1.

A jelen ügyben a Corte Costituzionale (alkotmánybíróság, Olaszország) a bennfentes kereskedelemről és a piaci manipulációról (piaci visszaélés) szóló, 2003. január 28‑i 2003/6/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: 2003/6 irányelv) ( 2 ) 14. cikke (3) bekezdésének, valamint a piaci visszaélésekről (piaci visszaélésekről szóló rendelet), valamint a 2003/6/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv és a 2003/124/EK, a 2003/125/EK és a 2004/72/EK bizottsági irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2014. április 16‑i 596/2014/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet ( 3 ) 30. cikke (1) bekezdése b) pontjának értelmezésére és érvényességére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel fordult a Bírósághoz, amely rendelkezések arra kötelezik a tagállamokat, hogy szankcionálják a piacfelügyeletért felelős hatósággal (a továbbiakban: felügyeleti hatóság) való együttműködési kötelezettség megsértését.

2.

Közelebbről, a Corte Costituzionale (alkotmánybíróság) azt kérdezi a Bíróságtól, hogy e rendelkezéseket lehet‑e az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 47. és 48. cikkéből következő hallgatáshoz való joggal (nemo tenetur se detegere) összhangban értelmezni, illetve adott esetben e jognak tulajdonítandó terjedelemre kérdez rá.

3.

Összefoglalva, meghozandó ítéletében a Bíróságnak lehetősége lesz arra, hogy egyes kényes jogi kérdésekről állást foglaljon, így többek között a büntetőjogi jellegű szankció kiszabását is lehetővé tévő közigazgatási eljárások keretében a hallgatáshoz való jog alkalmazhatóságáról, valamint e jog pontos terjedelméről, amelynek meghatározását problematikussá teszi az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB), illetve a Bíróság releváns ítélkezési gyakorlata között e tekintetben fennálló állítólagos eltérés.

4.

Az 1950. november 4‑én Rómában aláírt, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény (kihirdette: az 1993. évi XXI. tv.; a továbbiakban: EJEE) 6. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és észszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot […] az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.

[…]

(2)   Minden bűncselekménnyel gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították.

[…]”

5.

Az Európai Unió Alapjogi Chartája 47. cikke második bekezdésének szövege a következő:

„Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és észszerű időn belül tárgyalja […].”

6.

A Charta 48. cikkének (1) bekezdése szerint:

„Minden gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították.”

7.

A 2003/6 irányelv 12. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Az illetékes hatóság a feladatai ellátásához szükséges valamennyi felügyeleti és vizsgálati jogosítvánnyal rendelkezik. Hatáskörét a következőképpen gyakorolja:

(2)   Az e cikk (1) bekezdésében említett hatáskört a 6. cikk (7) bekezdésének sérelme nélkül a nemzeti joggal összhangban kell gyakorolni, és e hatáskör legalább a következő jogosítványokat foglalja magában:

[…]

[…]”

8.

Ezen irányelv 14. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok – a büntetőjogi szankciók alkalmazásához való joguk sérelme nélkül – nemzeti jogukkal összhangban biztosítják, hogy az ezen irányelv végrehajtása során elfogadott rendelkezések megsértéséért felelős személyek ellen megfelelő közigazgatási intézkedésre, illetve közigazgatási szankció alkalmazására kerüljön sor. A tagállamok biztosítják, hogy ezek az intézkedések hatékonyak, arányosak és visszatartó erejűek legyenek.

(2)   A Bizottság a 17. cikk (2) bekezdésében megállapított eljárásnak megfelelően – tájékoztatásul – elkészíti az (1) bekezdésben említett közigazgatási intézkedések és szankciók listáját.

(3)   A tagállamok meghatározzák a 12. cikk hatálya alá tartozó vizsgálatban való együttműködés megtagadása esetén alkalmazandó szankciókat.

(4)   A tagállamok úgy rendelkeznek, hogy az illetékes hatóság nyilvánosságra hozhat minden olyan intézkedést, illetve szankciót, amelyet az ezen irányelv végrehajtása során elfogadott rendelkezések megsértése miatt alkalmazni fognak, kivéve, ha ez a nyilvánosságra hozatal súlyosan veszélyeztetné a pénzügyi piacokat, vagy aránytalan kárt okozna az érintett feleknek.”

9.

Az 596/2014 rendeletnek „Az illetékes hatóságok hatásköre” című 23. cikke a következőket rögzíti:

„(1)   Az illetékes hatóság feladatait és hatáskörét az alábbi módok valamelyikén végzi, illetve gyakorolja:

(2)   E rendelet szerinti feladataik teljesítése érdekében az illetékes hatóságok – a nemzeti joggal összhangban – az alábbi felügyeleti és vizsgálati jogosultságokkal rendelkeznek:

[…]

[…]”

10.

E rendeletnek a „Közigazgatási intézkedések és szankciók” címet viselő 30. cikke a következőként rendelkezik:

„(1)   A büntetőjogi szankciók és az illetékes hatóságok 23. cikk szerinti felügyeleti hatáskörének sérelme nélkül a tagállamok a nemzeti joggal összhangban hatáskört biztosítanak az illetékes hatóságok számára a megfelelő közigazgatási szankciók és közigazgatási intézkedések meghozatalához legalább az alábbi jogsértések esetére:

[…]

[…]”

11.

Az Olasz Köztársaság a 2003/6 irányelvet a 2005. április 18‑i legge n. 62 – Disposizioni per l’adempimento di obblighi derivanti dall’appartenenza dell’Italia alle Comunità europee. Legge comunitaria 2004 (az Olaszország Európai Közösségekhez való tartozásából eredő kötelezettségeinek teljesítésére vonatkozó rendelkezésekről szóló 62. sz. törvény – 2004‑es közösségi törvény) (a GURI 2005. április 27‑i 96. száma – a GURI 76. sz. rendes melléklete) 9. cikke útján ültette át. Ez a cikk számos rendelkezést iktatott be az 1998. február 24‑i decreto legislativo n. 58‑ban (58. sz. törvényerejű rendelet) (a GURI 1998. március 26‑i 71. számának rendes melléklete) szereplő 1996. február 6‑i Testo unico delle disposizioni in materia di intermediazione finanziaria, ai sensi degli articoli 8 e 21 della legge n. 52‑be (az 52. sz. törvény 8. és 21. cikke értelmében vett pénzügyi közvetítésre vonatkozó rendelkezések egységes szövege, a továbbiakban: egységes szöveg), többek között a bennfentes kereskedelem szabálysértéséről szóló 187 bis cikket és a vizsgálat keretében történő együttműködés hiánya esetén alkalmazandó szankciókról szóló 187 quinquiesdecies cikket.

12.

Az egységes szöveg 187 bis. cikkének az alapeljárás tényállása idején hatályos változata a „Bennfentes kereskedelem” címet viselte, és a következőképpen szólt:

„(1)   Nem érintve a büntetőjogi szankciókat, ha a tényállás bűncselekményt valósít meg, húszezer eurótól hárommillió euró összegig terjedő közigazgatási bírsággal büntetendő, aki a kibocsátó igazgatási, irányító vagy felügyeleti szerveiben való tagsága, a kibocsátó tőkéjében való részesedése vagy munkavégzés, szakmagyakorlás, valamely – akár állami – funkció betöltése vagy hivatali feladatellátás révén bennfentes információkkal rendelkezik, és:

(2)   Az (1) bekezdés szerint büntetendő az is, aki az (1) bekezdés szerinti műveletek valamelyikét büntetendő cselekmény előkészítése vagy végrehajtása folytán szerzett bennfentes információk birtokában végzi.

[…]

(4)   Az (1) bekezdés szerint büntetendő az is, aki bennfentes információk birtokában úgy valósítja meg az ott leírt tényállások valamelyikét, hogy ismerte vagy kellő gondosság mellett ismerhette volna ezen információk bennfentes jellegét.

(5)   Az (1), (2) és (4) bekezdésben meghatározott közigazgatási bírság az összege háromszorosára vagy akár a jogsértésből származó bevétel, illetve haszon tízszeresének megfelelő összegre emelhető, ha az a legmagasabb összeg alkalmazása esetén sem tűnik elegendőnek, figyelemmel a jogsértés elkövetőjének személyes tulajdonságaira vagy a jogsértésből szerzett bevétel, illetve haszon mértékére.

[…]”

13.

Az egységes szöveg 187 quinquiesdecies cikkének az alapeljárás tényállása idején hatályos változata „A Consob felügyeleti tevékenységének védelme” címet viselte, és a következőképpen rendelkezett:

„(1)   A codice civile [polgári törvénykönyv] 2638. cikkében foglalt eseteken kívül azt a személyt, aki nem teljesíti határidőben a Consob felhívását, vagy késlelteti e hatóság tevékenységének ellátását, tízezer eurótól kétszázezer euróig terjedő közigazgatási bírsággal kell büntetni.”

14.

Az egységes szöveg ugyanezen 187 quinquiesdecies cikkének jelenleg hatályos változata „A Banca d’Italia [nemzeti bank, Olaszország] és a Consob felügyeleti tevékenységének védelme” címet viseli, és a következőképpen szól:

„(1)   A polgári törvénykönyv 2638. cikkében foglalt eseteken kívül a jelen cikk alapján kell büntetni azt a személyt, aki nem teljesíti határidőben a Banca d’Italia és a Consob felhívását, vagy nem működik együtt e hatóságokkal a vonatkozó felügyeleti tevékenységük ellátása érdekében, vagy késlelteti azok ellátását.

(1 bis)   Ha a jogsértést természetes személy követi el, tízezer euró és ötmillió euró közötti közigazgatási bírsággal sújtható.

(1 ter)   Ha a jogsértést társaság vagy intézmény követi el, tízezer euró és ötmillió euró közötti összegű, vagy, amennyiben az árbevétel a 195. cikk (1 bis) bekezdés alapján meghatározható és az árbevétel tíz százaléka az ötmillió eurót meghaladja, az árbevétel tíz százalékáig terjedő összegű közigazgatási bírsággal sújtható. Az azon társaságok és intézmények tekintetében előírt rendelkezések sérelme nélkül, amelyekkel szemben jogsértést állapítottak meg, a 190 bis cikk (1) bekezdésének a) pontjában foglalt esetekben az (1 bis) bekezdésben említett közigazgatási bírságot a társaság vagy intézmény képviselőire és alkalmazottaira kell kiszabni.

(1 quater)   Amennyiben a jogsértés elkövetője által a jogsértést követően szerzett előny meghaladja a jelen cikkben megállapított értékhatárokat, a közigazgatási bírság a megszerzett előny kétszeresére emelendő, amennyiben az előny összege meghatározható.”

15.

2012. május 18‑i 18199. sz. határozatával a Commissione Nazionale per le Società e la Borsa (Consob) (nemzeti tőzsde‑ és értékpapír‑felügyeleti bizottság, Olaszország) két részből – 2009. február 19. és 26. között elkövetett bennfentes kereskedelemből és bennfentes információk jogosulatlan közzétételéből – álló bennfentes kereskedelem szabálysértése miatt közigazgatási bírságot szabott ki DB‑vel szemben. Ezenkívül az egységes szöveg 187 quinquiesdecies cikke szerinti szabálysértés miatt 50000 euró összegű közigazgatási bírságot is kiszabott rá amiatt, hogy több alkalommal elhalasztotta azon meghallgatás időpontját, amelyre őt a tényállás tekintetében információval rendelkező személyként megidézték, majd, amikor megjelent a meghallgatáson, megtagadta a neki feltett kérdésekre történő válaszadást. A Consob továbbá az egységes szöveg 187 quater cikkének (1) bekezdése szerinti jó hírnév ideiglenes elvesztése szankciót is kiszabott DB‑re tizennyolc hónap időtartamra, valamint az egységes szöveg 187‑sexies. cikke alapján elrendelte a haszonnak megfelelő összeg vagy a haszon megszerzéséhez felhasznált eszközök elkobzását.

16.

A jelen előzetes döntéshozatalra utaláshoz vezető alapeljárás keretében DB először keresetet nyújtott be a Corte d’appello di Romához (római fellebbviteli bíróság, Olaszország), és többek között az 1998. február 24‑i 58. sz. törvényerejű rendelet 187 quinquiesdecies cikke értelmében vele szemben kiszabott szankció alkalmazásának jogellenességére hivatkozott. E kereset elutasítását követően DB felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. 2018. február 16‑i végzésével a Corte suprema di cassazione (semmítőszék, Olaszország) két, a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) által vizsgálandó alkotmányossági előkérdést vetett fel.

17.

E kérdések közül az első az egységes szövegnek a 2005. április 18‑i 62. sz. törvény 9. cikkével beiktatott 187 quinquiesdecies cikkére vonatkozik, amennyiben e rendelkezés szankcionálja azt, ha nem teljesítik határidőben a Consob felhívását vagy késleltetik a Consob tevékenységének ellátását, azon személy tekintetében is, akinek a Consob a felügyeleti feladatai ellátása során bennfentes kereskedelmet ró a terhére.

18.

Előzetes döntéshozatalra utaló határozatában a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) megjegyzi, hogy a 187 quinquiesdecies cikk több elvvel ellentétes, amelyek közül egyesek a nemzeti jogból (az olasz alkotmány 24. cikkének második bekezdésében, illetve 111. cikkének második bekezdésében rögzített védelemhez való jog és a felek eljárásban való egyenlőségének elve), mások a nemzetközi jogból és az uniós jogból (az EJEE 6. cikkében, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 14. cikkében és a Charta 47. cikkében szereplő tisztességes eljáráshoz való jog) származnak, és ez utóbbiak megsértése az olasz alkotmány 11. cikke és 117. cikkének első bekezdése értelmében az érintett rendelkezés alkotmányellenességéhez vezethet.

19.

A Corte costituzionale (alkotmánybíróság) szerint nem tűnik úgy, hogy a hivatkozott alkotmányos rendelkezéseken, uniós jogi rendelkezéseken és nemzetközi jogi rendelkezéseken alapuló „hallgatáshoz való jog” önmagában igazolhatná, hogy valaki megtagadja a Consob által elrendelt meghallgatáson való megjelenést és az azon való megjelenés késedelmes teljesítését, feltéve, hogy – szemben a jelen eljárásban történtekkel – biztosított az ahhoz való joga, hogy ne válaszoljon a meghallgatáson neki feltett kérdésekre.

20.

A Corte costituzionale (alkotmánybíróság) szerint ugyanis az egységes szöveg 187 quinquiesdecies cikkének mind a tényállás idején, mind a jelenleg hatályos szövege arra az esetre is kiterjed, amikor olyan személy személyes meghallgatását rendelik el, akit a Consob a birtokában lévő információk alapján már valamely olyan jogsértés lehetséges elkövetőjeként azonosított, amelynek megállapítása a hatáskörébe tartozik. Ennélfogva meg kell határozni, hogy a hallgatáshoz való jog nemcsak a büntetőeljárások keretében, hanem a Consob által felügyeleti tevékenysége keretében elrendelt meghallgatások során is alkalmazandó‑e. Márpedig mind az olasz alkotmány 24. cikkén, mind az EJEB által értelmezett EJEE 6. cikkén alapuló érvek az e kérdésre adandó igenlő válasz mellett szólnak.

21.

Az ezzel ellentétes következtetés annak kockázatával jár, hogy a valamely, „büntető” jellegű szankció kiszabását lehetővé tévő szabálysértéssel gyanúsított személy a felügyeleti hatósággal való együttműködés kötelezettsége miatt ténylegesen hozzájárulhat a büntetőjogi vád vele szembeni megfogalmazásához. A bennfentes kereskedelem ugyanis az olasz jogban egyszerre szabálysértésnek (az egységes szöveg 18 bis cikke) és bűncselekménynek (az egységes szöveg 184. cikke) is minősül. A vonatkozó eljárásokat párhuzamosan is megindíthatják és lefolytathatják, ahogyan arra DB esetében ténylegesen sor került, amennyiben az összeegyeztethető a ne bis in idem elvével. ( 4 )

22.

Egyebekben a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) kifejti, hogy az így felvetett kétségeket az EJEB‑nek az EJEE 6. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlata is megerősíti.

23.

A Corte costituzionale (alkotmánybíróság) szerint, mivel az egységes szöveg 187 quinquiesdecies cikkét a 2003/6 irányelv 14. cikkének (3) bekezdése által előírt konkrét kötelezettség végrehajtása érdekében iktatták be az olasz jogrendbe, és az jelenleg az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdése b) pontjának pontos végrehajtását valósítja meg, továbbá úgy tűnik, hogy e két rendelkezés arra kötelezi a tagállami felügyeleti hatóságokat, hogy szankcionálják azt, ha az e hatóságok hatáskörébe tartozó jogsértésnek minősülő cselekményeket elkövető személy a meghallgatás során hallgat, a 187 quinquiesdecies cikk alkotmányellenességének esetleges megállapítása azzal a kockázattal járna, hogy ellentétes lenne az uniós joggal. Így egy ilyen szankcionálási kötelezettség kétségeket ébreszt a Charta 47. és 48. cikkével való összeegyeztethetőséget illetően, amely rendelkezések látszólag ugyancsak elismerik az egyén ahhoz való alapvető jogát, hogy ne járuljon hozzá saját maga megvádolásához, és hogy ne kényszerítsék őt beismerő vallomás megtételére az EJEE 6. cikkéből és az olasz alkotmány 24. cikkéből levezethető korlátok között.

24.

E tekintetben a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) jelzi, hogy ismeri az Európai Unió Bíróságának a versenyellenes jogsértések területén fennálló hallgatáshoz való jogra vonatkozó ítélkezési gyakorlatát, amely azáltal, hogy kötelezi a jogsértőt arra, hogy válaszoljon a pusztán tényszerű kérdésekre, ugyanakkor jelentősen korlátozza a nemo tenetur se detegere elv hatályát, mivel ez utóbbi büntetőügyekben magában foglalja az érintett ahhoz való jogát, hogy nyilatkozataival még közvetett módon se járuljon hozzá saját maga megvádolásához. A Corte costituzionale (alkotmánybíróság) megjegyzi, hogy ez az ítélkezési gyakorlat – amely jogi, és nem természetes személyekhez kapcsolódóan alakult ki, nagyrészt a Charta elfogadását és annak elismerését megelőzően, hogy ez utóbbi a Szerződések kötőerejével bír – nem könnyen egyeztethető össze az olasz jogrendben a bennfentes kereskedelemre vonatkozóan előírt közigazgatási szankciók „büntető” jellegével, amelyet a Di Puma és Zecca ítéletben ( 5 ) maga a Bíróság is elismert. A Corte costituzionale (alkotmánybíróság) szerint e jelleg arra látszik utalni, hogy a jogsértéssel gyanúsított személy részére az őt büntetőügyekben megillető biztosítékokhoz hasonló biztosítékokat kell nyújtani.

25.

Ezenkívül a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) úgy ítéli meg, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata nem áll teljes mértékben összhangban az EJEB ítélkezési gyakorlatával, amely ezzel szemben látszólag elismeri a vádlott hallgatáshoz való jogának jóval szélesebb körre való kiterjesztését, a „büntető” jellegű szankciók kiszabására irányuló közigazgatási eljárások keretében is.

26.

Mivel a Bíróság és az uniós jogalkotó még nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a Charta 47. és 48. cikke az EJEB‑nek a EJEE 6. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlata fényében előírja‑e, hogy e jog fennállását azon közigazgatási eljárásokban is el kell‑e ismerni, amelyek „büntető” jellegű szankciók alkalmazásához vezethetnek, a kérdést előterjesztő bíróság szükségesnek ítéli, hogy az elé terjesztett alkotmányossági kérdés tárgyában való döntéshozatalt megelőzően megkérdezze a Bíróságot az időbeli hatály révén továbbra is alkalmazandó 2003/6 irányelv 14. cikke (3) bekezdésének, valamint az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdése b) pontjának helyes értelmezését és esetleges érvényességét illetően a Charta 47. és 48. cikke fényében. Meg kell határozni különösen, hogy e rendelkezések lehetővé teszik‑e valamely tagállam számára, hogy ne szankcionálja azt a személyt, aki megtagadja a felügyeleti hatóság azon kérdéseire történő válaszadást, amelyek alapján felmerülhet a büntetőjogi szankcióval vagy „büntető” jellegű közigazgatási szankcióval büntetendő jogsértésért való felelőssége.

27.

Ilyen körülmények között a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

28.

E kérdések kapcsán DB, az olasz és a spanyol kormány, az Európai Unió Tanácsa, az Európai Parlament, valamint az Európai Bizottság tett írásbeli észrevételeket.

29.

Ezek a felek a 2020. július 13‑i tárgyaláson szóbeli észrevételeket terjesztettek elő.

30.

Beadványaiban a Tanács megjegyzi, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban maga a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) jelzi, hogy az alapeljárás tényállására időbeli hatálya révén csak a 2003/6 irányelv alkalmazandó, míg a tárgykört jelenleg az ezen irányelvet hatályon kívül helyező és annak helyébe lépő 596/2014 rendelet szabályozza, e rendelet azonban más módon nem kapcsolódik a szóban forgó nemzeti eljárás alapjául szolgáló helyzethez.

31.

A Tanács szerint a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) azzal, hogy hangsúlyozza, hogy az alapeljárás szempontjából releváns egyetlen rendelkezést a 2003/6 irányelv 14. cikkének (3) bekezdése jelenti, hallgatólagosan elismerni látszik, hogy az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdése b) pontjának értelmezésére és érvényességére vonatkozó kérdéseire adandó válaszok nem szükségesek az ügy alapjául szolgáló jogvita eldöntéséhez, hanem lényegében a normatív helyzet jövőre nézve történő tisztázására szolgálnak.

32.

Ezért előzetesen fel kell tenni a kérdést, hogy az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdésének b) pontja is releváns‑e ahhoz, hogy a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) számára lehetővé tegye a Corte suprema di cassazione (semmítőszék) általi előterjesztésről való határozathozatalt.

33.

Ennek érdekében mindenekelőtt emlékeztetek arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. E vélelem csak kivételes esetekben vethető el, amennyiben nyilvánvaló, hogy az uniós jog értelmezése vagy az érvényesség vizsgálata, amelyet a nemzeti bíróság kért, nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, illetve ha a szóban forgó probléma hipotetikus jellegű, vagy a Bíróság nem rendelkezik azon ténybeli és jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdésekre hasznos választ adjon, valamint ahhoz, hogy megértse azon indokokat, amelyek alapján a nemzeti bíróság úgy vélte, hogy az e kérdésekre adandó válaszok szükségesek az előtte folyamatban lévő jogvita eldöntéséhez. ( 6 )

34.

A jelen esetben számomra úgy tűnik, hogy a Tanács által felhozott érv azon a megállapításon alapul, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozat nem felel meg a Bíróság eljárási szabályzata 94. cikkének c) pontjában rögzített követelménynek, mivel egyrészről e határozat nem ismerteti azokat az okokat, amelyek miatt a Corte costituzionaléban (alkotmánybíróság) kérdés merült fel az 596/2014 rendelet értelmezésére és érvényességére vonatkozóan, és másrészről nem ismerteti az e rendelet és az alapeljárásban alkalmazandó jogszabályok közötti kapcsolatot. E hiányosságok a Tanács szerint azzal a hatással járnak, hogy a Bíróságot hipotetikus kérdésekre vonatkozó tanácsadó vélemény adására késztetik, és ennélfogva a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem részleges elfogadhatatlanságához vezetnek.

35.

Ezzel az állásponttal a következő indokok alapján nem tudok egyetérteni.

36.

Az eljárási szabályzat 94. cikkének c) pontjában szereplő követelmény első részét illetően megjegyzem, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) világosan kimondja, hogy a kért értelmezést az indokolja, hogy az egységes szöveg 187 quinquiesdecies cikke alkotmányellenességének megállapítása azzal a kockázattal jár, hogy ez ellentétes lesz a jelenleg az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdésének b) pontjából következő szankcionálási kötelezettséggel. Számomra úgy tűnik, hogy ezzel a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) hallgatólagosan elismerni látszik, hogy határozata nem csupán az egységes szöveg 187 quinquiesdecies cikke alapeljárás tényállásának idején hatályos változatára, hanem e rendelkezés jelenleg hatályos változatára is vonatkozni fog. Amint azt a Bizottság írásbeli észrevételeiben megállapítja ugyanis, az 1953. március 11‑i legge n. 87 – Norme sulla costituzione e sul funzionamento della Corte Costituzionale (az alkotmányra és az alkotmánybíróság működésére vonatkozó rendelkezésekről szóló, 87. sz. törvény) (a GURI 1953. március 14‑i 62. száma) 27. cikkéből következik, hogy amennyiben a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) valamely törvény vagy törvényerejű jogi aktus alkotmányosságára vonatkozó kérelemnek vagy keresetnek helyt ad, – a kereset tárgyának korlátai között – nemcsak az alkotmányellenes jogszabályi rendelkezésekről határoz, hanem azon rendelkezésekről is, amelyek alkotmányellenessége a hozott határozat következménye. Márpedig az, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból hiányzik az – alkotmányosságra vonatkozó kérelemnek vagy keresetnek helyt adó határozatok hatályát a más uniós alkotmánybíróságok határozataitól kétségkívül nem idegen módon körülhatároló – e rendelkezésre való kifejezett hivatkozás, egyáltalán nem tűnik elegendőnek azon következtetés igazolására, hogy az említett követelmény első részét nem tartották tiszteletben.

37.

A második részt illetően elegendő megjegyezni, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) kifejti, hogy a szóban forgó belső rendelkezés, vagyis az egységes szöveg 187 quinquiesdecies cikke az alapeljárás tényállása idején a 2003/6 irányelv 14. cikkének (3) bekezdését ültette át, jelenleg pedig az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdésének b) pontját ülteti át. Márpedig, noha az „alapeljárásban alkalmazandó jog” az egységes szöveg 187 quinquiesdecies cikkének a 2003/6 irányelvet átültető változata, az is igaz, hogy a 2003/6 irányelv és az 596/2014 rendelet rendelkezései között fennálló koherenciára figyelemmel az ez utóbbi és az alapeljárásban alkalmazandó jog közötti kapcsolatot véleményem szerint fennállónak kell tekinteni.

38.

Következésképpen azt javaslom a Bíróságnak, hogy a kérdéseket tekintse elfogadhatónak.

39.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat olvasatából kitűnik, hogy a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) többek között a természetes személyek hallgatáshoz való jogának általa elismerendő terjedelmével kapcsolatos pontosításokat szeretne kapni az EJEB és az Európai Unió Bírósága ítélkezési gyakorlata között e tekintetben állítólag fennálló eltérés miatt. ( 7 )

40.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések megfogalmazására, valamint az első kérdésre adandó válasz és a második kérdés vizsgálata közötti függőségi viszonyra tekintettel véleményem szerint fennáll annak kockázata, hogy ez a kérdéskör a Bíróság által a meghozandó ítéletében elvégzett értékelés körén kívül marad.

41.

Ezért annak érdekében, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak hasznos választ lehessen adni, amely lehetővé teszi számára az alkotmányosság tárgyában hozandó ítélete tartalmának kidolgozását, számomra szükségesnek tűnik a Corte costituzionale (alkotmánybíróság) által a Bíróság elé terjesztett kérdések átfogalmazása.

42.

Ugyanis emlékeztetni kell arra, hogy a nemzeti bíróságok és a Bíróság között az EUMSZ 267. cikkel bevezetett együttműködési eljárás keretében a Bíróság arra való lehetőségét, hogy az elé terjesztett kérdéseket átfogalmazza, az indokolja, hogy a Bíróság feladata, hogy a nemzeti bíróságnak az előtte folyamatban lévő ügy eldöntéséhez hasznos választ adjon. ( 8 )

43.

Másrészről jelzem, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések átfogalmazása számomra általános jelleggel kényes műveletnek tűnik, amely a Bíróság részéről fokozott körültekintést igényel, hogy elkerülje a kérdést előterjesztő bíróság hatáskörének megsértését, mivel kizárólag ez utóbbi feladata, hogy megítélje az előtte folyamatban lévő ügy által felvetett jogkérdések relevanciáját, valamint az előzetes döntéshozatalnak az ítélete meghozatalához való szükségességét. ( 9 )

44.

A jelen ügyben egyes érdekelt felek az első kérdés oly módon történő átfogalmazását javasolták, hogy az lényegében arra irányuljon, hogy úgy kell‑e értelmezni a 2003/6 irányelv 14. cikkének (3) bekezdését és az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdésének b) pontját – a Charta 47. és 48. cikkével összefüggésben értelmezve –, hogy azok lehetővé teszik a tagállamok számára, hogy ne szankcionálják azt a személyt, aki megtagadja a hatáskörrel rendelkező hatóság azon kérdéseire történő válaszadást, amelyek alapján felmerülhet a büntetőjogi jellegű közigazgatási szankcióval büntetendő jogsértésért való felelőssége.

45.

Egy ilyen átfogalmazás véleményem szerint elferdítené az első kérdés tárgyát, mivel a kérdés arra vonatkozik, hogy a tagállamoknak lehetősége van‑e egyáltalán arra, hogy az átültető vagy végrehajtási intézkedések elfogadása során az említett rendelkezéseket a hallgatáshoz való joggal összhangban értelmezzék, továbbá de facto megkerülné a szóban forgó rendelkezések érvényességéhez kapcsolódó, a második kérdés tárgyát képező problematikát.

46.

Ezen eredmény elkerülése érdekében nézetem szerint az átfogalmazásnak arra kell vonatkoznia, hogy a 2003/6 irányelv 14. cikke (3) bekezdésének és az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdése b) pontjának szövegére tekintettel e rendelkezéseket lehet‑e az alapvető jogokkal, és különösen a Charta 47. és 48. cikkéből eredő hallgatáshoz való joggal összhangban értelmezni, vagy az ilyen értelmezés contra legem lenne. Egyértelmű, hogy amennyiben igenlő választ kell adni, úgy elhárulnak az e rendelkezések érvényességével kapcsolatban a Charta említett cikkeire tekintettel fennálló kétségek. Ráadásul ez az átfogalmazás lehetőséget kell, hogy nyújtson a Bíróságnak arra, hogy a hallgatáshoz való jog pontos terjedelmével kapcsolatos, a jelen indítvány 39. pontjában kifejtett problematikáról állást foglaljon.

47.

E megfontolásokra tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett két kérdést a következőképpen fogalmazza át:

„Milyen terjedelmet kell tulajdonítani a természetes személyeket megillető, a Charta 47. és 48. cikkéből eredő hallgatáshoz való jognak az EJEB ítélkezési gyakorlatára, valamint [a Bíróság] versenyellenes jogsértésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatára tekintettel abban az esetben, ha a 2003/6 irányelv 14. cikke (3) bekezdésének és az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdése b) pontjának szövege lehetővé tenné, hogy e rendelkezéseket az említett joggal összhangban értelmezzék?”

48.

Az átfogalmazott kérdés belső logikájának megfelelően meg fogom vizsgálni, hogy a szóban forgó cikkek szövegére tekintettel lehetséges‑e a hallgatáshoz való joggal összhangban történő értelmezés, amely esetben nem kérdőjelezhető meg e rendelkezések érvényessége. Ez attól függ, hogy e rendelkezéseket úgy kell‑e értelmezni, hogy azok nem kötelezik a tagállamokat arra, hogy szankcionálják azokat a személyeket, akik megtagadják a felügyeleti hatóság azon kérdéseire történő válaszadást, amelyek alapján felmerülhet a büntetőjogi ( 10 ) jellegű közigazgatási szankcióval büntetendő jogsértésért való felelősségük (b) szakasz). Megjegyzendő mindazonáltal, hogy ez a kérdés azt feltételezi, hogy igenlő választ kell adni arra a kérdésre, hogy a hallgatáshoz való jog nemcsak a büntetőeljárások keretében, hanem az említett szankciók kiszabását lehetővé tévő közigazgatási eljárások keretében is alkalmazható‑e. Noha a kérdést előterjesztő bíróság az ilyen válasz mellett szóló számos érvet előad, úgy tűnik, azt kéri a Bíróságtól, hogy ezzel kapcsolatban minden fennmaradó kétséget oszlasson el. Ezért először ezzel fogok foglalkozni (az a) szakasz). Végül állást foglalok az ebben az összefüggésben a Charta 47. és 48. cikkéből eredő hallgatáshoz való jognak tulajdonítandó terjedelemmel kapcsolatban (a c) szakasz).

49.

Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy sem a Charta 47. cikkének második bekezdése (a tisztességes eljáráshoz való jog), sem 48. cikkének (2) bekezdése (az ártatlanság vélelme) nem rögzít kifejezetten a hallgatáshoz való jogot.

50.

Ugyanakkor a Charta 52. cikkének (3) bekezdésében szereplő egységességi rendelkezésnek megfelelően, amely szerint a Chartában foglalt azon jogok tartalmát és terjedelmét, amelyek az EJEE által biztosított jogoknak felelnek meg, „azonosnak kell tekinteni” az EJEE megfelelő cikke által biztosítottakkal, a Chartához fűzött magyarázatok a Charta 47. cikkének második bekezdése tekintetében kimondják, hogy az EJEE 6. cikkének (1) bekezdéséből eredő biztosítékok „minden […] tekintetben hasonló módon vonatkoznak az Unióra”, a 48. cikkének (2) bekezdése tekintetében pedig rögzítik, hogy e jog „tartalma és terjedelme azonos” az EJEE 6. cikkének (2) bekezdésében rögzített jogéval. ( 11 )

51.

Noha az EJEE 6. cikkének szövege szintén nem tartalmaz a hallgatáshoz való jogra történő hivatkozást, emlékeztetni kell arra, hogy az EJEB több alkalommal megállapította, hogy az ilyen kifejezett elismerés ellenére a hallgatáshoz való jog és a hallgatáshoz való jog részét képező önvádra kötelezés tilalma „általánosan elismert nemzetközi norma, amely [az EJEE] 6. cikkében rögzített tisztességes eljáráshoz való jog fogalmának középpontjában áll” ( 12 ).

52.

Ami az EJEE 6. cikkének tárgyi hatályát illeti, e cikk szövegéből kitűnik, hogy e rendelkezés büntetőjogi vetületét minden olyan esetben alkalmazni kell, amikor „büntetőjogi vádak[ról]” van szó.

53.

Márpedig közismert, hogy a „büntetőjogi vádak” fogalmát az EJEB tágan értelmezte azzal a céllal, hogy az ne csupán a nemzeti jogalkotó által a büntetőjog területéhez sorolt szankciók kiszabását lehetővé tévő eljárásokra, hanem az e jogalkotó által közigazgatási, adójogi vagy fegyelmi eljárásként történő besorolásuk ellenére lényegében büntetőjogi jellegű eljárásokra is kiterjedjen. Az ilyen önálló értelmezés az Engel ítélet ( 13 ) óta kidolgozott, majd a Bíróság által ezt követően a Bonda ítéletben ( 14 ) elfogadott szempontokon alapul, tudniillik a jogsértés nemzeti jog szerinti minősítésén, e jogsértés jellegén és az érintett személlyel szemben kiszabható szankció súlyán (a továbbiakban: Bonda ítélet szerinti szempontok).

54.

Röviden át kell tekinteni az EJEB ítélkezési gyakorlatában bemutatott ezen szempontokat. ( 15 )

55.

Az első, a jogsértés nemzeti jog szerinti minősítésére vonatkozó szempont nem releváns, ha közigazgatásinak minősített szankcióról van szó. ( 16 ) Ebben az esetben a két másik szempont vizsgálatára kell rátérni.

56.

A második szempontot, amely a jogsértés valódi jellegének azonosítására irányul, számos tényező alapján kell értékelni, így valamely jogsértés büntetőjogi jellegű különösen akkor, ha a nemzeti jog által előírt szankció mindenkire vonatkozik és nem a címzettek jól körülhatárolt körére, ( 17 ) ha a szankció meghatározása a megtorlás és a megelőzés céljait szolgálja, ( 18 ) és nem kizárólag a vagyoni kár megtérítésére irányul, ( 19 ) és a szankcionáló nemzeti rendelkezés olyan jogi tárgy védelmét szolgálja, amelynek védelmét rendszerint a büntetőjog útján biztosítják. ( 20 )

57.

A harmadik szempont többek között az érintett személlyel szemben kiszabható szankció súlyára vonatkozik, amelyet az érintett személlyel szemben a priori kiróható szankció alapján kell meghatározni, és nem a ténylegesen kiszabott szankció alapján. ( 21 ) A szabadságelvonással járó büntetések fogalmilag büntetőjogi jellegűek, ( 22 ) csakúgy, mint a meg nem fizetés esetén szabadságvesztésre átváltoztatható vagy a bűnügyi nyilvántartásba történő felvétellel járó pénzügyi szankciók is. ( 23 )

58.

A második és a harmadik szempont főszabály szerint alternatív jellegű. Ugyanakkor együttes megközelítés alkalmazható, amennyiben az egyes szempontok külön‑külön történő elemzése nem teszi lehetővé egyértelmű következtetés levonását a tekintetben, hogy büntetőjogi vádról van‑e szó. ( 24 )

59.

Márpedig, ha e szempontok értékelése azt mutatja, hogy a szóban forgó közigazgatási eljárás a „büntetőjog” körébe tartozó szankció kiszabásához vezethet, úgy az EJEE 6. cikkének büntetőjogi vetületéhez kapcsolódó biztosítékok teljes körét alkalmazni kell, beleértve tehát a hallgatáshoz való jogot is. Amikor az EJEB megállapítja ugyanis, hogy a vizsgált eljárás eredményeként kiszabható szankció büntetőjogi jellegű, a szóban forgó konkrét jog alkalmazhatóságát illetően semmilyen további kérdést nem tesz fel, mivel ez az alkalmazhatóság a szankció ilyen minősítésének megkerülhetetlen következményét alkotja. ( 25 )

60.

Mindenesetre hangsúlyozni kell, hogy – amint azt a kérdést előterjesztő bíróság jogosan megjegyzi – a hallgatáshoz való jogot már többször elismerték olyan személyek vonatkozásában, akik szabálysértés megállapítására irányuló eljárásban nem válaszoltak a közigazgatási hatóságok kérdéseire. Ezekben az esetekben az EJEB a közigazgatási hatóságok által folytatott vizsgálat tárgyát képező jogsértések miatt az e hatóságok által alkalmazható szankciók büntetőjogi jellegét tekintette meghatározónak. ( 26 )

61.

A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy amikor a vizsgált szankciók a Bonda ítélet szerinti szempontokra figyelemmel büntetőjogi jellegűnek minősülnek, a hallgatáshoz való jogot automatikusan el kell ismerni.

62.

E szakaszban meg kell határozni, hogy a 2003/6 irányelv 14. cikke (3) bekezdésének és az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdése b) pontjának szövegére tekintettel, lehet‑e ezen rendelkezéseket a hallgatáshoz való joggal összhangban értelmezni, vagyis oly módon, hogy azok nem kötelezik a tagállamokat arra, hogy szankcionálják azt a személyt, aki megtagadja a hatáskörrel rendelkező hatóság azon kérdéseire történő válaszadást, amelyek alapján felmerülhet a büntetőjogi jellegű közigazgatási szankcióval büntetendő jogsértésért való felelőssége. Az e rendelkezéseknek a Charta 47. és 48. cikkére tekintettel vizsgált érvényességére vonatkozó kérdésre ugyanis csak e lehetőség fennállása esetén kell igenlő választ adni.

63.

E célból kiindulásként röviden meg kell határozni a jogi hátteret, amelybe az e kérdés tárgyát képező rendelkezések illeszkednek.

64.

A 2003/6 irányelv célja a piaci visszaélések elleni küzdelem. Amint az a (2) és a (12) preambulumbekezdéséből kitűnik, ez az irányelv tiltja a bennfentes kereskedelmet és a piaci manipulációra irányuló tevékenységeket, azzal a céllal, hogy biztosítsa az uniós pénzügyi piacok integritását, és erősítse az e piacokba befektetők bizalmát, amely bizalom különösen azon a tényen nyugszik, hogy a befektetők egyenlő bánásmódban részesülnek, és megvédik őket a bennfentes információk jogellenes felhasználásával szemben. ( 27 )

65.

Annak biztosítása érdekében, hogy e normatív keretrendszer hatékonysága megfelelő legyen, a 2003/6 irányelv alapján megállapított tilalmak megsértését azonnal fel kell deríteni és szankcionálni kell. ( 28 ) Erre figyelemmel ezen irányelv 14. cikke meghatározza azokat a követelményeket, amelyekhez a tagállamoknak a nemzeti szankciórendszerüket hozzá kell igazítaniuk.

66.

Az 596/2014 rendelet, miközben ugyanazokat célkitűzéseket követi, mint a 2003/6 irányelv, ( 29 ) egységesebb és erősebb jogi keretet kíván kialakítani, többek között azáltal, hogy megerősíti a felügyeleti hatóságok felügyeleti és vizsgálati hatásköreit és szankcionálási jogköreit. ( 30 ) A szankciókat illetően e rendelet 30. cikke kibővíti azon követelmények körét, amelyekhez a tagállamoknak a nemzeti rendszerüket hozzá kell igazítaniuk.

67.

A Bíróság által a jelen ügyben értelmezendő rendelkezéseket illetően megjegyzendő, hogy a 2003/6 irányelv 14. cikkének (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a tagállamoknak meg kell határozniuk a felügyeleti hatóság által folytatott vizsgálatban való együttműködés megtagadása esetén alkalmazandó szankciókat. Márpedig az e cikkben szereplő, az ugyanezen irányelv 12. cikkére való kifejezett hivatkozás a szóban forgó rendelkezés és a 12. cikk együttes értelmezését követeli meg, ez utóbbi cikk pedig a felügyeleti hatóság hatáskörének minimális tartalmát illetően a (2) bekezdésének b) pontjában úgy rendelkezik, hogy e hatáskörnek magában kell foglalnia az arra való jogot, hogy „tájékoztatás[t] kér[jen] bárkitől, beleértve az olyan személyeket, akik egymást követően megbízásokat közvetítenek vagy az érintett ügyleteket bonyolítják, valamint ezek megbízóit, továbbá szükség esetén az ilyen személyek[et] beidéz[ze] és kihallga[s]sa” ( 31 ). Másként fogalmazva, a 2003/6 irányelv 12. cikke jelzi, hogy azon személyek kategóriájának köre, amelyekkel szemben a felügyeleti hatóság e joga gyakorolható, főszabály szerint nem korlátozott.

68.

Ami a 30. cikk (1) bekezdésének b) pontját illeti, az lényegében előírja, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a felügyeleti hatóság hatáskörrel rendelkezzen arra, hogy szankciókat róhasson ki és közigazgatási intézkedéseket hozhasson meg a „vizsgálatban, nyomozásban vagy kérelem teljesítésében való együttműködés hiánya vagy ezek elvégzésének elmulasztása” miatt. Mivel az 596/2014 rendelet említett 30. cikke kifejezetten hivatkozik ugyanezen rendelet 23. cikkére, ez utóbbi rendelkezéssel együttesen kell értelmezni, amely utóbbi rendelkezés a (2) bekezdésében a felügyeleti hatóság felügyeleti és vizsgálati jogosultságainak minimális tartalmát akként határozza meg, hogy e jogosultságok magukban foglalják többek között az arra való jogosultságot, hogy „tájékoztatás[t] kér[jen] bármely személytől vagy bármely személy[t] felszólít[son] tájékoztatás megadására, ideértve az érintett megbízások közvetítésének és az érintett ügyletek bonyolításának egyes szakaszaiban részt vevő személyeket és e személyek munkahelyi elöljáróit is, továbbá információszerzés céljából e személyek[et] szükség szerinti beidéz[z]e és kihallga[s]sa” ( 32 ).

69.

A „bárki” és a „bármely” névmások szemantikai ereje, azzal a körülménnyel együtt, hogy kifejezetten nem kerül kizárásra, hogy a tagállamok az együttműködés elmulasztása miatt szankcionálhassák azon személyeket, akiknek a válaszai alapján felmerülhet a felügyeleti hatóság hatáskörébe tartozó valamely jogsértésért való felelősségük, az olasz kormány írásbeli észrevételei szerint igazolhatja a 2003/6 irányelv 14. cikke (3) bekezdésének és az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdése b) pontjának olyan értelmezését, amely szerint a tagállamok közigazgatási úton az említett személyekre is kötelesek szankciót kiszabni.

70.

Meggyőződésem mindazonáltal, hogy ez a következtetés téves.

71.

E tekintetben hangsúlyoznom kell egyrészről, hogy a „bárki” és a „bármely” névmás a két szóban forgó jogi aktusban azon személyekre utal, akiktől a felügyeleti hatóság jogosult tájékoztatást kérni, vagy akiket e hatóság kihallgatás céljából jogosult beidézni, és nem közvetlenül azokra a személyekre, akikre az e hatóság által folytatott vizsgálat keretében történő együttműködés hiánya miatt e hatóság köteles szankciót kiszabni, ami nem irreleváns e szó szerinti értelmezés megalapozottsága szempontjából. Másrészről és főként, véleményem szerint egy olyan értelmezés, amely annak tulajdonít jelentőséget, hogy nem került kifejezetten kizárásra az olyan személyekre történő szankciókiszabás lehetősége, akiknek a válaszai alapján felmerülhet a felügyeleti hatóság hatáskörébe tartozó valamely jogsértésért való felelősségük, szükségképpen abból az előfeltételezésből indul ki, hogy a 2003/6 irányelv 14. cikkének (3) bekezdése és az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdésének b) pontja arra kötelezi a tagállamokat, hogy biztosítsák, hogy az e hatóság által folytatott vizsgálatok keretében fennálló együttműködési kötelezettség nem teljesítését büntetőjogi jellegű közigazgatási szankciókkal büntessék. Amint azt a fentiekben bemutattam ugyanis, a hallgatáshoz való jog csak a büntetőeljárásokban és a büntetőjogi jellegű szankciók kiszabását lehetővé tévő közigazgatási eljárásokban alkalmazandó.

72.

Márpedig már megállapítottam, hogy a Bíróság más hagyományos értelmezési módszereinek, például a szóban forgó rendelkezések rendszertani és történeti értelmezésének alkalmazása alapján véleményem szerint nyilvánvaló módon kitűnik a szóban forgó rendelkezések ezen olvasatának téves volta.

73.

A 2003/6 irányelv 14. cikke (3) bekezdésének rendszertani értelmezése mindenekelőtt e rendelkezés (1) bekezdésének figyelembevételét jelenti, amely bekezdés szerint „[a] tagállamok – a büntetőjogi szankciók alkalmazásához való joguk sérelme nélkül – nemzeti jogukkal összhangban biztosítják, hogy az ezen irányelv végrehajtása során elfogadott rendelkezések megsértéséért felelős személyek ellen megfelelő közigazgatási intézkedésre, illetve közigazgatási szankció alkalmazására kerüljön sor. A tagállamok biztosítják, hogy ezek az intézkedések hatékonyak, arányosak és visszatartó erejűek legyenek”. Márpedig e bekezdésből kitűnik, hogy a 2003/6 irányelvet átültető nemzeti rendelkezések megsértésének visszaszorítására irányuló intézkedések elfogadása során a tagállamok széles mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek. A tagállamokat általános jelleggel nem csupán kifejezetten nem kötelezik az esetleges büntetőjogi szankciókon kívül büntetőjogi jellegű közigazgatási szankciók előírására, hanem a tagállamok még arra is jogosultak, hogy a tulajdonképpeni közigazgatási szankciók helyett egyszerű „megfelelő közigazgatási intézkedések” kiszabása mellett döntsenek. Ezenkívül, még ha a tagállamok úgy döntenek is, hogy nemzeti jogszabályaikban „közigazgatási szankciókat” vezetnek be, az e szankciók hatályával kapcsolatos mérlegelési mozgásterüket csak az annak biztosítására irányuló kötelezettség korlátozza, hogy e szankciók „hatékonyak, arányosak és visszatartó erejűek” legyenek. ( 33 ) Ez a kötelezettség véleményem szerint nem szükségképpen a büntetőjogi jellegű szankciók előírására vonatkozó kötelezettséget jelent, mivel főszabály szerint a nem ilyen jellegű szankciók is lehetnek hatékonyak, arányosak és visszatartó erejűek. ( 34 ) Nem látom ugyanis, hogy hogyan lehetne kizárni, hogy egy, a kizárólag a megelőzésre vagy a kártérítésre irányuló célja miatt a Bonda ítélet szerinti második szempontnak, vagy csökkentett összege miatt a Bonda ítélet szerinti harmadik szempontnak meg nem felelő szankció az említett jellemzőkkel rendelkezhessen.

74.

Ez az értelmezés egyébiránt véleményem szerint ugyanazt az irányvonalat követi, mint Kokott főtanácsnok Spector Photo Group és Van Raemdonck ügyben ismertetett indítványának ( 35 ) egy bekezdése. A főtanácsnok ugyanis, miután jelezte, hogy a 2003/6 irányelv 14. cikke az irányelv minimumszabályokat rögzítő rendelkezései közé tartozik, és hogy „a tagállamokat felhatalmazzák arra, hogy ezeknél szigorúbb intézkedéseket tegyenek”, kijelenti, hogy e cikk „csak arról rendelkezik, hogy a tagállamoknak hatékony és visszatartó erejű közigazgatási intézkedéseket kell előírniuk”, a szankcionálás módja tekintetében a 2003/6 irányelv tehát csak „minimális harmonizációt” eredményez. ( 36 )

75.

Ami az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdése b) pontjának rendszertani értelmezését illeti, véleményem szerint az sem tesz lehetővé olyan következtetést, amely szerint e rendelkezést úgy kellene értelmezni, mint amely a tagállamokat büntetőjogi jellegű közigazgatási szankciók rendszerének elfogadására kötelezi. E rendelet 30. cikkének (1) bekezdése kétségkívül korlátozza a tagállamok mérlegelési mozgásterét, mivel lényegében úgy rendelkezik, hogy ez utóbbiak a rendelkezései megsértésének szankcionálása céljából kötelesek mind közigazgatási intézkedéseket, mind közigazgatási szankciókat bevezetni, anélkül, hogy a tagállamoknak az e két szankcionálási mechanizmus közötti választási lehetőséget biztosítana. Mindazonáltal megjegyzendő, hogy az együttműködési kötelezettség megsértése nem tartozik az említett rendelet 30. cikke (2) bekezdésének hatálya alá, amely bekezdés azon közigazgatási intézkedések és szankciók között, amelyeknek – a büntetőjogi szankciókon kívüli – kiszabására a felügyeleti hatóságoknak legalább jogosultnak kell lenniük, bizonyos, a Bonda ítélet szerinti szempontok alapján nagy valószínűséggel büntetőjogi jelleggel rendelkező szankciókat tartalmaz. ( 37 )

76.

Ezeket a szempontokat kell tehát alkalmaznia a felügyeleti hatóságnak a nemzeti jognak megfelelően ahhoz, hogy az 596/2014 rendelet 31. cikke (1) bekezdésének a)–g) pontjában rögzített korlátok között ( 38 ) meghatározza a szankció típusát és szintjét, valamint az eltérő súlyt, amelyet e hatóságnak – a szankció esetleges büntetőjogi jellegének megállapítása szempontjából véleményem szerint meghatározó – e szempontoknak a nemzeti jog alapján tulajdonítania kell.

77.

A 2003/6 irányelv 14. cikke (3) bekezdésének és az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdése b) pontjának történeti értelmezéséből véleményem szerint szintén kitűnik, hogy e két jogi aktus elfogadása során az uniós jogalkotó nem kívánt arra vonatkozó kötelezettséget előírni a tagállamok számára, hogy a 2003/6 irányelvet átültető intézkedéseknek vagy az 596/2014 rendelet rendelkezéseinek a megsértését büntetőjogi szankciókkal vagy büntetőjogi jellegű közigazgatási szankciókkal büntessék, mivel ezen irányelv és e rendelet pusztán a nemzeti szankciórendszerek minimális harmonizációjára irányult. Ez a 2003/6 irányelvet illetően egyértelműen következik az irányelvre vonatkozó javaslatból, amelyben a Bizottság pontosította, hogy „maguk a [szankciókra vonatkozó szabályok] a tagállamok hatáskörében maradnak”, és hogy „[a] szankcióknak hatékonynak, arányosnak és visszatartó erejűnek kell lenniük. Ugyanakkor a tagállamok maguk határozhatják meg az ezen intézkedések megsértése, vagy a jelen irányelv 12. cikkében említett vizsgálatok keretében történő együttműködés hiánya esetén alkalmazandó szankciókat”. ( 39 ) Ami az 596/2014 rendeletet illeti, az ugyanilyen mértékű harmonizációra törekvésre vonatkozó szándék ugyanígy kitűnik a rendeletjavaslat azon bekezdéséből, amelyben a Bizottság jelzi, hogy „ez a rendelet a közigazgatási intézkedésekre, szankciókra és bírságokra vonatkozó minimumszabályokat állapít meg. Ettől függetlenül az egyes tagállamok szigorúbb követelményeket rögzíthetnek”. ( 40 )

78.

A minimális harmonizációra való törekvés keretében a tagállamoknak az őket a 2003/6 irányelv 14. cikkének (3) bekezdése és az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján terhelő kötelezettségek végrehajtása céljára hagyott széles mérlegelési mozgástérre figyelemmel véleményem szerint nem meglepő, hogy az uniós jogalkotó nem foglalkozott annak pontosításával, hogy amennyiben nemzeti szinten büntetőjogi jellegű közigazgatási szankciókat fogadnak el, úgy e szankciók nem alkalmazhatók azon személyekre, akik az ilyen szankciókkal büntethető jogsértésre vonatkozó vizsgálat keretében megtagadják a felügyeleti hatóság azon kérdéseire történő válaszadást, amelyek alapján felmerülhet a szóban forgó jogsértésért való felelősségük. Álláspontom szerint ugyanis a jogalkotó azzal, hogy lehetővé tette, hogy a tagállamok szabadon meghatározhassák a felügyeleti hatósággal való együttműködési kötelezettség megsértése esetére előírandó szankciók jellegét és alkalmazási körét, szükségképpen elfogadta, hogy valamely szankció kiszabása a Charta által a büntetőjogi jellegű szankciókhoz kapcsolt alapvető jogok elismerése következtében kizárható lehet. Másként fogalmazva, amint azt a Tanács írásbeli észrevételeiben előadja, az a körülmény, hogy a 2003/6 irányelv 14. cikkének (3) bekezdése és az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdésének b) pontja általános és feltétel nélküli módon került megfogalmazásra, nem jelenti azt, hogy értelmezés útján ne lehetne bevezetni valamely alapvető jog tiszteletben tartásához kapcsolódó kivételeket.

79.

E tekintetben megjegyzendő, hogy a 2003/6 irányelv (44) preambulumbekezdése ( 41 ) és az 596/2014 rendelet (77) preambulumbekezdése ( 42 ) kodifikálja azt az elvet, amely szerint a másodlagos jogi rendelkezéseket az alapvető jogokkal összhangban kell értelmezni. ( 43 ) A jelen ügyben ez az elv azt követeli meg, hogy a felügyeleti hatósággal való együttműködés elmulasztásának szankcionálására vonatkozó kötelezettséget a Charta 47. és 48. cikkéből eredő hallgatáshoz való joggal összhangban értelmezzük, amely jogot akkor kell biztosítani, ha valamely eljárás büntetőjogi jellegű szankciók kiszabásához vezethet.

80.

Ezzel szemben pontosítani kell, hogy – ellentétben azzal, amire a kérdést előterjesztő bíróság utalni látszik – a fent hivatkozott elv nem követeli meg, hogy a felügyeleti hatósággal való együttműködés elmulasztásának szankcionálására vonatkozó kötelezettség értelmezése keretében figyelembe vegyük a tagállamok joga által elismert alapvető jogok védelmi szabályai tiszteletben tartásának szükségességét abban az esetben, ha azok az uniós jog szintjén elismertnél magasabb szintűek.

81.

Ezt az értelmezést mindenekelőtt nem támasztja alá – amint azt a kérdést előterjesztő bíróság állítani látszik – a 2003/6 irányelv 14. cikkének (1) bekezdésében, illetve az 596/2014 rendelet 30. cikkének (1) bekezdésében szereplő „nemzeti jog[g]al összhangban” fordulat, amely a tagállamokat terhelő szankcionálási kötelezettségre vonatkozik. Számomra ugyanis úgy tűnik, hogy e fordulat beiktatása egyszerűen annak hangsúlyozására szolgál, hogy a szankciókkal kapcsolatos szabályok a nemzeti jogalkotó általi végrehajtást tesznek szükségessé. ( 44 )

82.

Ezt az értelmezést mindenesetre a Bíróság általános szinten a Melloni ítéletében ( 45 ) már elvetette. Az ezen ítélet alapjául szolgáló ügyben a Tribunal Constitucional (alkotmánybíróság, Spanyolország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés arra vonatkozott, hogy a Charta 53. cikke ( 46 ) lehetővé teszi‑e egy tagállam számára, hogy az alapvető jogoknak az alkotmánya által biztosított magasabb védelmi szintjét alkalmazza. A nagytanács erre nemleges választ adott amiatt, hogy az említett 53. cikk ilyen értelmezése sértené az uniós jog elsőbbségét, egységességét és hatékonyságát. ( 47 )

83.

Hasonlóképpen, egy ilyen értelmezés a jelen ügyben sértené az uniós jog elsőbbségét, mivel lehetővé tenné egy tagállamnak, hogy megakadályozza a Chartával teljes mértékben összhangban álló uniós jogi rendelkezések, tudniillik a 2003/6 irányelv 14. cikke (3) bekezdésének és az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdésének alkalmazását pusztán azon az alapon, hogy azok nem tartják tiszteletben az e tagállam alkotmánya által biztosított alapvető jogokat. Ezenkívül sértené az uniós jog egységes és hatékony alkalmazását, mivel kétségessé tenné a hallgatáshoz való jog védelmi szintjének egységességét a felügyeleti hatósággal való együttműködési kötelezettség megsértése esetén, és alkalmas lenne arra, hogy akadályozza a felügyeleti hatóságoknak az e kötelezettség megsértése tekintetében fennálló szankcionálási jogkörei harmonizálását.

84.

A fenti megfontolásokra tekintettel úgy vélem, hogy a 2003/6 irányelv 14. cikke (1) bekezdésének és az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdése b) pontjának szövege lehetővé teszi a Charta 47. és 48. cikkéből eredő hallgatáshoz való joggal összhangban való értelmezést, az érvényességük így ez utóbbi cikkekre tekintettel nem vonható kétségbe. Meg lehet tehát vizsgálni a szóban forgó jog terjedelmével kapcsolatos kérdéskört.

85.

Amint azt a jelen indítvány 39. pontjában említettem, a kérdést előterjesztő bíróság arról is kérdezi a Bíróságot, hogy milyen terjedelmet kell tulajdonítani a – piaci visszaélések visszaszorítására irányuló nemzeti jogszabályok által előírtakhoz hasonló – büntetőjogi jellegű szankciók kiszabására irányuló közigazgatási eljárások keretében a természetes személyeket megillető, a Charta 47. és 48. cikkéből eredő hallgatáshoz való jognak. ( 48 ) E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy az EJEB‑nek az EJEE 6. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlata szélesebb körben látszik biztosítani e jogot, mint ami a Bíróság versenyellenes jogsértésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatából következik.

86.

Ezt a kérdéskört az alábbi pontokban fogom megvizsgálni. Közelebbről, foglalkozni fogok azzal a kérdéssel, hogy a Charta 47. és 48. cikkéből eredő hallgatáshoz való jognak a jelen esetben ugyanolyan terjedelmet kell‑e tulajdonítani, mint amelyet a Bíróság ítélkezési gyakorlata elismert, és erre nemleges választ fogok adni (1. szakasz). Ezt követően a Charta 52. cikkének (3) bekezdésében szereplő egységességi rendelkezésnek és az ahhoz fűzött magyarázatoknak ( 49 ) megfelelően az EJEB‑nek az EJEE 6. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlata alapján megkísérlem meghatározni a jelen ügyben e jog terjedelmét (2. szakasz).

87.

Ezen elemzés megkezdése előtt azonban meg kell fogalmazni egy pontosítást. A kérdést előterjesztő bíróság – véleményem szerint helytállóan – már kizárta, hogy a hallgatáshoz való jog önmagában igazolhassa a felügyeleti hatóság által elrendelt meghallgatáson való megjelenés megtagadását vagy az e meghallgatáson való megjelenés késedelmes teljesítését, ami azonban nem érinti a kérdést előterjesztő bíróság arra való lehetőségét, hogy értékelje, hogy e megtagadást indokolhatja‑e, és ha igen, mennyiben, az a körülmény, hogy az érintettet nem biztosították arról, hogy a hallgatáshoz való jogát tiszteletben fogják tartani. Elemzésem ezért kizárólag az említett hatóság kérdéseire való válaszadás megtagadásának ténybeli feltevésére fog vonatkozni.

88.

Tudomásom szerint az Európai Unió Bírósága a hallgatáshoz való jog terjedelméről csak a versenyjog területén foglalt állást.

89.

Ezen ítélkezési gyakorlat bármely vizsgálatának kiindulópontja az elvi jelentőségű Orkem kontra Bizottság ítélet. ( 50 )

90.

Az ezen ítélet alapjául szolgáló ügyben a felperes társaság azon az érven alapuló jogalapra hivatkozott, amely szerint egy, az említett társaságnak versenyellenes megállapodásokban vagy összehangolt magatartásokban való esetleges részvételére vonatkozóan a Bizottság által elvégzett vizsgálatot követően a Bizottság által hozzá intézett tájékoztatáskérés azzal a hatással jár, hogy őt arra kényszeríti, hogy saját magára nézve terhelő nyilatkozatot tegyen, azáltal hogy elismeri a versenyszabályok megsértését. Erre az érvre válaszolva a Bíróság először is megjegyezte egyrészről, hogy a közösségi jogrendben nem létezik ilyen jog, és másrészről, hogy a versenyjog megsértése elkövetésének megállapítására irányuló vizsgálat tárgyát képező vállalkozásokat „aktív együttműködési kötelezettség” terheli. Ezt követően a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a vállalkozások védelemhez való joga tiszteletben tartásának szükségességéből adódóan mégis elismerhetők a Bizottság vizsgálati jogköreire vonatkozó bizonyos korlátozások annak érdekében, hogy e jogok ne sérülhessenek orvosolhatatlanul az előzetes vizsgálati eljárások keretében, amely eljárások meghatározó jellegűek lehetnek a vállalkozások magatartásainak jogellenességére vonatkozó bizonyítás szempontjából. ( 51 ) E korlátozásokat a Bíróság a következőképen határozza meg: „[N]oha […] a Bizottságnak joga van a vállalkozást arra kötelezni, hogy közöljön vele minden szükséges információt azokról a tényekről, amelyekről tudomása lehet, és szükség esetén adja át az ezekhez kapcsolódó, birtokában lévő dokumentumokat akkor is, ha ezek az ő vagy más vállalkozás tekintetében versenyellenes magatartás fennállását bizonyíthatják, […] [a] Bizottság […] nem kötelezheti a vállalkozást arra, hogy olyan válaszokat adjon, amelyek révén be kellene ismernie valamely olyan jogsértés fennállását, amelyet a Bizottságnak kell bizonyítania” ( 52 ).

91.

Márpedig az ezt követően hozott ítéletekből – amint arra a kérdést előterjesztő bíróság utal – kitűnik, hogy az Európai Unió Bírósága lényegesen nem módosította e korlátozások meghatározását. ( 53 ) Épp ellenkezőleg, úgy tekintette, hogy a hallgatáshoz való jog e terjedelme összhangban áll a Charta 47. és 48. cikkével, abból adódóan, hogy a versenyjog tényleges érvényesülésének biztosítására vonatkozó követelmény szükségessé teszi a hallgatáshoz való jog, illetve a versenyjog megsértésének üldözése mögött húzódó közérdek közötti mérlegelés elvégzését. ( 54 ) A hallgatáshoz való olyan jog elismerése ugyanis, amely a tisztán ténybeli kérdések összességére is kiterjed (a teljes hallgatáshoz való jog), ezen ítélkezési gyakorlat szerint túlmenne a vállalkozások védelemhez való jogának biztosításához szükséges mértéken, és szükségtelen korlátozást jelentene a Bizottságra bízott azon feladat végrehajtása során, amely szerint biztosítania kell a belső piacon a versenyszabályok betartását. Szintén ezen ítélkezési gyakorlat szerint semmi nem akadályozza a tisztán ténybeli kérdésekre választ adó vállalkozást abban, hogy később, a közigazgatási eljárásban vagy az uniós bíróság előtt folyó eljárásban bizonyítsa azt, hogy a válaszaiban foglalt tények más jelentéssel bírnak, mint amelyet a Bizottság azoknak tulajdonított.

92.

Összefoglalva, a Bíróság szerint a hallgatáshoz való jog nem terjed ki a tényekre vonatkozó kérdésekre adandó válaszokra, kivéve, ha e kérdéseknek az a céljuk, hogy elérjék a Bizottság által vizsgált jogsértés elkövetésének az érintett vállalkozás általi beismerését. Másként fogalmazva, amint azt a Bíróság a Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság ítéletben pontosította, az e jog által biztosított védelem megköveteli annak meghatározását, hogy a címzett vállalkozás által az e kérdésekre adott válasz tekinthető‑e lényegében a jogsértés elismerésének. ( 55 )

93.

Ha nem ez a helyzet, a kérdés „tisztán ténybelinek” ( 56 ) vagy „tisztán ténybeli [jellegűnek]” ( 57 ) tekintendő, és ennélfogva arra nem terjed ki a hallgatáshoz való jog, még ha az érintett vállalkozás válasza felhasználható is arra, hogy vele szemben a versenyszabályok megsértésének fennállását bizonyítsák.

94.

Írásbeli észrevételeiben az olasz kormány lényegében azt állítja, hogy ez az ítélkezési gyakorlat analógia útján alkalmazható lehet a természetes személyeket a piaci visszaélések megállapítására irányuló közigazgatási eljárások keretében megillető hallgatáshoz való jog terjedelmének meghatározása során. Közelebbről, az ilyen visszaélések visszaszorítását előíró, a 2003/6 irányelv 14. cikkéhez és az 596/2014 rendelet 30. cikkéhez hasonló másodlagos jogi rendelkezések tényleges érvényesülésének biztosítására vonatkozó követelmény e kormány szerint azt követeli meg, hogy a hallgatáshoz való jog terjedelmét az e jog és a pénzügyi piacok integritásának biztosításához és a befektetők e piacokba vetett bizalmának megerősítéséhez fűződő közérdek közötti mérlegelés útján határozzuk meg. ( 58 )

95.

Nem tudok egyetérteni ezzel az állásponttal.

96.

A versenyjog megsértésére vonatkozó vizsgálatok tárgyát képező vállalkozásokra tekintettel kialakított ezen ítélkezési gyakorlat nyilvánvalóan csak a jogi személyekre vonatkozik, amint azt egyébiránt a kérdést előterjesztő bíróság is megjegyzi. Az uniós versenyjog tárgyát ugyanis csak a vállalkozások és a vállalkozások társulásai képezik, és a Bizottság csak ezekre szabhat ki a bírságot az EUMSZ 101. cikk és az EUMSZ 102. cikk megsértése miatt. ( 59 ) Számomra ezzel szemben úgy tűnik, hogy a természetes személyek hallgatáshoz való jogának terjedelmére vonatkozó kérdést a Bíróság eddig még nem vizsgált.

97.

A Bíróságtól eltérően az EJEB – ha nem tévedek – soha nem határozott egy jogi személy arra való lehetőségéről, hogy valamely vele szemben folyamatban lévő, büntetőjogi jellegű szankciók kiszabására irányuló büntető‑ vagy közigazgatási eljárás keretében a hallgatáshoz való jogra hivatkozzon. Másként fogalmazva, az EJEB e jognak a következő pontokban nagy vonalakban meghatározott terjedelmét mindeddig csak természetes személyek tekintetében ismerte el. ( 60 )

98.

Ez nagyon világosan kitűnik abból, ahogy az EJEB a hallgatáshoz való jog és az annak részét képező önvádra kötelezés tilalmának célját jellemezte. E cél ugyanis az EJEB szerint az, hogy megvédje azokat a személyeket, akikkel szemben „büntetőjogi vádat” emeltek, a hatóságok általi visszaélésszerű kényszerítéstől. Az EJEB szerint e védelem arra irányul, hogy elkerülje a bírói tévedéseket és biztosítsa az EJEE 6. cikke által elérni kívánt eredményt, ( 61 ) közelebbről, hogy biztosítsa azt, hogy büntetőügyben a vád úgy alapozza meg a bizonyítását, hogy nem használ fel a vádlottól annak akarata ellenére kényszerrel vagy nyomásgyakorlással megszerzett bizonyítékokat. Ez utóbbi elemet megerősíti az a pontosítás, amely szerint az önvádra kötelezés tilalma „elsősorban a vádlott azon döntésének tiszteletben tartására vonatkozik, hogy hallgatni akar” ( 62 ).

99.

Másként fogalmazva, amint azt a Bizottság írásbeli észrevételeiben helytállóan megfogalmazta, az EJEB felfogása szerint a hallgatáshoz való jog céljainak lényegét az egyénnek és rendelkezési szabadságának – a hatóságok által az akaratképzésére gyakorolt kényszer megakadályozása útján történő – tiszteletben tartása jelenti. Így a szóban forgó jogot az EJEB az emberi méltóság egy összetevőjeként fogja fel, amint azt Martens bíró a Saunders kontra Egyesült Királyság ítélethez fűzött különvéleményében helytállóan megjegyezte, amely különvéleményben megállapítja, hogy az EJEB azon álláspontot látszik elfogadni, amely szerint „az ember méltóságának és szabadságának tiszteletben tartása megköveteli, hogy minden gyanúsított személy teljesen szabadon dönthessen arról, hogy a vele szemben felhozott vádak vonatkozásában milyen magatartást tanúsít” ( 63 ). ( 64 ) E körülmények között a hallgatáshoz való jognak az ezen ítélkezési gyakorlat által tulajdonított terjedelem így nem tűnik átültethetőnek a jogi személyek esetére. ( 65 )

100.

Ami az EJEB által a természetes személyeket megillető hallgatáshoz való jognak tulajdonított terjedelmet illeti, először is emlékeztetni kell arra, hogy e bíróság szerint e jog célja, hogy megvédje azokat a személyeket, akikkel szemben büntetőjogi vádat emeltek, a hatóságok általi visszaélésszerű kényszerítéstől.

101.

Ebből következik, hogy az EJEB az annak megállapítására irányuló vizsgálat keretében, hogy megsértették‑e az EJEE 6. cikkét, mindenekelőtt arra keres választ, hogy bizonyíthatóan gyakoroltak‑e kényszert a bizonyítékok megszerzése céljából, majd ezt követően ellenőrzi, hogy e kényszert visszaélésszerűnek kell‑e minősíteni. Ítélkezési gyakorlatában az EJEB számos olyan helyzetet azonosított, amelyekben visszaélésszerű kényszer fennállásától kell tartani, így elsőként egy „olyan gyanúsított helyzetét, akit szankciókkal fenyegetnek, amennyiben nem tesz vallomást, és ennek következtében vallomást tesz, vagy szankciókat rónak ki rá amiatt, hogy nem tett vallomást” ( 66 ). Annak megállapítása érdekében, hogy ez valóban bekövetkezett‑e, az EJEB megvizsgálja a kényszer jellegét és mértékét, amelyet a válaszadás megtagadásához kapcsolódó szankció típusa és súlyossága mutat meg, ( 67 ) valamint azt, hogy a szóban forgó eljárásban a megfelelő biztosítékok fennállását. ( 68 )

102.

Az EJEB mindazonáltal többször jelezte, hogy a közvetlen kényszernek, amelyet a vádlottal szemben annak érdekében alkalmaznak, hogy rábírják, hogy akarata ellenére terhelő nyilatkozatot tegyen, nem minden formája jelenti az EJEE 6. cikkének megsértését. Mivel ugyanis a hallgatáshoz való jog e bíróság szerint nem abszolút jellegű, ( 69 ) a hatóságok által alkalmazott kényszer mértéke akkor összeegyeztethetetlen e rendelkezéssel, ha azzal a hatással jár, hogy magától a lényegétől fosztja meg ezt a jogot. ( 70 ) Egy ilyen értékelés keretében az EJEB szerint a kényszerrel megszerzett bizonyítékok büntetőeljárás során – mind magának az eljárásnak a keretében, mind pedig annak keretein kívül ( 71 ) – történő felhasználása a döntő. ( 72 )

103.

Ez utóbbi szempont lehetővé teszi különösen a kényszer esetleges visszaélésszerű jellegének azonosítását akkor, amikor a vádlottnak feltett kérdések tényekre vonatkoznak. Ezzel a problematikával az EJEB először a Saunders kontra Egyesült Királyság ügyben foglalkozott. Az Egyesült Királyság kormánya által felhozott azon érvre válaszul, amely szerint az önvádra kötelezés tilalma amiatt nem alkalmazható az ügy körülményei között, mivel a felperest nem kötelezték arra, hogy önmagára nézve terhelő válaszokat adjon, az EJEB előzetesen kijelentette, hogy a hallgatáshoz való jog „észszerűen nem korlátozódhat a bűncselekmények beismerésére vagy a közvetlenül terhelő jellegű megjegyzésekre”, majd pontosította, hogy „[e]gy kényszerrel szerzett vallomást, amely első ránézésre nem tűnik terhelő jellegűnek – például a nyilatkozóra nézve mentő jellegű megjegyzéseket vagy ténybeli kérdésekkel kapcsolatos egyszerű információkat – a későbbiekben büntetőeljárás során felhasználhatnak a vád állításainak alátámasztására.” ( 73 ) ( 74 )

104.

E tekintetben ezt követően lényeges pontosításokkal szolgált a Corbet kontra Franciaország ítélet. Az EJEB ugyanis, miután megállapította a kényszer fennállását, valamint azt, hogy a vádlottak nyilatkozatai nem voltak rájuk nézve terhelő jellegűek, a tényekre vonatkozó, kényszerrel szerzett nyilatkozatok felhasználását illetően úgy ítélte meg, hogy az EJEE 6. cikke megsértésének fennállásához az szükséges, hogy e nyilatkozatok „kihatással voltak a bűnösséget megállapító ítéletre vagy a büntetésre”. ( 75 ) Számomra úgy tűnik, hogy mivel a tulajdonképpeni büntetőjog területére jellemző szóhasználatot kizárólag az adott ügy ténybeli hátterének sajátosságai indokolják, ezt az elvet akkor is alkalmazandónak kell tekinteni, ha e nyilatkozatok az EJEE 6. cikke értelmében vett büntetőjog területéhez tartozó közigazgatási eljárás eredményeként történő felelősségmegállapításra vagy kiszabott szankcióra voltak hatással.

105.

Ezen túlmenően az EJEB pontosította, hogy a hallgatáshoz való jog terjedelme nem korlátozható e jognak valamely közérdekre tekintettel történő mérlegelése útján. Ezt az értelmezést az EJEB a Saunders kontra Egyesült Királyság ítélet óta követi, amely ítéletben elutasította a kormány azon álláspontját, amely szerint a társaságok esetében a csalások üldözéséhez és a felelősök megbüntetéséhez fűződő lényeges közérdek igazolhatja azt, hogy a vádlott számára ne biztosítsák az önvádra kötelezés tilalmát. ( 76 )

106.

Ennélfogva a természetes személyeket a büntetőjogi jellegű szankció kiszabását lehetővé tévő, az alapügyben szóban forgóhoz hasonló közigazgatási eljárásokban megillető hallgatáshoz való jog terjedelme a tényekre vonatkozó olyan kérdésekre adott válaszokra is kiterjed, amelyek nem szükségképpen jelentik a bűnösség beismerését, amennyiben ezek kihatással voltak az ezen eljárás eredményeként elfogadott határozat indokolására vagy kiszabott szankcióra. E terjedelem meghatározása szempontjából a szóban forgó jogsértés üldözése mögött húzódó közérdek nem bír jelentőséggel.

107.

E tekintetben állást kell foglalni a Bizottság által mind írásbeli észrevételeiben, mind a tárgyaláson előadott azon érvről, amely szerint az EJEB nagykamarája által hozott Jussila kontra Finnország ítéletből (a továbbiakban: Jussila ítélet) ( 77 ) ( 78 ) eredő elv, amelyet az Európai Unió Törvényszéke a Schindler Holding Ltd és társai kontra Bizottság ítéletben ( 79 ) alkalmazott, a piaci visszaélések visszaszorításához hasonló területeken megengedi a hallgatáshoz való jog szűkebb körű alkalmazását, amely folytán e jog olyan korlátozott terjedelemmel bír, mint amelyet a Bíróság a versenyellenes jogsértésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatában a jogi személyek tekintetében elismert.

108.

Emlékeztetni kell arra, hogy ebben az ügyben az EJEB‑nek azt kellett értékelnie, hogy az EJEE 6. cikkével összeegyeztethető‑e a tárgyalás mellőzése egy, a finn adóhatóság által meghatározott adónöveléssel szembeni fellebbezési eljárásban. Ennek során az EJEB rögzítette azt az elvet, amely szerint az EJEE 6. cikkének megfelelően büntetőjoginak minősítendő szankciók alkalmazásához vezető valamennyi eljárás körében különbséget kell tenni a „büntetőjog magvába” tartozó eljárások és szankciók, amelyek az azokkal érintett személyekre „megbélyegző hatást” fejtenek ki, illetve az ezen kívülre sorolható eljárások és szankciók között. Az EJEB ugyanis, miután emlékeztetett arra, hogy a „büntetőjogi vád” fogalmának általa elfogadott önálló értelmezése az EJEE 6. cikke büntetőjogi vetülete alkalmazásának olyan területekre történő fokozatos kiterjesztésével járt, amelyek formálisan nem tartoznak a büntetőjog hagyományos kategóriáiba, pontosította, hogy a büntetőjog magvába nem tartozó kategóriák tekintetében az EJEE 6. cikkének büntetőjogi vetületéhez kapcsolódó biztosítékok „nem szükségszerűen alkalmazandók teljes terjedelmükben”. ( 80 )

109.

Mivel a hallgatáshoz való jog e biztosítékok részét képezi, állítható ugyanis, hogy az e jognak az EJEB által elismert terjedelme attól függ, hogy az EJEE 6. cikkének alkalmazási területe a büntetőjog magvába tartozik‑e, és amennyiben nem, e terjedelmet korlátozottabbnak kell tekinteni, és annak így a Bíróság által a versenyellenes jogsértésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatában a jogi személyek tekintetében elismert terjedelemnek kell megfelelnie.

110.

Véleményem szerint ennek az érvnek a jelen ügyben nem lehet helyt adni, mivel az EJEB a Grande Stevens és társai kontra Olaszország ítéletben már megállapította, hogy az olasz jogalkotó által a 2003/6 irányelv átültetése érdekében elfogadott szankciók a büntetőjog magvához tartoznak, mivel megbélyegző hatást fejtenek ki abból következően, hogy hátrányosan befolyásolhatják az érintett személyek szakmai tisztességét és jó hírnevét. ( 81 )

111.

Mindenesetre kétségeim vannak a tekintetben, hogy lehet‑e egyáltalán a Jussila ítéletből eredő elvre hivatkozni a hallgatáshoz való jog terjedelme szűkebb értelmezésének igazolása érdekében.

112.

Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy bár a Törvényszék néhány alkalommal ténylegesen alkalmazta ezt az elvet, ( 82 ) a Bíróság soha nem vette igénybe, noha ezt a főtanácsnokok háromszor javasolták. ( 83 )

113.

Ezenkívül nem szabad elfelejteni, hogy ezen elv alkalmazása két szempontból is körülhatárolt. Elsősorban, noha ezen ítélet 43. pontja általános jelleggel a „6. cikk büntetőjogi vetülete által nyújtott biztosítékokra” hivatkozik, azt is meg kell jegyezni, hogy az EJEB későbbi ítélkezési gyakorlatából világosan kitűnik, hogy az EJEB 6. cikke büntetőjogi vetületének e kevésbé szigorú alkalmazása ezek közül csak egyes biztosítékokra vonatkozik. Szemléltetésként, a Kammerer kontra Ausztria ítéletben az EJEB úgy ítélte meg, hogy a Jussila ítéletben elfogadott megközelítés „nem korlátozódik a tárgyalás elmaradásának kérdésére, hanem kiterjeszthető a 6. cikk hatálya alá tartozó más eljárási biztosítékokra is, például a jelen ügyben a vádlott tárgyaláson való jelenlétére”. ( 84 ) ( 85 ) E megállapításra figyelemmel számomra kétségesnek tűnik, hogy elfogadható lehet egy, a hallgatáshoz való joghoz hasonló – az EJEB ítélkezési gyakorlata szerint „a tisztességes eljáráshoz való jog sarokkövét” alkotó – biztosíték kevésbé szigorú alkalmazása. Másodsorban, teljes mértékben egyetértek azzal az értelmezéssel, amely szerint a Jussila ítéletből eredő elv nem jelenti az itt vizsgált biztosíték kiiktatását vagy hatályának korlátozását, hanem csupán annak a tisztességes eljáráshoz való jog védelmét szolgáló alternatív módozatokkal való helyettesítését. ( 86 ) ( 87 ) Ez az ítélet ugyanis az EJEE 6. cikke megsértésének hiányát állapította meg egy arra vonatkozó kontextuális értékelést követően, hogy a bíróság előtti jogi kérdések alkalmasak voltak‑e arra, hogy kivételesen lehetővé tegyék a nemzeti hatóságok számára a tárgyalás tartása iránti kérelem elutasítását.

114.

Ebből következik, hogy a Jussila ítélettel bevezetett elv csak azt igazolhatja, hogy a hallgatáshoz való jog csak akkor terjedjen ki a felügyeleti hatóság jogsértés fennállásának alátámasztására szolgáló, tényekre vonatkozó kérdéseire adandó válaszokra, ha ebben az esetben a tisztességes eljáráshoz való jog védelmének alternatív módozatai alkalmazhatóak, amit kontextuális jellegű értékelés útján kellene ellenőrizni.

115.

Ez a második megfontolás véleményem szerint az A. Menarini Diagnostics s.r.l. kontra Olaszország ítélet (a továbbiakban: Menarini ítélet) ( 88 ) relevanciájának kizárása érdekében is érvényesül; erre az ítéletre ebben az összefüggésben szintén a Bizottság hivatkozott az abban megfogalmazott hasonló elv miatt, amely szerint, „[n]oha [a közigazgatási eljárás és a szigorú értelemben vett büntetőeljárás közötti különbségek] nem mentesíthetik a szerződő államokat a 6. cikk büntetőjogi vetülete által nyújtott valamennyi biztosíték tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségük alól, mindazonáltal befolyásolhatják azok alkalmazásának módozatait”. ( 89 ) Ebben az ítéletben az EJEB‑nek az arra adott nemleges válaszát, hogy az olasz közigazgatási bíróság által a nemzeti versenyhatóság határozatai feletti felülvizsgálat tekintetében fennállt‑e a mindenkit megillető azon jog megsértése, hogy ügyét valamely teljes hatáskörrel rendelkező szerv tisztességesen tárgyalja, lényegében az indokolta, hogy noha az olasz jogszabály és az ítélkezési gyakorlat a közigazgatási bíróság számára csak puszta jogszerűségi vizsgálat elvégzését írta elő, a Consiglio di Stato (államtanács) az adott ügy körülményei között korlátlan felülvizsgálatot végzett. ( 90 )

116.

Következésképpen azt az álláspontot képviselem, hogy sem a Jussila ítéletből következő elvre, sem a Menarini ítéletből eredő elvre nem lehet hivatkozni azon érv alátámasztása érdekében, hogy a természetes személyeket a büntetőjogi jellegű szankció kiszabását lehetővé tévő közigazgatási eljárásokban megillető hallgatáshoz való jog terjedelme ugyanolyan korlátozott kell, hogy legyen, mint a Bíróság versenyellenes jogsértésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlata szerint a jogi személyeket megillető e jog terjedelme.

117.

Összegzésképpen úgy ítélem meg, hogy a Charta 52. cikkének (3) bekezdésében szereplő egységességi rendelkezésre tekintettel a természetes személyeket a büntetőjogi jellegű szankció kiszabását lehetővé tévő közigazgatási eljárásokban megillető, a Charta 47. és 48. cikkéből eredő hallgatáshoz való jog terjedelmének meg kell felelnie az EJEB vonatkozó ítélkezési gyakorlatában, és a tényekre vonatkozó kérdésekre adandó válaszokat illetően különösen a Corbet és társai kontra Franciaország ítéletben ( 91 ) meghatározott terjedelemnek.

118.

A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Corte costituzionale (alkotmánybíróság, Olaszország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett és átfogalmazott két kérdésre a következő választ adja:

A bennfentes kereskedelemről és a piaci manipulációról (piaci visszaélés) szóló, 2003. január 28‑i 2003/6/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 14. cikke (3) bekezdésének és a piaci visszaélésekről (piaci visszaélésekről szóló rendelet), valamint a 2003/6/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv és a 2003/124/EK, a 2003/125/EK és a 2004/72/EK bizottsági irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2014. április 16‑i 596/2014/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 30. cikke (1) bekezdése b) pontjának szövege lehetővé teszi e cikkeknek az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. és 48. cikkéből eredő hallgatáshoz való joggal összhangban való értelmezését, mivel e cikkeket úgy kell értelmezni, hogy azok nem kötelezik a tagállamokat arra, hogy szankcionálják azokat a személyeket, akik megtagadják a felügyeleti hatóság azon kérdéseire történő válaszadást, amelyek alapján felmerülhet valamely büntetőjogi jellegű közigazgatási szankcióval büntetendő jogsértésért való felelősségük. A természetes személyeket a büntetőjogi jellegű szankció kiszabását lehetővé tévő közigazgatási eljárásokban megillető hallgatáshoz való jog terjedelme az Alapjogi Charta 52. cikkének (3) bekezdésében szereplő egységességi rendelkezésre tekintettel az Emberi Jogok Európai Bíróságának vonatkozó ítélkezési gyakorlatából következő terjedelemnek felel meg, amely ítélkezési gyakorlat szerint e jog többek között kiterjed a tényekre vonatkozó kérdésekre adandó válaszokra, amennyiben azok kihatással voltak az említett eljárások eredményeként történő felelősségmegállapításra vagy kiszabott szankcióra.