdekeket is.

44

E tekintetben a várandós munkavállalók elbocsátásával szemben a 92/85 irányelv 10. cikkében foglaltak szerint biztosított védelem olyan fontos tényező, amelyet a tagállamoknak figyelembe kell venniük.

45

Éppen erre a kockázatra tekintettel – vagyis hogy az esetleges elbocsátás veszélyeztetheti a várandós munkavállaló pszichikai és fizikai helyzetét – biztosít az uniós jogalkotó a 92/85 irányelv 10. cikke alapján különös védelmet a nőknek azáltal, hogy elrendelte ezt az elbocsátási tilalmat (lásd ebben az értelemben: 2018. február 22‑iPorras Guisado ítélet, C‑103/16, EU:C:2018:99, 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

46

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kétségtelenül kitűnik, hogy a KSchG 5. §‑a egy befogadás iránti kérelemmel megengedhetővé teszi az elkésett kereset benyújtását, ha az elbocsátással szembeni kereset megindítására nyitva álló rendes háromhetes határidő lejárt, miközben a nő neki fel nem róható okból még nem szerzett tudomást a terhességéről.

47

Rá kell azonban mutatni először is arra, hogy ezt az elkésett kereset befogadása iránti kérelmet a keresetindítás akadályának elhárulásától számított kéthetes határidőn belül be kell nyújtani, ami a Bíróság álláspontja szerint különösen rövid határidő, figyelembe véve elsősorban a terhességük elején járó nők helyzetét (Pontin ítélet, 62. pont).

48

Másodszor, hangsúlyozni kell, hogy ez a kéthetes határidő rövidebb, mint az elbocsátással szembeni keresetindításra a KSchG 4. §‑ának első mondatában megállapított rendes háromhetes határidő.

49

Így annak a várandós munkavállalónak, akinek elbocsátása időpontjában tudomása van a terhességéről, háromhetes határidő áll rendelkezésére az ilyen jogorvoslati kérelem benyújtására. Ezzel szemben annak a munkavállalónak, akinek e határidő lejárta előtt – neki fel nem róható okból – nem volt tudomása a terhességéről, csak két hét áll rendelkezésére, hogy a keresetindítás megengedhetőségét kérje, ami azzal jár, hogy jelentősen lerövidül az a határidő, amely alatt megfelelő tanácshoz juthat, továbbá adott esetben megfogalmazhatja és benyújthatja nemcsak az elkésett kereset befogadása iránti e kérelmet, hanem a tulajdonképpeni keresetet is. Ugyanis, amint azt a Bizottság írásbeli észrevételeiben megjegyzi, a KSchG 5. §‑ának (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy e keresetet főszabály szerint az említett kérelemmel egyidejűleg kell benyújtani.

50

E tekintetben a Haus Jacobus írásbeli észrevételeiben azt állítja, hogy az elkésett kereset befogadása iránti kérelem nincs különös alaki feltételekhez kötve, és azt szóban is elő lehet terjeszteni bármely bíróság hivatalánál, ideértve a hatáskörrel nem rendelkező bíróságokat is. A Bizottság a maga részéről azt állítja, hogy ugyan az elbocsátással szembeni kereset indításának puszta ténye nem elegendő annak megállapításához, hogy ilyen kérelmet nyújtottak be, e kérelmet mindazonáltal implicit módon is meg lehet fogalmazni.

51

Mindemellett, még ha e pontosítások a kérdést előterjesztő bíróság által elvégzendő vizsgálatok nyomán helytállónak bizonyulnának is, ez nem változtat azon, hogy ha a női munkavállaló az elbocsátását követő háromhetes határidő lejártát követően szerez tudomást arról, hogy várandós, mint a jelen ügyben is, akkor – jogvesztés terhe mellett – nemcsak hogy keresetet kell indítania, hanem ezen elkésett kereset befogadása iránti kérelmet is elő kell terjesztenie két héten belül, vagyis rövidebb határidő áll a rendelkezésére, mint ha e női munkavállaló elbocsátásának időpontjában tudott volna a terhességéről. Így e kéthetes határidő azzal a hatással járhat, hogy az említett női munkavállaló számára igen megnehezül, hogy megfelelő tanácshoz jusson, továbbá adott esetben megfogalmazza és benyújtsa a befogadás iránti kérelmet, valamint a tulajdonképpeni keresetet.

52

Harmadszor, amint azt a Bizottság is megjegyzi írásbeli észrevételeiben, a KSchG 5. §–ának (3) bekezdésében foglalt kéthetes határidő kezdő időpontja, vagyis „a keresetindítás akadályának elhárulása” nem tűnik teljesen egyértelműnek, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy megnehezítse a 92/85 irányelv által biztosított jogok gyakorlását.

53

Végül negyedszer, az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a MuSchG 17. cikke (1) bekezdésének második mondata értelmében az elbocsátott munkavállalónak haladéktalanul tájékoztatnia kell munkáltatóját terhességéről. E kötelezettségre tekintettel e bíróság arra keresi a választ, hogy a hatékony bírói jogvédelem elvének követelményeivel összeegyeztethetetlennek kell‑e tekinteni azt a további követelményt, amely szerint e női munkavállalónak az elkésett kereset befogadása iránti kérelmet is be kell nyújtania a bírósághoz.

54

E tekintetben meg kell állapítani, hogy az, hogy a női munkavállalónak nem csupán haladéktalanul tájékoztatnia kell munkáltatóját a terhességéről, de emellett két héten belül be kell nyújtania a bírósághoz az elkésett kereset befogadása iránti kérelmet, valamint főszabály szerint magát a tulajdonképpeni keresetet is, kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy demonstrálja az alapügy tárgyát képező nemzeti szabályozás által létrehozott rendszer összetettségét, amely szabályozás több, egymás melletti kötelezettséget ír elő, amelyeket különböző, átfedésben lévő határidők betartásával kell teljesíteni részben a munkáltató, részben a bíróság irányában.

55

Mindazonáltal a munkáltatónak adott egyszerű tájékoztatás főszabály szerint nem tekinthető egyenértékűnek a nemzeti eljárásjogi szabályok által az elbocsátás megtámadásához, vagy legalábbis ezen elbocsátás megtámadására nyitva álló jogvesztő határidő felfüggesztéséhez megkövetelt beadvány bíróság elé terjesztésével.

56

Ebből következik, hogy az elkésett kereset befogadása iránti kérelem bírósághoz való benyújtásának követelménye önmagában nem tekinthető összeegyeztethetetlennek a hatékony bírói jogvédelem elvének követelményeivel, még akkor sem, ha a nemzeti szabályozás alapján az érintett női munkavállaló ezenkívül köteles a terhességéről haladéktalanul tájékoztatni a munkáltatóját.

57

Ezzel szemben az ilyen elkésett kereset befogadása iránti kérelemre irányadó eljárási szabályok adott esetben összeegyeztethetetlennek bizonyulhatnak a hatékony bírói jogvédelem elvének követelményeivel.

58

A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy – a kérdést előterjesztő bíróság által elvégzendő vizsgálatoktól függően – úgy tűnik, hogy a KSchG 5. §‑ában foglalt kéthetes határidő olyan eljárásjogi hátrányt teremt, amely sértheti a tényleges érvényesülés elvét, és ebből következően a jogalanyok számára 92/85 irányelv által biztosított jogok hatékony bírói jogvédelmének az elvét. Úgy tűnik ugyanis, hogy ez – az e törvény 4. §‑ában megállapított rendes határidőnél érzékelhetően rövidebb – határidő különösen rövid, figyelembe véve a terhességük elején járó nők helyzetét, és nagyon megnehezítheti a várandós munkavállaló számára, hogy megfelelő tanácshoz jusson, továbbá adott esetben megfogalmazza és benyújtsa az elkésett kereset befogadása iránti kérelmet, valamint a tulajdonképpeni keresetet, annál is inkább, hogy nem lehet kizárni az említett kéthetes határidő kezdő időpontjával, valamint az egymás melletti, különböző határidőkhöz kötött, részben a munkáltató, részben valamely bíróság irányában teljesítendő kötelezettségekkel kapcsolatos bizonytalanságokat.

59

A fenti indokok összességére tekintettel az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 92/85 irányelv 10. és 12. cikkét úgy kell értelmezni, hogy e rendelkezésekkel ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében ahhoz, hogy a várandós munkavállaló, aki a terhességéről csak az elbocsátásával szembeni kereset megindítására nyitva álló határidő lejártát követően szerzett tudomást, ilyen keresetet indíthasson, köteles kéthetes határidőn belül az elkésett kereset befogadása iránti kérelmet előterjeszteni, amennyiben az ezen befogadás iránti kérelemmel kapcsolatos eljárási részletszabályok – mivel olyan hátrányokat okoznak, amelyek rendkívül megnehezítik a várandós munkavállalók számára az ezen irányelv 10. cikke által biztosított jogok érvényesítését – nem felelnek meg a tényleges érvényesülés elve követelményeinek.

60

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (hetedik tanács) a következőképpen határozott:

A várandós, a gyermekágyas vagy szoptató munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről szóló, 1992. október 19‑i 92/85/EGK tanácsi irányelv (tizedik egyedi irányelv a 89/391/EGK irányelv 16. cikke (1) bekezdésének értelmében) 10. és 12. cikkét

a következőképpen kell értelmezni:

e rendelkezésekkel ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében ahhoz, hogy a várandós munkavállaló, aki a terhességéről csak az elbocsátásával szembeni kereset megindítására nyitva álló határidő lejártát követően szerzett tudomást, ilyen keresetet indíthasson, köteles kéthetes határidőn belül az elkésett kereset befogadása iránti kérelmet előterjeszteni, amennyiben az ezen befogadás iránti kérelemmel kapcsolatos eljárási részletszabályok – mivel olyan hátrányokat okoznak, amelyek rendkívül megnehezítik a várandós munkavállalók számára az ezen irányelv 10. cikke által biztosított jogok érvényesítését – nem felelnek meg a tényleges érvényesülés elve követelményeinek.