1. 

A Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság, Spanyolország) által előterjesztett jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 2006/115/EK irányelv ( 2 ) 8. cikke (2) bekezdésének, valamint a 92/100/EGK irányelv ( 3 ) (a továbbiakban együttesen: bérleti jogról szóló irányelv) azonos szövegű 8. cikke (2) bekezdésének értelmezésére vonatkozik. Közelebbről, a kérdést előterjesztő bíróság iránymutatást kér e rendelkezésnek az audiovizuális művek „nyilvánossághoz közvetítése” összefüggésében fennálló hatálya tekintetében abban az esetben, ha a meglévő közzétett hangfelvételeket felhasználták ezen audiovizuális művekben.

2. 

Az alapügy a bérleti jogról szóló irányelvet átültető spanyol jogszabályok alapján az előadóművészek és hangfelvétel‑előállítók két közös jogkezelő szervezete által Spanyolországban hangfelvételeknek egy televíziótársaság általi nyilvánossághoz közvetítése céljából történő felhasználása címén érvényesített díjazásra vonatkozik. A televíziótársaság úgy véli, hogy a szóban forgó „nyilvánossághoz közvetítés” nem „hangfelvételeknek” vagy azok „többszörözött példányainak”, hanem „audiovizuális műveknek” a nyilvánossághoz közvetítését jelenti, és hogy a kért díjazás az ilyen tartalmakért nem jár, még akkor sem, ha ezek az audiovizuális művek olyan már meglévő hangfelvételeket használnak is fel, amelyeket hanganyagukként (annak részeként) kereskedelmi célból tettek közzé.

3. 

A kérdést előterjesztő bíróság kérdéseire adandó válasz szükségszerűen magában foglalja nemcsak a vonatkozó uniós irányelvek, hanem a nemzetközi jog rendelkezéseinek, mindenekelőtt az előadóművészek, a hangfelvétel‑előállítók és a műsorsugárzó szervezetek védelméről szóló nemzetközi egyezmény (kihirdette: 1998. évi XLIV. törvény; a továbbiakban: Római Egyezmény) ( 4 ) és a WIPO előadásokról és hangfelvételekről szóló szerződésének (kihirdette: 2004. évi XLIX. törvény; a továbbiakban: WPPT) ( 5 ) vizsgálatát is.

4.

A Római Egyezmény 1961. október 26‑án jött létre Rómában (a továbbiakban: Római Egyezmény).

5.

Bár a Római Egyezmény önmagában nem része az uniós jogrendnek, közvetett hatásokat fejt ki az Unión belül. ( 6 )

6.

A Római Egyezmény 3. cikke tartalmaz több olyan fogalommeghatározást, amelyek – bár bizonyos eltérésekkel – a WPPT‑ben is meghatározásra kerültek, és amelyeket a bérleti jogról szóló irányelv is alkalmaz. Az egyezmény alkalmazásában a cikk a következő fogalmakat határozza meg:

„[…]

[…]

[…]”

7.

A Római Egyezmény 7. cikkének (1) bekezdése kimondja:

„Az előadóművészek az ezzel az Egyezménnyel nyújtott védelem alapján megakadályozhatják:

[…]

8.

A 12. cikk előírja, hogy ha valamely kereskedelmi célokra kiadott hangfelvételt vagy arról készült másolatot közvetlen módon sugárzásra vagy nyilvánossághoz közvetítésre használnak fel, a felhasználó egyszeri, méltányos díjazást köteles fizetni az előadóknak, vagy a hangfelvételek előállítóinak, vagy mindkét félnek. Az „egyszeri méltányos díjazás” fogalma mind a WPPT‑ben, mind a bérleti jogról szó irányelvben szerepel.

9.

A Római Egyezmény 19. cikke következőképpen rendelkezik:

„Tekintet nélkül az Egyezmény bármely más rendelkezésére, ha az előadóművész hozzájárulását adta előadása képi vagy audiovizuális rögzítéséhez, a 7. Cikk a továbbiakban már nem alkalmazható.”

10.

A WPPT‑t 1996. december 20‑án Genfben fogadták el. A Tanács a 2000. március 16‑i 2000/278/EK határozatával ( 7 )„jóváhagyta” a WPPT‑t, és felhatalmazást adott az egyes szerződések megkötéséről szóló okiratok letétbe helyezésére. A WPPT‑t az Unió 2009. december 14‑én ratifikálta, és az Unió tekintetében az 2010. március 14‑én lépett hatályba. A WPPT tehát az uniós jogrend részét képezi.

11.

A WPPT 2. cikke a következőképpen rendelkezik:

„E Szerződés alkalmazásában:

[…]

[…]

12.

A diplomáciai konferencia ( 8 ) a WPPT‑vel kapcsolatos számos „közös nyilatkozatot” fogadott el. ( 9 ) A 2. cikk b) pontjához fűzött közös nyilatkozat a következőképpen rendelkezik:

„A hangfelvételnek a 2. cikk b) pontjában szereplő meghatározásából nem következik az, hogy a hangfelvételen fennálló jogokat bármilyen módon érintené annak filmalkotásban vagy más audiovizuális műben történő felhasználása.”

13.

A WPPT „Díjigény a sugárzásért és a nyilvánossághoz közvetítésért” címet viselő 15. cikkének szövege a következőket tartalmazza:

„(1)   Az előadóművészek és a hangfelvétel‑előállítók egyszeri megfelelő díjazásra tarthatnak igényt a kereskedelmi célból kiadott hangfelvételek közvetlen vagy közvetett, sugárzás vagy a nyilvánossághoz való bármilyen közvetítés útján történő felhasználásáért.

(2)   A Szerződő Felek nemzeti jogszabályaikban úgy rendelkezhetnek, hogy az egyszeri megfelelő díjazásra való igényt az előadóművész vagy a hangfelvétel előállítója, vagy mindkettő érvényesítheti a felhasználóval szemben. A Szerződő Felek nemzeti jogszabályokat fogadhatnak el, amelyek, az előadóművész és a hangfelvétel előállítója közötti megállapodás hiányában, meghatározzák a díjnak az előadóművészek és a hangfelvétel‑előállítók közötti felosztására vonatkozó feltételeket.

[…]”

14.

A diplomáciai konferencia 1996. december 20‑án elfogadta az „Audiovizuális előadásokra vonatkozó állásfoglalást”, amelyben a részt vevő küldöttségek sajnálatukat fejezték ki, hogy „a [WPPT] nem terjed ki az előadóművészeknek az előadásaik audiovizuális rögzítésével kapcsolatos jogaira”, és az audiovizuális előadásokra vonatkozó jegyzőkönyv elfogadására irányuló előkészítő intézkedések legkésőbb 1998‑ban történő megtételére szólított fel. A későbbiekben nem került sor ilyen jegyzőkönyv elfogadására, és a kérdést nem sikerült megoldani a WPPT hatálya alatt, hanem azt végül egy külön szerződésben, nevezetesen az audiovizuális előadásokról szóló, 2012. június 24‑én elfogadott pekingi szerződésben rendezték.

15.

A 92/100 irányelvet 1992. november 19‑én fogadták el, és annak helyébe az irányelv különböző rendelkezéseinek számos módosítását követően a 2006/115 irányelv lépett, amely az így módosított irányelvet kodifikálta.

16.

A 92/100 irányelv 7. cikkének (többszörözési jog) eredeti változata a következőképpen rendelkezett:

„(1)   A tagállamok biztosítják a közvetlen vagy közvetett többszörözés engedélyezésének, illetve megtiltásának kizárólagos jogát:

[…]

(2)   Az (1) bekezdésben foglalt többszörözési jog átruházható, átengedhető, illetve felhasználási szerződés tárgyát képezheti.”

17.

A 92/100 irányelv 8. cikke az elfogadása óta lényegében változatlan maradt, és a lenti 20. pontban a 2006/115 irányelvben foglalt változatának megfelelően szerepel.

18.

A 92/100 irányelv 7. cikkét a 2001/29/EK irányelv 2. cikke (többszörözési jog) módosította, és váltotta fel. ( 10 ) E rendelkezés a következőket írja elő:

„A tagállamok biztosítják a közvetett vagy közvetlen, ideiglenes vagy tartós, bármely eszközzel vagy formában, egészben vagy részben történő többszörözés engedélyezésének, illetve megtiltásának kizárólagos jogát:

[…]

[…]”

19.

A 2006/115 irányelv egységes szerkezetbe foglalta a módosított 92/100 irányelvet azt követően, hogy ez utóbbit többször módosították. Noha többek között a 92/100 irányelv 7. cikkét is módosították, amelyet a 2001/29 irányelv 2. cikke helyezett hatályon kívül és váltott fel, a 8. cikk a 92/100 irányelvben való megfogalmazása óta tartalmilag változatlan maradt.

20.

A 8. cikk (a nyilvánossághoz történő közvetítés és sugárzás) a következőképpen rendelkezik:

„[…]

(2)   A tagállamok biztosítják azt a jogot, amelynek célja, hogy a felhasználó egy egyszeri méltányos díjat fizessen a hangfelvétel kereskedelmi célú nyilvánosságra hozatala, illetve e hangfelvétel példányának [helyesen: többszörözött példányának] vezeték nélküli sugárzása vagy egyéb módon a nyilvánossághoz közvetítése esetén, valamint hogy ezen díjat az érintett előadóművészek és hangfelvétel‑előállítók között felosszák. Az előadóművészek és a hangfelvétel‑előállítók közötti megállapodás hiányában a tagállamok meghatározhatják a feltételeket, amelyek alapján közöttük a díj felosztásra kerül.

[…]”

21.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint a Texto refundido de la Ley de Propiedad Intelectual (a szellemi tulajdonról szóló törvény egységes szerkezetű változata) 108. cikke (4) bekezdésének és 116. cikke (2) bekezdésének szövege azonos. E két rendelkezés közül az első az előadóművészek, a második pedig a hangfelvétel‑előállítók jogaira vonatkozik. A két rendelkezés szövege – amint azt a kérdést előterjesztő bíróság is előadta – következőképpen szól:

„A felhasználóknak egy egyszeri méltányos díjat kell fizetniük a hangfelvétel kereskedelmi célú nyilvánosságra hozatala, illetve e hangfelvétel példányának bármely módon a nyilvánossághoz közvetítése esetén az előadóművészek és a hangfelvétel‑előállítók számára, amelyek között ezen díjat felosztják. Az említett felosztásra vonatkozó, a közöttük levő megállapodás hiányában [a díjat] egyenlő részekre kell felosztani […].”

22.

E törvény 114. cikkének (1) bekezdése a következő meghatározást adja:

„Hangfelvételnek kell tekinteni valamely mű előadásának vagy más hangoknak minden, kizárólag hallás útján észlelhető rögzítését.”

23.

Az alapjogvita tárgya az Asociación de Gestión de Derechos Intelectuales (a továbbiakban: AGEDI) és az Artistas Intérpretes o Ejecutantes, Sociedad de Gestión de España (a továbbiakban: AIE) közös jogkezelő szervezetek által az Atresmedia Corporación de Medios de Comunicación S. A. (a továbbiakban: Atresmedia) ellen, a 2003. június 1. és 2009. december 31. között kereskedelmi célból kiadott hangfelvételeknek (vagy a hangfelvételek példányainak) az Atresmedia által üzemeltetett televíziós csatornákon keresztül történő nyilvánossághoz közvetítésére ( 11 ) irányuló cselekmények miatti és a hangfelvételeknek az említett nyilvánossághoz közvetítési cselekmények céljából történő, engedély nélküli többszörözése miatti kártérítési kereset.

24.

2010. július 29‑én az AGEDI és az AIE keresetet indított az Atresmedia ellen a Juzgado de lo Mercantil de Madrid (madridi kereskedelmi bíróság, Spanyolország; a továbbiakban: Juzgado de lo Mercantil) előtt a fent említett közvetítési és többszörözési cselekmények miatti kártérítés megfizetése iránt. A Juzgado Mercantil (kereskedelmi bíróság) úgy ítélte meg, hogy semmilyen kártérítés nem jár az audiovizuális művekben felhasznált, illetve „megfilmesített” hangfelvételek nyilvánossághoz közvetítése miatt, sem ezek „instrumentális” többszörözése miatt. E bíróság úgy ítélte meg, hogy már meglévő hangfelvételnek valamely audiovizuális műben felhasználási engedély alapján, díjazás ellenében történő megfilmesítése új és önálló származékos mű létrejöttét eredményezi, és a nyilvánossághoz való közvetítés és a hangfelvétel (amelyre a Juzgado Mercantil [kereskedelmi bíróság] az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban „műként” hivatkozott) instrumentális többszörözése utáni díjazáshoz való jogok „megszűnnek” a megfilmesítés [ellenértékének] megfizetésével. E bíróság viszont egyéb jogalapokra hivatkozva kártérítésre kötelezte az Atresmediát.

25.

Az AGEDI és az AIE fellebbezést nyújtottak be a Juzgado Mercantil (kereskedelmi bíróság) ítélete ellen az Audiencia Provincial de Madridhoz (madridi tartományi bíróság, Spanyolország, a továbbiakban: Audiencia Provincial), és azt kérték, hogy azon hangfelvételek nyilvánossághoz közvetítése miatt is kötelezze kártérítésre az Atresmediát, amelyeket az Atresmedia televíziós csatornáin keresztül a nyilvánossághoz közvetített audiovizuális művekben filmesítettek meg. Az Audiencia Provincial (tartományi bíróság) helyt adott a fellebbezésnek és megállapította, hogy:

„[…] a hangfelvétel nem minősül műnek. [Az] csupán hordozó, amely […] [adott előadás] rögzítését tartalmazza. […] Ebből következően, ha a hangfelvétel nem minősül műnek, azon technikai jogi értelemben vett átalakítást megvalósító művelet sem végezhető el, és ezzel összefüggésben származékos mű sem születhet belőle […]. [K]étségtelen, hogy a hangfelvételen rögzített hangok jellemzői objektíve ugyanazok a megfilmesítés előtt és után. […] [M]ivel [az audiovizuális műben található hangrögzítés] csupán a megfilmesített hangfelvételen rögzített hangok egyszerű másolata, nem tekinthető másként, mint ugyanezen hangfelvétel többszörözése. E többszörözés nyilvánossághoz közvetítése, a tulajdonképpeni hangfelvétel közvetítéséhez hasonlóan, a [vonatkozó] spanyol [jogi rendelkezésekben] foglalt méltányos díjazáshoz való jogot keletkeztet.”

26.

Ezen érvelés alapján az Audiencia Provincial (tartományi bíróság) hatályon kívül helyezte a Juzgado Mercantil (kereskedelmi bíróság) ítéletét, és teljes mértékben helyt adott az AGEDI és az AIE keresetének.

27.

Az Atresmedia felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság, a továbbiakban: Tribunal Supremo) előtt, amely kizárólag arra vonatkozik, hogy az audiovizuális műveknek Atresmedia által annak televíziós csatornáin keresztül megvalósuló nyilvánossághoz közvetítése keletkeztet‑e méltányos díjazáshoz való jogot, amelyet a spanyol jog bérleti jogról szóló irányelv 8. cikkének (2) bekezdését végrehajtó rendelkezései, nevezetesen a szellemi tulajdonról szóló törvény 108. cikkének (4) bekezdése és 116. cikkének (2) bekezdése ír elő a zenei előadóművészek és hangfelvétel‑előállítók számára.

28.

E körülmények között a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság, Spanyolország) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és az alábbi kérdéseket terjeszti a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra

29.

Az Atresmedia, az AGEDI, az AIE, a spanyol kormány és az Európai Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket. A 2020. január 30‑i tárgyaláson az említett felek előadták a szóbeli észrevételeiket.

30.

A jelen ügyben a Bíróság elé terjesztett két kérdés közül az első a bérleti jogról szóló irányelv 8. cikkének (2) bekezdésében használt „kereskedelmi célból nyilvánosságra hozott hangfelvétel nyilvánossághoz közvetítése ( 12 )” fordulat pontosítására irányul. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben a kérdést előterjesztő bíróság e kérdést az audiovizuális mű létrehozásával egyidejűleg történő „megfilmesítés” folyamatával kapcsolatban teszi fel. Nem olyan folyamatról van szó, amelyben úgy tűnik, hogy az Atresmedia televíziós jelek továbbítójakénti minőségében venne részt.

31.

Az így megfogalmazott kérdés a többszörözési cselekménnyel kapcsolatos; a 8. cikk (2) bekezdése azonban a tárgynak – „a hangfelvételnek […], illetve e hangfelvétel példányának […]” – „nyilvánossághoz közvetítés” céljából történő felhasználására vonatkozik. A jogszabály jelenlegi változatában a 2001/29 irányelv 2. cikke (többszörözési jog) többszörözési cselekményeket szabályoz. Az első kérdés ezen értelmezését támasztja alá mind az Atresmedia álláspontjának, ( 13 ) mind pedig az AGEDI és az AIE érveinek ( 14 ) a kérdést előterjesztő bíróság általi összefoglalása.

32.

Az első kérdéssel összefüggésben értelmezett második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy egy televíziós csatorna, amely felhasználóként olyan audiovizuális művet közvetít a nyilvánossághoz, amelyben kereskedelmi célból kiadott hangfelvételt vagy e hangfelvétel többszörözött példányait használták fel, köteles‑e a bérleti jogról szóló irányelv 8. cikkének (2) bekezdésében előírt egyszeri méltányos díjat megfizetni. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben világossá tették, hogy a szóban forgó hangfelvételek „megfilmesítésére” a megfelelő engedély megadását követően került sor. ( 15 ) Mindezek alapján azt javaslom, hogy Bíróság fogalmazza át az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket, és adjon útmutatást a kérdést előterjesztő bíróság számára azzal kapcsolatban, hogy a „hangfelvételnek”, illetve a „hangfelvétel többszörözött példányának” a bérleti jogról szóló irányelv 8. cikkének (2) bekezdésében szereplő fogalma magában foglalhat‑e egy olyan audiovizuális művet, amelyben a hangfelvételt az engedélynek a hangfelvétel érintett jogosultjától/jogosultjaitól a 2001/29 irányelv 2. cikkének c) pontjában előírtaknak megfelelően történő megszerzését követően használtak fel, valamint azzal kapcsolatban, hogy a bérleti jogról szóló irányelv 8. cikkének (2) bekezdése megköveteli‑e, hogy a tagállamok rögzítsék, hogy az alapügyben fennállókhoz hasonló körülmények esetén a felhasználónak „egyszeri méltányos díjat” kell fizetnie a hangfelvétel érintett jogosultjainak.

33.

Mielőtt rátérnék a korábban kiadott hangfelvételeket felhasználó audiovizuális tartalom jellegére, először is az audiovizuális tartalom előállítója által végzett „megfilmesítési” cselekmény jellegével foglalkozom.

34.

A Pelham ítéletben ( 16 ) a Bíróság a 2001/29 irányelv 2. cikkének c) pontja értelmében úgy ítélte meg, hogy a hangfelvétel‑előállítónak a hangfelvétel többszörözéshez való joga lehetővé teszi a számára, hogy fellépjen a hangfelvételből vett valamely – akár igen rövid – hangrészletnek egy harmadik személy által valamely másik hangfelvételbe való beépítése céljából történő átvételével szemben, kivéve ha a részletet módosított és a meghallgatáskor felismerhetetlen formába foglalják bele, pontosan azért, mert az ilyen hangrészlet átvétele azon hangfelvétel részben történő „többszörözésére” irányul, amelyből a részletet átveszik. A jelenleg a 2001/29 irányelv 2. cikkének c) pontjában szabályozott többszörözési jog tekintetében az állandó ítélkezési gyakorlatból tehát az következik, hogy a szinkronizálás (amely a gyakorlatban mindig a hangfelvétel felismerhető többszörözését jelenti) többszörözési cselekménynek minősül.

35.

Bár az ilyen „megfilmesítés” valóban a 2001/29 irányelv 2. cikkének c) pontja értelmében vett „többszörözésnek” minősül, és mint ilyen, megköveteli az érintett jogosult, azaz a hangfelvétel‑előállító hozzájárulását és engedélyét, ( 17 ) ebből nem következik szükségszerűen, hogy a hangfelvétel e többszörözési cselekményének eredményét a bérleti jogról szóló irányelv 8. cikkének (2) bekezdése értelmében szintén a „hangfelvétel többszörözött példányának” kell tekinteni, csak annak egy új és nagyobb egész részét képező példányának.

36.

A 92/100 irányelv nem tartalmaz meghatározásokat az abban szereplő számos főbb fogalom tekintetében. Szükségesnek bizonyult a „bérbeadás”, a „haszonkölcsönbe adás” és a „film” fogalmának meghatározása, ( 18 ) azonban a fogalmak nagy részét – mint például a „többszörözés” vagy a „hangfelvétel” fogalmát – az irányelv nem határozta meg kifejezetten. A 92/100 irányelv eredeti javaslatához fűzött indokolásban ( 19 ) egyértelműen megállapításra került, hogy az alkalmazott fogalmak részletes meghatározásának kihagyása a Bizottság szándékos döntése volt, és a szándék az volt, hogy az irányelv fogalmait a Berni Egyezménnyel ( 20 ) és a Római Egyezménnyel ( 21 ) összhangban értelmezzék.

37.

A 92/100 irányelv módosított javaslatában ( 22 ) leírtak szerint az eredeti javaslat az „anyagi felhasználáshoz kapcsolódó kalózkodási formákra” korlátozódott, és a szerzői jogról szóló zöld könyvnek ( 23 ) megfelelően nem tartalmazta a szomszédos jogoknak az említett irányelv 8. cikkében véglegesen elfogadotthoz hasonló védelmét. A módosított javaslat az Európai Parlament véleményét követte a tekintetben, ami a bérleti jogról szóló irányelv 8. cikke lett, és a módosított javaslat 6 bis. cikke szövegének kisebb módosításaival elfogadta a Parlament álláspontját. Az indokolás szerint a 6 bis. cikk nagymértékben követte a Római Egyezmény minimumszabályait, a tagállamokra hagyva a szélesebb körű védelem fenntartását vagy bevezetését. ( 24 )

38.

A 6 bis. cikk (2) bekezdésére (jelenleg a bérleti jogról szóló irányelv 8. cikkének (2) bekezdése) vonatkozó indokolás rövid szakasza szerint e rendelkezést „a tagállamok többsége elvben átültette a belső jogába; ez egy minimumrendelkezés”. Semmilyen példa nem szerepel az indokolásban a tagállamok e jogi szabályozására vonatkozóan, és az eredeti javaslat, jóllehet a tagállamok szerzői joggal, illetve szomszédos jogokkal kapcsolatos akkori jogi helyzetéről részletes elemzést ad, nem tartalmazott a 8. cikkhez hasonló rendelkezést, és úgy tűnik, hogy nem vizsgál hasonló rendelkezéseket a tagállamok jogában. Tekintettel arra, hogy ebben az időszakban a szomszédos jogokat nemzetközileg és a tagállami szinten általánosságban kevésbé dolgozták ki, nem tűnik valószínűnek, hogy 1992‑ben a tagállamok többségének jogszabályai a hangfelvétel‑előállítók és azon előadóművészek számára, akiknek a hangfelvételei ezen audiovizuális művek részét képezték, az audiovizuális művek „nyilvánossághoz közvetítésére” vonatkozó gazdasági jogokat írtak volna elő, amint azt az AGEDI és az AIE állítja. Ugyanilyen valószínűtlennek tűnik, hogy a Bizottság az új rendelkezésnek a Parlament véleményén alapuló megszövegezésénél ilyen jogokat kívánt létrehozni.

39.

A módosított javaslat 6 bis. cikkének (2) bekezdését végezetül a 92/100 irányelv 8. cikke (2) bekezdéseként csak kisebb és jelentéktelen megfogalmazásbeli változásokkal fogadták el. Következésképpen e rendelkezés keletkezésének története egyértelműen azt mutatja, hogy a 8. cikk (2) bekezdése által nyújtott védelem hatályának célja nem a tagállamok többségében akkoriban már hatályban lévő védelem radikális kibővítése volt. A (10) preambulumbekezdésben szereplő nyilatkozat és az eredeti javaslat indokolásában szereplő kifejezett nyilatkozatok, valamint a módosított javaslat indokolásának 6 bis. cikkére vonatkozó megjegyzések megerősítik, hogy a 8. cikk (2) bekezdésében használt fogalmakat a Római Egyezmény hasonló meghatározásainak fényében kell értelmezni.

40.

A Római Egyezménynek „A hangfelvételek másodlagos felhasználása” című 12. cikke előírja, hogy „[h]a valamely kereskedelmi célokra kiadott hangfelvételt vagy arról készült másolatot közvetlen módon sugárzásra vagy nyilvánossághoz közvetítésre használnak fel, a felhasználó egyszeri méltányos díjazást köteles fizetni az előadóknak, vagy a hangfelvételek előállítóinak, vagy mindkét félnek”.

41.

E rendelkezés inspirálta a bérleti jogról szóló irányelv 8. cikkének (2) bekezdését. Jóllehet a bérleti jogról szóló irányelv 8. cikkének (2) bekezdése bizonyos kérdésekben eltér a Római Egyezmény 12. cikkétől (az irányelv nem teszi lehetővé a Római Egyezmény 16. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében megengedetthez hasonló fenntartásokat, megköveteli mind a hangfelvétel‑előállítók, mind az előadóművészek számára az egyszeri méltányos díjazást megfizetését, ( 25 ) és az irányelv hatálya kiterjed mind a közvetlen, mind a közvetett felhasználására), a rendelkezés jelen ügy szempontjából leginkább releváns részei („kereskedelmi célokra kiadott hangfelvétel vagy arról készült másolat”) az Egyezményben és az irányelvben azonos módon került megfogalmazásra. A 12. cikk a későbbiekben a WPPT 15. cikkének alapjául szolgált, amelyet a lenti „WPPT” című 3. szakasz tárgyal.

42.

A Római Egyezmény (és így feltételezhetően a 92/100 irányelv) alkalmazásában a „hangfelvétel” fogalmát az Egyezmény 3. cikkének b) pontja „valamely előadásnak vagy más hangoknak minden, kizárólag hallgatható rögzítése[ként]” határozza meg. A Római Egyezmény és a hangfelvétel‑egyezmény útmutatója ( 26 ) kifejezetten említi, hogy „a rögzítés [a hangfelvételként való minősítés érdekében] kizárólag hangzás útján történhet. A képek (például mozi) vagy képek és hangok (például televízió) rögzítése [sic] kizárt […].”

43.

E meghatározás alapján úgy tűnik, hogy az audiovizuális rögzítés ki van zárva a „hangfelvétel” Római Egyezmény 12. cikkében és feltehetően a 92/100 irányelv 8. cikkének (2) bekezdésében használt fogalmából. Következésképpen ezen értelmezés szerint sem a Római Egyezmény 12. cikke, sem a 92/100 irányelv 8. cikkének (2) bekezdése nem írja elő az audiovizuális felvétel nyilvánossághoz közvetítéséért járó egyszeri méltányos díjazás megfizetését, kivéve ha a felvétel kereskedelmi célból kiadott „hangfelvétel többszörözött példánya” volt.

44.

A Római Egyezmény 3. cikkének e) pontja szerint a „többszörözés”„egy vagy több másolat készítése valamely rögzítésről”. Az 1961. évi Római Egyezmény és az akkori technológiai fejlettség összefüggésében a „másolatnak” fizikai tárgynak kellett lennie. ( 27 ) Jóllehet a példánynak a Római Egyezmény alapján nem feltétlenül kell a lemásolt anyag egésze egy az egyben megegyező másolatának lennie, a fogalom bármely olyan értelmezése, amely valamely hangfelvétel példányának fogalmát olyan dologra terjesztené ki, amely önmagában nem hangfelvétel, ellentétes lenne az egyezmény rendszerével és logikájával, valamint a többszörözött példány vagy a másolat kifejezés szokásos értelmével.

45.

Ezért véleményem szerinti a bérleti jogról szóló irányelv 8. cikke (2) bekezdésének a Római Egyezmény rendelkezéseinek fényében történő értelmezése erőteljesen támogatja azt a következtetést, hogy a 8. cikkének (2) bekezdése nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy méltányos díjazáshoz való jogot biztosítsanak azon audiovizuális mű nyilvánossághoz közvetítése tekintetében, amelyben egy kereskedelmi célból kiadott hangfelvételt (vagy annak részeit) használták fel.

46.

A WPPT‑t a Közösség 1996. december 20‑án írta alá, „jóváhagyása” pedig a 2000/278 határozattal történt. A WPPT‑t az Európai Unió 2009. december 14‑én ratifikálta, és az Európai Unió tekintetében 2010. március 14‑én lépett hatályba.

47.

A Bíróság már foglalkozott a WPPT uniós jogrendben való alkalmazhatóságának kérdésével. A Bíróság az SCF ítéletben ( 28 ) megállapította, hogy a WPPT „kötelező az Unió intézményeire és tagállamaira”, mivel a WPPT‑t az Unió aláírta, jóváhagyása pedig a 2000/278 határozattal történt. A WPPT szóban forgó rendelkezései az uniós jogrend szerves részét képezik, és ezért az Európai Unió egészében alkalmazandók. ( 29 )

48.

A WPPT 1. cikkének (1) bekezdése szerint e Szerződés nem csorbítja a Szerződő Felek egymással szemben a Római Egyezmény alapján fennálló kötelezettségeit. A Bíróság ennek alapján az SCF ítéletben megállapította, hogy az Európai Unió annak ellenére, hogy a Római Egyezményben nem részes fél, köteles arra, hogy „ne gátolja az ezen egyezmény alapján fennálló tagállami kötelezettségeket”, és ezért a Római Egyezmény közvetett hatásokat vált ki az Unión belül. ( 30 ) A Bíróság ezen ítéletében nem hivatkozott a Római Egyezménynek a bérleti jogról szóló irányelv hatályára és tartalmára az ezen egyezményre való hivatkozással hatékonyan meghatározott fogalmak használata révén gyakorolt hatásaira, amint azt a jelen indítvány 36. és azt követő pontjaiban az irányelv keletkezésének történetének vizsgálatával kapcsolatban vázoltam.

49.

A WPPT 2. cikke több kulcsfogalmat határoz meg. A „hangfelvétel” tehát „egy előadás hangjainak vagy más hangoknak, vagy hangok egyéb megjelenítésének a rögzítését jelenti, a filmalkotásban vagy egyéb audiovizuális műben foglalt rögzítési forma kivételével”. E meghatározás két módon épül a Római Egyezmény alkalmazásában meghatározott „hangfelvétel” fogalmára, illetve terjeszti ki azt. A zenei technológia fejlődésének tükröződéseként a WPPT meghatározása magában foglalja a „hangok […] megjelenítését(eit)” is, például szintetizátorhoz hasonló szintetikus hangok felvételeit, amelyeket a rögzítést megelőzően soha nem állítottak elő tényleges hangokként.

50.

Ezenkívül a WPPT értelmében vett „hangfelvétel” fogalma magában foglalja a hang rögzítéseit vagy a szerzői jogi szempontból „műnek” nem minősülő audiovizuális felvételben foglalt hangok megjelenítéseit. Ez egy lényeges módosítás.

51.

A 2. cikk b) pontjához fűzött közös nyilatkozat ezenkívül pontosítja, hogy „a hangfelvételnek a […] meghatározásából nem következik az, hogy a hangfelvételen fennálló jogokat bármilyen módon érintené annak ( 31 ) filmalkotásban vagy más audiovizuális műben történő felhasználása”.

52.

Az AGEDI és az AIE azzal érvelt, hogy a közös nyilatkozatot úgy kell értelmezni, hogy a hangfelvételek jogosultjainak jogai a hangfelvétel audiovizuális műben történő felhasználását követően továbbra is úgy alkalmazandók, mintha az audiovizuális mű (is) hangfelvétel lenne. Ez az érvelés és a közös nyilatkozat ezen értelmezése véleményem szerint nem helytálló.

53.

A WPPT 2. cikke b) pontjának és 15. cikkének logikája és rendszere, valamint az e rendelkezések végső formájához vezető tárgyalások nem támasztják alá sem ezt az értelmezést, sem pedig azt a józan észnek ellentmondó elképzelést, amely szerint a hangfelvétel, miközben valamely audiovizuális mű részét képezi, ugyanakkor és ily módon felhasználva „hangfelvételnek” minősül.

54.

Amint azt a Útmutató a szerzői és szomszédos jogokról szóló, a WIPO által igazgatott szerződésekről, ( 32 ) amelyet a WIPO készített – jogi kötelező jelleg nélkül – annak értelmezéséhez, és amely elősegíti az WPTT Bíróság általi értelmezését, ( 33 ) is leírja, a 2. cikk b) pontjához fűzött közös nyilatkozat annak megerősítésére szolgált, hogy a hangfelvételeket csak audiovizuális művekben lehet megfelelő szerződéses megállapodások alapján felhasználni, megfelelően figyelembe véve a hangfelvétel‑előállítók jogait, és ha a hangfelvételeket az audiovizuális műtől függetlenül ismételten felhasználják, azokat (ismét) hangfelvételnek kell tekinteni, ezáltal az audiovizuális műben való felhasználásával a hangfelvétel elveszíti hangfelvétel jellegét, amíg az audiovizuális mű egészének részét képezi (és hogy az a közös nyilatkozattal összhangban visszaszerzi a hangfelvétel jogállását, ha ismét elválasztják az audiovizuális mű egészétől). ( 34 ) Lásd még a diplomáciai konferencia I. főbizottságán belüli vitát, amely egyértelművé tette, hogy a filmek hanganyaga, ha hangfelvételként adják ki, hangfelvételnek minősül. ( 35 )

55.

Ezt az álláspontot támasztja alá a jogtudomány is. Lásd például a The WIPO Treaties 1996, 258. o., a WPPT 2. cikkére vonatkozó 35. szám első és második részét, amely a következőket fejti ki: „A [»hangfelvétel«] fogalomból való kizárás csak akkor alkalmazandó, ha a hanganyag a képanyaggal együtt vagy ahhoz más módon kapcsolódva jelenik meg. […] Nincs jelentősége annak, hogy a hanganyagot eredetileg […] hangfelvételként való felhasználásra szánták‑e […]. Ugyanez vonatkozik a rögzítés időpontjára: nincs jelentősége annak, hogy a film hanganyaga már meglévő felvételből származik‑e vagy azt a képekkel egyidejűleg vették‑e fel […]. A felhasználás módja – az audiovizuális mű elválaszthatatlan részeként vagy a hangok puszta felvételeként külön – alapvető fontosságú.

Ha a hangok meglévő rögzítését vagy megjelenítéseit később egy audiovizuális műben használják fel, az nem változtatja meg annak jellegét, hanem »hangfelvétel« marad; hangfelvétel jellege a felhasználás időtartama alatt felfüggesztettnek tekinthető.”

56.

A jogirodalomban más álláspontok is megjelentek. Lásd ugyanezen szerzőktől a „The WIPO Treaties on Copyright” ( 36 ), 272. o., 8.2.41 és 8.2.42 pontját, amely azt az álláspontot taglalja, hogy a már meglévő hangfelvételek megőrizhetik hangfelvétel jellegüket, még akkor is, ha azokat audiovizuális műben használják fel, és 489. o., 9.2.8 és 9.2.9 pontját, amely a WPPT 2. cikke c) pontjának különböző Szerződő Felek általi eltérő értelmezését mutatja be, amelyeket a 2000. évi diplomáciai konferencián, a végül a Pekingi Egyezményhez vezető tárgyalásokon terjesztettek elő. ( 37 )

57.

A 1996. évi diplomáciai konferencián 1996. december 20‑án elfogadott „audiovizuális előadásokra vonatkozó állásfoglalás”, amelyben a részt vevő küldöttségek sajnálatukat fejezték ki, hogy „a [WPPT] nem terjed ki az előadóművészeknek az előadásaik audiovizuális rögzítésével kapcsolatos jogaira”, szintén azt az álláspontot támogatja, hogy a WPPT 15. cikke nem írja elő a méltányos díjazáshoz való jogot azon audiovizuális művek nyilvánossághoz közvetítése tekintetében, amelyekben már meglévő hangfelvételt használtak fel.

58.

Úgy vélem tehát, hogy a bérleti jogról szóló irányelv 8. cikke (2) bekezdésének a WPPT rendelkezéseinek fényében történő értelmezése, amely ezen irányelv rendelkezéseinek ezen egyezmény rendelkezéseinek szellemében történő értelmezésére irányul, erőteljesen támogatja azt a következtetést, hogy a 8. cikk (2) bekezdése nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy méltányos díjazáshoz való jogot biztosítsanak azon audiovizuális mű nyilvánossághoz közvetítése tekintetében, amelynek hanganyagában egy kereskedelmi célból kiadott hangfelvételt (vagy annak részeit) filmesítettek meg.

59.

A Re:Sound kontra Motion Picture Theatre Associations of Canada ügyben ( 38 ) a kanadai Supreme Courtnak (legfelsőbb bíróság) értelmeznie kellett a Római Egyezmény 12. cikke értelmében Kanadát terhelő kötelezettségeknek való megfelelés érdekében bevezetett kanadai jogi rendelkezéseket. Jóllehet a szóban forgó kanadai jogszabály terminológiája bizonyos mértékben eltért a Római Egyezményben és a bérleti jogról szóló irányelvben használt terminológiától, a kanadai bíróság elé terjesztett problémák szorosan kapcsolódnak a jelen ügyben a Bíróság elé terjesztett kérdések értékeléséhez.

60.

A kanadai jogszabály a „hangfelvételt” hangokból álló felvételként határozza meg, kizárva azonban „a filmalkotás hanganyagát, amennyiben az a filmalkotást kíséri”. Meg kell jegyezni, hogy úgy tűnik, hogy ez a meghatározás inkább a WPPT értelmében vett „hangfelvétel” meghatározásához hasonlít jobban, mintsem a Római Egyezmény értelmében vett fogalommeghatározáshoz, mivel a hanganyagok leválasztása csak a filmművészeti „alkotásokat” kísérő hangfelvételekre vonatkozik.

61.

A kanadai Supreme Court (legfelsőbb bíróság) egyhangúlag úgy ítélte meg, hogy a „hangfelvétel” ezen meghatározása arra utal, hogy nem keletkezik méltányos díjazáshoz való jog, ha a hanganyag filmet kísér, azonban e díjazás jár, ha a hanganyagot „a filmtől vagy a [televíziós] műsortól függetlenül játszották le”, és hogy ezen értelmezés megfelel a „hangfelvétel” Római Egyezmény 3. cikkében szereplő meghatározásának, mivel a „hanganyag” kanadai leválasztása nem biztosított a „kizárólag hallgatható rögzítés(ek)re vonatkozó kivételt. ( 39 )

62.

Az ügy elemzése csupán tájékoztató jellegű, az természetesen semmilyen módon sem rendelkezik kötőerővel a Bíróság előtti jelen ügy tekintetében.

63.

Logikai és nyelvtani szempontból következetesnek tűnik a többszörözési cselekmény eredményét a többszörözött elem „többszörözött példányaként” kezelni.

64.

A kérdést előterjesztő bíróság által leírt megfilmesítési folyamat azonban a hangfelvétel egyszerű többszörözésénél jóval többet foglal magában. Általánosságban feltételezhetően elsőként az audiovizuális mű teljes vizuális oldalát kell létrehozni, majd pedig a hangfelvételt (annak részeit) magában foglaló hanganyagot kell a vizuális oldalhoz igazítani. Párbeszéd, valamint más rögzített zenei vagy nem zenei hangrészek is felhasználhatók. Az audiovizuális termék e többi részének kellően eredetinek kell lennie ahhoz, hogy az együttes eredményt szerzői jogi szempontból az audiovizuális „mű” jogállására emelje annak érdekében, hogy az ne tartozzon a WPPT alkalmazásában meghatározott hangfelvétel fogalma alá. ( 40 )

65.

Figyelembe véve, hogy sem a bérleti jogról szóló irányelv, sem pedig a 2001/29 irányelv nem tartalmazza „a hangfelvétel kereskedelmi célú nyilvánosságra hozatala, illetve e hangfelvétel többszörözött példánya” kifejezést, vagy az e kifejezésben található „hangfelvétel” és „többszörözött példány” meghatározását; e fogalmak és e kifejezés jelentését és terjedelmét azok általános nyelvhasználatban elfogadott szokásos jelentését alapul véve kell megállapítani, figyelembe véve azon szövegkörnyezetet, amelyben e fogalmakat és e kifejezést használják. ( 41 ) Azokat jelentésük és hatályuk meghatározása érdekében a tagállami jogokra kifejezett utalást nem tartalmazó rendelkezés fogalmaiként az uniós jog egységes alkalmazásának követelményéből és az egyenlőség elvéből következően önállóan és egységesen kell értelmezni. ( 42 )

66.

Abból az összefüggésből kiindulva, amelyben a fent említett kifejezés és meghatározások felmerülnek, a „többszörözött példány”, illetve „többszörözés” kifejezés nemcsak a bérleti jogról szóló irányelv 8. cikkének (2) bekezdésében, hanem a 92/100 irányelv 7. cikkében, valamint e rendelkezésnek a 2001/29 irányelv 3. cikke részeként történő későbbi megjelenésében is megtalálható.

67.

Amint azt a Bíróság több alkalommal kimondta, a 2001/29 és a 2006/115 irányelvben használt fogalmaknak – figyelembe véve az uniós jogrend egységének és koherenciájának követelményét – azonos jelentéssel kell rendelkezniük, kivéve ha az uniós jogalkotó – pontos jogszabályi összefüggésben – kinyilvánította az ettől eltérő szándékát. ( 43 )

68.

E tekintetben fontos figyelembe venni az egyrészt az uniós jog rendelkezései (és a nemzetközi jog egyező rendelkezései), amely rendelkezések az előadóművészek és hangfelvétel‑előállítók számára kizárólagos (ugyanakkor átruházható) jogot biztosítanak hangfelvételeik többszörözésének engedélyezésére vagy megtiltására, mint például a hangfelvétel‑előállítók hangfelvételeik többszörözésének engedélyezésére vagy megtiltására vonatkozó joga, másrészt a bérletért és haszonkölcsönzésért, illetve a sugárzásért és a nyilvánossághoz közvetítésért járó méltányos díjazáshoz való, lényegében gazdasági jellegű jogoknak minősülő jogok által védett érdekek különböző céljait és eltérő jellegét. ( 44 )

69.

Az előbbi jogok célja ugyanis, hogy az előadóművészek és a hangfelvétel‑előállítók számára eszközöket biztosítsanak ahhoz, hogy ellenőrizzék a hozzájárulásuk eredményeinek meghatározott felhasználási formáit, lehetővé téve ezáltal számukra, hogy e felhasználásért ellenértéket kérjenek, míg az utóbbi jogok célja, hogy az előadóművészeket, illetve a hangfelvétel‑előállítókat az előadásaik vagy befektetéseik felhasználása fejében az általuk nem ellenőrzött felhasználásokkal összefüggésben kompenzálja.

70.

A „nyilvánossághoz közvetítésnek” a 2001/29 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében, valamint a bérleti jogról szóló irányelv 8. cikkének (2) bekezdésében szereplő fogalmával kapcsolatban a Bíróság már többször kimondta, hogy e rendelkezések részben eltérő célra irányulnak, mivel az említett 3. cikk a szerzők számára preventív jellegű jogot biztosít. ( 45 ) Ugyanez a logika érvényes a 2001/29 irányelv 2. cikkére is, amely szintén preventív jogot biztosít a jogosultak számára, mégpedig a többszörözés engedélyezésének, illetve megtiltásának jogát.

71.

Ezenkívül az angol „reproduction” kifejezés egy adott tárgy többszörözésének folyamataként, illetve az ilyen többszörözés eredményeként is értelmezhető. Amit a 2001/29 irányelv 2. cikkének c) pontja tilt, az a nem engedélyezett többszörözési cselekmény, míg a 8. cikk (2) bekezdése a hangfelvétel másolata értelmében vett többszörözött példány bizonyos felhasználásaiért, azaz a dolog felhasználásáért járó díjazásról szól. Itt ugyanazon szó két különböző jelentéséről van szó.

72.

E tekintetben a jelen ügy különbözik a Reha Training ítéletben ( 46 ) vizsgált helyzettől, amelyben a Bíróság ezen ítélet 31. és 32. pontjában nem talált arra utaló jelet, hogy az uniós jogalkotónak az lett volna a szándéka, hogy a „nyilvánossághoz közvetítés” fogalma eltérő jelentéssel rendelkezzen a 2001/29 irányelv és a 2006/115 irányelv alkalmazásában, és amelyben az említett két irányelvben előírt jogok ugyanabból a kiváltó tényezőből erednek (és a szóban forgó fogalom ezen kiváltó tényező részét képezte).

73.

A „többszörözött példány” fogalmának az általános nyelvhasználatban elfogadott szokásos jelentését illetően amellett érvelnék, hogy egyetlen átlagember sem tekintene valamely tipikus audiovizuális művet egy olyan hangfelvétel „többszörözött példányának”, amelyet e mű hanganyagaként (annak részeként) használnak fel. Csupán példálózó jelleggel, nem tekinteném a Halál Velencében című filmet ( 47 ) a Mahler 5. szimfóniájáról készült felvétel (annak részei) vagy az e film hanganyagában ( 48 ) szereplő más zenedarab „többszörözött példányának”, vagy a Diploma előtt című filmet ( 49 ) Simon & Garfunkel The Sound of Silence című dala „többszörözött példányának” e kifejezés általános nyelvhasználatban elfogadott szokásos jelentése szerint, és nem hiszem, hogy bárki is annak tekintené.

74.

Többszörözési cselekménynek tekinthető valamely dal már meglévő felvételének a film hanganyagára való másolása, mivel ez az, amire ténylegesen sor kerül. A dalt többszörözik és az audiovizuális egységben használják fel. Amint az a jelen indítvány 33–35. pontjában kifejtésre került, nyilvánvalónak tűnik, hogy a többszörözési jog céljából használt fogalom értelmében vett ilyen többszörözési cselekményre a hangfelvétel megfilmesítésekor kerül sor.

75.

Mindazonáltal az a tény, hogy a meglévő felvétel megfilmesítésének cselekménye e hangfelvétel többszörözésének cselekménye, nem teszi az így létrejött audiovizuális művet (amelynek a dal feltételezhetően a kisebb és kevésbé jelentős részét képezi) a dal többszörözött példányává. Ez aligha felelne meg e kifejezés általános nyelvhasználatban elfogadott szokásos jelentésének.

76.

A Pelham ítéletben a Bíróságot a bérleti jogról szóló irányelv 9. cikkében előírt „terjesztési jog” értelmezésére kérték. E rendelkezés többek között kizárólagos jogot biztosít a hangfelvétel‑előállítók számára arra, hogy hangfelvételeiket, „illetve azok többszörözött példányait” adásvétel útján vagy egyéb módon a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tegyék. A Bíróság elé terjesztett kérdés annak eldöntésére irányult, hogy egy olyan hangfelvétel, amely valamely más hangfelvételből (ebben az esetben az átvett hangfelvétel jogosultjainak hozzájárulása nélkül) átvett zenei részletet tartalmaz, az átvett hangfelvétel bérleti jogról szóló irányelv 9. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „többszörözött példányának” minősül‑e. A Bíróság erre a kérdésre nemlegesen válaszolt. A Bíróság részben a terjesztési jog céljára, amennyiben az a hangfelvétel‑előállítókat érinti (a hangfelvétel‑előállítók számára megfelelő jogi védelmet nyújtva szellemi tulajdonjogaikat, az eszközölt ráfordítások megfelelő megtérülésének lehetőségét, valamint a kalózkodás elleni védelmet illetően), részben pedig a Genfi Egyezmény ( 50 ) 1. cikke c) pontjának párhuzamos (ugyanakkor másképp szövegezett) rendelkezésére alapította azon érvelését, hogy az olyan hangfelvétel, amely valamely más hangfelvételből átvett zenei részletet tartalmaz, nem minősül az előbbi hangfelvétel „többszörözött példányának”, „hiszen nem foglalja magában ugyanezen hangfelvétel összességét vagy lényeges részét”. ( 51 )

77.

Emlékeztetek arra, hogy a Pelham ügy olyan helyzetre vonatkozott, amelyben a többszörözött vagy lemásolt rész lényegesen kisebb volt, mint az integrált egész, mivel az eredeti hangfelvételnek csak egy kis részét többszörözték. A jelen esetben a szóban forgó hangfelvétel részben vagy egészben többszörözhető a megfilmesítési folyamat során. Még ha azonban a hangfelvételt a megfilmesítés során teljes egészében többszörözik is, az a követelmény, miszerint az audiovizuális termék „műnek” minősül, azt jelenti, hogy az egészet érintő módosításoknak meg kell felelniük az eredetiség küszöbértékének. Nem lehet tehát sikerrel hivatkozni arra, hogy a hangfelvétel és az audiovizuális mű azonos, vagy hogy az audiovizuális mű a hangfelvétel többszörözött példánya vagy másolata.

78.

Ebben az összefüggésben amellett érvelnék, hogy a „többszörözött példány” és a „másolat” kifejezés értelmét tekintve nem azonos, de összefügg. A Római Egyezmény 3. cikkének e) pontja szerint a „többszörözés” valóban „egy vagy több másolat készítése valamely rögzítésről”. E tekintetben véleményem szerint a javasolt megoldás az, amely a leginkább összhangban van a Bíróság korábbi ítélkezési gyakorlatával.

79.

Ezen okokra tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő választ adja:

A „hangfelvétel” és a „hangfelvétel többszörözött példányának” a bérleti jogról és a haszonkölcsönzési jogról, valamint a szellemi tulajdon területén a szerzői joggal szomszédos bizonyos jogokról [helyesen: a szellemi tulajdon területén a bérleti jogról, a haszonkölcsönzési jogról és a szerzői joggal szomszédos bizonyos jogokról] szóló, 1992. november 19‑i 92/100/EGK tanácsi irányelv 8. cikkének (2) bekezdésében, valamint a bérleti jogról és a haszonkölcsönzési jogról, valamint a szellemi tulajdon területén a szerzői joggal szomszédos bizonyos jogokról [helyesen: a szellemi tulajdon területén a bérleti jogról, a haszonkölcsönzési jogról és a szerzői joggal szomszédos bizonyos jogokról] szóló, 2006. december 12‑i 2006/115/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 8. cikkének (2) bekezdésében szereplő fogalma nem foglalja magában az olyan audiovizuális művet, amelyben a hangfelvételt az engedélynek a hangfelvétel érintett jogosultjaitól az információs társadalomban a szerzői és szomszédos jogok egyes vonatkozásainak összehangolásáról szóló, 2001. május 22‑i 2001/29/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikkének c) pontjában előírtaknak megfelelően történt megszerzését követően használták fel.

Ha a nyilvánossághoz közvetített mű önmagában audiovizuális mű, akkor nem tekinthető a 92/100 irányelv 8. cikkének (2) bekezdése és a 2006/115 irányelv 8. cikkének (2) bekezdése értelmében vett olyan „hangfelvételnek”, amelyet „felhasználnak”, vagy amelyet a nyilvánossághoz közvetítenek.

Következésképpen a 92/100 irányelv 8. cikkének (2) bekezdése és a 2006/115 irányelv 8. cikkének (2) bekezdése nem követeli meg, hogy a tagállamok előírják, hogy a felhasználó a felhasznált hangfelvétel jogosultjának, illetve jogosultjainak „egyszeri méltányos díjazást” fizessen az audiovizuális mű „nyilvánossághoz közvetítéséért”.