–

MR képviseletében S. Buhlmann és F. Ufer Rechtsanwälte,

–

a Generalstaatsanwaltschaft Bamberg képviseletében N. Goldbeck, meghatalmazotti minőségben,

–

a német kormány képviseletében J. Möller, F. Halabi, M. Hellmann és U. Kühne, meghatalmazotti minőségben,

–

a francia kormány képviseletében A. Daniel és A.‑L. Desjonquères, meghatalmazotti minőségben,

–

az osztrák kormány képviseletében M. Augustin, A. Posch, J. Schmoll és K. Steininger, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében S. Grünheid és M. Wasmeier, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem egyrészt a Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14‑i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló, 1990. június 19‑én Schengenben aláírt és 1995. március 26‑án hatályba lépett egyezmény (HL 2000. L 239., 19. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 2. kötet, 9. o.; a továbbiakban: SMVE) 55. cikke (1) bekezdése b) pontjának az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 50. cikkére tekintettel való érvényességére, másrészt az SMVE 54. és 55. cikkének és a Charta 50. és 52. cikkének az értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet az MR‑rel szemben bűnszervezet létrehozása és befektetési csalás miatt Németországban indított büntetőeljárás keretében terjesztették elő.

3

Az SMVE‑t a Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14‑én Schengenben aláírt megállapodás (HL 2000. L 239., 13. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 2. kötet, 3. o.) végrehajtása érdekében kötötték meg.

4

Az SMVE 54–56. cikke ezen egyezmény „Rendőrség és biztonság” című III. címének „A kétszeres büntetés tilalma (ne bis in idem) elvének alkalmazása” című 3. fejezetében szerepel. Az SMVE 54. cikke a következőket írja elő:

„Az ellen a személy ellen, akinek a cselekményét a Szerződő Felek egyikében jogerősen elbírálták, ugyanazon cselekmény alapján nem lehet egy másik Szerződő Fél területén büntetőeljárást indítani, amennyiben elítélés esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélet meghozatalának helye szerinti Szerződő Fél jogszabályainak értelmében azt többé nem lehet végrehajtani.”

5

Az SMVE 55. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Ezen egyezmény megerősítésekor, elfogadásakor vagy jóváhagyásakor az alábbi esetekben vagy esetek egyikében bármely Szerződő Fél kinyilváníthatja, hogy az 54. cikket magára nézve nem tekinti kötelezőnek:

[…]

[…]

(2)   Az a Szerződő Fél, amely az (1) bekezdés b) pontjában említett kivétellel kapcsolatos nyilatkozatot tett, meghatározza azokat a bűncselekményfajtákat, amelyekre ez a kivétel alkalmazható.

[…]”

6

Az SMVE 56. cikke a következőket mondja ki:

„Ha egy Szerződő Fél területén újabb büntetőeljárást indítanak olyan személlyel szemben, akit egy másik Szerződő Fél ugyanazon cselekmény alapján már jogerősen elítélt, az ezen cselekmény miatt az utóbbi Szerződő Félnél letöltött szabadságvesztés időtartamát le kell vonni a kiszabott büntetésből. Amilyen mértékben a nemzeti jogszabályok lehetővé teszik, a szabadságvesztéssel nem járó büntetéseket is be kell számítani.”

7

A szervezett bűnözés elleni küzdelemről szóló, 2008. október 24‑i 2008/841/IB tanácsi kerethatározat (HL 2008. L 300., 42. o.) (1) preambulumbekezdésének szövege a következő:

„A Hágai Program célja az [Európai] Unió és tagállamai közös képességeinek javítása többek között a határokon átnyúló szervezett bűnözés elleni küzdelem érdekében. Ezt a célt főként a jogszabályok közelítésével kell elérni. Az [Unió] tagállamainak szorosabban együtt kell működniük a bűnszervezetek veszélyei és elterjedése elleni küzdelem érdekében, valamint az állampolgárok elvárásaira és a tagállamok saját igényeire való hatékony válaszadás céljából. E tekintetben a 2004. november 4–5‑i brüsszeli Európai Tanács következtetéseinek 14. pontja rámutat arra, hogy Európa polgárai azt várják az [Uniótól], hogy – az alapvető jogok és szabadságok tiszteletben tartásának biztosítása mellett – az olyan, határokon átnyúló problémák kapcsán, mint amilyen a szervezett bűnözés, hatékonyabb, kombinált megközelítést alkalmazzon.”

8

E kerethatározatnak a „Bűnszervezetben való részvételhez kapcsolódó bűncselekmények” című 2. cikke értelmében:

„Valamennyi tagállam meghozza a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a bűnszervezethez kapcsolódó következő magatartástípusok egyike vagy mindkettő bűncselekménynek minősüljön:

9

Az említett kerethatározat „Szankciók” című 3. cikke a következőket írja elő:

„(1)   Valamennyi tagállam meghozza szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy:

(2)   Valamennyi tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy súlyosbító körülménynek minősüljön, ha a 2. cikkben említett bűncselekményeket – az adott tagállam által meghatározott módon – bűnszervezet keretében követték el.”

10

Az SMVE megerősítésekor a Németországi Szövetségi Köztársaság ezen egyezmény 55. cikkének (1) bekezdése alapján nyilatkozatot (BGBl. 1994 II., 631. o.) fogadott el, amely szerint többek között a Németországi Szövetségi Köztársaságot nem kötik az SMVE 54. cikkének rendelkezései, amennyiben az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontjával összhangban a külföldi ítélettel elbírált cselekmény a Strafgesetzbuch (büntető törvénykönyv, a továbbiakban: StGB) 129. §‑ában foglalt bűncselekménynek minősül.

11

Az StGB „Bűnszervezetek létrehozása” címet viselő 129. §‑ának az alapügyben alkalmazandó változata a következőképpen rendelkezik:

[…]

12

Az StGB „Külföldi bűnszervezetek és terrorista szervezetek; Elkobzás” című 129b. §‑a az (1) bekezdésében a következőket mondja ki:

„A 129. és 129a. § a külföldi szervezetekre is alkalmazandó. Ha a bűncselekmény az Európai Unió tagállamain kívüli szervezetet érint, az első mondat csupán akkor alkalmazandó, ha a bűncselekményt a jelen törvény területi hatálya alatt folytatott tevékenység keretében követik el, vagy ha az elkövető vagy a sértett német állampolgár vagy Németországban tartózkodik. A második mondatban szereplő esetekben a bűncselekmény tárgyában kizárólag a Bundesministerium der Justiz und für Verbraucherschutz [(szövetségi igazságügyi és fogyasztóvédelmi minisztérium, Németország)] engedélyével folytatható eljárás. Az engedély egyedi esetre vagy általánosságban valamely konkrét szervezettel kapcsolatos jövőbeli bűncselekményekre vonatkozó eljárásokra is megadható. Az engedélyről való döntéskor a minisztérium megvizsgálja, hogy a szervezet törekvései az emberi méltóságot tiszteletben tartó közrend alapvető értékei vagy a népek békés együttélése ellen irányulnak‑e, és hogy a körülmények összességére tekintettel elítélendőnek tűnnek‑e.”

13

MR izraeli állampolgárt, akinek az utolsó tartózkodási helye Ausztriában volt, a Landesgericht Wien (bécsi regionális bíróság, Ausztria) 2020. szeptember 1‑jén jogerősen négy év szabadságvesztés‑büntetésre ítélte üzletszerűen elkövetett súlyos csalás és pénzmosás miatt.

14

MR e büntetést részben letöltötte, majd a fennmaradó rész végrehajtását 2021. január 29‑i hatállyal felfüggesztették. Ugyanezen a napon azonban MR‑t az Amtsgericht Bamberg (bambergi helyi bíróság, Németország) által 2020. december 11‑én bűnszervezet létrehozása és befektetési csalás miatt kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtása keretében való átadása érdekében Ausztriában letartóztatásba helyezték. E letartóztatás 2021. május 18‑i lejártakor MR‑t idegenrendészeti őrizetbe vették annak érdekében, hogy kitoloncolják Izraelbe, ahol állítólag az előzetes döntéshozatal iránti kérelem benyújtásának időpontjában is tartózkodott.

15

Ezen európai elfogatóparancsban azt róják fel MR‑nek, hogy más, eljárás alá vont személyekkel együtt olyan csalárd befektetési rendszert hozott létre, amelynek keretében a különböző európai országokban, többek között Németországban és Ausztriában lévő befektetők számára előnyös pénzügyi befektetéseket kínáltak az interneten keresztül. A befizetett összegeket valójában az eredeti céljuktól eltérően többek között MR javára használták fel, aki a szóban forgó bűnszervezet egyik irányítójaként járt el.

16

Az ezen európai elfogatóparancs és az alapját képező nemzeti elfogatóparancs ellen MR által benyújtott fellebbezést a Landgericht Bamberg (bambergi regionális bíróság, Németország) a 2021. március 8‑i végzésével elutasította azzal az indokkal, hogy mivel a Landesgericht Wien (bécsi regionális bíróság) az ausztriai lakóhellyel rendelkező károsultakkal szemben elkövetett csalások miatt ítélte el MR‑t, miközben jelenleg a Landgericht Bamberg (bambergi regionális bíróság) előtt a németországi lakóhellyel rendelkező károsultakkal szemben elkövetett csalás miatt folyik eljárás MR‑rel szemben, az e két eljárás tárgyát képező cselekmények eltérőek, ezért nem alkalmazandó az SMVE 54. cikkében szereplő ne bis in idem elve.

17

Másodlagosan a Landgericht Bamberg (bambergi regionális bíróság) az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontjára hivatkozott, kifejtve, hogy MR‑t az StGB 129. §‑a szerinti bűncselekmény miatt vonták eljárás alá, amely bűncselekményre kiterjed a Németországi Szövetségi Köztársaság által az SMVE megerősítésekor tett nyilatkozat.

18

MR e végzés felülvizsgálata iránti kérelmet nyújtott be az Oberlandesgericht Bamberghez (bambergi regionális felsőbíróság, Németország), azaz a kérdést előterjesztő bírósághoz.

19

Az SMVE 54. cikke alkalmazási feltételeire tekintettel a kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak afelől, hogy azok a cselekmények, amelyek miatt MR‑t Ausztriában elítélték, azonosak‑e azokkal, amelyek miatt Németországban büntetőeljárás folyik ellene.

20

Mindezzel együtt a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az SMVE 54. cikke nem feltétlenül releváns az előtte folyamatban lévő jogvita eldöntése szempontjából. MR ellen ugyanis bűnszervezet létrehozása miatt indult eljárás. Márpedig az StGB 129. §‑ában foglalt e bűncselekményre kiterjed a Németországi Szövetségi Köztársaság által az említett egyezmény 55. cikkének (1) bekezdése alapján tett nyilatkozat, mivel szerepel azon bűncselekmények között, amelyek tekintetében a tagállam az egyezmény 55. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerint kinyilváníthatja, hogy az SMVE 54. cikkének rendelkezéseit magára nézve nem tekinti kötelezőnek, ha a külföldi ítélettel elbírált cselekmény a nemzetbiztonságát vagy hasonló lényeges érdekeit sértő bűncselekménynek minősül.

21

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság pontosítja, hogy az StGB e 129. §‑ában foglalt bűncselekmények főszabály szerint a Németországi Szövetségi Köztársaság lényeges érdekei ellen irányuló bűncselekmények. A szervezett bűnözés által a közösségre jelentett komoly fenyegetés miatt a bűnszervezeteknek már a puszta megléte is az egyes bűncselekményekből fakadótól eltérő erősségű potenciális veszélyt jelent a köznyugalomra nézve. Így annak értékelésekor, hogy egy bűnszervezet veszélyezteti‑e az érintett tagállam nemzetbiztonságát vagy hasonló lényeges érdekeit, közömbös, hogy ez a bűnszervezet kizárólag vagyon elleni bűncselekményeket követ el, és ezen túlmenően nem követ politikai, ideológiai, vallási vagy világnézeti célokat, és nem kíván tisztességtelen eszközökkel befolyást gyakorolni a politikára, a médiára, a közigazgatásra, az igazságszolgáltatásra vagy a gazdaságra.

22

Mindemellett a kérdést előterjesztő bíróság rámutat arra, hogy csupán abban az esetben merül fel az a kérdés, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság által tett nyilatkozat összeegyeztethető‑e az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontjával, ha előzetesen megállapítást nyer, hogy az említett utóbbi rendelkezésben szabályozott lehetőség maga összeegyeztethető a Charta 50. cikkével.

23

E körülmények között az Oberlandesgericht Bamberg (bambergi regionális felsőbíróság, Németország) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

24

A kérdést előterjesztő bíróság kérte, hogy a Bíróság az ügyet a Bíróság eljárási szabályzatának 107. cikkében szabályozott sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásban bírálja el. Másodlagosan e bíróság azt kérte, hogy az ügy elbírálására az eljárási szabályzat 105. cikkének (1) bekezdésével összhangban gyorsított eljárásban kerüljön sor.

25

Ami először is a sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás alkalmazása iránti kérelmet illeti, a 2021. július 7‑i határozatával az ötödik tanács az előadó bíró javaslatára és a főtanácsnok meghallgatását követően úgy határozott, hogy e kérelemnek nem szükséges helyt adni, mivel a sürgősségnek az eljárási szabályzat 107. cikkében előírt feltételei nem teljesülnek.

26

Másodszor, ami a gyorsított eljárás alkalmazása iránti kérelmet illeti, a Bíróság elnöke 2021. július 9‑én az előadó bíró és a főtanácsnok meghallgatását követően úgy határozott, hogy e kérelemnek nem szükséges helyt adni.

27

Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy az eljárási szabályzat 105. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a kérdést előterjesztő bíróság kérelmére vagy kivételesen hivatalból a Bíróság elnöke az előadó bíró és a főtanácsnok meghallgatását követően dönthet úgy, hogy az előzetes döntéshozatal tekintetében gyorsított eljárást alkalmaz, ha az ügy jellege megköveteli, hogy elbírálására a lehető legrövidebb időn belül kerüljön sor.

28

Márpedig egyrészt az alapügyben szereplőhöz hasonló, a keresett személyt érintő jogi bizonytalanság nem minősül olyan rendkívüli körülménynek, amely igazolhatná a gyorsított eljárás alkalmazását (a Bíróság elnökének 2015. december 23‑iVilkas végzése, C‑640/15, nem tették közzé, EU:C:2015:862, 10. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

29

Másrészt az a körülmény, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem egy európai elfogatóparancs végrehajtására vonatkozik, önmagában nem elegendő annak igazolására, hogy az ügyet gyorsított eljárásban bírálják el, és az, hogy az érintett jelenleg nincs letartóztatásban, indokolhatja a gyorsított eljárás iránti kérelem elutasítását (lásd ebben az értelemben: a Bíróság elnökének 2018. szeptember 20‑iMinister for Justice and Equality végzése, C‑508/18 és C‑509/18, nem tették közzé, EU:C:2018:766, 11. és 13. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

30

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy az előterjesztő bíróság, jóllehet a kérdése a ne bis in idem elve alóli, az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontjában szereplő kivételre vonatkozik, abban a kérdésben is bizonytalan, hogy az alapeljárás felperesével szembeni eljárások ezen elv hatálya alá tartoznak‑e.

31

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a ne bis in idem elve az uniós jog egyik alapelve, amelyet immár a Charta 50. cikke rögzít (2022. október 28‑iGeneralstaatsanwaltschaft München [Kiadatás és ne bis in idem] ítélet, C‑435/22 PPU, EU:C:2022:852, 64. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

32

Ezenkívül az SMVE 54. cikkében is rögzített ne bis in idem elv a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból ered. Ez utóbbi cikket tehát a Charta 50. cikkének fényében kell értelmezni, mivel ez utóbbi cikk lényeges tartalmának tiszteletben tartását biztosítja (2022. október 28‑iGeneralstaatsanwaltschaft München [Kiadatás és ne bis in idem] ítélet, C‑435/22 PPU, EU:C:2022:852, 65. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

33

A Charta 50. cikke úgy rendelkezik, hogy „[s]enki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték”. A ne bis in idem elvének alkalmazása tehát két feltételtől függ, vagyis egyrészt attól, hogy legyen egy korábbi végleges határozat („bis” feltétel), másrészt pedig attól, hogy a korábbi határozat és a későbbi eljárások vagy határozatok ugyanarra a tényállásra vonatkozzanak („idem” feltétel) (2022. március 22‑ibpost ítélet, C‑117/20, EU:C:2022:202, 28. pont).

34

Ami különösen az „idem” feltételt illeti, magából a Charta ezen 50. cikkének a szövegéből következik, hogy az tiltja, hogy ugyanazon személyt ugyanazon bűncselekmény miatt többször eljárás alá vonják vagy szankcionálják (2022. március 22‑ibpost ítélet, C‑117/20, EU:C:2022:202, 31. pont).

35

E tekintetben, figyelemmel a kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott információkra, valamint az érintett felek által mind az írásbeli észrevételeikben, mind pedig a tárgyaláson előadott megfontolásokra, emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az említett 50. cikk értelmében vett ugyanazon jogsértés fennállásának megítéléséhez a terhelt jogerős felmentését vagy elítélését megalapozó történeti tényállás, azaz az egymáshoz elválaszthatatlanul kapcsolódó konkrét körülmények összességének azonossága minősül releváns szempontnak. E cikk tehát tiltja, hogy ugyanazon tényállás alapján különböző eljárásokban több büntető jellegű szankciót szabjanak ki (2022. október 28‑iGeneralstaatsanwaltschaft München [Kiadatás és ne bis in idem] ítélet, C‑435/22 PPU, EU:C:2022:852, 128. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

36

Ezenkívül a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az is kitűnik, hogy az ugyanazon jogsértés fennállásának megállapítása szempontjából a tényállás nemzeti jog szerinti jogi minősítése vagy a védett jogi tárgy nem releváns, mivel a Charta 50. cikke által nyújtott védelem terjedelme nem változhat tagállamról tagállamra (2022. március 22‑ibpost ítélet, C‑117/20, EU:C:2022:202, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

37

E tekintetben pontosítani kell, hogy az „idem” feltétel megköveteli, hogy a történeti tényállás azonos legyen. Következésképpen a ne bis in idem elve nem alkalmazandó, ha a szóban forgó tényállások nem azonosak, hanem csak hasonlóak (lásd ebben az értelemben: 2022. október 28‑iGeneralstaatsanwaltschaft München [Kiadatás és ne bis in idem] ítélet, C‑435/22 PPU, EU:C:2022:852, 129. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

38

Márpedig, amint azt a Bíróság pontosította, a történeti tényállás azonossága alatt olyan konkrét körülmények összességét kell érteni, amelyek lényegében azonos eseményekből erednek, mivel ugyanaz az elkövető szerepel bennük, valamint időben és térben elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz (2022. október 28‑iGeneralstaatsanwaltschaft München [Kiadatás és ne bis in idem] ítélet, C‑435/22 PPU, EU:C:2022:852, 130. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

39

Nem a Bíróság, hanem a tényállás elbírálására kizárólagosan hatáskörrel rendelkező előterjesztő bíróság feladata annak meghatározása, hogy az alapügyben szóban forgó eljárás tárgyát képező tényállás azonos‑e az osztrák bíróságok által jogerősen elbírált tényállással. Mindezzel együtt a Bíróság iránymutatást adhat az említett bíróságnak az uniós jog értelmezésére vonatkozóan e tényállások azonosságának értékelésével összefüggésben (2022. október 28‑iGeneralstaatsanwaltschaft München [Kiadatás és ne bis in idem] ítélet, C‑435/22 PPU, EU:C:2022:852, 133. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

40

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy az alapeljárás felperese egy határokon átnyúló dimenzióval rendelkező olyan bűnszervezetet hozott létre és vett abban részt, amely gondosan megtervezett módon működött, és amelynek a tevékenysége több ezer sértettnek – többek között Németországban és Ausztriában lakóhellyel rendelkező károsultaknak – okozott pénzügyi kárt.

41

A Bíróságnak nyújtott információk szerint az alapeljárás felperesét „üzletszerűen elkövetett súlyos csalás és pénzmosás” miatt jogerősen elítélték Ausztriában.

42

Ebben az összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy az uniós jogalkotó különös jelentőséget tulajdonít a szervezett bűnözés elleni küzdelemnek, amint azt a kifejezetten a szervezett bűnözés elleni küzdelemmel foglalkozó 2008/841 kerethatározat is tükrözi. E kerethatározat (1) preambulumbekezdése ugyanis többek között rámutat arra, hogy az Unió tagállamainak szorosabban együtt kell működniük a bűnszervezetek veszélyei és elterjedése elleni küzdelem érdekében, valamint az állampolgárok elvárásaira és a tagállamok saját igényeire való hatékony válaszadás céljából. Így e kerethatározat 2. és 3. cikke arra kötelezi a tagállamokat, hogy hozzák meg a szükséges intézkedéseket egyrészt annak érdekében, hogy a bűnszervezethez kapcsolódó bizonyos magatartástípusok bűncselekménynek minősüljenek, másrészt pedig többek között annak érdekében, hogy e bűncselekmények büntetési tételének felső határa legalább kettőtől öt évig terjedő szabadságvesztés legyen.

43

E körülmények között az előterjesztő bíróságnak – annak meghatározása érdekében, hogy az előtte folyamatban lévő jogvitára alkalmazni kell‑e a ne bis in idem elvét – különösen azt kell megvizsgálnia, hogy az alapeljárás felperesével szemben a Landesgericht Wien (bécsi regionális bíróság) által már meghozott büntetőítélet mennyiben alapult ugyanazon a tényálláson, mint amelyet az Amtsgericht Bamberg (bambergi helyi bíróság) által vele szemben kibocsátott európai elfogatóparancsban rónak fel neki – vagy inkább, amint azt többek között a Bíróság előtti tárgyaláson kifejtették, kizárólag az ausztriai tartózkodási hellyel rendelkező károsultakkal szemben elkövetett csalás tényállásán, nem pedig a németországi tartózkodási hellyel rendelkező személyek kárára elkövetett csalás tényállásán. A második esetben nem tekinthető úgy, hogy az alapeljárás felperesére vonatkozó korábbi jogerős osztrák határozat ugyanazon tényállásra vonatkozik, mint a vele szemben Németországban indított eljárás. Legfeljebb az állapítható meg, hogy az említett korábbi határozat hasonló tényálláson alapult, ez azonban, amint az a jelen ítélet 37. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kitűnik, nem elegendő az „idem” feltétel teljesülésének megállapításához.

44

Az előterjesztő bíróság által feltett kérdéseket ezen előzetes észrevételekre tekintettel kell megválaszolni.

45

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontja a Charta 50. cikkére tekintettel érvényes‑e annyiban, amennyiben e rendelkezés értelmében a tagállam kinyilváníthatja, hogy az SMVE 54. cikkét magára nézve nem tekinti kötelezőnek, ha a külföldi ítélettel elbírált cselekmény az illető szerződő fél nemzetbiztonságát vagy hasonló lényeges érdekeit sértő bűncselekménynek minősül.

46

Amint arra a jelen ítélet 31. és 32. pontja emlékeztet, az SMVE 54. cikke, amelyet a schengeni vívmányoknak az Európai Unió keretébe történő beillesztéséről szóló, az Amszterdami Szerződéssel az Európai Unióról szóló szerződéshez és az Európai Közösséget létrehozó szerződéshez csatolt jegyzőkönyv (HL 1997. C 340., 93. o.) illesztett be az uniós jogba, a Charta 50. cikkéhez hasonlóan a ne bis in idem elvét rögzíti.

47

Ennélfogva a tagállamnak az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontjában foglalt azon lehetősége, hogy kivételt tegyen ezen elv alól, amennyiben a külföldi ítélettel elbírált cselekmény az e tagállam nemzetbiztonságát vagy hasonló lényeges érdekeit sértő bűncselekménynek minősül, a Charta 50. cikkében biztosított alapvető jog korlátozását képezi.

48

Az ilyen korlátozás ugyanakkor az SMVE 52. cikkének (1) bekezdése alapján igazolható (2022. március 22‑ibpost ítélet, C‑117/20, EU:C:2022:202, 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

49

A Charta 52. cikke (1) bekezdésének első mondata szerint az e Chartában elismert jogok és szabadságok gyakorlása csak a törvény által, és e jogok lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható. Az említett bekezdés második mondata szerint, az arányosság elvére figyelemmel, az említett jogok és szabadságok korlátozására csak akkor és annyiban kerülhet sor, ha és amennyiben az elengedhetetlen és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálja.

50

A jelen ügyben először is a ne bis in idem elv korlátozását törvény általi korlátozásnak kell tekinteni, mivel az az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontjából ered (lásd analógia útján: 2014. május 27‑iSpasic ítélet, C‑129/14 PPU, EU:C:2014:586, 57. pont).

51

Amennyiben az a követelmény, miszerint az alapvető jogok gyakorlása csak a törvény által korlátozható, magában foglalja, hogy a beavatkozást lehetővé tevő jogalapnak magának kell meghatároznia az érintett jog gyakorlásával kapcsolatos korlátozás terjedelmét, e követelmény nagymértékben keveredik az arányosság elvéből következő egyértelműség és pontosság követelményeivel, ezért e követelményt az utóbbiakra figyelemmel kell megvizsgálni (lásd ebben az értelemben: 2022. május 5‑iBV‑ítélet, C‑570/20, EU:C:2022:348, 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

52

Másodszor, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a ne bis in idem elvének korlátozása akkor tartja tiszteletben a Charta 50. cikkének lényeges tartalmát, ha e korlátozás ugyanazon cselekmény vonatkozásában kizárólag akkor teszi lehetővé új eljárás lefolytatását és szankciók újbóli kiszabását, ha arra külön célkitűzés megvalósítása érdekében kerül sor (lásd ebben az értelemben: 2022. március 22‑ibpost ítélet, C‑117/20, EU:C:2022:202, 43. pont).

53

E tekintetben maga az SMVE 55. cikke (1) bekezdése b) pontjának szövege szerint az e rendelkezésben foglalt kivétel csak akkor alkalmazható, ha a külföldi ítélettel elbírált cselekmény az e kivételre hivatkozó tagállam nemzetbiztonságát vagy hasonló lényeges érdekeit sértő bűncselekménynek minősül.

54

Anélkül, hogy a jelen ügyben kimerítő jelleggel meg kellene határozni, hogy mit takar az említett rendelkezés értelmében vett „nemzetbiztonság” fogalma, annak mindenesetre – amint azt a főtanácsnok az indítványának 60. pontjában megjegyezte – közel kell állnia a „nemzeti biztonság” fogalmához, amely többek között az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésében szerepel.

55

Ezen utóbbi fogalmat illetően a Bíróság kimondta, hogy a nemzetbiztonság fenntartásának célja az állam alapvető funkcióinak és a társadalom alapvető érdekeinek a védelméhez fűződő elsődleges érdeknek felel meg, és magában foglalja az olyan tevékenységek megelőzését és elfojtását, amelyek komolyan destabilizálhatják az ország alapvető alkotmányos, politikai, gazdasági vagy társadalmi szerkezetét, és közvetlenül fenyegethetik a társadalmat, a lakosságot vagy magát az államot (lásd ebben az értelemben: 2020. október 6‑iLa Quadrature du Net és társai ítélet, C‑511/18, C‑512/18 és C‑520/18, EU:C:2020:791, 135. pont; 2022. szeptember 20‑iSpaceNet és Telekom Deutschland ítélet, C‑793/19 és C‑794/19, EU:C:2022:702, 92. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

56

Ebből következik, hogy – a különös súlyosságukon felül – azoknak a bűncselekményeknek, amelyek tekintetében az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontja az érintett tagállam nemzetbiztonságának megsértése miatt kivételt tesz lehetővé a ne bis in idem elve alól, érinteniük kell magát e tagállamot. Ugyanez vonatkozik az e rendelkezésben említett, a tagállam hasonló érdekeit sértő bűncselekményekre is. E hasonló érdekeknek ugyanis – mivel e tagállam számára ugyanolyan lényegesnek kell lenniük, mint e tagállam nemzetbiztonságának – a nemzetbiztonsághoz hasonló jelentőséggel kell rendelkezniük, és következésképpen éppen ugyanolyan szorosan kell kapcsolódniuk az említett tagállamhoz.

57

Következésképpen az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontja, amennyiben az a tagállam azon lehetőségéről rendelkezik, hogy kizárólag e tagállam nemzetbiztonságát vagy hasonló lényeges érdekeit sértő bűncselekmények esetén kivételt tegyen az említett elv alól, tiszteletben tartja ugyanezen elv lényeges tartalmát, mivel az említett tagállam számára a magát a tagállamot érintő bűncselekmények szankcionálását, és ezáltal olyan célkitűzések elérését teszi lehetővé, amelyek szükségszerűen eltérnek azoktól, amelyek megvalósítása érdekében az eljárás alá vont személyt egy másik tagállamban már elítélték.

58

Harmadszor, tekintettel az érintett tagállam nemzetbiztonsága vagy hasonló lényeges érdekei megsértése szankcionálásának jelentőségére, a ne bis in idem elvének az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontjában foglalt korlátozása közérdekű célkitűzést szolgál.

59

Negyedszer, ami az arányosság elvét illeti, ezen elv megköveteli, hogy azok a korlátozások, amelyeket többek között az uniós jogi aktusok a Chartában rögzített jogokra és szabadságokra nézve maguk után vonhatnak, ne haladják meg az elérni kívánt jogszerű célok megvalósításához, illetve mások jogai és szabadságai védelmének biztosításához megfelelő és szükséges mértéket, ami azt jelenti, hogy ha több megfelelő intézkedés közül lehet választani, a kevésbé korlátozó intézkedéshez kell folyamodni. Ezenkívül valamely közérdekű célt nem lehet annak figyelembevétele nélkül megvalósítani, hogy azt össze kell egyeztetni az intézkedéssel érintett alapvető jogokkal, mivel el kell végezni egyrészről a közérdekű cél, másrészről pedig a szóban forgó jogok közötti kiegyensúlyozott mérlegelést annak biztosítása érdekében, hogy az ezen intézkedéssel okozott hátrányok ne legyenek aránytalanok az elérni kívánt célokhoz képest. A Charta 50. cikkében biztosított ne bis in idem elvét érintő korlátozás igazolásának lehetőségét tehát az ilyen korlátozással járó beavatkozás súlyosságának felmérésével, valamint annak ellenőrzésével kell értékelni, hogy az e korlátozás által elérni kívánt közérdekű cél jelentősége összefügg‑e a beavatkozás súlyosságával (lásd ebben az értelemben: 2022. december 8‑iOrde van Vlaamse Balies és társai ítélet, C‑694/20, EU:C:2022:963, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

60

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontjában foglalt lehetőség alkalmas a tagállam nemzetbiztonságát vagy hasonló lényeges érdekeit sértő bűncselekmények tagállam általi szankcionálására irányuló általános érdekű célkitűzés megvalósítására.

61

Egyébiránt az ilyen jogsértések jellegére és különös súlyosságára tekintettel e közérdekű célkitűzés jelentősége meghaladja az általánosságban véve az – akár súlyos – bűncselekmények elleni küzdelem jelentőségét. A Charta 52. cikkének (1) bekezdésében előírt egyéb követelmények tiszteletben tartása mellett e célkitűzéssel tehát igazolhatók azok az intézkedések, amelyek olyan beavatkozásokat jelentenek az alapvető jogokba, amelyek általában a bűncselekmények üldözése és szankcionálása érdekében nem lennének megengedettek (lásd ebben a tekintetben: 2020. október 6‑iLa Quadrature du Net és társai ítélet, C‑511/18, C‑512/18 és C‑520/18, EU:C:2020:791, 136. pont; 2022. április 5‑iCommissioner of An Garda Síochána és társai ítélet, C‑140/20, EU:C:2022:258, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

62

Ez a helyzet többek között az olyan intézkedés esetében, amely szerint a tagállamok kinyilváníthatják, hogy magukra nézve nem tekintik kötelezőnek a ne bis in idem elvét, annak érdekében, hogy olyan cselekményeket üldözzenek és szankcionáljanak, amelyek – bár azokat külföldi ítélettel már elbírálták – a tagállamok nemzetbiztonságát vagy hasonló lényeges érdekeit sértő bűncselekménynek minősülnek. E tekintetben rá kell mutatni továbbá arra, hogy sajátos célja miatt az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontja csupán az ezen elv alóli rendkívül korlátozott kivételeket enged meg.

63

Ezenkívül az említett elv alól az e rendelkezésben előírt kivétel feltétlenül szükséges jellegét illetően először is meg kell jegyezni, hogy az SMVE 55. cikkének (2) bekezdése megköveteli, hogy az a tagállam, amely az 55. cikk (1) bekezdésének b) pontjában említett kivétellel kapcsolatos nyilatkozatot tett, meghatározza azon bűncselekménykategóriákat, amelyekre ez a kivétel alkalmazható. Azoknak a tagállamoknak tehát, amelyek az említett kivételre kívánnak hivatkozni, olyan egyértelmű és pontos szabályokat kell előírniuk, amelyek lehetővé teszik a jogalany számára, hogy előre lássa, mely cselekedetek és mulasztások vonhatják maguk után újbóli eljárás lefolytatását, még ha azok tárgyában már külföldi ítéletet hoztak is (lásd ebben az értelemben: 2018. március 20‑iGarlsson Real Estate és társai ítélet, C‑537/16, EU:C:2018:193, 51. pont).

64

Ezt követően az SMVE 56. cikke előírja, hogy ha egy tagállam területén újabb büntetőeljárást indítanak olyan személlyel szemben, akit egy másik tagállam ugyanazon cselekmény alapján már jogerősen elítélt, akkor egyrészt az ezen cselekmény miatt az utóbbi tagállamban letöltött szabadságvesztés időtartamát le kell vonni a kiszabott büntetésből, másrészt pedig, amilyen mértékben a nemzeti jogszabályok lehetővé teszik, a szabadságvesztéssel nem járó büntetéseket is be kell számítani.

65

Az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontjában foglalt, a ne bis in idem elvétől való eltérés lehetőségét tehát olyan szabályokkal kell kísérni, amelyek alkalmasak annak biztosítására, hogy az ebből fakadóan az érintett személyekre háruló terhek a jelen ítélet 58. pontjában említett célkitűzés eléréséhez feltétlenül szükséges mértékre korlátozódjanak (lásd ebben az értelemben: 2018. március 20‑iGarlsson Real Estate és társai ítélet, C‑537/16, EU:C:2018:193, 54. pont).

66

Ebből következik, hogy az ilyen lehetőség nem lépi túl az annak lehetővé tételére alkalmas és ahhoz szükséges mértéket, hogy a tagállam szankcionálja a saját nemzetbiztonságának vagy hasonlóan lényeges érdekeinek a megsértését.

67

A fenti megfontolásokra tekintettel az első kérdés vizsgálata nem tárt fel olyan körülményt, amely – a Charta 50. cikkére tekintettel – érintené az SMVE 55. cikke (1) bekezdése b) pontjának érvényességét.

68

Második kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontját a Charta 50. cikkével és 52. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az, ha a tagállam bíróságai az e tagállam által az SMVE 55. cikkének (1) bekezdése alapján tett nyilatkozatot úgy értelmezik, hogy e tagállam magára nézve nem tekinti kötelezőnek az SMVE 54. cikkének rendelkezéseit a bűnszervezet létrehozása bűncselekmény tekintetében, amennyiben az eljárás alá vont személy részvételével működő bűnszervezet kizárólag vagyon elleni bűncselekményeket követett el.

69

Amennyiben egy tagállam élni kíván az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontjában biztosított, a ne bis in idem elve alóli kivétel lehetőségével azáltal, hogy az SMVE 55. cikkének (1) bekezdése alapján tett nyilatkozatban megjelöli, hogy az említett bűncselekmények esetében az SMVE 54. cikkének rendelkezéseit magára nézve nem tekinti kötelezőnek, az ilyen nyilatkozatnak tiszteletben kell tartania a Charta 50. cikkét és 52. cikkének (1) bekezdését, feltéve, hogy teljesülnek az SMVE által e tekintetben előírt követelmények, amelyek – amint az az első kérdésre adott válaszból kitűnik – biztosítják egy ilyen lehetőségnek a Charta ezen 50. cikkével való összeegyeztethetőségét.

70

Így előzetesen meg kell állapítani, hogy – az alapügyben szóban forgó bűncselekmények terjedelmének kérdésén túl – a jelen ítélet 63. pontjában kifejtett követelményeknek is teljesülniük kell. E tekintetben a Németországi Szövetségi Köztársaság az SMVE megerősítésekor a Bundesgesetzblattban (a Németországi Szövetségi Köztársaság hivatalos lapja) közzétett nyilatkozatban az SMVE 55. cikkének (2) bekezdésével összhangban jelezte, hogy magára nézve nem tekinti kötelezőnek az SMVE 54. cikkének rendelkezéseit többek között akkor, ha a külföldi ítélettel elbírált cselekmény az StGB 129. §‑a szerinti bűncselekményt képez.

71

Ennélfogva kitűnik, hogy olyan egyértelmű és pontos szabályokat írtak elő, amelyek lehetővé teszik a jogalanyok számára, hogy előre lássák, hogy a bűnszervezet létrehozásával kapcsolatos cselekmények újbóli eljárás lefolytatását vonhatják maguk után, még ha azok tárgyában már külföldi ítéletet hoztak is, aminek a vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

72

E tekintetben pontosítani kell, hogy az ilyen szabályok megléte nem vitatható azon az alapon, hogy azok – amint arra többek között az Osztrák Köztársaság az írásbeli észrevételeiben hivatkozik – bizonyos jogi szakértelmet igénylő kutatásokat tesznek szükségessé.

73

Ugyanis, amint azt a Bíróság kimondta, az, hogy egyrészt az érintett személynek a vonatkozó rendelkezések szövegén felül figyelembe kell vennie e rendelkezéseknek a nemzeti bíróságok általi értelmezését is, másrészt pedig az, hogy világos jogi tanácsokért kell folyamodnia ahhoz, hogy felmérhesse, hogy bizonyos cselekménynek milyen következményei lehetnek, önmagában nem kérdőjelezheti meg a ne bis in idem elve alóli kivételekre vonatkozó rendelkezések egyértelmű és pontos jellegét (lásd ebben az értelemben: 2022. május 5‑iBV‑ítélet, C‑570/20, EU:C:2022:348, 39. és 43. pont).

74

Ezen előzetes pontosításokra figyelemmel hangsúlyozni kell, hogy az ezen elv alóli kivételként, az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontjában foglalt lehetőséget végrehajtó tagállami nyilatkozat alapján folytatott eljárások e rendelkezéssel összhangban nem irányulhatnak más célra, mint hogy szankcionálják e tagállam nemzetbiztonságának vagy hasonló lényeges érdekeinek a megsértését. Következésképpen a nemzeti bíróságok feladata megvizsgálni, hogy az érintett tagállam által az SMVE 55. cikkének (1) bekezdése alapján tett nyilatkozat értelmezhető‑e oly módon, hogy az e nyilatkozat alapján indított eljárások tiszteletben tartsák e rendelkezés követelményeit.

75

E tekintetben először is meg kell jegyezni, hogy az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontjában foglalt kivétel hatálya alá elsősorban olyan bűncselekmények tartoznak, mint a kémkedés, a hazaárulás vagy a hatóságok működésének súlyos megzavarása, amelyek természetüknél fogva az érintett tagállam nemzetbiztonságához vagy hasonló lényeges érdekeihez kapcsolódnak.

76

Ebből azonban nem következik az, hogy e kivétel hatálya szükségszerűen az ilyen bűncselekményekre korlátozódik. Nem zárható ki ugyanis, hogy az olyan bűncselekmények miatt indított eljárások, amelyek tényállási elemei nem foglalják magukban kifejezetten a tagállam nemzetbiztonságának vagy hasonló lényeges érdekeinek a megsértését, szintén ugyanezen kivétel hatálya alá tartozzanak, amennyiben a bűncselekmény elkövetésének körülményeire tekintettel megfelelően megállapítható, hogy a szóban forgó cselekmény tárgyában folyó eljárás célja e nemzetbiztonság vagy e hasonló lényeges érdekek megsértésének szankcionálása.

77

Másodszor, az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontjában előírt lehetőséget végrehajtó nyilatkozatban említett bűncselekmény miatt folytatott eljárásoknak, amennyiben az érintett tagállam nemzetbiztonságával vagy hasonló lényeges érdekeivel kapcsolatosak, olyan cselekményre kell irányulniuk – amint az a jelen ítélet 55., 56., 61. és 62. pontjából kitűnik –, amely különös súlyossággal érinti magát az érintett tagállamot.

78

Márpedig nem minden bűnszervezet sérti – szükségszerűen és önmagában – az érintett tagállam nemzetbiztonságát vagy hasonló lényeges érdekeit. Így az 55. cikk (1) bekezdésének b) pontjában előírt ne bis in idem elve alóli kivétel alapján kizárólag azon szervezetek tekintetében indítható eljárás bűnszervezet létrehozásának bűncselekménye miatt, amelyeknek a cselekményei – a megkülönböztető jegyeik folytán – ilyen sérelmet képezőnek tekinthetők.

79

Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság kérdései arra vonatkoznak, hogy milyen jelentőséget kell tulajdonítani annak, hogy a bűnszervezet kizárólag vagyon elleni bűncselekményeket követ el, anélkül hogy bármilyen politikai, ideológiai, vallási vagy világnézeti célokat követne, vagy tisztességtelen eszközökkel befolyást kívánna gyakorolni a politikára, a médiára, a közigazgatásra, az igazságszolgáltatásra vagy a gazdaságra.

80

E tekintetben először is pontosítani kell, hogy mindenesetre az előző pontban említett, a követett célokkal vagy a gyakorolni kívánt befolyással kapcsolatos tényezők nem elegendőek egy bűnszervezet akként történő minősítéséhez, hogy az szükségszerűen sérti az érintett tagállam nemzetbiztonságát vagy hasonló lényeges érdekeit, anélkül hogy figyelembe vennék a tevékenységei által e tagállamnak okozott károk súlyosságát.

81

Nem zárható ki továbbá, hogy bizonyos körülmények között az a bűnszervezet, amely kizárólag vagyon elleni bűncselekményeket követ el, sértse a tagállam nemzetbiztonságát vagy hasonló lényeges érdekeit. E tekintetben ahhoz, hogy e bűnszervezet cselekményei ilyen sérelmet képezőnek legyenek tekinthetők, e bűncselekményeknek – az említett szervezet tényleges szándékától és a közrend valamennyi bűncselekménnyel együtt járó megsértésétől függetlenül – magát a tagállamot kell érinteniük.

82

Márpedig a Bíróság rendelkezésére álló információkra tekintettel nem tűnik ki, hogy az alapügyben szóban forgó bűnszervezet cselekményeinek hatásaként – a károsult személyek vagyona elleni bűncselekmények terjedelme ellenére – sérelem érte volna a Németországi Szövetségi Köztársaságot, ezért a jelek szerint e bűnszervezet cselekményei nem tartoznak az állam nemzetbiztonságát vagy hasonló lényeges érdekeit sértő bűncselekmények körébe, aminek a megvizsgálása a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

83

A fenti megfontolások összességére tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy az SMVE 55. cikke (1) bekezdésének b) pontját a Charta 50. cikkével és 52. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az, ha a tagállam bíróságai az e tagállam által az SMVE 55. cikkének (1) bekezdése alapján tett nyilatkozatot úgy értelmezik, hogy e tagállam magára nézve nem tekinti kötelezőnek az SMVE 54. cikkének rendelkezéseit a bűnszervezet létrehozása bűncselekmény tekintetében, amennyiben az eljárás alá vont személy részvételével működő bűnszervezet kizárólag vagyon elleni bűncselekményeket követett el, feltéve hogy az ilyen eljárás e szervezet cselekményeire tekintettel az említett tagállam nemzetbiztonságát vagy hasonló lényeges érdekeit sértő bűncselekmények szankcionálására irányul.

84

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (ötödik tanács) a következőképpen határozott: