–

az FTI Touristik GmbH képviseletében F. Simon Rechtsanwalt,

–

a cseh kormány képviseletében A. Edelmannová, M. Smolek és J. Vláčil, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében P. Kienapfel és S. Noë, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12‑i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2012. L 351., 1. o.) 18. cikke (1) bekezdésének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a JX és az FTI Touristik GmbH utazásszervező között a JX által azzal az indokkal követelt kártérítés tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, hogy az FTI Touristik nem tájékoztatta megfelelően az érintett harmadik országba való utazásához szükséges beutazási követelményekről és vízumokról.

3

Az 1215/2012 rendelet (3), (4), (15), (18) és (26) preambulumbekezdésének szövege a következő:

[…]

[…]

[…]

4

E rendelet 7. cikke a következőképpen szól:

„Valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállamban az alábbiak szerint perelhető:

[…]”

5

Az említett rendelet II. fejezetének „Joghatóság fogyasztói szerződések esetén” című 4. szakasza tartalmazza e rendelet 17–19. cikkét. Ugyanezen rendelet 17. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Valamely személy, a fogyasztó által kereskedelmi vagy szakmai tevékenységén kívül eső céllal megkötött szerződéssel kapcsolatos ügyekben a joghatóságot a 6. cikk és a 7. cikk 5. pontjának sérelme nélkül e szakasz határozza meg, ha:

(2)   Amennyiben a fogyasztó olyan féllel köt szerződést, amely egyik tagállamban sem rendelkezik székhellyel, viszont valamelyik tagállamban fiókteleppel, képviselettel vagy más telephellyel rendelkezik, a fióktelep, a képviselet vagy más telephely működéséből származó jogvitában a felet úgy kell tekinteni, mintha székhelye az említett tagállamban lenne.

(3)   E szakasz nem alkalmazható a fuvarozási és személyszállítási szerződésekre, kivéve az ugyanazért az árért utazást és szállást biztosító szerződést.”

6

Az 1215/2012 rendelet 18. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőket írja elő:

„(1)   A fogyasztó a másik szerződő fél ellen akár annak a tagállamnak a bíróságai előtt, ahol a fél székhellyel rendelkezik, akár – függetlenül a másik fél székhelyétől – saját lakóhelyének bíróságai előtt indíthat eljárást.

(2)   A fogyasztó ellen a másik szerződő fél kizárólag a fogyasztó lakóhelyének bíróságai előtt indíthat eljárást.”

7

E rendelet 19. cikke 3. pontjának szövege a következő:

„E szakasz rendelkezéseitől kizárólag olyan megállapodással lehet eltérni, amely:

[…]

8

Az említett rendelet 24. cikkének 1. pontja kimondja:

„A felek lakóhelyére való tekintet nélkül valamely tagállam következő bíróságai kizárólagos joghatósággal rendelkeznek:

9

Ugyanezen rendelet 25. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:

Ha a felek – lakóhelyükre való tekintet nélkül – egy bizonyos jogviszonnyal kapcsolatban felmerült vagy a jövőben felmerülő jogviták eldöntésére valamely tagállam bíróságának vagy bíróságainak joghatóságát kötik ki, a megállapodás szerinti bíróság vagy bíróságok rendelkeznek joghatósággal, feltéve, hogy a szóban forgó tagállam joga értelmében a megállapodás az anyagi érvényességet illetően nem minősül semmisnek. […]”

10

Az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról szóló, 2006. december 12‑i 1896/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2006. L 399., 1. o., helyesbítés: HL 2016. L 33., 39. o.) 3. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:

„E rendelet alkalmazásában határokon átnyúló ügynek minősül az, amelyben legalább az egyik fél az eljáró bíróság székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban rendelkezik állandó lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel.”

11

A legutóbb a 2022. november 7‑i törvénnyel (BGBl. 2022 I, 1982. o.) módosított, 2005. december 5‑i Zivilprozessordnung (polgári perrendtartás, BGBl. 2005 I, 3202. o., a továbbiakban: ZPO) „Általános illetékesség – Fogalom” című 12. §‑a alapján:

„Az a bíróság, amelynek területén az alperes lakik, mindazokban a perekben illetékes, amelyekre nem állapítható meg más bíróság kizárólagos illetékessége.”

12

A ZPO 17. §‑a (1) bekezdésének megfelelően az általános illetékesség jogi személyek esetében a székhelyüktől függ.

13

A ZPO „Különös illetékesség jogi személy telephelye esetén” című 21. §‑ának (1) bekezdése a következőket írja elő:

„Aki gyár, üzlet működtetését vagy más gazdasági tevékenység folytatását üzletkötést közvetlenül végző telephelyen biztosítja, a telephely elhelyezkedése szerint illetékes bíróság előtt perelhető minden olyan kereset esetén, amely a telephely üzletvitelére vonatkozik.”

14

A ZPO „Különleges illetékesség a teljesítés helyén” című 29. §‑a értelmében:

„(1)   A valamely szerződéses jogviszonyból származó és az annak fennállásával kapcsolatos jogvitákra az a bíróság illetékes, amelynek illetékességi területén a vitatott kötelezettséget teljesíteni kell.

[…]”

15

2021. december 15‑én JX, Nürnbergben (Németország) lakóhellyel rendelkező magánszemély utazási csomagra vonatkozó szerződést kötött az FTI Touristikkal, egy müncheni (Németország) székhelyű utazásszervezővel. Ezen utazás lefoglalására egy nürnbergi székhelyű utazási irodán keresztül került sor, amely azonban sem nem szerződő fele a szerződésnek, sem nem az FTI Touristik fióktelepe.

16

JX, mivel úgy vélte, hogy nem tájékoztatták megfelelően az érintett harmadik államba való utazásához szükséges beutazási feltételekről és vízumokról, 1499,86 euró összegű kártérítés iránti keresetet indított a lakóhelye szerinti bíróság, az Amtsgericht Nürnberg (nürnbergi helyi bíróság, Németország) előtt, amely a kérdést előterjesztő bíróság. JX szerint e bíróság illetékessége az 1215/2012 rendelet 17. és 18. cikkéből következik.

17

Az FTI Touristik a kérdést előterjesztő bíróság illetékességének hiányára hivatkozik, mivel az 1215/2012 rendelet nem alkalmazható az olyan, tisztán belföldi tényállásokra, amelyekben az utazó és az utazásszervező – ahogyan jelen ügyben is – ugyanabban az országban rendelkezik illetőséggel. Ilyen helyzetben hiányzik az e rendelet alkalmazásához szükséges külföldi vonatkozás.

18

Az illetékességének meghatározását illetően a kérdést előterjesztő bíróság emlékeztet arra, hogy a ZPO 12. és 17. §‑ában foglalt általános illetékességi szabályok az alapeljárás alperesének székhelye szerinti bíróságot jelölik ki illetékesnek annak ellenére, hogy az alapeljárás felperese fogyasztó, az alapeljárás alperese pedig eladó vagy szolgáltató. A ZPO 21. §‑ának (1) bekezdésében és 29. §‑ában foglalt, eltérő illetékességet biztosító szabályok nem alkalmazhatók, mivel a nürnbergi székhelyű utazási iroda, amelynek közvetítésével az alapeljárás felperese lefoglalta utazását, nem az alapeljárás alperesének fióktelepe, és az ügy irataiban semmi nem utal arra, hogy ezen alperesnek a szóban forgó utazási szerződésből eredő kötelezettségeit az Amtsgericht Nürnberg (nürnbergi helyi bíróság) illetékességi területén kellett teljesíteni.

19

Az egyetlen olyan rendelkezés, amely a jelen ügyben igazolhatja a kérdést előterjesztő bíróság illetékességét ennélfogva az 1215/2012 rendelet 18. cikkének (1) bekezdése. Márpedig az alapügyben, mivel mind a fogyasztó, mind az utazásszervező ugyanabban a tagállamban rendelkezik illetőséggel, a külföldi elem, amely adott esetben e rendelkezés alkalmazását lehetővé teszi, csak a külföldi utazás célállomása lehet.

20

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság rámutat arra, hogy egy Németországban széles körben uralkodó ítélkezési irányvonal szerint az 1215/2012 rendelet alkalmazásához megkövetelt külföldi vonatkozás hiányzik, ha a szervezett utazás célja az egyetlen külföldi kapcsoló elv. E megközelítést alátámasztja többek között az a tény, hogy e rendelet rendelkezéseit szigorúan kell értelmezni, valamint a 2011. november 17‑iHypoteční banka ítéletben (C‑327/10, EU:C:2011:745) és a 2013. december 19‑iCorman‑Collins ítéletben (C‑9/12, EU:C:2013:860) foglalt megállapítások is. Ezt megerősíti az említett rendelet célja is, amely abból áll, hogy a joghatóságot oly módon határozza meg, hogy az biztosítsa, hogy valamely jogvita felei számára rendelkezésre álljon a megfelelő bíróság, és ne kényszerüljenek arra, hogy egy másik tagállamban, illetőleg egy harmadik államban kelljen jogvédelemért folyamodniuk, és e rendelet nem kíván beavatkozni a belföldi illetékességre vonatkozó szabályozásba addig, amíg biztosított a jogvédelem abban az országban, amelynek a fél állampolgára, másrészt annak szükségessége, hogy normatív külföldi elemre támaszkodjon, nem tisztán ténybelire.

21

A kérdést előterjesztő bíróság ugyanakkor megjegyzi, hogy a jogirodalom egyes mértékadó szerzői a külföldi elemhez nem követelnek meg többet, mint hogy a felperes és az alperes két különböző tagállamban rendelkezzen illetőséggel. Az 1215/2012 rendelet 18., 24. és 25. cikke alátámaszthatja ezt a megközelítést. Ezenkívül nem lehet különbséget tenni a külföldi vonatkozás normatív vagy ténybeli jellege között, amely az egyedi eset körülményeiből, például az úti célból eredhet.

22

E körülmények között az Amtsgericht Nürnberg (nürnbergi helyi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Úgy kell‑e értelmezni [az 1215/2012] rendelet 18. cikkének (1) bekezdését, hogy e rendelkezés – a joghatóság szabályozásán túl – a nemzeti bíróság illetékességére vonatkozóan az eljáró bíróság által figyelembe veendő szabályozást tartalmaz olyan utazási ügyekben, amelyekben a fogyasztónak minősülő utazó és a vele utazásszervezőként szerződő fél székhelye ugyanabban a tagállamban van, az úti cél azonban nem ezen tagállamban, hanem külföldön található (ún. »nem teljesen belföldi ügyek«), azzal a következménnyel, hogy a fogyasztó – az illetékességre vonatkozó nemzeti előírások kiegészítéseképpen – a lakóhelye szerinti bírósághoz fordulhat az utazásszervezővel szemben fennálló szerződéses igényeivel?”

23

Előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az 1215/2012 rendelet 18. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy az azon tagállam bíróságának joghatóságát és illetékességét is meghatározza, amelynek illetékességi területén a fogyasztó lakóhellyel rendelkezik, amennyiben e fogyasztó egy utazási csomagra vonatkozó szerződés megkötését követően egy utazásszervezővel szembeni jogvitával ilyen bírósághoz fordul, és e két szerződő fél egyaránt e tagállamban rendelkezik illetőséggel, az úti cél azonban külföldön található.

24

E kérdés megválaszolásához elsőként azt kell meghatározni, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló olyan jogvita, amelyben a felperes és az alperes ugyanabban a tagállamban rendelkezik illetőséggel, e rendelet hatálya alá tartozhat‑e.

25

E tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az 1215/2012 rendelet joghatósági szabályainak alkalmazása megköveteli valamilyen külföldi elem meglétét. Bár a (3) és a (26) preambulumbekezdésében használja a „határon átnyúló vonatkozású polgári ügyek” és a „határokon átnyúló jogviták” fogalmát, e rendelet nem tartalmazza e külföldi elem meghatározását (lásd ebben az értelemben: 2024. február 8‑iInkreal ítélet, C‑566/22, EU:C:2024:123, 18. és 19. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

26

Ugyanakkor a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az is kitűnik, hogy a külföldi elem akkor is fennáll, amikor a szóban forgó jogvitában fennálló helyzet olyan kérdéseket vet fel, amelyek a bíróságok joghatóságának meghatározására vonatkoznak (lásd ebben az értelemben: 2024. február 8‑iInkreal ítéletet, C‑566/22, EU:C:2024:123, 22. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

27

A szóban forgó jogviszony nemzetközi jellegének meghatározását illetően a Bíróság többször hivatkozott a jogvitában részt vevő felek lakóhelyére (lásd ebben az értelemben: 2020. május 7‑iParking és Interplastics ítélet, C‑267/19 és C‑323/19, EU:C:2020:351, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

28

Bár a külföldi elem nyilvánvalóan fennáll abban az esetben, ha legalább az egyik fél az eljáró bíróság tagállamától eltérő tagállamban rendelkezik lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel, amint arra a főtanácsnok indítványának 32. pontjában rámutatott, az ügy nemzetközi jellege – többek között a per tárgyával kapcsolatos – más tényezőkből is eredhet.

29

Valamely tagállam és valamely harmadik állam érintettsége, például akként, hogy a felperes és az egyik alperes lakóhelye az egyik államban, a vitás tények helye pedig a másik államban van, szintén nemzetközi jelleget adhat a szóban forgó jogviszonynak, hiszen ez a helyzet a tagállamban a bíróságok joghatóságának meghatározása tekintetében kérdéseket vethet fel (lásd ebben az értelemben: 2022. szeptember 8‑iIRnova ítélet, C‑399/21, EU:C:2022:648, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

30

A fentiekből következik, hogy az olyan szerződéses kötelezettségekkel kapcsolatos jogvita, amelyeket feltehetően egy harmadik államban vagy a két fél lakóhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban kell teljesíteni, alkalmas arra, hogy a bíróságok nemzetközi joghatóságának meghatározásával kapcsolatos kérdéseket vessen fel, és ennélfogva teljesíti az ahhoz szükséges külföldi elem feltételét, hogy a jogvita az 1215/2012 rendelet hatálya alá tartozzon.

31

Ami a fogyasztók és az eladók vagy szolgáltatók közötti jogvitákat illeti, ezt az értelmezést ezenkívül megerősíti az 1215/2012 rendelet 18. cikkének (1) bekezdése, amely előírja, hogy az e rendelkezésben a fogyasztó javára megfogalmazott szabályt „függetlenül a másik fél székhelyétől” kell alkalmazni, oly módon, hogy a fogyasztók arra nemcsak a más tagállamokban – beleértve harmadik államokat –, hanem a fogyasztó lakóhelyével azonos tagállamban székhellyel rendelkező eladókkal vagy szolgáltatókkal szemben is hivatkozhatnak.

32

Ráadásul, amint az az 1215/2012 rendelet 19. cikke 3. pontjának szövegéből kitűnik, az uniós jogalkotó kifejezetten utalt arra az esetre, amikor „a szerződés megkötésének időpontjában azonos tagállamban lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkező fogyasztó és a másik fél között jött létre”.

33

Ez az értelmezés megfelel az 1215/2012 rendelet céljának is, mivel a Bíróság több alkalommal kimondta, hogy a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatósági összeütközésre vonatkozó szabályoknak nagymértékben kiszámítható joghatósági szabályokkal történő egységesítése, tehát a jogbiztonság megteremtése, amely az Unióban letelepedett személyek jogi védelmének megerősítésében nyilvánul meg, egyszerre lehetővé teszi mind a felperesnek, hogy könnyen azonosíthassa, mely bíróság előtt indíthat keresetet, mind pedig az alperesnek, hogy észszerűen kiszámíthassa, mely bíróság előtt indítható ellene kereset. Ebben az összefüggésben a jogbiztonság célkitűzése megköveteli, hogy az eljáró nemzeti bíróság nehézségek nélkül tudjon határozni saját joghatóságáról anélkül, hogy az ügy érdemének megvizsgálására kényszerülne (lásd ebben az értelemben: 2024. február 8‑iInkreal ítélet, C‑566/22, EU:C:2024:123, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

34

Amint arra a főtanácsnok az indítványának 51. pontjában rámutatott, bár a követelés és a külföldi ország közötti kapcsolat egyes esetekben szorosabb lehet, mint más esetekben, azon kérdés értékelésének, hogy valamely jogvita tartalmaz‑e „külföldi vonatkozást”, az eljáró bíróság számára kellően egyszerűnek kell maradnia. A jelen ügyben egy olyan ügyet, amely egy utazásszervező által szervezett és értékesített külföldi utazás keretében felmerült problémák tárgyában egy utas által benyújtott igényt érint, e problémák pontos jellegétől függetlenül az 1215/2012 rendelet alkalmazásában nemzetközi jellegűnek kell tekinteni, mivel az úti cél könnyen ellenőrizhető elem, amely a felek számára előreláthatóvá teszi az alkalmazandó joghatósági rendszert.

35

Ezenkívül a „külföldi” fogalmának a jelen ítélet 30. pontjából következő értelmezését nem kérdőjelezheti meg a Bíróság korábbi ítélkezési gyakorlatában a „határokon átnyúló ügy” fogalmára való, a teljesség kedvéért tett hivatkozás, amelyet az 1896/2006 rendelet 3. cikkének (1) bekezdése olyan ügyként határoz meg, amelyben legalább az egyik fél az eljáró bíróság székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban rendelkezik állandó lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel (lásd ebben az értelemben: 2020. május 7‑iParking és Interplastics ítélet, C‑267/19 és C‑323/19, EU:C:2020:351, 34. pont; 2021. június 3‑iGeneralno konsulstvo na Republika Bulgaria ítélet, C‑280/20, EU:C:2021:443, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

36

Amint arra a főtanácsnok indítványának 37. pontjában rámutatott, bár az 1215/2012 rendelet és az 1896/2006 rendelet egyaránt a határokon átnyúló vonatkozású polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területére tartozik, ebből még nem következik az, hogy az 1215/2012 rendelet rendelkezéseit az 1896/2006 rendelet rendelkezéseinek fényében kell értelmezni, mivel e két jogszabály tárgya és hatálya nem azonos.

37

Az 1215/2012 rendelet célja ugyanis a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatósági szabályok egységesítése, továbbá e szabályokat főszabály szerint alkalmazni kell, és azoknak elsőbbséget kell élvezniük a nemzeti joghatósági szabályokkal szemben (lásd ebben az értelemben: 2021. február 25‑iMarkt24 ítélet, C‑804/19, EU:C:2021:134, 30. és 32. pont), az 1896/2006 rendelet pedig egységes és alternatív követelésbehajtási eszközt hoz létre, anélkül azonban, hogy a nem vitatott követelések behajtására szolgáló, nemzeti jog szerint létező mechanizmusok helyébe lépne, vagy azokat összehangolná (lásd ebben az értelemben: 2012. június 14‑iBanco Español de Crédito ítélet, C‑618/10, EU:C:2012:349, 79. pont; 2013. június 13‑iGoldbet Sportwetten ítélet, C‑144/12, EU:C:2013:393, 28. pont).

38

A „külföldi” fogalmának ezen értelmezését nem kérdőjelezheti meg az sem, hogy az 1215/2012 rendelet 18. cikke kivételt képez mind az e rendelet 4. cikkében meghatározott általános joghatósági szabály alól, mivel azon tagállam bíróságainak joghatóságát mondja ki, amelynek területén az alperes lakóhelye található, mind pedig az ugyanezen rendelet 7. cikkének 1. pontjában meghatározott, a szerződések esetén előírt különös joghatósági szabály alól, amelynek értelmében az eljárás tárgyát képező kötelezettség teljesítésének helye szerinti bíróság rendelkezik joghatósággal, és azt szükségszerűen megszorítóan kell értelmezni (lásd analógia útján: 2015. január 28‑iKolassa ítélet, C‑375/13, EU:C:2015:37, 28. pont).

39

Ugyanis, amint azt a főtanácsnok indítványának 53. pontjában hangsúlyozta, a „külföldi” fogalma lehetővé teszi az 1215/2012 rendelet hatályának körülhatárolását, és értékelését azonos módon kell elvégezni, függetlenül a szóban forgó joghatósági szabály általános vagy eltérést engedő jellegétől.

40

A fentiek összességéből az következik, hogy az utazási szerződéssel kapcsolatos jogvita akkor is az 1215/2012 rendelet hatálya alá tartozik, ha a szerződő felek, azaz a fogyasztó és a másik szerződő fél ugyanazon tagállamban rendelkezik lakóhellyel, amennyiben az úti cél külföldön van.

41

Másodszor, ami azt a kérdést illeti, hogy az 1215/2012 rendelet 18. cikke meghatározza‑e mind joghatóságot, mind pedig az érintett bíróság illetékességét, magának e cikk (1) bekezdésének a szövegéből kitűnik, hogy ha a keresetet a fogyasztó indította az e rendelkezés által meghatározott joghatósági szabályok egyrészt „annak a tagállamnak a bíróságai[ra], ahol a [a másik] fél székhellyel rendelkezik”, másrészt pedig „saját lakóhelyének bíróságai[ra]” utalnak.

42

Bár az így meghatározott két szabály közül az első arra szorítkozik, hogy a kijelölt állam teljes bírósági rendszerét felruházza joghatósággal, a második szabály közvetlenül a fogyasztó lakóhelye szerinti bíróságra ruházza az illetékességet.

43

Amint arra a főtanácsnok az indítványának 18. pontjában rámutatott, e második szabály nem csupán az érintett bíróság joghatóságát, hanem illetékességét is meghatározza, közvetlenül kijelölve egy adott tagállami bíróságot, anélkül, hogy hivatkozna az e tagállamban hatályos, az illetékesség megosztására vonatkozó szabályokra.

44

Ezt az értelmezést megerősítik az 1215/2012 rendelet 18. cikkének rendelkezései által követett célok. Amint ugyanis az az e rendelet (18) preambulumbekezdéséből kitűnik, a fogyasztói szerződéseket a felek között bizonyos egyenlőtlenség jellemzi, és az említett rendelet 18. cikkének rendelkezései ezen egyenlőtlenség korrigálására irányulnak azáltal, hogy a gyengébb felet az érdekeinek megfelelő, az általános szabályoknál kedvezőbb joghatósági szabályokkal védelemben részesítik (lásd analógia útján a biztosítási szerződéseket illetően: 2022. június 30‑iAllianz Elementar Versicherung ítélet, C‑652/20, EU:C:2022:514, 49. pont).

45

Közelebbről, az 1215/2012 rendelet 18. cikkében előírt különös joghatósági szabály azt hivatott biztosítani, hogy a gyengébb fél, aki eljárást kíván indítani az erősebb fél ellen, ezt egy könnyen hozzáférhető tagállam bírósága előtt tehesse meg (lásd analógia útján a biztosítási szerződéseket illetően: 2022. június 30‑iAllianz Elementar Versicherung ítélet, C‑652/20, EU:C:2022:514, 50. pont).

46

Amint azt a főtanácsnok az indítványának 59. és 61. pontjában hangsúlyozta, ez a szabály a fogyasztót az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítésével védi, és az uniós jogalkotó azon aggodalmát mutatja, hogy a fogyasztót az is visszatarthatja a perléstől, ha az illetékes bíróság, bár a lakóhelye szerinti tagállamban található, nem a lakóhelye szerinti bíróság.

47

A fentiek összességéből az következik, hogy az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy az 1215/2012 rendelet 18. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az azon tagállam bíróságának joghatóságát és illetékességét is meghatározza, amelynek illetékességi területén a fogyasztó lakóhellyel rendelkezik, amennyiben e fogyasztó egy utazási csomagra vonatkozó szerződés megkötését követően egy utazásszervezővel szembeni jogvitával ilyen bírósághoz fordul, és e két szerződő fél egyaránt e tagállamban rendelkezik illetőséggel, az úti cél azonban külföldön található.

48

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott:

A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12‑i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 18. cikkét

a következőképpen kell értelmezni:

az azon tagállam bíróságának joghatóságát és illetékességét is meghatározza, amelynek illetékességi területén a fogyasztó lakóhellyel rendelkezik, amennyiben e fogyasztó egy utazási csomagra vonatkozó szerződés megkötését követően egy utazásszervezővel szembeni jogvitával ilyen bírósághoz fordul, és e két szerződő fél egyaránt e tagállamban rendelkezik illetőséggel, az úti cél azonban külföldön található.