–

a Maersk A/S és a MACS Maritime Carrier Shipping GmbH & Co. képviseletében C. Lopera Merino abogada, G. Quintás Rodriguez és C. Zubeldía Blein procuradoras,

–

az Allianz Seguros y Reaseguros SA képviseletében L. A. Souto Maqueda abogado,

–

a Mapfre España Compañía de Seguros y Reaseguros SA képviseletében J. Tojeiro Sierto abogado,

–

a spanyol kormány képviseletében M. J. Ruiz Sánchez, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében S. Noë és C. Urraca Caviedes, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12‑i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2012. L 351., 1. o.; a továbbiakban: „Brüsszel Ia” rendelet) 25. cikke (1) bekezdésének értelmezésére irányulnak.

2

E kérelmeket három jogvita keretében terjesztették elő: a C‑345/22. és C‑347/22. sz. ügyben a Maersk A/S dán szállítmányozási társaság és az Allianz Seguros y Reaseguros SA (a továbbiakban: Allianz) spanyol biztosítótársaság között, a C‑346/22. sz. ügyben pedig a Mapfre España Compañía de Seguros y Reaseguros SA (a továbbiakban: Mapfre) spanyol biztosítótársaság és a MACS Maritime Carrier Shipping GmbH & Co. (a továbbiakban: MACS) német szállítmányozási társaság között folyamatban lévő jogvita keretében, amelyek tárgya az a kártérítés, amelyet e két biztosítótársaság – azon harmadik személyek jogutódjaiként, akik az e szállítmányozási társaságok által a tengeren szállított árukat megvásárolták – kér egy spanyol bíróság előtt az e szállítás során ezen árukat ért károk címén; e jogviták tárgya továbbá az, hogy e szállítmányozási társaságok vitatják a spanyol bíróságok joghatóságát egy olyan kikötés alapján, amely az alapügy tárgyát képező fuvarozási szerződésekből eredő jogviták elbírálására az Egyesült Királyság valamely bíróságának joghatóságát írja elő.

3

A Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának az Európai Unióból és az Európai Atomenergia‑közösségből történő kilépéséről szóló megállapodás megkötéséről szóló, 2020. január 30‑i (EU) 2020/135 határozattal (HL 2020. L 29., 1. o.) az Európai Unió Tanácsa az Európai Unió és az Európai Atomenergia‑közösség (EAK) nevében jóváhagyta a kilépésről szóló e megállapodást (HL 2020. L 29., 7. o.; a továbbiakban: kilépési megállapodás). A kilépési megállapodás, amelyet e határozathoz csatoltak, 2020. február 1‑jén lépett hatályba.

4

A kilépési megállapodás „Joghatóság, bírósági határozatok elismerése és végrehajtása, valamint ezekkel kapcsolatos együttműködés a központi hatóságok között” című 67. cikke az (1) bekezdésében a következőket írja elő:

„Az Egyesült Királyságban, valamint a tagállamokban az Egyesült Királyságot érintő helyzetekben az átmeneti időszak vége előtt indított jogi eljárások tekintetében, valamint az ilyen eljárásokhoz [a „Brüsszel Ia”] rendelet 29., 30. és 31. cikke […] alapján kapcsolódó jogi eljárások tekintetében a következő jogi aktusokat vagy rendelkezéseket kell alkalmazni:

[…]”

5

E megállapodás „Átmeneti időszak” című 126. cikke értelmében:

„Rendelkezésre áll egy átmeneti vagy végrehajtási időszak, amely e megállapodás hatálybalépésének napján kezdődik és 2020. december 31‑én ér véget.”

6

Az említett megállapodás „Az átmenet hatálya” című 127. cikke előírja:

„(1)   Amennyiben e megállapodás másként nem rendelkezik, az uniós jog alkalmazandó az átmeneti időszak alatt az Egyesült Királyságra és az Egyesült Királyságban.

[…]

(3)   Az átmeneti időszak alatt az (1) bekezdésnek megfelelően alkalmazandó uniós jog ugyanolyan joghatással bír az Egyesült Királyságra nézve és az Egyesült Királyságban, mint az Unióban és a tagállamokban, és annak rendelkezéseit az Unióban alkalmazandó módszerekkel és általános elvekkel megegyezően kell értelmezni és alkalmazni.

[…]”

7

A Dán Királyságnak, Írországnak, valamint Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának a csatlakozásáról szóló, 1978. október 9‑i egyezménnyel (HL 1978. L 304. 1. o. és módosított szöveg: 77. o.), a Görög Köztársaság csatlakozásáról szóló, 1982. október 25-i egyezménnyel (HL 1982. L 388., 1. o.), valamint a Spanyol Királyság és a Portugál Köztársaság csatlakozásáról szóló, 1989. május 26‑i egyezménnyel (HL 1989. L 285., 1. o.) módosított, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok végrehajtásáról szóló, 1968. szeptember 27‑én Brüsszelben aláírt egyezmény (HL 1972. L 299., 32. o.; a továbbiakban: Brüsszeli Egyezmény) 17. cikke az első bekezdésében a következőképpen rendelkezett:

„Ha a felek, akik közül legalább egy valamely szerződő államban lakóhellyel rendelkezik, egy bizonyos jogviszonnyal kapcsolatban felmerült vagy a jövőben felmerülő jogviták eldöntésére valamely szerződő állam bíróságának vagy bíróságainak joghatóságát kötik ki, kizárólag e bíróság vagy ezen állam bíróságai rendelkeznek joghatósággal. Az ilyen joghatóságot kikötő megállapodást a következőképpen kötik meg:

[…]”

8

A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i 44/2001/EK tanácsi rendelet (HL 2001. L 12., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 4. kötet, 42. o.; helyesbítések: HL 2006. L 242., 6. o.; HL 2011. L 124., 47. o.; a továbbiakban: „Brüsszel I” rendelet) 23. cikke az (1) bekezdésében előírta:

„Ha a felek, akik közül egy vagy több valamely tagállamban lakóhellyel rendelkezik, egy bizonyos jogviszonnyal kapcsolatban felmerült vagy a jövőben felmerülő jogviták eldöntésére valamely tagállam bíróságának vagy bíróságainak joghatóságát kötik ki, a megállapodás szerinti bíróság vagy bíróságok rendelkeznek joghatósággal. Az ilyen joghatóság a felek eltérő megállapodásának hiányában kizárólagos. Az ilyen joghatóságot kikötő megállapodást meg lehet kötni

9

A „Brüsszel Ia” rendelet „Joghatóság” című II. fejezete tartalmazza a „Megállapodás joghatóságról” című 7. szakaszt. E rendelet e szakaszban található 25. cikke értelmében:

„(1)   Ha a felek – lakóhelyükre való tekintet nélkül – egy bizonyos jogviszonnyal kapcsolatban felmerült vagy a jövőben felmerülő jogviták eldöntésére valamely tagállam bíróságának vagy bíróságainak joghatóságát kötik ki, a megállapodás szerinti bíróság vagy bíróságok rendelkeznek joghatósággal, feltéve, hogy a szóban forgó tagállam joga értelmében a megállapodás az anyagi érvényességet illetően nem minősül semmisnek. Az ilyen joghatóság a felek eltérő megállapodásának hiányában kizárólagos. A joghatóságot kikötő megállapodást meg lehet kötni:

[…]

(5)   A szerződések részét képező kizárólagos joghatósági megállapodásokat a szerződés többi feltételétől független megállapodásként kell kezelni.

A kizárólagos joghatósági megállapodások érvényességét nem lehet csupán azon az alapon vitatni, hogy a szerződés érvénytelen.”

10

A 2014. július 24‑i Ley 14/2014 de Navegación Marítima (a tengeri közlekedésről szóló 14/2014. sz. törvény, a BOE 2014. július 25‑i 180. száma, 59193. o.; a továbbiakban: LNM) preambulumának XI. bekezdése a következőképpen szól:

„[…] [A IX. cím I. fejezete] joghatóságra és hatáskörre vonatkozó különös szabályokat tartalmaz, és a nemzetközi megállapodásokban foglalt szabályok és az uniós jog e tárgyban való előnyben részesítéséből kiindulva, az azonosított visszaélések elkerülésére irányul azáltal, hogy megállapítja a hajó használatára vonatkozó szerződésekben vagy a hajózással kapcsolatos kiegészítő szerződésekben foglalt, külföldi joghatóságnak vagy külföldi választottbírósági eljárásnak való alávetésre vonatkozó kikötések semmisségét, amennyiben azokat nem tárgyalták meg egyénileg és külön. […]”

11

Az LNM „Jogátruházási hatály” című 251. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Az áruktól jogellenesen megfosztott személy rendelkezésére álló büntetőjogi és polgári jogi keresetek sérelme nélkül a hajóraklevél átruházása ugyanolyan hatással jár, mint a bennük szereplő áru átadása. A hajóraklevél átvevője megszerzi az átadónak az áruval kapcsolatos valamennyi jogát és jogorvoslati lehetőségét, kivéve a joghatóságra és a választottbírósági eljárásra vonatkozó megállapodásokat, amelyekhez a IX. cím I. fejezetével összhangban a jogot megszerző fél hozzájárulása szükséges.”

12

Az LNM IX. címének I. fejezetében szereplő, „A joghatóságra és a választottbírósági eljárásra vonatkozó rendelkezések” című 468. cikke az első bekezdésében a következőképpen szól:

„A Spanyolországban hatályban lévő nemzetközi egyezmények és az Európai Unió jogszabályainak sérelme nélkül a hajó használatára vonatkozó szerződésekben vagy a hajózásra vonatkozó kiegészítő szerződésekben szereplő, a külföldi joghatóságnak vagy külföldi választottbírósági eljárásnak való alávetésre vonatkozó kikötések semmisek, és nem tekinthetők a szerződés részének, ha e rendelkezéseket nem tárgyalták meg egyénileg és külön.

[…]”

13

A Maersk Line Perú SAC, a Maersk perui leányvállalata, mint fuvarozó és az Aquafrost Perú (a továbbiakban: Aquafrost) mint feladó „költség és fuvardíj fizetve” feltételekkel tengeri árufuvarozási szerződést kötött, amelyet a 2018. április 9‑én kiállított hajóraklevél rögzített. E hajóraklevél hátoldalán joghatósági kikötés szerepelt, amelynek szövege a következő volt:

„[…] a jelen hajóraklevélre az angol jog az irányadó és azt az angol jog szerint kell értelmezni, az ebből eredő jogvitákat – más ország bíróságai joghatóságának kizárásával – pedig a High Court of Justice [(England & Wales)] (felsőbíróság [Anglia és Wales], Egyesült Királyság) elé kell utalni. A fuvarozó továbbá – döntésétől függően – a kereskedővel szemben a kereskedő tevékenységének helye szerinti illetékes bíróság előtt indíthat eljárást”.

14

Az Oversea Atlantic Fish SL (a továbbiakban: Oversea) megszerezte a szóban forgó árut, és ezáltal a hajóraklevél harmadik személy birtokosává vált. Mivel az áru a rendeltetési kikötőbe károsodottan érkezett meg, az Oversea helyébe lépő Allianz 67449,71 euró összegű kár megtérítése iránti keresetet indított a Juzgado de lo Mercantil n. 3 de Pontevedra (pontevedrai 3. sz. kereskedelmi bíróság, Spanyolország) előtt a Maersk ellen. Ezt a keresetet a kilépési megállapodás 126. cikkében előírt átmeneti időszak lejárta előtt nyújtották be.

15

A jelen ítélet 13. pontjában említett joghatósági kikötés alapján a Maersk vitatta a spanyol bíróságok joghatóságát.

16

2020. május 26‑i végzésével a Juzgado de lo Mercantil no 3 de Pontevedra (pontevedrai 3. sz. kereskedelmi bíróság) elutasította ezt a joghatósági kifogást. A Maersk e végzéssel szemben fellebbezést nyújtott be e bírósághoz, amelyet a 2020. december 2‑i végzéssel elutasítottak. Egyébiránt az említett bíróság 2021. július 7‑i ítéletével érdemben helyt adott az Allianz keresetének.

17

A Maersk ezen ítélettel szemben fellebbezést nyújtott be az Audiencia Provincial de Pontevedrához (pontevedrai tartományi bíróság, Spanyolország), amely a kérdést előterjesztő bíróság, azzal az indokkal vitatva a spanyol bíróságok joghatóságát, hogy az említett joghatósági kikötés a hajóraklevél harmadik személy birtokosával szemben érvényesíthető. A „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikkét kell ugyanis alkalmazni, nem pedig az LNM 251. cikkét, amely ellentétes az uniós joggal.

18

A kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy ugyanezen joghatósági kikötés annak ellenére érvényesíthető‑e a hajóraklevél harmadik személy birtokosával szemben, hogy ez utóbbi e hajóraklevél megszerzésekor sem kifejezetten, sem egyénileg, sem pedig külön nem járult hozzá e kikötéshez. A 2020. november 18‑iDelayFix ítéletből (C‑519/19, EU:C:2020:933) az következik, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet megerősíti a szerződő felek akaratszabadságát az alkalmazandó bíróság megválasztásában a „Brüsszel I” rendelet hatálya alatt fennálló helyzethez képest.

19

Egyébiránt többek között az 1999. március 16‑iCastelletti ítélet (C‑159/97, EU:C:1999:142) 27. pontjából az következik, hogy a nemzetközi tengeri szállítási ágazatban vélelem áll fenn azzal kapcsolatban, hogy a szerződő fél ismeri és jóváhagyta a fuvarozási szerződésekben szereplő joghatósági kikötéseket, mivel az ezen ágazatban általánosan alkalmazott kikötésről van szó.

20

Ezenkívül a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza a joghatósági kikötések önálló jellegét és elkülöníthetőségét, így azok az alkalmazandó anyagi jogot illetően azon szerződés többi részétől, amelynek részét képezik, elkülönülő jogi szabályozás alá tartozhatnak. A joghatósági kikötés tehát akkor is érvényes lehet, ha maga a szerződés semmis.

21

Az LNM 251. cikke az árufuvarozásra vonatkozó, olyan hajóraklevelek sajátos esetében, amelyek joghatósági kikötést tartalmaznak, és amelyeket ezt követően harmadik személy megszerez, utal az LNM 468. cikkére, amely úgy rendelkezik, hogy az ilyen kikötés semmis, ha azt e harmadik személy egyénileg és külön nem tárgyalta meg.

22

Az LNM indokolásában e szabályozást a belföldi címzettek érdekei védelmének szükségessége igazolja, akik olyan hajóraklevelek birtokosai, amelyekbe a joghatósági kikötést az eredeti felek vezették be, és akik gyengébb szerződéses pozícióban vannak, különösen a hajórakleveles vonalhajózási szerződések esetében. Ha ugyanis a belföldi vállalkozásokat, a feladókat és az áru címzettjeit arra köteleznék, hogy kis értékű követeléseiket külföldi bíróságok előtt érvényesítsék, az a gyakorlatban gyengíthetné jogvédelmüket.

23

A kérdést előterjesztő bíróság azt állítja, hogy az uniós jog esetleges hiányosságainak megszüntetése érdekében problematikus lenne az LNM 251. cikkének alkalmazása. Ráadásul ellentmondás áll fenn e rendelkezés és a Bíróságnak a többek között a 2000. november 9‑iCoreck ítéletből (C‑387/98, EU:C:2000:606, 23. pont) eredő ítélkezési gyakorlata között. Mivel ugyanis a spanyol jog értelmében a joghatóságra és a választottbírósági eljárásra vonatkozó megállapodások csak akkor kötik a feleket, ha azok egyedi és külön tárgyalás eredményének bizonyulnak, a hajóraklevélből eredő jogok átruházása nem teljes.

24

Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás alkalmazása esetlegesen mellőzhető‑e.

25

Először is ugyanis a kérdést előterjesztő bíróság mind a „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikkének (1) bekezdése, mind pedig az 1997. július 3‑iBenincasa ítéletből (C‑269/95, EU:C:1997:337) és a 2020. november 18‑iDelayFix ítéletből (C‑519/19, EU:C:2020:933) eredő ítélkezési gyakorlat alapján úgy véli, hogy a joghatósági kikötés érvényességét azon állam joga alapján kell vizsgálni, amelynek e kikötés joghatóságot biztosít, így a jelen ügyben az angol jogot kell alkalmazni, nem pedig az LNM 468. cikkét. Másodszor, feltételezve, hogy az LNM 251. cikke alkalmazandó az alapeljárásban, e bíróság úgy véli, hogy azt a formát, amelyben a joghatósági kikötéshez való hozzájárulásnak meg kell jelennie, inkább az uniós jog, mintsem a nemzeti jog szabályozza annak elkerülése érdekében, hogy az egyes tagállamok e tekintetben eltérő feltételeket állapítsanak meg. Harmadszor, az említett bíróság kétségeit fejezi ki az LNM 251. cikkének a 2000. november 9‑iCoreck ítéletből (C‑387/98, EU:C:2000:606) eredő ítélkezési gyakorlattal való összeegyeztethetőségét illetően, mivel e rendelkezés értelmében a hajóraklevélben foglalt joghatósági kikötéshez kapcsolódó jogok és kötelezettségek ki vannak zárva az e hajóraklevél harmadik személy birtokosára átruházott jogok és kötelezettségek köréből.

26

E körülmények között az Audiencia Provincial de Pontevedra (pontevedrai tartományi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

27

A MACS mint fuvarozó és a Tunacor Fisheries Ltd mint feladó „költség és fuvardíj fizetve” feltételekkel tengeri árufuvarozási szerződést kötött, amelyet a 2019. április 13‑án kiállított hajóraklevél rögzített. E hajóraklevél hátoldalán joghatósági kikötés szerepelt, amelynek szövege a következő volt:

„A jelen hajóraklevélre az angol jogot kell alkalmazni, az ebből eredő jogvitákat pedig a High Court of Justice [(England & Wales)] (felsőbíróság [Anglia és Wales]) elé kell terjeszteni”.

28

A Fortitude Fishing SL (a továbbiakban: Fortitude) megszerezte a szóban forgó árut, és ezáltal e hajóraklevél harmadik személy birtokosává vált. Mivel az áru a rendeltetési kikötőbe károsodottan érkezett meg, a Fortitude helyébe lépő Mapfre 80187,90 euró összegű kár megtérítése iránti keresetet indított a Juzgado de lo Mercantil n. 3 de Pontevedra (pontevedrai 3. sz. kereskedelmi bíróság) előtt a MACS ellen. Ezt a keresetet a kilépési megállapodás 126. cikkében előírt átmeneti időszak lejárta előtt nyújtották be.

29

A jelen ítélet 27. pontjában említett joghatósági kikötés alapján a MACS vitatta a spanyol bíróságok joghatóságát.

30

2021. május 3‑i végzésével a Juzgado de lo Mercantil n. 3 de Pontevedra (pontevedrai 3. sz. kereskedelmi bíróság) a joghatósága hiányát állapította meg.

31

A Mapfre e határozattal szemben fellebbezést nyújtott be az Audiencia Provincial de Pontevedrához (pontevedrai tartományi bíróság), amely a C‑346/22. sz. ügyben is a kérdést előterjesztő bíróság, arra hivatkozva, egyrészt hogy a spanyol bíróságok rendelkeznek joghatósággal, mivel a Fortitude nem volt szerződő fele a MACS és a Tunacor Fisheries között létrejött fuvarozási szerződésnek, és nem is vett részt e fuvarozásban, másrészt hogy az LNM 251. cikke értelmében az említett joghatósági kikötés vele szemben nem érvényesíthető.

32

Ezzel szemben az MACS azzal az indokkal vitatja a spanyol bíróságok joghatóságát, hogy ugyanezen joghatósági kikötés a hajóraklevél harmadik személy birtokosával szemben is érvényesíthető. A „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikkét kell ugyanis alkalmazni, nem pedig az LNM 251. cikkét, amely ellentétes az uniós joggal.

33

Mivel a kérdést előterjesztő bíróságnak a C‑345/22. sz. ügyben hivatkozottakkal azonos kétségei voltak, úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából az ezen ügyben feltett kérdésekkel lényegében azonos kérdéseket terjeszt a Bíróság elé.

34

A Maersk Line Perú mint fuvarozó és az Aquafrost mint feladó „költség és fuvardíj fizetve” feltételekkel tengeri árufuvarozási szerződést kötött, amelyet a 2018. augusztus 2‑án kiállított hajóraklevél rögzített. E hajóraklevél hátoldalán egy olyan joghatósági kikötés szerepelt, amelynek szövege megegyezik a C‑345/22. sz. ügyben szóban forgó joghatósági kikötés szövegével.

35

Az Oversea megszerezte a szóban forgó árut, és ezáltal e hajóraklevél harmadik személy birtokosává vált. Mivel az áru a rendeltetési kikötőbe károsodottan érkezett meg, az Oversea helyébe lépő Allianz 106093,65 euró összegű kár megtérítése iránti keresetet indított a Juzgado de lo Mercantil n. 3 de Pontevedra (pontevedrai 3. sz. kereskedelmi bíróság) előtt a Maersk ellen. Ezt a keresetet a kilépési megállapodás 126. cikkében előírt átmeneti időszak lejárta előtt nyújtották be.

36

A jelen ítélet 34. pontjában említett joghatósági kikötés alapján a Maersk vitatta a spanyol bíróságok joghatóságát.

37

2020. október 20‑i végzésével a Juzgado de lo Mercantil n. 3 de Pontevedra (pontevedrai 3. sz. kereskedelmi bíróság) elutasította ezt a joghatósági kifogást. A Maersk nem nyújtott be fellebbezést e határozattal szemben. Egyébiránt az említett bíróság 2021. július 9‑i ítéletével érdemben helyt adott az Allianz keresetének.

38

A Maersk ezen ítélettel szemben fellebbezést nyújtott be az Audiencia Provincial de Pontevedrához (pontevedrai tartományi bíróság), amely a C‑347/22. sz. ügyben is a kérdést előterjesztő bíróság, azzal az indokkal vitatva a spanyol bíróságok joghatóságát, hogy az említett joghatósági kikötés a hajóraklevél harmadik személy birtokosával szemben érvényesíthető. A „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikkét kell ugyanis alkalmazni, nem pedig az LNM 251. cikkét, amely ellentétes az uniós joggal.

39

Mivel a kérdést előterjesztő bíróságnak a C‑345/22. sz. ügyben hivatkozottakkal azonos kétségei voltak, úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából az ezen ügyben feltett kérdésekkel lényegében azonos kérdéseket terjeszt a Bíróság elé.

40

A Bíróság elnöke 2022. július 15‑i határozatával az eljárás írásbeli és a szóbeli szakaszának lefolytatása, valamint az ítélet meghozatala céljából egyesítette a C‑345/22., C‑346/22. és C‑347/22. sz. ügyet.

41

Ami azt a kérdést illeti, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet hatálya, amelynek értelmezését a kérdést előterjesztő bíróság kéri, kiterjed‑e az alapügyekben szereplőhöz hasonló helyzetre, meg kell állapítani egyrészt, hogy az ezen ügyekben szóban forgó joghatósági kikötések az említett ügyekben szóban forgó tengeri fuvarozási szerződésekkel kapcsolatos jogviták elbírálására vonatkozó joghatóságot az Egyesült Királyság egyik bíróságára ruházták, másrészt pedig, hogy a kilépési megállapodás 2020. február 1‑jén lépett hatályba.

42

Mindemellett a kilépési megállapodás 67. cikke (1) bekezdése a) pontjának megfelelően a „Brüsszel Ia” rendeletben szereplő, joghatóságra vonatkozó rendelkezéseket az Egyesült Királyságban és a tagállamokban ezen államot érintő helyzetekben az e megállapodás 126. cikkében előírt átmeneti időszak lejárta előtt indított jogi eljárások tekintetében kell alkalmazni (2022. november 24‑iTilman ítélet, C‑358/21, EU:C:2022:923, 28. pont).

43

Ezenkívül az említett megállapodás 127. cikkének (1) és (3) bekezdése értelmében ezen átmeneti időszak alatt az uniós jog egyrészről alkalmazandó az Egyesült Királyságra, másrészről pedig azt az Unióban alkalmazandó módszerekkel és általános elvekkel megegyezően kell értelmezni és alkalmazni.

44

Következésképpen, mivel az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokból kitűnik, hogy az Allianz és a Mapfre a keresetét 2020. december 31. előtt, tehát az említett átmeneti időszak lejárta előtt indította meg, meg kell állapítani, amint azt a spanyol kormány és az Európai Bizottság az írásbeli észrevételeiben tette, hogy az Egyesült Királyság Unióból való kilépése ellenére a „Brüsszel Ia” rendelet alkalmazandó az alapjogvitákra.

45

Az egyesített ügyek mindegyikében előterjesztett első kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy valamely joghatósági kikötésnek az e kikötést tartalmazó hajóraklevél harmadik személy birtokosával szembeni érvényesíthetőségére azon tagállam joga irányadó, amelynek egy vagy több bíróságát e kikötés kijelöli.

46

A „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikke (1) bekezdésének első mondata értelmében, „[h]a a felek – lakóhelyükre való tekintet nélkül – egy bizonyos jogviszonnyal kapcsolatban felmerült vagy a jövőben felmerülő jogviták eldöntésére valamely tagállam bíróságának vagy bíróságainak joghatóságát kötik ki, a megállapodás szerinti bíróság vagy bíróságok rendelkeznek joghatósággal, feltéve, hogy a szóban forgó tagállam joga értelmében a megállapodás az anyagi érvényességet illetően nem minősül semmisnek”.

47

E rendelet tehát nem határozza meg közelebbről, hogy valamely joghatósági kikötés a szerződő feleken túl a szerződés későbbi részes feleire vagy az eredeti szerződésben részes fél jogainak és kötelezettségeinek jogutódjaira mint harmadik személyekre részben vagy egészben átszállhat‑e (2020. november 18‑iDelayFix ítélet, C‑519/19, EU:C:2020:933, 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

48

Ezenkívül, bár a „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikkének (1) bekezdéséből kitűnik, hogy a joghatósági kikötés érdemi érvényességét azon tagállam joga alapján kell értékelni, amelynek egy vagy több bíróságát e kikötés kijelölte, ez nem változtat azon, hogy az ilyen kikötésnek a szerződésben nem részes olyan harmadik személlyel, mint a hajóraklevél harmadik személy birtokosával szembeni érvényesíthetősége – amint arra a főtanácsnok az indítványának 54–56. pontjában rámutatott – nem e feltétel érdemi érvényessége, hanem hatásai körbe tartozik, amelyek értékelése szükségszerűen követi az érdemi érvényességének értékelését, mivel ez utóbbit a szerződés eredeti felei közötti jogviszonyok figyelembevételével kell elvégezni.

49

Következésképpen a „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikkének (1) bekezdése nem pontosítja sem a joghatósági kikötés harmadik személyekkel szembeni joghatásait, sem az e tekintetben alkalmazandó nemzeti jogot.

50

Mindemellett emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróságnak a Brüsszeli Egyezmény 17. cikkének első bekezdésére és a „Brüsszel I” rendelet 23. cikkének (1) bekezdésére vonatkozó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a hajóraklevélben foglalt joghatósági kikötés a szerződésben nem részes harmadik személlyel szemben is érvényesíthető, amennyiben ezt a kikötést a feladó és a fuvarozó között érvényesnek ismerték el, és ha az alkalmazandó nemzeti jog értelmében a harmadik személy birtokos e hajóraklevél megszerzésével a jogok és kötelezettségek tekintetében a feladó helyébe lép. Ilyen esetben az eljáró bíróságnak nem kell megvizsgálnia, hogy e harmadik személy hozzájárult‑e ehhez a kikötéshez (1984. június 19‑iRuss ítélet, 71/83, EU:C:1984:217, 24. és 25. pont; 2013. február 7‑iRefcomp ítélet, C‑543/10, EU:C:2013:62, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

51

A Bíróság ebből a Brüsszeli Egyezmény és a „Brüsszel I” rendelet e rendelkezései tekintetében azt a következtetést vonja le, hogy arra a joghatósági kikötésre, amelyhez a harmadik személy nem járult hozzá, kizárólag abban az esetben lehet hivatkozni vele szemben, ha az ügy érdemére alkalmazandó, az eljáró bíróság nemzetközi magánjogi szabályai alapján meghatározott nemzeti jognak megfelelően a hajóraklevél harmadik személy birtokosa az eredeti szerződő fél valamennyi joga és kötelezettsége tekintetében annak jogutódjává vált (lásd: 2000. november 9‑iCoreck ítélet, C‑387/98, EU:C:2000:606, 24., 25. és 30. pont; 2015. május 21‑iCDC Hydrogen Peroxide ítélet, C‑352/13, EU:C:2015:335, 65. pont). Ezzel szemben, ha az alkalmazandó nemzeti jog nem ír elő ilyen helyettesítő kapcsolatot, e bíróságnak meg kell vizsgálnia, hogy az említett harmadik személy ténylegesen hozzájárult‑e az ilyen kikötéshez (2013. február 7‑iRefcomp ítélet, C‑543/10, EU:C:2013:62, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

52

Bár igaz, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikke (1) bekezdésének szövege részben eltér a Brüsszeli Egyezmény 17. cikke első bekezdésének és a „Brüsszel I” rendelet 23. cikke (1) bekezdésének szövegétől, meg kell állapítani, amint azt a főtanácsnok is tette indítványának 51–54. pontjában, és amint az lényegében a 2022. november 24‑iTilman ítéletből (C‑358/21, EU:C:2022:923, 34. pont) kitűnik, hogy a jelen ítélet 50. és 51. pontjában ismertetett ítélkezési gyakorlat átültethető a „Brüsszel Ia” rendelet e rendelkezésére.

53

Egyrészt ugyanis, mivel a „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikkének (1) bekezdése már nem tartalmaz olyan feltételt, amely szerint legalább az egyik félnek valamely tagállamban lakóhellyel kell rendelkeznie, meg kell állapítani, hogy e követelmény eltörlése megerősíti a felek akaratszabadságát a joghatósággal rendelkező bíróság vagy bíróságok megválasztása tekintetében, anélkül hogy e törlés bármilyen hatással lenne a joghatósági kikötésnek a szerződésben nem részes harmadik személlyel szembeni joghatásainak meghatározására. Másrészt, mivel e rendelkezés immár az ilyen kikötés érdemi érvényességének értékelésére alkalmazandó nemzeti jogot jelöli meg, a jelen ítélet 48. pontjából kitűnő megállapításokra tekintettel meg kell állapítani, hogy ezen új kollíziós szabály ezzel szemben nem szabályozza az érintett kikötés ilyen harmadik személlyel szembeni érvényesíthetőségét.

54

Következésképpen, ha a jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság azt állapítaná meg, hogy az Aquafrost és a Tunacor Fisheries mint feladók – és így az alapügyekben szóban forgó fuvarozási szerződések eredeti felei – helyébe valamennyi joguk és kötelezettségük tekintetében – a hajóraklevél harmadik személy birtokosaiként – az Oversea, illetve a Fortitude lép, e bíróságnak a „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikkének a Bíróság ítélkezési gyakorlata által értelmezett (1) bekezdésének megfelelően ebből azt a következtetést kellene levonnia, hogy az ezen ügyekben szóban forgó joghatósági kikötések érvényesíthetők e harmadik személyekkel szemben. Ezzel szemben e rendelkezés nem releváns azon kérdés vizsgálata keretében, hogy az említett harmadik személyekre átszállt‑e ezen feladók valamennyi joga és kötelezettsége, mivel e jogátruházást az ügy érdemére alkalmazandó, a kérdést előterjesztő bíróság szerinti tagállam nemzetközi magánjogi szabályai alapján meghatározott nemzeti jog szabályozza.

55

A fenti megfontolásokra tekintettel az egyesített ügyek mindegyikében előterjesztett első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy valamely joghatósági kikötésnek az e kikötést tartalmazó hajóraklevél harmadik személy birtokosával szembeni érvényesíthetőségére nem azon tagállam joga irányadó, amelynek egy vagy több bíróságát e kikötés kijelöli. Az említett kikötés e harmadik személlyel szemben akkor érvényesíthető, ha e személy e hajóraklevél megszerzésével a szerződés egyik eredeti felét megillető valamennyi jog és kötelezettség tekintetében e fél helyébe lép, amit az ügy érdemére alkalmazandó, a jogvitában eljáró bíróság szerinti tagállam nemzetközi magánjogi szabályai alapján meghatározott nemzeti jognak megfelelően kell értékelni.

56

Az egyesített ügyek mindegyikében előterjesztett második, harmadik és negyedik kérdésével – amelyeket célszerű együtt vizsgálni – az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely szerint a fuvarozó és a feladó között létrejött, árufuvarozásról szóló szerződésben nem részes azon harmadik személy, aki megszerzi az e szerződést rögzítő hajóraklevelet, és így e hajóraklevél harmadik személy birtokosává válik, valamennyi joga és kötelezettsége tekintetében a feladó helyébe lép, kivéve az említett hajóraklevélben foglalt joghatósági kikötésből eredő jogokat és kötelezettségeket, amely kikötés csak akkor érvényesíthető e harmadik személlyel szemben, ha azt egyénileg és külön megtárgyalta.

57

Tekintettel arra, ami a jelen ítélet 50–52. és 55. pontjából kitűnik, a „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a hajóraklevélben foglalt joghatósági kikötésre akkor lehet hivatkozni e hajóraklevél harmadik személy birtokosával szemben, ha azt egyrészt érvényesnek ismerték el az említett hajóraklevélben rögzített fuvarozási szerződést megkötő feladó és fuvarozó közötti viszonyban, és másrészt az alkalmazandó nemzeti jog értelmében, amelyet a jogvitában eljáró bíróság szerinti tagállam nemzetközi magánjogi szabályai alapján határoznak meg, e harmadik személyre – ugyanezen hajóraklevél megszerzésével – a szerződés egyik eredeti felének valamennyi joga és kötelezettsége átszáll.

58

Márpedig a jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság nem szolgáltatott olyan információkat, amelyek megkérdőjelezhetnék az alapügyekben szóban forgó joghatósági kikötések érvényességét. Következésképpen e bíróság feladata annak vizsgálata, hogy az alkalmazandó nemzeti jog értelmében az ezen ügyekben szóban forgó hajóraklevelek valamennyi harmadik személy birtokosára az érintett feladók valamennyi joga és kötelezettsége átszáll‑e. Ha ez az eset áll fenn, e harmadik személyek mindegyikének az e kikötésekhez való hozzájárulásának valódiságát nem kell megvizsgálni.

59

E tekintetben, amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokból kitűnik, úgy tűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a spanyol jog az alkalmazandó nemzeti jog. Mindazonáltal az LNM 251. cikke e törvény 468. cikkével összefüggésben lényegében azt írja elő, hogy a hajóraklevél átvevője megszerzi az átadónak az áruval kapcsolatos valamennyi jogát és jogorvoslati lehetőségét, kivéve a joghatóságra vonatkozó megállapodásokat, amelyekhez a jogot megszerző fél hozzájárulása szükséges, mivel ezek a kikötések semmisek, és nem tekinthetők a szerződés részének, ha e rendelkezéseket nem tárgyalták meg egyénileg és külön.

60

Következésképpen meg kell állapítani, amint azt a Bizottság az írásbeli észrevételeiben és a főtanácsnok az indítványának 61. pontjában tette, hogy az ilyen nemzeti szabályozás azzal a hatással jár, hogy megkerüli a „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikkének a Bíróság ítélkezési gyakorlata által értelmezett (1) bekezdését, és így ellentétes ez utóbbi rendelkezéssel.

61

A kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott információk szerint ugyanis az LNM 251. cikke, e törvény 468. cikkével összefüggésben értelmezve, arra kötelezi az érintett nemzeti bíróságokat, hogy vizsgálják meg, hogy harmadik személy hozzájárult‑e az általa megszerzett hajóraklevélben foglalt joghatósági kikötéshez, még akkor is, ha a hajóraklevélben rögzített szerződést kötő feladó valamennyi joga és kötelezettsége tekintetében a helyébe lép.

62

Meg kell állapítani, hogy e nemzeti szabályozás ráadásul figyelmen kívül hagyja a 2000. november 9‑iCoreck ítéletből (C‑387/98, EU:C:2000:606, 25. pont) eredő ítélkezési gyakorlatot, mivel azzal a hatással jár, hogy több jogot biztosít a hajóraklevél harmadik személy birtokosa számára, mint amennyivel az a feladó rendelkezett, akinek a helyébe lépett, mivel e harmadik személy dönthet úgy, hogy nem köti őt a szerződés eredeti felei között létrejött joghatósági megállapodás.

63

E körülmények között emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jog valamennyi rendelkezése érvényesülésének biztosítása érdekében az elsőbbség elve különösen azt követeli meg a nemzeti bíróságoktól, hogy a belső jogot a lehető legteljesebb mértékben az uniós jognak megfelelően értelmezzék (2022. március 8‑iBezirkshauptmannschaft Hartberg‑Fürstenfeld [Közvetlen hatály] ítélet, C‑205/20, EU:C:2022:168, 35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

64

A nemzeti jog uniós joggal összhangban álló értelmezésére vonatkozó kötelezettségnek vannak azonban bizonyos korlátai, és e kötelezettség különösen nem szolgálhat a nemzeti jog contra legem értelmezésének alapjául (2022. március 8‑iBezirkshauptmannschaft Hartberg‑Fürstenfeld [Közvetlen hatály] ítélet, C‑205/20, EU:C:2022:168, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

65

Arra is emlékeztetni kell, hogy az elsőbbség elve értelmében az uniós jogi rendelkezéseket hatáskörének keretei között alkalmazni hivatott nemzeti bíróság, amennyiben a nemzeti jogszabályoknak az uniós jog követelményeivel összhangban álló értelmezése nem lehetséges, az előtte folyamatban lévő jogvitában köteles e normák teljes érvényesülését biztosítani, szükség esetén – saját hatáskörénél fogva – mellőzve bármely – akár utólagos – nemzeti jogszabály vagy gyakorlat alkalmazását, amennyiben az ellentétes valamely közvetlenül alkalmazandó olyan uniós jogi rendelkezéssel, mint egy rendelet rendelkezése, anélkül hogy előzetesen kérelmeznie vagy várnia kellene e jogszabályok vagy gyakorlatok jogalkotói vagy bármilyen egyéb alkotmányos úton történő megsemmisítésére (lásd ebben az értelemben: 2021. január 21‑iWhiteland Import Export ítélet, C‑308/19, EU:C:2021:47, 31. pont; 2022. március 8‑iBezirkshauptmannschaft Hartberg‑Fürstenfeld [Közvetlen hatály] ítélet, C‑205/20, EU:C:2022:168, 37. és 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

66

A jelen ügyben az LNM 251. cikke e törvény IX. címe I. fejezetének rendelkezéseire hivatkozik a hajóraklevél átvevőjének az e hajóraklevélben foglalt joghatósági kikötésekhez való hozzájárulására vonatkozó követelményt illetően. Márpedig az LNM 468. cikke, amely ezen I. fejezet hatálya alá tartozik, azt írja elő, hogy „[…] az Európai Unió jogszabályainak sérelme nélkül [semmisek] a hajó használatára vonatkozó szerződésekben vagy a hajózásra vonatkozó kiegészítő szerződésekben szereplő, a külföldi joghatóságnak vagy külföldi választottbírósági eljárásnak való alávetésre vonatkozó kikötések […], és nem tekinthetők a szerződés részének, ha e rendelkezéseket nem tárgyalták meg egyénileg és külön”.

67

Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy az LNM 251. cikkét e törvény 468. cikkével összefüggésben lehet‑e úgy értelmezni, hogy az abban előírt azon szabály, amely szerint a hajóraklevél átvevője megszerzi az átadónak az áruval kapcsolatos valamennyi jogát és jogorvoslati lehetőségét, kivéve a joghatóságra és a választottbírósági eljárásra vonatkozó megállapodásokat, ha azokat ezen átvevő egyénileg és külön nem tárgyalta meg, csak akkor alkalmazandó egy helyzetre, ha ez utóbbi nem tartozik a „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikke (1) bekezdésének hatálya alá. Ha e bíróság azt állapítaná meg, hogy nem ez a helyzet, mellőznie kell e nemzeti szabály alkalmazását az alapeljárásokban, mivel az ellentétes az uniós jog e közvetlenül alkalmazandó rendelkezésével.

68

A fenti megfontolások összességére tekintettel az egyesített ügyek mindegyikében előterjesztett második, harmadik és negyedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely szerint a fuvarozó és a feladó között létrejött, árufuvarozásról szóló szerződésben nem részes azon harmadik személy, aki megszerzi az e szerződést rögzítő hajóraklevelet, és így e hajóraklevél harmadik személy birtokosává válik, valamennyi joga és kötelezettsége tekintetében e feladó helyébe lép, kivéve az említett hajóraklevélben foglalt joghatósági kikötésből eredő jogokat és kötelezettségeket, amely kikötés csak akkor érvényesíthető e harmadik személlyel szemben, ha azt egyénileg és külön megtárgyalta.

69

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (hatodik tanács) a következőképpen határozott: