–

a Stanleyparma Sas di Cantarelli Pietro & C. képviseletében D. Agnello, V. Varzi és M. Mura avvocati,

–

a Stanleybet Malta Ltd képviseletében R. A. Jacchia, F. Ferraro, A. Terranova és D. Agnello avvocati,

–

az olasz kormány képviseletében G. Palmieri, meghatalmazotti minőségben, segítői: P. G. Marrone és S. Fiorentino avvocati dello Stato,

–

a belga kormány képviseletében L. Van den Broeck és M. Jacobs, meghatalmazotti minőségben, segítőik: P. Vlaemminck és R. Verbeke advocaten,

–

a cseh kormány képviseletében M. Smolek, O. Serdula és J. Vláčil, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében P. Rossi és N. Gossement, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUMSZ 52., EUMSZ 56. és EUMSZ 57. cikk, valamint az adójogi hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének és az egyenlő bánásmód elvének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a Stanleyparma Sas di Cantarelli Pietro & C., valamint a Stanleybet Malta Ltd és az Agenzia delle Dogane e dei Monopoli UM Emilia Romagna – SOT Parma (vám‑ és monopóliumügyi hivatal, monopóliumok irodája, Emilia Romagna, pármai operatív kirendeltség, Olaszország; a továbbiakban: ADM) ez utóbbi azon határozatának jogszerűsége tárgyában folyamatban lévő jogvitában terjesztették elő, amely azon kötelezettségre vonatkozik, hogy Olaszországban egységes adót kell fizetni a fogadások után (a továbbiakban: egységes adó), amely elsődlegesen az olyan Centri Trasmissione Datit (adatátviteli központok; a továbbiakban: CTD‑k), mint a Stanleyparma, valamint, másodlagosan mint egyetemleges társkötelezettet, a Stanleybet Maltát sújtja.

3

Az 1998. december 23‑i decreto legislativo n. 504, recante Riordino dell’imposta unica sui concorsi pronostici e sulle scommesse a norma dell’articolo 1, comma 2, della legge 3 agosto 1998, n. 288 (az 1998. augusztus 3‑i 288. sz. törvény 1. cikkének (2) bekezdése alapján a tippjátékokat és fogadásokat terhelő egységes adó reformjáról szóló, 1998. december 23‑i 504. sz. felhatalmazáson alapuló törvényerejű rendelet; a GURI 1999. február 3‑i 27. száma; a továbbiakban: 504/1998 törvényerejű rendelet) 1. cikkének értelmében az egységes adót tippjátékok és fogadások után kell megfizetni, azok típusától függetlenül, a külföldön szervezetteket is beleértve.

4

E törvényerejű rendeletnek „Az adó alanyai” című 3. cikke ekképp rendelkezik:

„Az egységes adó a tippjáték és fogadás – többek között koncesszió alapján történő – szervezésével foglalkozó személyeket terheli.”

5

A 2010. december 13‑i legge n. 220 recante Disposizioni per la formazione del bilancio annuale e pluriennale dello Stato (legge di stabilità 2011) (az állam éves és többéves költségvetésének kialakítására vonatkozó rendelkezésekről szóló 2010. december 13‑i 220. sz. törvény [a stabilitásról szóló 2011. évi törvény]; a GURI 2010. december 21‑i 297. száma; a továbbiakban: 2011. évi stabilitási törvény) 1. cikkének (66) bekezdése értelmében:

„[…]

a) […] az egységes adót a játék – akár távolból történő – a gazdasági és pénzügyminisztérium – állami monopóliumok önálló igazgatósága által odaítélt koncesszió hiányában vagy a koncesszió érvénytelensége esetén végzett gyűjtése után is meg kell fizetni […];

b) az [504/1998] törvényerejű rendelet 3. cikkét akként kell értelmezni, hogy adóalanynak minősül bárki, aki saját vagy harmadik, akár külföldi illetőségű személy érdekében tippjátékot vagy fogadást szervez, függetlenül attól, hogy ehhez milyen – akár elektronikus – eszközt használ fel, és akkor is, ha nem rendelkezik a gazdasági és pénzügyminisztérium – állami monopóliumok önálló igazgatósága által odaítélt koncesszióval, vagy érvfénytelen koncesszióval rendelkezik. Ha az adóalany a tevékenységét harmadik fél érdekében végzi, az a személy, akinek érdekében az adóalany e tevékenységet végzi, az adóalannyal egyetemlegesen kötelezett az adó és az ahhoz kapcsolódó szankciók megfizetésére.”

6

A 2006. március 1‑jei decreto del Ministero dell’Economia e delle Finanze n. 111 ‑ Norme concernenti la disciplina delle scommesse a quota fissa su eventi sportivi diversi dalle corse dei cavalli e su eventi non sportivi da adottare ai sensi dell’articolo 1, comma 286, della legge 30 dicembre 2004, n. 311 (a 2004. december 30‑i 311. sz. törvény 1. cikkének (286) bekezdése értelmében alkalmazandó, fix befutási esélyes, a lóversenyektől eltérő sporteseményekkel és más eseményekkel kapcsolatos fogadások szabályozásával kapcsolatos előírásokról szóló, gazdasági és pénzügyi minisztériumi rendelet; a GURI 2006. március 21‑i 67. száma) 16. cikke előírja, hogy a koncessziójogosult fizeti az egységes adó jogcímén fizetendő összegeket.

7

A 2014. december 23‑i legge n. 190, recante Disposizioni per la formazione del bilancio annuale e pluriennale dello Stato (legge di stabilità 2015), (az állam éves és többéves költségvetésének kialakítására vonatkozó rendelkezésekről szóló 2014. december 23‑i 190. sz. törvény [a stabilitásról szóló 2015. évi törvény]; a GURI 2014. december 29‑i 300. számának rendes melléklete) 1. cikke (644) bekezdésének g) pontja értelmében az egységes adó „a tevékenység végzése vagy a fogadások gyűjtésének helye szerinti tartományban végzett, a gyűjtés – nemzeti totalizatőr rendszerben a szóban forgó adómegállapítási időszakot megelőző időszakra vonatkozóan rögzített adatokból számított átlag háromszorosának megfelelő átalány‑adóalap után fizetendő”.

[…]

8

A Stanleybet Malta Olaszországban a Stanleyparmához hasonló CTD‑k által végez tevékenységet a fogadások gyűjtése területén, megbízási szerződéssel szabályozott jogviszony alapján. A CTD‑k a nagyközönség számára nyitva álló helyiségekben találhatók, elektronikus kapcsolatot bocsátanak a játékosok rendelkezésére, és az egyes tétek adatait a megbízók számára továbbítják. A Stanleybet Malta, amely mintegy húsz éve végez tevékenységet Olaszországban, nem rendelkezik koncessziós jogosultsággal vagy rendőrségi engedéllyel.

9

2016. szeptember 21‑i adómegállapító határozatában az ADM adófizetési felszólítást küldött a Stanleyparmának és másodlagosan, egyetemleges társkötelezetti minőségében a Stanleybet Maltának a 2011. évi stabilitási törvény 1. cikkének (66) bekezdése által értelmezett 504/1998 törvényerejű rendelet 3. cikkének alapján azon egységes adó megfizetése tárgyában, amelyek a 2011. adóévben Olaszországban gyűjtött fogadásokat terhelte 8422,60 euró összegben. Az ADM úgy ítélte meg, hogy ezen adót azon tény okán kellett megfizetni, hogy a Stanleyparma „harmadik személy érdekében” gyakorolta fogadásszervező tevékenységét.

10

A Stanleyparma és a Stanleybet Malta az e határozat megsemmisítésére irányuló keresetet nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz, a Commissione tributaria provinciale di Parmához (Párma megyei adóügyi bíróság, Olaszország), arra hivatkozva, hogy az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás vonatkozásukban korlátozza a szolgáltatásnyújtás szabadságát.

11

A kérdést előterjesztő bíróság, amely osztja a felperesek kétségeit, elsősorban arra keresi a választ, hogy a nemzeti szabályozás összeegyeztethető‑e az uniós joggal, különösen az EUMSZ 52., EUMSZ 56. és EUMSZ 57. cikkel, valamint az egyenlő bánásmód és a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvével.

12

E bíróság úgy véli, hogy az a tény, hogy a CTD‑k az egységes adó alanyai, két szempontból is a szolgáltatásnyújtás szabadsága EUMSZ 56. cikk szerinti jogellenes korlátozásának minősül. Egyfelől a CTD‑k ezen adónak történő alávetése, jóllehet tevékenységük a Stanleyparma tevékenységéhez hasonlítható, nem került előírásra. Másfelől, az adó megfizetésére felszólított Stanleyparma egyenértékűnek tekinthető e koncessziójogosultakkal, amelyek tevékenysége ugyanakkor eltérő.

13

A kérdést előterjesztő bíróság szerint semmi nem igazolja a szolgáltatásnyújtás szabadságának esetleges korlátozását, tekintettel arra, hogy az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás tisztán gazdasági jellegű célkitűzést követ. Álláspontjának alátámasztására e bíróság a Corte costituzionale (alkotmánybíróság, Olaszország) egyik, 2018. január 23‑i ítéletére hivatkozik, amelyben ez utóbbi alkotmányellenesnek minősítette e nemzeti szabályozást a 2011. évet megelőző adóévek tekintetében, mivel az azt írta elő, hogy a harmadik személyek érdekében tevékenységet végző olyan CTD‑k, amelyek – mint a Stanleybet Malta – nem voltak koncessziójogosultak, az egységes adó alanyainak minősültek.

14

E körülmények között a Commissione tributaria provinciale di Parma (Párma megyei adóügyi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

15

Első és második kérdésével – amelyeket célszerű együtt vizsgálni – a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy az EUMSZ 56. cikkel ellentétes‑e az olyan tagállami szabályozás, amely a fogadásokat terhelő adót vet ki az e tagállamban letelepedett CTD‑kre, valamint egyetemlegesen és másodlagosan megbízóikra, a más tagállamban letelepedett fogadóirodákra.

16

Először is meg kell állapítani, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében a szerencsejátékokra a szolgáltatásnyújtásról szóló szabályok vonatkoznak, következésképpen az EUMSZ 56. cikk hatálya alá tartoznak, amennyiben a szolgáltatás nyújtói közül legalább egy, a szolgáltatás kínálatának helye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban telepedett le (lásd ebben az értelemben: 2003. november 13‑iLindman ítélet, C‑42/02, EU:C:2003:613, 19. pont; 2014. október 22‑iBlanco és Fabretti ítélet, C‑344/13 és C‑367/13, EU:C:2014:2311, 27. pont). A jelen ügyet tehát a szolgáltatásnyújtás szabadságára figyelemmel kell megvizsgálni.

17

Emlékeztetni kell arra, hogy a szolgáltatásnyújtásnak az EUMSZ 56. cikk szerinti szabadsága nemcsak a más tagállamban letelepedett szolgáltatóval szemben az állampolgársága alapján alkalmazott minden hátrányos megkülönböztetés eltörlését követeli meg, hanem minden korlátozás megszüntetését is – még akkor is, ha a korlátozás különbségtétel nélkül vonatkozik a nemzeti és a más tagállamokból származó szolgáltatókra –, amennyiben akadályozza, zavarja vagy kevésbé vonzóvá teszi a másik tagállamban letelepedett és ott jogszerűen hasonló szolgáltatásokat nyújtó szolgáltató szolgáltatásait (2014. október 22‑iBlanco és Fabretti ítélet, C‑344/13 és C‑367/13, EU:C:2014:2311, 26. pont).

18

Ezenfelül megjegyzendő, hogy a Bíróság a szerencsejáték‑ágazatban jóváhagyta a koncessziós rendszer alkalmazását, mivel úgy ítélte meg, hogy az hatékony eszköz lehet az ezen ágazatban működő piaci szereplők ellenőrzésére annak érdekében, hogy megelőzhető legyen e tevékenységek bűncselekmények vagy csalás elkövetéséhez való felhasználása (2018. december 19‑iStanley International Betting és Stanleybet Malta ítélet, C‑375/17, EU:C:2018:1026, 66. pont).

19

Annak ellenőrzése céljából, hogy hátrányos megkülönböztetésről van‑e szó, azt kell megvizsgálni, hogy hasonló helyzeteket nem kezelnek‑e eltérő módon, az eltérő helyzeteket pedig nem kezelik‑e egyenlő módon, kivéve, ha az ilyen bánásmód objektíven igazolt (2019. június 6‑iP. M. és társai ítélet, C‑264/18, EU:C:2019:472, 28. pont).

20

A jelen ügyben, amint az a Bíróság rendelkezésére álló iratokból kitűnik, az egységes adó a fogadások Olaszországban történő gyűjtésének tevékenységéhez kapcsolódik. A 2011. évi stabilitási törvény 1. cikke (66) bekezdésének a) és b) pontja értelmében ezen adó alanya minden, fogadásokat szervező gazdasági szereplő, függetlenül attól a ténytől, hogy saját nevükben vagy harmadik személyek érdekében végzik tevékenységüket, és függetlenül attól a körülménytől, hogy koncesszió jogosultjai‑e, illetve székhelyük helyétől, még ha az külföldön is található.

21

A kérdést előterjesztő bíróság által rendelkezésre bocsátott ezen adatokra tekintettel úgy tűnik, hogy az egységes adót valamennyi olyan gazdasági szereplőre kell alkalmazni, amely az olasz területen gyűjtött fogadásokat kezel, anélkül, hogy különbséget kellene tenni e gazdasági szereplők székhelye szerint, ily módon ezen adónak a Stanleybet Malta tekintetében történő alkalmazása nem tekinthető hátrányosan megkülönböztetőnek.

22

Meg kell ugyanis állapítani, hogy az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás nem ír elő attól függően eltérő rendszert, hogy a szolgáltatást Olaszországban vagy más tagállamokban nyújtják‑e.

23

Ezenfelül a Stanleybet Malta azon alapuló érvelését illetően, miszerint az alapügyben szóban forgó olasz szabályozás értelmében kettős adóztatás vonatkozik rá Máltán és Olaszországban, meg kell állapítani, hogy az uniós jog fejlődésének jelenlegi állapotában a tagállamok – e jog tiszteletben tartása mellett – bizonyos önállósággal rendelkeznek e területen, következésképpen nem kötelesek arra, hogy adórendszerüket más tagállamok adóztatási rendszereihez igazítsák, különösen annak érdekében, hogy elkerüljék a kettős adóztatást, amely abból ered, hogy az említett államok párhuzamosan gyakorolják adójogi hatásköreiket (lásd analógia útján: 2011. december 1‑jei Bizottság kontra Magyarország ítélet, C‑253/09, EU:C:2011:795, 83. pont).

24

Ebből az következik, hogy a Stanleybet Malta a vele ugyanezen körülmények között a tevékenységeit végző nemzeti gazdasági szereplőhöz viszonyítva nem szenved el semmiféle hátrányosan megkülönböztető korlátozást az alapügyben szereplőhöz hasonló nemzeti szabályozásnak a tekintetében történő alkalmazása okán. Hasonlóképpen, nem tűnik úgy, hogy az említett szabályozás olyan jellegű lenne, mint amely akadályozza, zavarja vagy kevésbé vonzóvá teszi valamely, a Stanleybet Maltához hasonló társaság tevékenységeit az érintett tagállamban.

25

A Stanleyparmát illetően, az a Stanleybet Malta közvetítőjeként és díjazás ellenében a fogadások kínálatának és gyűjtésének tevékenységét végzi.

26

E társaság ugyanazon jogcímen, mint a nemzeti fogadójáték‑szolgáltatók, elsősorban a fogadások lebonyolításának tevékenységét végzi, ami az egyik megkövetelt feltétele annak, hogy az egységes adó hatálya alá tartozzon. E tény okán a 2011. évi stabilitási törvény 1. cikke (66) bekezdésének b) pontja értelmében a Stanleyparma a Stanleybet Maltával egyetemlegesen köteles ezen adó megfizetésére.

27

Ezenfelül, a 2006. március 1‑jei 111. sz. gazdasági és pénzügyminisztériumi rendelet 16. cikkéből az következik, hogy azok a gazdasági szereplők, amelyek fogadások szervezésére vonatkozó koncesszióval rendelkeznek Olaszországban, szintén kötelesek az egységes adó megfizetésére. A kérdést előterjesztő bíróság szerint ezek CTD‑i ugyanakkor – a Stanleyparmával ellentétben – nem kötelesek egyetemlegesen ezen adó megfizetésére.

28

E tekintetben mindazonáltal meg kell állapítani, hogy azon CTD‑ktől eltérően, amelyek a játékadatokat nemzeti fogadójáték‑szolgáltatók érdekében továbbítják, a Stanleyparma a fogadásokat a más tagállamban letelepedett Stanleybet Malta érdekében gyűjti. A 2011. stabilitási törvény tehát célkitűzéseinek tekintetében nincs a nemzeti gazdasági szereplőkkel összehasonlítható helyzetben.

29

Következésképpen az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás semmiféle hátrányosan megkülönböztető korlátozást nem von maga után a Stanleybet Malta és a Stanleyparma vonatkozásában, és azokat érintően nem sérti a szolgáltatásnyújtás szabadságát.

30

A fenti megfontolásokra figyelemmel az első és a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EUMSZ 56. cikket úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely a fogadásokat terhelő adót vet ki az e tagállamban letelepedett CTD‑kre, valamint egyetemlegesen és másodlagosan megbízóikra, a más tagállamban letelepedett fogadóirodákra, e gazdasági szereplők székhelyének helyétől és a fogadások szervezésére vonatkozó koncesszió hiányától függetlenül.

31

Harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy az EUMSZ 56. cikkel ellentétes‑e az olyan nemzeti szabályozás, amely előírja, hogy a fogadásokat terhelő adónak – egy, valamely tagállamban található fogadásgyűjtő ponton begyűjtött összegek átlaga háromszorosának megfelelő átalánymérték alapján – történő növelését a valamely más tagállamban letelepedett fogadójáték‑szolgáltatók érdekében eljáró, nem koncessziójogosult CTD‑k tekintetében, valamint maguknak a fogadójáték‑szolgáltatóknak a tekintetében.

32

Az olasz kormány és a Bizottság vitatja a harmadik kérdés elfogadhatóságát, mivel az erre adandó válasz szerintük nem szükséges az alapügy megoldásához.

33

E tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a Bíróság egy nemzeti bíróság előterjesztett kérdésről való döntést akkor utasíthat el, ha a közösségi jog kért értelmezése nyilvánvalóan nem áll összefüggésben a valósággal, vagy az alapeljárás tárgyával, ha a probléma hipotetikus természetű, vagy ha a Bíróság nem rendelkezik mindazon ténybeli vagy jogi adatokkal, amelyek az előterjesztett kérdések célravezető megválaszolásához szükségesek (lásd ebben az értelemben: 1997. október 9‑iGrado és Bashir ítélet, C‑291/96, EU:C:1997:479, 12. pont, 2019. november 19‑iA. K. és társai ítélet [A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsának függetlensége], C‑585/18–624/18 és C‑625/18, EU:C:2019:982, 98. pont).

34

A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a 2014. december 23‑i 190. sz. törvényből következő nemzeti szabályozás nem alkalmazható az alapeljárásra, tekintettel arra, hogy az alapügyben vitatott adómegállapítási határozat a 2011. adóévre vonatkozik. Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő jogvita megoldása szempontjából irreleváns harmadik kérdés elfogadhatatlan.

35

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott:

Az EUMSZ 56. cikket úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely a fogadásokat terhelő adót vet ki az e tagállamban letelepedett adatátviteli központokra, valamint egyetemlegesen és másodlagosan megbízóikra, a más tagállamban letelepedett fogadóirodákra, e gazdasági szereplők székhelyének helyétől és a fogadások szervezésére vonatkozó koncesszió hiányától függetlenül.