Ideiglenes változat

A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (negyedik tanács)

2024. szeptember 5.(*)

„ Előzetes döntéshozatal – Polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés – A szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jog – 864/2007/EK rendelet – 16. cikk – Elsőbbséget élvező kötelező rendelkezések – Közlekedési baleset – Az elhunyt személy családtagjainak kártérítéshez való joga – A méltányosság elve az elszenvedett nem vagyoni kár megtérítése tekintetében – Értékelési szempontok ”

A C‑86/23. sz. ügyben,

az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Varhoven kasatsionen sad (legfelsőbb semmítőszék, Bulgária) a Bírósághoz 2023. február 15‑én érkezett, 2023. február 7‑i határozatával terjesztett elő az

E. N. I.,

Y. K. I.

és

a HUK‑COBURG‑Allgemeine Versicherung AG

között folyamatban lévő eljárásban,

A BÍRÓSÁG (negyedik tanács),

tagjai: C. Lycourgos tanácselnök, O. Spineanu‑Matei (előadó), J.‑C. Bonichot, S. Rodin és L. S. Rossi bírák,

főtanácsnok: M. Szpunar,

hivatalvezető: A. Calot Escobar,

tekintettel az írásbeli szakaszra,

figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:

–        a HUK‑COBURG‑Allgemeine Versicherung AG képviseletében G. I. Ilieva és L. I. Todev advokati,

–        a cseh kormány képviseletében A. Edelmannová, M. Smolek és J. Vláčil, meghatalmazotti minőségben,

–        a német kormány képviseletében J. Möller, P. Busche és M. Hellmann, meghatalmazotti minőségben,

–        az Európai Bizottság képviseletében C. Georgieva és W. Wils, meghatalmazotti minőségben,

a főtanácsnok indítványának a 2024. március 14‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1        Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról („Róma II”) szóló, 2007. július 11‑i 864/2007/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2007. L 199., 40. o.; helyesbítés: HL 2016. L 39., 63. o.) 16. cikkének az értelmezésére vonatkozik.

2        E kérelmet az E. N. I. és Y. K. I. bolgár állampolgárok, valamint a HUK‑COBURG‑Allgemeine Versicherung AG (a továbbiakban: HUK‑COBURG) között az utóbbi részéről a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás alapján az előbbiek által a lányuk Németországban történt közlekedési balesetben bekövetkezett halála miatt elszenvedett nem vagyoni kár megtérítése tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.

 Jogi háttér

 Az uniós jog

 A „Róma II” rendelet

3        A „Róma II” rendelet (6), (7), (14), (16) és (32) preambulumbekezdése értelmében:

„ (6)      A belső piac megfelelő működése – annak érdekében, hogy előreláthatóbbá váljon a jogviták kimenetele, valamint hogy javuljon az alkalmazandó joggal kapcsolatos biztonság és az ítéletek szabad mozgása – szükségessé teszi azt, hogy a tagállamokban hatályos kollíziós szabályok ugyanazt a nemzeti jogot határozzák meg, függetlenül attól, hogy melyik országban található az a bíróság, amely előtt keresetet indítanak.

(7)      E rendelet tárgyi hatályának és rendelkezéseinek összhangban kell lenniük a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i 44/2001/EK tanácsi rendelettel (HL 2001. L 12., 1. o.) […] és a szerződéses kötelmi viszonyokra alkalmazandó joggal foglalkozó jogi eszközökkel.

[ …]

(14)      A jogbiztonság követelménye és az egyedi ügyekben az igazságtétel iránti igény a jog érvényesülésén alapuló térség alapvető elemei. E rendelet azon kapcsoló tényezőkről rendelkezik, amelyek e cél elérését a legmegfelelőbben biztosítják. Ezért e rendelet az általános szabály mellett különös szabályokról is rendelkezik, és egyes rendelkezésekben „menekülési záradékot” tartalmaz, amely eltérést enged e szabályoktól, amikor az eset összes körülménye alapján egyértelmű, hogy a jogellenes károkozás nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódik egy másik országhoz. E szabálycsoport a kollíziós szabályok rugalmas keretét alkotja. Egyben az eljáró bíróság számára lehetővé teszi az egyedi ügyek megfelelő elbírálását.

[…]

(16)      Az egységes szabályoknak a bírósági határozatok kiszámíthatóságát kell erősíteniük, valamint biztosítaniuk kell a felelősnek tekintett és a kárt elszenvedő személy érdekei közötti észszerű egyensúlyt. Az azon országgal való kapcsolat, amelyben a tényleges káresemény bekövetkezik (lex loci damni), méltányos egyensúlyt teremt a felelősnek tekintett személy és a kárt elszenvedő személy érdekei között, továbbá a polgári jogi felelősség modern megközelítését és az objektív felelősség rendszereinek fejlődését is tükrözi.

[…]

(32)      A közérdeken alapuló bizonyos megfontolások indokolják a tagállami bíróságok azon lehetőségét, hogy kivételes körülmények között, a közrenden és az elsőbbséget élvező kötelező rendelkezéseken alapuló indokkal kivételt tegyenek. Így különösen az e rendelet által kijelölt jog olyan rendelkezésének alkalmazása, amely túlzott mértékű, nem kiegyenlítő, hanem elrettentő vagy megtorló jellegű kártérítés megítélését eredményezné, az eset körülményei és az eljáró bíróság tagállamának jogrendje fényében a fórum közrendjével ellentétesnek tekinthető.”

4        E rendelet 4. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ha e rendelet másképp nem rendelkezik, a jogellenes károkozásból eredő szerződésen kívüli kötelmi viszonyra azon ország jogát kell alkalmazni, amelyben a kár bekövetkezik, függetlenül attól, hogy mely országban következett be a kárt okozó esemény, valamint függetlenül attól, hogy ezen esemény közvetett következményei mely országban vagy országokban következnek be.”

5        Az említett rendelet 15 . cikkének c) pontja a következőképpen rendelkezik:

„A szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra e rendelet szerint alkalmazandó jog különösen a következőkre vonatkozik:

[…]

c)      a károk megléte, természete és mértékének megállapítása, vagy az igényelt jóvátétel;

[…]”

6        Ugyanezen rendelet „Elsőbbséget élvező kötelező rendelkezések” című 16 . cikke értelmében:

„E rendelet egyetlen rendelkezése sem korlátozhatja az eljáró bíróság országának joga szerint érvényesülő azon szabályok alkalmazását, amelyek kötelező jelleggel, a szerződésen kívüli kötelmi viszonyra egyébként alkalmazandó jogra tekintet nélkül szabályozzák a tényállást. ”

 A „Róma I” rendelet

7        A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról (Róma I.) szóló, 2008. június 17‑i 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2008. L 177., 6. o.; helyesbítés: HL 2009. L 309., 87. o.;) „Imperatív rendelkezések” című 9. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőket írja elő:

„(1)      Az imperatív rendelkezések olyan rendelkezések, amelyek betartását valamely ország a közérdek – mint például politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének megőrzése – szempontjából döntő fontosságúnak ítéli, és megköveteli a hatálya alá eső valamennyi tényállásra történő alkalmazását, függetlenül attól, hogy e rendelet a szerződésre mely jog alkalmazását írja elő.

(2)      E rendelet alapján semmi nem korlátozhatja az eljáró bíróság országának joga szerint az imperatív [helyesen: joga szerinti imperatív] rendelkezések alkalmazását.”

 A bolgár jog

8        A bolgár jogban a jogellenes károkozásért való felelősséget a zakon zadalzheniyata i dogovorite (a kötelezettségekről és szerződésekről szóló törvény; a DV 1950. november 22‑i 275. száma) alapügyre alkalmazandó változatának 45–54. cikkének rendelkezései szabályozzák (a továbbiakban: ZZD).

9        A ZZD 45. cikke a következőket írja elő:

„(1)      Mindenki köteles megtéríteni a másnak okozott kárt.

(2)      Jogellenes károkozás esetén a felróhatóságot az ellenkező bizonyításáig vélelmezni kell.”

10      A ZZD 52 . cikke a következőképpen rendelkezik:

„ A bíróság méltányossági alapon állapítja meg a nem vagyoni kárért járó kártérítést.”

 A német jog

 A BGB

11      A Bürgerliches Gesetzbuch (polgári törvénykönyv) „Nem vagyoni kár” címében található 253. §‑ának az alapügyre alkalmazandó változata (a továbbiakban: BGB) a következőképpen rendelkezik:

„(1)      Nem vagyoni kár esetén pénzbeli kártérítés kizárólag a törvényben meghatározott esetekben követelhető.

(2)      Ha a testi épség, az egészség, a szabadság vagy a szexuális önrendelkezés megsértése miatt fizetendő kártérítés, nem vagyoni kár esetén is követelhető méltányos pénzbeli kártérítés.”

12      A BGB „Kártérítési kötelezettség” című 823. §‑ának (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Aki szándékosan vagy gondatlanságból jogellenesen megsérti más életét, testi épségét, egészségét, szabadságát, tulajdonát vagy bármely más jogát, köteles az ebből eredő kárt megtéríteni. ”

 A közúti közlekedésről szóló törvény

13      A Straßenverkehrsgesetz (a közúti közlekedésről szóló törvény) alapeljárásra alkalmazandó változatának „A jármű üzembentartójának felelőssége, a gépjármű üzembentartójának tudta vagy beleegyezése nélkül történő használata” című 7. §‑ának (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ha a gépjármű használata során valamely személy meghal, testi sérülést vagy más egészségkárosodást szenved, illetve valamely dolog megrongálódik, az üzembentartó köteles a károsultnak az ebből eredő kárt megtéríteni. ”

14      A közúti közlekedésről szóló törvény alapeljárásra alkalmazandó változatának 11. §‑a „A kártérítési kötelezettség terjedelme személyi sérülés esetén” címet viseli. Ez a cikk a következőképpen rendelkezik:

„Testi sérülés vagy egészségkárosodás esetén meg kell téríteni a gyógyulás költségeit, valamint a vagyoni hátrányt, amelyet a sérült személy azáltal szenved el, hogy a sérülés következtében átmenetileg vagy véglegesen cselekvőképtelen, vagy keresőképessége csökken, vagy a testi sérülésből vagy egészségkárosodásból származó szükségletei átmenetileg vagy véglegesen megnövekednek. A nem vagyoni károk méltányos pénzbeli megtérítése is igényelhető. ”

 A biztosítási szerződésekről szóló törvény

15      A 2007. november 23‑i Gesetz über den Versicherungsvertrag (a biztosítási szerződésekről szóló törvény) alapeljárásra alkalmazandó változatának „Közvetlen kereseti jog” című 115. §‑ának (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Harmadik személy a kártérítési igényét a biztosítóval szemben is érvényesítheti:

1.      a kötelező felelősségbiztosításról szóló törvény szerinti biztosítási kötelezettség teljesítése céljából kötött felelősségbiztosítás esetén […]

[ …]

A kártérítési igény a biztosítónak a biztosítási jogviszonyból eredő kötelezettségei keretében, illetve ilyen kötelezettség hiányában a 117. § (1)–(4) bekezdésének keretében áll fenn. A biztosítónak a kártérítést pénzben kell megfizetnie. A biztosító és a kártérítésért felelős biztosított egyetemlegesen felelős.”

 Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés

16      2014. július 27‑én E. N. I. és Y. K. I., az alapeljárás felpereseinek lánya elhunyt egy Németországban bekövetkezett közúti baleset során. A baleset okozója kötelező felelősségbiztosítással rendelkezett a németországi székhelyű HUK‑COBURG biztosítótársaságnál.

17      2017. július 25‑én az alapeljárás felperesei keresetet indítottak a Sofiyski gradski sad (szófiai városi bíróság, Bulgária) előtt a HUK‑COBURG‑gal szemben a lányuk halála miatt elszenvedett nem vagyoni kár megtérítése címén fejenként 250 000 bolgár leva (BGN) (hozzávetőleg 125 000 euró) kártérítés megfizetése iránt.

18      2017. szeptember 27‑én a HUK‑COBURG 2500 eurót fizetett mindkét szülőnek e halállal okozott kár megtérítése címén.

19      A 2019. december 23‑i ítéletével a Sofiyski gradski sad (szófiai városi bíróság) részben helyt adott az alapeljárás felperesei keresetének, és fejenként 100 000 BGN (hozzávetőleg 50 000 euró) összegű kártérítést ítélt meg, amelyből levonták a biztosító által kifizetett körülbelül 2500 eurós összeget.

20      Ezt az ítéletet a Apelativen sad – Sofiyski (szófiai fellebbviteli bíróság, Bulgária) megváltoztatta. E bíróság teljes egészében elutasította az alapeljárás felpereseinek keresetét, mivel úgy ítélte meg, hogy nem bizonyították, hogy az elszenvedett lelki fájdalom és szenvedés patológiás egészségkárosodáshoz vezetett, ami a „Róma II” rendelet 4. cikke (1) bekezdésének megfelelően alkalmazandó német jog szerint a nem vagyoni kár megtérítésének előfeltétele. E bíróság elutasította azon érvüket, amely szerint a „Róma II” rendelet 16. cikke alapján nem a német jogot, hanem az eljáró bíróság országa szerinti jogot, vagyis a ZZD 52. cikkét kell alkalmazni. Az említett bíróság szerint a HUK‑COBURG általi kifizetés nem jelenti az alapeljárás felperesei által előterjesztett követelés megalapozottságának a biztosító részéről történő elismerését, és a BGB 253. §‑ának (2) bekezdésében előírt, a nem vagyoni kárért járó „csekély mértékű kártérítésnek” felel meg.

21      Az alapeljárás felperesi ezen ítélettel szemben felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be a kérdést előterjesztő bírósághoz, a Varhoven kasatsionen sadhoz (legfelsőbb semmítőszék).

22      E bíróság mindenekelőtt megjegyzi, hogy a jelen ügyben a „Róma II” rendelet 4. cikke alapján alkalmazandó német szabályozás azonos a 2022. december 15‑i HUK‑COBURG‑Allgemeine Versicherung ítélet (C‑577/21, EU:C:2022:992) alapjául szolgáló ügyben szóban forgó német szabályozással, amely ítélet ugyanarra a közlekedési balesetre vonatkozott, mint amely a jelen ügy tárgyát képezi.

23      Ezt követően az említett bíróság rámutat, hogy ebben az ítéletben a Bíróság megállapította, hogy e német szabályozás a polgári jogi felelősségre vonatkozó nemzeti anyagi jog hatálya alá tartozik, amelyre a gépjármű‑felelősségbiztosításról és a biztosítási kötelezettség ellenőrzéséről szóló, 2009. szeptember 16‑i 2009/103/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2009. L 263., 11. o.) utal. Az említett német szabályozás olyan objektív kritériumot ír elő, amely lehetővé teszi azon nem vagyoni kár azonosítását, amely a közlekedési baleset közvetlen károsultjához közeli hozzátartozónak járó kártérítés tárgyát képezheti. A Bíróság megállapította, hogy a 2009/103 irányelvvel nem ellentétesek az olyan nemzeti jogszabályok, amelyek kötelező erejű paramétereket írnak elő a megtérítendő nem vagyoni károk meghatározásához.

24      Végezetül a kérdést előterjesztő bíróság pontosítja, hogy ugyanezen német szabályozással ellentétben, amely a nem vagyoni kár megtérítéséhez való jogot három feltételtől teszi függővé – nevezetesen attól, hogy a baleset áldozata saját egészségében károsodjon, hogy a közvetlen károsult közeli hozzátartozója legyen, és hogy okozati összefüggés álljon fenn a balesetért felelős személy által elkövetett hiba és e sérelem között –, a bolgár szabályozás, vagyis a ZZD 52. cikke úgy rendelkezik, hogy a bíróság méltányossági alapon állapítja meg a nem vagyoni kárért járó kártérítést. A Varhoven sad (legfelsőbb bíróság, Bulgária) és a Varhoven kasatsionen sad (legfelsőbb semmítőszék) kötelező ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy a bolgár jog szerint a szülők által – gyermekük jogellenesen és vétkesen okozott közlekedési baleset miatt bekövetkezett halála esetén – elszenvedett minden, a halál folytán bekövetkező lelki fájdalom és szenvedés kártérítés tárgyát képezheti, és nem szükséges, hogy a kár patológiás egészségkárosodást okozzon e szülőknek. A kártérítés összege az adott ügyben megállapított konkrét körülményektől függ, de valamely szülőnek a gyermeke 2014‑ben bekövetkezett közlekedési balesetben történt halála miatt nem vagyoni kár címén általában megítélt kártérítési összeg körülbelül 120 000 BGN (hozzávetőleg 61 000 euró). A kérdést előterjesztő bíróság szerint még ha az alapeljárás felperesei keresetének helyt is kellene adni, és a patológiás egészségkárosodást bizonyítanák, a német jog alapján számukra megítélhető kártérítés maximális összege 5000 euró lenne.

25      E körülmények között a Varhoven kasatsionen sad (legfelsőbb semmítőszék) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Úgy kell‑e értelmezni a [„Róma II” rendelet] 16. cikkét, hogy az e cikk értelmében vett, elsőbbséget élvező kötelező rendelkezésnek tekintendő az olyan nemzeti jogszabályi rendelkezés, mint amilyen az alapügyben szerepel, amely a nem vagyoni kárért járó kártérítés megállapítása során a tagállami jog egyik alapvető elvének – például a méltányosság elvének – alkalmazását írja elő olyan esetekben, amelyekben a közeli hozzátartozó halála jogellenes károkozás miatt következett be?”

 Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről

26      Kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a „Róma II” rendelet 16. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy az e cikk értelmében vett „elsőbbséget élvező kötelező rendelkezésnek” tekintendő az olyan nemzeti jogszabályi rendelkezés, amely azt írja elő, hogy a közlekedési baleset során elhunyt személy közeli hozzátartozói által elszenvedett nem vagyoni kár megtérítését a bíróság méltányossági alapon állapítja meg.

27      A „Róma II” rendelet 4. cikke (1) bekezdésének megfelelően, ha e rendelet másképp nem rendelkezik, a jogellenes károkozásból eredő szerződésen kívüli kötelmi viszonyra azon ország jogát kell alkalmazni, amelyben a kár bekövetkezik, függetlenül attól, hogy mely országban következett be a kárt okozó esemény, valamint függetlenül attól, hogy ezen esemény közvetett következményei mely országban vagy országokban következnek be. E rendelet 15. cikkének c) pontja úgy rendelkezik, hogy a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra e rendelet szerint alkalmazandó jog különösen a károk meglétére, természetére és mértékének megállapítására vagy az igényelt jóvátételre vonatkozik.

28      Ugyanakkor a „Róma II” rendelet 16. cikke értelmében e rendelet egyetlen rendelkezése sem korlátozhatja az eljáró bíróság országának joga szerint érvényesülő azon szabályok alkalmazását, amelyek kötelező jelleggel, a szerződésen kívüli kötelmi viszonyra egyébként alkalmazandó jogra tekintet nélkül szabályozzák a tényállást.

29      Először is meg kell jegyezni, hogy a „Róma II” rendelet 16. cikkének szövegéből kitűnik egyrészt, hogy az eltérést enged e rendelet, így a 4. cikke és a 15. cikkének c) pontja által megállapított kollíziós szabályoknak megfelelően kijelölt szerződésen kívüli kötelmi viszonyra alkalmazandó jogtól, amennyiben e 16. cikk megengedi az eljáró bíróság szerinti tagállam jogának alkalmazását.

30      Következésképpen, az említett 16. cikket megszorítóan kell értelmezni (lásd analógia útján: 2019. január 31‑i Da Silva Martins ítélet, C‑149/18, EU:C:2019:84, 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

31      Továbbá, a „Róma II” rendelet célja többek között arra irányul, amint az a (6), (14) és (16) preambulumbekezdéséből következik, hogy biztosítsa az alkalmazandó joggal kapcsolatos biztonságot, függetlenül attól, hogy melyik országban található az a bíróság, amely előtt keresetet indítanak, és erősítse a bírósági határozatok kiszámíthatóságát, valamint hogy biztosítsa a felelősnek tekintett és a kárt elszenvedő személy érdekei közötti észszerű egyensúlyt (2023. május 17‑i Fonds de Garantie des Victimes des Actes de Terrorisme et d’Autres Infractions (FGTI) ítélet, C‑264/22, EU:C:2023:417, 30. pont). Következésképpen, a „Róma II” rendelet 16. cikkének kiterjesztő értelmezése ellentétes lenne ezzel a célkitűzéssel.

32      Másrészt e 16. cikk szövegéből kitűnik, hogy az általa előírt eltérést akkor kell alkalmazni, ha az eljáró bíróság országának joga szerint érvényesülő szabályok „kötelező jelleggel szabályozzák a tényállást.”

33      Mindazonáltal ahhoz, hogy az ilyen szabályok alkalmazhatók legyenek, és igazolni lehessen az említett 16. cikkre való hivatkozást, az szükséges, hogy a nemzeti bíróság által vizsgált tényállás kellően szorosan kapcsolódjon az eljáró bíróság szerinti tagállamhoz.

34      A „Róma II” rendelet 4. cikke által meghatározott külföldi jog mellőzése tehát – amint arra a főtanácsnok az indítványának 52. pontjában rámutatott – maga után vonja, hogy e bíróság először azt vizsgálja meg, hogy e tényállás ily módon kapcsolódik‑e ehhez a tagállamhoz.

35      Így, ha az említett tényállás több tagállamhoz kapcsolódik, lehetséges, hogy az említett bíróságnak meg kell állapítania – különösen ugyanezen tényállásnak azon tagállammal fennálló kapcsolatára figyelemmel, amelynek jogát a kollíziós szabályok kijelölik – a kellően szoros kapcsolat hiányát az eljáró bíróság szerinti tagállamhoz.

36      A jelen ügyben az alapeljárás felperesei, akik Bulgáriában lakóhellyel rendelkező bolgár állampolgárok, e tagállam bíróságához fordultak. Ugyanakkor Németországban következett be az a közlekedési baleset, amelynek következtében az alapeljárás felpereseinek lánya elhunyt. E baleset okozója ebben a tagállamban székhellyel rendelkező biztosítótársaságnál volt biztosítva. Egyébiránt mind az említett baleset áldozata, mind az okozója Németországban letelepedett bolgár állampolgár volt, ahogyan – amint az a jelen ítélet 22. pontjában említésre került – az ugyanezen közlekedési balesetre vonatkozó, 2022. december 15‑i HUK‑COBURG‑Allgemeine Versicherung ítélet (C‑577/21, EU:C:2022:992) 15–17. pontjából kitűnik. A kérdést előterjesztő bíróságnak többek között e ténybeli körülmények alapján kell megvizsgálnia, hogy az alapügyben fennáll‑e kellően szoros kapcsolat Bulgáriával.

37      Másodszor, ami valamely nemzeti szabálynak a „Róma II” rendelet 16. cikke értelmében vett „elsőbbséget élvező kötelező rendelkezésnek” való minősítését illeti, emlékeztetni kell arra, hogy ez a fogalom azonos a „Róma I” rendelet 9. cikke szerinti „imperatív rendelkezéssel”, olyannyira, hogy ez utóbbi fogalom Bíróság általi értelmezése érvényes az előbbi fogalmára is a „Róma I” és „Róma II” rendelet koherens alkalmazásának követelményére tekintettel (lásd ebben az értelemben: 2019. január 31‑i Da Silva Martins ítélet, C‑149/18, EU:C:2019:84, 28. pont).

38      A „Róma I” rendelet 9. cikke úgy határozza meg az „imperatív rendelkezéseket”, hogy azok olyan rendelkezések, amelyek betartását valamely ország a közérdek – mint például politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének megőrzése – szempontjából döntő fontosságúnak ítéli, és megköveteli a hatálya alá eső valamennyi tényállásra történő alkalmazását, függetlenül attól, hogy e rendelet a szerződésre mely jog alkalmazását írja elő.

39      A Bíróság e 9. cikkel kapcsolatos ítélkezési gyakorlata szerint a nemzeti bíróságnak a nemzeti jogszabály „imperatív szabály” jellegének értékelése keretében, nemcsak e jogszabály pontos tartalmát kell figyelembe vennie, hanem annak általános rendszerét, valamint azon körülmények összességét is, amelyek között e jogszabályt elfogadták, hogy arra a következtetésre lehessen jutni, miszerint e szabály imperatív jellegű, mivel nyilvánvaló, hogy ezt a nemzeti jogalkotó az érintett tagállam által alapvetőnek minősített érdek védelmében fogadta el (2019. január 31‑i Da Silva Martins ítélet, C‑149/18, EU:C:2019:84, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

40      Analógia útján a „Róma II” rendelet 16. cikke szerinti „elsőbbséget élvező kötelező rendelkezés” fennállásának azonosításához a kérdést előterjesztő bíróságnak az érintett nemzeti rendelkezés szövegének, általános rendszerének, célkitűzéseinek, valamint elfogadása körülményeinek részletes elemzése alapján kell megállapítania, hogy az olyan jelentőséggel bír a nemzeti jogrendben, amely igazolja az e rendelet 4. cikke alapján meghatározott jogtól való eltérést (2019. január 31‑i Da Silva Martins ítélet, C‑149/18, EU:C:2019:84, 31. pont). Ezen ítélet 30. és 34. pontjából következik, hogy valamely elsőbbséget élvező kötelező rendelkezés alkalmazása megköveteli, hogy e bíróságnak meg kell jelölnie az alkalmazását igazoló, rendkívül fontos indokokat.

41      Az ilyen rendelkezés alkalmazásához tehát az szükséges, hogy a nemzeti bíróság egyrészt a feltehetően kötelező nemzeti rendelkezés szövegén és általános rendszerén kívül megvizsgálja az elfogadásához vezető indokokat és célkitűzéseket, annak megállapítása érdekében, hogy a nemzeti jogalkotó kötelező jelleget kívánt‑e kölcsönözni ennek. Így e bíróságnak meg kell vizsgálnia, hogy e rendelkezést az eljáró bíróság szerinti tagállam által alapvetőnek minősített egy vagy több érdek védelmében fogadták el, és hogy az említett rendelkezés betartását az említett tagállam ezen érdekek szempontjából döntő fontosságúnak ítéli.

42      Másrészt a nemzeti bíróság által vizsgált tényállás értékeléséből annak kell következnie, hogy ugyanezen rendelkezés alkalmazása feltétlenül szükséges az adott ügy összefüggésében érintett alapvető érdek védelméhez.

43      Ebből következik, hogy a nemzeti bíróság nem hivatkozhat a „Róma II” rendelet 16. cikkében foglalt eltérésre, ha az eljáró bíróság országának joga szerint érvényesülő érintett szabály által követett szóban forgó érdek védelmére irányuló cél az e rendelet kollíziós szabályai alapján meghatározott jog alkalmazásával is elérhető.

44      Harmadszor meg kell jegyezni, hogy az imperatív rendelkezések tagállami bíróságok általi alkalmazása csak kivételes körülmények között lehetséges, amennyiben azt – amint azt a „Róma II” rendelet (32) preambulumbekezdése kimondja – „közérdeken alapuló bizonyos megfontolások” indokolják. E tekintetben az „imperatív rendelkezés” fogalmának a jelen ítélet 38. pontjában hivatkozott meghatározásából, amely a 37. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatra tekintettel azonos terjedelmű az e rendelet 16. cikkében foglalt „elsőbbséget élvező kötelező rendelkezés” fogalmával, kitűnik, hogy az ilyen jognak vagy rendelkezésnek szükségszerűen különös jelentőségű közérdekek, mint például az eljáró bíróság szerinti tagállam politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének megőrzésére kell irányulnia. Amint az a jelen ítélet 39. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatból következik, e tagállam által alapvetőnek ítélt érdekek jönnek számításba.

45      A „Róma II” rendelet (32) preambulumbekezdésében a kártérítés megítélésére vonatkozó szabályokra való utalásból kétségtelenül az következik, hogy az uniós jogalkotó főszabály szerint nem zárta ki annak lehetőségét, hogy adott esetben elsőbbséget élvező kötelező rendelkezéseknek lehessen tekinteni egyéni érdekeket védő szabályokat. E preambulumbekezdés második részéből ugyanis az következik, hogy azok a megfontolások, amelyeken valamely tagállamban a szerződésen kívüli károk megtérítésére vonatkozó szabályok alapulnak, igazolhatják az eljáró bíróság országa szerinti jog alkalmazását e rendelet 16. cikke értelmében.

46      Mindazonáltal az „imperatív rendelkezés” fogalmának meghatározására tekintettel egyéni érdekek védelmére irányuló nemzeti rendelkezéseket „elsőbbséget élvező kötelező rendelkezésekként” valamely nemzeti bíróság csak annyiban alkalmazhat, amennyiben a nemzeti bíróság által elvégzendő részletes elemzésből egyértelműen kitűnik, hogy a személyek egy csoportja egyéni érdekeinek e nemzeti rendelkezésekkel elérni kívánt védelme az általuk biztosított alapvető közérdeknek megfelel. Amint azt a főtanácsnok az indítványának 62. pontjában hangsúlyozta, bizonyítani kell az eljáró bíróság szerinti tagállam jogrendjében alapvetőnek ítélt közérdekkel való elégséges kapcsolat fennállását.

47      A jelen ügyben, amint az a jelen ítélet 40. pontjából következik, a ZZD 52. cikke csak akkor alkalmazható az alapügyben szóban forgó tényállásra a „Róma II” rendelet által főszabály szerint kijelölt német jog helyett, ha annak alkalmazását olyan különösen fontos indokok igazolják, amelyek a bolgár jogrendben alapvetőnek ítélt közérdeket jelenítenek meg. E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság megállapította, hogy a ZZD 52. cikkében foglalt méltányosság elve a bolgár jog egyik alapvető elve, és a bolgár közrend részét képezi. Mivel e rendelkezés a természetes személyek egy csoportja egyéni érdekeinek védelmére irányul, emlékeztetni kell arra, hogy a nemzeti bíróság által elvégzendő részletes elemzés azt is magában foglalja, hogy egyértelművé tegye, hogy e védelem olyan alapvető közérdeknek felel meg, amelynek megőrzését az említett rendelkezés biztosítja, így a betartását az érintett tagállam döntő fontosságúnak ítéli.

48      Továbbá, bár nem a Bíróság feladata, hogy valamely nemzeti rendelkezést a jelen ítélet 40. pontjában hivatkozott szempontok alapján értékeljen, emlékeztetni kell arra, hogy a jelen ítélet 43. pontjából következik, hogy a „Róma II” rendelet 16. cikkében előírt eltérésre való hivatkozás kizárt, ha az e rendelet által kijelölt jog alkalmazása is lehetővé teszi az eljáró bíróság országa szerinti jog érintett rendelkezése által megőrizni kívánt alapvető közérdek védelmére irányuló cél elérését.

49      A jelen ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy bár a ZZD 52. cikkének értelmében a bíróságnak a nem vagyoni kár megtérítését „méltányossági alapon” kell megállapítania, a német jog pedig ugyanezen kár „méltányos megtérítésének” lehetőségéről rendelkezik, úgy tűnik ebből, hogy mindkét nemzeti szabályozás a méltányosság elvén alapul.

50      Mindazonáltal az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből az is kitűnik, hogy egyrészt a német jog alapján nyújtható kártérítés maximális összege hozzávetőleg 5000 euró, míg a ZZD 52. cikke alapján általában megítélt összeg körülbelül 120 000 BGN‑t (hozzávetőleg 61 000 euró) tesz ki. Mindazonáltal, amint arra a főtanácsnok az indítványának 32. pontjában lényegében rámutatott, pusztán abból, hogy az eljáró bíróság országa szerinti jog alkalmazása a kártérítés összegét illetően eltérő eredményre vezet, mint amely a kollíziós szabály által meghatározott jog alkalmazásából következne, nem vonható le az a következtetés, hogy ez utóbbi jog alkalmazása nem érheti el az adott esetben az eljáró bíróság szerinti tagállam érintett rendelkezése által megőrizni kívánt alapvető közérdek védelmére irányuló célt.

51      Másrészt az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy a ZZD 52. cikke értelmében a lelki szenvedésért és fájdalomért automatikusan pénzbeli kártérítés járhat, míg a „Róma II” rendelet 4. cikke alapján kijelölt német jog ezen a címen csak akkor teszi lehetővé a kártérítést, ha a jogellenes károkozás patológiás egészségkárosodást okozott. Ily módon – a kérdést előterjesztő bíróság által elvégzendő vizsgálatra is figyelemmel – úgy tűnik, hogy e német és a bolgár jog e két szempontból teljesen eltérő megközelítéseken alapul a kártérítéshez való jogot illetően.

52      Következésképpen nem zárható ki, hogy azonos esetekben a károsult az általa elszenvedett és semmilyen patológiás egészségkárosodást nem okozó lelki szenvedés és fájdalom címén a bolgár jog értelmében 120 000 BGN‑ig (hozzávetőleg 61 000 euró) terjedő kártérítést kaphat, míg e személy a német jog értelmében semmilyen kártérítésben nem részesülhet.

53      Ennélfogva a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak megállapítása, hogy a német jog alkalmazása, amely nem írja elő a patológiás egészségkárosodást nem okozó lelki szenvedés és fájdalom miatti kártérítést, lehetővé teszi‑e az adott esetben a ZZD 52. cikke által megőrizni kívánt alapvető közérdek védelmére irányuló cél elérését.

54      Végül negyedszer emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint valamely uniós irányelv által előírt minimális védelmet biztosító tagállami jog alkalmazása akkor mellőzhető az eljáró bíróság országa szerinti jogot – az imperatív jellegén alapuló indok alapján – előnyben részesítve, ha az eljáró bíróság részletesen kifejtve megállapítja, hogy ezen irányelv átültetése keretében az eljáró bíróság szerinti tagállam jogalkotója a jogrendje vonatkozásában alapvetőnek ítéli, hogy olyan védelmet biztosítson az érintett személy számára, amely túlmegy az említett irányelv által megkövetelt mértéken, figyelembe véve e tekintetben az ilyen kötelező rendelkezések jellegét és tárgyát (lásd ebben az értelemben: 2013. október 17‑i Unamar ítélet, C‑184/12, EU:C:2013:663, 50–52. pont).

55      Ugyanakkor a Bíróság a 2022. december 15‑i HUK‑COBURG‑Allgemeine Versicherung ítélet 34–37., 42. és 48. pontjaiban (C‑577/21, EU:C:2022:992) lényegében úgy ítélte meg, hogy bár a tagállamok kötelesek gondoskodni arról, hogy a 2009/13 irányelvben meghatározott minimális összegek mértékéig kötelező biztosítás fedezze a közlekedési balesetek károsultjai közeli hozzátartozói által elszenvedett nem vagyoni kárnak a megtérítését, ez az irányelv nem állapít meg konkrét követelményeket arra, hogy a biztosított polgári jogi felelőssége alapján megítélendő kártérítési jogosultság terjedelmének meghatározásához egy adott polgári jogi felelősségi rendszert válasszanak, amelyet alapvetően a nemzeti jog szabályoz.

56      Következésképpen, mivel az említett irányelv nem a közlekedési baleset közvetett károsultját megillető kártérítés terjedelmének harmonizálására irányul, és mivel a ZZD 52. cikke – amely az ilyen károsult által elszenvedett nem vagyoni kár megtérítésének terjedelmét állapítja meg – nem tekinthető úgy, hogy ezen irányelv átültetése keretében fogadták el, ezen 52. cikk nem tartozik a jelen ítélet 54. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat által érintett esetek körébe.

57      A fenti indokok összességéből az következik, hogy a „Róma II” rendelet 16. cikkét úgy kell értelmezni, hogy nem tekinthető az e cikk értelmében vett „elsőbbséget élvező kötelező rendelkezésnek” az olyan nemzeti rendelkezés, amely azt írja elő, hogy a közlekedési balesetben elhunyt személy közeli hozzátartozói által elszenvedett nem vagyoni kár megtérítését a bíróság méltányossági alapon állapítja meg, kivéve ha – a szóban forgó tényállásnak az eljáró bíróság szerinti tagállamhoz való kellően szoros kapcsolódása esetén – az eljáró bíróság e nemzeti rendelkezés szövegének, általános rendszerének, célkitűzéseinek, valamint elfogadása körülményeinek részletes elemzése alapján megállapítja, hogy a betartását e tagállam a jogrendjében döntő fontosságúnak ítéli, mivel e nemzeti rendelkezés olyan alapvető közérdek védelmére irányuló célt követ, amely az e rendelet 4. cikke alapján kijelölt jog alkalmazásával nem érhető el.

 A költségekről

58      Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (negyedik tanács) a következőképpen határozott:

A szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról („Róma II.”) szóló, 2007. július 11‑i 864/2007/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet 16. cikkét

a következőképpen kell értelmezni:

nem tekinthető az e cikk értelmében vett „elsőbbséget élvező kötelező rendelkezésnek” az olyan nemzeti rendelkezés, amely azt írja elő, hogy a közlekedési balesetben elhunyt személy közeli hozzátartozói által elszenvedett nem vagyoni kár megtérítését a bíróság méltányossági alapon állapítja meg, kivéve ha – a szóban forgó tényállásnak az eljáró bíróság szerinti tagállamhoz való kellően szoros kapcsolódása esetén – az eljáró bíróság e nemzeti rendelkezés szövegének, általános rendszerének, célkitűzéseinek, valamint elfogadása körülményeinek részletes elemzése alapján megállapítja, hogy a betartását e tagállam a jogrendjében döntő fontosságúnak ítéli, mivel e nemzeti rendelkezés olyan alapvető közérdek védelmére irányuló célt követ, amely az e rendelet 4. cikke alapján kijelölt jog alkalmazásával nem érhető el.

Aláírások

*      Az eljárás nyelve: bolgár.