EUR-Lex Access to European Union law

Back to EUR-Lex homepage

This document is an excerpt from the EUR-Lex website

Document 62022CC0271

T. Ćapeta főtanácsnok indítványa, az ismertetés napja: 2023. március 23.
XT és társai kontra Keolis Agen SARL.
A Conseil de Prud’hommes d’Agen (Franciaország) által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelmek.
Előzetes döntéshozatal – Szociálpolitika – Munkaidő‑szervezés – 2003/88/EK irányelv – 7. cikk – A fizetett éves szabadsághoz való jog – A fizetett éves szabadsághoz való jog átvitele hosszan tartó betegség esetén – Az Európai Unió Alapjogi Chartája – A 31. cikk (2) bekezdése.
C-271/22–C-274/22. sz. egyesített ügyek.

Court reports – general

ECLI identifier: ECLI:EU:C:2023:243

 TAMARA ĆAPETA

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2023. március 23. ( 1 )

C‑271/22–C‑275/22. sz. egyesített ügyek

XT (C‑271/22)

KH (C‑272/22)

BX (C‑273/22)

FH (C‑274/22)

NW (C‑275/22)

kontra

Keolis Agen SARL;

a Syndicat national des transports urbains SNTU‑CFDT

részvételével

(a Conseil de Prud’hommes d’Agen [agen‑i munkaügyi bíróság, Franciaország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Szociálpolitika – Munkaidő‑szervezés – Az Európai Unió Alapjogi Chartája – A 31. cikk (2) bekezdése – 2003/88/EK irányelv – 7. cikk – Magánszemélyek közötti jogvitákban való felhívhatóság – A fizetett éves szabadsághoz való jog – A fizetett éves szabadság hosszan tartó betegség miatti átvitele – A szabadság akármilyen határidő nélküli átvitelét lehetővé tevő nemzeti ítélkezési gyakorlat”

I. Bevezetés

1.

Korlátlanul felhalmozhatja‑e a munkavállaló a fizetett éves szabadság ki nem vett napjait, vagy a munkaidő‑irányelv ( 2 ) 7. cikkének (1) bekezdése megköveteli, hogy a tagállamok a szabadság átvitelére korlátozott időszakokat biztosítsanak? Ha igen, mi az ilyen időszak észszerű hossza?

2.

Ezek a kérdést előterjesztő bíróság, a Conseil des Prud’hommes d’Agen (agen‑i munkaügyi bíróság, Franciaország) által felvetett fő kérdések. Az említett bíróság ezenkívül a munkaidő‑irányelv horizontális helyzetekben fennálló közvetlen hatályával kapcsolatban is pontosítást kér tekintettel arra, hogy az alapügy alperese egy tömegközlekedési hálózatot üzemeltető magánvállalat.

3.

A jelen ügy a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő öt jogvita keretében előterjesztett több előzetes döntéshozatal iránti kérelemből ered. E jogviták mindegyike a Keolis Agen SARL, az Agen város (Franciaország) agglomerációjának autóbuszos közlekedési hálózatát üzemeltető társaság által jelenleg vagy korábban foglalkoztatott munkavállalókat érint. E munkavállalók azt kérték munkáltatójuktól, hogy ismerje el az azon fizetett éves szabadságra való jogosultságaikat, amelyet nem tudtak kivenni abban a referenciaévben, amelyben e jogosultságok keletkeztek, és jogvitát kezdeményeztek a kérdést előterjesztő bíróság előtt, amikor a munkáltató elutasította e kéréseket. Egy szakszervezet, a Syndicat national des transports urbains SNTU‑CFDT beavatkozott ezen eljárásokba a munkavállalók támogatása végett.

II. Az alapeljárás, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések és a Bíróság előtti eljárás

4.

A Keolis Agen egy magánjogi társaság, amely autóbuszos személyszállításra irányuló városi tömegközlekedési szolgáltatást nyújt. Az e társasággal szemben a kérdést előterjesztő bíróság előtt keresetet indító öt felperes a társaság jelenlegi vagy korábbi munkavállalója.

5.

Munkaszerződéseik időtartama alatt a felperesek mindegyike hosszú ideig betegszabadságon volt. ( 3 ) A felperesek a munkába való visszatérésüket, illetve munkaszerződéseik munkaképtelenségük miatti megszüntetését követően azt kérték a Keolis Agen‑től, hogy vagy tegye lehetővé számukra az éves szabadság azon napjainak kivételét, amelyektől betegszabadságuk alatt megfosztották őket, vagy a munkaszerződés megszűnése esetén váltsa meg pénzben e napokat.

6.

A Keolis Agen elutasította e kéréseket. A francia munka törvénykönyve ( 4 ) alapján úgy véli, hogy a felperesek nem voltak jogosultak éves szabadságra a munkából nem foglalkozási megbetegedés miatti egy évnél hosszabb távollétük alatt. Véleménye szerint a nemzeti jogi szabályozás alkalmazása akkor sem mellőzhető, ha az ellentétes a munkaidő‑irányelv 7. cikkével, mivel ez az irányelv nem keletkeztet kötelezettségeket magánfelek számára.

7.

A Keolis Agen azt állítja, hogy a személyszállítási szolgáltatások franciaországi liberalizációja ( 5 ) miatt nem lehet vele szemben a munkaidő‑irányelvre hivatkozni. Még ha tömegközlekedési szolgáltatásokat nyújt is, a munkavállalók arra való lehetősége, hogy közvetlenül hivatkozzanak a munkaidő‑irányelvre, rosszabb versenyhelyzetbe hozná más olyan magántársaságokhoz képest, amelyek továbbra is a francia jog és nem az említett irányelv hatálya alá tartoznak.

8.

A felperesek úgy vélik, hogy hivatkozhatnak munkáltatójukkal szemben a munkaidő‑irányelv 7. cikkének (1) bekezdésére és az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 31. cikkének (2) bekezdésére, és hogy ezen uniós jogi rendelkezések alapján még hosszan tartó betegszabadságuk alatt is jogosultak voltak éves szabadságra. Ezért a francia jog ezzel ellentétes rendelkezéseinek alkalmazását mellőzni kell.

9.

A munkaidő‑irányelv közvetlen hatályával kapcsolatos jelen ügybeli vitából ered a kérdést előterjesztő bíróság első kérdése.

10.

A második és harmadik kérdés akkor válik relevánssá, ha a felperesek jogosultak fizetett éves szabadságra azokban a referenciaévekre való tekintettel, amelyekben betegszabadságon voltak. Ezek a kérdések azért merülnek fel, mert a kérdést előterjesztő bíróság tájékoztatása szerint a francia jog nem szabályozza a ki nem vett éves szabadság átvitelére nyitva álló időszakot; nem határozza meg, hogy létezik‑e ilyen jog, vagy sem. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből és a felek észrevételeiből az következik, hogy a két legfelsőbb szintű francia bíróság ellentétes álláspontot alakított ki ebben a kérdésben. Egyrészt a Cour de cassation (semmítőszék, Franciaország) ítélkezési gyakorlata ( 6 ) arra utal, hogy a francia jog nem korlátozza az éves szabadságra való jogosultság ki nem vett részének átvitelét. Másrészt úgy tűnik, hogy a Conseil d’État (államtanács, Franciaország) véleménye szerint a ki nem vett éves szabadsághoz való jog megszűnik az azon referenciaév végét követő tizenöt hónap lejártakor, amelyben az e fizetett éves szabadságra vonatkozó jogosultság keletkezett. ( 7 ) Ez utóbbi okfejtés látszólag a Bíróság azon ítélkezési gyakorlatából következik, amelyben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a tizenöt hónapos időszak nem ellentétes a munkaidő‑irányelvvel. ( 8 )

11.

Az alapügyben a kérdést előterjesztő bíróság arra keres választ, hogy az uniós jog tartalmaz‑e az átviteli időszak biztosítására vonatkozó ilyen követelményt. Ha igen, akkor azt is meg kívánja tudni, hogy mi tekinthető olyan „észszerű időszaknak”, amelyet követően az éves szabadságra való jogosultság megszűnhet. E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy a jelen ügyben a ki nem vett éves szabadság iránti követelések mindegyikét kevesebb mint tizenöt hónappal azon referencia‑időszak végét követően támasztották, amely alatt e jogosultságok keletkeztek.

12.

A Keolis Agen azt kérte a kérdést előterjesztő bíróságtól, hogy a vitás kérdéseket terjessze a Bíróság elé. A felperesek szükségtelennek tekintették ezt az előterjesztést, és kifogást emeltek e kérelemmel szemben.

13.

E körülmények között a Conseil de prud’hommes d’Agen (agen‑i munkaügyi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatalra a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé (a kérdések mind az öt egyesített ügyben azonosak):

„1)

Úgy kell‑e értelmezni a [munkaidő‑irányelv] 7. cikkének (1) bekezdését, hogy az közvetlenül alkalmazandó a közszolgáltatással pusztán megbízott közlekedési magánvállalat és munkavállalói közötti viszonyokban, különös tekintettel a vasúti személyszállítás ágazatának liberalizációjára?

2)

Mi a [munkaidő‑irányelv] 7. cikke (1) bekezdésének értelmében vett, a fizetett szabadsághoz való jog egyéves megszerzési időszakának fennállása esetén megszerzett négy hét rendes szabadság átvitelének észszerű időtartama?

3)

Nem ellentétes‑e a [munkaidő‑irányelv] 7. cikkének (1) bekezdésével a korlátlan átviteli határidő alkalmazása az említett átvitelt szabályozó nemzeti, rendeleti vagy szerződéses rendelkezés hiányában?”

14.

Az alapeljárás felperesei és a Syndicat national des transports urbains SNTU‑CFDT (a továbbiakban együtt: felperesek), a Keolis Agen, a francia kormány és az Európai Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket a Bírósághoz. Az ügyben nem tartottak tárgyalást.

III. Elemzés

15.

Az elmúlt években megnőtt a Bíróság elé kerülő, fizetett éves szabadsággal kapcsolatos ügyek száma. ( 9 )

16.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem újabb lehetőséget kínál a Bíróságnak arra, hogy hozzájáruljon a munkaidő‑irányelv jobb megértéséhez, és továbbfejlessze az e területre vonatkozó jelenlegi ítélkezési gyakorlatát.

17.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések két részre oszthatók: az irányelvek közvetlen hatályának bevett fogalmával kapcsolatos első kérdésre (A. pont), valamint a második és harmadik kérdésre, amelyekkel együttesen foglalkozom, és amelyek a ki nem vett fizetett éves szabadság átvitelére nyitva álló időszakokra vonatkoznak (B. pont).

A.   A munkaidő‑irányelv horizontális helyzetekben fennálló közvetlen hatályáról

18.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy a francia munka törvénykönyve megakadályozza, hogy az egy évnél hosszabb és a munkavégzéssel nem összefüggő betegszabadságon lévő munkavállaló éves szabadságra való jogosultságot szerezzen. ( 10 )

19.

A nemzeti jog ellentétesnek tűnik a munkaidő‑irányelv Bíróság által értelmezett 7. cikkével. Ez egyértelműen kitűnik a Dominguez ítéletből. ( 11 )

20.

Ezen ítélet alapját ugyanazon francia jogi szabályozás alkalmazása képezte, és a Bíróság a korábbi ítélkezési gyakorlatára ( 12 ) alapozva megállapította, hogy a munkaidő‑irányelv nem teszi lehetővé, hogy a fizetett éves szabadságra való jogosultságot a munkavállaló általi tényleges munkavégzés követelményéhez kössék. A munkavállalótól akkor sem tagadható meg a legalább négy hét fizetett éves szabadsághoz való jog, ha e munkavállaló a munkahelyen vagy máshol bekövetkezett baleset következtében, vagy pedig bármilyen természetű vagy eredetű betegség következtében a referencia‑időszak során betegszabadságon volt. ( 13 )

21.

Röviden, a fizetett éves szabadságra való jogosultság a munkaviszonyból ered, és nem köthető feltételekhez. A tagállamok meghatározhatják a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlásának feltételeit, de nem köthetik feltételekhez – többek között a munkavállaló általi tényleges munkavégzés követelményéhez – magát a jog keletkezését. ( 14 )

22.

A korábbi ítélkezési gyakorlatból egyértelműen kitűnik tehát, hogy a felperesek közvetlenül a munkaidő‑irányelv 7. cikke alapján azon évek során is jogosultságot szereztek fizetett éves szabadságra, amelyekben betegszabadságon voltak.

23.

Az alperes nem vitatja, illetve nem próbálja megváltoztatni a munkaidő‑irányelv ezen értelmezését. Úgy érvel azonban, hogy az említett irányelv nem alkalmazható a jelen ügyben oly módon, hogy az kötelezettséget keletkeztessen számára, mert az alperes egy magánjogi társaság.

24.

A felek sok szót szaporítottak arra vonatkozóan, hogy az alperes „kvázi állami szervnek” ( 15 ) minősül‑e vagy sem az irányelvek vertikális közvetlen hatályára vonatkozó ítélkezési gyakorlat ( 16 ) értelmében, és hogy ennek megfelelően az alapügyben szereplő helyzetet horizontálisnak (az alperes álláspontja szerint) vagy vertikálisnak (a felperesek álláspontja szerint) kell minősíteni.

25.

A jelen ügy körülményei között e minősítés mindazonáltal nem bír jelentőséggel. Ezt az alábbiak indokolják.

26.

A Dominguez ítéletben a Bíróság valóban megismételte azon álláspontját, hogy maguk az irányelvek nem keletkeztethetnek magánszemélyekre vonatkozó kötelezettségeket. ( 17 ) Az ítélkezési gyakorlat egy másik vonulata szerint azonban a jelenleg a Chartában kodifikált általános jogelvek maguk is közvetlen hatállyal rendelkezhetnek, többek között horizontális helyzetekben is. Ha egy közvetlen hatállyal rendelkező általános elvet az irányelv csupán kifejezésre juttat, de nem maga állapítja meg azt, akkor a feleket közvetlenül ezen elvből eredően illetik meg a jogok. ( 18 )

27.

A Bíróság több alkalommal is megismételte, hogy a minden munkavállalót megillető, fizetett éves szabadsághoz való jogot „az uniós szociális jog különleges fontossággal bíró elvének kell tekinteni, amelytől nem lehet eltérni”. ( 19 ) Ezt a jogot ma a Charta 31. cikkének (2) bekezdése is szentesíti.

28.

A Max‑Planck‑Gesellschaft ítéletben a Bíróság elismerte, hogy a Charta 31. cikkének (2) bekezdése önmagában elegendő ahhoz, hogy közvetlenül a munkavállalókra fizetett éves szabadsághoz való jogot ruházzon, amelyre önmagában hivatkozhatnak az akár magánjogi, akár közjogi jogalanynak minősülő munkáltatóval szemben indított jogvitáik keretében. ( 20 ) Más szóval, a Bíróság úgy ítélte meg, hogy maga a Charta 31. cikkének (2) bekezdése – horizontális helyzetekben is – közvetlen hatállyal rendelkezik.

29.

A munkaidő‑irányelv 7. cikke tehát nem megteremti, hanem csak kifejezésre juttatja a fizetett éves szabadsághoz való jogot. Ennélfogva nem bír jelentőséggel, hogy az irányelvek nem rendelkeznek horizontális közvetlen hatállyal, mivel a felperesek közvetlenül hivatkozhatnak a Charta 31. cikkének (2) bekezdésére. ( 21 ) A nemzeti bíróságok következésképpen kötelesek mellőzni a nemzeti jog minden ezzel ellentétes szabályának alkalmazását, amikor az uniós jog hatálya alá tartozó ügyben döntenek.

30.

Ennélfogva azt javaslom a Bíróságnak, hogy a kérdést előterjesztő bíróság első kérdésére azt a választ adja, hogy a Charta 31. cikkének a munkaidő‑irányelv 7. cikkében konkrétan kifejezésre jutó (2) bekezdése minden munkavállaló számára biztosítja az éves fizetett szabadsághoz való jogot, amelyre önmagában hivatkozhatnak az akár magánjogi, akár közjogi jogalanynak minősülő jelenlegi vagy korábbi munkáltatójukkal szemben indított jogvitáik keretében.

B.   Az átviteli időszakokról

31.

A kérdést előterjesztő bíróság véleménye szerint a Cour de cassation (semmítőszék) ítéletét ( 22 ) követően a francia jog nem határozza meg a fizetett éves szabadság átvitelének határidejét. Úgy véli tehát, hogy az éves szabadság ki nem vett napjai korlátlan ideig halmozhatók. A francia kormány vitatja a Cour de cassation (semmítőszék) ítélkezési gyakorlata következményeinek ilyen értelmezését. E kormány úgy véli, hogy a munkaügyi követelések érvényesítésére vonatkozó hároméves elévülési időt előíró általános rendelkezés ( 23 ) alapján az átviteli időszakok is korlátozódnak. A Bíróság KHS ítélete alapján ugyanakkor a Conseil d’État (államtanács) úgy véli, hogy az átviteli időszak 15 hónapra korlátozható. ( 24 )

32.

E tekintetben fontos emlékeztetni arra, hogy a Bíróságnak nem feladata, hogy valamely előzetes döntéshozatal iránti kérelem keretén belül megoldja a nemzeti jog értelmezésével kapcsolatos nézeteltéréseket, vagy hogy eldöntse, hogy e rendelkezéseknek a kérdést előterjesztő bíróság által adott értelmezése helytálló‑e. A Bíróság ugyanis – a Bíróság és a nemzeti bíróságok hatáskörmegosztásának tiszteletben tartása mellett – azt az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban meghatározott ténybeli és szabályozási hátteret köteles figyelembe venni, amelybe az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések illeszkednek, ahogyan azokat az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban meghatározták. ( 25 )

33.

A kérdést előterjesztő bíróság úgy határozott, hogy előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményez olyan helyzetben, amelyben a francia jog nem ír elő olyan időbeli korlátozást, amely az éves szabadsághoz való szerzett jogok megszűnését eredményezné. A kérdést előterjesztő bíróság nem biztos abban, hogy a nemzeti jog megfelel a munkaidő‑irányelv követelményeinek.

34.

A Keolis Agen úgy véli, hogy az éves szabadság felhalmozásának és későbbi kivételének lehetősége nem felel meg az éves szabadság céljának. Emlékeztet arra, hogy a Bíróság szerint az éves szabadság kettős céllal rendelkezik: lehetővé teszi a munka kipihenését és egyúttal a kikapcsolódásra és szabad időtöltésre alkalmas idő rendelkezésre állását. ( 26 ) Hivatkozik a KHS ítéletre, amelyben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy bizonyos időbeli korláton túl az éves szabadság pihenőidőként már nincs jótékony hatással a munkavállalóra, és csak a kikapcsolódásra és szabad időtöltésre alkalmas idő minőségét tartja meg. ( 27 )

35.

Erre tekintettel második és harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy úgy kell‑e értelmezni a munkaidő‑irányelv 7. cikkének (1) bekezdését, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti jog, amely lehetővé teszi a ki nem vett fizetett éves szabadság korlátlan átvitelét. Ha az uniós jog alapján a nemzeti jognak meg kell határoznia átviteli időszakot, a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy mennyi idő elteltével észszerű lehetővé tenni az éves szabadságra való jogosultság megszűnését.

1. Az uniós jogalkotónak nem állt szándékában az átviteli időszakok szabályozása

36.

Azon kérdés megválaszolásához, hogy az uniós jog megköveteli‑e, hogy az éves szabadságra való jogosultság észszerű átviteli időszakok bevezetése révén elévüljön, először el kell helyeznem a munkaidő‑irányelvet a Szerződések rendszerében.

37.

Ezen irányelv elfogadására az EUMSZ 153. cikk (2) bekezdése (az elfogadás időpontjában az EK 137. cikk (2) bekezdése) alapján került sor, mely rendelkezést a Szerződés szociálpolitikára vonatkozó címe tartalmazza. E rendelkezés felhatalmazza az Európai Parlamentet és a Tanácsot arra, hogy a tagállamok tevékenységeit a szociálpolitika területén támogató és kiegészítő intézkedéseket fogadjanak el. Az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésében (korábban az EK 137. cikk (1) bekezdésében) felsorolt különböző területek között szerepel a munkavállalók egészségének és biztonságának védelme is. A munkaidő‑irányelv a preambulumában ténylegesen hivatkozik e szempontokra. ( 28 )

38.

Az EUMSZ 4. cikk (2) bekezdésének b) pontja alapján a szociálpolitika megosztott hatáskörbe tartozik. Még ha az EUMSZ 153. cikk azt teszi is lehetővé az Unió számára, hogy a tagállamok szociálpolitikájának „támogat[ás]a és kiegészít[ése]” érdekében járjon el, ez véleményem szerint nem zárja ki bizonyos szabályozási döntések uniós szinten történő meghozatalát és ezáltal a nemzeti jogok harmonizálását. ( 29 ) Az uniós szintű szabályozásnak mindazonáltal igazolhatónak kell lennie a szubszidiaritás elvének fényében.

39.

A munkaidő‑irányelv szövegéből nem következik, hogy az uniós jogalkotó szabályozni szándékozta volna az átviteli időszakokat. A Bíróság a közelmúltban megerősítette ezt az álláspontot a 2022. szeptember 22‑i LB (A fizetett éves szabadsághoz való jog elévülési ideje) ítéletben. ( 30 )

40.

Mivel a szociálpolitika megosztott hatáskörbe tartozik, és nem áll rendelkezésre az átviteli időszakok korlátozására vonatkozó uniós szabályozás, a tagállamok hatáskörébe tartozik, hogy korlátozzák‑e vagy sem az átviteli időszakokat. ( 31 )

2. A fizetett éves szabadsághoz való jog keletkezésének, illetve gyakorlásának feltételei

41.

Az előző következtetés összhangban áll a Bíróság azon megállapításaival is, amelyek szerint a tagállamok szabadon szabályozhatják az éves szabadsághoz való jog gyakorlásának feltételeit. Jóllehet a munkaidő‑irányelv megakadályozza a tagállamokat abban, hogy bármilyen feltételhez kössék a fizetett éves szabadsághoz való jog keletkezését, ( 32 ) a tagállamok meghatározhatják e jog gyakorlásának feltételeit. ( 33 )

42.

Amint arra Trstenjak főtanácsnok rámutatott, a Bíróság végrehajtási részletszabálynak tekinti az éves fizetett szabadsághoz való jog átvihetőségének kérdését. ( 34 ) A munkaidő‑irányelv tehát a tagállamokra bízza e részletszabályok meghatározását.

43.

A tagállamok ennek megfelelően szabadon dönthetnek arról, hogy előírnak‑e olyan határidőt, amelyet követően megszűnik az éves szabadsághoz való szerzett jog, vagy lehetővé teszik az igénybe nem vett jogosultságok felhalmozását az adott munkavállaló pályafutásának végéig.

44.

Arra az esetre, ha valamely tagállam úgy dönt, hogy korlátozza az átviteli időszakokat, a munkaidő‑irányelv csak azt a követelményt támasztja, hogy a választott korlát nem érintheti magát a Chartából eredő és az említett irányelvben kifejezésre jutó fizetett éves szabadsághoz való jog keletkezését. ( 35 ) A Bíróság hatásköre annak megállapítására korlátozódik, hogy a határidő megfelel‑e az uniós jognak. A Bíróság ezért nem határozhatja meg a megfelelő határidőt.

45.

Ha a nemzeti szabályozás nem korlátozza a ki nem vett fizetett éves szabadság átvitelére nyitva álló időszakot, az nem kerülhet ellentétbe a munkaidő‑irányelvvel, mivel ez az irányelv nem követeli meg az átviteli időszak korlátozását.

3. Mi a helyzet a fizetett éves szabadság céljával?

46.

Véleményem szerint annak a megfontolásnak, hogy a munkaidő‑irányelv nem követeli meg az átviteli időszak korlátozását, nem mond ellent az a másik, a KHS ítéletben szereplő obiter dictumból eredő megfontolás, hogy a jogosultságok korlátlan felhalmozása nem felelne meg magának a fizetett éves szabadsághoz való jog céljának. ( 36 )

47.

Már korábban kifejtettem, hogy ez volt az alperes által hivatkozott fő érv, ( 37 ) aki arról próbálja meggyőzni a kérdést előterjesztő bíróságot, hogy az átviteli időszakokra vonatkozó, jogszabályban előírt határidő hiányában ilyen korlátot előíró bírói szabályra van szükség.

48.

A francia kormány az észrevételeiben az átviteli időszak észszerű hossza mellett érvel. ( 38 )

49.

Véleményem szerint a KHS ítéletben szereplő obiter dictum ( 39 ) nem állapít meg szabályt. Az csupán azt magyarázza meg, hogy miért érthető és elfogadható, ha egy tagállam ilyen korlát előírása mellett dönt.

50.

Ezért véleményem szerint téves lenne a Bíróság ezen obiter dictumából a tagállamok arra vonatkozó szabályozási kötelezettségét levezetni, hogy előírják azt a maximális időszakot, amely alatt kivehetők a fizetett éves szabadság igénybe nem vett napjai.

51.

Jelen állása szerint az uniós jog nem követeli meg, és nem is tiltja, hogy a tagállamok határidőt határozzanak meg az átviteli időszakok tekintetében. Ezt a tagállamok politikai döntéseire bízza.

52.

Ami a Keolis Agen nemzeti bírákhoz intézett, ilyen szabály megalkotására irányuló felkérését illeti, a Bíróságnak nem feladata, hogy beavatkozzon egy adott tagállam alkotmányos rendszere által megállapított hatáskörmegosztásba. ( 40 )

53.

Szükséges azonban megismételni, hogy jelen állása szerint az uniós jog nem kötelezi a tagállamokat – legyen szó akár a jogalkotó szervekről, akár a bíróságokról – arra, hogy határidőt határozzanak meg az igénybe nem vett éves szabadság átvitelének időszaka tekintetében.

4. A Bíróságnak az átviteli időszakok hosszára vonatkozó ítélkezési gyakorlata

54.

Végezetül foglalkozni kell azokkal az elsősorban az alperes által felhozott állításokkal, amelyek szerint a megfelelő átviteli időszak az azon referencia‑időszak végét követő tizenöt vagy tizennyolc hónap, amelyben jogosultság keletkezett az éves szabadságra.

55.

Ezen időtartamok a Bíróság 2012. május 3‑i Neidel ítéletben tett, a kilenc hónapos időszakot túl rövidnek minősítő, ( 41 ) és a KHS ítéletben a tizenöt hónapos időszak elfogadhatónak minősítő megállapításának kombinációjából adódnak. ( 42 ) A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) fizetett éves szabadságról szóló 1970. évi (132. sz.) egyezményének (módosított) (kihirdette: a 2000. évi LXVI. törvény) 9. cikke tizennyolc hónapos időszakot említ, amelyre hivatkozik a munkaidő‑irányelv (6) preambulumbekezdése.

56.

A nemzeti jogszabályok által meghatározott időszakok megfelelőségének értékelése során a Bíróság annak felülvizsgálatára vonatkozó hatáskörét gyakorolta, hogy a nemzeti jog által előírt feltételek nem érintik‑e az éves szabadsághoz való jog keletkezését. ( 43 ) A Bíróság nem állapította meg a megfelelő korlátot, és nem is állapíthatja meg azt. Így a Bíróság amikor a KHS ítéletben a tizenöt hónap elfogadhatónak tűnő időtartamnak minősítette, nem állapított meg tizenöt hónapos szabályt az uniós jogban. A Bíróság csupán azt erősítette meg, hogy az ilyen, nemzeti szintű döntésből eredő nemzeti szabály nem ellentétes magával a fizetett éves szabadsághoz való jog keletkezésével.

57.

Ami az ILO fizetett éves szabadságról szóló 1970. évi (132. sz.) egyezményét (módosított) illeti, igaz, hogy a Bíróság időnként hivatkozott az ILO jogi eszközeire. ( 44 ) Fontos azonban különbséget tenni olyan egyezmények, mint a munka világára vonatkozó alapvető elvekről és jogokról szóló ILO‑nyilatkozatban ( 45 ) említettek, amelyeknek valamennyi uniós tagállam részes fele, és más olyan jogi eszközök között, mint amilyen például az ILO fizetett éves szabadságról szóló egyezménye, amelyet csak 14 uniós tagállam erősített meg. Ez a megkülönböztetés különös jelentőséggel bír a jelen ügyben, mivel Franciaország nem erősítette meg ezt az egyezményt. Még ha meg is erősítette volna, az ezen egyezményben meghatározott tizennyolc hónapos határidő a nemzetközi jog vagy a nemzeti alkotmányjog erejénél fogva, de nem az uniós jog erejénél fogva kötelezi a részes államokat. ( 46 )

58.

Amint arra tehát a Bizottság helyesen hivatkozott, jelen állása szerint az uniós jog nem határoz meg határidőt a ki nem vett fizetett éves szabadság lehetséges átviteli időszakai tekintetében. Ez azonban logikus, mivel a munkaidő‑irányelv nem akadályozza meg a tagállamokat abban, ( 47 ) hogy lehetővé tegyék a ki nem vett éves szabadság határidő nélküli felhalmozását.

59.

A Bíróság következésképpen nem tud választ adni arra a kérdésre, hogy milyen határidő az észszerű, mivel ennek eldöntése a tagállamok feladata. A Bíróság csak azt vizsgálhatja, hogy a meghozott döntés nem ellentétes‑e a fizetett éves szabadsághoz való jog keletkezésével.

60.

Ennélfogva azt javaslom a Bíróságnak, hogy a kérdést előterjesztő bíróság második és harmadik kérdésére azt a választ adja, hogy a munkaidő‑irányelv 7. cikkének (1) bekezdésével nem ellentétes az olyan nemzeti jog, amely lehetővé teszi a ki nem vett éves szabadság felhalmozását azáltal, hogy nem korlátozza e szabadság átvitelének időszakát, és nem határozza meg ezen átviteli időszak észszerű időtartamát sem.

IV. Végkövetkeztetések

61.

A fenti megfontolások tükrében azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Conseil des Prud’hommes d’Agen (agen‑i munkaügyi bíróság, Franciaország) által feltett kérdésekre a következőképpen válaszoljon:

1)

Az Európai Unió Alapjogi Chartája 31. cikkének a munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 7. cikkében kifejezésre jutó (2) bekezdése

minden munkavállaló számára biztosítja a fizetett éves szabadsághoz való jogot, amelyre önmagában hivatkozhatnak az akár magánjogi, akár közjogi jogalanynak minősülő jelenlegi vagy korábbi munkáltatójukkal szemben indított jogvitáik keretében.

2)

A 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésével

nem ellentétes az olyan nemzeti jog, amely lehetővé teszi a ki nem vett fizetett éves szabadság felhalmozását azáltal, hogy e szabadság tekintetében nem korlátozza az átviteli időszakot, és nem határozza meg az átviteli időszak észszerű időtartamát sem.


( 1 ) Eredeti nyelv: angol.

( 2 ) A munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2003. L 299., 9. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 381. o.; helyesbítés: HL 2020. L 92., 22. o.; a továbbiakban: munkaidő‑irányelv).

( 3 ) Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokból kitűnik, hogy e betegszabadságok a C‑271/22. sz. ügyben 2017. január 9‑től 2018. október 31‑ig, a C‑272/22. sz. ügyben 2016‑ban 60 napig, 2017‑ben az egész évben, 2018‑ban pedig 236 napig, a C‑273/22. sz. ügyben 2017. január 9‑től 2018. október 31‑ig, a C‑274/22. sz. ügyben 2017‑ben 105 napig, 2018‑ban pedig 308 napig, a C‑275/22. sz. ügyben pedig 2017‑ben 84 napig, 2018‑ban 355 napig, 2019‑ben pedig 308 napig tartottak.

( 4 ) Az alperes e tekintetben a munka francia törvénykönyvének L. 3141‑5. cikkére hivatkozik, amelynek értelmében:

„A szabadság időtartamának meghatározása szempontjából tényleges munkavégzéssel töltött időtartamnak minősül: […]

5° Az a legfeljebb egyéves megszakítatlan időtartam, amelynek során munkahelyi baleset vagy foglalkozási megbetegedés következtében a munkaszerződés hatályát felfüggesztik”.

( 5 ) A Bíróság rendelkezésére álló információk összességéből kitűnik, hogy a Keolis Agen a Keolis csoport tagja, amely a franciaországi vasúti ágazat meghatározó jelentőségű szolgáltatójának minősülő SNCF csoportba tartozó társaságok körébe tartozik. Még ha úgy tűnik is, hogy a Keolis ez utóbbi ágazatban is jelen van, nem vitatott, hogy az alapügy szempontjából a Keolis Agen kizárólag autóbuszokat üzemeltet és kerékpár‑szolgáltatást nyújt.

( 6 ) Cour de Cassation (semmítőszék, szociális tanács), 2017. szeptember 21., no 16‑24.022, ECLI:FR:CCASS:2017:SO02067.

( 7 ) Conseil d’État (államtanács), 406009. sz. vélemény, 2017. április 26., ECLI:FR:CECHR:2017:406009.20170426, amelyben e bíróság magáévá teszi a Bíróság által a 2011. november 22‑i KHS ítéletben (C‑214/10, EU:C:2011:761, 44. pont; a továbbiakban: KHS ítélet) jóváhagyott tizenöt hónapos időszakot.

( 8 ) 2011. november 22‑iKHS ítélet (C‑214/10, EU:C:2011:761, 44. pont; a továbbiakban: KHS ítélet)..

( 9 ) 2018. október 4‑iDicu ítélet (C‑12/17, EU:C:2018:799; a továbbiakban: Dicu ítélet); 2018. november 6‑iBauer és Willmeroth ítélet (C‑569/16 és C‑570/16, EU:C:2018:871); 2018. november 6‑iKreuziger ítélet (C‑619/16, EU:C:2018:872); 2018. november 6‑iMax‑Planck‑Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften ítélet (C‑684/16, EU:C:2018:874; a továbbiakban: Max‑Planck‑Gesellschaft ítélet); 2019. november 19‑iTSN és AKT ítélet (C‑609/17 és C‑610/17, EU:C:2019:981); 2020. szeptember 8‑iBizottság és Tanács kontra Carreras Sequeros és társai ítélet (C‑119/19 P és C‑126/19 P, EU:C:2020:676).

( 10 ) Lásd a jelen indítvány 6. pontját.

( 11 ) 2012. január 24‑iDominguez ítélet (C‑282/10, EU:C:2012:33; a továbbiakban: Dominguez ítélet).

( 12 ) 2009. január 20‑i Schultz‑Hoff és társai ítélet (C‑350/06 és C‑520/06, EU:C:2009:18, 41. pont; a továbbiakban: Schultz‑Hoff ítélet).

( 13 ) Dominguez ítélet, 20., 30. és 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat. Lásd még: Dicu ítélet, 29. pont.

( 14 ) 2001. június 26‑i BECTU‑ítélet (C‑173/99, EU:C:2001:356, 55. pont; a továbbiakban: BECTU‑ítélet); Schultz‑Hoff ítélet, 47. pont.

( 15 ) Ezt a kifejezést csak az 1986. február 26‑iMarshall ítélet (152/84, EU:C:1986:84, 12. pont) használta azon szervek jellemzésére, amelyekkel szemben hivatkozni lehet az irányelvekre. Lásd még: 1990. július 12‑iFoster és társai ítélet (C‑188/89, EU:C:1990:313, 20. és 22. pont).

( 16 ) Azon szerveket illetően, amelyekkel szemben hivatkozni lehet az irányelvekre, a 2017. október 10‑iFarrell ítélet (C‑413/15, EU:C:2017:745) és a 2018. augusztus 7‑iSmith ítélet (C‑122/17, EU:C:2018:631) szolgált magyarázattal.

( 17 ) Ugyanezen ítélet, 37. pont.

( 18 ) Ez az ítélkezési gyakorlat a 2005. november 22‑iMangold ítélettel (C‑144/04, EU:C:2005:709) kezdődött, majd azt később megerősítették többek között a következő ítéletek is: 2010. január 19‑iKücükdeveci ítélet (C‑555/07, EU:C:2010:21); 2014. január 15‑iAssociation de médiation sociale ítélet (C‑176/12, EU:C:2014:2); 2018. április 17‑iEgenberger ítélet (C‑414/16, EU:C:2018:257).

( 19 ) BECTU‑ítélet, 43. pont; 2004. március 18‑iMerino Gómez ítélet (C‑342/01, EU:C:2004:160, 29. pont); 2006. március 16‑i Robinson‑Steele és társai ítélet (C‑131/04 és C‑257/04, EU:C:2006:177, 48. pont); Schultz‑Hoff ítélet, 22. pont; KHS ítélet, 23. pont; Dominguez ítélet, 16. pont.

( 20 ) Lásd ebben az értelemben: Max‑Planck‑Gesellschaft ítélet, 74. és 76. pont.

( 21 ) Ez megoldja a jelen ügyben felmerült kérdést mind a közvetlen hatály, mind az egyenlő versenyfeltételek szempontjából. Az irányelvek horizontális közvetlen hatályának el nem ismerése mindazonáltal – egyéb esetekben – valóban az állami társaságok magántársaságokkal szembeni hátrányos megkülönböztetéséhez vezethet. Ez a hátrányos megkülönböztetés, valamint a Lenz főtanácsnok által a Faccini Dori ügyre vonatkozó indítványban (C‑91/92, nem tették közzé, EU:C:1994:45) kifejtett egyéb érvek továbbra is elfogadható indokot jelentenek az irányelvek közvetlen hatályát horizontális helyzetekben el nem ismerő elmélet felülvizsgálatára.

( 22 ) Lásd a jelen indítvány 6. lábjegyzetét.

( 23 ) A francia munka törvénykönyvének L. 3245‑1. és D. 3141‑7. cikke.

( 24 ) Lásd a jelen indítvány 10. pontját.

( 25 ) Lásd például: 2009. április 23‑iAngelidaki és társai ítélet (C‑378/07–C‑380/07, EU:C:2009:250, 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); 2017. október 26‑iArgenta Spaarbank ítélet (C‑39/16, EU:C:2017:813, 38. pont).

( 26 ) Schultz‑Hoff ítélet, 25. pont; KHS ítélet, 31. pont.

( 27 ) KHS ítélet, 33. pont.

( 28 ) A munkaidő-irányelv (1)–(4) preambulumbekezdése. Lásd még ebben az értelemben a jelenlegi munkaidő‑irányelv által kodifikált 93/104 irányelvvel kapcsolatban: 2001. június 26‑iBECTU‑ítélet (C‑173/99, EU:C:2001:356, 37. és 38. pont).

( 29 ) Az Európai Unió csak az EUMSZ 151. cikkben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében fogadhat el szabályozást, amelyek magukban foglalják az élet‑ és munkakörülmények javítását. Még ha e rendelkezést korábban programjellegűként jellemezték is, az kiemelkedő jelentőséggel bírt az uniós munkajogi szabályozás értelmezésében. Lásd e tekintetben: Lecomte, F., „Embedding Employment Rights in Europe”, Columbia Journal of European Law, 17(1). kötet, 2011, 1. o., 12. és azt követő oldalak (az e rendelkezéssel kapcsolatos ítélkezési gyakorlat és az azt övező narratívák egy tisztán programjellegű rendelkezéstől egy jelentős értelmezési forrásokat biztosító eszköz irányába haladó alakulását vizsgálva).

( 30 ) LB ítélet, C‑120/21, 31. pont.

( 31 ) Érdemes tisztázni, hogy nem vélem úgy, hogy az Európai Unió ne kötelezhetné a tagállamokat a szabadságátvitelre nyitva álló időszakok korlátozására, ha a szubszidiaritás fényében igazolni tudja ezt a szabályozási szükségletet. Csak azt állítom, hogy a munkaidő‑irányelv jelenlegi formájában az Európai Unió nem szabályozta ezt a kérdést.

( 32 ) Dominguez ítélet, 18. pont.

( 33 ) Schultz‑Hoff ítélet, 28. pont.

( 34 ) Kiemelés Trstenjak főtanácsnok KHS ügyre vonatkozó indítványának (C-214/10, EU:C:2011:465, 43. pont) eredeti szövegében.

( 35 ) Schultz‑Hoff ítélet, 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

Ha az átviteli időszak tekintetében előírt határidő korlátozza magát a fizetett éves szabadsághoz való jog keletkezését, azt törvényben kell előírni a Charta 52. cikke (1) bekezdésének megfelelően. Tekintettel arra, hogy az alapügy tárgyát képező alapvető jogot az uniós jog biztosítja, kizárólag az uniós jog vezethet be ilyen korlátozást, a nemzeti jog azonban nem. Mindenesetre kérdéses, hogy a bírói jog – ahogyan azt az alperes a francia bíróságoktól kéri – bevezethet‑e ilyen korlátozást. Lásd ebben az értelemben: 2012. szeptember 5‑iParlament kontra Tanács ítélet (C‑355/10, EU:C:2012:516, 77. pont); 2015. szeptember 10‑iParlament kontra Tanács ítélet (C‑363/14, EU:C:2015:579, 53. pont); 2017. július 26‑iCseh Köztársaság kontra Bizottság ítélet (C‑696/15 P, EU:C:2017:595, 78. pont).

( 36 ) KHS ítélet, 30. pont; 2017. november 29‑iKing ítélet (C‑214/16, EU:C:2017:914, 54. pont); 2022. szeptember 22‑iFraport és St. Vincenz‑Krankenhaus ítélet (C‑518/20 és C‑727/20, EU:C:2022:707, 34. pont).

( 37 ) Lásd a jelen indítvány 34. pontját.

( 38 ) A francia kormány az észrevételeiben megemlíti, hogy a francia jog hároméves általános elévülési időt ír elő a munkaügyi jogviták esetében. A Bíróság főszabály szerint nem kifogásolta, hogy az elévülési idők ugyanarra az eredményre vezethetnek, mint az átviteli időszakok korlátozása. Lásd e tekintetben: LB ítélet, 40. pont.

( 39 ) Lásd a jelen indítvány 46. pontjában szereplő hivatkozásokat.

( 40 ) Csak annyit jegyzek meg, hogy úgy tűnik, hogy a Conseil d’État (államtanács) véleménye szerint Franciaországban a bírói hatalmi ág megállapíthat az átviteli időszak hosszára vonatkozó szabályt. A Cour de cassation (semmítőszék) ezzel szemben úgy véli, hogy az ilyen szabályozási döntés a jogalkotó hatáskörébe tartozik, és – eddig eredménytelenül – cselekvésre szólította fel a nemzeti jogalkotót. Lásd e tekintetben: Cour de cassation (semmítőszék), „Note explicative, Arrêt du 21 septembre 2017, no2067”, 3. o. Hasonló állásponttal kapcsolatban lásd: Véricel, M., „Le droit à congés payés du salarié malade face à la Cour de justice européenne et à la Cour de cassation”, Revue de droit du travail, No6, 2012, 371. o.

( 41 ) C‑337/10, EU:C:2012:263, 43. pont; a továbbiakban: Neidel ítélet. A KHS ítélet 38. pontjában és a Neidel ítélet 41. pontjában a Bíróság emellett azon véleményének is hangot adott, hogy az átviteli időszaknak lényegesen meg kell haladnia (nem pontosítva, hogy mit jelent a lényegesen) a vonatkozó referencia‑időszak tartamát. Ennek oka a munkaképtelen munkavállalóra több egymást követő referencia‑időszakra vonatkozó különleges körülmények figyelembevételének lehetővé tétele. A hosszabb átviteli időszak biztosítja, hogy a munkavállaló meg tudja tervezni, hogyan ossza el megfelelően az éves szabadság megszerzett napjainak kivételét.

( 42 ) KHS ítélet, 44. pont.

( 43 ) Lásd a jelen indítvány 44. pontját.

( 44 ) Lásd például: 2017. május 16‑i 2/15 (Szingapúrral kötendő szabadkereskedelmi megállapodás) vélemény (EU:C:2017:376, 149. pont).

( 45 ) A munka világára vonatkozó alapvető elvekről és jogokról szóló, 1998. június 18‑án Genfben elfogadott ILO‑nyilatkozat és mellékletei (2010. június 15‑én felülvizsgált melléklet).

( 46 ) Emellett, ahogyan azt Trstenjak főtanácsnok megállapította, az ILO fizetett éves szabadságról szóló egyezménye nem tekinthető a tagállamok jogszabályai közvetett és részleges harmonizálása érvényes eszközének. Trstenjak főtanácsnok KHS ügyre vonatkozó indítványa (C‑214/10, EU:C:2011:465, 8390. pont).

( 47 ) Ahogyan azt a jelen indítvány 41–43. pontjában kifejtettem.

Top