–

Terhelt5 képviseletében Gyalog B. ügyvéd,

–

a Központi Nyomozó Főügyészség képviseletében Egri G. és Fürcht P., meghatalmazotti minőségben,

–

a magyar kormány képviseletében Fehér M. Z., Szíjjártó K. és Tátrai M. M., meghatalmazotti minőségben,

–

az osztrák kormány képviseletében A. Posch, J. Schmoll és E. Samoilova, meghatalmazotti minőségben,

–

a svájci kormány képviseletében L. Lanzrein és V. Michel, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében Béres B. és M. Wasmeier, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14‑i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló, 1990. június 19‑én Schengenben aláírt és 1995. március 26‑án hatályba lépett egyezmény (HL 2000. L 239., 19. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 2. kötet, 9. o.; a továbbiakban: SMVE) 54. cikkének és az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 50. cikkének értelmezésére irányul.

2

E kérelmet a Központi Nyomozó Főügyészség (Magyarország) által Terhelt5 magyar állampolgárral (a továbbiakban: terhelt) szemben elsősorban olyan vesztegetési cselekmények miatt Magyarországon indított büntetőeljárás keretében terjesztették elő, amelyek miatt Ausztriában már büntetőeljárás indult vele szemben, amely vonatkozásában a Zentrale Staatsanwaltschaft zur Verfolgung von Wirtschaftsstrafsachen und Korruption (gazdasági bűncselekményekkel és korrupcióval kapcsolatos nyomozásért felelős központi ügyészség, Ausztria; a továbbiakban: WKStA) megszüntette a nyomozást.

3

Az SMVE 54. cikke, amely az SMVE III. címének „A kétszeres büntetés tilalma (ne bis in idem) elvének alkalmazása” című 3. fejezetében található, a következőket írja elő:

„Az ellen a személy ellen, akinek a cselekményét a Szerződő Felek egyikében jogerősen elbírálták, ugyanazon cselekmény alapján nem lehet egy másik Szerződő Fél területén büntetőeljárást indítani, amennyiben elítélés esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélet meghozatalának helye szerinti Szerződő Fél jogszabályainak értelmében azt többé nem lehet végrehajtani.”

4

Az SMVE 57. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ha egy Szerződő Fél egy személyt bűncselekmény elkövetésével gyanúsít, és e Szerződő Fél eljárni jogosult hatóságai szerint alaposan feltehető, hogy a gyanúsítás e személy ugyanazon cselekményével kapcsolatos, amelyet egy másik Szerződő Félnél már jogerősen elbíráltak, ezek a hatóságok – ha szükségesnek látják – a vonatkozó információk érdekében megkeresik annak a Szerződő Félnek az eljárni jogosult hatóságait, amelynek területén már határozatot hoztak.”

5

Magyarország Alaptörvénye XXVIII. cikkének (6) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A jogorvoslat törvényben meghatározott rendkívüli esetei kivételével senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték.”

6

A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény 4. §‑ának (3) bekezdése szerint büntetőeljárás nem indítható, illetve a megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, ha az elkövető cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a rendkívüli jogorvoslati eljárások és egyes különleges eljárások esetét.

7

Ugyanezen törvény 4. §‑ának (7) bekezdése akként rendelkezik, hogy büntetőeljárás nem indítható, illetve a megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, ha az elkövető cselekményét az Európai Unió tagállamában jogerősen elbírálták, vagy egy tagállamban a cselekmény érdeméről olyan határozatot hoztak, amely azonos cselekmény vonatkozásában – a határozatot hozó tagállam joga alapján – akadályát képezi újabb büntetőeljárás megindításának, vagy annak, hogy a büntetőeljárást hivatalból vagy rendes jogorvoslat alapján tovább folytassák.

8

A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 254. §‑a a következőképpen rendelkezett:

„(1)   Aki költségvetési szerv, gazdálkodó szervezet vagy társadalmi szervezet dolgozójának, illetve tagjának, vagy reá tekintettel másnak azért ad, vagy ígér jogtalan előnyt, hogy a kötelességét megszegje, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2)   A büntetés bűntett miatt öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a jogtalan előnyt költségvetési szerv, gazdálkodó szervezet vagy társadalmi szervezet önálló intézkedésre jogosult dolgozójának, illetve tagjának adják vagy ígérik.”

9

A Strafprozessordnung (a büntetőeljárásról szóló törvény, a továbbiakban: StPO) „A nyomozati eljárás megszüntetése” című 190. §‑a a következőképpen szól:

„Az ügyészség eltekint a büntetőeljárás lefolytatásától, és megszünteti a nyomozást, amennyiben

1.   a nyomozás alapjául szolgáló cselekmény nem büntetendő, vagy a terhelttel szembeni büntetőeljárás folytatása jogi okokból nem lehetséges, vagy

2.   nincs ténybeli alap a terhelttel szembeni büntetőeljárás folytatására.”

10

Az StPO „További nyomozás” című 193. §‑a értelmében:

„(1)   Az eljárás megszüntetését követően a terhelttel szemben nem lehet további nyomozást folytatni; adott esetben az ügyészség elrendeli a terhelt szabadon bocsátását. Ha azonban az eljárás folytatására vonatkozó döntéshez bizonyos nyomozási vagy bizonyításfelvételi cselekmények szükségesek, az ügyészség ezeket esetről‑esetre elrendelheti vagy maga elvégezheti.

(2)   Az ügyészség a 190. vagy 191. § alapján megszüntetett nyomozás folytatását mindaddig elrendelheti, amíg a büntethetőség el nem évül, amennyiben

[…]”

11

Az StPO 195. §‑a értelmében a bűncselekmény sértettje bizonyos feltételek mellett kérheti a már megszüntetett nyomozás folytatását, amennyiben e bűncselekmény büntethetősége még nem évült el. Ha az ügyészség a sértett kérelmét indokoltnak tartja, az eljárást az StPO 193. §‑a (2) bekezdésének 1. vagy 2. pontjában foglalt követelményektől függetlenül folytatnia kell.

12

A Strafgesetzbuch (büntető törvénykönyv, a továbbiakban: StGB) „Vesztegetés” című 307. §‑a (1) bekezdésének az alapügyben alkalmazandó változata a következőket írja elő:

„Aki

[…]

[…]”

13

2012. augusztus 22‑én a WKStA Ausztriában büntetőeljárást indított két osztrák állampolgárral szemben pénzmosás, hűtlen kezelés és az StGB 307. §‑a (1) bekezdésének 6. pontja értelmében vett vesztegetés gyanúja, valamint a terhelttel szemben e rendelkezés értelmében vett vesztegetés gyanúja miatt.

14

A nyomozás 2005 és 2010 között megvalósított cselekményekre vonatkozott, és a tényállás a különböző tagállamokban székhellyel rendelkező több társaságon keresztül hivatalos személyeknek annak érdekében adott kenőpénzeket érintett, hogy a budapesti (Magyarország) két metróvonal új szerelvényeinek szállítására irányuló közbeszerzési eljárás során meghozandó döntést befolyásolják. Ez magában foglalta a feltehetőleg ténylegesen soha nem nyújtott tanácsadói szolgáltatásokért összesen több millió euró összegben kifizetett átutalásokat.

15

A terheltet, akinek állítólagosan tudomása volt a tanácsadói szerződések fiktív jellegéről és azok valódi rendeltetéséről, azzal gyanúsították, hogy e közbeszerzési szerződés elnyerése érdekében vállalta, hogy jogtalan előnyt nyújt az e szerződésért felelős döntéshozókat befolyásolni képes személy vagy személyek megvesztegetése érdekében. Konkrétabban, 2007. április 5. és 2010. február 8. között több, összesen több mint hét millió euró összegű kifizetést teljesített egy társaság részéről a passzív vesztegetést elkövető és ismeretlenül maradt hivatalos személyek részére.

16

A terhelttel szembeni gyanú a Serious Fraud Office (súlyos csalásokkal foglalkozó hivatal, Egyesült Királyság; a továbbiakban: SFO) által egy brit vállalatcsoportot érintő nyomozással kapcsolatos jogsegélykérelem keretében szolgáltatott információkon, egy osztrák társaság banki adatainak a WKStA által elrendelt elemzésén, valamint a jelen ítélet 13. pontjában említett, tanúként kihallgatott osztrák gyanúsítottak kihallgatásán alapult.

17

A terheltet nem hallgatták ki gyanúsítottként a WKStA által folytatott nyomozás keretében, mivel az ügyészség által 2014. május 26‑án elrendelt, a tartózkodási helyének megállapítására irányuló nyomozati cselekmény sikertelennek bizonyult.

18

2014. november 3‑i végzésével a WKStA bizonyíték hiányában megszüntette a nyomozást, mivel az osztrák, a brit és a magyar hatóságok által eddig folytatott nyomozás eredményeire hivatkozva úgy ítélte meg, hogy az StPO 190. §‑ának 2. pontja értelmében nincs ténybeli alap a büntetőeljárás folytatására. Ez az ügyészség úgy vélte, hogy mivel nincs bizonyíték arra, hogy a jelen ítélet 13. pontjában említett gyanúsítottak valamelyike és a terhelt valóban az StGB 307. §‑a (1) bekezdésének 6. pontja szerinti vesztegetési cselekményeket követett volna el, e cselekményeket nem bizonyították ítéleti bizonyossággal, így az eljárást bizonyítékok hiányában meg kell szüntetni.

19

A WKStA többször is felülvizsgálta a megszüntető határozatot, de minden alkalommal meg kellett állapítania, hogy az eljárás folytatásának az StPO 193. és 195. §‑ában megállapított feltételei nem teljesülnek, többek között azért, mert a terhelttel szemben felrótt vesztegetési cselekmények büntethetősége Ausztriában legkésőbb 2015‑ben elévült.

20

2019. április 10‑én és augusztus 29‑én a Központi Nyomozó Főügyészség vádiratot terjesztett a Fővárosi Törvényszék, a kérdést előterjesztő bíróság elé, amely értelmében a jelen ítélet 8. pontjában említett, a büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 254. §‑ának (1) és (2) bekezdése szerinti vesztegetés bűntette miatt Magyarországon büntetőeljárás indult a terhelttel szemben.

21

A kérdést előterjesztő bíróság, mivel úgy ítélte meg, hogy a terheltnek felrótt vesztegetési cselekmények megegyeznek a WKStA által Ausztriában már lefolytatott, majd bizonyítékok hiányában megszüntetett nyomozás tárgyát képező cselekményekkel, 2020. december 8‑i végzésével a jelen ítélet 6. pontjában említett büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény 4. §‑ának (3) és (7) bekezdésében foglalt ne bis in idem elve alapján megszüntette az eljárást.

22

E végzést a Fővárosi Ítélőtábla (Magyarország) 2021. június 15‑i végzésével hatályon kívül helyezte, és az ügyet visszautalta a kérdést előterjesztő bíróság elé.

23

A Fővárosi Ítélőtábla szerint a WKStA‑nak a nyomozást megszüntető, a jelen ítélet 18. pontjában említett 2014. november 3‑i végzése nem tekinthető a Charta 50. cikke és az SMVE 54. cikke értelmében vett jogerős határozatnak, mivel a rendelkezésre álló dokumentumok alapján nem állapítható meg egyértelműen, hogy e végzés a bizonyítékok kellően alapos és teljes körű értékelésén alapult‑e. Nincs bizonyíték különösen arra, hogy a WKStA a jelen ítélet 13. pontjában említett két osztrák állampolgár kihallgatásán túl bizonyítékokat gyűjtött volna, és hogy azon közel 90 személy közül, akik kihallgatására, illetve vallomásának ismertetésére a Központi Nyomozó Főügyészség a vádiratában indítványt tett, tanúként bárkit kihallgatott volna. Ezenkívül a terheltet nem hallgatták ki gyanúsítottként.

24

E körülmények között a Fővárosi Törvényszék úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

25

Az együttesen vizsgálandó három kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az SMVE 54. cikkében rögzített ne bis in idem elvét a Charta 50. cikkével összefüggésben úgy kell‑e értelmezni, hogy az e cikkek értelmében vett jogerős határozatnak minősül a vádlottal szemben az első tagállamban lényegében vesztegetési cselekmények miatti nyomozást követően hozott felmentő határozat, amennyiben e vádlottal szemben ugyanazon cselekmények miatt egy második tagállamban újabb büntetőeljárás van folyamatban, és:

26

Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy ne bis in idem elvének alkalmazása két feltételtől függ, vagyis egyrészt attól, hogy legyen egy korábbi végleges határozat („bis” feltétel), másrészt pedig attól, hogy a korábbi határozat és a későbbi eljárások vagy határozatok ugyanarra a tényállásra vonatkozzanak („idem” feltétel) (2023. március 22‑iDual Prod ítélet, C‑412/21, EU:C:2023:234, 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

27

E feltételek közül a másodikat illetően a kérdést előterjesztő bíróság kifejezetten abból az előfeltevésből indul ki, hogy az a jelen ügyben teljesül.

28

Az első feltételt illetően emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint ahhoz, hogy valamely személynek felrótt cselekményeket az SMVE 54. cikke értelmében „jogerősen elbíráltnak” lehessen tekinteni, egyrészt a büntetőjogi felelősségre vonhatóságnak a szóban forgó büntető határozat – mint a jelen esetben a felmentő határozat – meghozatalát követően „véglegesen meg [kell] szűn[nie]”, másrészt pedig az szükséges, hogy ezt a határozatot „az ügy érdemére vonatkozó értékelést” követően hozzák (lásd ebben az értelemben: 2016. június 29‑iKossowski ítélet, C‑486/14, EU:C:2016:483, 34. és 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

29

A jelen ügyben elsősorban azon követelményt illetően, amely szerint a büntetőjogi felelősségre vonhatóságnak véglegesen meg kell szűnnie, a jelen ítélet 25. pontjában hivatkozott első két franciabekezdésben említett körülményekre tekintettel emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint egyrészt az SMVE 54. cikke az érintett nemzeti jogrendben a büntető igazságszolgáltatásban részt vevő hatóság – mint az ügyészség – által hozott, a tagállamban a büntetőeljárást büntetés kiszabása nélkül, jogerősen megszüntető határozatokra is alkalmazandó, még ha az ilyen határozatokat bíróság közreműködése nélkül hozzák is meg, és azok nem öltik bírósági határozat formáját. Másrészt e követelményt a szóban forgó büntető határozatot meghozó szerződő állam joga alapján kell értékelni, és meg kell bizonyosodni arról, hogy a szóban forgó határozat e tagállamban kiváltja a ne bis in idem elve által biztosított védelmet (lásd ebben az értelemben: 2008. december 22‑iTuranský ítélet, C‑491/07, EU:C:2008:768, 35. és 36. pont; 2016. június 29‑iKossowski ítélet, C‑486/14, EU:C:2016:483, 35. és 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

30

Ebben az összefüggésben a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az is kitűnik, hogy az a tény, hogy az alkalmazandó nemzeti jog szerint a felmentő határozattal lezárt büntetőeljárás újból megindítható „új vagy újólag feltárt tények”, például új bizonyítékok esetén, nem teheti kérdésessé e határozat jogerejét, amennyiben az nem szünteti meg véglegesen a büntetőjogi felelősségre vonhatóságot, mivel az újbóli megnyitás e lehetősége – bár nem minősül „rendkívüli jogorvoslatnak” – inkább egy új, eltérő bizonyítékokon alapuló, külön eljárás kivételes megindítását jelenti, mintsem a már lezárt eljárás egyszerű folytatását (lásd ebben az értelemben: 2014. június 5‑iM ítélet, C‑398/12, EU:C:2014:1057, 37–40. pont).

31

A jelen ügyben ezen ítélkezési gyakorlatra tekintettel egyrészt az a tény, hogy az osztrák jog az StPO 193. §‑a (2) bekezdésének 2. pontjában lehetővé teszi – szigorú feltételek mellett, vagyis amikor „új tények vagy bizonyítékok merülnek fel, vagy válnak ismertté, amelyek önmagukban vagy az eljárás más eredményeivel együtt alkalmasnak tűnnek arra, hogy a terhelttel szemben büntetés kiszabását indokolják” – a felmentő határozat meghozatalát követően lezárt eljárás folytatását, nem teheti kérdésessé e határozat jogerős jellegét.

32

Ugyanez vonatkozik másrészt az eljárás folytatásának az osztrák jog által előírt másik, szintén szigorúan szabályozott lehetőségére, vagyis arra az esetre, ha az StPO 193. §‑a (2) bekezdése 1. pontjának megfelelően „a terheltet nem hallgatták ki a bűncselekménnyel kapcsolatban […], és vele szemben nem alkalmaztak kényszert”.

33

Ez a lehetőség ugyanis, bár nem minősül „rendkívüli jogorvoslatnak”, a rá vonatkozó kettős feltételre tekintettel egy külön eljárás kivételes megindítását jelenti, nem pedig a már lezárt eljárás puszta folytatását, amely a felmentő határozatnak a vádlott nyilatkozataira tekintettel történő felülvizsgálatára irányul arra az esetre nézve, ha a vádlott később kihallgatható. Egyébiránt meg kell jegyezni, hogy az alapügyben ez a lehetőség a felmentő határozat meghozatalát követően nem állt az ügyészség rendelkezésére, mivel nem vitatott, hogy még ha a terheltet nem is hallgatták ki, vele szemben mégis „kényszert” alkalmaztak a tartózkodási helyének megállapítására irányuló nyomozati cselekmény formájában, amely azonban sikertelennek bizonyult.

34

A már lezárt eljárás folytatása e lehetőségeinek szigorúan körülhatárolt és kivételes jellegét tovább erősíti az a tény, hogy az StPO 193. §‑ának (2) bekezdése értelmében az eljárás újbóli megnyitása semmiképpen sem lehetséges, ha a büntethetőség időközben elévült. A jelen ügyben ez volt a helyzet, mivel nem vitatott, hogy a büntethetőség legkésőbb 2015 óta – azaz csak néhány hónappal a felmentő határozat 2014 novemberében történő elfogadását követően – elévült.

35

Ezenkívül önmagában az a tény – amelyre a kérdést előterjesztő bíróság a második kérdésében hivatkozik –, hogy az alkalmazandó nemzeti jog értelmében lehetőség van a már lezárt eljárás folytatására, amennyiben a büntethetőség még nem évült el, a jelen esetben azonban az ügyészség nem élt ezzel a lehetőséggel az elévülést megelőzően, nem teheti kérdésessé az eljárást megszüntető határozat jogerős jellegét, amennyiben a büntetőjogi felelősségre vonhatóság véglegesen nem szűnt meg.

36

Tekintettel ugyanis arra, hogy a már lezárt eljárás folytatásának e kivételes, az StPO 193. §‑ának (2) bekezdésében szigorúan körülhatárolt lehetőségei nem érinthetik az StPO 190. §‑a alapján hozott, az eljárást megszüntető határozat jogerejét, az ügyészség azon határozata, hogy nem él e lehetőségek valamelyikével amiatt, hogy ennek feltételei nem teljesültek, szintén nem teheti kérdésessé az említett határozat jogerős jellegét.

37

Egyébiránt írásbeli észrevételeiben az osztrák kormány az Oberster Gerichtshof (legfelsőbb bíróság, Ausztria) ítélkezési gyakorlatára és az osztrák jogelméletre hivatkozva azzal érvelt, hogy az osztrák jogban, mivel az ügyészségnek az eljárást az StPO 190. §‑a alapján megszüntető határozatát „nem lehet rendes jogorvoslattal megtámadni, az anyagi (és alaki) jogerő joghatásai a határozat meghozatalától kezdve érvényesülnek”. E kormány a joghatások között említi az ilyen határozatból eredő úgynevezett „blokkoló hatást”(„Sperrwirkung”), amely a ne bis in idem elvével összhangban a többi tagállam valamennyi hatóságával szemben érvényesül, feltéve hogy e határozatot érdemi vizsgálatot követően, valamint a terhelttel szembeni gyanúsítás tárgyát képező bűncselekmény megalapozottságának értékelését követően hozták meg.

38

Ebből következik, hogy a jelen ítélet 25. pontjában hivatkozott első két franciabekezdésben említett körülmények nem tehetik kétségessé, hogy a jelen ügyben teljesül a jelen ítélet 28. pontjában felidézett azon követelmény, hogy a büntetőjogi felelősségre vonhatóságnak „véglegesen meg [kell] szűn[nie]”.

39

Másodsorban, ami a jelen ítélet 28. pontjában szintén felidézett azon követelményt illeti, hogy a szóban forgó büntetőeljárást megszüntető határozatot „az ügy érdemére vonatkozó értékelést” követően kell meghozni, hangsúlyozni kell először is, hogy a jelen ítélet 25. pontjának első franciabekezdésében említett azon körülmény, hogy az eljárást megszüntető határozatot azon az alapon hozták meg, hogy nem áll rendelkezésre bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a vádlott ténylegesen elkövette a terhére rótt bűncselekményt, nem jelenti azt, hogy e második feltétel nem teljesül. Ellenkezőleg, a Bíróság már kimondta, hogy a bizonyítékok hiányában történő felmentés az ügy érdemi értékelésén alapul (2006. szeptember 28‑iVan Straaten ítélet, C‑150/05, EU:C:2006:614, 60. pont).

40

Másodszor, az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a bírósági határozat SMVE 54. cikke értelmében vett jogerős jellegének értékelését nem csupán e cikk lényegében annak biztosítására irányuló céljára tekintettel kell elvégezni, hogy mindazok a személyek, akiket valamely tagállamban elítéltek és akik a büntetésüket letöltötték, illetve akiket adott esetben jogerősen felmentettek, anélkül mozoghassanak a schengeni térségen belül, hogy egy másik tagállamban ugyanazon tényállás tekintetében büntetőeljárástól kellene tartaniuk, hanem az EUSZ 3. cikkének (2) bekezdésével összhangban a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségen belüli bűnmegelőzés és bűnüldözés elősegítésének szükségességét is szem előtt tartva (lásd ebben az értelemben: 2016. június 29‑iKossowski ítélet, C‑486/14, EU:C:2016:483, 47. pont; 2022. október 28‑iGeneralstaatsanwaltschaft München [Kiadatás és ne bis in idem] ítélet, C‑435/22 PPU, EU:C:2022:852, 78. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

41

Harmadszor emlékeztetni kell arra, hogy mind a tagállamok közötti kölcsönös bizalom elve, mind pedig a köztük fennálló kölcsönös bizalmon alapuló kölcsönös elismerés elve alapvető jelentőséggel bír az uniós jogban, mivel lehetővé teszik egy belső határok nélküli térség létrehozását és fenntartását (2022. október 28‑iGeneralstaatsanwaltschaft München [Kiadatás és ne bis in idem] ítélet, C‑435/22 PPU, EU:C:2022:852, 92. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

42

Ami konkrétan az SMVE 54. cikkét illeti, a Bíróság kimondta, hogy az szükségképpen feltételezi, hogy a tagállamok kölcsönös bizalommal viseltetnek egymás büntető igazságszolgáltatási rendszerei iránt, illetve hogy mindegyikük elfogadja a másik tagállamban érvényben lévő büntető jogszabályok alkalmazását, még akkor is, ha saját nemzeti jogának alkalmazása eltérő eredményre vezetne. E kölcsönös bizalom teszi szükségessé azt, hogy a második tagállam érintett illetékes hatóságai a nekik továbbított formában elfogadják az első tagállamban meghozott jogerős határozatot (2022. október 28‑iGeneralstaatsanwaltschaft München [Kiadatás és ne bis in idem] ítélet, C‑435/22 PPU, EU:C:2022:852, 93. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

43

Az ítélkezési gyakorlatból azonban az is kitűnik, hogy az említett kölcsönös bizalom csakis akkor lehet eredményes, ha a második szerződő állam az első szerződő állam által közölt iratok alapján megbizonyosodhat arról, hogy az első szerződő állam hatáskörrel rendelkező hatóságai által hozott, érintett határozat valóban olyan jogerős határozatnak minősül, amely az ügy érdemi értékelésén alapul (2021. május 12‑iBundesrepublik Deutschland [Az Interpol vörös riasztása] ítélet, C‑505/19, EU:C:2021:376, 81. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

44

Negyedszer, a Bíróság kimondta, hogy az ügyészség büntetőeljárást megszüntető és a nyomozást lezáró határozata nem tekinthető az ügy érdemi értékelését követően hozott határozatnak, és ezért nem tekinthető az SMVE 54. cikke értelmében vett „jogerős határozatnak”, ha magából e határozat indokolásából kitűnik, hogy nem folytattak részletes nyomozást, amely hiányában a tagállamok közötti kölcsönös bizalom kétségessé válhat, és e tekintetben a sértett és az esetleges tanú kihallgatásának elmaradása arra utaló valószínűsítő körülménynek minősül, hogy az alapügyben nem folytattak részletes nyomozást (2016. június 29‑iKossowski ítélet, C‑486/14, EU:C:2016:483, 53. pont).

45

Ezen ítélkezési gyakorlatra tekintettel felmerül a kérdés, hogy az alapügyben a WKStA a büntetőeljárást megszüntető határozatot a 2016. június 29‑iKossowski ítélet (C‑486/14, EU:C:2016:483) értelmében vett „részletes nyomozást” követően hozta‑e meg, és így e határozatot úgy lehet‑e tekinteni, mint amelyet az SMVE 54. cikke által megkövetelt érdemi értékelést követően hoztak, figyelembe véve a kérdést előterjesztő bíróság által a harmadik kérdésében hivatkozott és a jelen ítélet 25. pontjában említett harmadik franciabekezdésben megismételt körülményeket, vagyis azt, hogy a nyomozás során az ügyészség jogsegélykérelem keretében, valamint a bankszámlákhoz való hozzáférés és két másik gyanúsított kihallgatása révén gyűjtött adatokat, de nem hallgatta ki a terheltet, mivel a kényszernek minősülő és a tartózkodási helyének megállapítására irányuló nyomozati cselekmény sikertelennek bizonyult.

46

Amint az a 2016. június 29‑iKossowski ítélet (C‑486/14, EU:C:2016:483) 48. pontjából kitűnik, az ezen ítélet alapjául szolgáló ügyben az ügyészség „azzal az indokkal nem folytatta az eljárást, hogy a vádlott megtagadta a vallomástételt, a sértett, valamint egy közvetett tanú pedig Németországban lakik, ezért a nyomozás során [Lengyelországban] nem hallgathatók ki, és ezért nem ellenőrizhetők a sértett állításai anélkül, hogy részletesebb nyomozást folytattak volna a bizonyítékok beszerzése és megvizsgálása érdekében”. A Bíróság ebből azt a következtetést vonta le, hogy a büntetőeljárást ilyen nyomozás alapján megszüntető határozat nem minősül az ügy érdemére vonatkozó értékelést követően meghozott határozatnak.

47

Ezzel szemben a jelen ügyben nem vitatott egyrészt, hogy a több mint két évig tartó nyomozás során a WKStA a brit hatóságoktól, nevezetesen az SFO‑tól származó jogsegélykérelem keretében hozzáfért bankszámlákhoz, valamint hozzáfért további bankszámlákhoz, és kihallgatta a jelen ítélet 13. pontjában említett két másik osztrák állampolgárságú gyanúsítottat.

48

Egyébiránt az osztrák kormány írásbeli észrevételeiben megjegyzi, hogy az említett bankszámlákhoz való hozzáférés révén azonosított pénzáramlásokat a Bundesamt für Korruptionsprävention und Korruptionsbekämpfung (Szövetségi Korrupciómegelőzési és Korrupcióellenes Hivatal, Ausztria) kielemezte. Az igazságügyi együttműködés megerősítéséért felelős európai ügynökség (Eurojust) 2014 májusában tartott koordinációs ülését követően az SFO arról tájékoztatta a WKStA‑t, hogy nem merült fel olyan új bizonyíték, amely konkrétan valamely magyar köztisztviselő azonosításához vezetett volna, mivel a számlákhoz való hozzáférés sem Szlovákiában, sem pedig Cipruson nem szolgált erre vonatkozó információval. Ezenkívül kétségesnek bizonyult, hogy az SFO által Liechtensteintól kért számlaadatok megküldése további felvilágosítással szolgálhat. 2014. november 3‑án az Eurojust arról tájékoztatta a WKStA‑t, hogy a magyar igazságügyi hatóságok által folytatott nyomozás sem tudta megalapozni a bűncselekmény gyanúját.

49

Másrészt, bár a jelen ügyben a terheltet nem hallgatták ki, nem vitatott, hogy ez azért történt, mert – amint azt a kérdést előterjesztő bíróság a harmadik kérdésében hangsúlyozza – a terhelttel szemben ugyan kényszernek minősülő és a tartózkodási helyének megállapítására irányuló nyomozati cselekményt foganatosítottak, azonban az sikertelennek bizonyult.

50

Amint arra lényegében a svájci kormány is hivatkozott, pusztán az a tény, hogy a terheltet nem hallgatták ki a nyomozás során, önmagában csak annyiban utal a részletes nyomozás hiányára, amennyiben az alkalmazandó nemzeti jog arra kötelezi az ügyészséget, hogy a nyomozást megszüntető határozat meghozatala előtt kihallgassa a terheltet. Márpedig emlékeztetni kell arra, hogy az StPO 193. §‑a (2) bekezdésének 1. pontja kifejezetten kimondja a büntetőeljárásnak a nyomozást megszüntető határozat meghozatalát követő folytatásának lehetőségét, ha a terheltet nem hallgatták ki azon bűncselekménnyel kapcsolatban, amelynek elkövetésével gyanúsítják, és feltéve, hogy e tekintetben vele szemben semmilyen kényszert nem alkalmaztak. Következésképpen úgy tűnik, hogy az alkalmazandó nemzeti jognak megfelelően az ilyen határozatot bizonyos körülmények között a terhelt kihallgatása nélkül is meg lehet hozni.

51

Bár ebben az esetben a terhelt gyanúsítottként történő kihallgatásának hiánya önmagában nem igazolhatja a részletes nyomozás hiányának megállapítását, mindazonáltal – amint arra a főtanácsnok az indítványának 76. pontjában lényegében szintén rámutatott – e körülmény figyelembe vehető az ilyen hiányra utaló esetleges további releváns valószínűsítő körülmények között. Ehhez meg kell bizonyosodni arról, hogy a jelen ügy körülményei között az első tagállam ügyészsége észszerűen köteles lett volna olyan nyomozati cselekményt végezni, amely biztosította volna az említett terhelt tényleges kihallgatását, aki nyilvánvalóan olyan új ténybeli elemeket vagy bizonyítékokat szolgáltathatott volna, amelyek jelentős mértékben kétségbe vonhatták volna a felmentő határozat megalapozottságát. Mindemellett, amint arra a főtanácsnok az indítványának 77. pontjában szintén rámutatott, nincs akadálya annak, hogy az ügyész következtetéseket vonjon le abból, hogy a terhelt szándékosan vonta ki magát a kihallgatás lehetősége alól, például azáltal, hogy a rendőrség számára elérhetetlenné vált.

52

Általánosságban a második tagállam csak meglehetősen kivételes esetekben juthat arra a következtetésre, hogy az első tagállamban nem folytattak részletes nyomozást, mégpedig akkor, ha az első tagállam alkalmazandó nemzeti jogára tekintettel nyilvánvalóan ez a helyzet, figyelembe véve elsősorban az e határozatban szereplő indokolást, valamint az első tagállam által a határozat meghozatala előtt, adott esetben a második tagállam hozzá intézett kérelmére adott válaszként közölt információkat.

53

Annak ugyanis, hogy a második tagállam a részletes nyomozás hiányát állapítja meg, inkább kivételnek, mintsem főszabálynak kell lennie, viszont – amint azt lényegében a főtanácsnok az indítványának 32. és 39–42. pontjában hangsúlyozta – minden esetben ezt kell megállapítani, ha az érintett büntető határozat szövegéből kitűnik, hogy azt nem előzte meg semmilyen tényleges nyomozás vagy a terhelt büntetőjogi felelősségének értékelése, vagy ha az alkalmazandó nemzeti jogra tekintettel e határozatot lényegében tisztán eljárási okokból, illetve perhatékonysági, pergazdaságossági vagy büntetőpolitikai megfontolásokból hozták meg.

54

Ez a megközelítés összhangban áll az SMVE 54. cikke által követett, annak biztosítására irányuló konkrét céllal, hogy az a személy, akit valamely tagállamban jogerősen felmentettek, anélkül mozoghasson a schengeni térségen belül, hogy egy másik tagállamban ugyanazon cselekmény miatt büntetőeljárástól kellene tartania, amint arra a jelen ítélet 40. pontja emlékeztet, valamint összhangban áll – amint az a jelen ítélet 41. és 42. pontjából kitűnik – az e rendelkezésben, valamint a Charta 50. cikkében rögzített ne bis in idem elvének alapjául szolgáló, a tagállamok közötti kölcsönös bizalom és kölcsönös elismerés elvével.

55

Ezzel szemben e célkitűzéssel és ezekkel az elvekkel ellentétes az, ha a második tagállam ügyészsége, amikor büntetőeljárás megindítását helyezi kilátásba egy olyan személlyel szemben, aki ellen az első tagállamban már folytattak büntetőeljárást, és a nyomozást követően ugyanezen cselekmények vonatkozásában jogerősen felmentettek, részletesen megvizsgálja ezt a nyomozást annak egyoldalú meghatározása érdekében, hogy az az első tagállam jogára tekintettel kellően részletes volt‑e.

56

Egyébiránt, ha a második tagállam ügyészségének komoly és konkrét kétségei támadnak az első tagállam ügyészsége által folytatott nyomozás alapos vagy kellően részletes jellegét illetően azon tények és bizonyítékok tekintetében, amelyek a nyomozás során ezen ügyészség rendelkezésére álltak, vagy amelyek az adott ügy körülményei között észszerűen szükséges nyomozati cselekmények megtételével ténylegesen rendelkezésére állhattak volna, ezen ügyészségnek – például az e célból az SMVE 57. cikkében előírt együttműködési mechanizmus alkalmazásával – meg kell keresnie az első tagállam ügyészségét, hogy a segítségét kérje, különösen az alkalmazandó nemzeti joggal és a nyomozást követően hozott felmentő határozatot megalapozó indokokkal kapcsolatban.

57

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a tagállamok közötti kapcsolatokban figyelembe kell venni az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésében foglalt lojális együttműködés elvét, amely általános jelleggel, és így többek között az SMVE 54. cikkében rögzített ne bis in idem elvének alkalmazása keretében arra kötelezi a tagállamokat, hogy kölcsönösen tiszteletben tartsák és segítsék egymást a Szerződésekből eredő feladatok végrehajtásában.

58

Mindemellett, noha a jelen ítélet 47–50. pontjában felidézett ténybeli elemek – amennyiben bizonyítást nyernek – inkább azt támasztják alá, hogy az első tagállamban folytatott nyomozás nem nélkülözi nyilvánvalóan a részletes jelleget, mindazonáltal – amint arra a főtanácsnok az indítványának 66. pontjában lényegében szintén rámutatott – végső soron a ne bis in idem elv alkalmazhatóságáról a jelen ügyben dönteni hivatott kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy a nyomozás részletes jellegét az e szempontból releváns körülmények összességére tekintettel értékelje.

59

Ezen átfogó értékelés keretében, amint az a jelen ítélet 51. pontjában már megállapításra került, a kérdést előterjesztő bíróság bizonyos körülmények között az első tagállamban folytatott nyomozás részletességének hiányát feltáró esetleges más releváns valószínűsítő körülmények mellett figyelembe veheti azt a tényt, hogy a terheltet gyanúsítottként nem hallgatták ki.

60

A fentiekre tekintettel az előterjesztett kérdésekre azt a választ kell adni, hogy az SMVE 54. cikkében rögzített ne bis in idem elvét a Charta 50. cikkével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy az e cikkek értelmében vett jogerős határozatnak minősül a vádlottal szemben az első tagállamban lényegében vesztegetési cselekmények miatti nyomozást követően hozott felmentő határozat, amennyiben e vádlottal szemben ugyanazon cselekmények miatt egy második tagállamban újabb büntetőeljárás van folyamatban, és:

mindemellett azt, hogy az első tagállam ügyészsége nem hallgatta ki a terheltet, a második tagállam ügyészsége figyelembe veheti az első tagállamban folytatott részletes nyomozás hiányára utaló esetleges további releváns valószínűsítő körülmények között, feltéve azonban, hogy bizonyítást nyer, hogy az adott ügy körülményei között az első tagállam ügyészsége észszerűen köteles lett volna olyan nyomozati cselekményt végezni, amely biztosította volna az említett terhelt tényleges kihallgatását, aki nyilvánvalóan olyan új ténybeli elemeket vagy bizonyítékokat szolgáltathatott volna, amelyek jelentős mértékben kétségbe vonhatták volna a felmentő határozat megalapozottságát.

61

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott:

A Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14‑i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló, 1990. június 19‑én Schengenben aláírt és 1995. március 26‑án hatályba lépett egyezmény 54. cikkében rögzített ne bis in idem elvét az Európai Unió Alapjogi Chartája 50. cikkével összefüggésben

a következőképpen kell értelmezni:

az e cikkek értelmében vett jogerős határozatnak minősül a vádlottal szemben az első tagállamban lényegében vesztegetési cselekmények miatti nyomozást követően hozott felmentő határozat, amennyiben e vádlottal szemben ugyanazon cselekmények miatt egy második tagállamban újabb büntetőeljárás van folyamatban, és:

mindemellett azt, hogy az első tagállam ügyészsége nem hallgatta ki a terheltet, a második tagállam ügyészsége figyelembe veheti az első tagállamban folytatott részletes nyomozás hiányára utaló esetleges további releváns valószínűsítő körülmények között, feltéve azonban, hogy bizonyítást nyer, hogy az adott ügy körülményei között az első tagállam ügyészsége észszerűen köteles lett volna olyan nyomozati cselekményt végezni, amely biztosította volna az említett terhelt tényleges kihallgatását, aki nyilvánvalóan olyan új ténybeli elemeket vagy bizonyítékokat szolgáltathatott volna, amelyek jelentős mértékben kétségbe vonhatták volna a felmentő határozat megalapozottságát.