–

a Staatsanwaltschaft Berlin képviseletében R. Pützhoven és J. Raupach, meghatalmazotti minőségben,

–

M. N. képviseletében S. Conen Rechtsanwalt,

–

a német kormány képviseletében J. Möller, P. Busche és M. Hellmann, meghatalmazotti minőségben,

–

a cseh kormány képviseletében L. Halajová, M. Smolek, és T. Suchá, meghatalmazotti minőségben,

–

az észt kormány képviseletében M. Kriisa, meghatalmazotti minőségben,

–

Írország képviseletében M. Browne Chief State Solicitor, M. A. Joyce és D. O’Reilly, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: D. Fennelly BL,

–

a spanyol kormány képviseletében A. Gavela Llopis és A. Pérez‑Zurita Gutiérrez, meghatalmazotti minőségben,

–

a francia kormány képviseletében G. Bain és R. Bénard, B. Dourthe, B. Fodda és T. Stéhelin, meghatalmazotti minőségben,

–

a magyar kormány képviseletében Fehér M. Z., meghatalmazotti minőségben,

–

a holland kormány képviseletében M. K. Bulterman, A. Hanje és J. Langer, meghatalmazotti minőségben,

–

a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

–

a svéd kormány képviseletében F.‑L. Göransson és H. Shev, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében H. Leupold, M. Wasmeier és F. Wilman, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a büntetőügyekben kibocsátott európai nyomozási határozatról szóló, 2014. április 3‑i 2014/41/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2014. L 130., 1. o.; helyesbítés: HL 2015. L 143., 16. o.) 2. cikke c) pontjának, 6. cikke (1) bekezdésének és 31. cikkének, valamint az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet az M. N. ellen indított büntetőeljárásban terjesztették elő, és a Generalstaatsanwaltschaft Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i főügyészség, Németország; a továbbiakban: frankfurti főügyészség) által kibocsátott három európai nyomozási határozat jogszerűségére vonatkozik.

3

Az elektronikus hírközlési ágazatban a személyes adatok kezeléséről, feldolgozásáról [helyesen: a személyes adatok kezeléséről] és a magánélet védelméről szóló, 2002. július 12‑i 2002/58/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv („Elektronikus hírközlési adatvédelmi irányelv”) (HL 2002. L 201., 37. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 29. kötet, 514. o.) 15. cikkének (1) bekezdése szerint:

„A tagállamok jogszabályi intézkedéseket fogadhatnak el az ezen irányelv 5. és 6. cikkében, 8. cikkének (1), (2), (3) és (4) bekezdésében, valamint 9. cikkében előírt jogok és kötelezettségek hatályának korlátozására vonatkozóan, ha az ilyen jellegű korlátozás – a [személyes adatok feldolgozása [helyesen: kezelése] vonatkozásában az egyének védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról szóló, 1995. október 24‑i 95/46/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv [HL 1995. L 281., 31. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 15. kötet, 355. o.] 13. cikkének (1) bekezdésében említettek szerint – egy demokratikus társadalomban szükséges, megfelelő és arányos intézkedésnek minősül a nemzetbiztonság (vagyis az állam biztonsága), a nemzetvédelem és a közbiztonság védelme érdekében, valamint a bűncselekmények, illetve az elektronikus hírközlési rendszer jogosulatlan használata megelőzésének, kivizsgálásának, felderítésének és üldözésének a biztosítása érdekében. […] Az e bekezdésben említett valamennyi intézkedésnek összhangban kell lennie a közösségi jog általános elveivel, beleértve az [EUSZ 6. cikk] (1) és (2) bekezdésében említetteket.”

4

A 2014/41 irányelv (2), (5)–(8), (19) és (30) preambulumbekezdése a következőképpen fogalmaz:

[…]

[…]

[…]

5

Ezen irányelvnek „Az európai nyomozási határozat és végrehajtásának kötelezettsége” című 1. cikke a következőket mondja ki:

„(1)   Az európai nyomozási határozat (ENYH) olyan bírósági határozat, amelyet valamely tagállam (a továbbiakban: a kibocsátó állam) igazságügyi hatósága ad ki vagy érvényesít abból a célból, hogy egy másik tagállamban (a továbbiakban: a végrehajtó állam) egy vagy több konkrét nyomozási cselekményt végezzenek el az ezen irányelvvel összhangban folytatott bizonyítékszerzés céljából.

Az ENYH olyan bizonyíték megszerzése céljából is kibocsátható, amely már a végrehajtó állam illetékes hatóságainak birtokában van.

(2)   A tagállamok az ENYH‑t a kölcsönös elismerés elve alapján és ezen irányelvvel összhangban hajtanak [helyesen: hajtják] végre.”

6

Az említett irányelv „Fogalommeghatározások” című 2. cikke szerint:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

[…]

7

Ugyanezen irányelvnek az „Eljárástípusok, amelyekben az ENYH kibocsátható” című 4. cikke a következőket mondja ki:

„ENYH bocsátható ki:

[…]”

8

A 2014/41 irányelvnek „Az ENYH kibocsátásának és továbbításának feltételei” című 6. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   ENYH‑t a kibocsátó hatóság kizárólag az alábbi feltételek teljesülése esetén bocsáthatja ki:

(2)   Az (1) bekezdésben foglalt feltételek teljesülését a kibocsátó hatóság minden egyes esetben megvizsgálja.

(3)   Amennyiben valamely végrehajtó hatóságnak alapos indoka van feltételezni, hogy az (1) bekezdésben foglalt feltételek nem teljesültek, konzultációt folytathat a kibocsátó hatósággal az ENYH végrehajtásának fontosságáról. Az említett konzultációt követően a kibocsátó hatóság dönthet az ENYH visszavonásáról.”

9

Ezen irányelv „Jogorvoslat” című 14. cikke a következőképpen szól:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a hasonló belföldi esetekben igénybe vehetőekkel egyenértékű jogorvoslatok álljanak rendelkezésre az ENYH‑ban megjelölt nyomozási cselekmény esetében is.

[…]

(7)   Az ENYH elismerésének vagy végrehajtásának sikeres megtámadását a kibocsátó állam a nemzeti jogának megfelelően figyelembe veszi. A tagállamok – a nemzeti eljárási szabályok sérelme nélkül – biztosítják, hogy a kibocsátó államban zajló büntetőeljárások során, az ENYH révén szerzett bizonyítékok értékelésekor a védelem jogait, valamint a tisztességes eljáráshoz való jogot tiszteletben tartsák.”

10

Az említett irányelv „Titkos távközlési információgyűjtés más tagállam által nyújtott technikai segítséggel” című 30. cikke a következőket mondja ki:

„(1)   ENYH bocsátható ki távközlési információk azon tagállamban való elfogása céljából, amelynek technikai segítségére szükség van.

[…]

(7)   A kibocsátó hatóság az (1) bekezdésben említett ENYH kibocsátásakor vagy a titkos információgyűjtés alatt indokolt esetben és a végrehajtó hatóság beleegyezésével kérheti a rögzített információk írásba foglalását, dekódolását vagy titkosításának feloldását.

(8)   Az e cikk alkalmazása kapcsán felmerülő költségek fedezésére a 21. cikk rendelkezéseit kell alkalmazni az elfogott távközlési információk írásba foglalásával, dekódolásával és titkosításának feloldásával kapcsolatos költségek kivételével; ez utóbbiakat a kibocsátó állam viseli.”

11

Ugyanezen irányelvnek „A büntetőeljárás alá vont személy tartózkodási helye szerinti olyan tagállam értesítése, amelytől nincs szükség technikai segítségre” című 31. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Amennyiben a nyomozási cselekmény foganatosítása érdekében egy tagállam (a továbbiakban: a titkos információgyűjtést végző tagállam) illetékes hatóságai engedélyezték a titkos távközlési információgyűjtést, és az azt elrendelő határozatban feltüntetett célszemély távközlési címét egy olyan másik tagállamban (a továbbiakban: az értesített tagállam) használják, amelytől a titkos információgyűjtéshez nincs szükség technikai segítségre, a titkos információgyűjtést végző tagállam tájékoztatja az értesített tagállam illetékes hatóságát a titkos információgyűjtésről:

(2)   Az (1) bekezdésben említett értesítéshez a C. mellékletben szereplő formanyomtatványt kell használni.

(3)   Az értesített tagállam illetékes hatóságának [helyesen: hatósága] abban az esetben, ha a titkos távközlési információgyűjtést hasonló belföldi esetben nem engedélyeznék, haladéktalanul és az (1) bekezdésben említett értesítés kézhezvételét követően legkésőbb 96 órán belül értesítenie kell [helyesen: értesítheti] a titkos távközlési információgyűjtést végző tagállam illetékes hatóságát:

[…]”

12

A 2014/41 irányelv „Értesítések” című 33. cikkének (1) bekezdése felsorolja azokat az információkat, amelyeket közölni kell és hozzáférhetővé kell tenni valamennyi tagállam, valamint a Tanács által az [EU] K.3. cikke alapján elfogadott, az Európai Igazságügyi Hálózat létrehozásáról szóló, 1998. június 29‑i 98/428/IB együttes fellépés (HL 1998. L 191., 4. o.) alapján létrehozott Európai Igazságügyi Hálózat (EIH) számára.

13

A büntetőeljárás lefolytatása céljából történő titkos távközlési információgyűjtést a Strafprozessordnung (a büntetőeljárásról szóló törvény, a továbbiakban: StPO) szabályozza.

14

Az StPO 100a. §‑a (1) bekezdésének első, második és harmadik mondata engedélyezi a folyamatban lévő kommunikáció megfigyelését a távközlés „klasszikus” megfigyelése formájában, a folyamatban lévő kommunikáció kémprogram végberendezésekre történő telepítése révén történő megfigyelését („titkos távközlési információgyűjtés a forrásnál”), illetve a befejezett és valamely készüléken a Landgericht (regionális bíróság, Németország) érintett intézkedést elrendelő végzésének kibocsátásakor már rögzített közlések elfogását („korlátozott online házkutatás”). Az StPO 100b. §‑a értelmében a végberendezésen rögzített valamennyi adat leolvasható („online házkutatás”).

15

Ezen intézkedések mindegyike bűncselekmény elkövetésének konkrét gyanúját feltételezi, mivel az érintett bűncselekmények kategóriája az StPO 100a. §‑ának (2) bekezdésében és 100b. §‑ának (2) bekezdésében felsorolt bizonyos tényállásokra korlátozódik.

16

Az StPO 100e. §‑ának (1) és (2) bekezdése értelmében az említett intézkedéseket az illetékes Landgericht (regionális bíróság) egyébiránt csak az érintett ügyészség kérelmére rendelheti el. E tekintetben az StPO‑nak az 1950. szeptember 12‑i Gerichtsverfassungsgesetz (GVG) (a bíróságok szervezetéről szóló törvény; BGBl. 1950. I, 455. o.) 74a. §‑a (4) bekezdésével összefüggésben értelmezett 110e. §‑ának (2) bekezdése szerint az online házkutatás e Landgericht (regionális bíróság) külön tanácsának kizárólagos hatáskörébe tartozik.

17

Az 1982. december 23‑i Gesetz über die internationale Rechtshilfe in Strafsachen (IRG) (a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló törvény; BGBl. 1982 I, 2071. o.) alapügyre alkalmazandó változata (a továbbiakban: IRG) nem határozza meg kifejezetten az ENYH kibocsátására hatáskörrel rendelkező hatóságot. Az StPO 161. §‑ára hivatkozva így az ügyészség a vádemelést megelőző nyomozás során hozhat a külföldi távközlés megfigyelésére irányuló ENYH‑t.

18

Az IRG 91 g. §‑ának (6) bekezdése, amely a 2014/41 irányelv 31. cikkét ülteti át a német jogba, úgy rendelkezik, hogy az az illetékes hatóság, amelynek valamely tagállam bejelenti a német területen való titkos távközlési információgyűjtésre irányuló szándékát, legkésőbb 96 órán belül köteles megtiltani ezen intézkedés végrehajtását vagy az elfogott információk felhasználását, vagy az ilyen adatok felhasználását feltételekhez kell kötnie, amennyiben az említett intézkedést hasonló belföldi esetben nem engedélyeznék. Az IRG azonban nem pontosítja, hogy ugyanezen intézkedésről értesíteni kell‑e az illetékes Landgerichtet (regionális bíróság) vagy az érintett ügyészséget. Az IRG 92d. §‑a kizárólag a hatáskörrel rendelkező hatóságok illetékességét szabályozza.

19

A francia hatóságok által folytatott nyomozás során megállapítást nyert, hogy a terheltek az „EncroChat” elnevezésű licenccel működő titkosított mobiltelefonokat elsősorban kábítószer‑kereskedelemhez kapcsolódó bűncselekmények elkövetéséhez használták. E mobiltelefonok egy speciális szoftvernek és módosított hardvernek köszönhetően egy Roubaix‑ban (Franciaország) található szerveren keresztül végponttól végpontig titkosított kommunikációt tettek lehetővé, amelyet hagyományos nyomozási módszerekkel nem lehetett megfigyelni (a továbbiakban: EncroChat‑szolgáltatás).

20

A francia rendőrségnek 2018‑ban és 2019‑ben egy bíró engedélyével sikerült lementenie a szerveradatokat. Ezek az adatok lehetővé tették, hogy a holland szakértőket is magában foglaló közös nyomozócsoport kifejlesszen egy „trójai” szoftvert. Ezt a szoftvert a tribunal correctionnel de Lille (lille‑i büntetőbíróság, Franciaország) engedélyével 2020 tavaszán feltöltötték az említett szerverre, és onnan egy szimulált frissítés révén telepítették az említett mobiltelefonokra. Az említett szoftver 122 országban a 66134 felhasználóból 32477 felhasználót érintett, köztük Németországban hozzávetőleg 4600 felhasználót.

21

2020. március 9‑én a Bundeskriminalamt (szövetségi bűnügyi hivatal, Németország, a továbbiakban: BKA) és a frankfurti főügyészség képviselői, valamint többek között a francia, a holland és az egyesült királyságbeli hatóságok képviselői részt vettek az Európai Unió Büntető Igazságügyi Együttműködési Ügynöksége (Eurojust) által szervezett videokonferencián. E konferencia során a francia és a holland hatóságok képviselői tájékoztatták a többi tagállam hatóságainak képviselőit a titkosított mobiltelefonokat üzemeltető társasággal szemben folytatott nyomozásról és az általuk tervezett adatkifürkészésről, ideértve a Franciaországon kívüli mobiltelefonokból származó adatokat is. A német hatóságok képviselői érdeklődésüket fejezték ki a német felhasználók adatai iránt.

22

2020. március 13‑i feljegyzésében a BKA bejelentette, hogy az EncroChat‑szolgáltatás felhasználóinak ismeretlen csoportja ellen bűnszövetségben, jelentős mennyiségre elkövetett kábítószer‑kereskedelem gyanúja miatt nyomozást indít. A BKA e nyomozás megindítását azzal indokolta, hogy az EncroChat‑szolgáltatás igénybevétele önmagában súlyos bűncselekmények – különösen kábítószer‑kereskedelem szervezése – elkövetésének gyanúját teszi lehetővé.

23

E feljegyzés alapján 2020. március 20‑án a frankfurti főügyészség – „sürgős” megjegyzés mellett – nyomozást indított X ellen (a továbbiakban: ismeretlen elkövetővel szembeni eljárás).

24

2020. március 27‑én a BKA a Bűnüldözési Együttműködés Európai Uniós Ügynökségének (Europol) „Secure Information Exchange Newtork” (SIENA) elnevezésű biztonságos információcsere‑rendszerén keresztül az EncroChat‑adatok iránt érdeklődő tagállamok rendőrségeinek címzett üzenetet kapott a közös nyomozócsoporttól. E tagállamok illetékes hatóságait felkérték, hogy írásban erősítsék meg, hogy tájékoztatták őket a területükön található mobiltelefonokról történő adatgyűjtéshez alkalmazott módszerekről. Azt is garantálniuk kellett, hogy az adatok főszabály szerint először csak kiértékelés céljából kerülnek továbbításra, és azokat csak a közös nyomozócsoport tagállamainak engedélyét követően használják fel folyamatban lévő nyomozásokhoz. A kérdést előterjesztő bíróság szerint a BKA a frankfurti főügyészséggel egyetértésben küldte meg a kért visszaigazolásokat.

25

A 2020. április 3. és június 28. közötti időszakban a BKA betekintett az Europol‑szerveren naponta továbbított, a Németországban használt mobiltelefonokra vonatkozó adatokba.

26

2020. június 2‑án az ismeretlen elkövetővel szembeni eljárás keretében a frankfurti főügyészség egy első ENYH‑ban kérte a francia hatóságoktól, hogy engedélyezzék az EncroChat‑szolgáltatásból származó adatok büntetőeljárásokban történő korlátlan felhasználását. Kérelmét azzal indokolta, hogy az Europol tájékoztatta a BKA‑t arról, hogy Németországban számos különösen súlyos bűncselekményt – többek között a kábítószerek jelentős mennyiségben történő behozatalát és kereskedelmét – követtek el e szolgáltatást igénybe vevő mobiltelefonok segítségével, és hogy fennáll annak a gyanúja, hogy eddig nem azonosított személyek különösen súlyos bűncselekményeket terveznek és követnek el Németországban titkosított kommunikáció felhasználásával.

27

E kérelmet követően a tribunal correctionnel de Lille (lille‑i büntetőbíróság) engedélyezte a német felhasználók EncroChat‑szolgáltatással működő mobiltelefonjaira vonatkozó adatok továbbítását és bíróság előtti felhasználását. Ezt követően két, 2020. szeptember 9‑én, illetve 2021. július 2‑án kelt kiegészítő ENYH (a továbbiakban a 2020. június 2‑i ENYH‑val együtt: ENYH‑k) alapján további adatokat továbbítottak.

28

Ezt követően a frankfurti főügyészség egyes felhasználókkal – köztük M. N.‑nel – szembeni eljárást elkülönítette az ismeretlen elkövetővel szembeni eljárástól, és a nyomozást helyi ügyészségek elé utalta. A kérdést előterjesztő bíróság, a Landgericht Berlin (berlini regionális bíróság, Németország) ebben az összefüggésben vizsgálja az ENYH‑knak a 2014/41 irányelvre tekintettel fennálló jogszerűségét.

29

E bíróság a három kérdésének első kérdéscsoportjával annak meghatározására törekszik, hogy melyik hatóság rendelkezett hatáskörrel az ENYH‑k elfogadására.

30

E tekintetben a Bundesgerichtshof (szövetségi legfelsőbb bíróság, Németország) az 5 StR 457/21. sz. ügyben (DE:BGH:2022:020322B5STRT457.21.0) 2022. március 2‑án hozott végzésében megállapította, hogy az ismeretlen elkövetővel szembeni eljárás keretében nyomozást végző frankfurti főügyészség hatáskörrel rendelkezik a bizonyítékok átadására vonatkozó ENYH kibocsátására (a továbbiakban: a szövetségi legfelsőbb bíróság 2022. március 2‑i végzése). A kérdést előterjesztő bíróság ezen értelmezéssel nem ért egyet. E bíróság arra az álláspontra hajlik, hogy a 2014/41 irányelv 6. cikkének a 2. cikkének c) pontjával összefüggésben értelmezett (1) bekezdése értelmében kizárólag bíróság hozhatta volna meg az ENYH‑kat.

31

A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben a 2021. március 2‑iProkuratuur (Az elektronikus hírközlési adatokhoz való hozzáférés feltételei) ítéletre (C‑746/18, EU:C:2021:152) és a 2021. december 16‑iSpetsializirana prokuratura (Forgalmi és helymeghatározó adatok) ítéletre (C‑724/19, EU:C:2021:1020) hivatkozik. Konkrétabban azokra az okfejtésekre támaszkodik, amelyeket a Bíróság az ezen ítéletekből eredő ítélkezési gyakorlatban a 2002/58 irányelv 15. cikke (1) bekezdésének a Charta 7., 8. és 11. cikkében rögzített alapvető jogokra tekintettel történő értelmezésével kapcsolatban fejtett ki. E bíróság szerint ez az ítélkezési gyakorlat átültethető a 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdése a) pontjának értelmezésére.

32

A német bűnüldöző hatóságoknak az EncroChat‑szolgáltatási adatokhoz való, ENYH‑k útján történő hozzáférésére a 2002/58 irányelv 15. cikkének (1) bekezdése alapján megőrzött adatokhoz való hozzáférést szabályozó feltételekhez hasonló szempontoknak kell vonatkozniuk. Az a tény, hogy e szolgáltatási adatokat nem egy távközlési szolgáltató őrizte meg hatósági határozat alapján, hanem azokat közvetlenül a francia bűnüldöző hatóságok gyűjtötték, nem indokol eltérő megoldást. Éppen ellenkezőleg, ez súlyosbítja az érintett személyek alapvető jogaiba való beavatkozást.

33

Egyébiránt a 2014/41 irányelv 2. cikkének c) pontjából kitűnik, hogy a büntetőeljárás lefolytatása céljából kibocsátott ENYH‑t – a hasonló belföldi esetre vonatkozó nemzeti hatásköri szabályoktól függetlenül – minden esetben egy, a konkrét nyomozási cselekmények tárgyában nem eljáró bíróságnak kell kibocsátania, amennyiben az ezen irányelv 6. cikke (1) bekezdésének a) pontjában előírt arányossági vizsgálat a fennálló érdekek összetett mérlegelését teszi szükségessé, és az alapvető jogokba való súlyos beavatkozásra vonatkozik.

34

A kérdést előterjesztő bíróság által feltett második és harmadik kérdéscsoport az ENYH elfogadásával kapcsolatos érdemi feltételekre vonatkozik.

35

E bíróság véleménye szerint először is a büntetőeljárás lefolytatása céljából történő titkos távközlési információgyűjtésből származó adatokhoz való hozzáférést kérő ENYH csak akkor felel meg a szükségességre és arányosságra vonatkozóan a 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének a) pontjában előírt feltételeknek, ha minden érintettel szemben súlyos bűncselekményben való részvétel konkrét tényeken alapuló gyanúja áll fenn.

36

Az említett bíróság e tekintetben nem ért egyet a szövetségi legfelsőbb bíróság 2022. március 2‑i végzésének azon következtetésével, amely szerint a több bűncselekményre vonatkozó, nem konkretizálódott gyanú elegendő az ENYH elfogadásához. Kétségeit a Bíróságnak az adatmegőrzés jogszerűségére vonatkozó ítélkezési gyakorlatára, különösen a 2002/58 irányelv 15. cikkének (1) bekezdése értelmében vett arányosságra vonatkozó értékelésekre alapítja, és e tekintetben a 2021. március 2‑iProkuratuur (Az elektronikus hírközlési adatokhoz való hozzáférés feltételei) ítéletre (C‑746/18, EU:C:2021:152, 39., 40. és 50. pont), valamint a 2022. április 5‑iCommissioner of An Garda Síochána és társai ítéletre (C‑140/20, EU:C:2022:258, 44. pont) hivatkozik. E tekintetben nem állítható, hogy az érintett személyek alapvető jogainak a nemzeti eljárás keretében való védelmét a nemzeti büntetőeljárási szabályok megfelelően garantálják.

37

Az ENYH arányosságának kérdése a kérdést előterjesztő bíróság számára a Charta 47. cikkének második bekezdésében és az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt európai egyezmény (kihirdette: az 1993. évi XXXI. tv.) 6. cikkének (1) bekezdésében biztosított tisztességes eljáráshoz való joggal kapcsolatban is kérdéseket vet fel. E jog megköveteli, hogy a bírósági eljárásban részt vevő félnek tényleges lehetősége legyen arra, hogy valamely bizonyítékkal kapcsolatban észrevételt tegyen. Ez különösen így van akkor, ha a bizonyítékok olyan műszaki területről származnak, amely tekintetében az illetékes bíróság és az eljárásban részt vevő fél nem rendelkezik szakismeretekkel.

38

Másodszor, a kérdést előterjesztő bíróság emlékeztet arra, hogy a 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdése b) pontjának megfelelően a kibocsátó hatóságnak a nemzeti jog alapján meg kell vizsgálnia az ENYH‑ban megjelölt intézkedést.

39

A szövetségi bíróság a 2022. március 2‑i végzésében azonban úgy ítélte meg, hogy ez a rendelkezés nem alkalmazható az alapügy vonatkozásában. Az említett rendelkezés csak a bizonyítékok beszerzésére irányuló olyan ENYH‑ra vonatkozik, amelyet még nem hajtottak végre. Nem alkalmazható olyan ENYH‑ra, amely csak a már összegyűjtött bizonyítékok átadására irányul. Az intézkedésnek a nemzeti jog alapján történő vizsgálata tehát nem szükséges.

40

A kérdést előterjesztő bíróság ezzel szemben úgy véli, hogy az ENYH‑t kibocsátó hatóságnak ilyen esetben az adatgyűjtés alapjául szolgáló nyomozási cselekményt a nemzeti jog alapján meg kell vizsgálnia. Másként fogalmazva, ez a hatóság csak akkor kérhet ENYH útján a végrehajtó államban gyűjtött bizonyítékokat, ha a bizonyítékszerzésének alapjául szolgáló nyomozási cselekmény a kibocsátó államban, hasonló belföldi esetben megengedett lett volna.

41

A kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdések negyedik csoportja a 2014/41 irányelv 31. cikkének értelmezésére vonatkozik.

42

E bíróság úgy véli, hogy amennyiben valamely tagállam a német területen tartózkodó személyek tekintetében kíván titkos távközlési információgyűjtést folytatni, e cikknek megfelelően a tervezett megfigyelésről az intézkedés végrehajtásának megkezdése előtt, vagy amint tudomást szerez e személyek tartózkodási helyéről, értesítenie kell az illetékes német hatóságot.

43

A szövetségi bíróság a 2022. március 2‑i végzésében kétségbe vonta, hogy a francia adatgyűjtési intézkedés a 2014/41 irányelv 31. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „titkos távközlési információgyűjtésnek” minősül. A kérdést előterjesztő bíróság ezzel ellentétes álláspontot képvisel. Úgy véli, hogy a francia nyomozó hatóságoknak ezen intézkedés végrehajtása előtt értesíteniük kellett volna az illetékes német hatóságot az EncroChat‑szolgáltatással felszerelt német mobiltelefonokhoz való leplezett hozzáférésről.

44

Márpedig, noha a német jogszabály meghatározza e hatóság illetékességét, nem pontosítja, hogy az értesítést a Landgerichthez (regionális bíróság) vagy az érintett ügyészséghez kell‑e intézni. A német ítélkezési gyakorlat és jogirodalom ellentmondásos e tekintetben. A kérdést előterjesztő bíróság arra hajlik, hogy a 2014/41 irányelv 31. cikkének (1) bekezdésében szereplő „illetékes hatóság” fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az csakis egy nem utasítható és az adatok iránt nyomozási célokból nem érdeklődő szerv, vagyis bíróság lehet.

45

Az Unió területére kiterjedő és egyidejűleg több tagállam érdekében végrehajtandó, határokon átnyúló intézkedések esetében ugyanis az „európai nyomozási határozatnak” a 2014/41 irányelv 2. cikkének c) pontja értelmében vett fogalma és az ezen irányelv 31. cikkében említett „értesítés” fogalma nagyrészt felcserélhető egymással. Ezért elő kell segíteni az ezen intézkedéseket foganatosító hatóságok hatásköreinek közelítését.

46

A kérdést előterjesztő bíróság továbbá választ vár a 2014/41 irányelv 31. cikkében kitűzött, a tagállamok szuverenitásának védelmére irányuló céllal kapcsolatban, tekintettel a kommunikációhoz való leplezett hozzáférés különösen érzékeny jellegére.

47

Az ötödik kérdéscsoport az uniós jognak az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvére tekintettel való esetleges megsértésének következményeire vonatkozik.

48

A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy az EncroChat‑szolgáltatás igénybevételéből származó adatokkal kapcsolatos nemzeti határozatok egyrészt alapvetően ezen adatok felhasználhatóságából indulnak ki, másrészt pedig abból, hogy az uniós jog feltételezhető megsértése esetén az említett adatok alapján megállapított bűncselekmények súlyára való hivatkozással elsőbbséget tulajdonítanak a bűnüldözéshez fűződő érdeknek.

49

E bíróság ugyanakkor kétségeit fejezi ki e megközelítésnek az uniós joggal, különösen az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvével való összeegyeztethetőségét illetően.

50

Az egyenértékűség elvét illetően az említett bíróság megjegyzi, hogy a német büntetőeljárási szabályok szerint a telefonlehallgatásra irányuló, a bíróság e területen fennálló hatáskörének megsértésével és a jogszabályban felsorolt valamely bűncselekmény konkrét gyanújának hiányában elrendelt intézkedés útján gyűjtött adatok nem használhatók fel.

51

Ami a tényleges érvényesülés elvét illeti, a 2021. március 2‑iProkuratuur (Az elektronikus hírközlési adatokhoz való hozzáférés feltételei) ítéletből (C‑746/18, EU:C:2021:152, 43. pont) kitűnik, hogy az arra irányuló cél, hogy a jogellenesen szerzett információk és bizonyítékok ne okozzanak indokolatlan sérelmet a valamely bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személynek a büntetőeljárás során, nemcsak az ilyen információk és bizonyítékok felhasználásának tilalmával érhető el, hanem azok jogellenes jellegének a bizonyítékok értékelése során vagy a büntetéskiszabás keretében történő figyelembevételével is.

52

A kérdést előterjesztő bíróság szerint e bizonyítékok felhasználásának tilalma közvetlenül a tényleges érvényesülés uniós jogi elvéből levezethető. Ez a tilalom alkalmazandó az alapügyben, mivel a tisztességes eljáráshoz való jog általános elve több szempontból is sérült, többek között azáltal, hogy az ENYH‑kkal kért adatokat műszaki szakértő nem tudta ellenőrizni, mivel a francia hatóságok azokat „honvédelmi titoknak” minősítették.

53

Egyébiránt e bíróság a 2020. október 6‑iLa Quadrature du Net és társai ítéletből (C‑511/18, C‑512/18 és C‑520/18, EU:C:2020:791, 141. pont), a 2021. március 2‑iProkuratuur (Az elektronikus hírközlési adatokhoz való hozzáférés feltételei) ítéletből (C‑746/18, EU:C:2021:152, 50. pont), és a 2022. április 5‑iCommissioner of An Garda Síochána és társai ítéletből (C‑140/20, EU:C:2022:258, 65. pont) azt a következtetést vonja le, hogy a súlyos bűncselekmények elleni küzdelem célja nem igazolhatja a személyes adatok általános és különbségtétel nélküli megőrzését. Az ilyen, jogellenesen és indokolatlanul megőrzött adatokhoz a bűnüldöző hatóságok később sem férhetnek hozzá, még akkor sem, ha azok valamely konkrét esetben súlyos cselekmények feltárására szolgálnának.

54

E körülmények között a Landgericht Berlin (berlini regionális bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

55

A kérdést előterjesztő bíróság a Bíróság eljárási szabályzatának 105. cikke alapján a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem gyorsított eljárásban történő elbírálását kérte.

56

Kérelme alátámasztására arra hivatkozik, hogy az alapügyet különösen sürgős jelleggel kell elbírálni. Ha ugyanis az M. N. ellen kibocsátott nemzeti elfogatóparancsot jelenleg nem hajtják végre, az eljárás – elkerülhető és az államnak felróható – elhúzódása ezen elfogatóparancs megsemmisítését vonhatná maga után. A Bíróság határozata ezenkívül számos hasonló, jelenleg folyamatban lévő eljárás szempontjából is jelentőséggel bír.

57

Az eljárási szabályzat 105. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a kérdést előterjesztő bíróság kérelmére vagy kivételesen hivatalból a Bíróság elnöke az előadó bíró és a főtanácsnok meghallgatását követően dönthet úgy, hogy az előzetes döntéshozatal tekintetében az eljárási szabályzat rendelkezéseitől eltérve gyorsított eljárást alkalmaz, ha az ügy jellege megköveteli, hogy elbírálására a lehető legrövidebb időn belül kerüljön sor.

58

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az ilyen gyorsított eljárás olyan eljárási eszközt képez, amelynek célja a rendkívül sürgős helyzetekre való reagálás (2021. december 21‑iRandstad Italia ítélet, C‑497/20, EU:C:2021:1037, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

59

A jelen ügyben a Bíróság elnöke 2022. november 16‑án az előadó bíró és a főtanácsnok meghallgatását követően úgy határozott, hogy elutasítja a jelen ítélet 55. pontjában említett kérelmet.

60

Először is, mivel M. N. nem állt szabadságelvonással járó intézkedés hatálya alatt, az a körülmény, hogy a kérdést előterjesztő bíróság köteles mindent megtenni az alapügy gyors elbírálásának biztosítása érdekében, nem elegendő az eljárási szabályzat 105. cikkének (1) bekezdése szerinti gyorsított eljárás alkalmazásának igazolásához (lásd ebben az értelemben: a Bíróság elnökének 2013. október 7‑iRabal Cañas végzése, C‑392/13, EU:C:2013:877, 15. pont; 2018. szeptember 20‑iMinister for Justice and Equality végzése, C‑508/18 és C‑509/18, EU:C:2018:766, 13. pont; 2023. július 13‑iFerrovienord ítélet, C‑363/21 és C‑364/21, EU:C:2023:563, 46. pont).

61

Másodszor, a kérdések jelentősége vagy az a tény, hogy e kérdések jelentős számú személyt vagy jogi helyzetet érinthetnek, önmagában nem minősül rendkívüli sürgősséget megalapozó oknak, amely azonban szükséges a gyorsított eljárás igazolásához (a Bíróság elnökének 2004. szeptember 21‑iParlament kontra Tanács végzése, C‑317/04, EU:C:2004:834, 11. pont; 2023. december 21‑iGN [A gyermek mindenek felett álló érdekén alapuló megtagadási ok] ítélet, C‑261/22, EU:C:2023:1017, 30. pont).

62

Mindazonáltal a Bíróság elnöke elrendelte, hogy a jelen ügyet az említett eljárási szabályzat 53. cikkének (3) bekezdése értelmében soron kívül bírálják el.

63

A Staatsanwaltschaft Berlin (berlini főügyészség, Németország) és a Bírósághoz észrevételeket benyújtó több kormány arra hivatkozik, hogy bizonyos kérdések elfogadhatatlanok, mivel e kérdések lényegében vagy hipotetikusak, vagy túl általánosak, vagy pedig a tényállás, illetve a nemzeti jogszabályok értékelésére vonatkoznak.

64

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 267. cikkel bevezetett eljárás keretében az ügyben eljáró és határozathozatalra hivatott nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik annak megítélése, hogy – tekintettel az ügy különleges jellemzőire – ítélete meghozatalához szükségesnek tartja‑e az előzetes döntéshozatalt, és ha igen, a Bíróságnak feltett kérdései relevánsak‑e (lásd ebben az értelemben: 1981. december 16‑iFoglia ítélet, C‑224/80, EU:C:1981:302, 15. pont). Következésképpen, ha a feltett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság főszabály szerint köteles határozatot hozni (2022. szeptember 20‑iVD és SR ítélet, C‑339/20 és C‑397/20, EU:C:2022:703, 56. pont).

65

A nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem Bíróság általi elutasítása ugyanis csak abban az esetben lehetséges, ha az uniós jog kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson (lásd ebben az értelemben: 1995. december 15‑iBosman ítélet, C‑415/93, EU:C:1995:463, 61. pont; 2022. szeptember 20‑iVD és SR ítélet, C‑339/20 és C‑397/20, EU:C:2022:703, 57. pont).

66

A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kétségtelenül kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság bizonyos aggályai ténylegesen a nemzeti jogból erednek, és hogy bizonyos ténybeli értékeléseket e bíróságnak még meg kell határoznia.

67

Ugyanakkor egyrészt az állandó ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy a nemzeti bíróságok az eljárás bármely általuk megfelelőnek tartott pillanatában szabadon élhetnek azzal a lehetőséggel, hogy a Bírósághoz forduljanak. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem Bírósághoz való előterjesztésére legmegfelelőbb időpont kiválasztása ugyanis a nemzeti bíróságok kizárólagos hatáskörébe tartozik (lásd ebben az értelemben: 2016. július 5‑iOgnyanov ítélet, C‑614/14, EU:C:2016:514, 17. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

68

Másrészt meg kell állapítani, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések egyértelműen meghatározott uniós jogi rendelkezések értelmezésére vonatkoznak, amely értelmezés az említett bíróság szerint befolyásolja az alapügy kimenetelét. E körülmények között, mivel a berlini főügyészség és a jelen ítélet 63. pontjában említett kormányok által előadott érvek nem elegendőek annak megállapításához, hogy ez az értelmezés nyilvánvalóan nincs összefüggésben az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, a Bíróságnak az előterjesztett kérdésekre adandó válasza szükségesnek tűnik az alapjogvita megoldásához.

69

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2014/41 irányelv 2. cikkének c) pontját és 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy a végrehajtó állam illetékes hatóságainak már birtokában lévő bizonyítékok átadására irányuló ENYH‑t szükségszerűen bíróságnak kell kibocsátania, ha a kibocsátó állam joga szerint tisztán belföldi eljárásban az eredeti bizonyítékgyűjtést bíróságnak kellett volna elrendelnie.

70

Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy bár a 2014/41 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése az ENYH kibocsátási feltételei meghatározásának részét képezi, nem határozza meg az ilyen határozatot kibocsátására jogosult hatóság jellegét.

71

E tekintetben a 2014/41 irányelv 1. cikkének (1) bekezdéséből az következik, hogy ENYH két esetben bocsátható ki. Az ilyen határozat így egyrészt egy vagy több konkrét nyomozási cselekménynek egy vagy több másik tagállamban bizonyítékszerzés céljából történő végrehajtására irányulhat, másrészt pedig olyan bizonyítékok megszerzésére, amelyek már a végrehajtó állam illetékes hatóságainak birtokában vannak, vagyis e bizonyítékoknak a kibocsátó állam illetékes hatóságai részére történő átadására. E rendelkezésből mindenesetre kitűnik, hogy az ENYH‑t „igazságügyi hatóságnak” kell kibocsátania vagy érvényesítenie.

72

Az „igazságügyi hatóság” e rendelkezésben használt fogalma azonban nincs meghatározva. A Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy ebben az összefüggésben a 2014/41 irányelv 1. cikkének (1) bekezdését ezen irányelv 2. cikkének c) pontjával összefüggésben kell értelmezni, amely meghatározza a „kibocsátó hatóság” ezen irányelv szerinti fogalmát (lásd ebben az értelemben: 2023. március 2‑iStaatsanwaltschaft Graz [Düsseldorfi adónyomozó‑hatóság] ítélet, C‑16/22, EU:C:2023:148, 27. és 28. pont).

73

E tekintetben az említett irányelv 2. cikke c) pontja i. alpontjának szövegéből kitűnik, hogy e rendelkezés kifejezetten előírja, hogy az ügyész azon hatóságok között szerepel, amelyek a bíróhoz, bírósághoz vagy nyomozási bíróhoz hasonlóan „kibocsátó hatóságnak” tekintendők. Ugyanezen rendelkezés a „kibocsátó hatóságnak” minősülést ahhoz az egyetlen feltételhez köti, hogy a bíróságok és a bírói, nyomozási bírói vagy ügyészi tisztséget betöltő személyek az adott ügyben hatáskörrel rendelkeznek (2020. december 8‑iStaatsanwaltschaft Wien [Hamisított átutalási megbízások] ítélet, C‑584/19, EU:C:2020:1002, 50. és 51. pont).

74

Így, mivel a kibocsátó állam joga értelmében az ügyész – tisztán belső helyzetben – hatáskörrel rendelkezik arra, hogy a már az illetékes nemzeti hatóságok birtokában lévő bizonyítékok átadására irányuló nyomozási cselekményt rendeljen el, a 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontjának i. alpontja értelmében vett „kibocsátó hatóság” fogalma alá tartozik a végrehajtó állam hatáskörrel rendelkező hatóságainak már birtokában lévő bizonyítékok átadására irányuló nyomozási határozat kibocsátása szempontjából (lásd analógia útján: 2020. december 8‑iStaatsanwaltschaft Wien [Hamisított átutalási megbízások] ítélet, C‑584/19, EU:C:2020:1002, 52. pont).

75

Ezzel szemben, ha a kibocsátó állam joga szerint az ügyész nem rendelkezik hatáskörrel a már az illetékes nemzeti hatóságok birtokában lévő bizonyítékok átadására irányuló nyomozási intézkedés elrendelésére – tehát különösen akkor, ha tisztán belső helyzetben az ilyen továbbítás bírói engedélyhez kötött amiatt, hogy az súlyos beavatkozást jelent az érintett személy alapvető jogaiba – az ügyész nem tekinthető az e rendelkezés értelmében vett, hatáskörrel rendelkező kibocsátó hatóságnak (lásd analógia útján: 2021. december 16‑iSpetsializirana prokuratura [Forgalmi és helymeghatározó adatok] ítélet, C‑724/19, EU:C:2021:1020, 39. pont).

76

A jelen ügyben a német kormány azt állítja, hogy az StPO 100e. §‑a (6) bekezdésének 1. pontja lehetővé teszi a bizonyítékoknak az egyik nemzeti nyomozó hatóságtól a másikhoz történő nemzeti szintű továbbítását. Ezenkívül ez az eredeti adatgyűjtéshez használt jogalaptól eltérő jogalap nem követeli meg, hogy az ilyen továbbítást bíró engedélyezze. A nemzeti jog értelmezésére egyedül hatáskörrel rendelkező kérdést előterjesztő bíróság feladata annak meghatározása, hogy ez valóban így van‑e.

77

A fenti indokok összességére tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2014/41 irányelv 1. cikkének (1) bekezdését és 2. cikkének c) pontját úgy kell értelmezni, hogy a végrehajtó állam illetékes hatóságainak már birtokában lévő bizonyítékok átadására irányuló ENYH‑t nem kell szükségszerűen bíróságnak kibocsátania, ha a kibocsátó állam joga szerint tisztán belföldi eljárásban az eredeti bizonyítékgyűjtést bíróságnak kellett volna elrendelnie, de az ügyész hatáskörrel rendelkezik az említett bizonyítékok átadásának elrendelésére.

78

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a nemzeti bíróságok és a Bíróság között az EUMSZ 267. cikkel bevezetett együttműködés keretében a Bíróság feladata, hogy a nemzeti bíróságnak az előtte folyamatban lévő ügy eldöntéséhez hasznos választ adjon. Ennek érdekében a Bíróságnak adott esetben át kell fogalmaznia az elé terjesztett kérdéseket. E tekintetben a Bíróságnak kell a nemzeti bíróság által szolgáltatott információk összessége és különösen az előzetes döntéshozatalra utaló végzés indokolása alapján meghatározni az uniós jog azon rendelkezéseit, amelyeknek az értelmezése a jogvita tárgyára figyelemmel szükséges (lásd ebben az értelemben: 1984. december 13‑iHaug‑Adrion ítélet, 251/83, EU:C:1984:397, 9. pont; 2021. május 18‑iAsociaţia Forumul Judecătorilor din România és társai ítélet, C‑83/19, C‑127/19, C‑195/19, C‑291/19, C‑355/19 és C‑397/19, EU:C:2021:393, 131. pont).

79

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy az alapügyben szóban forgó ENYH‑k a német felhasználók által használt, EncroChat‑szolgáltatással felszerelt mobiltelefonokból gyűjtött adatoknak a frankfurti főügyészség általi, a francia nyomozó hatóságoktól történő megszerzésére vonatkoznak. Ezeket az adatokat e hatóságok egy francia bíró engedélye alapján gyűjtötték.

80

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második és harmadik kérdésben vázolt helyzet tehát – amint az e kérdések szövegéből is kitűnik – kizárólag a 2014/41 irányelv 1. cikkének (1) bekezdésében szereplő második esetre vonatkozik, vagyis az ENYH olyan bizonyítékok megszerzése céljából történő kibocsátására, amelyek már a végrehajtó állam illetékes hatóságainak birtokában vannak.

81

E tekintetben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy második és harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság az ilyen ENYH kibocsátásának a 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének a) és b) pontjában meghatározott, olyan sajátos kontextusra vonatkozó érdemi feltételeire kérdez rá, amelyben valamely tagállam hatóságai – egy speciális szoftver és módosított hardver segítségével végponttól végpontig titkosított kommunikációt lehetővé tévő – mobiltelefonokból gyűjtöttek adatokat.

82

Így a második kérdésének a) pontjával e bíróság arra keresi a választ, hogy a 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének a) pontjában előírt szükségesség és arányosság követelményének való megfelelés érdekében a végrehajtó állam illetékes hatóságainak már birtokában lévő bizonyítékok átadására irányuló ENYH kibocsátását többek között attól kell‑e függővé tenni, hogy az ENYH elrendelésének időpontjában minden egyes érintett személlyel szemben súlyos bűncselekmény elkövetésére utaló konkrét valószínűsítő körülmények állnak‑e fenn, vagy pedig e tekintetben elegendő, ha még nem azonosított személyek által elkövetett több bűncselekményre utaló jelek állnak fenn.

83

Második kérdésének b) pontjával az említett bíróság ezenkívül arra keresi a választ, hogy a tisztességes eljáráshoz való jogra tekintettel ellentétes‑e az arányosság elvével az ENYH kibocsátása, ha a megfigyelési intézkedés révén megszerzett adatok integritása az ezen intézkedést lehetővé tévő technikai háttér bizalmas jellege miatt nem ellenőrizhető, és a terhelt emiatt esetleg nem tud hatékonyan nyilatkozni ezen adatokkal kapcsolatban a későbbi büntetőeljárásban.

84

A 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének b) pontját illetően a kérdést előterjesztő bíróság a harmadik kérdésének a) és b) pontjában arra keresi a választ, hogy – általános jelleggel, vagy legalábbis abban az esetben, ha ezeket az adatokat a végrehajtó állam illetékes hatóságai a kibocsátó állam területén és annak érdekében gyűjtötték – a végrehajtó állam illetékes hatóságainak már birtokában lévő bizonyítékok átadására irányuló ENYH kibocsátására ugyanazok az anyagi jogi feltételek vonatkoznak‑e, mint amelyeket a kibocsátó államban az ilyen bizonyítékok tisztán belföldi ügyben történő gyűjtése tekintetében alkalmaznak.

85

E körülmények között úgy kell tekinteni, hogy az együttesen vizsgálandó második és harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2014/41 irányelv 6. cikkének (1) bekezdésével ellentétes‑e az, és ha igen, milyen feltételek mellett, ha az ügyész a végrehajtó állam illetékes hatóságainak már birtokában lévő bizonyítékok átadására irányuló ENYH‑t bocsát ki, amennyiben e bizonyítékokat e hatóságok a kibocsátó állam területén végzett, egy speciális szoftver és módosított hardver segítségével végponttól végpontig titkosított kommunikációt lehetővé tévő mobiltelefonok valamennyi felhasználójára kiterjedő titkos távközlési információgyűjtés révén szerezték be.

86

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2014/41 irányelv célja, amint az az (5)–(8) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a bizonyítékok gyűjtésére vonatkozóan fennálló, túlságosan fragmentált és bonyolult jogi keretet felváltsa a határokon átnyúló vonatkozásokkal bíró büntetőügyekben, és az „európai nyomozási határozatnak” nevezett egyetlen eszközre épülő, egyszerűsített és hatékonyabb rendszer bevezetése útján az igazságügyi együttműködés megkönnyítésére és meggyorsítására irányul annak érdekében, hogy elősegítse az Unió azon célkitűzésének elérését, hogy a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének azon nagy fokú bizalomra épülő térségévé váljon, amelynek a tagállamok között fenn kell állnia (lásd ebben az értelemben: 2020. december 8‑iStaatsanwaltschaft Wien [Hamisított átutalási megbízások] ítélet, C‑584/19, EU:C:2020:1002, 39. pont).

87

A 2014/41 irányelv 6. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében ENYH két együttes feltétel teljesülése esetén bocsátható ki, amelyek teljesülését a kibocsátó hatóságnak meg kell vizsgálnia. Egyrészt e 6. cikk (1) bekezdésének a) pontja értelmében e hatóságnak meg kell győződnie arról, hogy az ENYH kibocsátása az irányelv 4. cikkében említett eljárás céljából szükséges és arányos, figyelembe véve a gyanúsított vagy a vádlott jogait. Másrészt az említett 6. cikk (1) bekezdésének b) pontja értelmében az említett hatóságnak vizsgálnia kell, hogy az ENYH‑ban megjelölt nyomozási cselekményt vagy cselekményeket ugyanezen feltételek mellett egy hasonló belföldi ügyben is elrendelhették volna‑e.

88

A 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének a) pontja tehát megköveteli, hogy az ezen irányelv 4. cikkében említett eljárások céljai szempontjából vizsgálják az ENYH kibocsátásának szükségességét és arányosságát. Ez utóbbi cikk, amely meghatározza azon eljárástípusokat, amelyekben ENYH bocsátható ki, az a) pontban úgy rendelkezik, hogy ilyen határozat „a kibocsátó állam nemzeti joga szerint, bűncselekmény tekintetében valamely igazságügyi hatóság által indított, vagy az igazságügyi hatóság előtt megindítható büntetőeljárások tekintetében” bocsátható ki. Mivel e rendelkezés a kibocsátó állam jogára utal vissza, az ilyen határozat kibocsátásának szükségességét és arányosságát kizárólag e jog fényében kell értékelni.

89

E tekintetben, a kérdést előterjesztő bíróságnak a jelen ítélet 82. és 83. pontjában felidézett kérdéseit figyelembe véve, pontosítani kell, hogy egyrészt a 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének a) pontja nem követeli meg, hogy a végrehajtó állam illetékes hatóságainak már birtokában lévő bizonyítékok átadására irányuló ENYH kibocsátásának szükségszerű feltétele legyen, hogy az ENYH elrendelésének időpontjában minden egyes érintettel szemben súlyos bűncselekményben való részvétel konkrét tényeken alapuló gyanúja álljon fenn, amennyiben ilyen követelmény nem következik a kibocsátó állam jogából.

90

Másrészt e rendelkezéssel nem ellentétes az ENYH kibocsátása abban az esetben sem, ha a titkos információgyűjtés révén megszerzett adatok integritása az ezen intézkedést lehetővé tévő technikai háttér bizalmas jellege miatt nem ellenőrizhető, feltéve hogy a tisztességes eljáráshoz való jog a későbbi büntetőeljárásban biztosított. Az átadott bizonyítékok sértetlenségét ugyanis főszabály szerint csak abban az időpontban lehet értékelni, amikor az illetékes hatóságok ténylegesen rendelkeznek a szóban forgó bizonyítékokkal, nem pedig az ENYH kibocsátását megelőző szakaszban.

91

A 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdése b) pontjának szövegéből, valamint az ezen irányelv 1. cikkének (1) bekezdésében tett, az ezen ítélet 68. pontjában felidézett különbségtételből továbbá az következik, hogy abban az esetben, ha „az ENYH‑ban megjelölt nyomozási cselekmény” a végrehajtó állam illetékes hatóságainak már birtokában lévő bizonyítékok megszerzéséből, vagyis e bizonyítékoknak a kibocsátó állam illetékes hatóságai részére történő átadásából áll, ilyen határozat csak azzal a feltétellel bocsátható ki, hogy az átadást „ugyanezen feltételek mellett egy hasonló belföldi ügyben is elrendelhették volna”.

92

A 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének b) pontja az „ugyanezen feltételek mellett” és a „hasonló belföldi ügyben” kifejezések használatával kizárólag a kibocsátó állam jogától teszi függővé az ENYH kibocsátására vonatkozó pontos feltételek meghatározását.

93

Ebből következik, hogy amennyiben a kibocsátó hatóság a végrehajtó állam illetékes hatóságainak már birtokában lévő bizonyítékokat kíván megszerezni, e hatóságnak az ENYH‑t a saját tagállamának joga által egy hasonló belföldi eljárásra előírt valamennyi feltétel teljesülésétől kell függővé tennie.

94

Ez azt jelenti, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló olyan ENYH jogszerűségére, amely a végrehajtó állam illetékes hatóságainak már birtokában lévő olyan adatok átadására irányul, amelyek információkat szolgáltathatnak a speciális szoftver és módosított hardver segítségével végponttól végpontig titkosított kommunikációt lehetővé tévő mobiltelefon felhasználója által folytatott kommunikációról, ugyanazon feltételek vonatkoznak, mint amelyek adott esetben a kibocsátó államban, tisztán belső helyzetben az ilyen adatok átadására alkalmazandók.

95

Következésképpen, ha a kibocsátó állam joga az említett átadást a súlyos bűncselekmények vádlott általi elkövetésének konkrét gyanújától, vagy a szóban forgó adatok mint bizonyítékok elfogadhatóságától teszi függővé, az ENYH kibocsátására ugyanezen feltételek összessége vonatkozik.

96

Ezzel szemben a 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének b) pontja nem követeli meg – még az alapügyben szóban forgóhoz hasonló olyan helyzetben sem, amikor a szóban forgó adatokat a végrehajtó állam illetékes hatóságai a kibocsátó állam területén és ezen állam érdekében gyűjtötték –, hogy a végrehajtó állam illetékes hatóságainak már birtokában lévő bizonyítékok átadására irányuló ENYH kibocsátására ugyanazon érdemi feltételek vonatkozzanak, mint amelyek a kibocsátó államban e bizonyítékok gyűjtésére vonatkoznak.

97

Kétségtelen, hogy a 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdése b) pontjának célja a kibocsátó állam joga által előírt szabályok és biztosítékok megkerülésének megakadályozására irányul. A jelen ügyben azonban nem tűnik úgy, hogy az így szerzett bizonyítékok ENYH útján történő gyűjtése és átadása ilyen kijátszásra irányult volna, vagy ilyen hatással járt volna, aminek vizsgálata a nemzeti bíróság feladata.

98

Ezenkívül, mivel a 2014/41 irányelv nem tartalmaz olyan szabályt, amely a végrehajtó állam illetékes hatóságainak már birtokában lévő bizonyítékok átadására irányuló ENYH‑ra alkalmazandó rendszert a bizonyítékgyűjtés helyétől függően eltérően kezelné, e tekintetben nincs jelentősége annak, hogy a jelen ügyben a végrehajtó állam ezt a gyűjtést a kibocsátó állam területén és ezen állam érdekében végezte.

99

Emlékeztetni kell azonban arra, hogy a 2014/41 irányelvnek különösen a (2), (6) és (19) preambulumbekezdéséből az következik, hogy az ENYH az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdésében meghatározott, a bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének elvén alapuló, büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés hatálya alá tartozó jogi eszköz. Márpedig ez az elv, amely a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés „sarokköve”, a kölcsönös bizalmon, és azon a megdönthető vélelmen alapul, hogy a többi tagállam tiszteletben tartja az uniós jogot, különösen pedig az alapvető jogokat (2020. december 8‑iStaatsanwaltschaft Wien [Hamisított átutalási megbízások] ítélet, C‑584/19, EU:C:2020:1002, 40. pont).

100

Ebből következik, hogy amennyiben a kibocsátó hatóság ENYH útján a végrehajtó állam illetékes hatóságainak már birtokában lévő bizonyítékok átadását kívánja elérni, a kibocsátó hatóság nem vizsgálhatja azon külön eljárás szabályszerűségét, amely révén a végrehajtó tagállam összegyűjtötte az általa átadni kért bizonyítékokat. Közelebbről, ezen irányelv 6. cikke (1) bekezdésének ezzel ellentétes értelmezése a gyakorlatban bonyolultabb és kevésbé hatékony rendszert eredményezne, amely aláásná az említett irányelv által követett célkitűzést.

101

Ezenkívül hangsúlyozni kell, hogy a 2014/41 irányelv biztosítja az érintett személyek alapvető jogai tiszteletben tartásának bírósági felülvizsgálatát.

102

Egyrészt a 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) bekezdése előírja a tagállamok számára annak biztosítását, hogy a hasonló belföldi esetekben igénybe vehetőekkel egyenértékű jogorvoslatok álljanak rendelkezésre az ENYH‑ban megjelölt nyomozási cselekmény esetében is. Márpedig ennek keretében a hatáskörrel rendelkező bíróság feladata az ilyen határozat kibocsátására vonatkozó, ezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében meghatározott és a jelen ítélet 87–95. pontjában felidézett feltételek tiszteletben tartásának felülvizsgálata.

103

Következésképpen, ha egy másik tagállam illetékes hatóságainak már birtokában lévő bizonyítékok átadása vagy aránytalannak tűnik az érintett személlyel szemben a kibocsátó államban indított büntetőeljárás szempontjából, például e személy alapvető jogai megsértésének súlyossága miatt, vagy azt a hasonló belföldi eljárásra alkalmazandó jogi szabályozás megsértésével rendelték el, akkor az ilyen átadást elrendelő ENYH‑val szembeni jogorvoslatot elbíráló bíróságnak a nemzeti jog alapján le kell vonnia a szükséges következtetéseket.

104

Másrészt a 2014/41 irányelv 14. cikkének (7) bekezdése előírja a tagállamok számára annak biztosítását, hogy a kibocsátó államban indított büntetőeljárások során az ENYH révén szerzett bizonyítékok értékelésekor tiszteletben tartsák a védelemhez való jogot és a tisztességes eljáráshoz való jogot.

105

Márpedig különösen a tisztességes eljáráshoz való jogot illetően emlékeztetni kell különösen arra, hogy ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy a fél nem tud hatékony módon észrevételt tenni egy olyan bizonyítékkal kapcsolatban, amely döntő befolyással lehet a tényállás megállapítására, e bíróságnak meg kell állapítania a tisztességes eljáráshoz való jog megsértését, és az ilyen jogsértés elkerülése érdekében ki kell zárnia ezt a bizonyítékot (lásd ebben az értelemben: 2021. március 2‑iProkuratuur [Az elektronikus hírközlési adatokhoz való hozzáférés feltételei] ítélet, C‑746/18, EU:C:2021:152, 44. pont).

106

A fenti indokok összességére tekintettel a második és a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2014/41 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes, ha az ügyész a végrehajtó állam illetékes hatóságainak már birtokában lévő bizonyítékok átadására irányuló ENYH‑t bocsát ki, amennyiben e bizonyítékokat e hatóságok a kibocsátó állam területén végzett, egy speciális szoftver és módosított hardver segítségével végponttól végpontig titkosított kommunikációt lehetővé tévő mobiltelefonok valamennyi felhasználójára kiterjedő titkos távközlési információgyűjtés révén szerezték be, feltéve hogy az ilyen határozat megfelel a kibocsátó állam joga által az ilyen bizonyítékok tisztán belföldi helyzetben történő átadására vonatkozóan adott esetben előírt feltételek mindegyikének.

107

A negyedik kérdés a) és b) pontjával a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2014/41 irányelv 31. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy a végberendezésekhez való leplezett hozzáféréssel együtt járó, valamely internetalapú távközlési szolgáltatás forgalmi, helymeghatározó és kommunikációs adatainak megszerzésére irányuló intézkedés az e cikk értelmében vett „titkos távközlési információgyűjtésnek” minősül, amelyről értesíteni kell a célszemély tartózkodási helye szerinti tagállam bíróságát.

108

Ezen irányelv 31. cikkének (1) bekezdése arra az esetre vonatkozik, amikor valamely tagállam illetékes hatósága valamely nyomozási cselekmény foganatosítása érdekében engedélyezte a célszemély távközléseire vonatkozó titkos információgyűjtést, akinek távközlési címét egy olyan másik tagállamban használják, amelytől a titkos információgyűjtéshez nincs szükség technikai segítségre. Ebben az esetben a „titkos információgyűjtést végző tagállamnak” nevezett első tagállamnak tájékoztatnia kell a „értesített tagállamnak” nevezett második tagállam illetékes hatóságát az említett információgyűjtésről.

109

Ami elsősorban az e rendelkezésben használt „távközlés” fogalmát illeti, emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az uniós jog egységes alkalmazásának követelményéből és az egyenlőség elvéből az következik, hogy a jelentésének és hatályának meghatározása érdekében a tagállami jogokra kifejezett utalást nem tartalmazó uniós jogi rendelkezést az egész Unióban önállóan és egységesen kell értelmezni, figyelembe véve nemcsak annak kifejezéseit, hanem szövegkörnyezetét, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is, amelynek az részét képezi (lásd ebben az értelemben: 1984. január 18‑iEkro ítélet, 327/82, EU:C:1984:11, 11. pont; 2020. december 8‑iStaatsanwaltschaft Wien [Hamisított átutalási megbízások] ítélet, C‑584/19, EU:C:2020:1002, 49. pont).

110

Tekintettel arra, hogy a 2014/41 irányelv egyetlen rendelkezése sem tartalmazza sem az ezen irányelv 31. cikkének (1) bekezdésében használt „távközlés” fogalmának meghatározását, sem pedig a tagállamok jogára való kifejezett utalást e fogalom jelentésének és hatályának meghatározása érdekében, meg kell állapítani, hogy azt az uniós jogban önállóan és egységesen kell értelmezni az előző pontban felidézett módszer alkalmazásával.

111

Először is, ami a 2014/41 irányelv 31. cikke (1) bekezdésének szövegét illeti, a „távközlés” kifejezés szokásos értelemben az információ távolba történő továbbítására szolgáló valamennyi eljárására utal.

112

Másodszor, a 2014/41 irányelv 31. cikkének (1) bekezdését övező szövegkörnyezetet illetően meg kell jegyezni, hogy e cikk (2) bekezdése előírja, hogy az említett cikk (1) bekezdésében említett értesítéshez az ezen irányelv C. mellékletében szereplő formanyomtatványt kell használni. Márpedig e melléklet B. pontjának „Amire a titkos információgyűjtés irányul” című III. alpontja mind a telefonszámot, mind az internetprotokoll‑címet („IP‑szám”), mind pedig az e‑mail‑címet említi. A „távközlés” fogalmának tág értelmezését ezenkívül megerősíti a 2014/41 irányelv 31. cikkének (3) bekezdése, amely különbségtétel nélkül említi a megszerzett „információkat”.

113

Harmadszor, ami a 2014/41 irányelv 31. cikkének célját illeti, ezen irányelv (30) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a titkos távközlési információgyűjtésre vonatkozó ezen irányelven alapuló együttműködés lehetőségeinek nem szabad a távközlési tartalmakra korlátozódniuk, hanem kiterjedhetnének az ilyen távközléssel kapcsolatos forgalmi és helymeghatározó adatok gyűjtésére is.

114

Ebből következik, hogy a végberendezésekhez való, valamely internetalapú távközlési szolgáltatás kommunikációs, valamint forgalmi vagy helymeghatározó adatainak megszerzésére irányuló leplezett hozzáférés a 2014/41 irányelv 31. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „titkos távközlési információgyűjtésnek” minősül.

115

Másodsorban, azon hatóságot illetően, amelyhez az e cikkben előírt értesítést kell intézni, először is ezen irányelv 31. cikke (1) bekezdésének szövegéből kitűnik, hogy az uniós jogalkotó csupán az „értesített tagállam illetékes hatóságára” utal, anélkül hogy pontosítaná, hogy e hatóságnak közigazgatási vagy bírósági jelleggel kell‑e bírnia, illetve anélkül, hogy a hatáskörét pontosítaná.

116

Másodszor meg kell továbbá jegyezni egyrészt azt, hogy az említett hatóság megjelölése nem tartozik a 2014/41 irányelv 33. cikkében felsorolt azon információk közé, amelyekről a tagállamoknak az Európai Bizottságot értesíteniük kell. Másrészt az ezen irányelv C. mellékletében szereplő formanyomtatványból, amely – amint arra a jelen ítélet 112. pontja is rámutat – az említett irányelv 31. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „titkos távközlési információgyűjtésről” való értesítéshez használandó, kitűnik, hogy e formanyomtatványon e tekintetben csak az „értesített tagállam” megjelölését kell feltüntetni.

117

Ebből következően az egyes tagállamok feladata kijelölni a 2014/41 irányelv 31. cikkének (1) bekezdésében említett értesítés átvételére hatáskörrel rendelkező hatóságot. Abban az esetben, ha a titkos információgyűjtést végző tagállam nem tudja azonosítani az értesített tagállam illetékes hatóságát, ezt az értesítést az értesített tagállam bármely olyan hatóságának címezheti, amelyet a titkos információgyűjtést végző tagállam erre a célra alkalmasnak tart.

118

E tekintetben mindazonáltal pontosítani kell, hogy a 2014/41 irányelv 31. cikkének (1) bekezdése értelmében vett illetékes hatóság ezen irányelv 31. cikkének (3) bekezdése szerint abban az esetben, ha a titkos távközlési információgyűjtést hasonló belföldi esetben nem engedélyeznék, többek között értesítést adhat arról, arról, hogy a titkos távközlési információgyűjtést nem lehet elvégezni vagy be kell fejezni. Ebből következik, hogy amennyiben az értesítést átvevő hatóság nem az értesített tagállam joga szerinti illetékes hatóság, ezen első hatóságnak a 2014/41 irányelv 31. cikke hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében hivatalból továbbítania kell az értesítést az illetékes hatóságnak.

119

A fenti indokok összességére tekintettel a negyedik kérdés a) és b) pontjára azt a választ kell adni, hogy a 2014/41 irányelv 31. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a végberendezésekhez való leplezett hozzáféréssel együtt járó, valamely internetalapú távközlési szolgáltatás forgalmi, helymeghatározó és kommunikációs adatainak megszerzésére irányuló intézkedés az e cikk értelmében vett „titkos távközlési információgyűjtésnek” minősül, amelyről értesíteni kell a célszemély tartózkodási helye szerinti tagállam által e célból kijelölt hatóságot. Abban az esetben, ha a titkos információgyűjtést végző tagállam nem tudja azonosítani az értesített tagállam illetékes hatóságát, ezt az értesítést az értesített tagállam bármely olyan hatóságának címezheti, amelyet a titkos információgyűjtést végző tagállam erre a célra alkalmasnak tart.

120

Negyedik kérdésének c) pontjával a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2014/41 irányelv 31. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy az az e cikk értelmében vett „titkos távközlési információgyűjtési” intézkedéssel érintett felhasználók jogainak védelmére szolgál, és hogy e védelem kiterjed az így összegyűjtött adatoknak az értesített tagállamban indított büntetőeljárás keretében történő felhasználására is.

121

Először is, ellentétben a 2014/41 irányelv 30. cikkében szabályozott „titkos távközlési információgyűjtés más tagállam által nyújtott technikai segítséggel”, az ezen irányelv 31. cikkében említett „titkos távközlési információgyűjtés”, vagyis amely nem igényli a célszemély tartózkodási helye szerinti tagállam technikai segítségnyújtását, nem képezi ENYH tárgyát. Ebből következik, hogy az ilyen határozatot övező különböző feltételek és garanciák nem alkalmazhatók az említett információgyűjtésre.

122

Továbbá, amint az a jelen ítélet 118. pontjában megállapításra került, a 2014/41 irányelv 31. cikke (3) bekezdésének szövegéből kitűnik, hogy abban az esetben, ha az információgyűjtést hasonló belföldi esetben nem engedélyeznék, az értesített tagállam illetékes hatósága értesítheti a titkos információgyűjtést végző tagállam illetékes hatóságát arról, hogy az információgyűjtést nem lehet elvégezni vagy be kell fejezni, vagy adott esetben arról, hogy a titkos információgyűjtés révén megszerzett információk nem használhatók fel, vagy csak az e hatóság által meghatározott feltételek mellett használhatók fel.

123

E rendelkezésben az „értesítheti” ige használata azt jelenti, hogy az értesített tagállam olyan lehetőséggel rendelkezik, amely e tagállam illetékes hatóságának mérlegelésétől függ, és e lehetőség gyakorlását annak a ténynek kell igazolnia, hogy az ilyen információgyűjtést hasonló belföldi esetben nem engedélyeznék.

124

A 2014/41 irányelv 31. cikke tehát nemcsak az értesített tagállam szuverenitása tiszteletben tartásának biztosítására irányul, hanem annak biztosítására is, hogy az e tagállamban a titkos távközlési információgyűjtés tekintetében biztosított védelem szintje ne sérüljön. Következésképpen, amennyiben a titkos távközlési információgyűjtésre irányuló intézkedés a célszemélynek a Charta 7. cikkében biztosított, a magánélet és a kommunikáció tiszteletben tartásához való jogába való beavatkozásnak minősül (lásd ebben az értelemben: 2019. január 17‑iDzivev és társai ítélet, C‑310/16, EU:C:2019:30, 36. pont), úgy kell tekinteni, hogy a 2014/41 irányelv 31. cikke az ilyen intézkedéssel érintett személyek jogainak védelmére is szolgál, amely cél kiterjed az adatoknak a értesített tagállamban indított büntetőeljárás keretében történő felhasználására.

125

A fenti indokok összességére tekintettel a negyedik kérdés c) pontjára azt a választ kell adni, hogy a 2014/41 irányelv 31. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az az e cikk értelmében vett „titkos távközlési információgyűjtési” intézkedéssel érintett felhasználók jogainak védelmére is szolgál.

126

Ötödik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a tényleges érvényesülés elve megköveteli‑e a nemzeti büntetőbíróságtól, hogy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személlyel szemben indított büntetőeljárás keretében figyelmen kívül hagyja azokat az információkat és bizonyítékokat, amelyeket az uniós jog előírásainak megsértésével szereztek be.

127

Elöljáróban meg kell jegyezni egyrészt, hogy e kérdésre csak abban az esetben kell válaszolni, ha a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első, második, harmadik és negyedik kérdésre adott válaszok alapján arra a következtetésre jut, hogy az ENYH‑kat jogellenesen bocsátották ki.

128

Másrészt az uniós jog jelenlegi állása szerint főszabály szerint kizárólag a nemzeti jog határozza meg az uniós joggal ellentétes módon szerzett információknak és bizonyítékoknak a büntetőeljárás keretében való megengedhetőségére és értékelésére vonatkozó szabályokat (lásd ebben az értelemben: 2020. október 6‑iLa Quadrature du Net és társai ítélet, C‑511/18, C‑512/18 és C‑520/18, EU:C:2020:791, 222. pont).

129

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében ugyanis az adott területre vonatkozó uniós szabályozás hiányában a jogalanyok számára biztosított jogok védelmének biztosítására irányuló bírósági felülvizsgálatra vonatkozó eljárási szabályok meghozatala az eljárási autonómia elve alapján az egyes tagállamok belső jogrendjébe tartozik, azzal a feltétellel azonban, hogy e szabályok nem lehetnek kedvezőtlenebbek a hasonló jellegű belső jogi helyzetekre vonatkozókhoz képest (az egyenértékűség elve), és nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jog által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve) (lásd ebben az értelemben: 1976. december 16‑iRewe‑Zentralfinanz és Rewe‑Zentral ítélet, 33/76, EU:C:1976:188, 5. pont; 2020. október 6‑iLa Quadrature du Net és társai ítélet, C‑511/18, C‑512/18 és C‑520/18, EU:C:2020:791, 223. pont).

130

Mindemellett, amint az a jelen ítélet 104. és 105. pontjából kitűnik, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a 2014/41 irányelv 14. cikkének (7) bekezdése kifejezetten előírja a tagállamok számára, hogy a nemzeti eljárási szabályok alkalmazásának sérelme nélkül biztosítsák, hogy a kibocsátó államban zajló büntetőeljárások során a védelemhez való jogot és a tisztességes eljáráshoz való jogot tiszteletben tartsák az ENYH révén szerzett bizonyítékok értékelésekor, ami azt jelenti, hogy ki kell zárni a büntetőeljárásból azt a bizonyítékot, amellyel kapcsolatban valamely fél nem tud hatékony módon észrevételt tenni.

131

A fenti indokok összességére tekintettel az ötödik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2014/41 irányelv 14. cikkének (7) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az arra kötelezi a nemzeti büntetőbíróságot, hogy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személlyel szemben indított büntetőeljárás keretében figyelmen kívül hagyjon egyes információkat és bizonyítékokat, ha e személy nem tud hatékony módon észrevételt tenni ezekkel az információkkal és bizonyítékokkal kapcsolatban, és azok döntő befolyással lehetnek a tényállás megállapítására.

132

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott: