–

BV képviseletében V. Zeno‑Zencovich, U. Oliva, F. Bracciani és M. Bona avvocati,

–

az olasz kormány képviseletében G. Palmieri, meghatalmazotti minőségben, segítője: G. Palatiello avvocato dello Stato,

–

az Európai Bizottság képviseletében kezdetben: C. Ladenburger, E. Montaguti és M. Heller, később: C. Ladenburger, G. Gattinara, E. Montaguti és M. Heller, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a bűncselekmények áldozatainak kárenyhítéséről szóló, 2004. április 29‑i 2004/80/EK tanácsi irányelv (HL 2004. L 261., 15. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 7. kötet, 65. o.) értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a Presidenza del Consiglio dei Ministri (a minisztertanács elnöksége, Olaszország) és BV között az Olasz Köztársasággal szemben BV által benyújtott, a 2004/80 irányelv olasz jogrendbe történő átültetésének elmulasztásával BV‑nek állítólagosan okozott kárért való szerződésen kívüli felelősség megállapítására irányuló kereset tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.

3

A 2004/80 irányelv (1)–(3), (6)–(8) és (10) preambulumbekezdése a következőket mondja ki:

[…]

[…]

4

A 2004/80 irányelv három fejezetet tartalmaz. A „Kárenyhítéshez való hozzájutás határokon átnyúló tényállások esetén” című I. fejezet tartalmazza az 1–11. cikket. A „Nemzeti kárenyhítési rendszerek” című II. fejezet a 12. cikkből áll. A „Végrehajtási rendelkezések” című III. fejezet tartalmazza a 13–21. cikket.

5

A 2004/80 irányelv 1. cikke a következőket mondja ki:

„A tagállamok gondoskodnak arról, hogy amennyiben a kárenyhítést kérelmező személy szokásos tartózkodási helye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban követték el a szándékos erőszakos bűncselekményt, úgy a kérelmező jogosult legyen arra, hogy a kérelmet az előbbi tagállam hatóságához vagy más szervéhez nyújtsa be.”

6

Ezen irányelv 2. cikke értelmében a kárenyhítést azon tagállam illetékes hatósága fizeti ki, amelynek területén a bűncselekményt elkövették.

7

Az említett irányelv 12. cikkének a szövege a következő:

„(1)   A határokon átnyúló tényállások esetén a kárenyhítéshez való hozzájutás ezen irányelv által megfogalmazott szabályai a tagállamok területén szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatainak nyújtott kárenyhítéssel kapcsolatos tagállami szabályozásokon alapulnak.

(2)   Valamennyi tagállam gondoskodik arról, hogy a területükön szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatainak nyújtott kárenyhítés tekintetében nemzeti jogszabályaik előírják egy olyan rendszer meglétét, amely igazságos és megfelelő kárenyhítést biztosít az áldozatok számára.”

8

A 2004/80 irányelv „Végrehajtás” című 18. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok hatályba léptetik azokat a törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ennek az irányelvnek 2006. január 1‑je előtt megfeleljenek, kivéve a 12. cikk (2) bekezdését, amely tekintetében a megfelelés időpontja 2005. július 1‑je. Erről haladéktalanul tájékoztatják a[z Európai] Bizottságot.”

9

A 2016. július 23‑án hatályba lépett Legge n. 122 – Disposizioni per l’adempimento degli obblighi derivanti dall’appartenenza dell’Italia all’Unione europea – Legge europea 2015–2016 (Olaszországnak az európai unióbeli tagságából eredő kötelezettségek teljesítésével kapcsolatos intézkedésekről szóló,2016. július 7‑i 122. sz. törvény – 2015–2016. évi európai törvény, a GURI 2016. július 8‑i 158. száma) című törvényt az Olasz Köztársaság többek között a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdéséből eredő kötelezettségének teljesítése érdekében fogadta el.

10

E törvény alapeljárásra alkalmazandó változatának (a továbbiakban: 122. sz. törvény) 11. cikke elismeri a személy elleni erőszakkal szándékosan elkövetett bűncselekmények – többek között a szexuális erőszak – áldozatai vagy az áldozatnak a bűncselekmény következtében bekövetkező halála esetén a jogutódok számára az Olasz Köztársaság által fizetendő kárenyhítéshez való jogot. E kárenyhítést a 122. sz. törvény 11. cikkének (3) bekezdése alapján elfogadott miniszteri rendeletben megállapított mértékben kell meghatározni az e törvény 14. cikkében említett külön alap költségvetésének keretein belül, feltéve, hogy teljesülnek az említett törvény 12. cikkében előírt bizonyos feltételek.

11

A kárenyhítéshez való e jog emellett a 2005. június 30. után, de a 122. sz. törvény hatálybalépését megelőzően szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények valamennyi áldozatát megilleti. Ezen áldozatoknak a kárenyhítés iránti kérelmet jogvesztés terhe mellett legkésőbb 2019. szeptember 30‑án be kellett nyújtaniuk.

12

A 122. sz. törvény 11. cikkének (3) bekezdése alapján elfogadott 2017. augusztus 31‑i decreto ministeriale – Determinazione degli importi dell’indennizzo alle vittime dei reati intenzionali violenti (a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatainak járó kárenyhítés összegének megállapításáról szóló miniszteri rendelet, a GURI 2017. október 10‑i 237. száma) alapeljárásra alkalmazandó változata (a továbbiakban: 2017. augusztus 31‑i miniszteri rendelet) a következő mértékben határozza meg a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatainak járó kárenyhítés összegét:

„a) emberölés esetén 7200 euróban rögzített összeg, valamint az akár elvált vagy különélő házastárs vagy a jelenleg vagy korábban a sértett személyhez érzelmileg kötődő személy által elkövetett emberölés esetén 8200 euróban rögzített összeg kizárólag az áldozat gyermekei részére; b) a büntető törvénykönyv 609 bis cikke szerinti szexuális erőszak esetén, kivéve ha fennáll a csekély mérték enyhítő körülménye, 4800 euróban rögzített összeg; c) az a) és b) pont szerinti bűncselekményektől eltérő bűncselekmények esetén legfeljebb 3000 euró az orvosi és ápolási költségek fedezetére”.

13

A 2005. október 15‑éről 16‑ára virradó éjszaka az Olaszországban lakóhellyel rendelkező, olasz állampolgárságú BV Olaszország területén elkövetett szexuális erőszak áldozatává vált. Ezen erőszak elkövetőit szabadságvesztés‑büntetésre ítélték, valamint kártérítés címén 50000 euró összeg BV részére történő megfizetésére kötelezték. Ez utóbbi összeg azonban az említett elkövetők szökése miatt nem volt behajtható.

14

2009 februárjában BV keresetet nyújtott be a minisztertanács elnökségével szemben a Tribunale di Torinóhoz (torinói bíróság, Olaszország) az Olasz Köztársaság azon alapuló szerződésen kívüli felelősségének megállapítása iránt, hogy az nem teljesítette megfelelően és teljes mértékben a 2004/80 irányelvből, különösen az ezen irányelv 12. cikkének (2) bekezdéséből eredő kötelezettségeket.

15

A 2010. május 26‑i ítéletével a Tribunale di Torino (torinói bíróság) helyt adott BV kereseti kérelmeinek, és a minisztertanács elnökségét 90000 euró összeg és törvényes kamatai, valamint az eljárási költségek BV részére történő megfizetésére kötelezte.

16

A minisztertanács elnöksége fellebbezést nyújtott be ezen ítélettel szemben a Corte d’appello di Torinóhoz (torinói fellebbviteli bíróság, Olaszország). E bíróság a 2012. január 23‑i határozatával megváltoztatta a Tribunale di Torino (torinói bíróság) ítéletét és a kártérítés összegét 50000 euróra csökkentette, az ítéletet az ezt meghaladó részében pedig helybenhagyta.

17

A minisztertanács elnöksége felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz. Felülvizsgálati kérelmében többek között arra hivatkozott, hogy a 2004/80 irányelv nem képezi olyan jogok alapját, amelyekre az uniós polgárok a lakóhelyük szerinti tagállammal szemben hivatkozhatnának, mivel az irányelv csupán a határokon átnyúló helyzetekre vonatkozik, és annak biztosítására irányul, hogy a lakóhelyüktől eltérő tagállam területén szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatává vált személyek hozzáférjenek az említett bűncselekmény elkövetése szerinti tagállamban előírt kárenyhítési eljárásokhoz.

18

Először is, a kérdést előterjesztő bíróság szerint a 2016. október 11‑iBizottság kontra Olaszország ítéletben (C‑601/14, EU:C:2016:759, 45. és 48–50. pont) a Bíróság megerősítette azon korábbi ítélkezési gyakorlatát, amely szerint a 2004/80 irányelv kizárólag a határokon átnyúló helyzetekre vonatkozik annak biztosításával, hogy a bűncselekmény elkövetésének helye szerinti állam kárenyhítést nyújtson a szokásos tartózkodási helyük szerinti tagállamtól eltérő tagállamban szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmény áldozatává vált személyek számára. A kérdést előterjesztő bíróság ebből az ítélkezési gyakorlatból azt a következtetést vonja le, hogy a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények Olaszországban lakóhellyel rendelkező áldozatai nem hivatkozhatnak azonnal és közvetlenül az olasz állammal szemben a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdésére.

19

Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az egyenlő bánásmódnak és az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának az EUMSZ 18. cikkben, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartája 20. és 21. cikkében foglalt általános elve alapján megállapítható, hogy az Olasz Köztársaság nem hajthatta végre teljeskörűen a 2004/80 irányelvet azzal, hogy a nemzeti kárenyhítési rendszer alkalmazását kizárólag a határokon átnyúló helyzetekben lévő áldozatokra korlátozza, mivel egy ilyen korlátozás indokolatlan hátrányos megkülönböztetést alkalmaz az Olaszországban lakóhellyel rendelkező olasz állampolgárokkal szemben.

20

E megfontolások alapján a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a hátrányos megkülönböztetés elkerülése érdekében a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatainak jogosultaknak kell lenniük a szóban forgó bűncselekmény elkövetésének helye szerinti tagállam kárenyhítési rendszeréhez való hozzáférésre, függetlenül attól, hogy ezen áldozatok határokon átnyúló helyzetben vannak‑e, vagy e tagállamban rendelkeznek lakóhellyel.

21

A jelen esetben az ilyen hátrányos megkülönböztetés elkerülésének szükségessége továbbra is releváns, jóllehet BV‑t megilletné a 122. sz. törvényben elismert kárenyhítési jog, amely törvény azt követően lépett hatályba, hogy az Olasz Köztársasággal szemben benyújtották volna a szerződésen kívüli felelősség megállapítása iránti keresetet, de amely törvény visszaható hatállyal BV tekintetében is alkalmazandó. E kereset keretében ugyanis BV az őt amiatt ért kárra hivatkozik, hogy az Olasz Köztársaság nem teljesítette a 2004/80 irányelv 12. cikke (2) bekezdésének kellő időben történő átültetésére vonatkozó kötelezettségét, nem pedig azon jogára, hogy az olasz jog alapján a jelenleg a 122. sz. törvényben előírt kárenyhítésben részesüljön.

22

Másodszor, a kérdést előterjesztő bíróság kétségének ad hangot azzal kapcsolatban, hogy a 2017. augusztus 31‑i miniszteri rendelet által – az alapeljárás felpereséhez hasonlóan szexuális erőszak áldozatává vált személyek kárenyhítése tekintetében – előírt 4800 eurós átalányösszeg a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdése értelmében igazságos és megfelelő jellegű‑e.

23

A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben rámutat arra, hogy közelmúltbeli ítéletekben az olasz bíróságok a szexuális erőszakból eredő sérelem megtérítéseként nyújtott kártérítéseket 10000 eurótól 200000 euróig terjedő összegekben határozták meg. Egyébiránt a 2004/80 irányelv belső jogba való átültetésének elmulasztása miatt az Olasz Köztársasággal szemben szerződésen kívüli felelősség megállapítása iránti keresetet benyújtó áldozatoknak megítélt kártérítési összegek 50000 eurótól 150000 euróig terjednek. Ezen összegekre tekintettel az említett 4800 eurós átalányösszeg „nem megfelelőnek”, sőt „nevetségesnek” minősíthető.

24

E körülmények között a Corte suprema di cassazione (semmítőszék, Olaszország) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

25

Amint arra a kérdést előterjesztő bíróság rámutat, az alapügy tárgyát képező, szerződésen kívüli felelősség megállapítása iránt az Olasz Köztársasággal szemben benyújtott kereset előterjesztését követően e tagállam létrehozta az Olaszország területén szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozataira attól függetlenül kiterjedő kárenyhítési rendszert, hogy ezen áldozatok Olaszországban rendelkeznek‑e lakóhellyel, vagy sem. E rendszer visszamenőleges hatállyal a 2005. július 1‑je után elkövetett ilyen bűncselekményekre és következésképpen az erőszakkal elkövetett arra a szexuális erőszakra is kiterjed, amelynek BV esett áldozatul.

26

Az olasz kormány elmondása szerint az említett rendszer keretében BV kárenyhítés iránti kérelmet nyújtott be, és a 2019. március 14‑én, azaz a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem benyújtását követően hozott határozat 4800 euró összegű kárenyhítést ítélt meg BV részére, amely megfelel a BV‑vel szemben elkövetett szexuális erőszak tekintetében a 2017. augusztus 31‑i miniszteri rendeletben előírt összegnek, majd e határozatot továbbították a végrehajtásra hatáskörrel rendelkező hatóságnak. Az olasz kormány e körülményből azt a következtetést vonja le, hogy az alapeljárás okafogyottá vált, így a kérdést előterjesztő bíróság kérdései hipotetikus jellegűek.

27

Ez az érv nem fogadható el.

28

Amint az a jelen ítélet 16. és 17. pontjából kitűnik, a kérdést előterjesztő bírósághoz felülvizsgálati kérelemmel fordultak a Corte d’appello di Torino (torinói fellebbviteli bíróság) azon határozatával szemben, amely az Olasz Köztársaságot 50000 euró összegű kártérítés BV részére való megfizetésére kötelezte.

29

Feltételezve, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a felülvizsgálati kérelem szakaszában figyelembe vehet olyan tényeket, amelyek a felülvizsgálati kérelem tárgyát képező határozatot követően keletkeztek, vagyis azt, hogy BV‑nek az olasz kárenyhítési rendszer alapján 4800 euró összegű kárenyhítést ítéltek meg az ellene elkövetett szexuális erőszak miatt, mindenesetre emlékeztetni kell arra, hogy valamely irányelv végrehajtási intézkedéseinek visszaható hatályú, megfelelő és teljes körű alkalmazása főszabály szerint lehetővé teszi az ezen irányelv késedelmes átültetése miatti káros következmények orvoslását és az e késedelmes átültetés folytán az említett irányelv kedvezményezettjei által elszenvedett sérelem megfelelő megtérítésének biztosítását, kivéve ha e kedvezményezettek bizonyítják az őket állítólagosan amiatt ért további veszteségek fennállását, hogy nem tudták kellő időben igénybe venni az irányelv által biztosított anyagi előnyöket, amelyeket ezért szintén meg kell téríteni (lásd ebben az értelemben: 2018. január 24‑iPantuso és társai ítélet, C‑616/16 és C‑617/16, EU:C:2018:32, 50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

30

Márpedig a jelen ítélet 21. pontjában hangsúlyozottaknak megfelelően BV alapeljárás alapjául szolgáló keresete, amelyet a kárenyhítéshez való jogát visszaható hatállyal elismerő 122. sz. törvény hatálybalépése előtt indított, az Olasz Köztársaság azon kár megtérítésére való kötelezésére irányul, amely az érintettet az állítása szerint abból fakadóan érte, hogy e tagállam nem teljesítette a 2004/80 irányelv 12. cikke (2) bekezdésének megfelelő időben történő átültetésére vonatkozó kötelezettségét.

31

E jogvita megoldása tehát magában foglalja annak vizsgálatát, hogy e 12. cikk (2) bekezdése a BV‑hez hasonló magánszemélyek számára biztosít‑e olyan jogot, amelyre e személyek a tagállamok uniós jog megsértése miatti felelősségének megállapítása érdekében hivatkozhatnak, és amennyiben igen, úgy a 4800 euró összegű kárenyhítés, amelyet az olasz hatóságok az érintett részére a 2017. augusztus 31‑i miniszteri rendelet alapján megállapítottak, az említett 12. cikk (2) bekezdése értelmében vett „igazságos és megfelelő kárenyhítést” képez‑e.

32

Ebből következik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdések továbbra is jelentőséggel bírnak az alapeljárás kimenetele szempontjából, és nem minősíthetők „hipotetikusnak”. A Bíróságnak tehát válaszolnia kell azokra.

33

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az uniós jogot úgy kell‑e értelmezni, hogy valamely tagállamnak az e jog megsértésével okozott kárért fennálló szerződésen kívüli felelősségével kapcsolatos rendszert alkalmazni kell azon oknál fogva, hogy e tagállam nem ültette át megfelelő időben a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdését az említett tagállamban – amelynek területén a szándékos erőszakos bűncselekményt elkövették – lakóhellyel rendelkező áldozatok tekintetében.

34

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a sérelmet szenvedett magánszemélyeknek az uniós jog tagállamnak betudható megsértésével okozott károk megtérítéséhez való joga három feltétel együttes fennállásához kötött, nevezetesen a megsértett uniós jogszabály a magánszemélyek számára jogokat keletkeztet, e szabály megsértése kellően súlyos, és fennáll a közvetlen okozati összefüggés e jogsértés és a magánszemélyek által elszenvedett kár között (lásd ebben az értelemben: 1996. március 5‑iBrasserie du pêcheur és Factortame ítélet, C‑46/93 és C‑48/93, EU:C:1996:79, 51. pont; 2003. szeptember 30‑iKöbler ítélet, C‑224/01, EU:C:2003:513, 51. pont; 2016. július 28‑iTomášová ítélet, C‑168/15, EU:C:2016:602, 22. pont).

35

Főszabály szerint a nemzeti bíróságoknak kell alkalmazniuk az uniós jog megsértésével a magánszemélyeknek okozott károkért fennálló tagállami felelősség megállapításának e feltételeit, a Bíróság által az e feltételek alkalmazása tekintetében adott iránymutatásoknak megfelelően (2007. március 13‑iTest Claimants in the Thin Cap Group Litigation ítélet, C‑524/04, EU:C:2007:161, 116. pont; 2018. október 4‑iKantarev ítélet, C‑571/16, EU:C:2018:807, 95. pont).

36

A jelen esetben az első feltétel vizsgálata, amely feltételre a kérdést előterjesztő bíróságnak a jelen ügy alapjául szolgáló kérdései is vonatkoznak, magában foglalja annak vizsgálatát, hogy a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdése kötelezi‑e a tagállamokat arra, hogy a területükön szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények valamennyi áldozatára kiterjedő, igazságos és megfelelő kárenyhítést biztosító kárenyhítési rendszert hozzanak létre, valamint hogy e rendelkezés valamennyi ilyen áldozat, így többek között azok számára is biztosítja‑e az ilyen kárenyhítéshez való jogot, akik az érintett tagállam területén rendelkeznek lakóhellyel.

37

Amint az magának a kérdést előterjesztő bíróság első kérdésének a szövegéből kitűnik, e kérdés azon az előfeltevésen alapul, hogy a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdése arra kötelezi a tagállamokat, hogy a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozataira kiterjedő kárenyhítési rendszert kizárólag a határokon átnyúló helyzetben lévő áldozatok tekintetében, vagyis ezen irányelv 1. cikke értelmében a szokásos tartózkodási helyük szerinti tagállamtól eltérő tagállam területén szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatává váló személyek tekintetében hozzák létre. Ezen előfeltevés alapján azonban e bíróságban felmerül a kérdés, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalma elve megsértésének elkerülése érdekében e kárenyhítési rendszernek az ilyen bűncselekmények azon áldozataira is ki kell‑e terjednie, akik az érintett tagállam területén rendelkeznek lakóhellyel.

38

Ezért az említett előfeltevés megalapozottságának ellenőrzése érdekében a 2004/80 irányelv 12. cikke (2) bekezdésének értelmezésére van szükség. E tekintetben a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében nemcsak e rendelkezés kifejezéseit, hanem szövegkörnyezetét, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek az részét képezi (2019. február 26‑iRimšēvičs és EKB kontra Lettország ítélet, C‑202/18 és C‑238/18, EU:C:2019:139, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

39

Ami először is a 2004/80 irányelv 12. cikke (2) bekezdésének szövegét illeti, meg kell állapítani, hogy e rendelkezés általános jelleggel előírja a tagállamok számára a „területükön szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozataira” – és nem csupán a határokon átnyúló helyzetben lévő áldozatokra – kiterjedő kárenyhítési rendszer létrehozatalára vonatkozó kötelezettséget.

40

Másodszor, ami a 2004/80 irányelv 12. cikke (2) bekezdésének szövegkörnyezetét illeti, emlékeztetni kell arra, hogy ezen irányelv 12. cikke az irányelv II. fejezetének egyedüli cikke, amely fejezet a címével összhangban „[a] nemzeti kárenyhítési rendszerek[re]” vonatkozik. Az említett irányelv I. fejezetének címétől eltérően ugyanezen irányelv II. fejezetének címe nem kifejezetten a „határokon átnyúló helyzetekre” vonatkozik.

41

A 2004/80 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a határokon átnyúló tényállások esetén a kárenyhítéshez való hozzájutás ezen irányelv által megfogalmazott szabályai „a tagállamok területén szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatainak nyújtott kárenyhítéssel kapcsolatos tagállami szabályozásokon alapulnak”.

42

Ebből következik, hogy az uniós jogalkotó nem úgy döntött, hogy az egyes tagállamok különleges kárenyhítési rendszert hoznak létre, amely kizárólag a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények határokon átnyúló helyzetben lévő áldozataira korlátozódik, hanem amellett határozott, hogy ezen áldozatok tekintetében a tagállamok területén szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozataira kiterjedő nemzeti kárenyhítési rendszereket alkalmazza.

43

Következésképpen a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdése valamennyi tagállamot arra kötelezi, hogy a területén szándékosan elkövetett valamennyi erőszakos bűncselekmény áldozataira kiterjedő kárenyhítési rendszert hozzon létre.

44

E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy – amint az a 2004/80 irányelv (8) preambulumbekezdéséből kitűnik – ezen irányelv elfogadásának időpontjában a legtöbb tagállam hatályos rendelkezései már létrehoztak egy ilyen rendszert. Mindazonáltal, amint arra a Bizottság a Bírósághoz benyújtott észrevételeiben rámutatott, ezen időpontban két tagállam még nem rendelkezett a területükön szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozataira kiterjedő kárenyhítési rendszerrel.

45

Márpedig egy ilyen rendszer előírása hiányában a tagállam nem tehet eleget a 2004/80 irányelvből eredő, a határokon átnyúló helyzetekben a kárenyhítéshez való hozzáférésre vonatkozó kötelezettségeinek, mivel ezen irányelv 12. cikkének (1) bekezdése értelmében ilyen helyzetekben a kárenyhítéshez való hozzáférésre vonatkozó rendelkezések „a tagállamok területén szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatainak nyújtott kárenyhítéssel kapcsolatos tagállami szabályozásokon alapulnak”.

46

Harmadszor, ami a 2004/80 irányelv célkitűzéseit illeti, kétségtelen, hogy az irányelv (1) preambulumbekezdése arra hivatkozik, hogy az uniós jogalkotó meg kívánja szüntetni a személyek tagállamok közötti szabad mozgása előtt álló akadályokat.

47

Egyébiránt ezen irányelv (2) preambulumbekezdése azon ítélkezési gyakorlat felhívását követően, amely szerint amennyiben az uniós jog biztosítja egy természetes személy számára egy másik tagállamba való átjárás szabadságát, úgy a szóban forgó tagállamban az adott személy integritásának a saját állampolgárokéval és az ezen államban lakóhellyel rendelkező személyekkel azonos módon történő védelme az említett mozgásszabadság velejáró következménye (1989. február 2‑iCowan ítélet, 186/87, EU:C:1989:47, 17. pont), kimondja, hogy a bűncselekmények áldozatai kárenyhítésének elősegítését célzó intézkedéseknek hozzá kell járulniuk e célkitűzés megvalósításához.

48

Mindazonáltal figyelembe kell venni az említett irányelv (3), (6), (7) és (10) preambulumbekezdését is.

49

A 2004/80 irányelv (3) preambulumbekezdése emlékeztet arra, hogy az 1999. október 15–16‑i tamperei ülésén az Európai Tanács hangsúlyozta a bűncselekmények áldozatainak védelmével kapcsolatos minimumszabályok kidolgozásának szükségességét, különösen a bűncselekmények áldozatainak igazságszolgáltatáshoz való hozzáférésével, valamint kártérítéshez fűződő jogaikkal összefüggésben.

50

E tekintetben a 2004/80 irányelv (6) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az Unióban a bűncselekmények áldozatainak igazságosan és megfelelő módon biztosítani kell a nekik okozott károk enyhítését, tekintet nélkül arra, hogy a bűncselekményt az Unión belül hol követték el. Következésképpen, amint azt ezen irányelv (7) preambulumbekezdése pontosítja, valamennyi tagállamnak rendelkeznie kell az ezen áldozatokra kiterjedő kárenyhítési mechanizmussal.

51

Egyébiránt a 2004/80 irányelv (10) preambulumbekezdése rámutat arra, hogy az uniós jogalkotó figyelembe kívánta venni azokat a nehézségeket, amelyekkel a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatai gyakran szembesülnek a bűncselekmény elkövetője általi kártérítéssel összefüggésben, akár azért, mert az elkövető nem rendelkezik az áldozatnak kártérítést elrendelő bírósági határozat teljesítéséhez szükséges eszközökkel, vagy mert az elkövető nem ismert, illetve nem vonható felelősségre. Márpedig, amint azt a jelen ügy alapját képező tényállás is alátámasztja, e bűncselekmények áldozatai akkor is szembesülhetnek ilyen nehézségekkel, ha a szóban forgó bűncselekmény elkövetésének helye szerinti tagállamban rendelkeznek lakóhellyel.

52

A jelen ítélet 39–51. pontjában kifejtett megfontolásokból az következik, hogy a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdése olyan kárenyhítési rendszer létrehozására kötelezi valamennyi tagállamot, amely a területükön szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények valamennyi áldozatára – és nem csak a határokon átnyúló helyzetben lévő áldozatokra – kiterjed.

53

E megállapítást nem kérdőjelezi meg a Bíróság azon ítélkezési gyakorlata, amely szerint a 2004/80 irányelv csak arra az esetre biztosít kárenyhítést a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmény áldozatainak, ha a bűncselekményt egy olyan tagállam területén követték el, ahol az áldozat a szabad mozgáshoz való jogának gyakorlása keretében tartózkodott, és ekképpen egy tisztán belső helyzet nem tartozik ezen irányelv hatálya alá (lásd ebben az értelemben: 2007. június 28‑iDell’Orto ítélet, C‑467/05, EU:C:2007:395, 59. pont; 2012. július 12‑iGiovanardi és társai ítélet, C‑79/11, EU:C:2012:448, 37. pont; 2014. január 30‑iC. végzés, C‑122/13, EU:C:2014:59, 12. pont).

54

Mindazonáltal a Bíróság ezzel csupán annak pontosítására szorítkozott, hogy a 2004/80 irányelv I. fejezetével létrehozott együttműködési rendszer kizárólag a határokon átnyúló tényállások esetére foglalkozik a kárenyhítéssel, anélkül hogy meghatározná az ezen irányelv II. fejezetében szereplő 12. cikk (2) bekezdésének hatályát (lásd ebben az értelemben: 2016. október 11‑iBizottság kontra Olaszország ítélet, C‑601/14, EU:C:2016:759, 49. pont).

55

Ebből következik, hogy a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdése az igazságos és megfelelő kárenyhítéshez való jogot nemcsak a valamely tagállam területén szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekményeknek az ezen irányelv 1. cikke értelmében vett határokon átnyúló helyzetben lévő áldozatai, hanem az e tagállam területén szokásos tartózkodási hellyel rendelkező áldozatok számára is biztosítja. Ennélfogva a jelen ítélet 29. pontjában felidézettek figyelembevételével, és feltéve, hogy teljesülnek az ezen ítélet 34. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatban előírt egyéb feltételek, a magánszemélyek jogosultak azon károk megtérítésére, amelyeket valamely tagállam a 2004/80 irányelv 12. cikke (2) bekezdéséből eredő kötelezettségének megsértésével okozott nekik, függetlenül attól, hogy e magánszemélyek ilyen, határokon átnyúló helyzetben voltak‑e a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmény áldozatává válásuk időpontjában.

56

A fenti megfontolások összességére tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az uniós jogot úgy kell értelmezni, hogy valamely tagállamnak az e jog megsértésével okozott kárért fennálló szerződésen kívüli felelősségével kapcsolatos rendszert alkalmazni kell azon oknál fogva, hogy e tagállam nem ültette át megfelelő időben a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdését az említett tagállamban – amelynek területén a szándékos erőszakos bűncselekményt elkövették – lakóhellyel rendelkező áldozatok tekintetében.

57

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozataira kiterjedő nemzeti kárenyhítési rendszer címén nyújtott 4800 euró összegű átalány‑kárenyhítést az e rendelkezés értelmében vett „igazságos és megfelelő” kárenyhítésnek kell minősíteni.

58

Mivel a 2004/80 irányelv semmilyen útmutatást nem tartalmaz azt illetően, hogy milyen kárenyhítési összeg felelne meg az ezen irányelv 12. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „igazságos és megfelelő” kárenyhítésnek, sem pedig az ilyen kárenyhítés meghatározásának részletes szabályait illetően, meg kell állapítani, hogy e rendelkezés e tekintetben mérlegelési mozgásteret ismer el a tagállamok számára.

59

E tekintetben meg kell állapítani, hogy a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdésében említett kárenyhítést nem magának a szóban forgó erőszak elkövetőjének kell megfizetnie, hanem azon tagállam illetékes hatóságának, amelynek területén a bűncselekményt elkövették, ezen irányelv 2. cikkével összhangban olyan nemzeti kárenyhítési rendszer útján, amelynek pénzügyi életképességét az érintett tagállam területén szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények valamennyi áldozatának igazságos és megfelelő kárenyhítése érdekében biztosítani kell.

60

Ennélfogva a főtanácsnok indítványának 137–139. pontjában foglaltakhoz hasonlóan meg kell állapítani, hogy a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdésében említett „igazságos és megfelelő” kárenyhítésnek nem feltétlenül kell megfelelnie azon kártérítésnek, amelyet adott esetben e bűncselekmény áldozata számára a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmény elkövetőjének terhére megállapítanak. Következésképpen e kárenyhítésnek nem kell feltétlenül biztosítania az ezen áldozatot ért vagyoni és nem vagyoni kár teljes megtérítését.

61

Ebben az összefüggésben végső soron a nemzeti bíróság feladata, hogy az érintett kárenyhítési rendszert létrehozó nemzeti rendelkezésekre tekintettel biztosítsa, hogy a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozata számára az e rendszer keretében nyújtott összeg a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „igazságos és megfelelő kárenyhítést” képezzen.

62

Mindazonáltal az EUMSZ 267. cikkben előírt eljárás keretében a kérdést előterjesztő bíróság számára adandó hasznos válasz érdekében rá kell mutatni ezen irányelv 12. cikke (2) bekezdése értelmezésének releváns szempontjaira, amelyeket az előző pontban felvázolt vizsgálat során figyelembe kell venni.

63

Így pontosítani kell, hogy valamely tagállam túllép a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdésében biztosított mérlegelési mozgástéren, ha a nemzeti rendelkezései a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatai számára pusztán jelképes vagy nyilvánvalóan elégtelen kárenyhítést írnak elő az elkövetett bűncselekmény ezen áldozatokra gyakorolt következményeinek súlyosságára tekintettel.

64

A 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdése értelmében ugyanis az ilyen áldozatoknak nyújtott kárenyhítés az őket ért vagyoni és nem vagyoni kár megtérítéséhez való hozzájárulást jelent. Az ilyen hozzájárulás akkor tekinthető „igazságosnak és megfelelőnek”, ha megfelelő mértékben ellensúlyozza az őket ért szenvedést.

65

E megállapítást követően rá kell továbbá mutatni arra, ami az Olasz Köztársaság által létrehozott, a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozataira kiterjedő kárenyhítési rendszer jellemzőit illeti, hogy a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdése nem értelmezhető akként, hogy azzal ellentétes az ilyen áldozatoknak nyújtott átalány‑kárenyhítés, mivel az egyes áldozatoknak járó átalányösszeg az elszenvedett erőszak jellegétől függően változhat.

66

Mindazonáltal az ilyen kárenyhítési rendszert választó tagállamnak biztosítania kell a kárenyhítés mértékének kellő részletességű szabályozását annak elkerülése érdekében, hogy az adott típusú erőszak tekintetében előírt átalány‑kárenyhítés a konkrét eset körülményeire tekintettel nyilvánvalóan elégtelennek bizonyuljon.

67

Ami konkrétan a szexuális erőszakot illeti, meg kell jegyezni, hogy a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények közül ezen erőszak lehetséges következményei a legsúlyosabbak.

68

Következésképpen – a kérdést előterjesztő bíróság által elvégzendő vizsgálat mellett – prima facie nem tűnik úgy, hogy a szexuális erőszak áldozatának kárenyhítés címén nyújtott 4800 eurós átalányösszeg megfelelne a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „igazságos és megfelelő kárenyhítésnek”.

69

A fenti megfontolások összességére tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2004/80 irányelv 12. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozataira kiterjedő nemzeti kárenyhítési rendszer alapján a szexuális erőszak áldozatai számára nyújtott átalány‑kárenyhítés nem minősíthető az e rendelkezés értelmében vett „igazságos és megfelelő” kárenyhítésnek, ha annak meghatározására az elkövetett jogsértés áldozatokra gyakorolt következményeinek súlyosságát figyelmen kívül hagyva kerül sor, és ha e kárenyhítés ezért nem jelent megfelelő hozzájárulást az elszenvedett vagyoni és nem vagyoni kár megtérítéséhez.

70

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott: