1

Az EUMSZ 263. cikken alapuló keresetében a felperes, a Max Heinr. OHG az Egységes Szanálási Testületnek (ESZT) az Egységes Szanálási Alapba fizetendő 2021. évi előzetes hozzájárulások kiszámításáról szóló, 2021. április 14‑i SRB/ES/2021/22 határozatának (a továbbiakban: megtámadott határozat) őt érintő részében történő megsemmisítését kéri.

[omissis]

25

A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

26

Az ESZT azt kéri, hogy a Törvényszék:

27

Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy keresetében a felperes megelőző jelleggel a megtámadott közlemény megsemmisítését is kéri arra az esetre, ha a Törvényszék azt a hatodik jogalapra válaszul a megtámadott határozathoz képest önálló tartalommal ruházná fel. A felperes szerint e közleményben az ESZT kifejti azon döntését, hogy nem ad helyt a 2018 és 2020 közötti hozzájárulási időszakokra vonatkozó előzetes hozzájárulásokra vonatkozó adatainak felülvizsgálata iránti kérelemnek.

28

E tekintetben meg kell állapítani, hogy a felperes által adott címe ellenére annak a megtámadott közlemény megsemmisítésére irányuló érvelése valójában a megtámadott határozat jogszerűségének vitatására korlátozódik. A felperes tehát nem terjeszt elő semmilyen önálló és célzott érvelést a megtámadott közleményre vonatkozóan. E körülmények között ebből azt a következtetést kell levonni, hogy a hatodik jogalap és a kereset egésze valójában kizárólag a megtámadott határozatra vonatkozik.

29

Keresete alátámasztására a felperes tizennégy jogalapra hivatkozik, amelyek a következőkön alapulnak:

30

Válaszában a felperes jelezte, hogy eláll a tizedik és tizenegyedik jogalaptól.

31

Először azokat a jogalapokat kell megvizsgálni, amelyekkel a felperes a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 14. cikke (2) bekezdésének és 3. cikke 11. pontjának jogellenességére hivatkozik, majd azokat a jogalapokat, amelyek közvetlenül a megtámadott határozat jogszerűségére vonatkoznak.

32

A tizenkettedik, tizenharmadik és tizennegyedik jogalap címében a felperes jogellenességi kifogásokat emel a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 14. cikkének (2) bekezdésével és 3. cikkének 11. pontjával szemben. Ugyanakkor a keresetlevélben foglalt érvelésből kitűnik, hogy a felperes lényegében e felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjának jogszerűségét is vitatja.

33

Ily módon konkrétabban a felperes a tizenkettedik jogalappal azt állítja, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikkének 11. pontja, 5. cikke (1) bekezdésének e) pontja és 14. cikkének (2) bekezdése sérti a 2014/59 irányelv 103. cikkének (7) bekezdését és az egyenlő bánásmód elvét. A tizenharmadik jogalappal a felperes arra hivatkozik, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet e rendelkezései sértik a Charta 16. cikke által védett vállalkozás szabadságát is. A tizennegyedik jogalappal a felperes azt állítja, hogy az említett rendelkezések sértik az EUMSZ 49. és EUMSZ 54. cikk által védett letelepedés szabadságát.

34

A felperes e jogellenességi kifogásokat arra az esetre terjesztette elő, ha a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontját úgy kellene értelmezni, hogy az nem teszi lehetővé a vagyonkezelői kötelezettségek kizárását az előzetes hozzájárulások meghatározására szolgáló források számításából.

35

Így először is meg kell vizsgálni, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy az nem teszi lehetővé az ilyen kizárást. Amennyiben ez a helyzet, másodszor azt kell értékelni, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 14. cikkének (2) bekezdése és 3. cikkének 11. pontja összeegyeztethető‑e a 2014/59 irányelv 103. cikkének (7) bekezdésével, az egyenlő bánásmód elvével, a Charta 16. cikkével, valamint az EUMSZ 49. és EUMSZ 54. cikkel.

36

A 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontja értelmében az előzetes hozzájárulások kiszámítása során kizárásra kerülnek a „befektetési vállalkozások esetében azon kötelezettségek, amelyek ügyféleszközök vagy ügyfélpénzek birtoklásából erednek, […] feltéve, hogy az érintett ügyfél az alkalmazandó fizetésképtelenségi törvény védelme alatt áll”.

37

A felperes arra hivatkozik, hogy e rendelkezést úgy kell értelmezni, hogy az lehetővé teszi a vagyonkezelői kötelezettségei összegének kizárását a forrásainak kiszámításából az előzetes hozzájárulásának meghatározása során, mivel e kötelezettségek teljesítik az említett rendelkezésben előírt feltételeket.

38

Az ESZT vitatja a felperes érvelését.

39

Az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikkének (1) bekezdése nem ruház diszkrecionális jogkört az ESZT‑re arra vonatkozóan, hogy az előzetes hozzájárulások kockázatalapú kiigazítása címén kizárjon bizonyos kötelezettségeket, hanem éppen ellenkezőleg, pontosan felsorolja azokat a feltételeket, amelyek mellett valamely kötelezettség ilyen kizárás tárgyát képezi (lásd ebben az értelemben: 2019. december 3‑iIccrea Banca ítélet, C‑414/18, EU:C:2019:1036, 93. pont). Ugyanezen ítélkezési gyakorlat szerint az egyenlő bánásmód, a hátrányos megkülönböztetés tilalma és az arányosság elvének figyelembevétele nem indokolhat más eredményt, mivel a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet olyan helyzeteket különböztetett meg, amelyek a szóban forgó kötelezettségek által jelentett kockázatokhoz közvetlenül kapcsolódó jelentős sajátosságokat mutatnak (2019. december 3‑iIccrea Banca ítélet, C‑414/18, EU:C:2019:1036, 95. pont).

40

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint az eltérést bevezető rendelkezéseket szigorúan kell értelmezni (lásd ebben az értelemben: 2019. november 14‑iState Street Bank International ítélet, C‑255/18, EU:C:2019:967, 39. és 40. pont). Ily módon, mivel a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikkének (1) bekezdése eltérést vezet be a 2014/59 irányelv 103. cikkének (2) bekezdésében előírt általános szabálytól, lehetővé téve bizonyos kötelezettségek kizárását az előzetes hozzájárulások kiszámításából, olyan rendelkezésnek minősül, amelyet szigorúan kell értelmezni.

41

Ebben az összefüggésben meg kell állapítani, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontja három együttes feltételt ír elő az érintett kötelezettségeknek az előzetes hozzájárulások kiszámításából való kizárására, nevezetesen először is azt, hogy e kötelezettségeket befektetési vállalkozásnak kell birtokolnia, másodszor azt, hogy azoknak az ügyfelek eszközeinek vagy likvid eszközeinek birtoklásából kell származniuk, harmadszor pedig azt, hogy ezeket az ügyfeleknek a fizetésképtelenségre vonatkozó jogszabályok védelmében kell részesülniük.

42

Az első feltételt illetően a felperes azt állítja, hogy őt a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontja értelmében vett befektetési vállalkozásnak kell tekinteni.

43

A „befektetési vállalkozás” fogalmát a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikkének 2. pontja úgy határozza meg, mint „a 2014/59/EU irányelv 2. cikke (1) bekezdésének 3. pontjában meghatározott befektetési vállalkozás […]”.

44

A felek között nem vitatott, hogy a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában a 2014/59 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének 3. pontja a „befektetési vállalkozás” fogalmát „az 575/2013 […] rendelet 4. cikke (1) bekezdésének 2. pontjában meghatározott […] befektetési vállalkozásra” hivatkozva határozta meg, amely utóbbi a „befektetési vállalkozás” fogalmát úgy határozta meg, mint „a 2004/39/EK irányelv 4. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében meghatározott jogalany, amely az említett irányelv által előírt követelmények hatálya alá tartozik, kivéve: a) a hitelintézeteket […]”.

45

Magából e rendelkezések szövegéből következik, hogy a felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjában foglalt eltérés a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában nem volt alkalmazandó azokra a szervezetekre, amelyek egyszerre voltak hitelintézetek és befektetési vállalkozások, mint a felperes esetében. E tekintetben nem vitatott, hogy a felperes olyan hitelintézet, amely a 806/2014 rendelet 2. cikkének, 3. cikke (1) bekezdése 13. pontjának, valamint a 2014/59 irányelv 2. cikke (1) bekezdése 2. pontjának együttesen értelmezett rendelkezései értelmében vett hitelintézetként banki engedéllyel rendelkezik.

46

E következtetést nem kérdőjelezi meg a felperes azon állítása, amely szerint engedéllyel rendelkezik a pénzügyi eszközök piacairól, valamint a 2002/92/EK irányelv és a 2011/61/EU irányelv módosításáról szóló, 2014. május 15‑i 2014/65/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2014. L 173., 349. o.; helyesbítések: HL 2016. L 188., 28. o.; HL 2016. L 273., 35. o.; HL 2017. L 64., 116. o.) I. melléklete A. szakaszának 1–7. pontjában említett szolgáltatások nyújtására és befektetési tevékenységek végzésére.

47

Ugyanis, amint azt az ESZT állítja, ha a Bizottság a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjában mind a hitelintézeteket, mind a befektetési vállalkozásokat, sőt azokat a hitelintézeteket is meg kívánta volna említeni, amelyek szintén befektetési vállalkozások, e rendelkezésben az „intézményekre”, nem pedig a „befektetési vállalkozásokra” hivatkozott volna. A Bizottság egyébként így járt el e rendelkezés a), b) és f) pontjában az „intézmény” kifejezést használva. Ezzel szemben, amikor a Bizottság az e felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikkének (1) bekezdése szerinti kivétel alkalmazását bizonyos szervezetekre kívánta korlátozni, pontosabb megfogalmazásokat alkalmazott, mint például az e rendelkezés c), d) és e) pontjában használt „központi szerződő felek”, „központi értéktárak” és „befektetési vállalkozások” fogalmak esetében.

48

Végül, ami a felperes azon érvét illeti, amely szerint az, hogy a 2014/59 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének 3. pontja a hitelintézetekre és befektetési vállalkozásokra vonatkozó prudenciális követelményekről és a 648/2012/EU rendelet módosításáról szóló, 2013. június 26‑i 575/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2013. L 176., 1. o.; helyesbítések: HL 2013. L 208., 68. o.; HL 2017. L 20., 2. o.) 4. cikke (1) bekezdésének 2. pontjára hivatkozik, olyan hibának minősül, amelyet az ESZT‑nek ki kellett volna javítania, a felperes nem szolgáltat semmilyen kézzelfogható bizonyítékot ezen állítás alátámasztására.

49

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a „befektetési vállalkozásnak” jelenleg a 2014/59 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének 3. pontjában szereplő meghatározását a befektetési vállalkozások prudenciális felügyeletéről, valamint a 2002/87/EK, a 2009/65/EK, a 2011/61/EU, a 2013/36/EU, a 2014/59/EU és a 2014/65/EU irányelv módosításáról szóló, 2019. november 27‑i (EU) 2019/2034 európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2019. L 314., 64. o.) 63. cikkének 1. pontja módosította. E fogalommeghatározás jelenleg a befektetési vállalkozásokra vonatkozó prudenciális követelményekről, valamint az 1093/2010/EU, az 575/2013/EU, a 600/2014/EU és a 806/2014/EU rendelet módosításáról szóló, 2019. november 27‑i (EU) 2019/2033 európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2019. L 314., 1. o.) 4. cikke (1) bekezdésének 22. pontjára hivatkozik, amely a „befektetési vállalkozás” fogalmát illetően a 2014/65 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének 1. pontjára utal, amely e fogalmat úgy határozza meg, hogy az minden olyan jogi személyre vonatkozik, amely harmadik személyek részére befektetési szolgáltatást nyújt, anélkül hogy e körből kizárná a hitelintézeteket.

50

Ugyanakkor a felek között nem vitatott, hogy a „befektetési vállalkozás” 2014/59 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének 3. pontjában szereplő fogalommeghatározásának e módosítása a 2019/2034 irányelv (39) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 67. cikke (1) bekezdésének második albekezdése értelmében csak 2021. június 26‑tól volt alkalmazandó.

51

A fentiekből következik, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdése e) pontjának a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában, 2021. április 14‑én alkalmazandó változatát úgy kell értelmezni, hogy az nem teszi lehetővé a felpereshez hasonló hitelintézetek által birtokolt kötelezettségeknek az előzetes hozzájárulásuk meghatározására szolgáló források kiszámításából való kizárását.

52

E körülmények között a felperes vagyonkezelői kötelezettségei nem felelnek meg a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjában előírt első feltételnek.

53

Mivel a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjában előírt három feltétel kumulatív jellegű, a felperes érvelését teljes egészében el kell utasítani, anélkül hogy meg kellene vizsgálni, hogy a másik két feltétel teljesül‑e.

54

Következésképpen meg kell vizsgálni a felperes által a tizenkettedik, tizenharmadik és tizennegyedik jogalap keretében megfogalmazott jogellenességi kifogásokat.

55

A jelen jogalap két részből áll, amelyek közül az első a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikke 11. pontjának, 5. cikke (1) bekezdése e) pontjának és 14. cikke (2) bekezdésének a 2014/59 irányelv 103. cikke (7) bekezdésének megsértése miatti jogellenességén, a második pedig az egyenlő bánásmód elvének ugyanezen rendelkezések általi megsértésén alapul.

56

Előzetesen meg kell állapítani, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 14. cikkének (2) bekezdése azt a kötelezettséget írja elő az intézmények számára, hogy legalább az e felhatalmazáson alapuló rendelet II. mellékletében említett információkat az ESZT rendelkezésére bocsássák, tekintettel arra, hogy e melléklet második franciabekezdése szerint az intézmények kötelesek benyújtani az ESZT‑nek az említett felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikkének 11. pontjában meghatározott, a 86/635/EGK tanácsi irányelv 3. szakasza értelmében vett „[ö]sszes kötelezettségre” vonatkozó adatokat. a bankok és más pénzügyi intézmények éves beszámolójáról és összevont (konszolidált) éves beszámolóiról szóló, 1986. december 8‑i1986. december 8‑i (HL 1986. L 372., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 157. o.), vagy a nemzetközi számviteli standardok alkalmazásáról szóló, 2002. július 19‑i 1606/2002/EK európai parlamenti és tanácsi rendeletben (HL 2002. L 243., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 29. kötet, 609. o.) említett nemzetközi beszámolókészítési standardok alapján.

57

A fenti 39–53. pontból kitűnik, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontja nem írja elő a vagyonkezelői kötelezettségeknek az előzetes hozzájárulások kiszámításából való kizárását, és így e számításba belefoglalja e kötelezettségeket. Ilyen kizárást e felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikkének 11. pontja és 14. cikkének (2) bekezdése sem ír elő.

58

A felperes lényegében azt állítja, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet fent hivatkozott rendelkezései sértik a 2014/59 irányelv 103. cikke (7) bekezdésének a) pontját, mivel azok az intézmények kockázati profiljának meghatározása során nem veszik figyelembe a vagyonkezelői kötelezettségek kockázatának hiányát.

59

Az ESZT vitatja a felperes érvelését.

60

E tekintetben meg kell állapítani, hogy a 2014/59 irányelv 103. cikke (7) bekezdésének megfelelően a Bizottság felhatalmazást kap arra, hogy felhatalmazáson alapuló jogi aktusokat fogadjon el az „előzetes hozzájárulások intézmények kockázati profilja szerinti kiigazítása” fogalmának pontosítása céljából.

61

Ugyanakkor az EUMSZ 290. cikk értelmében vett felhatalmazás keretében a Bizottság a ráruházott hatáskörök gyakorlása során széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, amikor többek között összetett értékelést és mérlegelést kell végeznie (lásd ebben az értelemben: 2017. május 11‑iDyson kontra Bizottság ítélet, C‑44/16 P, EU:C:2017:357, 53. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

62

Ez a helyzet az előzetes hozzájárulások kockázati profilhoz való igazítására vonatkozó, a 2014/59 irányelv 103. cikkének (7) bekezdése szerinti kritériumok meghatározását illetően.

63

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy e hozzájárulások sajátos jellege – amint az a 2014/59 irányelv (105)–(107) preambulumbekezdéséből és a 806/2014 rendelet (41) preambulumbekezdéséből kitűnik – annak biztosításából áll, hogy a pénzügyi ágazat megfelelő pénzügyi forrásokat biztosítson az ESZM számára ahhoz, hogy ez utóbbi el tudja látni feladatait, miközben arra ösztönöz, hogy az érintett intézmények kevésbé kockázatos működési módokat válasszanak (lásd ebben az értelemben: 2021. július 15‑iBizottság kontra Landesbank Baden‑Württemberg és ESZT ítélet, C‑584/20 P és C‑621/20 P, EU:C:2021:601, 113. pont).

64

Ebben az összefüggésben, és amint az a 2014/59 irányelv (114) preambulumbekezdéséből kitűnik, az uniós jogalkotó megbízta a Bizottságot, hogy felhatalmazáson alapuló jogi aktus útján pontosítsa, milyen módszerrel igazítják ki az intézmények szanálásfinanszírozási rendszerhez való hozzájárulásait a kockázati profiljuk arányában.

65

Ugyanezen célból ezen irányelv (107) preambulumbekezdése pontosítja, hogy a nemzeti finanszírozási rendszerekhez való előzetes hozzájárulások méltányos kiszámításának biztosítása és a kevésbé kockázatos modellben történő működés ösztönzése érdekében az ilyen hozzájárulásoknak figyelembe kell venniük az intézmények hitel‑, likviditási és piaci kockázatának fokát.

66

A fentiekből következik, hogy a Bizottságnak az intézmények kockázati profilja alapján kellett kidolgoznia az előzetes hozzájárulások kiigazítására vonatkozó szabályokat, amelyek két, egymáshoz kapcsolódó célt követnek, nevezetesen egyrészt a bankok tevékenységeiből eredő különböző kockázatok figyelembevételének biztosítását, másrészt pedig ugyanezen intézmények arra való ösztönzését, hogy kevésbé kockázatos működési módokat kövessenek.

67

Márpedig, amint az a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet elfogadásához kapcsolódó dokumentumokból, többek között a „JRC technical work supporting Commission second level legislation on risk based contributions to the (single) resolution fund”‑ból (a Közös Kutatóközpont szaktanulmánya az [egységes] szanálási alap kockázatain alapuló hozzájárulásokra vonatkozó másodlagos bizottsági szabályozás alátámasztására) és a „Commission Staff Working Document: estimates of the application of the proposed methodology for the calculation of contributions to resolution financing arrangements”‑ből (a Bizottság szolgálatainak munkadokumentuma: a szanálások finanszírozási eszközeihez való hozzájárulások kiszámítására javasolt módszer alkalmazásával kapcsolatos becslések) kitűnik, hogy az ilyen szabályok kidolgozása a Bizottság összetett értékelését és értékelését vonta maga után, mivel meg kellett vizsgálnia azokat a különböző tényezőket, amelyek alapján a különböző típusú kockázatokat a banki és pénzügyi szektorban kezelték.

68

A fentiekre tekintettel a Bizottság széles mérlegelési jogkörrel rendelkezett annak érdekében, hogy a 2014/59 irányelv 103. cikkének (7) bekezdése alapján elfogadja „az előzetes hozzájárulásoknak az intézmények kockázati profilja szerinti kiigazítása” fogalmát pontosító szabályokat.

69

E körülmények között, ami az alapvető éves hozzájárulások 2014/59 irányelv 103. cikkének (7) bekezdése szerinti kiigazításának módszerét illeti, az uniós bíróság felülvizsgálatának arra kell korlátozódnia, hogy a Bizottság számára biztosított mérlegelési jogkör gyakorlása nem volt‑e nyilvánvalóan hibás, vagy nem követtek‑e el hatáskörrel való visszaélést, illetve hogy a Bizottság nem lépte‑e túl nyilvánvalóan e jogkör korlátait (lásd ebben az értelemben: 2011. július 21‑iEtimine ítélet, C‑15/10, EU:C:2011:504, 60. pont).

70

E körülmények között a felperesnek kell bizonyítania, hogy a fenti 57. pontban hivatkozott rendelkezések nyilvánvaló hibát vagy hatáskörrel való visszaélést tartalmaznak, vagy hogy azok nyilvánvalóan túllépnek a 2014/59 irányelv 103. cikkének (7) bekezdésében a Bizottságra ruházott mérlegelési jogkör határain, mivel nem írják elő a vagyonkezelői kötelezettségeknek az előzetes hozzájárulása kiszámításából való kizárását.

71

E tekintetben a felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság megsértette a 2014/59 irányelv 103. cikkének (7) bekezdését, amennyiben a vagyonkezelői kötelezettségek nem jelentenek kockázatot, ami két okból is releváns az előzetes hozzájárulások kiszámítása szempontjából. Először is álláspontja szerint az ügyfelek azon likvid eszközei, amelyeket vagyonkezelőként birtokol, védelmet élveznek abban az esetben, ha a fizetésképtelenségre vonatkozó német jog alapján fizetésképtelen lenne. Másodszor a felperes azt állítja, hogy mivel az ilyen intézmény csődje esetén köteles az ügyfelek pénzeszközeit a termék szerinti intézményeknek továbbítani, e pénzeszközöket ezenkívül a betétbiztosítási rendszerekről szóló, 2014. április 16‑i 2014/49/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2014. L 173., 149. o.; helyesbítések: HL 2014. L 212., 47. o.; HL 2014. L 309., 37. o.) értelmében vett betétbiztosítási rendszer védi.

72

Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a 2014/59 irányelv 103. cikkének (7) bekezdése nyolc olyan elemet ír elő, amelyet a Bizottságnak figyelembe kell vennie az előzetes hozzájárulásoknak az intézmények kockázati profilja szerinti kiigazítása céljából. Márpedig – noha „az intézmény kockázati kitettsége” e tényezők között szerepel, így a Bizottság köteles azt figyelembe venni az olyan felhatalmazáson alapuló jogi aktus elfogadásakor, mint a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet – e körülmény csupán egyike azon nyolc szempontnak, amelyet a Bizottságnak figyelembe kell vennie az ilyen jogi aktus kidolgozása során.

73

Ezt követően a 2014/59 irányelv 103. cikkének (7) bekezdésében semmi nem utal arra, hogy a Bizottság köteles lenne döntő jelentőséget tulajdonítani egy vagy több, a fenti 72. pontban említett elemnek, mint például az intézmény kockázatnak való kitettségének. Egyébiránt e rendelkezés nem pontosítja, hogy a Bizottságnak milyen módon kell figyelembe vennie ezt a kitettséget.

74

Végül és mindenesetre a felperes nem bizonyította, hogy a vagyonkezelői kötelezettségek szanálás esetén semmilyen kockázattal nem járnak.

75

Mindenekelőtt ugyanis, ami a felperes azon érvét illeti, amely szerint a vagyonkezelői kötelezettségek nem jelentenek kockázatot szanálás esetén, mivel az ügyfelek azon likvid eszközeit, amelyeket vagyonkezelőként birtokol, fizetésképtelenség esetén a német jog védi, meg kell állapítani, hogy a felperes nem vitatta az ESZT azon állítását, amely szerint e jog nem biztosít különleges védelmet az ügyfelek pénzeszközeinek mindaddig, amíg azok tranzitszámlán találhatók.

76

E tekintetben az ESZT kifejtette – anélkül, hogy azt a felperes vitatta volna –, hogy az a tény, hogy e pénzeszközöket ilyen tranzitszámlán tartják, növelte a vagyonkezelői kötelezettségekhez kapcsolódó kockázatot, mivel azokat nem különítették el azonnal a felperes többi eszközeitől, tehát fizetésképtelenség esetén nem védte őket a német jog.

77

Ezzel kapcsolatban egyébként a keresetlevélből kitűnik, és a felperes a tárgyaláson is megerősítette, hogy e pénzeszközöket a hónap 15‑én vagy 30‑án a termék szerinti intézményeknél vezetett közös vagyonkezelői számlákra utalják át, ami azt jelenti, hogy a pénzeszközök legfeljebb tizenöt napig a tranzitszámlán maradhatnak anélkül, hogy azokat fizetésképtelenség esetén a német jog védelemben részesítené.

78

Ugyanígy a felperes tévesen állítja, hogy a vagyonkezelői kötelezettségek semmilyen kockázatot nem jelentenek attól a pillanattól kezdve, hogy az ügyfelek pénzeszközeit átutalják a tranzitszámláról a termék szerinti intézményekbe, mivel ezen intézmények egyikének fizetésképtelensége esetén ezeket az összegeket védi a betétbiztosítási rendszer.

79

E tekintetben a felperes nem vitatta az ESZT azon érvét, amely szerint ahhoz, hogy az ügyfelek pénzeszközeit a betétbiztosítási rendszer védje, az szükséges, hogy az érintett termék szerinti intézmények székhelye valamely tagállamban legyen, és hogy az ügyfelek ne utaljanak több mint 100000 eurót ilyen intézményekbe, így az említett védelem mind területi, mind mennyiségi szempontból korlátozott.

80

A fentiekre tekintettel a felperes nem bizonyította, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikkének 11. pontja, 5. cikke (1) bekezdésének e) pontja és 14. cikkének (2) bekezdése ellentétes volt a 2014/59 irányelv 103. cikkének (7) bekezdésével.

81

A felperes lényegében azt állítja, hogy annak hiánya, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikkének 11. pontjában, 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjában és 14. cikkének (2) bekezdésében kizárják a vagyonkezelői kötelezettségeket az előzetes hozzájárulás kiszámításából, ellentétes az egyenlő bánásmód elvével, mivel a felpereshez hasonló hitelintézetek az e felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjában említett befektetési vállalkozásokkal összehasonlítható helyzetben vannak, de eltérő bánásmódban részesülnek.

82

Az ESZT vitatja ezt az érvelést.

83

Emlékeztetni kell arra, hogy az egyenlő bánásmód elve mint általános uniós jogi elv megköveteli, hogy a hasonló helyzeteket ne kezeljék eltérő módon, és hogy az eltérő helyzeteket ne kezeljék egyenlő módon, kivéve ha az ilyen bánásmód objektíven igazolható (2021. február 3‑iFussl Modestraße Mayr ítélet, C‑555/19, EU:C:2021:89, 95. pont).

84

Mivel a felperes az egyenlő bánásmód elvének megsértésére hivatkozik, neki kell pontosan megjelölnie azokat a hasonló helyzeteket, amelyekről úgy véli, hogy azokat eltérően kezelték, illetve azokat az eltérő helyzeteket, amelyekről úgy véli, hogy azokat ugyanúgy kezelték (2013. április 12‑iDu Pont de Nemours [France] és társai kontra Bizottság ítélet, T‑31/07, nem tették közzé, EU:T:2013:167, 311. pont).

85

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az ilyen helyzetek hasonló jellegét az azokat jellemző tényezők összességére tekintettel kell értékelni. E tényezőket – többek között – a szóban forgó különbségtételt létrehozó uniós aktus tárgyának és céljának fényében kell meghatározni és értékelni. Ezen túlmenően tekintetbe kell venni azon szabályozási terület elveit és céljait, amely alá a szóban forgó aktus tartozik (lásd: 2021. február 3‑iFussl Modestraße Mayr ítélet, C‑555/19, EU:C:2021:89, 99. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

86

Ami a 2014/59 irányelv, a 806/2014 rendelet és a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet tárgyát és célját illeti, emlékeztetni kell arra, hogy e jogi aktusok az ESZM területére tartoznak, amelynek létrehozása a 806/2014 rendelet (12) preambulumbekezdésének megfelelően arra irányul, hogy semleges megközelítést biztosítson a fizetésképtelen intézményekkel szemben, erősítse az ESZM‑ben részt vevő tagállamok intézményeinek stabilitását, és megelőzze az esetleges válságoknak az e mechanizmusban részt nem vevő tagállamokba való átterjedését a belső piac egésze működésének megkönnyítése érdekében.

87

Ami továbbá konkrétabban az említett 2014/59 irányelvnek, a 806/2014 rendeletnek és 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendeletnek az előzetes hozzájárulásokat bevezető rendelkezéseit illeti, a fenti 63. pontból kitűnik, hogy e rendelkezések célja annak biztosítása, hogy a pénzügyi ágazat – a biztosítási jellegű logikát követve – elegendő pénzügyi forrást nyújtson az ESZM‑nek ahhoz, hogy el tudja látni feladatait, és arra ösztönözze az intézményeket, hogy kevésbé kockázatos működési módokat fogadjanak el.

88

Ezen elvekre és célokra tekintettel kell először is megvizsgálni, hogy a felpereshez hasonló befektetési tevékenységek végzésére is engedéllyel rendelkező hitelintézetek összehasonlítható helyzetben vannak‑e a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjában említett befektetési vállalkozásokkal (a továbbiakban: befektetési vállalkozások) a vagyonkezelői kötelezettségeknek az előzetes hozzájárulások kiszámítása során történő figyelembevétele tekintetében.

89

E tekintetben meg kell állapítani, hogy az előzetes hozzájárulások olyan szanálási intézkedések finanszírozására irányulnak, amelyek elfogadása a 806/2014 rendelet 18. cikke (1) bekezdésének c) pontjából és (5) bekezdéséből következő azon feltételtől függ, hogy az ilyen intézkedés közérdekből szükséges legyen, vagyis lehetővé teszi többek között azon – az e rendelet 14. cikke (2) bekezdésének b) pontjában említett – cél elérését, hogy elkerüljék azokat a jelentős negatív hatásokat, amelyeket valamely intézmény felszámolása gyakorolna a pénzügyi stabilitásra – beleértve a piaci infrastruktúrákat is –, különösen a továbbgyűrűzés megakadályozása révén, a piaci fegyelem fenntartása mellett.

90

Márpedig, amint arra a 2019/2034 irányelv (4) preambulumbekezdése rámutat, a hitelintézetek és befektetési vállalkozások nem jelentenek hasonló kockázatot a fizetésképtelenségük által a pénzügyi stabilitásra gyakorolt esetleges káros hatások tekintetében, mivel a hitelintézetekkel ellentétben a befektetési vállalkozások nem rendelkeznek jelentős méretű lakossági és vállalati hitelportfóliókkal, valamint nem gyűjtenek betéteket. A lakossági és vállalati betét‑, illetve hitelportfólióval való rendelkezés ugyanis kockázatot jelent a pénzügyi stabilitásra nézve, ha az adós magánszemélyek vagy vállalkozások nagymértékben nem tudják visszafizetni ezeket a kölcsönöket az érintett hitelintézeteknek, vagy ha a betétek jelentős részét kivonják.

91

Ez annál is inkább így van, mivel a hitelintézetek és befektetési vállalkozások ügyfelei eltérőek. Amint ugyanis arra az ESZT hivatkozik, anélkül hogy e tekintetben ellentmondanának neki, a befektetési vállalkozások ügyfélköre olyan személyekből áll, akik bizonyos, a pénzügyi eszközökhöz kapcsolódó sajátos szolgáltatásokat vesznek igénybe, e megállapítást pedig megerősíti az ilyen vállalkozások „ügyfele” fogalmának meghatározása, amelyet a 2014/65 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének 9. pontja határoz meg. Ezzel szemben, amint az az 575/2013 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének 1. pontjából kitűnik, a hitelintézetek – a befektetési tevékenységek végzésére is engedéllyel rendelkező hitelintézeteket is beleértve – a nyilvánosságtól betéteket vagy más visszafizetendő pénzeszközöket vesznek át, és saját számlára hiteleket nyújtanak, így szolgáltatásaikat szélesebb személyi körnek nyújtják.

92

E körülmények között annak valószínűsége, hogy az ilyen hitelintézet a 806/2014 rendelet 18. cikke (1) bekezdésének c) pontja és (5) bekezdése alapján szanálás tárgyát képezze, nagyobb, mint hogy valamely befektetési vállalkozás képezze szanálás tárgyát, így az intézmények e két kategóriája e tekintetben nincs összehasonlítható helyzetben.

93

Hasonlóképpen, ezen intézmények helyzete nem hasonlítható össze a vagyonkezelői kötelezettségek kezelését illetően.

94

E tekintetben a felperes nem vitatta komolyan, hogy az 1998. szeptember 9‑i Wertpapierhandelsgesetz (az értékpapírok kereskedelméről szóló törvény; BGBl. 1998 I, 2708. o.) 84. §‑ának (2) bekezdése értelmében a befektetési vállalkozások, amelyek nem jogosultak betétgyűjtési műveleteket végezni, kötelesek azonnal elkülöníteni hitelintézeteknél vezetett vagyonkezelői számlákon az ügyfelektől kapott pénzeszközöket. Ezzel szemben az olyan hitelintézet, mint a felperes, nem köteles így eljárni a befektetési tevékenységek gyakorlása keretében, mivel – amint az a fenti 76–77. pontban kifejtett megfontolásokból kitűnik – nem köteles az említett pénzeszközöket azonnal átutalni a tranzitszámláról a termékek szerinti intézmények részére.

95

E körülmények között a felperes nem bizonyította, hogy a befektetési vállalkozások birtokában lévő vagyonkezelői kötelezettségek olyan kockázati szintnek voltak kitéve, amely összehasonlítható a felpereshez hasonló, befektetési tevékenységek végzésére engedéllyel rendelkező hitelintézetek által birtokolt vagyonkezelői kötelezettségekének szintjével. Következésképpen a felperes nem állíthatja, hogy a befektetési tevékenységek végzésére is engedéllyel rendelkező hitelintézetek – köztük a felperes – helyzete összehasonlítható a befektetési vállalkozások helyzetével, és hogy ennélfogva az intézmények e két típusát ugyanúgy kell kezelni a vagyonkezelői kötelezettségeknek az előzetes hozzájárulások kiszámítása során történő kizárását illetően.

96

Másodszor, a felperes arra hivatkozik, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikkének 11. pontja és 14. cikkének (2) bekezdése egyenlőtlen bánásmódot vezet be a Németországban, illetve az olyan tagállamokban székhellyel rendelkező létesítmények között, amelyek éltek a 86/635 irányelv 10. cikke (1) bekezdésének harmadik mondatában foglalt eltéréssel.

97

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 806/2014 rendelet 70. cikke (2) bekezdése második albekezdése b) pontjának és a 2014/59 irányelv 103. cikke (2) bekezdésének megfelelően az ESZT minden egyes intézmény esetében kiszámítja az alapvető éves hozzájárulást, amint az a fenti 17. pontban megállapításra került. Ez a hozzájárulás arányos az érintett intézmény szavatolótőkén és biztosított betéteken kívüli kötelezettségei összegének – e hozzájárulás uniós alapon számított részét illetően – az ESZM‑ben részt vevő tagállamok területén engedélyezett valamennyi intézmény, valamint – e hozzájárulás nemzeti alapon számított részét illetően – a szóban forgó intézmény székhelye szerinti tagállam területén engedélyezett valamennyi intézmény szavatolótőkén és biztosított betéteken kívüli kötelezettségei teljes összegéhez mért arányával.

98

Az e számítás céljából figyelembe veendő kötelezettségek meghatározását illetően emlékeztetni kell arra, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikkének 11. pontja az „összes kötelezettséget” úgy határozza meg, mint „a 86/635 […] irányelv 3. szakaszában meghatározott, vagy az 1606/2002 […] rendeletben említett nemzetközi pénzügyi beszámolási standardokkal összhangban meghatározott összes kötelezettség […]”.

99

Továbbá a 86/635 irányelv 10. cikke (1) bekezdésének megfelelően, amely ezen irányelv 3. szakaszának részét képezi, azokat az eszközöket, amelyeket a hitelintézet saját nevében, de harmadik személy javára kezel, főszabály szerint akkor kell kimutatni e hitelintézet mérlegében, ha az jogcímet szerez az érintett eszközökre.

100

Mindemellett a 86/635 irányelv 10. cikke (1) bekezdésének harmadik mondata úgy rendelkezik, hogy a tagállamok engedélyezhetik, hogy az ilyen eszközöket a mérlegen kívül mutassák ki, feltéve hogy léteznek külön szabályok, amelyek alapján az ilyen eszközök kizárhatók a hitelintézet felszámolásakor a felosztásra kerülő eszközök köréből.

101

E tekintetben a felek azt állították, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság által a 86/635 irányelv 10. cikkének való megfelelés érdekében elfogadott rendelkezések értelmében az ebben az államban székhellyel rendelkező befektetési tevékenységek végzésére engedéllyel rendelkező hitelintézet – mint amilyen a felperes – vagyonkezelői kötelezettségeit fel kellett tüntetni annak mérlegében.

102

A felek azt is jelezték, hogy egyes tagállamok éltek a 86/635 irányelv 10. cikke (1) bekezdésének harmadik mondatában biztosított lehetőséggel annak érdekében, hogy lehetővé tegyék az e tagállamokban székhellyel rendelkező intézmények számára, hogy mérlegen kívül szerepeltessék a saját nevükben, de harmadik személyek javára kezelt pénzeszközöket.

103

Ebből a felperes szerint az következik, hogy ha az intézmény székhelye olyan tagállamban van, amely élt a 86/635 irányelv 10. cikke (1) bekezdésének harmadik mondatában biztosított lehetőséggel, az ilyen vagyonkezelői tevékenységekre vonatkozó kötelezettségeket mérlegen kívül is feltüntetheti, így e kötelezettségeket nem veszik figyelembe az alapvető éves hozzájárulásának kiszámításakor. Ezzel szemben a számítás során figyelembe kell venni az olyan tagállamokban, mint például Németországban székhellyel rendelkező intézmények vagyonkezelői kötelezettségeit, amelyek nem biztosították a lehetőséget, hogy a vagyonkezelői eszközöket és kötelezettségeket mérlegen kívül tüntessék fel.

104

Így a fenti 103. pontban ismertetett következmény a 806/2014 rendelet 70. cikke (2) bekezdése második albekezdése b) pontjának és a 2014/59 irányelv 103. cikke (2) bekezdésének a 86/635 irányelv 3. szakaszával, és különösen 10. cikke (1) bekezdésének harmadik mondatával összefüggésben történő együttes alkalmazásából következik, amely meghatározza az intézmények „kötelezettségeinek” fogalmát, és rögzíti a tagállamok azon lehetőségét, hogy eltérő szabályokat válasszanak a vagyonkezelői kötelezettségeknek az intézmények mérlegében történő feltüntetésére vonatkozóan.

105

Márpedig a felperes nem vitatta e rendelkezések érvényességét az egyenlő bánásmód elvére tekintettel.

106

Ezt követően, ha a felperes érvelését úgy kell értelmezni, hogy valójában azt állítja, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikkének 11. pontja és 14. cikkének (2) bekezdése sérti az egyenlő bánásmód elvét, mivel e rendelkezések nem veszik figyelembe a különböző tagállamok számviteli szabályai között a vagyonkezelői kötelezettségeknek az intézmények mérlegébe való felvételét illetően fennálló különbséget, meg kell jegyezni, hogy az egyenlő bánásmód elve nem hatalmazza fel a Bizottságot arra, hogy az EUMSZ 290. cikk alapján felhatalmazáson alapuló jogi aktusok elfogadásakor az uniós jogalkotó által az e rendelkezés alapján adott felhatalmazáson túl is eljárjon. Következésképpen a Bizottságnak nem feladata, hogy orvosolja az uniós jog végrehajtására vonatkozó eltérő nemzeti szabályokat, hacsak nem kap erre felhatalmazást jogalkotási aktusban.

107

A jelen ügyben sem a 2014/59 irányelv, sem a 806/2014 rendelet nem hatalmazta fel a Bizottságot arra, hogy harmonizálja a vagyonkezelői kötelezettségeknek az intézmények mérlegében való feltüntetésére vonatkozó nemzeti számviteli szabályokat.

108

E körülmények között a felperes nem róhatja fel a Bizottságnak, hogy megsértette az egyenlő bánásmód elvét azáltal, hogy nem orvosolta az e kötelezettségeknek a mérlegben való feltüntetésére vonatkozó nemzeti számviteli szabályok tekintetében fennálló eltéréseket.

109

Mindenesetre, még ha feltételezzük is, hogy a Bizottság a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikkének 11. pontjában a kötelezettségeknek a 86/635 irányelv 3. szakaszában szereplőtől eltérő meghatározást adhatott volna, ebből nem következik, hogy e felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikkének 11. pontja sérti az egyenlő bánásmód elvét.

110

Ugyanis, amint az az ítélkezési gyakorlatból következik, a hátrányos megkülönböztetés tilalma nem vonatkozik az esetleges eltérő bánásmódra, amely az egyes tagállamok jogszabályai között fennálló különbségekből adódhat, feltéve hogy e jogszabályok a hatályuk alá tartozó valamennyi személyt egyformán érintik (lásd ebben az értelemben: 2009. július 16‑iHorvath ítélet, C‑428/07, EU:C:2009:458, 55. pont; 2013. szeptember 19‑iPanellinios Syndesmos Viomichanion Metapoiisis Kapnou ítélet, C‑373/11, EU:C:2013:567, 35. pont).

111

Bár ezt az elvet kétségtelenül az uniós jogi rendelkezések értelmezése keretében dolgozták ki a nemzeti szabályozásnak a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvére tekintettel való összeegyeztethetőségének értékelése érdekében – nem lehet ez másképp az olyan uniós jogi rendelkezés érvényességének értékelését illetően, amely mérlegelési mozgásteret biztosít a tagállamoknak, amely alapján e különböző jogszabályokat elfogadhatják (2013. szeptember 19‑iPanellinios Syndesmos Viomichanion Metapoiisis Kapnou ítélet, C‑373/11, EU:C:2013:567, 36. pont).

112

A jelen ügyben a felperes nem állította, és még kevésbé bizonyította, hogy az érintett német szabályozás nem érinti egyenlő módon a hatálya alá tartozó valamennyi személyt.

113

Ezenkívül az uniós szabályozás elfogadása egy adott cselekvési területen eltérő következményekkel járhat egyes gazdasági szereplőkre nézve egyedi helyzetükre vagy a rájuk vonatkozó nemzeti szabályokra tekintettel, és az ilyen következmény nem tekinthető az egyenlő bánásmód elve megsértésének, ha az említett szabályozás objektív és az általa elérni kívánt célokhoz igazodó kritériumokon alapul (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2013. szeptember 19‑iPanellinios Syndesmos Viomichanion Metapoiisis Kapnou ítélet, C‑373/11, EU:C:2013:567, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

114

E tekintetben a felperes nem terjesztett a Törvényszék elé egyetlen olyan bizonyítékot sem, amelyből az következne, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikkének 11. pontja, amennyiben az a 86/635 irányelv 3. szakaszára utal, nem objektív és a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet által követett célokhoz igazodó kritériumokon alapult.

115

A felperes érvét tehát el kell utasítani.

116

Harmadszor a felperes azt állítja, hogy egyenlőtlen bánásmódban részesül azon hitelintézetekhez képest, amelyek mérlegét a nemzetközi számviteli standardok szerint készítik el, amennyiben mérlegét nem tudja e standardok szerint készíteni, mivel az alkalmazandó német szabályozás szerint kizárólag az anyavállalatok jogosultak mérlegüket kizárólag e standardok alapján elkészíteni.

117

E tekintetben rá kell mutatni egyrészt arra, hogy az ilyen állítólagos egyenlőtlen bánásmód egy olyan előírás alkalmazásának a következménye, amely az alkalmazandó német jogszabályokból ered, nem pedig a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikkének 11. pontjából, 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjából vagy 14. cikkének (2) bekezdéséből, amelynek érvényességét a felperes vitatja.

118

Másrészt és mindenesetre, amint azt maga a felperes is elismeri, a beszámolót a nemzetközi számviteli standardok szerint is el tudta volna készíteni, de úgy döntött, hogy ezt adminisztratív és pénzügyi okokból nem teszi meg. E körülmények között a felperes ezen okból nem hivatkozhat egyenlőtlen bánásmódra.

119

A fentiekből következik, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikkének 11. pontja, 5. cikke (1) bekezdésének e) pontja vagy 14. cikkének (2) bekezdése sérti az egyenlő bánásmód elvét.

120

Következésképpen a tizenkettedik jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

[omissis]

144

A felperes azt állítja, azáltal, hogy megtagadta a vagyonkezelői kötelezettségei összegének az előzetes hozzájárulások kiszámításából való kizárását, az ESZT megsértette a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontját. Az e jogalapot alátámasztó érvelés két részre oszlik.

145

A felperes arra hivatkozik, hogy a megtámadott határozat annak megtagadásával, hogy az előzetes hozzájárulások kiszámításából kizárja a vagyonkezelői kötelezettségeinek összegét, sérti a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontját.

146

Az ESZT vitatja ezt az érvelést.

147

Amint az a fenti 39–52. pontból kitűnik, a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontját úgy kell értelmezni, hogy az nem teszi lehetővé a felperes vagyonkezelői kötelezettségeinek kizárását az előzetes hozzájárulásának kiszámításából.

148

E körülmények között az ESZT nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor nem zárta ki e kötelezettségek összegét a felperes előzetes hozzájárulásának kiszámításából.

149

Ennélfogva az első jogalap első részét mint megalapozatlant el kell utasítani.

150

A felperes azt állítja, hogy abban az esetben, ha a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontját úgy kell értelmezni, hogy az nem teszi lehetővé vagyonkezelői kötelezettségeinek kizárását előzetes hozzájárulásának kiszámításából, e felhatalmazáson alapuló rendelet célja, valamint az egyenlő bánásmód és az arányosság elve megköveteli, hogy e rendelkezést a felperes helyzetére analógia útján alkalmazzák.

151

Az ESZT vitatja ezt az érvelést.

152

Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdése e) pontjának a hatálya alá tartozókhoz hasonló helyzetekre történő alkalmazása, még ha azok nem is felelnek meg az e rendelkezésben foglalt valamennyi feltételnek, összeegyeztethetetlen az említett rendelkezés szövegével (lásd ebben az értelemben: 2019. december 3‑iIccrea Banca ítélet, C‑414/18, EU:C:2019:1036, 92. pont).

153

Ily módon a Bíróság megállapította, hogy az a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikkének (1) bekezdése nem biztosít mérlegelési jogkört a hatáskörrel rendelkező hatóságok számára annak érdekében, hogy a kockázat szerinti kiigazítások címén bizonyos kötelezettségeket kizárjanak a 2014/59 irányelv 103. cikkének (2) bekezdésében szereplő hozzájárulásokból, hanem éppen ellenkezőleg, pontosan felsorolja azokat a feltételeket, amelyek mellett bizonyos kötelezettségek kizárhatók az előzetes hozzájárulások kiszámításából (lásd ebben az értelemben: 2019. december 3‑iIccrea Banca ítélet, C‑414/18, EU:C:2019:1036, 93. pont).

154

Következésképpen a felperes állításával ellentétben az ESZT nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor nem alkalmazta vele szemben analógia útján a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontját.

155

A felperes által hivatkozott egyenlő bánásmód és arányosság elvének figyelembevétele nem indokolhat más eredményt, mivel a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet olyan helyzeteket különböztetett meg, amelyek a szóban forgó kötelezettségek által jelentett kockázatokhoz közvetlenül kapcsolódó jelentős sajátosságokat mutatnak (2019. december 3‑iIccrea Banca ítélet, C‑414/18, EU:C:2019:1036, 95. pont).

156

Mindenesetre a fenti 83–120. pontban kifejtett megfontolásokra tekintettel a felperes nem állíthatja, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdése e) pontja analógia útján történő alkalmazásának hiánya ellentétes az egyenlő bánásmód elvével.

157

Ugyanezt a következtetést kell levonni az arányosság elvét illetően is.

158

E tekintetben az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az arányosság elve, amely az uniós jog általános jogelvei közé tartozik, megköveteli, hogy az uniós intézmények aktusai alkalmasak legyenek az érintett szabályozással kitűzött jogszerű célok megvalósítására, és ne menjenek túl az azok eléréséhez szükséges mértéken, így amennyiben több alkalmas intézkedés kínálkozik, a kevésbé kényszerítő intézkedéshez kell folyamodni, és az okozott hátrányok a kitűzött célokhoz képest nem lehetnek aránytalanul nagyok (2016. május 4‑i ítélet, Philip Morris Brands és társai ítélet, C‑547/14, EU:C:2016:325, 165. pont; 2021. január 20‑iABLV Bank kontra ESZT, T‑758/18, EU:T:2021:28, 142. pont; lásd még ebben az értelemben: 2010. június 8‑iVodafone és társai ítélet, C‑58/08, EU:C:2010:321, 51. pont).

159

Először is, ami a felperes vagyonkezelői kötelezettségei előzetes hozzájárulásának kiszámítása során való figyelembevételének megfelelő jellegét illeti, a felperes nem vitatja, hogy a vagyonkezelői kötelezettségeinek e hozzájárulás kiszámításába való beszámítása hozzájárul az előzetes hozzájárulások fenti 63. pontban ismertetett céljainak megvalósításához azáltal, hogy elegendő pénzügyi forrást biztosít az ESZM‑nek ahhoz, hogy elláthassa feladatait, és arra ösztönzi az intézményeket, hogy kevésbé kockázatos működési módszereket fogadjanak el.

160

E tekintetben a felperes alá nem támasztott állítások megfogalmazására szorítkozott.

161

A felperes ugyanis egyrészt azt állítja, hogy a vagyonkezelői kötelezettségeinek az előzetes hozzájárulásának kiszámítása során való figyelembevétele elfogadhatatlan és a méretéhez képest egyértelműen aránytalan terhet ró rá. Márpedig a fenti 39–52. pontban kifejtett megfontolásokra tekintettel az ilyen érvnek nem lehet helyt adni, mivel a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjában foglalt kötelezettségek kizárása nem az érintett intézmények méretétől, hanem az e rendelkezésben meghatározott, a méretükhöz nem kapcsolódó feltételek tiszteletben tartásától függ.

162

Másrészt a felperes arra hivatkozik, hogy az előzetes hozzájárulásának meghatározása során a vagyonkezelői kötelezettségei összegének beszámítása a forrásainak kiszámításába ellentétes a 2014/59 irányelv 103. cikkének (7) bekezdésében meghatározott kritériumokkal. E tekintetben elegendő megállapítani, hogy a felperes nem fejti ki a jogilag megkövetelt módon az ezen érv és az arányosság elve közötti kapcsolatot.

163

Ezt követően, ami a felperes vagyonkezelői kötelezettségei előzetes hozzájárulásának kiszámítása során a fenti 63. pontban említett célokra tekintettel való figyelembevételének szükségességét illeti, meg kell állapítani, hogy a felperes lényegében két érvre hivatkozik.

164

Először is a felperes azt állítja, hogy a vagyonkezelői kötelezettségeinek figyelembevétele nem szükséges, mivel az ügyfelek pénzeszközeit a termék szerinti intézmények betétek formájában már gyűjtik, és azokat a betétbiztosítási rendszerük védi, és elegendő biztosíték áll rendelkezésre ahhoz, hogy ezen ügyfeleket a fizetésképtelenségre vonatkozó jog védelemben részesítse. Álláspontja szerint a vagyonkezelői kötelezettségeinek figyelembevétele e kötelezettségeknek az előzetes hozzájárulása kiszámítása keretében történő esetleges kétszeres figyelembevételéhez vezetne.

165

E tekintetben a felperes ugyanakkor nem fejti ki, hogy az előzetes hozzájárulások kiszámításának mely konkrét módszere lenne kevésbé korlátozó az intézmények számára, amely ugyanakkor alkalmas lenne a fenti 63. pontban említett célok ugyanolyan hatékony elérésére, kompenzálva többek között az ESZA‑ban rendelkezésre álló pénzügyi eszközöknek az ilyen kizárás által okozott csökkenését.

166

Ezt követően és mindenesetre a felperes nem hivatkozott egyetlen olyan körülményre sem, amely alkalmas lenne az ESZT fenti 79. pontban hivatkozott azon állításának megkérdőjelezésére, amely szerint ahhoz, hogy az ügyfelek pénzeszközeit a betétbiztosítási rendszer védje, az szükséges, hogy az érintett termék szerinti intézmények székhelye valamely tagállamban legyen, és hogy az ügyfelek ne utaljanak több mint 100000 eurót az ilyen intézményekbe.

167

Végül, ami a felperes arra alapított érvét illeti, hogy a vagyonkezelői kötelezettségeinek figyelembevétele e kötelezettségeknek az előzetes hozzájárulásának kiszámítása során történő állítólagos kétszeres figyelembevételéhez vezetne, elegendő megállapítani, hogy a felperes nem terjeszt elő egyetlen olyan érvet sem, amely arra utalna, hogy a Bizottság a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjával teljes mértékben meg kívánta szüntetni a kötelezettségek kétszeres beszámításának minden formáját.

168

Másodszor a felperes arra hivatkozik, hogy a vagyonkezelői kötelezettségeinek az előzetes hozzájárulásának kiszámítása során való figyelembevétele nem felel meg a szükségesség kritériumának, mivel fizetésképtelenség esetén ügyfelei jogosultak lennének az általa kezelt vagyonkezelői eszközök elkülönítésére, ami azt mutatja, hogy ezen ügyfelek védelmére elegendő biztosíték létezik.

169

Egyrészt ezt az érvelést a fenti 165. pontban kifejtettekkel azonos okok miatt el kell utasítani.

170

Másrészt és mindenesetre a felperes nem bizonyította, hogy az ügyfeleinek eszközeit és likvid eszközeit fizetésképtelenség esetén olyan garanciák fedezik, amelyek hasonlóak a befektetési vállalkozások ügyfeleinek eszközeit és likvid eszközeit fedező garanciákhoz, amint az a fenti 75–77. pontban megállapításra került.

171

Végül a felperes nem terjesztett a Törvényszék elé egyetlen olyan konkrét bizonyítékot sem, amely annak bizonyítására irányulna, hogy vagyonkezelői kötelezettségeinek az előzetes hozzájárulásának kiszámításába való bevonása a fenti 63. pontban említett célokhoz képest nyilvánvalóan aránytalan hátrányokat okozna.

172

E körülmények között az első jogalap második részét, és ennélfogva e jogalap egészét el kell utasítani.

[omissis]

240

Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az indokolás hiánya vagy elégtelensége imperatív jogalapnak minősül, amelyet az uniós bíróság hivatalból figyelembe vehet, sőt köteles figyelembe venni (lásd: 2009. december 2‑iBizottság kontra Írország és társai ítélet, C‑89/08 P, EU:C:2009:742, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Következésképpen a Törvényszék a felperes által hivatkozottakon kívül más indokolási hiányosságokat is figyelembe vehet, sőt köteles figyelembe venni, különösen akkor, ha azokra az eljárás során derül fény.

241

A jelen ügyben a Törvényszék úgy véli, hogy hivatalból kell vizsgálnia, hogy az ESZT megsértette‑e indokolási kötelezettségét az éves célszint meghatározását illetően.

242

E célból a Törvényszék pervezető intézkedés útján és a tárgyaláson meghallgatta a feleket a megtámadott határozat indokolásának az éves célszint meghatározását érintő valamennyi esetleges hiányosságáról.

243

E pontosítást követően emlékeztetni kell arra, hogy a 806/2014 rendelet 69. cikke (1) bekezdésének megfelelően a 2016. január 1‑jén kezdődő nyolcéves kezdeti időszak (a továbbiakban: kezdeti időszak) végén az ESZA‑ban rendelkezésre álló pénzügyi eszközöknek el kell érniük a végső célszintet, amely az ESZM‑ben részt vevő valamennyi tagállam területén engedélyezett összes hitelintézet biztosított betétei összegének legalább 1%‑át teszi ki (a továbbiakban: végső célszint).

244

A 806/2014 rendelet 69. cikkének (2) bekezdése szerint a kezdeti időszakban az előzetes hozzájárulásokat a lehető legegyenletesebben kell elosztani időben mindaddig, amíg el nem érik ezt az alábbi 243. pontban említett végső célszintet, megfelelően figyelembe véve azonban az üzleti ciklus fázisát és a prociklikus hozzájárulásoknak az intézmények pénzügyi helyzetére gyakorolt lehetséges hatását.

245

A 806/2014 rendelet 70. cikkének (2) bekezdése pontosítja, hogy a részt vevő valamennyi, az ESZM‑ben részt vevő tagállam területén engedélyezett intézmények összessége által fizetendő hozzájárulás nem haladhatja meg a végső célszint 12,5%‑át.

246

Ami az előzetes hozzájárulások kiszámításának módját illeti, a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 4. cikkének (2) bekezdése előírja, hogy az ESZT azok összegét az éves célszint alapján, a végső célszint figyelembevételével, valamint az ESZM‑ben részt vevő tagállamok összességének területén engedélyezett valamennyi intézmény esetében az előző évi biztosított betétek negyedévente számított átlagos összege alapján határozza meg.

247

Hasonlóképpen, a 2015/81 végrehajtási rendelet 4. cikke szerint az ESZT az egyes intézményekre vonatkozó előzetes hozzájárulást a végső célszint alapján és a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendeletben rögzített módszertan szerint meghatározandó éves célszint alapján számítja ki.

248

A jelen ügyben, amint az a megtámadott határozat (48) preambulumbekezdéséből kitűnik, az ESZT a 2021. évi hozzájárulási időszakra az éves célszint összegét 11287677212,56 euróban állapította meg.

249

A megtámadott határozat (36) és (37) preambulumbekezdésében az ESZT lényegében kifejtette, hogy az éves célszintet a biztosított betétek előző években való alakulására, a gazdasági helyzet valamennyi releváns változására, valamint az üzleti ciklus fázisával kapcsolatos mutatókra és a prociklikus hozzájárulásoknak az intézmények pénzügyi helyzetére gyakorolt hatásaira vonatkozó elemzés alapján kell meghatározni. Ezt követően az ESZT úgy ítélte meg, hogy az ezen elemzésen és az ESZA rendelkezésére álló pénzügyi eszközökön alapuló együtthatót (a továbbiakban: együttható) kell meghatározni. Az ESZT ezt az együtthatót a 2020‑ban biztosított betétek átlagos összegének egynyolcadára alkalmazta az éves célszint megállapítása érdekében.

250

Az ESZT a megtámadott határozat (38)–(47) preambulumbekezdésében ismertette az együttható meghatározása érdekében követett megközelítést.

251

A megtámadott határozat (38) preambulumbekezdésében az ESZT megállapította, hogy a biztosított betétek folyamatosan emelkedő tendenciát mutatnak az ESZM‑ben részt vevő valamennyi tagállami intézmény tekintetében. E betétek negyedévente számított átlagos összege a 2020. évre vonatkozóan 6,689 billió eurónak felelt meg.

252

A megtámadott határozat (40) és (41) preambulumbekezdésében az ESZT ismertette a biztosított betétek előre jelzett alakulását a kezdeti időszak fennmaradó három évében, azaz a 2021–2023‑as időszakban. Az ESZT becslése szerint a biztosított betétek éves növekedési rátája a kezdeti időszak végéig 4% és 7% között lesz.

253

A megtámadott határozat (42)–(45) preambulumbekezdésében az ESZT értékelést nyújtott be az üzleti ciklus fázisáról, valamint arról, hogy az előzetes hozzájárulások milyen potenciális prociklikus hatást gyakorolhatnak az intézmények pénzügyi helyzetére. E célból jelezte, hogy több mutatót is figyelembe vett, mint például a Bizottságnak a bruttó hazai termék növekedésére vonatkozó előrejelzését és az Európai Központi Bank erre vonatkozó előrejelzéseit vagy a magánszektornak a bruttó hazai termék százalékában kifejezett hiteláramlását.

254

A megtámadott határozat (46) preambulumbekezdésében az ESZT arra a következtetésre jutott, hogy bár észszerűen várható, hogy a bankunión belül folytatódni fog a biztosított betétek növekedése, e növekedés üteme alacsonyabb lesz, mint a 2020. évi növekedés. E tekintetben az ESZT a megtámadott határozat (47) preambulumbekezdésében jelezte, hogy „elővigyázatos megközelítést” alkalmazott a biztosított betéteknek a következő években, 2023‑ig tartó növekedési ütemét illetően.

255

E megfontolásokra tekintettel az ESZT a megtámadott határozat (48) preambulumbekezdésében az együttható értékét 1,35%‑ban állapította meg. Ezt követően kiszámította az éves célszint összegét, a 2020‑ban biztosított betétek átlagos összegét megszorozva ezzel az együtthatóval, és e számítás eredményét elosztotta nyolccal, az említett határozat (48) preambulumbekezdésében szereplő következő matematikai képletnek megfelelően:

„Cél0 [az éves célszint összege] = Biztosított betétek összege2020 * 0,0135 * ⅛ = 11287677212,56 EUR”.

256

A tárgyaláson az ESZT ugyanakkor jelezte, hogy a 2021‑es hozzájárulási időszak éves célszintjét a következőképpen határozta meg.

257

Először is, jövőre vonatkozó elemzés alapján az ESZT az ESZM‑ben részt vevő összes tagállam területén engedélyezett valamennyi intézmény biztosított betéteinek összegét, amelyet a kezdeti időszak végére jeleztek előre, körülbelül 7,5 billió euróban határozta meg. Ezen összeg megállapításához az ESZT figyelembe vette a 2020‑ban biztosított betétek átlagos összegét, azaz 6,689 billió eurót, a biztosított betétek 4%‑os éves növekedési rátáját, valamint a kezdeti időszak végéig fennmaradó hozzájárulási időszakok számát, azaz hármat.

258

Másodszor, a 806/2014 rendelet 69. cikke (1) bekezdésének megfelelően az ESZT e 7,5 billió euró 1%‑át számította ki a kezdeti időszak végén elérendő végső célszint, vagyis körülbelül 75 milliárd euró becsült összegének megszerzése érdekében.

259

Harmadszor, az ESZT ez utóbbi összegből levonta az ESZA számára 2021‑ben már rendelkezésre álló pénzügyi forrásokat, azaz körülbelül 42 milliárd eurót, annak érdekében, hogy megkapja azt az összeget, amelyet a kezdeti időszak vége, azaz a 2021 és 2023 közötti időszak vége előtt fennmaradó hozzájárulási időszakokban még be kellett szedni. Ez az összeg körülbelül 33 milliárd eurót tett ki.

260

Negyedszer az ESZT az utóbbi összeget hárommal osztotta fel, hogy azt egységesen felosszák az említett három fennmaradó hozzájárulási időszak között. A 2021‑es hozzájárulási időszakra vonatkozó éves célszintet így a fenti 248. pontban említett összegben, azaz körülbelül 11,287 milliárd euróban határozták meg.

261

Az ESZT a tárgyaláson azt is állította, hogy nyilvánosságra hozott olyan információkat, amelyekre a fenti 257–260. pontban ismertetett módszer támaszkodott, és amelyek lehetővé tették volna a felperes számára, hogy megértse azt a módszert, amellyel az éves célszintet meghatározták. Közelebbről pontosította, hogy a honlapján 2021 májusában, vagyis a megtámadott határozat elfogadását követően, de a jelen kereset benyújtását megelőzően közzétette a „Fact Sheet 2021” című tájékoztatót (a továbbiakban: tájékoztató), amely tartalmazta a végső célszint becsült összegét. Ehhez hasonlóan az ESZT azt állította, hogy az ESZA‑n belül rendelkezésre álló pénzügyi eszközök összege az internetes oldalán, valamint más nyilvános forrásokból is elérhető volt, mégpedig jóval a megtámadott határozat elfogadását megelőzően.

262

Ami az indokolási kötelezettség tartalmát illeti, az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy annak érdekében hogy az érdekeltek – jogaiknak a hatáskörrel rendelkező bíróság előtt történő védelme érdekében – megismerhessék e határozat tényleges indokait, és hogy e bíróság gyakorolhassa felülvizsgálati jogkörét, az uniós intézmény vagy szerv által hozott határozat indokolásának többek között nem szabad ellentmondásokat tartalmaznia (lásd ebben az értelemben: 2008. július 10‑iBertelsmann és Sony Corporation of America kontra Impala ítélet, C‑413/06 P, EU:C:2008:392, 169. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2005. szeptember 22–iSuproco kontra Bizottság ítélet, T‑101/03, EU:T:2005:336, 20. és 45–47. pont; 2015. december 16–iGörögország kontra Bizottság ítélet, T‑241/13, EU:T:2015:982, 56. pont.

263

Hasonlóképpen, amikor a megtámadott határozat kibocsátója az uniós bíróság előtti eljárás során e határozat indokait illetően bizonyos magyarázatokkal szolgál, e magyarázatoknak összhangban kell lenniük az e határozatban kifejtett megfontolásokkal (lásd ebben az értelemben: 2005. szeptember 22‑iSuproco kontra Bizottság ítélet, T‑101/03, EU:T:2005:336, 45–47. pont; 2016. december 13‑iPrinteos és társai kontra Bizottság ítélet, T‑95/15, EU:T:2016:722, 54. és 55. pont).

264

Ugyanis, amennyiben a megtámadott határozatban felhozott megfontolások nincsenek összhangban a bírósági eljárás során nyújtott ilyen magyarázatokkal, az érintett határozat indokolása nem teljesíti a fenti 217. és 218. pontban felidézett funkciókat. Közelebbről, az ilyen következetlenség megakadályozza egyrészt az érdekelteket abban, hogy a kereset benyújtása előtt megismerjék a megtámadott határozat valódi indokait, és előkészítsék velük szembeni védekezésüket, másrészt pedig az uniós bíróságot abban, hogy azonosítsa azokat az indokokat, amelyek e határozat valódi jogi alapjául szolgáltak, és megvizsgálja, hogy azok megfelelnek‑e az alkalmazandó szabályoknak.

265

Végül emlékeztetni kell arra, hogy amikor az ESZT az előzetes hozzájárulásokat megállapító határozatot fogad el, tájékoztatnia kell az érintett intézményeket e hozzájárulások kiszámításának módszeréről (lásd: 2021. július 15‑iBizottság kontra Landesbank Baden‑Württemberg és ESZT ítélet, C‑584/20 P és C‑621/20 P, EU:C:2021:601, 122. pont).

266

Ugyanennek kell vonatkoznia az éves célszint meghatározásának módszerére is, mivel ez az összeg alapvető jelentőséggel bír az ilyen határozat rendszerében. Amint ugyanis az a 2015/81 végrehajtási rendelet 4. cikkéből kitűnik, az előzetes hozzájárulások kiszámításának módja az említett összegnek az összes érintett intézmény közötti felosztásából áll, így ugyanezen összeg növelése vagy csökkentése ezen intézmények mindegyike előzetes hozzájárulásának ennek megfelelő növelésével vagy csökkentésével jár.

267

A fentiekből következik, hogy amennyiben az ESZT a megtámadott határozat útján köteles magyarázattal szolgálni az intézmények számára az éves célszint meghatározásának módszerére vonatkozóan, e magyarázatoknak összhangban kell lenniük az ESZT által a bírósági eljárás során nyújtott, a ténylegesen alkalmazott módszerre vonatkozó magyarázatokkal.

268

Márpedig a jelen ügyben nem ez a helyzet.

269

Mindenekelőtt ugyanis meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat a (48) preambulumbekezdésében egy matematikai képletet mutatott be, amelyet az éves célszint összege meghatározásának alapjaként ismertetett. Márpedig úgy tűnik, hogy e képlet nem foglalja magában az ESZT által ténylegesen alkalmazott módszer elemeit, amint azt a tárgyaláson kifejtették. Amint ugyanis az a fenti 257–260. pontból kitűnik, az ESZT e módszer keretében úgy kapta meg az éves célszint összegét, hogy a végső célszintből levonta az ESZA‑n belül rendelkezésre álló pénzügyi eszközöket annak érdekében, hogy kiszámítsa azt az összeget, amelyet a kezdeti időszak végéig még kapnia kellett, és ez utóbbi összeget elosztotta hárommal. Márpedig a számítás e két szakasza nem jelenik meg az említett matematikai képletben.

270

Egyébiránt e megállapítást nem kérdőjelezheti meg az ESZT azon állítása, amely szerint 2021 májusában közzétette a tájékoztatót, amely a végső célszint esetleges összegeit feltüntető sávot tartalmazott, valamint internetes oldalán közzétette az ESZA‑ban rendelkezésére álló pénzügyi eszközök összegét. Függetlenül ugyanis attól a kérdéstől, hogy a felperesnek ténylegesen tudomása volt‑e ezekről az összegekről, ez utóbbiak önmagukban nem teszik lehetővé számára annak megértését, hogy a fenti 269. pontban említett két műveletet az ESZT ténylegesen alkalmazta, pontosítva ráadásul, hogy a megtámadott határozat (48) preambulumbekezdésében előírt matematikai képlet azokat még csak nem is említi.

271

Hasonló következetlenségek érintik az 1,35%‑os együttható meghatározásának módját is, pedig az elsődleges szerepet játszik a fenti 255. pontban említett matematikai képletben. Ez az együttható ugyanis értelmezhető úgy, hogy más paraméterek mellett a biztosított betéteknek a kezdeti időszak fennmaradó éveiben előre jelzett növekedésén alapul. Márpedig, amint azt az ESZT a tárgyaláson elismerte, ezt az együtthatót oly módon határozták meg, hogy az igazolni tudja az éves célszint összege kiszámításának eredményét, vagyis azt követően, hogy az ESZT ezt az összeget a fenti 257–260. pontban kifejtett négy lépés alapján kiszámította, és különösen úgy, hogy az ESZA‑n belül rendelkezésre álló pénzügyi eszközöknek a végső célszintből történő levonásából eredő összeget hárommal osztotta. Márpedig ez a művelet a megtámadott határozatból egyáltalán nem tűnik ki.

272

Ezenkívül emlékeztetni kell arra, hogy a tájékoztató szerint a végleges célszint becsült összege 70 és 75 milliárd euró között volt. Márpedig e sáv inkoherensnek bizonyul a biztosított betétek növekedési arányának 4% és 7% közötti, a megtámadott határozat (41) preambulumbekezdésében szereplő tartományával. Az ESZT ugyanis a tárgyaláson jelezte, hogy az éves célszint meghatározása céljából a biztosított betétek 4%‑os növekedési rátáját vette figyelembe – amely a második tartomány legalacsonyabb rátája volt –, és így kapta eredményül a 75 milliárd euróra becsült végső célszintet, amely az első tartomány legmagasabb értékét képezte. Úgy tűnik tehát, hogy e két tartomány között ellentmondás áll fenn. Egyrészt ugyanis a biztosított betétek alakulásának arányára vonatkozó tartomány a 4%‑os mértéket meghaladó értékeket is magában foglal, amelyek alkalmazása azonban a végső célszintnek az e célszintre vonatkozó tartományban szereplőknél magasabb becsült összegéhez vezetett volna. Másrészt a felperes számára lehetetlen megérteni azt az okot, amely miatt az ESZT az említett célszinthez tartozó tartományba 75 milliárd eurónál alacsonyabb összegeket is beszámított. Ennek eléréséhez ugyanis 4% alatti kamatlábat kellett alkalmazni, amely azonban nem tartozik a biztosított betétek növekedési rátájára vonatkozó tartományba. E körülmények között a felperes nem volt képes meghatározni, hogy az ESZT milyen módon használta az e betétek változásának rátájára vonatkozó tartományt a becsült végső célszint kiszámításához.

273

Ebből következik, hogy ami az éves célszint meghatározását illeti, az ESZT által ténylegesen alkalmazott, a tárgyaláson kifejtett módszer nem felel meg a megtámadott határozatban leírt módszernek, így azokat a valós indokokat, amelyekre tekintettel e célszintet meghatározták, a megtámadott határozat alapján sem az intézmények, sem a Törvényszék nem tudta azonosítani.

274

A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat indokolása az éves célszint meghatározását illetően hiányos. Következésképpen a megtámadott határozatot ezen okból meg kell semmisíteni.

275

A Törvényszék hivatalból elvégzett vizsgálata alapján meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat indokolása az éves célszint meghatározását illetően hiányos. Mivel e hibák önmagukban megalapozhatják e határozat megsemmisítését, a határozatot a felperest érintő részében meg kell semmisíteni.

[omissis]

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített nyolcadik tanács)

a következőképpen határozott: