1. 

A Bíróság korábban már számos esetben állást foglalt a 2002/584/IB kerethatározat ( 2 ) 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „igazságügyi hatóság” fogalmával kapcsolatban, és pontosan meghatározta azokat a feltételeket, amelyeknek az európai elfogatóparancsot kibocsátó hatóság esetén fenn kell állnia. ( 3 )

2. 

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem lehetőséget nyújt a hivatkozott fogalom értelmezésére, azonban ezúttal a kerethatározat 27. cikkével összefüggésben értelmezett 6. cikkének (2) bekezdésével kapcsolatban. Erre irányul azon belga bíróság kérelme, amely röviden összefoglalva arra keresi a választ, hogy a hollandiai ügyészség olyan „igazságügyi hatóságnak” minősülhet‑e, amely hozzájárul egy korábbi, már végrehajtott európai elfogatóparancsban megjelölt bűncselekmények körének kiterjesztéséhez.

3.

A kerethatározat (5), (6) és (8) preambulumbekezdése így szól:

[…]

4.

Az 1. cikk („Az európai elfogatóparancs meghatározása és végrehajtásának kötelezettsége”) alapján:

„(1)   Az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi hatósági határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés‑büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja.

(2)   A tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és e kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre.

(3)   E kerethatározat nem érinti az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkében biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának a kötelezettségét.”

5.

A 6. cikk („Az illetékes igazságügyi hatóságok meghatározása”) megállapítja:

„(1)   Kibocsátó igazságügyi hatóság a kibocsátó tagállamnak az az igazságügyi hatósága, amely ezen állam joga szerint az európai elfogatóparancs kibocsátására illetékes.

(2)   Végrehajtó igazságügyi hatóság a végrehajtó tagállamnak az az igazságügyi hatósága, amely ezen állam joga szerint az európai elfogatóparancs végrehajtására illetékes.

(3)   A tagállamok mindegyike tájékoztatja a Tanács Főtitkárságát a joga szerinti illetékes igazságügyi hatóságról.”

6.

A 14. cikk („A keresett személy kihallgatása”) szerint:

„Ha az elfogott személy nem egyezik bele a 13. cikk szerinti átadásába, joga van ahhoz, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság a végrehajtó tagállam nemzeti joga szerint kihallgassa.”

7.

A 15. cikk („Határozat az átadásról”) így szól:

„(1)   Az érintett személy átadásáról az e kerethatározatban előírt határidőkön belül és feltételek mellett a végrehajtó igazságügyi hatóság határoz.

[…]”

8.

A 19. cikk („A személy kihallgatása a határozat meghozatala előtt”) előírja:

„(1)   A keresett személyt igazságügyi hatóság hallgatja ki egy, a megkereső bíróság tagállamának joga szerint kijelölt másik személy segítségével.

(2)   A keresett személyt a végrehajtó tagállam jogának, valamint a kibocsátó és a végrehajtó igazságügyi hatóság közötti közös megállapodásban meghatározott feltételeknek megfelelően hallgatják ki.

(3)   E cikk és a meghatározott feltételek szabályszerű alkalmazásának biztosítása érdekében az illetékes végrehajtó igazságügyi hatóság megbízhatja tagállamának egy másik igazságügyi hatóságát, hogy vegyen részt a keresett személy kihallgatásában.”

9.

A 27. cikk („Esetleges büntetőeljárás más bűncselekmények miatt”) értelmében:

„(1)   Bármely tagállam értesítheti a Tanács Főtitkárságát arról, hogy más, ugyanilyen értelmű nyilatkozatot tett tagállamokkal fenntartott kapcsolataiban vélelmezi, hogy a hozzájárulásukat adták ahhoz, hogy egy személyt az átadása előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatt büntetőeljárást indítsanak ellene, elítéljenek, és szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából fogva tartsanak [helyesen: hogy egy személy ellen az átadása előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatt büntetőeljárást indítsanak, e személyt elítéljék és szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából fogva tartsák], amennyiben az adott esetben a végrehajtó igazságügyi hatóság az átadásról szóló határozatában másképpen nem rendelkezik.

(2)   Az (1) és (3) bekezdésben említett esetek kivételével az átadott személy az átadása előtt elkövetett, az átadásának alapjául szolgáló bűncselekménytől különböző egyéb bűncselekmény miatt nem indítható ellene büntetőeljárás [helyesen: nem vonható büntetőeljárás alá], nem ítélhető el, és egyéb módon sem fosztható meg szabadságától.

(3)   A (2) bekezdés nem alkalmazható az alábbi esetekben:

[…]

(4)   A hozzájárulás iránti kérelmet a 8. cikk (1) bekezdésében felsorolt információk és a 8. cikk (2) bekezdése szerinti fordítás kíséretében terjesztik elő a végrehajtó igazságügyi hatóságnak. A hozzájárulást meg kell adni, ha a bűncselekmény, amelyre vonatkozóan azt kérik, e kerethatározat rendelkezései szerint önmagában is átadási kötelezettséget von maga után. A hozzájárulást a 3. cikkben említett okok fennállása esetén meg kell tagadni, egyébként csak a 4. cikkben említett okok miatt tagadható meg. Az erre vonatkozó határozatot legkésőbb a kérelem kézhezvételét követő 30 napon belül hozzák meg.

[…]”

10.

A 37. cikk megállapítja:

„1.   § Valamely belga igazságügyi hatóság által kibocsátott európai elfogatóparancs alapján átadott személy az átadása előtt elkövetett és az átadásának alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatt nem vonható büntetőeljárás alá, nem ítélhető el, és egyéb módon sem fosztható meg szabadságától.

2.   § Az 1. § nem alkalmazandó az alábbi esetekben:

[…]

Az első bekezdésben meghatározott eseteket kivéve, ha a vizsgálóbíró, az ügyész vagy a bíróság – esettől függően – az átadott személyt az említett átadás előtt elkövetett és az átadásának alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá kívánja vonni, el kívánja ítélni vagy egyéb módon a szabadságától meg kívánja fosztani, hozzájárulás iránti kérelmet kell a végrehajtó igazságügyi hatósághoz előterjesztenie a 4. cikk 2. §‑ában felsorolt információk és szükség szerinti fordítás kíséretében.”

11.

A 14. cikk előírja:

„(1)   Az átadás kizárólag azzal a feltétellel engedélyezhető, hogy a keresett személyt az átadása előtt elkövetett és az átadás alapjául szolgáló bűncselekményektől eltérő másik bűncselekmények miatt nem vonják büntetőeljárás alá, nem szabnak ki vele szemben szankciót és egyéb módon sem korlátozzák személyi szabadságát, kivéve, ha

[…]

[…]

(3)   Az ügyész megadja az (1) bekezdés f) pontja […] szerinti hozzájárulást a kibocsátó igazságügyi hatóság kérelmére és a fordítás kíséretében továbbított európai elfogatóparancs alapján azon bűncselekmények tekintetében, amelyek miatt a jelen törvény alapján engedélyezhető lett volna az átadás […]”.

12.

A 35. cikk (1) bekezdése megállapítja:

„Az átadáshoz teljes mértékben vagy részben hozzájáruló határozat után, amint lehetséges, a keresett személyt ténylegesen át kell adni. Az ügyész a kibocsátó igazságügyi hatósággal történt egyeztetést követően meghatározza az átadás idejét és helyét.”

13.

A 2019. július 13. előtti változat szerint a 44. cikk előírta:

„Az ügyész eljárhat kibocsátó igazságügyi hatóságként.”

14.

A 2019. július 13‑tól hatályos változat szerint a 44. cikk szövege a következő:

„A vizsgálóbíró [rechter‑commissaris] eljárhat kibocsátó igazságügyi hatóságként.”

15.

A 127. cikk alapján az igazságügyért és biztonságért felelős miniszter általános és egyedi utasításokat adhat az ügyészség feladatainak ellátására és hatásköreinek gyakorlására vonatkozóan.

16.

A rechtbank van eerste aanleg te Leuven (leuveni elsőfokú bíróság, Belgium) vizsgálóbírója 2017. szeptember 26‑án európai elfogatóparancsot bocsátott ki AZ belga állampolgár ellen büntetőeljárás lefolytatása céljából okirat‑hamisítás és csalás bűncselekménye miatt, amelyek elkövetésére 2017‑ben Belgiumban került sor.

17.

Miután AZ‑t az említett európai elfogatóparancs végrehajtása keretében Hollandiában elfogták, 2017. december 13‑án a rechtbank Amsterdam (amszterdami bíróság, Hollandia) határozata alapján átadták a belga hatóságoknak.

18.

2018. január 26‑án ugyanazon leuveni vizsgálóbíró újabb (második) európai elfogatóparancsot bocsátott ki és AZ átadását az első elfogatóparancsban megjelölt okirat‑hamisítás és csalás bűncselekményétől eltérő más bűncselekmények miatt kérte.

19.

2018. február 13‑án az Arrondissementsparket Amsterdamhoz (amszterdami regionális ügyészség, Hollandia) tartozó Officier van Justitie (ügyész) hozzájárulását adta ahhoz, hogy AZ‑t büntetőeljárás alá vonják a két európai elfogatóparancsban szereplő valamennyi bűncselekmény miatt.

20.

Végül AZ‑vel szemben három év szabadságvesztés‑büntetést szabtak ki.

21.

AZ fellebbezést nyújtott be a Hof van beroep te Brusselhez (brüsszeli fellebbviteli bíróság, Belgium), és vitatta, hogy a holland ügyészség a kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdése, 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja, valamint 27. cikkének (4) bekezdése értelmében vett „igazságügyi hatóságnak” minősülhet.

22.

Ilyen körülmények között terjesztette a Hof van beroep Brussel (brüsszeli fellebbviteli bíróság, Belgium) előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket a Bíróság elé:

„1.1) Az uniós jog önálló fogalma‑e a kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdése értelmében vett »igazságügyi hatóság« fogalma?

1.2) Az 1.1) kérdésre adandó igenlő válasz esetén: Milyen kritériumok alapján állapítható meg, hogy a végrehajtó tagállam valamelyik hatósága ilyen igazságügyi hatóság‑e, és következésképpen igazságügyi hatósági határozatnak minősül‑e az általa végrehajtott európai elfogatóparancs?

1.3) Az 1.1) kérdésre adandó igenlő válasz esetén: A kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdése értelmében vett »igazságügyi hatóság« fogalmába tartozik‑e a holland Openbaar Ministerie (ügyészség, Hollandia), pontosabban az Officier van Justitie (ügyész, Hollandia), és következésképpen igazságügyi hatósági határozatnak minősül‑e az e hatóság által végrehajtott európai elfogatóparancs?

1.4) Az 1.3) kérdésre adandó igenlő válasz esetén: Megengedett‑e, hogy míg a kerethatározat 15. cikke alapján egy igazságügyi hatóság, pontosabban az Overleveringskamer te Amsterdam (amszterdami átadási tanács, Hollandia) vizsgálja meg az eredeti átadást, biztosítva többek között az érintett személy meghallgatáshoz és igazságszolgáltatás igénybevételéhez való jogát, addig a kerethatározat 27. cikke szerinti kiegészítő átadásra egy másik hatóság, mégpedig az ügyész rendelkezik hatáskörrel, és nincs biztosítva az érintett személy meghallgatáshoz és igazságszolgáltatás igénybevételéhez való joga, ami miatt bármiféle nyomós indok nélkül nyilvánvaló inkoherencia jön létre a kerethatározaton belül?

1.5) Az 1.3) és 1.4) kérdésre adandó igenlő válasz esetén: Úgy kell‑e értelmezni a kerethatározat 14., 19. és 27. cikkét, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóságként eljáró ügyészségnek mindenekelőtt biztosítania kell az érintett személy meghallgatáshoz és igazságszolgáltatás igénybevételéhez való jogát, mielőtt hozzájárulását adhatná ahhoz, hogy egy személy ellen az európai elfogatóparancson alapuló átadása előtt elkövetett és az átadás iránti kérelem tárgyát nem képező bűncselekmény miatt büntetőeljárást indítsanak, e személyt elítéljék, és szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából fogva tartsák?

2) Az Arrondissementsparket Amsterdamnak (amszterdami regionális ügyészség, Hollandia) az [Olw] 14. cikkének végrehajtása keretében eljáró ügyésze‑e a kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdése értelmében vett végrehajtó igazságügyi hatóság, amely a keresett személyt átadta, és amely hozzájárulását adhatja a kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja és 27. cikkének (4) bekezdése értelmében?”

23.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet 2019. július 4‑én nyújtották be a Bírósághoz.

24.

Írásbeli észrevételeket AZ, az Openbaar Ministerie (ügyészség), a német, a spanyol, a magyar és a holland kormány, valamint a Bizottság nyújtott be.

25.

Tárgyalás tartására nem volt szükség.

26.

A német kormány kétségbe vonja az előzetes döntéshozatal iránti kérelem létjogosultságát (bár hivatalosan nem vitatja annak elfogadását), mert az előterjesztett kérdések szerinte nem relevánsak ahhoz, hogy a kérdést előterjesztő bíróság az előtte folyamatban lévő büntetőeljárást elbírálja.

27.

A szóban forgó kérdések inkább a Hollandiában elfogadott jogerős jogi aktusokra vonatkoznak (AZ átadása és a holland ügyész hozzájárulása ahhoz, hogy AZ‑t az említett átadás előtt elkövetett cselekmények miatt büntetőeljárás alá vonják), semmint a kérdést előterjesztő belga bíróság előtt folyó eljárásra. Ez utóbbi nem vizsgálhatja felül a holland (azaz az európai elfogatóparancsot végrehajtó állam szerinti) bíróságnak az átadásról szóló határozatát.

28.

Kétségtelen, hogy a kérdést előterjesztő bíróság nem foglalhat állást a holland hatóságok határozatainak érvényességével kapcsolatban, ezt a végrehajtó tagállam (Hollandia) belső jogrendjének keretében és e tagállam bíróságainak kell tisztáznia.

29.

Bár a kérdést előterjesztő bíróság valóban rendelkezik hatáskörrel annak elbírálására, hogy a belga hatóságok által kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtása során a holland hatóságok határozatai milyen hatással vannak a belga jogra. A kérdést előterjesztő bíróság az említett határozatok érvényességét alapul véve – amelyet a kölcsönös bizalom elve okán magától értetődőnek kell tekinteni –, hangsúlyozom, mérlegelheti a nemzeti jogra gyakorolt hatásokat.

30.

A belga bíróságok által büntetőeljárás alá vont személy rendelkezik a kerethatározat 27. cikke által számára elismert azon joggal, hogy „csak az átadásának alapjául szolgáló bűncselekmény miatt folytassanak ellene büntetőeljárást, ítéljék el vagy fosszák meg szabadságától”, a hivatkozott rendelkezésben előírt kivételekkel. ( 7 )

31.

Ezen előfeltevésből kiindulva, AZ‑t Belgiumban nem lehetne elítélni vagy szabadságától megfosztani az amszterdami bíróság által végrehajtott (első) európai elfogatóparancsban foglalttól eltérő cselekmények miatt, kivéve, ha a holland hatóságok hozzájárulásukat adták a belga hatóságok által kibocsátott (második) európai elfogatóparancsban feltüntetett kiterjesztéshez.

32.

AZ a kerethatározat által elismert, hivatkozott jog jogosultjaként érvényesítheti e jogot a belga bíróságok előtt, amelyek hatáskörrel rendelkeznek arra, hogy AZ‑t büntetőeljárás alá vonják, elítéljék vagy szabadságától megfosszák. AZ tehát a saját védelmében hivatkozhat a végrehajtó állam – az európai elfogatóparancsban foglalt bűncselekmények körének kiterjesztését jóváhagyó – határozatának esetleges szabálytalanságából eredő, a belga jogra gyakorolt hatásokra.

33.

AZ nyilvánvalóan a holland hatóságokhoz nyújthat be fellebbezést, amelyek a vitatott hozzájárulást megadták, ( 8 ) és ezért e hatóságok semmisíthetik meg azt visszamenőleg. Márpedig AZ – amennyiben őt már átadták a belga hatóságoknak – arra történő kötelezése, hogy egy olyan végrehajtó tagállam (Hollandia) bírósága előtt támadja meg a hozzájárulást, amelynek a területét már elhagyta, megnehezítheti a hatékony bírói jogvédelemhez való jogának gyakorlását és a büntetőeljárás elhúzódását eredményezheti.

34.

A belga bíróságok – anélkül, hogy a holland hatóságok által adott hozzájárulás érvényességét el kellene bírálniuk – kétség esetén az uniós jog szempontjából, a Bíróság együttműködésével értékelhetik a hozzájárulást. Másképpen szólva, megvizsgálhatják az említett hozzájárulás azon eseteit, amelyekre kizárólag a kerethatározat feltételei irányadók.

35.

A jelen ügy szempontjából itt különösen annak van jelentősége, hogy a kérdést előterjesztő bíróság vizsgálhatja, hogy a hozzájárulást a kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdése és 27. cikke értelmében vett „igazságügyi hatóság” adta‑e, mivel az említett fogalom (ahogyan azt a továbbiakban kifejtem) az uniós jog önálló fogalmának minősül.

36.

Ha az említett vizsgálat eredménye ellentétes annak elismerésével, hogy a holland ügyész jogosult végrehajtó igazságügyi hatóságként eljárni a kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdésével és 27. cikkével összhangban, a kérdést előterjesztő bíróság levonhatja a megfelelő következtetéseket a belga jogot illetően.

37.

Összefoglalva, ha a jogvitát annak tisztázására korlátozzuk, hogy a belga hatóságok kérésére a hozzájárulását adó holland hatóság „igazságügyinek” minősülhet‑e az európai elfogatóparancs kontextusában és az uniós jog szerint, úgy vélem, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.

38.

A magyar kormány kivételével – amely nem nyilatkozott kifejezetten e tekintetben – az előzetes döntéshozatali eljárásban résztvevők egyetértenek abban, hogy a kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdése szerinti „igazságügyi hatóság” kifejezés az uniós jog önálló fogalmának minősül.

39.

Teljes mértékben egyetértek a fenti megállapítással. Bár a Bíróság ez idáig csak a kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben (kibocsátó hatóság) foglalt állást a hivatkozott fogalommal kapcsolatban, véleményem szerint az érvelése kiterjeszthető a szóban forgó cikk (2) bekezdésének (végrehajtó hatóság) értelmezésére is.

40.

A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint, bár az eljárási autonómia elvének megfelelően a tagállamok nemzeti joguk alapján kijelölhetik az európai elfogatóparancs kibocsátására illetékes „igazságügyi hatóságot”, nem az ő feladatuk meghatározni az említett fogalom jelentését és hatályát, „amely az Unió egészében önálló és egységes értelmezést követel meg, figyelembe véve […] egyúttal a […] kerethatározat 6. cikke (1) bekezdésének szövegét, kontextusát, valamint az e kerethatározattal elérni kívánt célkitűzést” ( 9 ).

41.

Azonos okok érvényesülnek az európai elfogatóparancs végrehajtására illetékes „igazságügyi hatóság” fogalmát illetően is, és tágabb értelemben a kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja és 27. cikkének (4) bekezdése tekintetében, az utóbbi rendelkezésekben hivatkozott hozzájárulás megadása céljából.

42.

Következésképpen, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés első részére igenlő választ kell adni, ami utat nyit a kérdés többi részének vizsgálata előtt, amelyekkel együttesen foglalkozom.

43.

A Bíróság korábban már meghatározta azokat a feltételeket, amelyeknek az európai elfogatóparancs kibocsátására jogosult igazságügyi hatóságnak eleget kell tennie. E feltételek egy három tényezőn alapuló értelmezésből erednek: a) a kerethatározat 6. cikke (1) bekezdésének szövege; b) az említett rendelkezés kontextusa; és c) a kerethatározattal elérni kívánt célkitűzés. ( 10 )

44.

A fentiek alapján a Bíróság megállapította, hogy az „igazságügyi hatóság” kifejezés „nem szorítkozik kizárólag a tagállami bírák vagy bíróságok kijelölésére, hanem megengedi, hogy – tágabb értelemben – a hatálya alá tartozzanak az érintett jogrendben az igazságszolgáltatásban részt venni köteles hatóságok is”. ( 11 )

45.

Annak pontosítása céljából, hogy az igazságszolgáltatás mely résztvevői tekintendők „igazságügyi hatóságnak”, a Bíróság figyelembe vette, hogy a kerethatározat „a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés egyik eszköze, amely nem csupán a büntetőbíróságok jogerős határozatainak kölcsönös elismerésére vonatkozik, hanem szélesebb körben a tagállamok igazságügyi hatóságai által büntetőeljárás keretében elfogadott határozatokra, ideértve ezen eljárás vádképviseletre vonatkozó szakaszát” ( 12 ).

46.

Többek között, folytatja, „[a] tágan értelmezendő »eljárás« kifejezés kiterjedhet a büntetőeljárás egészére, vagyis a büntetőpert megelőző szakaszra, magára a büntetőperre és a bűncselekmény elkövetésében elmarasztalt személlyel szemben a büntetőbíróság által hozott jogerős határozat végrehajtási szakaszára” ( 13 ).

47.

Mivel az európai elfogatóparancs az igazságügyi együttműködést szolgáló egyik eszköz, az a tág értelemben vett büntetőeljárásokban bocsátható ki; azon eljárásokban is, amelyekben az ügyészségek „feladata […] az, hogy megteremtsék az előfeltételeket […] [a] büntetőbíróság[ok] számára a bírói hatalom gyakorlásához” ( 14 ).

48.

A kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „igazságügyi hatóság” fogalma főszabály szerint tehát az ügyészséget is magában foglalja.

49.

Márpedig, mivel a kölcsönös bizalom és a kölcsönös elismerés kulcsfontosságú a kerethatározat rendszere számára, ( 15 )„a kibocsátó igazságügyi hatóság biztosítékot kell, hogy tudjon adni a végrehajtó igazságügyi hatóság számára arra vonatkozóan, hogy a kibocsátó tagállam bírósági rendszere által nyújtott garanciákra tekintettel függetlenül jár el az európai elfogatóparancs kibocsátásával járó feladatok ellátása során” ( 16 ).

50.

Következésképpen, az ügyészség „igazságügyi hatóságnak” minősülhet az európai elfogatóparancs kibocsátása szempontjából, ha a függetlenségét biztosító jogállással rendelkezik, akkor is, ha a Bíróság szerint ez utóbbinak nem feltétlenül kell azonosnak lennie a bírói függetlenséggel.

51.

Ebből a szempontból elegendő [megkövetelni] „a jogállásra és a szervezetre vonatkozó olyan szabályok fennállását, amelyek képesek biztosítani, hogy a kibocsátó igazságügyi hatóság az ilyen elfogatóparancs kibocsátására vonatkozó határozat meghozatala keretében ne legyen kitéve azon kockázatnak, hogy többek között a végrehajtó hatalomtól származó egyedi utasításoknak van alávetve” ( 17 ).

52.

A Bíróság a két fenti feltételhez – az igazságszolgáltatásban való részvétel és végrehajtó hatalomtól származó egyedi utasítások kizártságában megnyilvánuló függetlenség – hozzátesz egy harmadikat, amely azon eljárásra vonatkozik, amelyben az ügyészség európai elfogatóparancs kibocsátására jogosult: az európai elfogatóparancs ügyészség által történő kibocsátásának bírósági felülvizsgálat tárgyát kell képeznie. ( 18 )

53.

Összefoglalva, az igazságszolgáltatásban részt vevő ügyészség csak akkor minősül „kibocsátó igazságügyi hatóságnak”, ha olyan szervezeti jogállással rendelkezik, amely kizárja a végrehajtó hatalomtól származó egyedi utasítások lehetőségét. Amennyiben ez a feltétel teljesül, jogosult lesz európai elfogatóparancs kibocsátására, feltéve, hogy határozata bíróság előtt megtámadható. ( 19 )

54.

Vajon a kibocsátó hatósági jellegére vonatkozó, eddig leírt feltételek szintén alkalmazhatók az ügyészségre annak érdekében, hogy egyúttal európai elfogatóparancsot „végrehajtó igazságügyi hatóságnak” lehessen minősíteni?

55.

Míg AZ és a német, illetve a spanyol kormány igenlő választ adnak az említett kérdésre, a holland kormány egy kevésbé szigorú alkalmazás felé hajlik a függetlenségre és a bírósági felülvizsgálatra vonatkozó követelményeket illetően.

56.

Emlékeztetek arra, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szerint:

57.

E tények alapján a kérdést előterjesztő bíróság konkrétan azt kérdezi, hogy a holland ügyészség végrehajthat‑e európai elfogatóparancsot, azaz eljárhat‑e a kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „igazságügyi hatóságként”.

58.

Márpedig az említett kérdés logikus azon előfeltevésből kiindulva, hogy a „hozzájárulást adó igazságügyi hatóság” (a kerethatározat 27. cikke) egybeesik a „végrehajtó igazságügyi hatósággal” (a kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdése). Az imént kifejtettem, hogy a jelen ügyben a holland bíróság rendelte el az európai elfogatóparancs végrehajtását, míg a holland ügyészség később csak azon hozzájárulást adta meg, amelyet a belga hatóságok az AZ terhére rótt bűncselekmények körének kiterjesztése céljából kértek.

59.

A jelen ügyben nem az a fontos tehát, hogy a hollandiai ügyészség elvileg a „végrehajtó igazságügyi hatóság” jogállásával rendelkezett‑e, hanem az, hogy a kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja alapján hozzájárulhatott‑e a büntetendő bűncselekmények körének említett kiterjesztéséhez.

60.

A kerethatározat 27. cikke (3) bekezdése g) pontjának szó szerinti értelmezése alapján csak az adhat hozzájárulást, aki az európai elfogatóparancsot végrehajtotta. Az említett rendelkezésben a jogalkotó által hivatkozott hozzájárulást éppen „a személyt átadó végrehajtó igazságügyi hatósággal” kapcsolatban említik. A megszövegezés egyértelműsége – véleményem szerint – nem nagyon vitatható.

61.

A kerethatározat 27. cikke kizárja tehát, hogy az ügy körülményei között az ügyész hozzájárulhasson azon bűncselekmények körének kiterjesztéséhez, amelyek AZ átadásának alapjául szolgálnak. A szóban forgó rendelkezés értelmében a hozzájárulást a holland végrehajtó hatóságnak (a jelen esetben az amszterdami bíróság) kell megadnia, amely az említett személyt már átadta a belga hatóságoknak.

62.

Ha ez így van, a kérdést előterjesztő bíróság kérdése nem kötődik a jogvita konkrét körülményeihez. Az ügyészség mint a végrehajtó igazságügyi hatóság elvi álláspontjától függetlenül – mivel a jelen ügyben egy holland bíróság adta át a keresett személyt – az amszterdami ügyész nem adhatta meg a kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontjában hivatkozott hozzájárulást.

63.

Az Openbaar Ministerie (ügyészség) ezzel szemben azt állítja, hogy a kerethatározat 27. cikke (3) bekezdése g) pontjának szó szerinti szövegén túlmenően a tagállamok eljárási autonómiája lehetővé teszi számukra, hogy a végrehajtó hatóságtól eltérő „igazságügyi hatóságot” jelöljenek ki a „hozzájárulást adó igazságügyi hatóságként”.

64.

Úgy vélem, hogy a rendelkezés nem teszi lehetővé ezt az értelmezést. Inkább kizárja azt.

65.

A tagállamok természetesen szabadon rendelkezhetnek arról, hogy melyik igazságügyi hatóság rendelkezik hatáskörrel az európai elfogatóparancs végrehajtására. Az erről szóló döntést követően azonban a végrehajtó hatóság és az európai elfogatóparancs hatályának kiterjesztéséhez hozzájáruló hatóság közötti [a kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja által létrehozott] kapcsolat nem szakadhat meg az eljárási autonómia elve alapján.

66.

A kerethatározat a két hatóság között olyan azonossági kapcsolatot hoz létre, amely nem a nemzeti jogalkotók rendelkezésétől függ. Ez utóbbiak autonómiája a végrehajtó igazságügyi hatóság kijelölésében merül ki, de nem terjed ki arra, hogy mellőzzék a kerethatározat által bevezetett szabályt (a végrehajtó hatóságnak azonosnak kell lennie a hozzájárulást adó hatósággal).

67.

Az említett azonossági kapcsolatnak egyébként észszerű indokai vannak:

68.

Bár végső soron nem értek egyet az Openbaar Ministerie (ügyészség) előfeltevésével, másodlagosan megvizsgálom ez utóbbi érvelését, és a vizsgálatot az európai elfogatóparancs végrehajtásához szükséges feltételekkel kezdem. A továbbiakban azon feltételekkel foglalkozom, amelyeket a már végrehajtott európai elfogatóparancsban megjelölt cselekmények köre kiterjesztésének jóváhagyása céljából kellene teljesíteni.

69.

Úgy vélem, hogy az európai elfogatóparancsnak az ügyészség által történő kibocsátásához szükséges, fent kifejtett három feltétel (azaz: az igazságszolgáltatásban való részvétel, a függetlenség és a bírósági felülvizsgálat lehetősége) ( 21 ) alkalmazható az európai elfogatóparancs végrehajtása tekintetében.

70.

Emlékeztetek arra, hogy a Bíróság szerint „[a]z olyan intézkedést illetően, amely az európai elfogatóparancs kibocsátásához hasonlóan sértheti az érintett személynek az Európai Unió Alapjogi Chartájának 6. cikkében rögzített szabadsághoz való jogát, e védelem magában foglalja, hogy a hatékony bírói jogvédelemhez kapcsolódó követelményeknek megfelelő határozatot hozzanak” ( 22 ).

71.

Ugyanezen kritériumnak kell irányadónak lennie az európai elfogatóparancs végrehajtására, mivel ezzel is megfosztható az érintett a személyes szabadsághoz való jogától. Nyilvánvalóan ez a helyzet áll fenn, ha a végrehajtás közvetett módon szabadságvesztés‑büntetést eredményez az átadott személy ellen folytatott eljárást követően. De ez az eset áll fenn – még korábban – a szabadságtól való (ideiglenes) megfosztás okán is, amelyet a végrehajtó igazságügyi hatóság rendelhet el a kerethatározat 12. cikkének megfelelően, amíg az átadásról határoz.

72.

Az európai elfogatóparancs kibocsátásától eltérően az annak végrehajtásával érintett személy bírói védelmét nem két szinten biztosítják: az európai elfogatóparancs végrehajtási eljárásában hiányzik a nemzeti elfogatóparancs kibocsátására irányuló eljárással egyenértékű eljárás. ( 23 ) Az egyetlen létező szinten, a végrehajtással kapcsolatos döntéshozatal szintjén azonban a hatékony bírói védelemhez való jogot tiszteletben kell tartani.

73.

Következésképpen, a kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „végrehajtó igazságügyi hatóságnak” képesnek kell lennie e feladat objektív módon és függetlenül történő ellátására. Nem lehet kitéve – ahogy a „kibocsátó igazságügyi hatóság” sem lehetett volna kitéve – „azon kockázatnak, hogy határozathozatali jogköre különösen a végrehajtó hatalom részéről külső utasításoknak van kitéve, oly módon, hogy semmilyen kétség nem férhet ahhoz, hogy az európai elfogatóparancs [végrehajtására] vonatkozó határozat e hatóságtól származik, nem pedig az említett hatalomtól” ( 24 ).

74.

A fent megállapítottak következtében az ügyészség kizárólag akkor jogosult az uniós jog szerint végrehajtani valamely európai elfogatóparancsot, ha a végrehajtó hatalomtól nem kaphat utasításokat. Nem ez a helyzet állt fenn Hollandiában a jogvita tényállásának időpontjában, mert a Wet RO 127. cikke alapján a holland ügyészség a végrehajtó hatalom által kiadott egyedi utasításokat kaphatott.

75.

Ennek megállapítását követően nem kell egyébként megvizsgálni, hogy az európai elfogatóparancsnak a hollandiai ügyészség által történő végrehajtására vonatkozó eljárás előír‑e olyan bírósági jogorvoslatot, amely egyenértékű a Bíróság által azon európai elfogatóparancs tekintetében megkövetelt jogorvoslattal, amelyet az ügyészség – a végrehajtó hatalomtól való függetlensége esetén – kibocsáthatna. ( 25 )

76.

Az említett esetben ugyanezen követelmény áthelyeződik az európai elfogatóparancsnak az ügyészség által történő végrehajtására. A határozatai ellen a bírósághoz benyújtott jogorvoslatnak is „célja annak biztosítása, hogy a[z] […] európai elfogatóparancs [végrehajtásához] szükséges feltételek tiszteletben tartását […] egy olyan eljárás keretében ellenőrizzék, amely tiszteletben tartja a hatékony bírói jogvédelemből következő követelményeket” ( 26 ).

77.

A kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontjában foglalt hozzájárulást illetően úgy vélem, hogy az európai elfogatóparancsok végrehajtására ugyanezen feltételeket kell alkalmazni, amelyek közül a holland ügyészség nem tesz eleget a második feltételnek (a végrehajtó hatalomtól való teljes függetlenség).

78.

A holland ügyészség tehát nem is adhatná meg a hivatkozott hozzájárulást anélkül, hogy a függetlenségi feltétel még viszonylagosabbá válna ahhoz képest, mint ami a Bíróságnak a kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatából már következik. ( 27 )

79.

A bírósági jogorvoslat követelményétől sem lehet eltekinteni, ha a hozzájárulás kibocsátója a végrehajtó hatalomtól független jogállással rendelkező ügyészség.

80.

A végrehajtó igazságügyi hatóságnak megküldött azon kérelemmel ugyanis, hogy járuljon hozzá ahhoz, hogy a már átadott személyt az átadás alapjául szolgáló európai elfogatóparancsban megjelölt bűncselekménytől eltérő bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá vonják, elítéljék vagy szabadságától megfosszák, a kibocsátó igazságügyi hatóság – anyagi jogi szempontból – új európai elfogatóparancsot bocsát ki.

81.

Az említett hozzájárulást „más bűncselekmény” kapcsán kérik (vagyis olyan bűncselekmény esetén, amelyet valamilyen oknál fogva nem vettek figyelembe a keresett személy átadását megalapozó európai elfogatóparancsban), ezért csak olyan eljáráson keresztül lehet előterjeszteni, amely megegyezik a hivatkozott európai elfogatóparancs végrehajtására irányuló eljárással.

82.

Ilyen körülmények között a hozzájárulás valójában az említett személy terhére rótt bűncselekmények körének (lényeges) kiterjesztésére ad felhatalmazást. ( 28 ) Ennélfogva logikus, hogy az ügyészségnek a hozzájárulás során ugyanazon feltételeket kell figyelembe vennie, mint amelyeket az eredeti európai elfogatóparancsot illetően kellett volna tiszteletben tartania, ideértve a határozata elleni jogorvoslat lehetőségét is. ( 29 )

83.

Összefoglalva, még ha a holland ügyészség részt is vesz az igazságszolgáltatásban és határozatai esetleges bírósági felülvizsgálat tárgyát is képezhetik, annak kockázata, hogy az ügyészség ki van téve a végrehajtó hatalom egyedi utasításainak, azt vonja maga után, hogy nem minősülhet a kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „igazságügyi hatóságnak”, és a 27. cikk (3) bekezdésének g) pontja szerinti hozzájárulást sem adhat.

84.

Az előző kérdésekre általam javasolt válasz feleslegessé teszi e kérdés megválaszolását. A teljesség kedvéért azonban állást foglalok a kérdést előterjesztő bíróság által előterjesztett utolsó kérdésekkel kapcsolatban is.

85.

Az Openbaar Ministerie (ügyészség) és a holland kormány szerint a kerethatározat nem ismeri el a már átadott személy számára azt a jogot, hogy a végrehajtó hatóság a döntéshozatal előtt meghallgassa őt azzal kapcsolatban, hogy hozzájárul‑e azon bűncselekmények körének kiterjesztéséhez, amelyek miatt elítélhetik.

86.

A kerethatározat 14. cikke tartalmazza azon személy meghallgatáshoz való jogát, aki „nem egyezik bele az átadásába”, amely tekintetében a 19. cikk rendelkezik a meghallgatási eljárásról. Említést sem tesz azonban a bűncselekmények körének kiterjesztése iránti kérelem alapján már átadott személy beleegyezéséről. Mivel az említett kérelem a végrehajtó igazságügyi hatóság felé irányul, azt gondolhatnánk, hogy csak e hatóság hozzájárulását igényli.

87.

Véleményem szerint az a körülmény, hogy a kerethatározat nem tartalmaz rendelkezést e kérdéssel kapcsolatban, nem foszthatja meg az átadott személyt az eredeti európai elfogatóparancsban megjelölt bűncselekmények körének kiterjesztése előtt történő meghallgatáshoz való jogától (amely a hatékony bírói jogvédelemhez való jog részét képezi).

88.

Az említett kiterjesztés, annak elfogadása esetén, azt vonhatja maga után, hogy az érintett személyt olyan bűncselekmény miatt vonják büntetőeljárás alá, ítélik el vagy fosztják meg a szabadságától, amely eltér azon bűncselekménytől, amellyel kapcsolatban korábban ténylegesen előterjeszthette a védekezését. A jogvita e kérdésekkel kapcsolatos rendezése tehát tulajdonképpen azon bűncselekmények körülhatárolásától függ, amelyek miatt végül a szóban forgó személyt elítélhetik, ami egyértelművé teszi a hatékony bírói védelemhez való jogának szükséges jellegét.

89.

Nem értem, hogy az említett védelemhez való jogot miért lehetne semmibe venni a második eljárásban, amelynek körülményei – hangsúlyozom – legalább annyira kedvezőtlenek vagy még kedvezőtlenebbek, mint az első eljárás körülményei (amely az eredeti európai elfogatóparancshoz vezetett).

90.

A védelemhez való jog tiszteletben tartása a bűncselekmények körének kiterjesztése során az alábbi módok valamelyike révén valósulhat meg:

91.

Az Openbaar Ministerie (ügyészség) azt kérte, hogy ha a Bíróság úgy ítéli meg, hogy az ügyészség nem minősül a kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „igazságügyi hatóságnak”, az előzetes döntéshozatali eljárást lezáró ítélet ne lépjen azonnal hatályba.

92.

A Bíróság csak kivételesen, az uniós jogrendhez szorosan hozzátartozó jogbiztonság általános elvének alkalmazása útján korlátozhatja bármely érdekelt azon lehetőségét, hogy a jóhiszeműen létrejött jogviszonyok vitatása céljából a Bíróság által értelmezett rendelkezésre hivatkozzon. A Bíróság az érdekeltek jóhiszeműségének és a súlyos zavarok kockázatának fennállása esetén dönthet e korlátozásról. ( 30 )

93.

Magától értetődőnek kell tekinteni a holland hatóságok jóhiszeműségét, amelyek nem késlekedtek a szabályozásukat a Bíróságnak a kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatához igazítani. Más a helyzet azonban a súlyos zavarok kockázatával: a kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdésére irányuló értelmezés – jelen ügyben javasolt – haladéktalan alkalmazása valószínűleg nem okoz ilyen zavarokat, amelyeket egyébként az Openbaar Ministerie (ügyészség) sem határozott meg pontosan.

94.

A fentiek alapján azt javaslom, hogy a Bíróság a Hof van beroep te Brussel (brüsszeli fellebbviteli bíróság, Belgium) részére a következőképpen válaszoljon:

„Az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat 2009. február 26‑i 2009/299/IB tanácsi kerethatározattal módosított 6. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a »végrehajtó igazságügyi hatóság« fogalma az uniós jog önálló fogalmaként nem foglalja magában azon tagállami ügyészséget, amely ki van téve annak a kockázatnak, hogy közvetlenül vagy közvetve alá van rendelve a végrehajtó hatalom egyedi utasításainak.

A 2002/584/IB kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontját és (4) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az abban hivatkozott hozzájárulást nem adhatja meg az a tagállami ügyészség, amely ki van téve annak a kockázatnak, hogy közvetlenül vagy közvetve alá van rendelve a végrehajtó hatalom egyedi utasításainak.”