1. 

A mai napon ismertetem a C‑508/18. és C‑82/19. PPU. sz. egyesített ügyekre ( 2 ) vonatkozó indítványomat, amelyben előzetes döntéshozatal céljából a Supreme Court (legfelsőbb bíróság, Írország) és a High Court (felsőbíróság, Írország) terjesztett elő kérdéseket. Mind a két ügyben arra irányul a kérdés, hogy a német ügyészség a 2002/584/IB kerethatározat ( 3 ) 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „igazságügyi hatóságnak” minősül‑e.

2. 

Az említett indítványban azt javaslom, hogy a Bíróság azt a választ adja a kérdést előterjesztő bíróságoknak, hogy a német ügyészség nem minősül „kibocsátó igazságügyi hatóságnak” a kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése alapján.

3. 

A jelen C‑509/18. sz. ügyben, amelyet szintén a Supreme Court (legfelsőbb bíróság, Írország) terjesztett elő, a kétség azzal kapcsolatban merül fel, hogy Litvánia főügyészségének lehetősége van‑e európai elfogatóparancs kibocsátására. A hivatkozott indítvánnyal összhangban Litvánia főügyészségével kapcsolatban is ugyanazt fogom javasolni, a végrehajtó hatalomtól való függetlensége ellenére (amiben eltér a német ügyészségtől).

4.

A kerethatározat (5), (6) és (10) preambulumbekezdésének, valamint az 1. és 6. cikkének átvételére utalok, amelyet a C‑508/18. és C‑82/19. PPU. sz. ügyekre vonatkozó indítvány tartalmaz.

5.

A litván alkotmány 109. cikke értelmében az igazságszolgáltatás kizárólag a bíróságok jogköre.

6.

A litván alkotmány 118. cikke szerint az ügyész feladata megszervezni és vezetni a nyomozást és biztosítani a vádemelést. Az ügyészség a tevékenységét valamennyi (törvényhozó, végrehajtó vagy bírói) hatalmi ág képviselőitől, és politikai nyomástól vagy befolyástól függetlenül végzi, és csak a törvénynek van alárendelve.

7.

A Lietuvos Respublikos prokuratūros įstatymas (a Litván Köztársaság ügyészségéről szóló törvény) ( 4 ) 3. cikke értelmében az ügyészség önállóan és függetlenül hoz határozatokat a törvény és az észszerűség elve értelmében, a személyek jogainak és szabadságainak tiszteletben tartásával, valamint az ártatlanság vélelmére és a törvény előtti egyenlőségre figyelemmel.

8.

2014. április 18‑án a Litván Köztársaság főügyészsége európai elfogatóparancsot bocsátott ki, P. F. átadását egy állítólag 2012‑ben elkövetett, fegyveres rablásnak minősülő bűncselekmény tárgyában büntetőeljárás lefolytatása érdekében kérik.

9.

P. F. a High Court (felsőbíróság, Írország) előtt egyéb indokok mellett arra hivatkozva ellenezte az átadását, hogy a főügyészség nem minősül a kerethatározat 6. cikke (1) bekezdésének értelmében vett „igazságügyi hatóságnak”.

10.

A High Court (felsőbíróság) 2017. február 27‑i ítéletében megállapította, hogy a főügyészség – az általa nyújtott információ alapján – a 2002. évi kerethatározat szerint előírt módon részt vesz az igazságszolgáltatásban. Következésképpen P. F. átadásáról határozott.

11.

A Court of Appeal (fellebbviteli bíróság, Írország) 2017. október 20‑i ítéletével másodfokon helybenhagyta a 2017. február 27‑i ítéletet.

12.

Azt követően, hogy fellebbezést nyújtottak be a Supreme Courthoz (legfelsőbb bíróság, Írország), a kérdést előterjesztő bíróság az EUMSZ 267. cikk alapján az alábbi kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

13.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem 2018. augusztus 6‑án érkezett a Bírósághoz.

14.

P. F., a Minister for Justice and Equality (igazságügyi és esélyegyenlőségi miniszter), valamint a német, az osztrák, a francia, a magyar, a litván a holland és a lengyel kormány, illetve a Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket. 2019. március 26‑án a C‑508/18. és C‑82/19. PPU. sz. egyesített ügyekben együtt tartott nyilvános tárgyaláson az írásbeli észrevételeket benyújtó személyeken kívül – kivéve a magyar és lengyel kormányt – a dán és az olasz kormány vett részt.

15.

A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) kérdéseit a negyedik kérdés foglalja össze, miszerint a litván főügyészség a kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „igazságügyi hatóságnak” minősül‑e.

16.

A kérdést előterjesztő bíróság különösen azt kívánja megtudni, hogy:

17.

A C‑508/18. és C‑82/19. PPU. sz. ügyekre vonatkozó indítványban, ahogy azt előrebocsátottam, fenntartom, hogy az ügyészség nem minősülhet „kibocsátó igazságügyi hatóságnak” a kerethatározat 6. cikke (1) bekezdésének értelmében.

18.

Anélkül, hogy meg kellene ismételnem, a hivatkozott indítványban kifejtett okokra utalok, amelyek azon megközelítésben foglalhatók össze, miszerint a kerethatározat szerinti eljárás által jóváhagyott szabadságelvonásról csak a szigorú értelemben vett bíróság határozhat, azaz „az egyetlen olyan hatóság, amely képes a Charta 47. cikkében rögzített hatékony jogorvoslathoz való jogot biztosítani”. ( 5 )

19.

Ugyanazon indítványban a bírói függetlenség elvére is hivatkozom, mint az „igazságügyi hatóság” fogalmát meghatározó szempontra. ( 6 ) Az említett elv áll a jelen eljárásban előterjesztett kérdés középpontjában, ezért ezt fogom vizsgálni.

20.

Célszerűnek tűnik számomra ismét arra emlékeztetni, hogy ugyanúgy, ahogy egy igazságügyi hatósági határozat jellege szorosan összefügg a határozatot kibocsátó hatóság minőségével, „a hatóság függetlensége és a határozatainak minősége között is szoros kapcsolat áll fenn. Vagy ha úgy jobban tetszik, valamely hatóság igazságszolgáltatási minősége a függetlenségének jellegétől és terjedelmétől függ”. ( 7 )

21.

Mivel az ügyészség nem jár el igazságszolgáltatási jogkörben, főszabály szerint nem rendelkezik az igazságszolgáltatási feladatkör gyakorlásának lényegéhez tartozó függetlenséggel.

22.

Kétségtelen, hogy a nemzeti jog az ügyészség számára biztosíthatja a független szerv minőségét. Amennyiben azonban feladatai nem tartoznak az igazságszolgáltatás körébe, az ügyészség számára biztosított függetlenség nem minősülhet „bírói függetlenségnek”.

23.

Az eljárás során rendelkezésre álló információ szerint ugyanis a litván alkotmány (118. cikk) úgy rendelkezik, hogy az ügyészség független a (törvényhozó, végrehajtó vagy bírói) hatalmi ág képviselőitől. Márpedig e függetlenséget számára „feladatai gyakorlása” során biztosítják. Ilyen feladatot képez a nyomozás megszervezése és vezetése, valamint a vádemelés biztosítása. Feladatai nyilvánvalóan nem tartoznak az igazságszolgáltatás körébe, mivel ezek szigorúan véve abban állnak, hogy a jogviták elbírálása során visszavonhatatlanul alkalmazzák a jogot. ( 8 )

24.

Az igazságszolgáltatási jogkörben eljáró bírónak nincs más érdeke, mint a jogrend integritásának biztosítása. Ezen érdek érvényesítése céljából olyan függetlenséggel ruházzák fel, amely kizárólag a törvénynek való alávetését biztosítja, azaz függetlenné teszi bármely egyéb egyéni érdektől, olyan közérdekeket is beleértve, mint a bűnüldözés előmozdítása.

25.

Az ügyészséghez hasonlóan a jogrendszer keretében közfeladatokat ellátó hatóságok bíznak abban, hogy a jogrendszer integritását az igazságszolgáltatási szervek biztosítják. Az említett hatóságok éppen e bizalom miatt foglalkozhatnak azon különös érdek érvényesítésével, amelyre a rájuk háruló feladatok irányulnak.

26.

A litván ügyészség a kapott információk szerint független a büntetőeljárás keretében folytatott nyomozás megszervezése és vezetése, illetve a vádemelés tekintetében, de nem az a jogrendszer mint ilyen integritásának biztosítása céljából. Függetlensége a rábízott feladat ellátására szolgál, amelyet a jogrendszer keretében kell végeznie, a jogrendszer által kínált eszközök felhasználásával. A jogrendszer ezért számára a cél elérésének egyik eszköze.

27.

Ezzel szemben, ha a bíróságnak biztosítanak függetlenséget, ez az igazságszolgáltatás gyakorlása céljából történik, azaz hogy egy konkrét ügyben visszavonhatatlanul kimondja a jogot. A bíróságra hárul az utolsó szót kimondása, amely a jogszabályok oly módon történő alkalmazását jelenti, hogy az ítélt dolog jellegével rendelkező válasz megfelel a jognak, és ezért érvényes. Függetlenségének ebből a perspektívából tekintve van értelme, mivel ha jogvitáknak – a jogrendszert alkotó szabályozási és döntési eljárások által előírtak értelmében történő – rendezésére irányuló jogkörrel ruházzák fel, ennek célja ezen utolsó szó szabályszerűségének biztosítása mindenki számára, amelyről minden befolyástól mentesen kell határozni.

28.

Ennélfogva kijelenthető, hogy a jogrendszer a bíróság számára nem eszköz, hanem egy önmagában vett cél. Pontosabban, az egyetlen olyan cél, amelyet el kell érni, és amelynek megvalósítása érdekében olyan függetlenséget biztosítanak számára, amely minőségileg eltér azon függetlenségtől, amely az ügyészség számára biztosítható, vagy attól, amely közigazgatási hatóságokat jellemző, objektivitásra és a pártatlanságra vonatkozó kötelezettségben foglalható össze.

29.

Az ügyészség független intézményként való minősítése nem teszi azt az igazságszolgáltatási szervekkel egyenértékűvé, ahogy a különböző gazdasági ágazatok szabályozása terén létrejött, úgynevezett független hatóságok sem. Konkrétan az ügyészség függetlensége nem tekinthető azonosnak a bíróság függetlenségével, sem annak jogalapjával, sem pedig terjedelmével, mivel különböző feladatokat látnak el.

30.

A kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése által használt „igazságügyi hatóság” fogalom önállósága ( 9 ) annak következménye, hogy jelentését és terjedelmét az Unió egészében egységesen kell meghatározni. Ebből az következik, hogy a tagállamok nem rendelkeznek azon jogkörrel, hogy „kibocsátó igazságügyi hatóságnak” tekintsenek olyan intézményeket, amelyek annak ellenére, hogy nem végeznek igazságszolgáltatást, a nemzeti jogban függetlennek minősíthetők. ( 10 )

31.

Ez utóbbi megállapítás végeredményben azon a feltételezésen alapul, miszerint az ügyészség függetlensége nem téveszthető össze a bírói függetlenséggel. A kerethatározat kontextusában ehhez hozzáadódnak még az abból eredő a nehézségek, hogy a bíróságoktól eltérő intézmények számára elismerik a „kibocsátó igazságügyi hatóság” jellegét.

32.

Ahogy az igazságszolgáltatási szervek esetében minden tagállam számára közismert, hogy független hatóságról van szó – ebből ered az a bizalom, amelyre a határozataik kölcsönös elismerése céljából támaszkodhatnak –, az ügyészségnél nem ugyanez a helyzet, amit jól mutat a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem és a C‑508/18. és C‑82/19. PPU. sz. egyesített ügyek.

33.

A különböző államokban az ügyészség önállósági szintjei között ugyanis fokozatosság érzékelhető, amelyet – anélkül, hogy az koncepcionális okok miatt valaha is elérné a bíróság önállóságának szintjét – a végrehajtó igazságügyi hatóságnak minden egyes esetben meg kellene vizsgálnia a kibocsátó tagállamban az ügyészség tekintetében alkalmazandó jogszabályok alapján.

34.

Az említett vizsgálat meghosszabbíthatja az átadási eljárás határidőit, lehetővé téve az információkéréseket vagy a jogorvoslati eljárásokat az érintett személy részéről. Mindkettő elkerülhetetlenül az eljárás, következésképpen azon szabadságelvonással járó intézkedések időtartamának meghosszabbodásához vezetne, amelyeket meg lehetett volna hozni.

35.

Az eljárás egyszerűsége és gyorsasága céljából, ami a szabadsághoz való jog érvényesítésével egyenértékű, az európai elfogatóparancsot kibocsátó hatóság minőségét illetően minden bizonytalanságot tisztázni kell, következésképpen annak kibocsátását egy (független) igazságszolgáltatási szerv számára kell fenntartani.

36.

Végül, ehelyütt arra is emlékeztetek, hogy az Özçelik ügyre vonatkozó indítványomban ( 11 ) megállapítottam, hogy kerethatározat 6. cikke (1) bekezdésének belső története azt látszik igazolni, hogy a jogalkotó szándéka szerint az ügyészség mint e rendelkezés értelmében vett igazságügyi hatóság kizárása mellett döntött.

37.

Az eredeti kerethatározat‑tervezet ( 12 ) 3. cikke (az EEP‑t kibocsátó és átvevő) „igazságügyi hatóság” fogalommeghatározásában kifejezetten tartalmazta az ügyészséget. ( 13 )

38.

Ahogyan azt az Özçelik ügyre vonatkozó indítványban ( 14 ) megjegyeztem, „[a] tervezet indokolása hozzátette, hogy az »igazságügyi hatóság« kifejezés megfelelt az 1957. évi Európai Kiadatási Egyezmény fogalmának, amely pedig ilyennek tekintette a »tulajdonképpeni igazságügyi hatóságokat és az ügyészséget is, a rendőri hatóságokat kivéve«”. ( 15 )

39.

A tervezetet nem fogadták el, és az 1., valamint a 6. cikk végleges változatában az ügyészségre történő hivatkozás nem szerepelt.

40.

A hivatkozás eltűnése bizonytalanságot okozott, és vannak olyanok, akik azt állítják, hogy ezzel egyértelművé vált, hogy – anélkül, hogy azt szükséges lett volna kifejezetten megemlíteni – az ügyészség az európai elfogatóparancs szempontjából a tagállamok igazságügyi hatóságai közé tartozik. ( 16 )

41.

E kerethatározat 6. cikkének (3) bekezdése alapján néhány tagállam tájékoztatta a Tanács Főtitkárságát, hogy az EEP‑k kibocsátására vagy végrehajtására „a belső joguk szerint illetékes hatóságok” közé tartoznak a megfelelő ügyészségeik. E tagállamok szerint az ügyészségre történő szó szerinti hivatkozás eltűnése nem annak kizárását jelentette.

42.

Az említett közlemények azonban „szigorúan véve jogi szempontból nem határozzák meg előre és nem is kötik feltételhez, hogy az egyes tagállamok eljárását a kerethatározat tartalmához igazítsák. A rendelkezés felhatalmazást ad arra, hogy az államok az igazságügyi hatóságaik közül kijelöljék vagy kiválasszák az EEP‑k kibocsátására vagy befogadására illetékes hatóságokat, nem teszi azonban lehetővé számukra az igazságügyi hatóság fogalmának olyan szervekre történő kiterjesztését, amelyek nem rendelkeznek e jogállással.” ( 17 )

43.

Véleményem szerint, az ügyészségre való hivatkozás eltűnését úgy kell értelmezni, hogy a jogalkotó azt ki akarta zárni a kerethatározat 6. cikke (1) bekezdéséből. Mivel különösen vitatott kérdésről van szó, ha a jogalkotó akarata arra irányult volna, hogy igazságügyi hatósági minőséget tulajdonítson az ügyészségnek, a hivatkozott rendelkezés szövegkörnyezetére figyelemmel, azt kifejezetten kinyilvánította volna, amint azt az eredeti tervezetben is tette.

44.

Az általam képviselttel ellentétes álláspont szerint az ügyészségre való utalás mellőzését a jogalkotási eljárás során az ismétlődés elkerülése indokolta. Nem hiszem azonban, hogy ez így lenne, amint azt éppen a felmerülő bizonytalanság igazolja.

45.

Jóval egyszerűbben kifejezve, számomra úgy tűnik, hogy ha az eredeti tervezet célja az ügyészség igazságszolgáltatási jellegével kapcsolatos vita rendezése lett volna annak egyértelmű megnevezésével, ennek utólagos eltűnése nemcsak a hivatkozott vita újrakezdését nem alapozza meg, hanem épp ellenkezőleg, annak nemleges válasszal történő lezárását jelenti.

46.

Ha a fent kifejtettekhez hozzávesszük a koncepcionális és elvi indokokat, valamint a bizonyossághoz és az eljárás egyszerűsítéséhez kapcsolódó indokokat, amelyeket a jelen indítványomban és a C‑508/18. és C‑82/19. PPU. sz. egyesített ügyekre vonatkozó indítványban is meghatároztam, úgy vélem, hogy a kerethatározat által létrehozott rendszerrel leginkább azon értelmezés áll összhangban, amely azt támogatja, hogy az ügyészségnek ne tulajdonítsanak a kerethatározat 6. cikke (1)bekezdésének értelmében vett „kibocsátó igazságügyi hatósági” jelleget.

47.

A fent kifejtettekre tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Supreme Court (legfelsőbb bíróság, Írország) részére a következőképpen válaszoljon:

„A 2009. február 26‑i 2009/299/IB tanácsi kerethatározattal módosított, az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az ügyészség intézménye nem tartozik a »kibocsátó igazságügyi hatóság« fogalmába.”